Spanyolviasz

(Ehhez a bejegyzéshez Yuval Noah Harari professzor 21 lecke a 21. századra című könyve szolgált fő inspirációként, az ott leírtakat továbbgondolva és a demokrácia nézőpontjába helyezve vizsgálom lent ennek a hatalmas témának néhány vonatkozását. Aki mélyebben is érdeklődik a technológiai fejlődés hatásai és mellékhatásai iránt, annak jó szívvel ajánlom a fenti művet, nem csak hasznos, de szórakoztató olvasmány is!)

A technológiai fejlődés mesés újdonságainak bűvöletében szinte vakok vagyunk arra, hogy ez az egyre sebesebb változás hogyan hat az életünkre, a világlátásunkra, az emberi kapcsolatainkra, az egészségünkre és a társadalmi berendezkedésünkre. Ahogy tájékozatlanok vagyunk választóként és vásárlóként, ugyanúgy nem értjük azoknak a kütyüknek a működését sem, amiket nap, mint nap önfeledten nyomkodunk. Az életünk „áttechnologizálásának” sokkal inkább vagyunk passzív, öntudatlan felhasználói, mint aktív alakítói. Többségünk egyszerűen azért vásárol informatikai eszközöket, azért regisztrál közösségi oldalakra és azért tölt ott egy csomó időt, mert ez a trend, mi pedig nem szeretnénk lemaradni, kiszorulni a társadalom „analóg perifériájára”, nehogy a „digitális forradalmárok” tömegei – vagyis az embertársaink nagy része – kinézzenek maguk közül.

A lassan minden életterületünket behálózó okos eszközök pedig legalább annyira használnak bennünket, mint amennyire mi használjuk azokat. Folyamatosan gyűjtik rólunk az adatokat a vásárlási preferenciáinktól (bankkártya), a testünk állapotán (okosóra) és az érdeklődési köreinken (közösségi média, okostévé) át egészen a közlekedési- (GPS, okostelefon, kamerák és műholdak) takarítási- (robotporszívó), életstílus beli- (okosotthon) ismerkedési- (online társkeresők és közösségi média) és önkielégítési szokásainkig (okosvibrátor) mindenről. Ez az adatkoncentráció pedig még az előző részben tárgyalt vagyonkoncentrációnál is veszélyesebb, a demokrácia válságához jobban hozzájárul, mint elsőre bárki is gondolná…

Vagyis gyakorlatilag egy halom pénzt időt és energiát fordítunk olyan kütyük és szoftverek beszerzésére és használatára, amik szünet nélkül gyűjtik rólunk az információt, kvázi kémkednek utánunk, többnyire a biztonságunkra hivatkozva. Jól tudta ezt Osama Bin Laden, az al-Kaida terrorszervezet vezetője is, aki a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után teljesen analóg életre váltva egy pakisztáni házba zárkózva élt, hogy az amerikai hírszerzők ne találhassanak rá. Majd 10 évre sikerült is szellemmé válnia abban a digitális világban, ahol bárkit azonnal elő lehet keríteni, vagy le lehet hallgatni a saját maga által használt technológiai eszközei révén és az önként megadott, illetve a tudtunkon kívül rólunk gyűjtött adatokból olyan részletes személyiségprofil készíthető, ami már ijesztően pontos képet ad rólunk. Amennyire tudható, végül Bin Laden-t is az emberei üzenetváltásait figyelve sikerült megtalálni és megölni.

Persze a többségünk nem terroristavezér, „nincs titkolnivalónk”, mondhatnánk, ezért elsőre talán érthetetlennek tűnik, hogy miért veszélyes ránk, vagy a társadalmunkra az a rengeteg adat, ami néhány tech cég kezében koncentrálódik. Ők azonban csak tudhatnak valamit, mert a 21. század elején az adat a legnagyobb kincs, ami többet ér a nemesfémeknél és a drágaköveknél is, nem véletlen, hogy sokkal inkább „bányásszák”, mint az utóbbi kettőt. De mitől annyira értékes?

Talán sokan ismerik azt a városi legendát, miszerint amerikai pszichológusok, valamikor a ’70-es években gyanútlan mozinézőkkel megcsináltak egy olyan kísérletet, hogy a film közben a másodperc tört részéig fölvillantottak reklámüzeneteket, amit a nézők tudatosan nem is vettek észre, annyira rövid ideig látták azokat, de a hatásukra a szünetben a közönség nagy lendülettel vásárolta az ilyen alattomos módon reklámozott üdítőitalt. Bár valóban voltak hasonló kísérletek az ingerküszöb alatti ingerekkel való manipuláció lehetőségeiről, de ezek korántsem voltak annyira eredményesek, mint a legenda tartja. A dolog pedig azért nagyon lényeges, mert ha lehetőség volna ilyen direkt módon befolyásolni az emberek viselkedését, az azt jelentené, hogy, Harari professzor kifejezésével élve képessé válnának „meghekkelni” az emberi tudatot, vagyis bármire rá tudnák venni az embereket úgy, hogy az nekik föl sem tűnik. Ebben a pillanatban megszűnne a szabad akarat és vele minden, amit a szabad akaratra építettünk föl, így a demokrácia is. Mert képzeljük el, hogy ilyenfajta manipulációval nemcsak azt mondhatnánk meg, hogy milyen üdítőt igyanak a film után, de azt is, hogy melyik jelöltre és pártra szavazzanak egy választáson, vagy hogy miként viszonyuljanak közéleti kérdésekhez. És hogy hogy jön ez ide?

Nos, az adat egyrészt azért olyan értékes, mert az adatkoncetráció azzal az ígérettel kecsegtet, hogy a pszichológiai és biológiai kutatásokkal együtt korlátlan hatalmat adnak az adatok birtokosainak kezébe azzal, hogy jobban fogják ismerni az egyes embereket, mint ők saját magukat. Tehát végül, ami az ingerküszöb alatti ingerekkel még nem működött, az talán menni fog az információs technológia, a mesterséges intelligencia és a bio- és nanotechnológia együttes fejlődése révén: egy napon meg tudják hekkelni az embert a tudtán kívül.

Másrészt az adatokat nem csak arra használják, hogy bennünket közvetlenül megértsenek, de arra is, hogy ezekkel „etessék” a fejlesztés alatt álló mesterséges intelligenciákat. Ezek az adatok ugyanis hasznos alapanyagnak bizonyultak a gépi tanuláshoz, az MI-k fejlesztése pedig, ahogy említettem, komoly ígéretet rejt…

De induljunk máshonnan! Mikor a mesterséges intelligencia veszélyeiről hallunk, legtöbben talán a Terminator filmekre asszociálunk, ahol az öntudatra ébredő MI, a Skynet kiborg hadseregével és egy nukleáris apokalipszis kirobbantásával az emberiség elpusztítására tör. És persze az is lehetséges, hogy egy MI egyszer valóban öntudatra ébred, aminek nem ismerjük, hogy pontosan milyen következményei lennének, de ennél van egy sokkal valószínűbb forgatókönyv is. Ha a mesterséges intelligencia kutatás soha nem hozza el a mesterséges tudat megjelenését – az intelligencia és a tudat két külön dolog –, akkor az MI sokkal inkább lesz egy nagyon kifinomult eszköz a tehetős kevesek kezében, akik a technológiát birtokolják. Az csak a jéghegy csúcsa, hogy az MI és a robotok egyszer még elvehetik a munkánkat. Az MI az adattengert és vele az embert sokkal jobban képes lehet megérteni, mint a hús-vér adatelemzők és így a polgárok manipulálásában is sokkal „jobb” lehet. Végső soron az MI a robotika, a biotechnológia és a nanotechnológia fejlődésével együtt a gazdasági elit korlátlan hatalmát hozhatja el az egész emberiség felett, amiket technológiai diktatúráknak nevezhetünk.

És aki szerint mindez csak alaptalan fikció, annak jusson eszébe a 2016-os amerikai elnökválasztás, amit lényegében meghekkelt az orosz hírszerzés a Facebookon terjesztett álhírek segítségével. Ráadásul úgy, hogy nekik még csak nem is állt a rendelkezésükre egy fejlett MI, csupán ügyesen kombinálták az adatelemzést a propagandával. (Mellesleg – a tudtukon és akaratukon kívül – arra is felhívták ezzel a figyelmet, hogy a hírekhez, a tényekhez, a tudáshoz és a tudományhoz mennyire törékeny viszony fűzi az állampolgárokat.)

Visszatérve a technológiai diktatúrákhoz, mikor a diktatúra szót halljuk, akkor rendszerint valamilyen agresszív rezsimre gondolunk, ami kényszerrel, megfélemlítéssel és erőszakkal veszi rá a népet az engedelmességre. A múltbéli és jelenkori diktatúrák azonban csak azért használnak ilyen „barbár” módszereket, mert máshogy nem tudják hatékonyan kontrollálni a tömeget. A technológiai diktatúrák ezzel szemben az emberek vágyaira és jóérzéseire is alapozhatnak, mesterségesen generálva és kielégítve azokat.  Például úgy, hogy videojátékokat adnak a polgárok kezébe, amik a testükben lévő nanobotok révén még a mai játékoknál is sokkal intenzívebb élményt nyújtanak, a külvilágot és vele minden a játéktól független gondolatot is kizárva a fejükből. Ahogy a mondás is tartja, „mézzel több legyet fogsz, mint ecettel”…

A digitális mennyországban lubickoló polgárok nem azért szolgálnák a rendszert, mert rá vannak kényszerítve, hanem a saját „szabad akaratukból”. Csak arra kellene vigyázni, hogy nehogy felébredjenek ebből a kábulatból, ezért folyamatosan erős túlingerlés alatt kellene őket tartani… Valahonnan ismerős? Nos nem, ne sci-fi-kre gondoljunk, hanem a mai hétköznapi valóságra, ahol a média különféle platformjai az internettel megtámogatva éppen ezt a túlingerlést biztosítják már ma is. Az okostelefon révén ráadásul már szinte szünet nélkül kaphatja az agyunk ezt a „digitális szőnyegbombázást” és hogy miért? Hát a saját szabad akaratunkból. Hisz bármikor letehetnénk a kütyüket, lecsatlakozhatnánk a netről, mi ezzel szemben még több és több időt áldozunk rá, függővé válva a technológiától.

Az autónkba, illetve képernyők és fülhallgatók mögé bújva egyre teljesebb izolációba navigáljuk magunkat a többi embertől. Miközben a világhálón és különösen a közösségi média felületein keresztül egyre több „távoli emberrel” tartunk valamilyen formában kapcsolatot, a valódi, személyes kapcsolataink kiüresednek, elsorvadnak. Az online túlingereltséghez szokott agyunknak a valóság már unalmasan lassú… Ezekre gondoltam korábban, mikor azt írtam, hogy a technológia ma elsősorban nem összeköti, hanem sokkal inkább szétválasztja az embereket.

Ugyanakkor a technológia, ha tudatosan és mértékkel használjuk, segíthet abban, hogy létrehozzuk általa a már említett nemzetközi hálózatokat civil kisközösségekből. A rólunk gyűjtött adathalmokkal, az ember jobb megismerésével a gyógyítás, a segítségnyújtás is hatékonyabbá tehető, de csak akkor, ha az adatok felhasználását civil kontroll felügyeli, hogy ellenőrizhető legyen, mire is használják azokat. A tech cégek ilyen fokú megrendszabályozása, annak kimondása, hogy az emberekről gyűjtött adatok nem képezhetik cégek magántulajdonát, és az adatok felhasználásának felülvizsgálata közérdek, ami megelőzi a cégek saját érdekét, nagyon sürgős lenne. Csak remélhetjük, hogy ebbe az irányba mozdul épp a szabályozás az EU-ban, még ha kicsit lassan követve is le az online világ változásait.

Ma a tudományos kutatások nagy része elsősorban piaci érdeket, vagyis a tehetős kevesek érdekeit szolgálják. Olyan technológiai megoldások kifejlesztésére irányulnak, amik a profitmaximalizálást még hatékonyabban képesek segíteni. Más szóval a tudományos világot is rabul ejtette a kapitalista szemlélet és a társadalmi hasznosság helyett a piaci hasznosság sorolódott előre – lásd például az MTA átszervezést 2018-2019-ben.

De technológiai fejlődés, új kutatási eredmények kellenének ahhoz is, hogy a klímaváltozás ellen hatékonyabban tudjunk fellépni. Hacsak nem tervezünk visszarepülni a középkorba, vagyis nem akarjuk egészen föladni az életformánkat, akkor megújuló, fenntarthatóbb technológiákra van szükségünk, mégpedig gyorsan és széles körben. (Ezért is fontos a tudós társadalom cégekkel szembeni függetlenségének a biztosítása.) A klímaváltozás ugyanis a tájékozatlansághoz, a passzivitáshoz, a vagyon- és adatkoncentrációhoz hasonlóan fenyegeti a demokráciát. A cikksorozat következő részében a klímaváltozás, illetve a túlnépesedés demokráciára gyakorolt hatásait fogom vizsgálni.

Ahol az összvagyon több mint a fele egy szűk elit kezében van, ott a demokrácia legelemibb alapfeltétele hiányzik. Mert nem csak a tudatlanság és az állampolgári passzivitás és szervezetlenség az okai annak, hogy például Oroszországban, vagy a Közel-Keleten diktatórikus rendszerek működnek napjainkban. Egyesek „kulturális különbségekre” hivatkoznak, mondván az orosz és az arab nép szolgai, feudális értékeket képvisel, elvárják, hogy egy atyuska, illetve egy ajatollah megmondja nekik merre van az előre. De ott, ahol a GDP 89%-a a felső 1% kezében összpontosul, mint Oroszországban, az elit megteheti, hogy mérhetetlen gazdasági erőfölényére támaszkodva egyszerűen kiszorítja a lakosság 99%-át a politikából. Ez a sok ember, akik az összvagyon fennmaradó 11%-án osztozhatnak csupán – ráadásul elég egyenlőtlen arányban –, nagyobb részt nem engedhetik meg maguknak, hogy továbbtanuljanak, az idejük és energiájuk jelentős részét kiteszi, hogy a létfenntartáshoz szükséges megélhetést biztosító munkahelyeken robotolnak, ha egyáltalán van munkájuk. Előrébb jutni legális úton szinte lehetetlen – jóformán nincs társadalmi mobilitás a vagyoni rétegek között. Ráadásul még az állást is az elittől kapják, így minden értelemben ki vannak szolgáltatva a gazdagoknak.

Önszerveződni ilyen függő helyzet mellett szinte öngyilkosság. Az oligarchák kezében lévő média a figyelem elterelésére kiválóan alkalmas alacsony színvonalú szórakoztató műsorokat sugároz (pl. valóság show-k, tehetségkutató show-k, sorozatok), illetve állami propagandát közvetít, ami mindig valamilyen külső ellenséget azonosít a nyilvánvaló nyomor és egyenlőtlenségek okaként (Grúzia, Ukrajna, USA, stb.), akik ellen harcba hívják az elbutult, sok esetben alkoholfüggőségbe menekülő tömegeket. Az iskolák a „hazafias nevelés szellemében” terjesztik a propagandát, gondolkodás helyett engedelmességre nevelnek. A már említett pénztelenség következtében alternatív iskolákat a szülők többsége nem engedhet meg magának. Az egyetlen törvényes lehetőség a körből való kitörésre a nyugatra vándorlás, amit megint csak az iskolázottság és a nyelvismeret hiánya nehezít. Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy milyen sok orosz csatlakozik a szervezett bűnözéshez, illetve mennyien prostituálódnak egy jobb élet reményében…

Bár Oroszországban is tartanak választásokat, ezek csupán a demokrácia karikatúrái, hiába van több induló, lehetetlen, hogy ne az uralkodó elit jelöltjei nyerjenek. Az ellenzék dolga nem valamiféle alternatíva felmutatása a kormánypártok politikájával szemben, csupán kellékek a demokrácia látszatának fenntartásához. A mindennapi egzisztenciális problémákkal küzdő polgároknak pedig jellemzően sem energiájuk, sem motivációjuk nincs arra, hogy ezt a politikai bábszínházat arra kényszerítsék, hogy valódi kérdésekkel és megoldásokkal foglalkozzanak a propaganda helyett, tehát hiányzik a civil kontroll.

Összességében kimondhatjuk, hogy nyomorgók nem tudnak demokráciát csinálni, a nyomor mindig tudati beszűküléssel jár, a túlzott vagyonkoncentráció pedig mindig egyre több és több embert taszít nyomorba.

Bár az orosz és az arab országok vagyoni egyenlőtlenségétől még messze vagyunk, itthon „csupán” 13% körüli a felső egytized összvagyona a GDP-ből az OECD szerint, de a vagyonkoncentráció a felső 1 ezrelék kezében Orbánék alatt állami támogatással felgyorsult (Mészáros Lőrinc és más oligarchák). A trend pedig hasonló a többi nyugati országban is, csak nem kapcsolati, hanem piaci alapon.

Mivel a vagyonkoncentráció nem elsősorban helyi, inkább globális jelenség, érdemes nemzetközi összehasonlításban is megvizsgálni. Ekkor látszik igazán, hogy hazánk lakosságának nagyja a leszakadó rétegekhez tartozik. Egy itthon jómódú polgár nyugaton csórónak számít. Amíg, mondjuk idehaza 2-600.000 forintot keres egy irodista, addig az USA-ban 1.4-1.7 millió forintnak megfelelő dollárt. Bár a megélhetés drágább kint, mint nálunk, de nem 3-8-szor drágább, csupán úgy másfél-kétszer… (Minden szakma esetében hasonló fizetéskülönbségekről beszélhetünk.) És a helyzet nem nagyon más a többi nyugati, jóléti állammal összehasonlítva sem, ami miatt sokan döntenek úgy, hogy inkább külföldön próbálnak szerencsét. A globális elitbe is csak 2 dollármilliárdost tudunk „delegálni” (Csányi, Mészáros) – akik persze főként a saját érdekeiket és nem az ország érdekeit képviselik.

Ahogy gyorsul a vagyonkoncentráció az elit kezében úgy épül le lassan, de biztosan a demokrácia. Ahogy ugyanis a tehetős kevesek többé már nem szorulnak rá, hogy a kevésbé vagyonos rétegekkel is egyezkedjenek a közügyekről, úgy szorítják ki azokat a hatalomból, mint egykor a nagypolgárság a nemeseket és papokat, vagy a római patríciusok és lovagok egy szűk köre mindenki mást. Persze, amíg a demokrácia formai elemei, a választás, a népszavazás, az önkormányzatiság, a hatalmi ágak szétválasztása, a jogrendszer, stb. segítenek fenntartani az elit és így a multik törvényeit, addig ostobaság volna eltörölni ezeket. „Mindössze” arról van szó, hogy egyszerűen kiüresítik mindegyiket, ceremoniálissá teszik, showműsort csinálnak belőlük. A parlamentek és az önkormányzatok ülései hiába nyilvánosak, a valódi vita helyett csak politikai cirkusz megy ott, a döntéseket a lobbistákkal egyeztetve már rég meghozták, a képviselők az előre megbeszéltek szerint szavaznak, nem a vitákon elhangzó érvek és ellenérvek mentén. Hiába választunk képviselőket, ha azok bennünket nem, csak az elit érdekeit képviselik...

Hogy miért jelentem ki mindezt ilyen magabiztosan? Például azért, mert a vagyoni egyenlőtlenség jelenlegi mértéke nyilvánvalóan a tehetőseken kívül senkinek nem jó, a rendszer pedig úgy van fölépítve, hogy minél vagyonosabb valaki, annál gyorsabban tud még jobban gazdagodni. Még sincs egyetlen képviselő sem a nyugati országok parlamentjeiben, vagy az EP-ben, aki egy vagyonosodást korlátozó javaslatcsomaggal állna elő. Ha lenne is ilyen, azonnal lekommunistáznák és próbálnák szélsőségesnek és nevetségesnek beállítani a politikustársai, valamint a média „szakértői”, ha pedig elég veszélyesnek tűnik, akár a politikai gyilkosság sincs kizárva…

A rendszer fonáksága, hogy egy dollármilliárdos, személyében lehet akármennyire demokrata meggyőződésű, azzal a pénzügyi hatalommal, amire szert tett, a demokráciát fenntartó gazdasági-társadalmi egyensúlyt bontja meg. Ha mindezt belátja és úgy dönt, hogy elosztogatja a pénze nagy részét, a helyzet attól sem változik, mert a többi milliárdos legvalószínűbben gyengeségnek, vagy megbolondulásnak értelmezve a lépést azonnal szétkapkodja a piaci pozícióit, következésképp még kevesebb ember kezében összpontosul még nagyobb vagyon. A világot ma leginkább ezek az urak és hölgyek mozgatják a befektetéseiken keresztül, aminek egyik felét tőzsdén vett részvényekben tartják, másik részét pedig a fölvásárolt ingatlanok és ásványkincsek garmadája jelenti.

Ezen a szinten már annyira sok ügyletről beszélünk, hogy annak nagyját természetesen nem maguk intézik, hanem különféle alapkezelőkre, pénzügyi „szakemberekre” bízzák. Ezek az öltönyös/kosztümös, jól iskolázott emberek pedig nem mások, mint elegáns szerencsejátékosok, hiszen a tőzsde a világ legnagyobb szerencsejátéka, ahol egyesek energiákban, megérzésekben, gurukban bíznak, mások a matekra hagyatkozva „számolják a lapokat”. Mindenkinek ajánlom a témában a The Big Short című filmet! A világunk sorsa tehát magukat nagyon komolynak és tanultnak mutató hazárdőrök kezében van, akiket közgazdászoknak, de még inkább brókereknek hívunk.

Számomra nagyon tanulságos volt egy tavalyi előadás, ahol egy különben nagyon értelmes és szimpatikus fiatal előadó arról beszélt, hogy passzív jövedelemből – ingatlanok bérbeadása, részvények után kapott osztalék, különféle életjáradékok – hogy lehet megélni úgy, hogy közben már ne kelljen olyasmit dolgoznunk, amit utálunk, vagy akár semmit se kelljen dolgozni. A prezentáció végén valaki feltette a bennem is megfogalmazódó kérdést, hogy vajon a hétköznapokban nagyon környezettudatosan, fenntarthatóságra törekedve élő srác a befektetéseinél is mérlegeli-e a zöld szempontokat, mire ő nagy nyíltsággal bevallotta, hogy nem. Sőt, ezt a kérdést először annak a konferenciának az egyik szervezőjétől kapta meg, ahol épp előadott – ettől benne persze még felmerülhetett korábban. Ha az ő esetét általánosnak vesszük – mert úgy tapasztalom, hogy ez a helyzet –, akkor elmondhatjuk, hogy a befektetők jellemzően nincsenek tisztában, vagy nem törődnek a befektetésük „mellékhatásaival” a számokon túl. „Ha megkapom az osztalékom az olajcég részvényei után, minden rendben van.”, vagy „Ha többért adom el a ruhaipari részvényeimet, mint amennyiért vettem, akkor elégedett vagyok, mert kerestem az üzleten.” Közben pedig nem szembesülnek a felelősségükkel, hogy hogyan járulnak hozzá ebben a két példában a klímaváltozáshoz, illetve a rabszolgamunka fenntartásához a harmadik világban – a későbbiekben részletesen is kitérek majd a klímaváltozás demokráciaromboló hatásaira. Mert hölgyeim és uraim, ezekért (is) Önök a főfelelősök!

A felelősséghárítás persze nem csak a konkrét személyek, de a multicégeik esetében is ugyanígy jellemző. Mikor a ’80-as években oknyomozó riportokból kiderült, hogy a legnagyobb divatcégek mindenféle egészségügyi, emberjogi és környezetvédelmi szempontot figyelmen kívül hagyva termeltetnek a nyugati fogyasztóktól jó távol, akkoriban épp főleg Ázsiában – azóta Afrikában és Latin-Amerikában is – akkor ezek a vállaltok előbb tagadtak, majd sajnálkoztak, elnézést kértek és nagy változtatásokat ígértek. (A hatóságok ahelyett, hogy nemzetközi bíróság elé állították volna a tulajdonosokat és a vezetőket, a cégeket pedig felszámolták volna a vagyon elkobzásával és ebből a pénzből a kizsákmányolt munkásokat kártalanították volna, semmit sem tettek. Ahogy akkor is javarészt tétlenek maradtak, vagy aránytalanul kis büntetéseket szabtak ki, mikor tankerhajók és fúrótornyok baleseteinél óriási mennyiségű olajjal szennyezték be a tengereket, vagy mikor brutális erdőirtásokról hallani, vagy ha vegyszerekről, élelmiszeradalékokról, vagy gyógyszerekről kiderül, hogy rákot és egyéb súlyos megbetegedéseket okozva veszélyeztetik a fogyasztókat, akiket addig megtévesztettek, nem is beszélve a dohány- és szesziparról.) A beígért nagy változások pedig el is jöttek…

Azóta a cégek kiszervezik a termelést, szállítást, feldolgozást, stb. nevenincs helyi vállalatoknak, minden olyan területen, ahol a visszaélések és balesetek rossz fényt vethetnének rájuk. Ezek a kisebb cégek pedig ugyanúgy rabszolgaként bánnak az alkalmazottakkal, a gyermekmunkától sem ódzkodva és fittyet hánynak a környezetvédelemre, akárcsak korábban maguk az „anyavállalatok”. Ha pedig ez kiderül, a multik azzal védekeznek, hogy „ők nem tudtak semmiről”, majd megteszik a szükséges lépéseket: szerződést bontanak az adott rabszolgatartó vállalattal és leszerződnek egy másik ugyanilyennel.

A fenti gyakorlaton pedig nem érdemes meglepődni! Ha visszatekintünk a múltba, az európai demokrácia a gyarmatok kizsákmányolása és a rabszolgák munkája nyomán születhetett meg, hiszen a gyarmatosításból meggazdagodott nagypolgárok voltak a demokrácia leghangosabb követelői odahaza és az emberi jogok legzsarnokibb eltiprói, a környezet legdurvább kizsákmányolói a harmadik világban. Mondhatnánk rá, hogy ironikus…

Vagyis az országhatárokon átívelő vagyonkoncentráció nem csak a milliárdos anyaországában, de mindenütt aláássa a demokráciát, ahol érdekeltségeik vannak.

Ha most a probléma helyett a megoldásokra helyezzük a fókuszt, akkor az egyenlőtlen felelősség tudatosítása és felvállalása mindenképp jó irány. Felülről úgy történhet változás, ha a vagyonosok többsége arra jut, hogy maga a vagyoni különbségek mértéke, illetve a mindenek fölé emelt profitcél veszélyeztetik a demokráciát és hosszabb távon az egész emberiség fennmaradását a klímaváltozás felgyorsítása és erősítése által, ezért önként fölosztják a vagyonuk nagy részét és erre rákényszerítik a többieket is.

Szintén demokratikus megoldás, ha brutális adókat vetnek ki az államok a magánvagyonokra, így lassanként államosítva, majd újraosztva ezeket, a tröszt ellenes törvényeket pedig úgy szigorítják, hogy földarabolják a világcégeket és nagybankokat, ezzel felszabadítva a piacokat, ismét versenyhelyzetet teremtve, de immár korlátozott versenyt – ma épp ennek az ellenkezője zajlik, lásd, mondjuk a Monsanto felvásárlását a Bayer által. Végül az erőszakos vagyonelkobzás, amit a Szovjetunióban és más szocialista országokban láthattunk, szintén megoldást kínál a súlyos vagyoni egyenlőtlenségek megszűntetésére, ám ez már diktatórikus gyakorlat.

Az igazán nagy kihívás azonban nem az, hogy a tehetősek vagyonát hogyan csökkentsük le radikális mértékben, hanem, hogy miként akadályozzuk meg, hogy az így keletkező óriási „gazdátlan vagyon” ne csupán néhány ember zsebébe vándoroljon ismét, újratermelve a felszámolni kívánt egyenlőtlen helyzetet? Hiszen ebben az esetben csak elitcsere történne, a rendszer semmit nem változna, mint a Francia Forradalom idején. Megítélésem szerint és a történelmi példákból kiindulva erre csak fölülről jövő intézkedésekkel nincs jó válasz. Alulról építkező megoldásokkal kiegészítve, rendszerszemléletben gondolkodva már jobb eséllyel találhatunk a gyakorlatban is használható akciótervet.

Szinte közhely, hogy amikor vásárolunk, azzal voksolunk is egy cég és egy termék mellett. Minél több a pénzünk és minél többet fogyasztunk, annál többször voksolhatunk. Ha tájékozódunk arról, hogy mit veszünk és az hogyan és miből készült, akkor tudatosabban és nem csupán érzelmi alapon dönthetünk. Ha „szeretjük a Nike-t, mert a Nike menő.”, ezért Nike ruhákat veszünk, az egy tipikus példája az érzelmi alapú, nem racionális döntésnek. Ha kényelmi szempontok mentén minden élelmiszert a szupermarketben vásárolunk, vagy ha az időnkkel takarékoskodva a gyorséttermet, vagy egy random kifőzdét/menzát választunk a házi koszt helyett, akkor valójában megint egy nem tudatos döntést hozunk, legalábbis a megvásárolt árukkal és szolgáltatásokkal kapcsolatban nem vagyunk túl tudatosak. Ha nincs elég pénzünk, ezért a legolcsóbb, akciós termékeket vadásszuk, akkor ismét csak nem hozhatunk kompetens vásárlói döntést a termékek szempontjából. Mindegyik példa nagyon életszerű és megérthető. És mindegyik esetében a tudtunkon kívül a vagyonkoncentrációt támogatjuk.  Más szóval mi adjuk a milliárdosok kezébe a milliárdjaikat, sőt ezt sokszor mosolyogva, a vásárlás örömében fürdőzve tesszük.

Ha ezzel szemben helyi kistermelőktől és mesterektől vásárolunk a piacon és termelői boltokból, ha a termelőktől vett alapanyagokból magunk főzünk, akár kollégákkal, szomszédokkal összeállva kalákában, akkor nem csak a helyi gazdaság és a kisvállalkozások mellett tesszük le a voksot a világgazdaság és a multik helyett, de emberi kapcsolatokat is építhetünk. Ha a magunk szintjén tenni szeretnénk a vagyonkoncentráció ellen, akkor jó móricka-szabály, ha kerüljük a bevásárlóközpontokat, a gyorséttermeket, a világmárkákat, a túlárazott termékeket és általában mindent, amit reklámoznak.

De nem csak az a fontos, hogy mit vásárolunk meg, hanem az is, hogy mit nem. A demokrácia és a vagyonkoncentráció felől nézve ideális állapot, ha mindenki tulajdonosa és nem bérlője az otthonának, vagy ha albérlő, akkor is az államtól és nem egy magánembertől bérli azt – a passzív jövedelem szinte minden formája a vagyonkoncentrációt erősíti (kivéve a szerzői jogdíjak). Maga termeli és készíti az élelmét és a tárgyait, vagy helyi kisgazdáktól, mesterektől veszi azokat, de csak olyasmit, amit gyakran használ és nem túl nagy értékű, amire tényleg szüksége van és nem csak megtetszett, vagy éppen divatos. Emellett cserélgetik is a lakosok egymás közt a feleslegessé vált, de még használható javaikat. A ritkán használt és nagyobb értékű tárgyakat inkább kölcsönözzük, ne vegyük meg, mint a komolyabb szerszámok, vagy az autó!

Ha például mindenki perc alapú bérkocsikkal járna saját gépjármű helyett, akkor nem csak a dugók tűnnének el a városokból, csökkenne az autós infrastruktúra költsége és helyigénye, az autósok kiadásairól nem is beszélve, de csődbe mennének az autógyártók és eltűnne a lobbi erejük is. Egy autó ugyanis élettartama nagy részében kihasználatlanul áll, parkol valahol, míg a megürült bérautókat azonnal tovább használhatná egy másik sofőr. Ebben a rendszerben pedig töredék annyi kocsi is elég lenne egy nagyváros közönsége számára, mint amennyit ma birtoklunk.

Összességében a legfontosabb, hogy a pénzhez és az anyagi javak birtoklásához eleve máshogy kellene állnunk. Ma az a „menő”, ha valaki minél gazdagabb és minél több vagyontárgyat birtokol, illetve minél több szolgáltatást engedhet meg magának. Ez a szemlélet önmagában felelős a vagyonkoncentráció jelenlegi felpörgéséért. Ezzel szemben, ha azt tesszük trenddé, hogy csak annyit birtokolj, ami elég, ami feltétlenül szükséges, aki pedig nem tartja be a szabályt, azt adókkal és törvényekkel megbüntetjük, mert a közösből való túlzott harácsolás ciki és bűn, akkor a folyamat megfordulhat. Értelmetlen az időnket és az energiánkat arra pazarolni, hogy azért dolgozzunk, hogy egy 100-dik ruhadarabot, egy még gyorsabb autót, egy még egzotikusabb nyaralást, vagy egy még nagyobb házat tudjunk venni!

A demokratikus viszonyoknak jobban megfelel, ha a polgárok nagyobb része vállalkozó és nem alkalmazott – szemben a mostani gyakorlattal. Az alkalmazotti státusz egyenlőtlen, függő helyzetet teremt egy vállalattal szemben, az öngondoskodás feltételeit sokszor nem biztosítja, ami pedig létfontosságú lenne egy demokráciában. Hisz, ha egy polgár olyan helyzetben van, hogy nincsenek meg az eszközei, hogy a saját életéért teljes felelősséget tudjon vállalni, hogy várhatjuk el, hogy a közügyekért felelősnek érezze magát?

Elméletben persze az állami újraelosztás is lehet az egyenlőtlenségek mérséklésének eszköze, sőt, kell is, hogy az legyen, de csak bizonyos mértékig alkalmas ennek a szerepnek a betöltésére. Arra gondolok, hogy az sem jó, ha túlságosan függünk a munkaadónk jóindulatától, de az sem, ha egy rendszeres állami segélyhez vagyunk kötve, az államnak vagyunk kiszolgáltatva. Az összvagyon újraelosztása szerencsésebb, ha inkább az öngondoskodás feltételeinek a megteremtését jelenti, nem pedig az atyáskodó állami gondoskodás konzerválását – kivéve persze azok esetében, akik egészségi állapotuk okán nem tudnak magukról gondoskodni. Emellett fontos az is, hogy egyfelől az alkalmazottak szakszervezetekbe tömörülve képviseljék az érdekeiket, másfelől az állam erősen megtámogassa őket a munka törvénykönyvével, inkább a kiszolgáltatottabb dolgozó és nem az erőfölényben levő munkaadó mellé álljon.

A helyi pénz bevezetése a pénzügyi önrendelkezés visszanyerésének hatékony módja lehetne. Lényege, hogy egy közösség saját, csak helyben elkölthető pénzt hoz forgalomba, amit csak a helyi, nemzeti valutára lehet átváltani. Mivel a pénzzel kizárólag helyben lehet fizetni, máshol a világon nincs értéke és az eladók is csak helyben használhatják, ha pedig nemzeti valutára váltják, vesztességük van az átváltásból, mindenki arra van ösztönözve, hogy helyben költse a pénzt, helyi vállalkozásokat támogatva vele. A dolog pedig nem csak egy szépen hangzó utópia, van rá bőven megvalósult gyakorlati példa, többek közt ilyen a hazai Bocskai korona, érdemes utánanézni!

Jó, ha kerüljük a hitelt és a pénzünket inkább készpénzben, mint bankban tartjuk. A bankok ugyanis a betétesek pénzéből és a hitelesek törlesztőjéből nyert haszonból tudták felvásárolni a nagyvállalatok jelentős részének részvényeit. Leegyszerűsítve, ha bankba tesszük a pénzünket, vagy részvényt veszünk, akkor a „gazdagokat támogatjuk a forintjainkkal”. Apropó részvény, csak olyan részvénybe/megtakarításba fektessünk, ami a profitnövelés helyett az ökológiai fenntarthatóságot segítő tevékenységet végez, mondjuk megújuló energiával foglalkozó cégek, helyi start-up-okat támogató kockázati tőkealapok, stb. Részvényvásárlásnál lényegében egy vállalatnak hitelezünk, hogy a tőlünk és más részvényesektől kapott „tőkeinjekcióval” be tudjanak ruházni fejlesztésekbe, hogy még nagyobbra nőjenek, még több pénzt keressenek és így a mi részvényeink is minél értékesebbé váljanak. Vagyis gazdagoknak adunk még több pénzt, hogy tovább gazdagodjanak és minket is gazdagabbá tegyenek. Remek üzlet, nem? És hogy ki veszít rajta? Csak mindenki más, a környezet és a demokrácia.

Ahogy már utaltam rá, a jelenlegi jogszabályi és adózási környezetben minél tehetősebbek vagyunk, annál gyorsabb ütemben tudunk még tovább gazdagodni… Ha tudatosak és szervezettek vagyunk, politikai oldalról kikényszeríthetjük ennek a rendszernek a megváltoztatását több kulcsos, a vagyonosokat a vagyonosodásuk mértékével arányosan sújtó adókkal. Persze ennek csak akkor van értelme, ha utána civil kontrollt is tudunk gyakorolni az így befolyt adóvagyon elköltése felett!

Ezeken felül az energiaszabadság is sok szempontból fontos, releváns kérdés. Ha relatív kis teljesítményű, helyi, megújuló rendszerekkel termeljük az áramot és a fűtéshez szükséges hőt, úgy függetlenedni tudunk a nagy szolgáltatóktól, mint az E.On, vagy az Elmű, a nyersanyagok világpiaci árától – ez a valódi rezsicsökkentés, ami a vagyonkoncentráció ellen is hat – és nemzetbiztonsági szempontból sem utolsó, ha nem függünk, mondjuk az orosz gáztól, vagy az arab olajtól. Emellett legalább annyira lényeges az is, hogy mennyire hatékonyan használjuk föl az így megtermelt energiát. Minél energiahatékonyabb megoldásokat alkalmazunk, annál kevesebbet kell termelni és raktározni. E négy terület: az energiatermelés, az energiaszállítás, az energiatárolás és az energiahatékonyság együttesen alkotják az energiastratégiát, ami Magyarországon igazán csak mostanában formálódik rendszer szinten. Civilként erre is lehet ráhatásunk!

Ha világkörüli út helyett helyi látványosságokat látogatunk meg turistaként, akkor nem gazdagítjuk annyira a személyszállítási és turisztikai iparban érdekelt köröket. Ha tudatosan figyelünk az egészségünkre és többek közt tabletták helyett élelmiszerekből visszük be a vitamint, akkor az orvos- és gyógyszer lobbi zsebéből „húzzuk ki a pénzt”. Ha inkább használt lakást vásárolunk és újítunk föl fenntarthatósági szempontok mentén, akkor az építőipari vagyonkoncentráció ellen teszünk, stb.

Vagyis összességében a decentralizáció, a fogyasztás mérséklése és inkább használt javak beszerzése, a helyi megoldások keresése és a közösséggé szerveződés a leghatékonyabb eszközei a vagyonkoncentráció ellen való fellépésnek. Vagy mégsem?

Ahogy utaltam rá, mivel nemzetközi trendről van szó, nemzetközi szinten is fel kell lépni ellene, nem csak lokálisan. Az olyan, világszerte jelenlévő civil szervezetek, mint a Green Peace globális fellépést tesznek lehetővé, esetükben a környezet védelmében. Nem csak egy, de minden olyan ország kormányára nyomást tudnak gyakorolni, ahol jelen vannak és ugyanez igaz a vállaltokkal szembeni fellépésre is környezetrombolás esetén. Vagy ott van az Oxfam, amit eredetileg brit civilek indítottak el, akik sok egyéb mellett folyamatosan igyekeznek ráirányítani a figyelmet a vagyoni szakadék meglétére, amiről ez a bejegyzés szól, többek közt úgy, hogy az elérhető adatok alapján évről évre közzéteszik, hogy hány dollármilliárdos él épp a Földön és ők együttesen a globális GDP mekkora részét birtokolják. Érdemes olvasni ezeket a jelentéseket, vészharangnak is beillenek! A globális fellépéshez mi is hozzájárulhatunk, ha csatlakozunk az ilyen nemzetközi kezdeményezésekhez egyénileg, vagy akár egy már meglévő saját civil csoporttal. Persze pénzt is adományozhatunk nekik, de az önkéntesség többet számít!

Az önfejlesztés, önmegismerés egyéni szinten fontos ahhoz, hogy önmagunkat minél érettebbé, minél kompetensebbé növeljük. Minél függetlenebbek és „felnőttebbek” vagyunk, annál inkább képessé válunk arra, hogy a hétköznapi nehézségeinket, dilemmáinkat kezelni tudjuk. Ha lelki zavar, élethelyzeti elakadás, vagy épp párkapcsolati-, vagy gyermeknevelési gond gyötör, nem marad energiánk a közügyekkel foglalkozni.

Végül a technológia tudatos használatával is rengeteget tehetünk a fennálló rend megváltoztatásáért, a vagyonkoncentráció lebontásáért. A következő bejegyzésben a technológiai fejlődés demokráciára gyakorolt hatásairól szeretnék írni, ám előbb zárszóként álljon itt még egy gondolat.

Mert félreértés ne essék, nem valamiféle „neomarxista” megközelítést javaslok, mikor a vagyonkoncentráció elleni fellépést sürgetem. Marxszal ellentétben nem utasítom el és nem tartom rossznak a magántulajdont és az is teljesen rendben lévő, az emberi természet sajátja, ha vagyoni egyenlőtlenség van egy társadalmon belül. A történelemben nem ismerünk egyetlen olyan társadalmat sem – beleértve az ősközösségeket is –, ahol az emberek egészen egyenlőek lettek volna vagyoni, gazdasági értelemben. Amit ebben az írásban kritizálok, az csupán a vagyoni egyenlőtlenség mértéke és forrása.

Ha valaki egy kacsalábon forgó palotában él, más pedig csak egy garzonban tengődik, mert az előbbi tehetsége és szorgalma okán megkereste rá a pénzt, míg az utóbbi nem, azzal semmi baj nincs. De ma képletesen szólva az a helyzet, hogy néhány embernek több ezer kapacslábon forgó palotája van, sőt, övék a családi házak, különféle lakások és még a garzonok jelentős része is, miközben tömegeknek otthon sem jut világszerte. Ráadásul a tehetős kevesek többsége nem is saját szorgalmuk és tehetségük okán ilyen vagyonos, hanem egyszerűen azért, mert kiváltságos családba születtek és egyszerűen örökölték a vagyont.

Nem azzal van gond, ha alapítunk egy vállalatot és némi szerencsével és kemény munkával sikeressé tesszük, hanem, ha résztulajdonosai vagyunk olyan cégeknek, amiknek a kapuján sosem léptünk be, szimplán csak megvettük a részvényeik egy részét. Illetve, mikor ezek az országhatárokon átnyúló mamutcégek bekebelezik a többi piaci szereplőt, sőt, akár nem csak az adott vállalat profiljába tartozó területen, de mindenféle iparágban felvásárolják a cégeket.

Ha azt keressük, hogy hol érdemes meghúzni a vagyonosodás felső korlátját, akkor szerintem valahol ott, hogy csak azt az egy ingatlant tulajdonolhatjuk, ahol lakunk, csak azokat a járműveket, amikkel mi magunk rendszeresen utazunk, vagyis itt is praktikusan mindenből egyet és csak olyan cégünk legyen, ahol mi magunk dolgozunk és ebből is csak egy lehet a kezünkben.

A demokrácia nem csak kormányforma és nem csupán elvont államszervezési elv, de a társadalmi berendezkedés egyik változata is, közösségformáló erő. Az elhíresült mondattal szemben, miszerint demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni, demokratának lenni azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk a közügyeinkért!

A bejegyzés sorozat előző részeiben arról írtam, hogy miként billent el az a társadalmi-gazdasági egyensúly, ami a demokratikus berendezkedést fenntartja és, hogy az oktatási rendszer és a tömegtájékoztatás mennyire nem készít fel bennünket arra, hogy átlássuk a világunkat mozgató erők működését. Ebben a cikkben a mi szerepünkről, felelősségünkről és lehetőségeinkről szeretnék beszélni, hogy mennyiben múlik rajtunk, hogy merre halad az a rendszer, amiben élünk.

Ha visszatekintünk az elmúlt 2 évszázadra, azt látjuk, hogy a társadalmi hierarchiában alul lévők úgy tudtak eredményeket elérni sorsuk megváltoztatásával kapcsolatban, ha csoportokba szervezték magukat. Munkásmozgalmak, nőjogi mozgalmak, fekete polgárjogi mozgalmak, stb.. De hol vannak ma ezek az önszerveződések?

Az országok között óriási különbségek vannak abban, hogy mennyire van működő civil szféra és milyen támogatottsága van a szakszervezeteknek. A skandináv államok és Svájc, illetve Franciaország alkotják az élbolyt, mi itt Kelet-Közép Európában inkább a középmezőny alján kullogunk, a balkáni államokkal hasonló szinten. A dolog pedig azért lényeges, mert könnyen belátható, hogy egyedül kevés hatással tudunk lenni a rendszerre, egymással összefogva viszont egészen hatékonyan képviselhetjük az érdekeinket.

A civil önszerveződés és a szakszervezetek megerősödése alapfeltétele volna a képviseleti demokrácia részvételi demokráciává alakításának, ma azonban jellemzőbb, hogy a civil társadalom stagnálása, vagy leépülése, a szakszervezetek lassú visszaszorítása történik – már ott persze, ahol egyáltalán vannak ilyenek. Talán a mai ember lustább, butább, vagy közönyösebb, mint elődeink voltak? Dehogy!

E két folyamat egyrészt a munkavállalói mobilitásnak „köszönhető”. Mikor tömegek költöznek egyetlen generáció alatt vidékről városba, a hazájukból külföldre, vagy csak egyik városból a másikba, egyik kerületből a másikba, annak többek közt az az egyik mellékhatása, hogy megszűnik az ismeretségeken alapuló természetes lakóközösségi, kisközösségi rendszer. Ma a többség nagyvárosokban él, gyakran csak albérlőként, ahol a szomszédait sem igazán ismeri, ezért bizalmatlan velük szemben, ráadásul ők is, a szomszédok is 5-6 alkalommal még tovább is költöznek majd életük során. Az ilyen gyorsan változó összetételű embertömeg pedig nem tud valódi közösségé szerveződni.

Egészen hasonló jelenség zajlik a szakmák és munkahelyek esetében is. Napjainkban szinte elvárás, hogy 5-6 évente munkahelyet és akár szakmát is váltsunk, így pedig a szakszervezeti önszerveződés szintje csökken radikális mértékben. Ráadásul a termelés Ázsiába költözésével tömegek veszítették el az állasukat, sokszor nemcsak a munkájuk, de az egész szakmájuk is megszűnt így az adott országban és képezhették át magukat új terület fortélyait kitanulva. Ezek után természetesen az adott szakszervezeteknek sem lehettek többé tagjai, sőt volt, hogy azok meg is szűntek.

Végül a szakszerveződést az is gátolja, hogy maguk a szakmák is gyorsan cserélődnek. Míg, mondjuk a vasas szakszervezet bő egy évszázados múltra tekint vissza, addig egy PR-os szakszervezetnek, vagy egy IT-s szakszervezetnek nem is lehetnek ilyen régre nyúló hagyományai és ezzel járó szervezeti felépítettsége, mert alig pár évtizede léteznek csupán maguk a szakmák is.

Az etnikai, nemi és szexuális beállítottság alapú polgárjogi mozgalmak mára az esélyegyenlőségért küzdő szervezetekké lettek. Egyenlő bánásmódot követelnek egy olyan rendszerben, ahol a legalapvetőbb egyenlőtlenség nem jogi, vagy szemléletbeli diszkriminációból fakad, hanem a vagyoni különbségek óriási mértékéből és nem egyformán, de hasonlóan sújt minden „fehéret és feketét”, férfit és nőt, meleget és heteroszexuálist, stb.

Végül, jelenleg a modern technológia sem elsősorban összeköti, hanem sokkal inkább szétválasztja, szeparálja az embereket. Bár, ahogy egy későbbi bejegyzésben még visszatérek rá, lehetne kapocs is, az, ahogyan ma az életünk részévé vált és már-már uralja azt, biztosan nem segíti, hogy kompetens és jól szervezett polgárokként képviseljük a saját érdekeinket.

Az egyik fontos lépés a változás felé tehát az lehetne, ha tudatosan törekednénk az önszerveződésre anélkül, hogy azt felülről, vagy külföldről bárki támogatná. A tájékozatlan és szervezetlen polgárok ugyanis passzívvá, a hatalmon lévőktől függővé válnak. Hisz ha csak azokkal az információkkal találkozunk a közügyeinket illetően, amiket a multik, a politikusaink és a különféle hírszerző ügynökségek által működtetett álhírgyárak tesznek elénk, akkor szinte biztos, hogy csak ezektől függő, ezeken alapuló véleményeket leszünk képesek megfogalmazni.

Továbbá a demokratikus működés és az önszerveződés alapfeltétele, hogy a polgároknak legyen elég szabadidejük, pénzük és megfelelő mentális és fizikai egészségük, hogy egyáltalán lehetőségük legyen a közügyekkel foglalkozni. Aki reggeltől estig csak robotol, akár hétvégén is, annak nincs ereje érdemben politizálni. Akinek nincs mit innia és ennie, nincs hol aludjon és ha beteg nem engedheti meg magának az orvost, meg a gyógyszert, valószínűleg nem az oktatási rendszer, vagy a klímaváltozás kérdésein fog töprengeni. Aki pszichés zavarral küzd, vagy fizikai betegség gyötri, annak a tudata a nyomorgóhoz hasonlóan beszűkül, ha foglalkozik is közélettel, nagy eséllyel csak hasonlóan beszűkült módon teszi. (A főként érzelmi alapon politizáló embereknél jól látható, hogy mire gondolok. Rendszeresen rosszakra és jókra osztják föl a politikai színteret és inkább politikusokról és pártokról, mint ügyekről és témákról beszélnek. Hasonlóan ahhoz, mint mikor bármilyen ügyben kritikát kapnak a Fideszes politikusok, mire azt felelik: „Soros György” és „migránsok” az érdemi válasz és párbeszéd helyett. Valós válaszaik, releváns véleményük sokszor talán nincs is.)

Azután fontosnak tartom itt is kimondani, hogy mindenki csak a vagyonával arányos mértékben tud hatni a világra, így ezzel arányosan van csak felelőssége abban, hogy milyen rendszerben élünk. (Az egyenlőtlen felelősség elvére a következő bejegyzésben még részletesen is visszatérek.) Nagyon igazságtalannak tartom ugyanis, mikor a klímaváltozást a „kisemberek” nyakába akarják varrni, mondván, „a felelőtlen életszínvonal megszállottságukkal tönkreteszik a bolygót”, miközben mi, fogyasztók többnyire csupán utólag megfinanszírozzuk azt a szennyezést, amit a tehetős kevesek kezében lévő multik termelnek, mikor megvesszük a termékeiket és a szolgáltatásaikat.

Hasonlóan a vagyon arányában megoszló felelősséghez a pszichés egészségünkért és jóllétünkért is csak részben vagyunk felelősek mi magunk, másrészt felelős ezért az a társadalmi-gazdasági-politikai környezet is, amelyben élünk – és amit, ha csak nem az elithez tartozunk, csupán igen kis mértékben tudunk közvetlenül alakítani. Mi felelünk azért, hogy hogyan küzdünk meg a kihívásokkal, illetve, hogy milyen belső kihívásaink vannak, a rendszer pedig azért felel, hogy milyen külső kihívásokkal kell megbirkóznunk. A maga korában szinte forradalmi tett volt, mikor Carl Gustav Jung kimondta, hogy olyan világban élünk, amelyben nem az a furcsa, ha valaki depressziós lesz, hanem az, ha valaki nem válik azzá. A társadalmunk, a nagyvárosi életvitelünk soha nem tapasztalt mértékben betegíti meg a polgárokat szorongásos és hangulatzavaros tüneteket eredményezve, nem beszélve az asztmáról, a különféle allergiákról és autoimmun betegségekről, stb., amiket összefoglaló néven „civilizációs betegségekként” emlegetünk. Talán bele se gondolunk, hogy mindez azt jelenti, hogy maga a civilizáció, a mi „nagyszerű” civilizációnk betegít meg bennünket…

A jelenlegi körülmények tehát mind azt erősítik, hogy mi, egyszerű állampolgárok úgy érezhessük, hogy nem tudunk és ne is akarjunk igazán változtatni a helyzetünkön. Hogy adjuk csak az irányítást és vele a hatalmat is azok kezébe, akik „jobban értenek az állam ügyeihez”, a jogi képviseletünkhöz, a pénzügyeinkhez, vagy éppen az egészségünkhöz. Majd ők „képviselnek bennünket”. És éppen ez a passzivitás az, amivel legjobban hozzájárulunk a jelenlegi társadalmi-politikai-gazdasági mechanizmusok működtetéséhez, a demokrácia leépítéséhez.  Mert ha maga a nép nem akarja gyakorolni a hatalmat, ha önszántából ruházza azt másokra, akkor nem lehet demokráciát csinálni!

Ugyanis az, hogy vállaljuk-e a tehetetlen, áldozatszerű, szolgai szerepet, amit a mostani rendszerben nekünk szánnak, vagy sem, az teljes mértékben a mi felelősségünk. Mert nem csak az igaz, hogy egyedül alig tudunk valamit változtatni a rendszeren, de még alulról szerveződve is keveset, hanem az is, hogy mi legitimáljuk a mostani gazdasági-politikai elit uralmát, mi adjuk a kezükbe a hatalmat. Amikor önként megadjuk az adatainkat az online felületeken, mikor az ő eszközeiken és rendszereiken keresztül kommunikálunk, vásárolunk, ismerkedünk, tanulunk és szórakozunk, mikor a multik termékeit vesszük meg, amikor nekik dolgozunk… Vagy amikor az ő képviselőikre szavazunk. (A populista politikusok mind azt ígérik, hogy megvédenek bennünket valamilyen veszélytől (migránsok), közben pedig az egykulcsos adóval a tehetősek gazdagodását segítik, a nagyvállalatokat támogató szabályozásokat vezetnek be (pl. túlóratörvény, a környezetvédelmi törvények lazítása, a munka törvénykönyvének átírása) és pénzt vonnak el azoktól a szektoroktól, amelyek a társadalmi egyenlőtlenségeket csökkenthetnék (oktatás, egészségügy, szociális ügy). Trump nem a globalizáció veszteseit, a rá szavazó dühös kisembereket, vagy Amerikát teszi naggyá, hanem a globalizáció nyerteseit, a milliárdosokat, köztük saját magát. Orbán nem a nemzet érdekében politizál, hanem a helyi és nemzetközi gazdasági elit, illetve a saját érdekében.)

Hadd mutassam be az eddigieket két konkrét példán keresztül. Amennyire kevéssé tudatosak és passzívak vagyunk választókként, ugyanannyira nem vagyunk tudatosak és aktívak vásárlókként sem. Néhány éve bejárta a világsajtót egy infografika arról, hogy egy edzőcipő ára mi mindenből tevődik össze. A grafikáról cikket közlő újságok és hírportálok jellemzően arra fókuszáltak, hogy az ár csupán milyen kis része a gyártó cég profitja és milyen sokat elvisz egy csomó minden más. De ha nem a gyártók, hanem a fogyasztók felől nézzük ezt az ábrát, akkor válik csak láthatóvá, hogy mennyi mindenért fizetünk még magán a cipőn túl is. Mikor megvásároljuk egy világmárka 30.000 forintért kínált edzőcipőjét, abból nagyjából 2-3.000 forint magának a cipőnek az előállítása alapanyagokkal és munkadíjjal együtt, további 1-2.000 forint a cég profitja, a fennmaradó 25-27.000 forinttal pedig legnagyobb részt utólag megfinanszírozzuk a cipő reklámkampányát, kisebb részt a szállítását, a vámokat, a tárolást, a bolt hasznát, ahol megvesszük és a tervezőcsapat díját, akik kifejlesztették.

Ha ezzel szemben egy 8-10.000 forintos másolatot veszünk, amit ugyanúgy a Távol-Keleten gyártottak, mint a márkás cipőt, akkor megspórolhatjuk a tervezők díját – amivel ugye a szellemi tulajdon ellopását támogatjuk – és leginkább a marketing kiadásokat. Nem „menőzhetünk” ugyan a „gagyi kínai utánzatunkkal” a haverok előtt, de maga a cipő minőségében jó eséllyel nem, vagy csak alig marad el az eredetitől – hasonlóan silány mindkettő. Vagyis, mikor arról döntünk, hogy melyik edzőcipőt vesszük meg, akkor valójában azt döntjük el, hogy csak egy cipőt szeretnénk-e vásárolni, vagy megvesszük a köré épített reklámmaszlagot is, amit a marketingesek „márkának és életérzésnek” neveznek. Edzeni mindkettőben ugyanúgy lehet…

A sportcipő ezen túl arra is jó példa, hogy ha helyit és jó minőségűt szeretnénk venni, nem pedig a márkás, vagy a nevenincs ázsiait, akkor bizony hiába keresgélünk, mert olyat nem fogunk találni. A multik és az utánzataikat gyártó távol-keleti cégek annyira leuralták a sportszer piacot – sok más piac mellett –, hogy, ha találunk is magyar márkát, azt is Ázsiában gyártatják, vélhetően rabszolgamunkával. Ha más ruhadarabból keresünk hazait, akkor pedig találunk ugyan úgynevezett „tervezői” ruhákat, amiket helyi cégek készíttetnek a világ minden részéről beszerzett alapanyagokból, ezek azonban magasan túlárazottak, mert itt meg az „exkluzivitást” vetetik meg velünk, vagyis azt, hogy a nadrágunk, pulóverünk, vagy kabátunk nem jön szembe velünk az utcán másvalakin. Ez pedig alig fenntarthatóbb, mint a multik termékei.

A választási szabadságunk visszanyeréséhez fogyasztóként a tájékozódás mellett arra lenne szükség, hogy legyenek vállalkozó szellemű helyi mesterek, akik reális árú alternatívát kínálnak a világcégek termékeivel szemben, lehetőleg a fenntarthatósági szempontokat is figyelembe véve – például azt, hogy amilyen alapanyagból csak lehet, helyit vásárolnak és minél inkább bio-t, de legalább vegyszermenteset, illetve fair trade módon termeltet. Ezek a mesterek azután maguk is önszerveződhetnének, úgymond modern céheket hozva létre az érdekeik képviseletére.

A másik példám az élelmiszeriparból való. Mikor vegyszerezésről, GMO-ról és antibiotikumokkal teletömött ipari körülmények között tartott állatokról és így termesztett növényekről hallunk, szinte mindenki elutasító a szavak szintjén ezekkel szemben. De mikor leemeljük a szupermarket polcáról a répát, vagy a karajt, nem kérdezzük meg, hogy hogyan került oda. Bele sem gondolunk, hogy a sportcipőhöz hasonlóan itt is egy csomó minden másért is mi fizetünk, amikor megvesszük az ételt. Mert vele együtt megvásároljuk, például a rápermetezett vegyszereket, a szállítást, a tárolást, a tartósító, színező, ízfokozó, stb. szereket, a génmanipulált vetőmagot, vagy táplálékot, ha egy állat húsáról beszélünk és azt a rakás antibiotikumot is, amit beletömtek abba a sertésbe, halba, szárnyasba, vagy marhába.

De hiába is tennénk fel a kérdéseinket az áruház dolgozóinak az étel eredetéről, ők sem tudnának válaszolni, hiszen ők is csak alkalmazottai az élelmiszerláncnak, sem a termelőt, sem a termelés körülményeit nem ismerik. Ezzel szemben, ha a piacon termelőktől vásárolunk, sokkal könnyebben meggyőződhetünk róla, hogy pontosan miért is fizetünk. Másrészt mindkét példában a forintjainkkal arról is döntünk, hogy globális multikat támogatunk-e, növelve így a demokrácia válságához vezető gazdasági-társadalmi egyensúlytalanságot, vagy inkább helyi mestereknek és termelőknek adjuk-e a pénzünket, a lokális gazdaságot erősítve.

Ezen túlmenően, ha mi magunk is szeretnénk valamit változtatni a mostani rendszeren, ha értéknek tartjuk a demokráciát és megvédenénk, akkor igen sok apró dolgot tehetünk. A már említett tájékozódáson, önszervezésen és a helyi termelők támogatásán túl, ha tudatosan használjuk a technológiát, ha aktív párbeszédbe kezdünk az önkormányzati és parlamenti képviselőinkkel minden olyan ügyben, ahol úgy véljük, hogy a mi érdekeink sérülnek, vagy nincsenek is képviselve, akkor nem csak kis lépést teszünk egy demokratikusabb és fenntarthatóbb világ felé, de példát is mutatunk a környezetünknek. Ma még inkább furcsaság, akár nevetséges is sokak szemében az ilyen aktivizmus, de minél többen választják az aktív szerepvállalást a közügyek terén, annál inkább a tudatlanság, az öncélú divat trendek követése válik cikivé.

Végül még egy szempontot idehoznék. Mivel globalizált világban élünk és az eddig tárgyalt és ezután említésre kerülő problémák is globálisak és általánosak, ezért egyikre sem tudunk csak lokális válaszokat adni. Ha például Ciprus polgárai tudatossá és aktívvá válva reális adókat vetnek ki azokra az off-shore milliárdosokra, akik oda menekítették a vagyonukat a máshol magasabb adók elől, akkor ezek a pénzemberek egyszerűen átviszik a pénzüket egy másik adóparadicsomba. Ha viszont globálisan minden ország polgárai nemet mondanak az off-shore-ra, akkor valahol adózásra kényszerülnek! Vagyis nem elég helyi kisközösségeket szervezni, de ezeknek a közösségeknek meg is kell keresniük egymással a kapcsolatot, nemzetközi hálózatokba kell szerveződniük ahhoz, hogy a globális gazdasági elittel szemben hatékonyan felléphessenek. Tudom, hogy ez így elég utópisztikusan hangzik, de a valóságban nem annyira lehetetlen a dolog. A cikksorozat következő részében a vagyonkoncentrációval fogok foglalkozni és egyben azzal is, hogy helyi közösségek és a belőlük szerveződő nemzetközi hálózatok hogyan tudnak már ma is sikerrel fellépni a jelenség bizonyos vonatkozásaival szemben.

A modern képviseleti demokrácia egyik alapellentmondása, hogy mi polgárok, akik papíron a hatalmat birtokoljuk, a legtöbb közéleti kérdéshez nem értünk, sőt, olykor annyira tájékozatlanok vagyunk, hogy egyedül állást sem tudunk foglalni bizonyos témákban. Elvben persze az oktatási rendszer fölkészíthetne a „hatalom gyakorlására”, de ma a legtöbb ország legtöbb iskolája ilyesmire alkalmatlan. A másik lehetőség a paradoxon feloldására, ha az aktuális kérdésekben mindig szakértők tájékoztatják a tömeget, mi pedig az így kapott információk alapján alakíthatjuk ki a véleményünket. Másrészt, mivel a konkrét döntéshozatalt választott képviselőkre bízzuk, így az is elég lehet, ha ők értenek ezekhez a kérdésekhez, vagy legalább őket tájékoztatják a releváns szakértők.

És ma papíron éppen ez történik, az iskolarendszer felkészít, a média tömegtájékoztat, a politikusok pedig szakértők segítségével alkotnak törvényeket. Látszólag tehát minden rendben van, a rendszer jól működik. A gyakorlatban mégis a polgárok egyre nagyobb része érzi úgy, hogy a politika eltávolodott a hétköznapi emberek problémáitól és a mi véleményünk alig számít a kormányok számára. A közmegítélés az, hogy a politikusok többsége korrupt, inkább nagyvállalatok „szakértőire”, lobbistáira hagyatkoznak a jogszabályalkotásnál, az ő érdekeiket képviselik pártfinanszírozásért, kenőpénzért, vagy egyéb önös haszonért cserébe. Sőt, talán nem túlzás kijelenteni, hogy a politikusok nagy része úgy működik, mintha multik PR-osai lennének, nem csinálnak mást, mint a cégek érdekeit úgy próbálják kommunikálni a választók felé, mintha az a „nemzet érdeke” lenne – jó példa erre a 2018-as hazai túlóratörvény –, mert semmi máshoz nem értenek.

A bejegyzés sorozat előző részében a mai világrend aktuális válságáról írtam, ebben a cikkben pedig az úgynevezett tömegtájékoztatást venném górcső alá és egy konkrét témán keresztül mutatnám be, hogy ebből a szemszögből nézve hogyan működik ma a demokrácia az EU-ban és miként Magyarországon.

A migráció az egész nyugati világot foglalkoztató jelenséggé nőtte ki magát 2015 óta. A nyugat-európai államok vezetői, élükön Angela Merkellel kezdetben üdvözölték a népvándorlást, míg a kelet-közép európai kormányok, különösen hazánk, viszonylag hamar egy migrációt ellenző álláspontot vettek fel. A nyugati politikusok és az ottani média humanitárius kötelességnek tüntette fel a háborús menekülteken való segítést, gazdasági bevándorlókról, a szír polgárháború miatt elindult menekülthullámot meglovagoló, más országokból érkező migránsokról még véletlenül sem ejtettek szót. Másrészt azt kommunikálták, hogy a menekültekben óriási gazdasági lehetőség rejlik, az iparból hiányzó munkaerőt velük lehet majd pótolni, ráadásul az ott is problémaként látott népességfogyást is meg lehet így állítani. Ezekért cserébe pedig igazán nem nagy ár egy kis alkalmazkodás!

A kelet-közép európai országok népvándorlást ellenző politikusai és az itteni sajtó nagy része ezzel szemben nemzetbiztonsági kockázatként beszélt a kizárólag gazdasági migránsnak nevezett bevándorlókról, a valódi háborús menekültekről jóformán tudomást sem vettek. Ennek megfelelően úgy állították be az ideérkezőket, mintha mind potenciális terrorista, vagy legalább bűnöző lenne, de jobb esetben is olyanok, akik csak a szociális segélyeken akarnak élősködni, az adófizetők pénzéből ingyenélni, és részesülni oktatásból, egészségügyből, stb. A rájuk szánt pénzt pedig a becsületes polgároktól kellene elvenni.

Tehát mind a nyugati, mind a keleti uniós országok fekete-fehér képet festettek a jelenségről, ahol a másik érveit nem kell meghallgatni, mondván, az mind hazugság. A valóság azonban az, hogy itt nem egy jó és egy rossz állítás volt egymással szembeállítva, hanem két részigazság. Mindkettő attól lett hamis, hogy abszolút igazságként hirdették azokat. Nyugaton eltagadták, hogy a migráció alapvetően egy aszimmetrikus helyzet, ahol a migránsoknak nagyobb szüksége van ránk, mint nekünk rájuk. A befogadás, a segítség lehetőség, de nem kötelesség, különösen a nem ellenőrzött, illegálisan, hamis papírokkal, vagy papírok nélkül érkezők esetében nem az. (Azért sem kötelesség, mert Szíria nem határos az EU egyetlen tagállamával sem, vannak szomszédai, ahol béke van és az ENSZ menekültügyi egyezménye ezeknek az országoknak teszi kötelezővé a háborús menekültek befogadását és védelmét szabályozott feltételek mellett.) Nem beszéltek róla, hogy a többség valóban nem csupán menedékért, de egy jobb élet álma miatt érkezett, ráadásul nem is akármelyik EU országba, hanem az általuk preferált régiókba akartak eljutni. Hamisan azt kommunikálták, hogy a menekültek közt nincsenek terroristák, hogy az ideérkezők egyike sem jelent veszélyt – amit eleve nem tudhattak, mert megfelelő ellenőrzések nélkül, tömegével engedték be az embereket, olyanoknak is menekültstátuszt adva, akik nem lettek volna jogosultak arra. Szintén hamis volt az az állítás, hogy sok köztük a jól képzett szakember, amit megint csak nem tudhattak az ellenőrzések hiányosságai miatt. Ezen felül nem beszéltek arról sem, hogy a már generációk óta itt élő muzulmán polgárok és a helyi, többségi társadalom tagjai inkább párhuzamos társadalmakban élnek, mint hogy összekeverednének, ráadásul az Iszlám Állam harcosainak jó része éppen ezek közül a sokadik generációs, nyugaton élő arab származású fiatalok közül került ki, tehát a multikulti addigi gyakorlata sem működik jól.

Keleten arról hallgattak, hogy valóban vannak szép számmal olyanok, akik háború elől menekültek Európába és, hogy a többség se nem bűnöző, se nem terrorista. Amikor arab bevándorlók beilleszkedtek és hasznos tagjai lettek a társadalomnak, az szintén tabunak számított a helyi médiában. Aztán, ahogy jöttek az első hírek nőkkel szembeni erőszakoskodásról, azt nyugaton elhallgatni próbálták, nálunk pedig fölnagyították. Majd a terrortámadások már egységesen megjelentek minden állam híradóiban, de míg nyugaton ezek mellett továbbra is volt szó segítségnyújtásról és az integrációs sikerekről is, addig keleten csak a radikális eseményekről számoltak be, sőt, nálunk egyenesen úgy próbáltak bemutatni nyugati nagyvárosokat, mintha azokat teljesen tönkretenné a migráció.

Németországban azért kellett hallgatni a bűncselekményekről, mert népszerűsége csúcsán Merkel kancellár maga hirdette meg a willkommenskultur-t, kvázi „ő hívta ide a menekülteket és migránsokat”. Ha pedig kiderül, hogy nem mind jámbor, segítségre szoruló dolgos ember, az magára a kancellára ütött volna vissza – ahogy vissza is ütött azóta, bár még ő vezeti az országot, lényegében biztosra vehető, hogy már nem indul újra a kancellári székért, a politikai pályája a népvándorlással kapcsolatos politikája miatt tört meg.

Ezzel szemben Magyarországon az Orbán kormány népszerűsége épp a menekültválság kirobbanása előtt kezdett meredeken zuhanni a netadó ötlete nyomán. Már-már úgy tűnt, a Jobbik valódi kihívóvá nőhet a 2018-as választásokig. Erre a Fidesz ellopta a Jobbik szélsőséges politikáját a bevándorlással szemben, amitől a radikális párt hónapokig meg sem bírt érdemben szólalni a kérdésben és a kormány a saját sikereként kommunikálta, mikor az EU-Törökország egyezmény kapcsán a balkáni menekültútvonal lényegében lezárult, mondván, „a déli határkerítés állította meg a migrációt”. A népvándorlás új ellenségképet adott a kormánypárt szavazói számára, ráadásul sok olyan embert is meg lehetett így szólítani, akik amúgy nem szimpatizálnak Orbán Viktorral, vagy akár az egész politikai elittel sem, korábban sohasem mentek el szavazni. Ennek megfelelően meg is indult a szünet nélküli migránsozás, hiszen „a migráció rossz, mert veszélyes”.

A dolog odáig fajult, hogy jelenleg a Fidesz szinte már csak arról beszél, hogy az Unióban két tábor áll szemben egymással, a „bevándorló országok” és a bevándorlást elutasító országok, mint a V4-ek, köztük Magyarország. Szerintük abban van vita a két tábor között, hogy a bevándorlás jó, kívánatos-e, vagy veszélyes és káros, ezért elutasítandó. Valójában arról nincs egyetértés, hogy a migráció a „mi” problémánk-e, vagy az „övék”. Vagyis van-e nekünk felelősségünk az útra kelt milliókkal szemben, kell-e rajtuk segítenünk, aminek lehet esetleg eszköze a befogadás is ideiglenesen, vagy tartósan? Vagy ez az ő saját gondjuk, nekünk pedig azzal kell törődnünk, hogy a helyi polgároknak mi a legjobb, akár azon az áron is, hogy az Unión kívülre szorítjuk a migrációt választó embereket, többé-kevésbé sorsukra hagyva őket. (Mert azt valahol minden vezetőnek tudnia kell, hogy közép- és hosszú távon sem a Közel-Kelet, sem Afrika, sem Ázsia számos részén nem lehet igazán „helyben segíteni”. Azért nem, mert egyre inkább nem az lesz a gond, hogy nincs elég kórház, iskola, meg betonút, hanem az, hogy a klímaváltozás miatt lassacskán lakhatatlanná válnak a Földön bizonyos régiók, a maradék erőforrásokért pedig helyi frakciók vívnak élet-halál harcot, amit ráadásul a nagyhatalmak beavatkozása csak még inkább a végtelenbe nyújt.)

Vagyis a tömegtájékoztatás mind nyugaton, mind keleten politikai érdekek mentén torzított a kérdésben (mint minden más kérdésben is) és a polgárok felvilágosítása helyett a szavazók manipulálása a cél. Ennek a célnak alárendelve hívtak „szakértőket” a műsorokba és a politikusokat is jellemzően jobban érdekli a tényleges problémánál az, hogy miként húzhatnak belőle politikai hasznot. Hogy mennyire sok mindenről nem tájékoztatnak egy-egy kérdésben, arra is jó példa a migráció, különösen annak tálalása a hazai közéletben:

A magyar kormány szerint tehát a bevándorlás rossz és ennek megfelelően a Fidesz politikusai arról beszélnek, hogy szeretnék megállítani és „helyben kezelni” a népvándorlást. Ezért a már említett kerítésépítés mellett Nemzeti Konzultációt hirdettek a témában, sőt a kormány népszavazást is tartott egy ezt is érintő kérdésről, a hozzá járó plakátkampánnyal. Emellett Brüsszelben folyamatosan képviselik a be nem fogadás politikáját, illetve szorosabbra fűzték a kapcsolatainkat a bevándorlást szintén elutasító közép-európai államokkal (V4-ek), immár pénzügyi segítséget is küldenek azoknak az észak-afrikai országoknak, amelyek a Földközi-tenger mentén fekszenek és megállíthatják határaikon a migrációt.

Mindez látszólag következetes válságkezelés, hisz ide nem engedik be a migránsokat és a küldött pénzzel „helyben kezelik a problémát”. Sőt, nagyban az EU sem tesz igazán mást, a közös határőrség felállításának tervével és a Törökországnak küldött euró milliókkal szintén a határok lezárása és a „probléma helyben kezelése” történik. Hol itt a baj?

Ha a kormánypropaganda logikáján belül maradunk, akkor sehol, hisz mindez tökéletes válasz a 21. század egyik legnagyobb kihívására, amire más országok is csak irigykedhetnek. Ha szempontot váltunk, akkor viszont már egészen másképp fest a dolog. Mikor menekültek és migránsok tömegei lepték el a pályaudvarainkat, akkor releváns kérdés volt a befogadás/visszaküldés dilemmája és sürgető válaszokat kellett találni erre a földindulás-szerű jelenségre. 2018-ban azonban már nincs szükség tűzoltásra, akik bejöttek, azokkal bajlódnak a nyugati cél országok és szeretnék kvótarendszerben elosztani őket az Unióban, ami egy hosszadalmas jogi és diplomáciai vita. A „helyben kezelés”, vagyis a pénz küldése Törökországnak és az észak-afrikai országoknak arra elég, hogy az oda áramló tömegeket táborokban túszul ejtsék és erővel ott tartsák egy darabig. Most tehát a hosszú távú megoldások keresésének lenne itt az ideje.

Ha valóban „meg akarjuk állítani a migrációt”, akkor elengedhetetlen a jelenség okainak feltérképezése, vagyis annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy „miért indulnak el egyáltalán az emberek?”. A kormányunk legtipikusabb válasza erre: Soros György. És ennek megfelelően mindent megtesznek a milliárdoshoz köthető szervezetek lejáratására, illetve korlátozására a plakátkampánytól a civiltörvényen át a CEU elüldözéséig és ki tudja, még meddig. A „Soros-szervezetek” azonban – már ha érintettek voltak egyáltalán a kérdésben –, legfeljebb addig mentek el, hogy a már ideérkező embereknek nyújtottak segítséget az orvosi ellátástól, a tolmácsoláson és jogi segítségen át a térképek osztogatásáig, vagy akár egészen addig, hogy arról adtak nekik tájékoztatást, hogy miként lehet kijátszani a hatóságokat a származásukkal kapcsolatban, hogy ideiglenes menekültstátuszt kapjanak – legalábbis volt ilyen hír, kérdés, hogy igaz-e? Egyikre-másikra persze lehet azt mondani, hogy csúnya dolog, de abban talán mindenki egyetérthet, hogy ez csak megkönnyítette a már ideérkezők dolgát, nem emiatt indultak útnak.

Ritkábban, de az embercsempészeket is okként szokta azonosítani a kormánypropaganda. Ők azonban a civilekhez hasonlóan csak az idejutás „eszközei”, akik pénzt csinálnak egy olyan jelenségből, amit nem ők indítottak el, csupán meglovagolják azt – ami természetesen nem menti fel őket mindazon szörnyűségek alól, amiket elkövetnek. A kérdés tehát továbbra is áll: „Miért indult el egy ilyen nagyarányú népvándorlás?”

A kormánypropagandától még egy választ szoktunk hallani, mégpedig, hogy a willkommenskultur, vagyis Merkel kancellár már említett befogadás párti politikája a hibás. „Kitártuk a kapukat, mire ők megindultak.” Ez a magyarázat már valóban foglalkozik azzal, hogy miért indultak el afrikai és ázsiai milliók Európa felé, de képzeljük el, hogy a willkommenskultur mintájára Magyarország egyszerre kitárja kapuit a kanadaiak előtt, amit lépten-nyomon még hangoztatunk is – attól most tekintsünk el, hogy viszonylag nyitott ez a kapu jelenleg is. Mennyien jönnének vajon ide lakni? Kb. 0 fő? A Fidesz válasza tehát egy újabb kérdést vet fel: ha valóban a willkommenskultur a hibás a migrációért, akkor miért olyan csábító a harmadik világ lakói számára Európa? A válasz nyilván az, hogy mert itt jobban élünk és a sok gazdasági bevándorló az életszínvonalunkra ácsingózik. Oké, de miért élünk itt jobban? Mert ott nagy a korrupció, nagy a nyomor, a kormány sokszor nem stabil és nem képes megvédeni a helyi haduraktól, terrorszervezetektől és bűnbandáktól a polgárokat, mert a lakosság, ha van is munkája, kvázi rabszolgaként dolgozik a mindenféle egészségügyi és környezetvédelmi szempontot mellőző gyárakban, vagy bányákban.

Rendben, de ez miért alakult így? Talán, mert alsóbbrendű emberek élnek ott, akik olyanok, mint az állatok és csak erre képesek? Vagy, mert a gyarmatosítás szétverte a helyi kultúrákat, illetve közösségeket, olyan mesterséges államokat hozva létre, ahol különböző nemzetiségű, nyelvű, kultúrájú és vallású embereket kényszerítettek össze és ezeknek az államoknak a vezetőit a világcégek lefizetik, hogy kizsákmányolhassák a természeti kincseiket és a lakosságukat, amit végső soron mi, nyugati emberek pénzelünk, mikor megvesszük az így megtermelt árukat? Vagy az igazság valahol a két véglet között van?

Ezek már a Fideszre, de ránk nézve is kínos kérdések, nem is szeretjük tárgyalni őket. Hisz a nagyfokú korrupció, az uram-bátyám elven szerveződő gazdaság, a mérhetetlen vagyonkoncentráció az elit kezében, a társadalmi mobilitás ellehetetlenülése – a szerencsés kevesek kivételével esély sincs arra, hogy valaki anyagi státuszát tekintve előbbre jusson tisztességes eszközökkel, akárcsak annyira, hogy saját lakása legyen –, a lakosság kizsigerelése a vállalatok által kormányzati támogatással és beleegyezéssel nem csak a harmadik világban, de nálunk is komoly elvándorlást indított el, ami máig is tart! Az egyik ok, tehát a korlátlan vagyonosodás egy véges erőforrásokkal bíró rendszerben, ami leegyszerűsítve azt eredményezi, hogy mikor valakinek egyre több pénze lesz, az együtt jár azzal is, hogy másoknak meg egyre kevesebb marad, amin osztozhatnak, mivel a Föld egy véges erőforrásokkal bíró rendszer.

De ne csak a kormányoldalt hallgassuk meg! Az ellenzék a népvándorlás okaként sokáig a szíriai polgárháborút nevezte meg, azt sugallva, hogy minden ideérkező háború elől menekül – ami nem volt igaz. De ha el is fogadjuk ezt az érvelést, akkor is kérdés, hogy miért is tört ki az a polgárháború? Mert 2011-ben a közel-kelet népei megunták a diktatúrákat és az Arab Tavasz keretében fellázadtak, hogy demokráciában élhessenek és ennek az egyik hadszíntere a szír konfliktus? Vagy, mert a felmelegedés miatt egyre inkább élelmiszer behozatalra szoruló arab országokban a 2008-as világválság hatására megugrott az élelmiszerek ára és az etnikai és vallási ellentétektől már eleve pattanásig feszült térségben ez adta meg az utolsó szikrát, hogy a polgárok kormányellenes tüntetésekbe kezdjenek, nem is beszélve arról, hogy időközben az USA és Oroszország között kirobbant újabb hidegháborúban a nagyhatalmak játszótérnek kezdték használni a helyi konfliktusokat, kiváltképp Szíriában? A két állítás persze egyszerre is igaz lehet, ami még érdekesebbé teszi a képet. A demokratikus viszonyok hiánya egy kiszámítható, békés jogállamot bizonyára még vonzóbbá tehet. (Ahogy ez itthon is látszik, bár jóval kevesebben, de azért is vándorolnak magyar állampolgárok külföldre, mert a Fidesz épp lebontja a demokráciát és bábszínházat csinál a demokratikus intézményekből.) A jog és létbiztonság hiánya tehát szintén okai lehetnek a migrációnak, ha az elit túl mohó, ami részben össze is függ a már tárgyalt korlátlan vagyonosodással. Másrészt az orosz, amerikai és európai államok, illetve cégek tartották hatalomban azokat a diktátorokat, akik ellen a Közel-Keleten fellázadtak, vagyis a tovább élő „gyarmati viszonyok” is felelősek azért, hogy nem tudtak stabilizálódni a harmadik világ egyes államai.

Sőt, ahogy utaltam rá, a szíriai polgárháború azért húzódik ilyen sokáig, mert főként Amerika, Oroszország, Törökország és Irán de kisebb részben néhány EU-s ország is beleavatkozik a konfliktusba, valamelyik helyi frakciót pénzelve és katonákkal, fegyverekkel is támogatva, ami sokakat menekülésre késztet a szülőföldjükről. Vagyis a menekülthullámról közvetlenül is tehet Putyin Oroszországa, de Obama Amerikája is, ami mind a kormánynak, mind az ellenzék jó részének kínos, tekintve, hogy egyik és másik államférfit nagy barátjuknak tartják.

Azután a felmelegedés és a 2008-as válság megint csak érzékeny kérdéseket vetnek fel. Ha véletlenül nem Donald Trumpnak van igaza és mégiscsak van klímaváltozás – az mindig is volt, mert természetes folyamat J –, aminek a fölgyorsulásáról és radikális mértékéről mi, emberek is tehetünk, akkor kimondhatjuk hogy a nyugati életformánk miatt egyre nagyobb területek válnak lakhatatlanná és az ott élők, ahelyett, hogy szép lassan szomjan halnának, migránsokká lesznek és új hazát keresnek. De félreértés ne essék, az eddigi menekülthullámokban a klímaváltozásnak még csak kisebb, közvetett szerep jutott. A felmelegedés miatt szűkülő ivóvíz és élelmiszerkészletek még nem elsődleges okai a népvándorlásnak, de a jövőben 100 milliókat érintő jelenség egy a mainál sokkal súlyosabb menekültkrízis rémképével fenyeget. Ha pedig a globális felmelegedés is oka a migrációnak, még ha csak közvetve is, akkor a kormány minden erejével köteles lenne harcolni ellene.

Köztársasági elnökünk föl is karolta a témát és lépten nyomon kampányol a zöld gondolat mellett. Eközben azonban a megújulók helyett Paks 2-be ruházunk be olyan brutális orosz hitellel, ami „orosz gyarmattá tehet bennünket”, hogy az újabb gázvezetékekről már ne is beszéljünk. Bár ma már támogatottabb itthon a napenergia felhasználása, mint Orbán előző ciklusa alatt és a kormány ígérete szerint az új energiastratégia még nagyobb hangsúlyt fektet majd rá, de sokáig még adókkal is hátráltatták, főleg a lakosság napelemes beruházásait. A szélenergia kihasználása máig kevéssé pártolt, nemrég még konkrétan tiltott volt – mert elcsúfítja a tájat a sok szélturbina, meg „különben se mindig fúj a szél”. A szén-dioxid kibocsátási kvótákból inkább pénzt szeretnénk csinálni, mint a kibocsátás mértékét csökkenteni. A zöld rendszámos autók terjedését támogatja ugyan a kormány, közben viszont sikerrel igyekszik idehozni minden nagy autógyártót, akik a gyáraikban többnyire azért nem ilyen kocsikat készíttetnek – immár akár évi 400 órát is túlóráztatva az ott dolgozókat –, hogy a gyártás során termelt káros anyagokról már ne is szóljunk. Erősen megtizedelték a bürokráciacsökkentés égisze alatt a környezetvédelmi tárcát. Vannak viszont támogatások a háztartási gépek energiahatékonyabb gépekre cserélésére, és a középületek zöld szempontok mentén való felújítása is zajlik. Sajnos azonban ezzel párhuzamosan csak igen korlátozottan halad a lakóházak szigetelése és fűtéskorszerűsítése. A légi forgalom csökkentése helyett az utasokkal packázó (tehetősebb) magyar turisták érdekében lép fel a kormány és a fogyasztáscsökkentés és életszínvonal visszafogás sincs terítéken, épp ellenkezőleg, a fenntarthatatlan nyugati gazdaságok szintjéhez szeretnénk „fölzárkózni”. A környezetvédelem a külpolitikában sem jelenik meg szempontként: egyik nagy barátunk, Oroszország kőolaj és földgázexportra építi a gazdaságát, de a törökök sem a környezettudatosságukról híresek, Lengyelország épp kiirtja Európa utolsó őserdejét, Trump pedig még a klímaváltozás létét is tagadja, folyamatosan vonva el a pénzt a környezetvédelmi politika minden szegmensétől. Egyedül talán Kína tesz értékelhető lépéseket a zöldítés felé, bár lassuló ütemben és ők is inkább alapoznak szénre, mint megújulókra.

A világgazdasági válság – ami mellesleg már a sokadik hasonló a 18. század óta – pedig arra világít rá, hogy ha nem a ma uralkodó neoklasszikus közgazdászoknak van igazuk, miszerint az állam rossz gazda és a mindig növekvő piaci liberalizáció a gyógyír mindenre, akkor talán érdemes lenne itt is szemléletet váltani. A folyamatos túltermelésre alapozott gazdasági modell a felelős a klímaváltozásért és a gyarmati viszonyok részleges fenntartásáért, tehát részben a migrációért is. A szabadpiac-pártiság erőltetése mára nem a verseny szabadságát, az innovációk tárházát és az egyre jobb minőségű termékek bőségét hozta el, ahogy az ígéret szólt, hanem egy olyan fokú globális vagyonkoncentrációt és nagyvállalati erőfölényt a nemzetállamokkal és pláne a polgárokkal és egyben munkavállalókkal szemben, ami magában is megteremti a társadalmi mobilitás gátját, veszélyezteti a demokráciákat világszerte, sőt, magukat a nemzetállamokat is, a környezetvédelem ügyét pedig folyamatosan elszabotálja a mindig előrébb sorolt vállalati érdek. Eközben egyre kötöttebb a verseny, amibe egyre nehezebb beszállni új vállalatoknak, egyre kevesebb az innováció és egyre silányabb minőségű tömegtermékeket találunk a boltok polcain egyre magasabb árért.

Ennek megfelelően a Fidesz a helyi vállalkozásokat támogatja a multikkal szemben, minden lehetséges fórumon szorgalmazza a nemzetközi trösztellenes törvények szigorítását és a versenyhatóságok szerepét hangsúlyozza itthon és külföldön is a tőkekoncentráció megállítására és vagyonosodási limit bevezetését követeli az Unióban és az ENSZ-ben. Ja, nem. Bár a mikro- és kisvállalkozásokat ma tényleg igen kedvező adózás segíti, ennél azonban nagyságrendekkel jelentősebb, hogy „stratégiai partnerséget” kötnek a multikkal, hogy nálunk termeltessenek, az ő érdekeik mentén csorbítják a munkavállalók jogait (a munka törvénykönyvének módosítása, túlóratörvény) és saját tőkésosztály megteremtésén fáradoznak, állami segítséggel felpörgetve a hazai tőkekoncentrációt (oligarchák) – plusz a tehetőseknek kedvező egykulcsos adórendszer is a vagyongyarapodást segíti. A 2010-es évek elején még a multik ellen kardoskodó kormány mára ezeknek a cégeknek hajbókol, amiről alig esik szó a közéletben.

Végül a túlnépesedés is oka a népvándorlásnak, mert azokon a területeken, ahol a klímaváltozás már ma is súlyos problémákat okoz, ráadásul még egyre többen és többen is lesznek. Vagyis az éghajlatváltozás és a vagyonkoncentráció miatt egyre szűkülő erőforrásokon egyre többen kénytelenek osztozni. A túlnépesedésnek egyébként két fő oka van: egyrészt a fogamzásgátlás hiánya, vagy akár elutasítása, részben tudatlanságból, de leginkább kulturális, illetve vallási okokból, másrészt a nyugati egészségügyi és élelmiszersegélyek, amik arra nem elégségesek, hogy jól tartsák a lakosságot, de arra igen, hogy a nyomorgók elérjék a fogamzó képes kort és néhány utódot a világra hozzanak, mielőtt meghalnak. (Tudom, hogy ez elég kemény megfogalmazás, de szándékosan írok így, mert nagyon fontosnak tartom eloszlatni azt a tévhitet, hogy a tartós segélyezés egy krónikus válsághelyzet esetében jó, humanitárius dolog. Nem az, csak a nyomort és a függő, gyarmati viszonyokat konzerváljuk általa! A segélynek akut helyzetekben, például környezeti katasztrófák után igenis helye van, de ha egy gazdaság nem működik, azt segélyekkel nem lehet beindítani.) Ehhez képest a túlnépesedés problémaként való azonosítása leginkább nem létezik, ha mégis felmerül, akkor is sokan számos okból vitatják, hogy valóban túlnépesedett volna az emberiség. Ennek megfelelően a kérdés a magyar közéletben sincs napirenden, itthon csak a népességfogyás miatt aggódnak honatyáink.

Azután a kérdésben tájékozatlan, következésképp tudatlan polgárok véleményét erősen szájbarágós kérdésekkel „kérték ki” a Nemzeti Konzultáció és a népszavazás eszközeit felhasználva. (Valójában ezek propagandaeszközök, nem a „nép” véleményére kíváncsiak ilyenkor, épp ellenkezőleg, ezekkel a fogásokkal befolyásolni szeretnék az arra fogékonyak nézeteit, és egyáltalán nem érdekli őket, hogy amúgy ki mit gondol a témáról.) Hogy a dolog mennyire hatékonyan működik, azt jól mutatja, hogy a főként a migránsozásra alapozott kampánnyal a Fidesz 2018-ban ismét kétharmados győzelmet aratott az országgyűlési választásokon.

Hát ennyi mindenről nem tájékoztat a tömegtájékoztatásért felelős sajtó és így (nem) működik a demokrácia itthon és külföldön. A tudatlanság és a médiában rejlő manipulációs potenciál pedig melegágyai az álhíreknek. Ha elveszítjük a bizalmunkat a hagyományos sajtótermékekben és politikusokban, akkor alternatívák után nézünk, de mivel a legtöbb polgárnak nincs, nem is lehet közvetlen tapasztalata a világ számos történéséről – mondjuk a GDP-ről, az afrikai közállapotokról, vagy épp a gyógyszer lobbi tevékenységéről –, így csak az érzelmeinkre hagyatkozhatunk a döntésben. Választhatunk magas szakmai színvonalat képviselő médiatermékeket és jogos, megfontolt kritikát képviselő politikusokat, de álhírplatformokat és populista demagógokat is.

A megelőző korokban a cenzúra tiltást, elhallgatást jelentett, a 21. század cenzúrája viszont az információkkal való elárasztás és a félretájékoztatás. Az információtengerből lehetetlen kimazsolázni, hogy mi lényeges és mi nem, a tudatlanság és a rendszerben való gondolkodás képességének tömeges hiánya miatt pedig csak az érzelmeinkre, a bizalmunkra alapozhatunk, hogy kitől és milyen információt fogadunk el hitelesnek.

Tehát minden azon múlik, hogy kiben bízunk, a bizalmunkat pedig leginkább úgy lehet elnyerni, ha olyasmiket képvisel az adott médium, illetve politikus, ami egybevág a világlátásunkkal. És mivel a többség, ahogy írtam, igen keveset tud a rendszer működéséről, illetve konkrét közéleti témákról is, ezért inkább leegyszerűsítő sablonokban gondolkodunk, amihez közelebb áll az álhírgyártók és a populisták szintén leegyszerűsítő érvelése, mint a több szempontot mérlegelő, rendszerszemléletű, minőségi rendszerkritika. Ahogy Platón fogalmazott, a „a demokrácia a csőcselék uralma” és sajnos nem járt messze a valóságtól…

De a sok probléma után jöjjön néhány megoldási javaslat. Ha hiteles, független tömegtájékoztatást szeretnénk, azt nekünk, magunknak kell megfinanszíroznunk, ahogy több hazai és nemzetközi példából is láthatjuk – ilyen, mondjuk az Index közösségi finanszírozása. Persze emellett is szükséges, hogy utánaolvassunk, elmélyedjünk témákban, lehetőleg több forrást is megismerjünk. Az életformánk környezeti hatásairól és a zöldebb megoldásokról sokat megtudhatunk például a 7köznapi kalauz című könyvből. Az emberiség múltjáról, jelenéről és jövőjéről nagyon gondolatébresztők Yuval Noah Harari professzor könyvei. Annyi ideje és energiája szinte mindenkinek van, hogy ezeket elolvassa!

Váljunk tudatos hírfogyasztókká, olvassuk, nézzük és hallgassuk kellő kritikával a híreket! Nem kell ahhoz magasan iskolázottnak lenni, hogy átlássuk és megértsük annak a rendszernek a működését, amiben élünk, ugyanakkor jó volna, ha erre sokkal jobban törekedne az oktatási rendszer is. Civilként szerveződhetünk, nyomást gyakorolhatunk a kormányzatra, hogy releváns tudást tanítsanak már az általános iskolában is. Tanárként beleszőhetjük a tananyagba, hogy, mondjuk mi módon működik a hitelezés és hogyan a világgazdaság. Megtaníthatjuk, hogy amit eszünk az hogy készül, hogy jut el az asztalunkra és hogyan hat a szervezetünkre és a környezetünkre. Beszélhetünk róla, hogy miként épül föl az állam, milyen jogaink vannak, milyen törvények vonatkoznak ránk és ezek hogy születnek meg, stb. Politikusként mindezt hatékonyan segíthetjük a megfelelő jogszabályi keretek megteremtésével és főként a szükséges pénzügyi források biztosításával az oktatási rendszernek, illetve a közmédia függetlenségének szavatolásával.

A bejegyzés sorozat következő részében ránk, állampolgárokra fogok fókuszálni és annak járok utána, hogy milyen módon járulunk hozzá mi magunk ahhoz, hogy elveszítsük azt a kevéske hatalmunkat is, ami van, „hogyan bontjuk le közösen a demokráciát”.tudatlansag_es_propaganda

Az utóbbi években azt láthatjuk, hogy a „fejlett, nyugati” országokban világszerte meginog a demokrácia és mindenütt populista pártok és vezetők veszik át az irányítást, valamilyen diktatórikusabb berendezkedés felé mozdítva el országaikat. Ez alapján azt is gondolhatnánk, hogy eljött a demokrácia alkonya.

Másfelől 2011-ben forradalmi hullám söpört végig a Közel-Keleten megdöntve számos diktátor uralmát. Nem is olyan régen Erdogan elnök ellen puccsot kíséreltek meg Törökországban, Putyin Oroszországában rég látott erejű tüntetések zajlottak a nyugdíj korhatár emelése miatt, Ukrajnában forradalom buktatta meg az oroszbarát, populista Janukovics elnököt. Ha csak ezekre a hírekre figyelünk, akkor pedig azt feltételezhetjük, hogy a világ lassacskán ugyan, de egyre demokratikusabb hellyé válik, a demokrácia végül mindenütt győzni fog. Mi akkor az igazság?

A ’29-es világválság óta axiómaként kezelik a társadalomtudósok azt az állítást, hogy a gazdasági válság mindig a szélsőséges eszmék megerősödését hozza, a demokráciák bukását, diktátorok felemelkedését eredményezheti. Ez a kijelentés azonban pontatlan, mert a gazdasági válság mindig a fennálló rendszer megingását hozza magával, vagyis, ahol diktatúra van, ott a diktatúrát rengeti meg a krízis, ahol demokrácia van, ott a demokráciát gyengíti meg, hisz a válságért mindenütt a hatalmon lévő vezetőket okoljuk. A 2008-as gazdasági világválság pedig ennek megfelelően a demokratikus országokban a demokratikus eszmék, politikusok és intézmények iránti bizalmat ásta alá, míg a harmadik világ néhány országában, melyeket keményebben érintett a krízis, a diktátorok itták meg a levét.

A még ma is uralkodó neoklasszikus közgazdaságtan ígérete szerint a profitmaximalizálással, a GDP korlátlan növelésével a világ minden problémája megoldódik és ettől végül mindenkinek jobb lesz. Ennek a mesés gyarapodásnak pedig egyetlen eszköze van: a szabad verseny, ami a mind jobb minőségű és mind olcsóbb termékek és szolgáltatások Kánaánját hozza el. A neoklasszikus közgazdászok ennek megfelelően azt állítják, hogy a gazdasági válságot mindig külső tényezők, például természeti katasztrófák, vagy a piacok állami túlszabályozása okozza, ezért a gyógyír a piac mind nagyobb fokú liberalizálása és a környezeti katasztrófák minél hatékonyabb kivédése. A valóságban azonban ez a modell a folyamatos túltermelésből adódó gazdasági válságokhoz, a környezet tönkretételéhez és tőkekoncentrációhoz vezet, ami megöli magát a szabad versenyt és egyre silányabb minőségű, rabszolgamunkával készített olcsó termékek dömpingjét eredményezi.

Ugyanakkor a már említett ’29-es válság után, bár hatalomra került Mussolini, Hitler és egy rakás további diktátor Közép-Európában és néhány évig úgy tűnt, a fasizmus megállíthatatlanul ledarálja a liberális demokráciát, végül az USA zászlaja alatt a demokratikus eszmék hívei még a hidegháborút is megnyerték a szovjetekkel szemben. A világgazdaságot pedig sikerült úgy megreformálni, hogy 2008-ig ismét folyamatos növekedési pályán tartsa a fejlett országokat, sőt, még néhány harmadik világbeli ország is feljebb tudott kapaszkodni gazdasági értelemben. Miért ne ismétlődhetne meg az akkori forgatókönyv, miben más a világ mai helyzete a demokráciák és diktatúrák szempontjából, mint a 20. század első felében volt?

Általában elmondhatjuk, hogy egy politikai berendezkedést, mindig valamilyen társadalmi-gazdasági egyensúly tart fenn. A feudalizmust például a nemesek, a papság, a városi polgárság és az uralkodók gazdasági-társadalmi egyensúlya tartotta fenn. Amíg ezeknek a rétegeknek nagyjából hasonló méretű vagyona volt, nem tudták kigolyózni a többieket a hatalomért folytatott versengésből. Ha a nemeseknek kicsit jobban ment, és az uralkodó trónjára törtek, hogy saját jelöltjük fejére tegyék a koronát, vagy kiskirályok módjára függetlenedni próbáltak a királyok, cárok és császárok fennhatósága alól, akkor az uralkodók a papsághoz és a polgárokhoz fordulhattak segítségért a nemesek ellen. Ha a papság befolyása nőtt túl nagyra, akkor lehetett az urakat és a polgárokat szövetségesül hívni és így tovább. A feudális gazdasági rendszerben senki nem tudott olyan gyorsan olyan nagymértékben meggazdagodni, hogy azt a többi rend el ne gáncsolhatta volna. A politikai hatalom legfőbb forrása ugyanis minden korban és kultúrában a vagyon, hiszen a pénzt mindig nagyon könnyű politikai befolyássá alakítani.

A feudalizmus, mint politikai rendszer akkor omlott össze, amikor az iménti egyensúly egyszer csak felborult a felfedezések és főleg a gyarmatosítás hatására. A reformáció eltaposni való eretnekség, a humanizmus és a felvilágosodás vándordiákok és különcök hóbortja maradt volna, ha nincs egy hirtelen meggazdagodó társadalmi csoport, ami gazdasági erejére támaszkodva nem tűzi ezeket az eszméket a zászlajára annak érdekében, hogy politikai dominanciára tegyen szert. Ők voltak a vállalkozó polgárok, akik a gyarmatosításból meggazdagodva a technológiába, az iparba fektettek és útjára indították az ipari forradalmat. Nem azért támadták a feudalizmust, mintha emberszeretőbbek lettek volna a papoknál és a nemeseknél, vagy mert jogegyenlőséget követeltek volna minden ember számára, ahogy azt Hollywood szereti láttatni, hanem mert többségük nem volt nemesi származású, így pedig csak korlátozott politikai jogaik lehettek. Azonban, ha az ő adójukból működött a teljes államapparátus és a hadsereg, akkor azt szerették volna, ha cserébe ők írhatják a törvényeket is a nekik tetsző módon. Így született meg a modern demokrácia.

Az olyan dicsőnek tartott eseményekben, mint a Nagy Francia Forradalom egyszerű emberek harcoltak és haltak meg a „régi rend” híveivel szemben, de ezzel végül – tudtukon kívül – csak a tehetős nagypolgárok érdekeit szolgálták. A világ sem igazságosabb, sem egyenlőbb nem lett a forradalmaktól és a polgárháborúktól. Szavazati jogra kizárólag a tehetős kevesek tettek szert, továbbra is ők irányították az országokat, csak most már nem nemeseknek és papoknak hívták őket, hanem nagypolgároknak, és törvényileg védett előjogok helyett immár törvényileg védett, örökölhető vagyon biztosította – és biztosítja máig – az uralmukat még a következő generációk fölött is.

A képviseleti demokrácia mai formáját akkor nyerte el, mikor a szavazati jogért küzdő középosztálybeliek, munkások, parasztok és az addig másodrendű polgárokként számon tartott nők és feketék ki tudták kényszeríteni azt. Azért jártak sikerrel, mert megszervezték magukat és együttes gazdasági súlyukat kihasználva méltó(bb) ellenfelei lehettek a nagypolgárságnak, mint egyénenként, külön-külön. Az összvagyonuk és leginkább a termelésben, a szolgáltatásban és a tervezésben játszott kulcsszerepük kikerülhetetlenné tette őket a gazdaságban és a hadászatban, így akárcsak egykor a római plebs, a 19-20. századi alsóbb rétegek is megkapták a jogot, hogy beleszólhassanak a politikába.

Mert bár a képviseleti demokrácia egyik mítosza az, hogy elidegeníthetetlen jogokkal születünk, a valóságban jogokkal sohasem születünk, azokat mindig ki kell kényszeríteni, ahogy a vállalkozó polgárok jogokat kényszerítettek ki a királyoktól, cároktól és császároktól, vagy a munkásmozgalmak a nagypolgárságtól. A képviseleti demokráciában azonban csak ahhoz szereztek nekünk jogot az elődeink, hogy megmondhassuk, hogy kik „csinálják a politikát”, arra már jóval kevésbé, hogy a mi kezünkben legyen a tényleges politikai hatalom. Sajnos azonban a megszerzett jogokban sokaknak csalódniuk kellett, mert valójában nem a közügyeket akarták ők befolyásolni, hanem, akárcsak nálunk a rendszerváltás idején, egy magasabb életszínvonalra vágytak. A választójog önmagában azonban erre alkalmatlan eszköz. (Ráadásul eleve lehetetlen cél, hogy mind „nagypolgárokká” legyünk, mert a Föld erőforrásai ennyi embert még a jelenlegi színvonalon is csak bajosan tudnak ellátni.) Rajtunk áll, hogy harcolunk-e további jogokért, vagy inkább „szakértőkre” bízzuk a közügyeinket...

Visszatérve a ’29-es gazdasági válsághoz, akkoriban még javában zajlottak a polgárjogi küzdelmek. Bár a gazdaság csődbe jutott, a politikai rendszert fenntartó gazdasági-társadalmi egyensúly még éppen abba az irányba formálódott, ami erősítette a fennálló világrendet. Az általános és titkos választójog megadásával még tömegeket lehetett a rendszer elégedett támogatóivá tenni. Mára azonban ez a gazdasági-társadalmi egyensúly elbillent a korlátlanul gazdagodó, szűk körű gazdasági elit javára, akik nem csak a globális GDP jelentős részét birtokolják, de szinte a teljes ipart, a médiát és az összes szolgáltatást is. A többségnek ők adnak munkát, ételt, otthont, ruhát, szórakozást, híreket, járműveket és kütyüket, tőlük veszünk gyógyszert, sőt, egyre több helyen már a vízkészletek is az ő kezükben vannak. Ráadásul a birtokukban lévő technológiákkal és a tudós társadalom gazdasági érdekeik szolgálatába állított nagyobb részével együtt, hamarosan talán már alkalmazottként sem lesz szükségük az emberek többségére, ha szinte mindenkit kiválthatnak majd robotokkal és algoritmusokkal. Ez az egyik lényeges különbség a ’29-es és a 2008-as világválság között és ez az egyik fő oka annak, hogy a mostani válság a képviseleti demokráciák végleges összeomlásával fenyeget.

Sokan a ’29 utáni időkhöz hasonlítják a jelen kort, de nekem inkább a Római Köztársaság bukása jut róla az eszembe. A tömegek már elvesztették azt a kevés tényleges politikai hatalmukat is, ami volt, ezt jó páran már érzik is, de nem látják át, hogy mi zajlik körülöttünk. Az állam és a köztársaság védelmezőiként föllépő demagóg zsarnokokat szívesen támogatnak, hogy valahogy helyrebillentsék ezt a felborult egyensúlyt, de ők csak „cirkuszt és kenyeret” adnak a népnek, míg a mai nagypolgárság, a nagybefektetők érdekeinek jobban megfelelő rendszereket építenek ki a demokrácia helyett.

Végül a klímaváltozás olyan „Mad Max” világok megteremtésével fenyeget mindenütt az egész bolygón, ahol eleve lehetetlen volna demokráciáról és emberi jogokról beszélni. Hiszen, ha egy pohár vízért és egy falat ételért küzdesz nap, mint nap, nem fog érdekelni, hogy azt milyen áron szerzed meg és az sem, milyen címmel ruházza fel magát bárki, aki az adott föld urának mondja magát.

A bejegyzés sorozat további részeiben a demokratikus berendezkedésre leselkedő fent felsorolt veszélyeket szeretném részletesen körüljárni magyar és nemzetközi példákon keresztül, mert ha értéknek tekintjük a demokráciát, akkor megállapítható, hogy a vagyonkoncentráció, a környezeti problémák sora és a technológiai fejlődés iránya nagyobb veszélyt jelentenek rá, mint néhány populista vezető. A folytatásban elsőként arra keresem a választ, hogy miért engedjük, hogy kicsússzon a kezünkből a hatalom és miért támogatunk inkább demagógokat, mint megfontolt politikusokat?

Szilveszterkor nagy divatja van az újévi fogadalmaknak: „Jövőre szigorú diétába kezdek és lefogyok!”, „Elkezdek rendszeresen edzeni!”, „Leteszem a cigit!”, „Végre befejezem az egyetemet!”, stb. Ezek az önmagunk elé tűzött kihívások egytől-egyig valamilyen nagyobb életmódváltásra vonatkoznak, amiért tartós erőfeszítéseket kell majd tennünk. Ezen kívül közös még bennük, hogy legfeljebb néhány nap után rendszerint megszegjük valamennyit.

Pedig pontosan tudjuk, hogy a helyes táplálkozás, meg a testmozgás egészséges és egy rakás krónikus, illetve halálos betegség megelőzhető általuk, vagy hogy a cigaretta rákot okoz, valamint, hogy diplomásként jobb állások várnának ránk a munkaerőpiacon. Akkor mégis mi a baj?

Erre a népi magyarázat az, hogy lusták, mihasznák, gyenge akaratúak, felelőtlenek, hülyék, stb., stb. vagyunk és ez a jellemhiba az oka annak, hogy nem bírjuk „legyőzni önmagunkat”. Ráadásul a rosszabbik felünkkel szembeni „nemes” belső küzdelemnek több-ezeréves, még a Bibliában is megerősített hagyományai vannak a kultúránkban, vagyis egy nagyon mélyen gyökerező toposzról beszélünk. Olyannyira, hogy mi magunk is szégyent, lelkiismeret furdalást és bűntudatot érzünk, amikor tudjuk, hogy erőnek erejével meg kellene változnunk, de az valahogy mégsem megy. Ismerős?

Ha igen, nem véletlenül, mivel emberek százmilliói, ha nem milliárdjai vannak ezzel ugyanígy, egész iparágakat eltartva a rossz érzéseik enyhítésére tett lépéseikkel – bánat csoki, bánat vásárlás, bánat cigi/pia/drog, stb. – és az újra és újra elkezdett kudarcos változtatási kísérleteikkel – diéta- és fitness ipar, plasztikai sebészet, divat- és kozmetika ipar. Annak ellenére azonban, hogy ezen a módon a legtöbben képtelenek vagyunk elérni a kívánt eredményt, nem kérdőjelezzük meg a nézőpont helyességét, csak önmagunkat ostorozzuk rendületlenül, elfogadjuk, hogy velünk van a baj.

Lélektani szempontból bármely viselkedés változáshoz két tényezőt érdemes mérlegelni, a motivációt és a gátlásokat. Ha például szeretnénk elkezdeni edzeni, hogy jobban nézzünk ki, de napi 10-12 órát dolgozunk, akkor a lelki és fizikai fáradtság is komoly gátló tényezők, míg az elhatározásunk a motiváció oldalát erősíti. Tegyük föl továbbá, hogy még sosem jártunk edzőteremben, ezért bizonytalanok vagyunk azzal kapcsolatban, hogy ott hogy is mennek a dolgok, ami ugye megint gátlás. Ha ezen felül még azon is szorongunk, hogy mások mit gondolnak majd rólunk, az esetleges esetlenségeink miatt, már szinte biztos, hogy el sem indulunk.

Erre azután a már említett közfelfogás szerint moralizáló értelmezést adunk: „Lusta vagyok!”, vagyis a jellemhibámból adódóan elégtelen a motivációm, az meg elég baj, hogy vannak egyáltalán gátlásaim, mikor pontosan tudom, hogy „ez a jó nekem”. Tehát, mikor már eleve azért terveztünk edzeni menni, mert magunkról azt tartottuk, hogy „Így nem vagyok elég jó.”, azzal, hogy elsőre több a gátlás, mint a motiváció és mégsem sétálunk el a kondi teremig, ezt a hiedelmünket csak megerősítjük „Lám, tényleg nem vagyok elég jó, hiszen még ahhoz is lusta vagyok, hogy elkezdjek változtatni.”. „Mindig csak elkezdeni nehéz!” mondják erre a coach-ok, tovább erősítve a „Győzd le magad!” mítoszt, mintha az eredendő kényelemszeretetünk, hedonizmusunk, stb. lennének a változás fő akadályai. Azután a kezdeti kudarcra persze jön a már tárgyalt szégyen és bűntudat is, amik újabb gátlásként jelennek meg.

Ahogy lassanként egyre mélyebbre merülünk az önostorozásban, úgy leszünk egyre vacakabbul és egyszerre egy doboz fagyival/sörrel a kezünkben találjuk magunkat a kanapén az Instát/Facebookot pörgetve, ahol persze mindenki csinos, kisportolt és jókedvű. Hát még, ha szembejön pár előtte-utána jellegű fotó valamilyen heroikus lefogyástörténetről, akkor aztán már tényként kezeljük, hogy csődtömegek vagyunk: „Tessék, tényleg nem vagyok elég jó, csak zabálok, míg mindenki más simán tud változtatni!” Az eredmény: még több szégyen és még több gátlás. Ha elég sokáig büntetjük önmagunkat, végül a tanult tehetetlenség állapotába is eljuthatunk, mikor már teljesen a meggyőződésünkké válik, hogy képtelenek vagyunk változtatni és többé meg sem próbálunk erőfeszítést tenni, hogy az ellenkezőjét bizonyítsuk.

Erre mondta egy kolléga, hogy „Önutálatból nem lehet lefogyni!” és milyen igaza volt! Ha az a megélésem, hogy „Nem vagyok elég jó!”, abban már eleve kódolva van, hogy el fogok bukni. Hiszen, ha el is megyek abba az edzőterembe és ott sanyargatom magamat egy sort, attól csak pillanatokra leszek jobban és sokkal többször fogom magam fizikailag is rosszabbul érezni – nagyon felpörög a szívverésem, alig kapok levegőt, izzadok, mindenem fáj és miután végeztem, másnap még megtalál az izomláz is. Még ha nagyon keményen próbálom is legyőzni magam, hamarosan fel fogom adni az új viselkedést, mert belefáradok – különben is, „Nem vagyok elég jó!”. Amit aztán szépen meg is magyarázok – de ettől még jön a szégyen – és inkább veszek egy kondi bérletet, mint, hogy el is járjak oda, inkább elköltök egy vagyont edzőruhákra – mondván azok nélkül nem lehet sportolni –, miközben sosem hordom azokat.

Amikor valaki mégis „önmagát legyőzve” tartós viselkedésváltozást ér el, akkor meg rendszerint kényszeresen, könyörtelenül magára erőlteti azt. Szép dolog a sport, de ha minden nap kérlelhetetlenül lefutunk egy félmaratont, nincs az a test, amelyiknek ez jólesne. Fáradásos törések, szalagszakadások, porckopások, stb. mögött igen gyakran áll a kényszeres testedzés, az egészséges életmód túlhajszolása.

Ha valódi viselkedésváltoztatást szeretnénk elérni, akkor tapasztalataim szerint a gátlásainkat kell lebontanunk, ami azonban nem lehetséges elegendő szenvedésnyomás, vagy másként mondva elegendő motiváció nélkül. Ha tegyük fel gyönge és vékony vagyok, de jól érzem magam így a bőrömben, biztos, hogy nem kezdek el edzeni. De ha egyszer megtapasztalom, hogy milyen korlátokat jelent a gyengeségem olyan formában, ahogy az engem nagyon zavar, akkor már megjelenhet egy belső diszkomfort, egyfajta szenvedésnyomás, ami változásra sarkall. Én éppen így kezdtem el sportolni 13 éve, amit azóta is tartok. Ha végignézek a saját életemen, vagy végiggondolom a klienseim történeteit, azt veszem észre, hogy minden nagyobb életmódváltás valamilyen „mélyponthoz”, vagy mélypontok sorozatához köthető. Ha van elég szenvedésnyomás, akkor már van elég motiváció is a változáshoz és ami még furcsább, hogy a gátlások egyszerre eltűnnek.

A hagyományos szemléletben, mikor önmagunkkal küzdünk, még ha győzünk is, akkor is csak magunkat visszük földre. Ez a megközelítés csak a motiváció erősítésére koncentrál és ennek megfelelően például tájékoztat a cigis dobozokon a dohányzás veszélyeiről, kötelezővé teszi a diákok számára a mindennapi testnevelést és nimbuszt épít az önsanyargató – és az eredményekért kötelezően doppingoló – élsportolók köré. Pedig saját tapasztalatom, hogy a kulcs a gátlások lebontása, amiben a szenvedésnyomás segít. Mert nem diétázni nehéz, vagy elmenni edzeni, vagy cigaretta nélkül élni, hanem lebontani azokat a gátlásokat, amik közénk és a vágyott életforma közé állnak.

Hogy ezt megtegyük elég fontos, hogy először is elismerjük magunknak a gátlások meglétét és együtt is tudjunk érezni önmagunkkal, hogy ilyesmikkel kell megküzdenünk. Ha elfogadjuk normálisnak a félelmeinket, szorongásainkat és egyéb nehézségeinket ahelyett, hogy magunkat korholnánk miattuk, már arra is maradhat energiánk, hogy tényleg elkezdjünk változni.

Ha közben olykor „hibázunk”, „visszaesünk”, de megtartjuk ezt az önempatikus hozzáállást, ezeken is túl tudunk lendülni, hisz tényleg fárasztó az edzés és tényleg lehetünk olyan rosszul, hogy jobb inkább pihenni. Az édességek tényleg finomak és egy-egy tábla csoki igenis jól tud esni és a cigi is nagyon tud hiányozni, pláne, ha önnyugtatásra használtuk, de még nincs helyette másik stratégiánk. Ha azonban figyelek magamra, az is hamar feltűnik, hogy 20 tábla csoki már nagyon rosszul esik, akárcsak egy fél doboz cigi egy óra alatt, vagy több napnyi fekvés a kanapén.

De ha ennyire nem működik a hagyományos szemlélet, akkor miért maradt fenn ilyen sokáig? Mert valójában működik az, csak nem arra jó, amire elvileg használni szeretnénk. Tartós életmódváltozást nagyjából lehetetlen ezen a módon végigvinni, arra azonban tökéletesen alkalmas, hogy az önmagukban bizonytalan tömegeket könnyebben manipulálják a politikusaink, a megfelelési kényszeres önostorozókat nagyobb munkatempóra ösztökéljék a cégeink, a szorongó milliókat több fogyasztásra sarkallják a reklámszakembereink, a szégyenkezőket hívekké tegyék az egyházaink, stb. Vagyis a „Nem vagyok elég jó!” krédó a tömegmanipuláció egyik leghatékonyabb és legkifinomultabb eszköze.

Gondoljunk bele! Ha a többség azt tartaná saját magáról, hogy „Elég jó vagyok!” – és nem csak a tükör előtt ismételgetve reggelente, ahogy a motivációs trénerek javasolják, hanem valóban megélve –, akkor az önmagukat szerető emberek elkezdhetnének kompetens polgárokként viselkedni. Ha szeretem magam, biztosan nem fogok minden nap 10-12 órát dolgozni, pláne nem olyasmit, amit rühellek. Ha szeretem magam, fontosak nekem az érzéseim, a vágyaim és tuti, hogy nem egy új ruhára, vagy kütyüre vágyom leginkább, hogy majd attól jobban érezzem magam 5 percre – hiszen eleve úgy élek, hogy többnyire jól érzem magam, nem kell a rossz közérzetemet tárgyak és élmények fogyasztásával kompenzálnom. Ha szeretem magam, fontosnak tartom a társas szükségleteimet is, törődöm a körülöttem lévő emberekkel és fordítva tőlük is ezt remélem, ami alapja a civil önszerveződésnek, hosszabb távon a közéletbe való bekapcsolódásnak és az önérdek érvényesítő képesség megnövekedésének. Ha szeretem magam, nem szégyenkezem a személyiségem „eredendő bűnösségei”, fejletlenségei miatt, hanem fejleszteni igyekszem azokat.

Apropó önfejlesztés, az önismeret növelésének, a személyiség fejlesztésének legjószándékúbb ismételgetése is paradox módon azt sugallja, hogy ebben sem vagyunk elég jók úgy, ahogy vagyunk, hanem fejlődnünk kell – lehetőleg valamilyen fizetős szaksegítséggel.

Összefoglalva: Nem attól leszel elég jó, ha tanulsz, sportolsz, lefogysz, önfejlesztessz, stb., mert elég jó vagy már most is! Ha akarsz, persze fejlesztheted még magad, de ettől függetlenül is elég jó vagy.

A globalizáció a közgondolkodásban 20.-21. századi, „modern” jelenségként szerepel, pedig maga a törekvés szinte egyidős a civilizációval. Mondhatjuk, hogy az egyik legmeghatározóbb erő, ami a történelmünket formálja. Közvetlen hatása a mindennapjainkra nagyobb, az olyan világjelenségekénél, mint a klímaváltozás, vagy a túlnépesedés, mégis alig van róla fogalmunk, hogy tulajdonképpen mit is jelent egyáltalán.

Egy népszerű példa szerint az, hogy most Magyarországon olvasod ezt a bejegyzést egy USA-ban tervezett, de kínai ércekből Koreában gyártott laptopon, amit orosz kamionos szállított le a német tulajdonú üzletbe, ahol a nigériai eladótól vetted, na, az a globalizáció. És való igaz, a globalizáció ma, legalábbis a hétköznapok szintjén éppen így néz ki, a tőke, az áruk és a munkaerő szabad áramlását, a szabad, vám- és korlátozásmentes világpiac gondolatát értjük rajta. A fogalom azonban ennél tágabb értelmű. A saját meghatározásom szerint legelemibb szinten a globalizáció minél több ember egységbe kovácsolását jelenti. Elsőre talán furcsának tűnhet ez a definíció, de ha végig tekintünk a történelmünkön, hamar értelmet nyer.

Evolúciósan a fajunk arra szelektálódott – vagy isteni módon arra teremtetett –, hogy az emberszabásúakhoz hasonlóan kis közösségekben éljen. „Rendesen” őseink 100-150 fős csoportokba, törzsekbe szerveződtek, ahol mindenki ismert mindenkit és ezek a személyes kapcsolatok jelentették a csoportösszetartó erőt, a közös identitás alapját. (Ma sem tudunk ennél több embert „fejben kezelni”.) Bizonyos szempontból a civilizáció ennek az evolúciós korlátnak a ledöntését jelenti: az emberek megtanultak a törzsi létszámnál nagyobb tömegben is tartósan együttműködni és olyan csoportidentitást létrehozni, ami képes volt sok, egymást nem ismerő, akár életükben soha nem is találkozó személyt egységbe forrasztani.

Ezt az együttműködést gazdasági szükségszerűség szülte: a nomád életmódról letelepült földművelő, állattartó életmódra váltó eleink rákényszerültek, hogy a hatékony gazdálkodás megszervezéséhez a korábbinál nagyobb számban fogjanak össze. Így születtek a falvak, majd az első városok, városállamok, ahol a közös nyelv és szokások, a közös származás és az egy közös úrnak, vagy közös uraknak való engedelmesség együtt adták az új, a törzsinél már tágabb identitás alapját. (Az úr, vagy urak itt nem csak a város vezetőjét/vezetőit jelentik, de a közösség isteneit is.) Ebben az identitásban tehát a származás révén még fontos szerepet játszottak a személyes ismeretségek, a rokoni, bajtársi és baráti kapcsolatok, de már nem csak ezek határozták meg, hogy valaki, mondjuk sumérnek, akkádnak, vagy asszírnak tartotta-e magát és maga körül másokat is.

Ez a fajta egységesülés a hatékonyabb gazdaságszervezés mellett egyben minden korábbinál nagyobb hatalmat is biztosított a vezetőknek: az uraknak és a papságnak, ami hamarosan öncéllá, a globalizáció motorjává vált. A befolyásukat a szomszédokra is ráerőszakoló városállamok birodalmakká nőttek, melyek sorából kiemelkedik Nagy Sándor hatalmas állama. Az antik Makedón Birodalom, a fáraók Egyiptomához hasonlóan egyetlen ember, az isteni uralkodó dicsőségét szolgálta, egyben személye volt az egység fennmaradásának záloga. Ám míg a fáraóknak segítségére volt a közös identitás megőrzésében a közös vallás és a közös nyelv, valamint a közös hagyományok, addig Alexandrosz rengeteg eltérő kultúrájú, különböző nyelvű és mindenféle hiedelmű népet próbált néhány év alatt egyetlen birodalomban egységbe kényszeríteni. Túl gyorsan akart túl sokat és a puszta erőn, bürokrácián és személyi kultuszon nyugvó állama a halálakor részekre hullott, akárcsak később a hasonló megközelítéssel dolgozó Attila Hun Birodalma, vagy a tatár Dzsinkisz kán állama. Jelentősége nem az erőszakkal meghódított és ideiglenesen összetartott terület nagyságában áll, hanem abban, hogy Sándor már az egész ismert világot akarta egyesíteni. Ezt az álmot kergeti azóta minden valamire való globalista is.

A Római Birodalom azért tudta sokkal tartósabban megvalósítani az alexandroszi utópiát legalább részben, mert az erő, a bürokrácia és a személyi kultusz mellett a közös identitás kiépítésére, a közös piac révén megteremtett gazdasági kapcsolatokra és a különféle szokásokkal és hiedelmekkel szemben mutatott tolerancia keverékére egyaránt épített.

Azután a középkori globalizmus, a keresztény és a mohamedán egyházak nemzeti határokon átívelő vallási, kulturális kapcsolatai és hiedelemközössége vitte tovább az eszmét, amikor a világi hatalmasságok Róma nagyságát megközelíteni sem bírták, nemhogy túlszárnyalni. Sőt, az újkorban eleinte úgy tűnt, hogy a gyarmatosítással párhuzamosan futó térítő munka révén a kereszténység egyszer majd globális dominanciára is szert tehet, de a 19.-20. századra a felvilágosodásból és humanizmusból kinőtt három eszme: a liberalizmus, a fasizmus és a kommunizmus mind erősebb alternatívának bizonyultak. Leginkább talán azért, mert a vallási, kulturális globalizmus mellett politikai, gazdasági és katonai hatalmat is ígértek a vezetőknek, immár az egész emberiség felett. (A magam részéről minden internacionális törekvést globalistának tartok, hiszen mindegyik az egységes emberiség felé vezető út tégláit rakja le, ha nem is mindig tudatosan.)

A 3 ideológia küzdelméből végül egy világháborún és egy hidegháborún keresztül a liberalizmus került ki győztesen, de érdemes észrevenni, hogy a globalizáció felől nézve nem volt köztük igazi különbség. Mind Nagy Sándor álmát tervezte megvalósítani, a Római Birodalom gyakorlatát tökéletesítve. A kommunizmus és a fasizmus a Róma terjeszkedésében mutatkozó erőszakosságot és a központosított, császári, vagy mai szóval diktatórikus hatalmat vette elsősorban át a jól szervezett bürokrácia mellett. Továbbá ezzel az agresszív mentalitással tervezték megteremteni a közös kultúrát, a közös nyelvet és szokásokat, illetve a gazdasági kapcsolatokat is. Ezzel szemben a liberalizmus demokratikus úton, szelíd erőszakkal igyekszik rávenni bennünket, hogy helyi szokásainkat és akár a nyelvünket is feladva csatlakozzunk egy egységesülő emberiséghez. A „Coca kolonizáció”, vagy más néven a gazdasági és kulturális gyarmatosítás pedig igen sikeresen zajlik napjainkban is, immár nem egy vezető, vagy egy állam, hanem nagyvállalatok üzleti érdekeit kiszolgálva és messze túlnőve az olyan szövetségi rendszereken, mint az EU, vagy akár az USA – melyek maguk is a globalizáció szülöttei.

Hogy egy közeli példát említsek, az EU-ban manapság éleződik az a vita, hogy centralizált, unionista, Egyesült Államok-szerű szorosabb egységben, vagy lazább, föderalisztikus szövetségben, a nemzetállami kereteket megtartva és megerősítve folytassa-e tovább a munkáját a szervezet. Az USA ezt a kérdést már jó 150 évvel ezelőtt, Észak és Dél polgárháborújában eldöntötte, ahol az unionista Észak győzött a föderáció párti Dél fölött, rájuk kényszerítve a szorosabb egységet. És míg az európai vezetők a híradásokban főként ezzel vannak elfoglalva, az azóta szuperhatalommá nőtt USA pedig Trump elnök vezényletével éppen kereskedelmi háborút hirdet mindenki ellen, aki a tevékenységével szerinte hátrányosan befolyásolja az amerikai gazdasági érdekeket, addig ugyanezek a vezető politikusok szinte térden csúszva könyörögnek a világcégeknek, hogy az ő hazájukban termeltessenek, vagy legalább a fejlesztést ne vigyék máshova.

Trump kereskedelmi háborúja egy ugyanolyan kétségbeesett kísérlet „az amerikai munkahelyek megvédésére”, illetve az USA dominanciájának megőrzésére, mint az EU két forgatókönyve Európa gazdasági eljelentéktelenedésének a megállítására. Mert nem az ördögi Kína, a ravasz Oroszország, de nem is a harmadik világ feltörekvő államai veszélyeztetik az USA és az EU pozícióit és az itt élők munkahelyeit, hanem azok a multik, akik, ha az érdekeik úgy kívánják, gondolkodás nélkül átviszik a termelést egyik kontinensről a másikra. Sőt, egyre nagyobb mértékben automatizálják a gyártást, vagyis gépekre cserélik az embereket és hasonlóan állnak a fejlesztés és a szolgáltatások egyre szélesebb köréhez is.

Még a legnagyobb, legerősebb államok is erőtlenek a világcégek manővereivel szemben, leginkább azért, mert az e cégeket birtokló gazdasági világelit kezében már akkora vagyon összpontosul, hogy könnyedén megveszik a politikusokat bárhol és bármikor, hogy azok nekik kedvező törvényeket fogadjanak el. Mindez azért lehetséges, mert, míg a történelem során az országok vezetői, a királyok, császárok, cárok és fáraók egyben mindig a legnagyobb birtokosok, a legerősebb gazdasági szereplők is voltak, addig ma a politikusok többsége legfeljebb közepesen tehetős hivatalnok.

Elvben persze a szegényebb lakosság összvagyona nagyobb, mint az elit össztőkéje, a választásokon pedig mindenki szavazata ugyanannyit ér, ezért a számosságuk és vagyonuk okán a kevésbé tehetősek ellensúlyozhatnák a leggazdagabbak pénzügyi hatalmát, de a gyakorlatban ezek a tömegek sokkal szervezetlenebbek, mint az elit, így érdemben nem tudják velük szemben érvényesíteni az akaratukat. Már csak azért sem, mert épp a szervezetlenségből következően nincs közös akaratuk, csupán sok ember sokféle, eltérő akarata.

Elsőre ez úgy hangozhat, mint egy összeesküvés elmélet valamiféle ködös háttérhatalomról, de erről nyilván nincsen szó. A gazdag kevesek ugyanis olyan roppant tőkével rendelkeznek, annyi befektetésük van, hogy azt maguk már nem lehetnek képesek átlátni, ezért jó részük különféle alapkezelőket bíz meg azzal, hogy viseljék gondját a vagyonuknak. Előfordulhat persze, hogy bizonyos fejlesztéseket, vagy területeket tudatosan támogatnak, de még ekkor sem tudják ténylegesen nyomon követni a pénzük útját. Másrészt leginkább abban érdekeltek, hogy a vagyonuk gyarapodjon, ezért az említett magántőke alapok fő feladata a profitmaximalizálás, nem pedig valamilyen ideológia mentén a világ befolyásolása. Abba fektetnek, amiből a lehető legkisebb kockázat mellett a lehető legnagyobb nyereségre lehet számítani. Ez a nyereségmaximalizáló politika befolyásolja azután közvetve a világunk alakulását is.

Hogy egy másik példán keresztül is szemléltessem az állam és a cégek erőviszonyait: az ókorban, ha meg akart építeni egy csatornát, az uralkodó utasította a személyesen tőle függő embereit, akik utasították az alájuk tartozó és tőlük függő kisebb urakat és így tovább, míg végül a legalul lévők rabszolgákat toboroztak és velük végeztették el a munkát. A föld, ahol a csatorna épült és rajta az emberek és a szerszámok is az uralkodó tulajdonát képezték. Ma ugyanez – legalábbis Nyugaton – úgy néz ki, hogy egy hosszadalmas bürokratikus folyamat végén, jó esetben kiírásra kerül egy állami tender, amin az építtető cégek ajánlatokat tehetnek. A legkedvezőbb ajánlatot tevő kapja végül a megbízást (legalábbis elvben persze), ő azután alvállalkozókat keres, akik újabb alvállalkozókhoz fordulnak és így tovább, míg a legalul lévő munkások fizetésért cserébe megépítik a csatornát.

A munkások szabad emberek, akiknek nem az állam, hanem a cég ad pénzt és így kenyeret, a termelőeszközök a kivitelező cégek tulajdonai, vagy ők is bérlik azokat más cégektől, a terület, ahol a csatorna épül, vagy állami terület, vagy ki kell sajátítani, magyarul meg kell vásárolni a tulajdonosoktól. És ha a cégnek nem tetszik az adott ország gazdasági környezete, egyszerűen továbbállhat máshová, nem köti hűség sem az országhoz, sem a vezetőjéhez. Ráadásul egy igazán nagy cég nem csupán egy területtel foglalkozik, hanem rengetegféle tevékenység beletartozik a profiljába, egy-egy iparágban akár kvázi monopolhelyzetben is lehet, mint a rengeteg élelmiszermárka jogait birtokló Mondeléz International, vagy a számos autómárkát bekebelező GM – pontosabban mindkét említett cég a konkurens óriáscégekkel együtt felosztotta a piacot egymás közt, ahova új szereplőként szinte lehetetlen betörni, így számolva föl a szabad versenyt.

Amíg az ókorban az említett csatornaépítés azért történt, hogy, mondjuk hatékonyabb legyen adott területen az öntözés és így elkerülhetőek legyenek a gyakori éhínségek, ma az esetleges gazdasági szükségszerűségeken túl azért is fontos, hogy az építkezés révén munkát és így megélhetést biztosítsanak embereknek. Ezek az emberek azután, ha úgy érzik, hogy „jól élnek”, akkor remélhetőleg ismét azokra a politikusokra szavaznak, akik a beruházás megindításával lehetővé tették, hogy a kivitelező cégek alkalmazásba vegyék őket. A megkeresett pénzből azután más cégek által termelt árukat vásárolnak, akik szintén munkát adnak embereknek, akik a fizetésüket megint hasonlóan költik el és mindezen keresmények és vásárlások adójából lesz később pénz újabb, a csatornaépítéshez hasonló állami beruházások elindítására. Vagyis az ételt, amit eszünk, a vizet, amit iszunk és a földet, ahol élünk, már nem a politikai elittől kapjuk – vagy nem az ő rendelkezéseik nyomán hagynak nálunk valamennyit a magunk által megtermelt javakból –, hanem cégektől (vagy magánemberektől) vesszük meg. Nem a politikai elithez tartozó uraságoknak dolgozunk, hanem cégeknél, a politikai elit által képviselt állam pedig csupán az egyik piaci szereplő a sok közül.

Sőt, a cégekhez hasonlóan mi, áltag polgárok sem elsősorban nemzeti szempontok mentén, hanem gazdasági szükségszerűségeket mérlegelve vásárolunk és akár el is költözünk a saját hazánkból, ha úgy látjuk jobbnak a boldogulást. A nemzetállami keretek az egységesülő világkultúra és a világnyelvvé vált angol nyomán egyre inkább virtuálissá válnak. Szinte ugyanúgy élünk egy európai nagyvárosban, mint egy amerikai, vagy egy dél-afrikai településen az ottaniak. Már nem kell 100 és 1000 kilométereket utaznunk, ha megennénk egy jó mexikói taco-t, vagy kinéztünk magunknak egy olasz kabátot a neten, elég csak elmenni egy helyi étterembe, vagy üzletbe, ahol gond nélkül beszerezhetjük azokat, ha van rá elég pénzünk.

A politikusokat népszerűség és nem hozzáértés alapján választjuk, inkább jó showman-ek, ügyes demagógok ők, mint remek szakemberek és rá vannak kényszerítve, hogy főként népszerű döntéseket hozzanak. Ha érdemben korlátozni szeretnék a világcégek hatalmát és ezért mondjuk sokszorosára drágulnának a ruháink, az autóink és a kütyüink, vagy akár többé nem is lehetne kapni azokat, biztosan leváltanánk őket az első adandó alkalommal. Ellenben, ha kiszolgálják a cégek érdekeit, akkor a lobbistáiktól még jó pénzt is kapnak, mi pedig örömmel szavazunk rájuk ismét 4-5 évente.

Ha a globalizáció következő szintjét, a teljesen egységesülő emberiséget nézzük, sokszor beszélünk világkormányról, mint a fajunkat összefogó csúcsszervről, de a mai irányokat véve alapul ez inkább lehet majd egy vezetői testület, mint kormány egy olyan jövőben, ahol államok helyett cégek adják a létünk kereteit. Egy ilyen forgatókönyv esetén a demokrácia is megszűnne az államokkal együtt, a jogainkat cégek garantálnák és vennék el, állampolgárokból alkalmazottakká degradálódnánk, vagy még inkább eltartottakká – feltéve, ha eltartanak –, miután az automatizáció révén szép sorban szűnik meg egy rakás szakma, amik helyett nem teremtődnek újak.

Furcsa módon a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus olyan eszmék, amik a szabadságot és a hagyományos értékeket hirdetik, mégis éppen ezeket számolják föl, ha a szabadságot arra használhatják a tehetősek, hogy szabadon, korlátozás nélkül megszerezzék a bolygó minden erőforrását, illetve nemzeti érdeknek hazudva szolgálnak ki világcégeket és szolgáltatják ki nekik az egyre inkább jogfosztott állampolgáraikat, a társadalom egésze helyett csak az elitet képviselve. Bár, ha jobban belegondolunk, ez utóbbi mégiscsak hagyomány, hisz az újkort leszámítva a nemzet mindig csak a nemesi nemzetet, vagyis a vagyonos keveseket jelentette, mindenki más csak paraszt/rabszolga volt, nem a nemzet tagja, olykor jóformán még emberszámba sem véve. Ma pedig ugyanerre tartunk.

Aki szerint mindez csak valamiféle ostoba, sci-fi-szerű disztópia, annak itt egy újabb mai példa: az elmúlt években az űrkutatás és vele a legfejlettebb technológiák olyan milliárdosok kezébe mennek át egyre nagyobb részben, mint Elon Musk, vagy Jeff Bezos. Bár a magáncégek ma még sok esetben együttműködnek az olyan nemzeti űrügynökségekkel, mint a NASA, de ahogy az ember újabb és újabb bolygókra lép, könnyen lehet, hogy az asztronauták már nem nemzetek lobogóit, hanem multik logóit tűzik majd az égitestek porába.

Más szempontból nézve a globalizáció persze logikus gondolat, hisz mindannyian egy fajhoz tartozunk, a klímaváltozás és a túlnépesedés olyan problémák, amiket csak közösen oldhatunk meg, akárcsak a világűr meghódítását. Egy globalizálódott világban már nem lennének nemzetek közötti háborúk – bár cégek, rasszok, vallások, életkorok és nemek közötti küzdelmek még föllángolhatnának –, akár a világbéke is beköszönthetne. De az egységesülés a történelemben mindig valakik egyre kifejezettebb fensőbbségét jelentette a többiek felett, a mai globalista iskolák pedig elsősorban a cégek totális globális hatalmát képviselik különféle jól csengő szlogenek mögé bújva. Ha megvalósul, tulajdonképpen ezzel oda jutnánk vissza, mint az egykori monarchiák idején, hogy a legnagyobb birtokosok egyben a rendszer vezetői is.

Paradox módon a különféle anti-globalista mozgalmak legnagyobb része ezzel a tendenciával nem is vitatkozik, csupán a globalizáció bizonyos mellékhatásait kritizálják, mint a nemzetállamok súlyvesztése, vagy a környezetromboló gazdasági berendezkedés, ami a profitot helyezi minden más szempont elé. Ha tehát a nemzeti kormányoknak is hagynak helyet, legalább névleg az elit asztalánál és környezetkímélő, fenntartható gazdaságpolitikára váltanak, akkor semmi bajuk nincs is ezzel a trenddel. Csupán a baloldali, szocialista, kommunista és anarchista filozófiák szállnak vitába a tőke és így a hatalomkoncentráció ilyen szintjének helyességével, előbbi kettő is leginkább csak azért, mert magának, a saját elitjének követelné az elsőséget a globalizáció folyamatában. Kizárólag az anarchizmus, a hatalom nélküli rend ideológiája képvisel radikálisan mást, amit viszont ma leginkább a pénzt, cigit és piát tarháló punkokkal azonosítunk. Közben a szocialista és szociáldemokrata politikusok a gyakorlatban semmivel nem kevésbé megvesztegethetők a gazdasági elit számára, mint centrista és jobboldali társaik, hitelességük és népszerűségük az elmúlt években viharosan csökken is szerte a világban. A kommunisták pedig mára már teljesen el is jelentéktelenedtek, hiába van olyan tekintélyes országok élén is, mint Kína egy nevében kommunista párt, a valóságban már semmit sem képviselnek a kommunista ideológiából a jelképeken és a diktatórikus berendezkedésen kívül.

A fenti folyamattal tehát akkor lehetne érdemben szembemenni, ha „a világ szegényei és középrétegei” összefognának és korlátoznák a vagyonosok vagyongyarapodását, illetve a mai tröszt ellenes törvényeknél szigorúbban a cégek elérhető maximális piaci részesedését. Az ilyen törvények meghozatala és betartatása praktikusan a részvételi demokráciák felé való elmozdulást is jelentené. Ha az átlagpolgárok kezében is marad világszinten értelmezhető mértékű vagyon, csak akkor lehetne a globalizálódott Föld egy demokratikus világállam, hisz a történelmi példákból jól látszik, hogy csupán a gazdasági erőforrások révén harcolhatóak ki, illetve őrizhetőek meg a politikai jogok.

Ha ellenben tovább lépkedünk a jelenlegi úton, akkor, amint a bolygó minden erőforrása az elit kezébe kerül és mindenféle termelést és szolgáltatást, illetve a tervezés nagyját is gépekre bízzák, megszűnhet a mai túltermelés, hisz munka és jövedelem híján a tömegek már amúgy sem tudnák megvásárolni az árukat. Ekkorra a mai értelemben vett pénz is értelmét vesztené. Yuval Noah Harari professzornak igaza van, hogy a jövőben kettészakadhat az emberiség, bár nem felétlenül úgy, ahogy ő írja a Homo Deusban, hogy az elit tagjai a technológiát felhasználva szinte halhatatlan, szuperképességű kiborgokká válnának, míg mindenki más maradna sima Homo Sapiens. De akár úgy is, ha az elit kezében összpontosul minden erőforrás és arra is képesek lesznek, hogy ezt megvédjék a nincstelen sokaságtól – akár drónhadsereg, akár zsoldosok, akár, mondjuk egy mindenki testébe beültetett chip révén, amivel egy gombnyomással megölhetőek/lesokkolhatóak az engedetlen emberek –, akkor kvázi istenekként ők válnának élet és halál uraivá. És nyilván csak azokat tartanák életben, akik a számukra valamiért hasznosak: például ágyasként, társalkodóként, emberkísérletek alapanyagaként, olyan szórakoztatási célból, mint egykor a római gladiátorok voltak, stb.

Egy ilyen korban a humanizmus, aminek alapgondolata, hogy minden ember egyformán értékes, már valószínűleg nem lenne tartható, a nincstelen, foglalkoztathatatlan sokaság többé jó eséllyel nem számítana egyformán értékesnek az elit tagjaival, ahogy egykor a rabszolgákat is beszélő szerszámoknak tekintették – és ahogy a gyakorlatban ma sem tartunk egyformán értékesnek egy helyi születésű dél-angliai recepcióst és egy zambiai ex-farmert, aki migránsként érkezik Európa határára. Éppen ezért ennek az eljövendő kornak az eszméit poszt-humanista eszméknek nevezhetjük, bármit is képviseljenek, mert valószínűleg mindben közös lesz az elképzelés, hogy nem minden ember egyformán értékes – ahogy azt egykor a nácik is nyíltan vallották.

Jelenleg két olyan, valóban nagyhatású erőt látok, melyek eltéríthetik fajunkat erről az útról: a klímaváltozást és a mesterséges intelligencia kutatások lehetséges hatásait. Egy idejekorán bekövetkező és igen szélsőséges klímakatasztrófa nyomán az emberiség ismét kisebb frakciókra, akár kisebb törzsekre szakadhat. Akkor vélhetően az elit ismét csak lokális lesz és csak adott terület lakóira lehet képes kiterjeszteni a hatalmát. Már persze, ha nem hal ki az egész emberiség egy ilyen forgatókönyv mellett.

Az MI, ha túlnő rajtunk, egyrészt kiirthat bennünket, másrészt az elit helyébe lépve vezetőnkké, urunkká is válhat. Ha a programozók, mondjuk azzal a feladattal bízzák meg, hogy segítsen elkerülni a globális klímakatasztrófát, azt nem teheti másként, mint, hogy a termelés, a fogyasztás és a népességszabályozás felett átveszi a kontrollt a technológiai kutatásokról már nem is beszélve és ily módon „kijavíthatja az emberiség rendszerszintű hibáit”, amik a katasztrófához vezethetnének. És ezt még csak nem is kell erőszakosan tennie, elég, ha csúcsra járatja korunk egyik szlogenjét, a „Légy boldog!” direktívát, például úgy, hogy olyan hatékony szórakoztató eszközökkel árasztja el az embereket, amiktől erősen függővé válunk és nem törődünk már mással, csak hogy ezek az eszközök non-stop örömérzést adjanak. Mint a kísérleti patkányok, akiknek az agyába elektródát ültettek amivel, ha a lábukkal lenyomtak egy pedált az agyuk örömközpontját stimulálhatták, míg egy másik pedál nyomkodásakor ételhez jutottak. Az állatok addig nyomkodták az első pedált folyamatos orgazmus-élményt átélve, amíg halálra nem éheztek…

Nagyjából 3 éves lehettem, mikor először hallottam – akkor egyik nagymamám szájából –, hogy a vörös hajam miatt „milyen különleges vagyok”. Majd a következő években még több tucat ember ismételgette ezt a mondatot – többnyire olyan középkorú nők, akik irigykedtek a hajszínemre. Ehhez jött még az átlag fölötti testmagasságom, így, ha akartam volna, sem tudtam volna beleolvadni semmilyen tömegbe. Ezek után talán nem csoda, hogy kamaszkoromra szinte viszolyogtam az átlagosságtól és minden erőmmel azon voltam, hogy rocksztár legyek, nem utolsó sorban azért, hogy olyan életet élhessek, amiben nincs semmi átlagos. Később a zenélés hobbivá szelídült, de ha jobban belegondolok, az átlagtól való eltérés mint erény, valahol máig meghatározza számos fontos döntésemet a hivatásválasztástól a hobbikon át az életstílusig.

Érdekes módon ugyanakkor a humán tudományok alig foglalkoznak vele, hogyan hat a külsőnk a személyiségünk és ezzel az életutunk alakulására. Főként csak az evolúciós pszichológia kutatóit izgatja a kérdés, akik olyan együttjárásokat találtak, mint, hogy a vonzónak tartott embereket hajlamosak vagyunk egyben jónak és okosnak is gondolni, vagy, hogy a bűnözők egy része már az arcvonásai alapján gyanút kelt bennünk. Illetve, hogy a szimmetria és bizonyos testarányok elég pontosan jelzik az egészségi állapotunkat, és ezektől függ leginkább, hogy mások mennyire találnak bennünket kívánatosnak. Talán a náci fajelmélet mai szalonképtelensége az oka, hogy a külső jegyek és a személyiség kapcsolatának vizsgálata nem túl népszerű akadémikus körökben, miközben e logika megfordítására, a személyiségünk külsőnkben való kifejeződésére egész üzletágak épülnek a divatipartól, a kozmetika iparon át a plasztikai sebészetig.

Ebben a bejegyzésben azt szeretném körbejárni, milyen kölcsönhatásban van egymással a kinézetünk és a személyiségünk alakulása. Mert, ha jobban belegondolunk, ez egy kétirányú utca: a környezetem arra reagál, amilyen éppen vagyok, és ezek a reakciók formálnak engem, megerősítve bizonyos tulajdonságaimat, másokat pedig háttérbe szorítva, azután e változás mentén alakítom tudatosan és nem tudatosan is a külsőmet, ami újabb reakciót eredményez és így tovább. De nézzük meg ezt egy gyakorlati példán keresztül! Mondjuk, hogy kislánynak születünk (genetikai adottság). A szüleink – nagyobb részt nem tudatosan – az első együtt töltött percektől kezdve „lányként bánnak velünk”, jellemzően gyöngédebbek, érzelmesebbek és féltőbbek, akárcsak a rokonságunk többi tagja. Ha elég sztereotip módon gondolkodnak a nemi szerepekről, akkor rózsaszínbe öltöztetnek majd, hagyják hosszúra nőni a hajunkat és babákkal játszatnak velünk papás-mamást. Ha „jól viselkedünk”, „illedelmesek” vagyunk, azt jutalmazzák, ha durvulunk, harsányak vagyunk, azt büntetik, vagy ilyenkor egyszerűen csak ignorálnak.

Azután, mondjuk a szimmetrikus arcunk és testünk, illetve testarányaink miatt a felnőttek gyakran a szép jelzővel illetnek és előfordulhat, hogy az életünk legfontosabb személyeitől főleg akkor kapunk pozitív figyelmet, ha a külsőnkkel foglalkozunk, vagyis, ha nekik tetsző módon jelenünk meg. Így hamar el is kezdünk vigyázni az alakunkra, sportolunk és diétázunk, hogy karcsúak maradjunk (szerzett adottság), csak nőiesnek tartott frizurát vágatunk, valamint ilyen ruhadarabokat választunk és már kislányként sminket és ékszert viselünk (felvett tulajdonság). Mindezek miatt idősebbnek nézünk ki a kortársainknál, akik ezért valószínűleg irigyelnek, miközben hamarosan már felnőtt férfiaktól is kapunk bókokat, elismerő pillantásokat. Másfelől a tanáraink többsége – akik jellemzően kevésbé nőies, középkorú nők –, szintén kitüntetett figyelemben részesít, de ez nem feltétlenül olyan jutalomértékű, mint az előzőek: többen is üresfejű fruskának könyvelhetnek el.

Ha a szüleink továbbra is inkább a külsőnkért dicsérnek, hamar belenyugszunk, hogy a „tanulás nekünk nem megy olyan jól” – de sebaj, a szépségünk úgyis mindennél többet ér. Már a kamaszkor hajnalán azt tapasztaljuk, hogy versengenek értünk a fiúk és nekünk csak választanunk kell közülük, no és persze szépnek lenni. Hamar megtanuljuk, hogy a külsőnk olyan valuta, amit a világ minden táján szívesen fogadnak és a testünk révén nagyobb karriert futhatunk be, mint amit a legtöbben tanulás és kemény munka árán sem. Vagyis még több edzés, még tudatosabb étrend és még nőiesebb ruhák, ékszerek, hajviselet, sőt, a kisebb tökéletlenségeket plasztikai sebésszel javíttatjuk ki. A felnőtt korba érve már a testünk a munkaeszközünk, modellként, színésznőként, énekesnőként, vloggerként, influencerként, vagy kitartott barátnőként, pornósként, esetleg prostituáltként élünk celebeknek kijáró életet. Az olyan kritikákat pedig, hogy „unalmas, agyatlan liba, akivel nem lehet semmiről beszélgetni” nem is értjük. Okos kütyükre, menő ruhákra, kocsira és lakásra vágyunk, no meg persze utazásra és élményekre. Hozzánk hasonlóan vonzó férfit választunk társnak, lényegében egymás státusszimbólumai vagyunk. Ha gyermeket vállalunk, a külsőnk megcsúfulásától tartunk leginkább és vélhetően nagy nehézséget okoz majd önmagunk mellett a gyermekre is odafigyelni. Jó eséllyel a kicsit is a rólunk kialakított menő, dögös kép erősítésére használjuk majd: a babával pózolunk a fotóinkon, hogy a „cukiságfaktorral” még több követőnk legyen valamelyik közösségi média felületen, miközben a fitt anyukaság imidzsét közvetítjük, ahogy a csövön kifér.

Majd az öregedés első jeleire pánikba esünk, jön a még szigorúbb életmód, a botox és a többi plasztika, mert a legfontosabb értékünket, a szépségünket mindenáron őrizni kell. De az idő vasfoga így is kikezd és közben talán a férjünk is lecserél egy fiatalabb, csinosabb kiadásunkra. De sebaj! Ha kislányunk van, az ő terelgetésében a „jó nőség” felé vezető úton még kiélhetjük magunkat.

A példa persze szándékosan leegyszerűsítő és sztereotip, mert így még inkább érzékelhető, mennyire kihat a megjelenésünk az életutunk minden dimenziójára a születéstől a halálig. A nemünket, az egészségi állapotunkat, a bőrszínünket és az életkorunkat a külsőnkkel akkor is kommunikáljuk, ha nem szeretnénk, mások pedig nagy részben ezek mentén viszonyulnak hozzánk, holott minderre közvetlen ráhatásunk vagy egyáltalán nincs, vagy csak kis mértékben/radikális műtétek árán. Az ebbe a körbe tartozó tulajdonságainkat hívom genetikai adottságoknak és ezek bírnak a személyiségünk alakulására a legnagyobb befolyással, mivel már születésünktől „velünk vannak”, a megjelenésünkkel pedig a környezetünk tagjaiból mindig „reakciókat provokálunk”, amik az első pillanatoktól kezdve folyamatosan beépülnek a formálódó énképünkbe.

Ha az iménti lány példáját úgy módosítom, hogy hevesebb, szenvedélyesebb temperamentummal született, mint az átlag, ezért gyerekként vagányabb, „fiúsabb” viselkedésjegyeket mutat akkor – ahogy említettem – a szülei és a felnőtt környezet nagy része jó eséllyel büntetni fogja ezért. Függetlenül attól, hogy válaszként a kislány megfelel-e az elvárásoknak, vagy szembemegy azokkal, azt tanulja meg önmagáról, hogy „Nem vagyok elég jó!”, és a felnőtt életére is meghatározó lesz, hogy így, vagy úgy kompenzálni igyekszik majd ezt a fájó belső élményt. Ha az elvárásoknak való megfelelést választja, akkor a kapcsolataiban vélhetően alárendelődik, akár lelkileg és talán fizikailag is függő helyzetbe kerül a párjától. Ha szembemegy a nőkről alkotott sztereotípiákkal, akkor az élete örökös harc és haraggal, meg nem értettséggel, csalódással teli lehet.

De csavarjunk még egyet a történeten! Mondjuk, hogy a szép kislányt nemcsak elismerő mosolyokkal, pillantásokkal és dicséretekkel halmozzák el a megjelenéséért, de valaki valamikor meg is rontja – megjegyzem, ehhez még „szépnek” sem kell lennie. Ekkor az elszenvedett trauma hatására a vonzóság inkább átoknak tűnhet, mint áldásnak és – nem tudatosan és nem szándékosan – a kislány elcsúfíthatja magát: elhízik vagy anorexiás lesz. A túlsúly vagy a kóros soványság már szerzett adottságok, de a genetikai adottságokhoz hasonlóan ezeket sem tudatosan alakítjuk. A kettő közt a különbség az, hogy a szerzett adottságainkat életmódváltással – és ebben az esetben a trauma terápiás feldolgozásával – meg tudjuk változtatni radikális beavatkozások nélkül is.

Végül, ha a második példában szereplő, vadóc lány – mondjuk azért is, mert a szülei nem fogadják el olyannak amilyen – valamilyen lázadó divatot követ, vagyis punknak, rockernek, vagy skin-headnek öltözik, a választott megjelenésével is nagyban befolyásolja majd a környezete rá adott reakcióit, azt, hogy hogyan viszonyulnak hozzá. Ezt nevezem felvett tulajdonságnak, ami – ellentétben a genetikai adottságokkal és a szervett adottságokkal – már teljességgel tudatos, „csak rajtunk múlik” – meg persze az addigi élettapasztalatainkon, amit az előbbi két tényező határoz meg.

A családterápiás szakirodalomban cirkularitásnak hívják azt, mikor a család tagjai folyamatos kölcsönhatásban vannak egymással és a viselkedésük mindig a többiek reakcióira adott reakció. Én pedig azt állítom, hogy ilyen cirkuláris okság van a kinézetünk és a személyiségünk alakulása között is.

Természetesen mások reakciója nagyban függ az ő saját tapasztalataiktól is, attól, hogy a megjelenésükre hogyan reagált a környezetük. Például egy rendkívül intelligens, tanult, de kevéssé vonzó édesanya a nálánál sokkal nőiesebb serdülő lánya külső értékeivel adott esetben nehezebben tud mit kezdeni. A vonzóságot, mint értéket elutasító személyes példát mutat felé és tudatosan is ezt kommunikálhatja – „Az kurvás!” –, ami a kettejük kapcsolatában konfliktusforrás lehet. Ahogy fordítva, egy dekoratív anyuka csúnyácska kislányához kapcsolódhat nehezebben. (A gyermek ilyenkor a szülő meg nem élt, elfojtott énrészeit élheti meg, mondaná erre egy analitikus.)

Szándékosan hoztam mindeddig női példákat, ugyanis a kultúránkban a nők esetében hangsúlyosabb a megjelenés, így az énkép és az önértékelés meghatározásánál is úgy tűnhet, hogy náluk játszik nagyobb szerepet. De azt tapasztalom, a fiúk esetében szintén meghatározó a külső és a személyiség alakulásának kapcsolata. Ha csak a magam életét nézem, a „megnyerő mosolyommal” többször tudtam számomra kedvezően megoldani helyzeteket, mint a magukat kevésbé vonzónak érzékelő és ezért gátoltabb férfiismerőseim. Azt pedig, hogy a mosolyom megnyerő, nem nagyképűségből vagy beképzeltségből írom, hanem csupán azt a tapasztalatomat összegzem benne, ahogy a környezetem fiatal felnőtt korom óta reagál rám – gyerekként még inkább a vörös haj és a testmagasság kapcsán kaptam a legtöbb figyelmet. És hogy mennyire fontos a tetszetős külső férfiak esetében is a legkülönfélébb helyzetekben, azt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy választások alkalmával a szavazók jelentős részénél az is számít, hogy melyik elnök-/miniszterelnök jelölt a vonzóbb!

Ranschburg Jenő beszélt a nemek kapcsán arról a megfigyeléséről, hogy a fiúk üthetőbbek a lányoknál. Vagyis, ha egy fiút fizikai bántalom ér, az kevésbé vált ki nemtetszést és kisebb a retorzió mértéke, mint ha egy lányt érne hasonló. Azt pedig, hogy ki fiú és ki lány, hogy ki üthető és ki nem, ugyebár ha akarjuk, ha nem, a külsőnkkel kommunikáljuk. Ehhez hasonlóan elvárás, hogy „a fiúk nem sírnak”, más szóval a férfiaknak meg kell tanulniuk elfojtani az érzelmeiket, azokat hagyományosan nem fejezhetik ki. Emellett legyenek határozottak, erősek, kitartóak, stb.

Bár ma már változik, de tradicionálisan inkább büntettük, ha egy fiú a külsejével tudatosan törődött, azt mondtuk rá, piperkőc. Talán mindez még a tömeghadseregek korának öröksége, ahol a férfiak uniformizálása igen fontos volt. Míg az egyedi külső a személyiség megnyilvánulása, az egyéniség kifejeződése, az egyenruhában eltűnik a személy. Ha egy katonát, rendőrt, vagy épp skin-headet, vagy punkot látunk, legtöbben a ruházatára és nem a ruhát viselő emberre reagálunk. Egy „arctalan” egyenruhást könnyebb félve tisztelni, vagy épp gyűlölni és a harctéren agyonlőni, mint egy magunkhoz hasonlóan színes egyént. Ha pedig megfelelünk annak az elvárásnak, hogy legyünk olyanok, mint mindenki más, egyben azt is megtanuljuk, hogy az egyedi tapasztalataink mit sem számítanak. A minta- és szabálykövetés érték, míg az egyediség nem az, sőt, üldözendő különcség – lásd a témáról készült filmeket: Szelíd motorosok, Bomb City, stb.

A megjelenésünk a személyközi kapcsolatokban a hatalmi helyzetet is nagyban meghatározza. Egy kisportolt férfival szemben mások valószínűbben hunyászkodnak meg, egyszerűen a testi erőből fakadó fölénye miatt. Nem véletlen, hogy a védtelen, gyönge énnel bíró, bántalmazott kisfiúk felnőtt korban gyakran rejtőznek hatalmas izomhegyek mögé. De még a sok edzést is megspórolhatjuk, ha a külsőnk bizalmat ébreszt másokban és azt tapasztaljuk, hogy a környezetünk tagjai előszeretettel osztják meg velünk félelmeiket, vágyaikat, bajaikat és örömeiket, időnként a tanácsunkat kérve. Ilyen módon is szert tehetünk egyfajta hatalomra a személyközi helyzetekben, pusztán a külsőnk adottságai miatt.

Végül gyakori megfigyelés, hogy a kevésbé vonzónak tartott emberek nem ritkán valamilyen módon kompenzálni igyekeznek a „csúnyaságukat”, vagyis azt, hogy a környezetük visszajelzései nyomán megtanulták, hogy nem különösebben vonzóak. Például kedvességgel, jó humorérzékkel, magasabb műveltséggel, vagy nagyobb vagyon gyűjtésével, stb. Hiszen ezek nélkül „csökkentértékűek”, legalábbis így érzik a kapott reakciók alapján. Tehát az énkép, az önbizalom és az önértékesség szempontjából is fontos a megjelenésünk.

Jó esetben persze egy felnőtt személy eljuthat oda, hogy mások reakciói és a saját értékessége közt nincs direkt kapcsolat, a másik visszajelzése nem tény, csak egy vélemény, amit az is befolyásol, hogy milyen „torz szűrőkön”, milyen sztereotípiákon keresztül érzékel bennünket. Másrészt mindig csak az adott helyzetben mutatott viselkedésünkre vonatkozik, nem a személyiségünk teljességére. De egy gyermek, még ha akarna, sem tud ilyen különbségtételt tenni. Az énképünk, az önértékességünk és az önbizalmunk pedig már gyerekként elkezd kifejlődni a kapott visszajelzések hatására. A gyerek számára megkérdőjelezhetetlen tény, hogy „ahogy velem bánnak, olyan vagyok én.” Ha leszidnak, biztosan rossz vagyok, ha megdicsérnek, akkor pedig jó.

Korábban már foglalkoztam azzal, hogy miért nem fenntartható az, ahogyan napjainkban a fenntarthatóságról gondolkodunk. Ezzel a bejegyzéssel pedig nem titkolt célom, hogy provokáljam a Kedves Olvasót! No nem azért, hogy felbőszítsem, hanem, hogy gondolkodásra sarkaljam Önöket. Azt tapasztalom ugyanis, hogy – mint megannyi közéleti kérdéshez – a zöld témákhoz is leginkább érzelmi alapon szoktunk hozzáállni. Más szavakkal mítoszokban hiszünk, amiket sokszor nem is gondolunk végig, így viszont valós problémákra hiedelmeken alapuló válaszokat tudunk csak adni. Ezek a mítoszok pedig tele vannak pontatlanságokkal, torzításokkal és olykor tárgyi tévedésekkel is. A mostani bejegyzésben, bár igyekszem megvilágítani jó pár összefüggést, elsősorban nem jó válaszokat szeretnék adni a környezetvédelmi problémákra a zöld mítoszok mentén, hanem jó kérdéseket próbálok föltenni.

A legátfogóbb ilyen hiedelem a környezettudatosság mítosza. Néhány éve egy kutatás azt találta, hogy a magukat zöldnek valló emberek semmivel nem élnek „zöldebben”, mint a téma iránt közömbös személyek. Hogy lehetséges ez? Először is úgy, hogy sok dologról csak azt hisszük, hogy környezetbarát – mint a „bio” termékek, amik, bár egészségesebbek lehetnek ugyan „hagyományos” társaiknál, de ez nem jelenti, hogy automatikusan zöldebbek is volnának, mondjuk ne lenne bennük erdőirtás árán termelt pálmaolaj. Máskor meg a környezetvédelemért tett erőfeszítéseink hatását becsüljük túl – a médiában legtöbbet hangoztatott zöld cselekedetek az izzók energiatakarékosra cserélése (lehetőleg LED-re), a csapvízzel való spórolás és a szelektív hulladékgyűjtés, miközben a klímaváltozásra az van a legnagyobb hatással, hogy milyen és mennyi húst eszünk, hogy milyen módon közlekedünk és adott módon mennyit, illetve, hogy mivel fűtünk és mennyire melegítjük föl télen az otthonunkat. Az egyik gond tehát az, hogy pontatlanok az ismereteink a témában.

A másik, hogy a környezettudatosságról a kapcsolódó oktatás és médiahírek többnyire nem rendszerben beszélnek, hanem mindig csak egy szeletét emelik ki jól hangzó szlogenek formájában, mint: „Óvjuk a fákat!”, „Váltsunk elektromos autóra!”, „Ne használjunk műanyag zacskót!”, stb. Külön-külön persze mind pozitív és fontos célok, de ezek alapján könnyen tűnhet úgy, hogy elég néhány használati cikket zöldebbre cserélni, pár viselkedést „zöldíteni” és máris érdemben tettünk a klímaváltozás ellen. Vagyis azt hihetjük, hogy az életmódunkon és a szokásainkon nem kell alapvetően változtatni, elég csak megtalálni a „zöld alternatívákat”.

Ezzel el is érkeztünk a következő mítoszhoz, miszerint vannak zöld és nem zöld megoldások, mintha ez egy kétpólusú, igen-nem jellegű kérdés lenne. A valóság azonban az, hogy minden termékhez, még egy napelemhez, vagy egy biciklihez is kapcsolódik valamekkora környezetterhelés, mert le kell gyártani, majd, ha egyszer hulladékká válik, fel kell dolgozni – nem beszélve a szállítás és raktározás során megjelenő környezetszennyezésről. Vagyis zöldebb és kevésbé zöld lehetőségek közt választhatunk, de bármit használunk is, az valamennyire mindenképp szennyezi a környezetünket.

Ilyen leegyszerűsítően és egyoldalúan szoktak érvelni egyébként a technológiai fejlődés hívei is, akik szerint a tudományos felfedezésekkel, az „innovációval” (ami a legújabb fétisszavuk) önmagában megoldhatjuk majd a klímaváltozás kérdését. Vagyis jellemzően ők sem tagadják, hogy az ökológiai katasztrófa valós veszély, de bíznak abban, hogy egy vagy több ma még talán elképzelhetetlen új találmány kihúz bennünket a csávából. Kissé ironikus, hogy ezek a tudomány hatalma mellett elkötelezett, elvileg nagyon is földhözragadt, racionális emberek lényegében egy csodára várnak, ami nélkül, ha bízhatunk a tudományos előrejelzésekben, csúnyán meg fogjuk járni.

A technokrata gondolkodásmódnak a korlátai jól látszódnak, ha megnézzük, miért nem segítik a gazdaság zöldebbé tételét önmagukban az energiahatékonyságot növelő megoldások (energiataarékos izzó, A+++ energiaosztályú műszaki cikkek, stb.). A válasz a Jevons-paradoxonban keresendő. Jevons brit közgazdász volt, aki azt vizsgálta a 19. században, hogy a szén egyre hatékonyabb hasznosításával csökken-e a szénfelhasználás mértéke. Legnagyobb megdöbbenésére azt találta, hogy épp ellenkezőleg, nőtt. Ugyanis, ahogy egyre kevesebb szenet kellett felhasználni adott termék elkészítéséhez, úgy vált egyre olcsóbbá a gyártási költség és mert az adott portékát nem adták olcsóbban, nőtt a cég profitja. Ezt a plusz pénzt pedig a tulajdonosok nem ritkán újabb gyárak megépítésébe, vagy már meglévők kapacitásbővítésébe fektették, amik, külön-külön ugyan kevesebb szenet égettek, mint korszerűtlenebb elődeik, de együtt mégis többet füstöltek, mint korábban. És ez ma sincs másként az elektromos árammal, a kőolajjal, vagy a földgázzal – a szénről nem is beszélve –, hisz hiába egyeztetünk 30 éve kormányok szintjén az üvegházgáz kibocsátás csökkentéséről, a számok egyre csak emelkednek.

Különben a technológia hívei szerint több félnivalónk lehet a szingularitástól, vagyis attól, hogy a mesterséges intelligencia egyszer csak felülmúlja majd az embert és „öntudatra ébred”, mint a klímaváltozástól. A mesterséges intelligencia kutatásokat és a felmelegedés ütemét elnézve azonban nem lennék meglepve, ha előbb jönne el egy globális klímakatasztrófa, mint az MI uralma. A tehetős kevesek számára talán akkor is a technológia vívmányaival való megküzdés lehet majd a fő kérdés, miközben a többség számára olyan létkérdések kerülhetnek másfél évszázad után újra napirendre, mint, hogy honnan szerezzenek ivóvizet. De félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a technológiai fejlődésre, főleg a zöldebb technológiai megoldásokra nincs szükség, csupán azt állítom, hogy ezek egyedül nem fogják megoldani a klímaváltozás problémáját, ráadásul minden technológiai megoldás egyben újabb megoldandó problémákat hoz magával.

Mellesleg a Jevons-paradoxon kicsiben, a mi életünkre nézve is igaz: ha pénzt spórolunk az energiatakarékos izzókkal, megújuló energiát használó fűtési rendszerrel, stb., akkor az így megmaradt pénzből fogyasztani fogunk. És minél többet fogyasztunk, annál jobban megterheli a környezetet az életmódunk. Tehát a környezetszennyezés a „gazdagok sportja”, hogy (kissé pontatlanul) Takács-Sánta Andrást, az ELTE humánökológia szakigazgatóját és docensét idézzem: egy zsákfaluban élő kisnyugdíjasnak még akkor is kisebb lesz az ökológiai lábnyoma, mint, mondjuk egy magát környezettudatosnak valló tehetősebb városi polgárnak, ha nem is ismeri a fogalmat, mert kevesebb a pénze, így pedig kevesebbet is tud fogyasztani. Vagyis leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a fogyasztás a környezetvédelem fő ellensége.

A megoldás tehát a fogyasztás visszafogása lenne? Ha nem akarjuk radikálisan lecsökkenteni az életszínvonalunkat, akkor a megosztás alapú gazdaság éppen erre kínál megoldást. Az az alapgondolata, hogy „Ne birtokolj!”. Mivel a legtöbb műszaki cikkünket alig használjuk ki, ezért nem csak gazdaságosabb, de zöldebb is, ha nem megvesszük, mondjuk a fúrógépet, hanem csak kikölcsönözzük, vagy kölcsönkérjük arra az időre, amíg szükségünk van rá. Ide kapcsolódik még a second hand szemlélet, vagyis, hogy ha már mindenképp meg kell venned valamit, például egy ruhát, akkor vásárolj használtat, ami megint csak olcsóbb és zöldebb, mint új termékre költeni.

Az elmélet persze jól hangzik és van is némi igazságtartalma, de ha jobban belegondolunk ez megint egy mítoszon alapszik, miszerint a lakosság a fő felelős a klímaváltozásért. A dolog megértéséhez az ökológiai lábnyom koncepcióját kell egy kicsit közelebbről megnéznünk. Maga a fogalom arra utal, hogy adott személy az életmódjával mekkora mértékben terheli meg a környezetet. Tehát elvben egy húst fogyasztó, autóval és repülővel járó, sokat vásároló személy, hívjuk, mondjuk Péternek, sokkal környezetszennyezőbben él, mint egy vegán, aki biciklivel, de maximum tömegközlekedéssel utazik és a ruháit inkább megvarrja, nevezzük Krisztának. Elvben, hisz Péternek jóval nagyobb az ökológiai lábnyoma, mint Krisztának, mégis, Kriszta életmódváltásával az emberiség teljes ökológiai lábnyoma egy milliméterrel sem csökken. Miért?

Nos azért, mert a legtöbb szennyezést nem Péterek, vagy Kriszták termelik, hanem nemzetközi óriáscégek, mi pedig csak arról dönthetünk, hogy utólag megfinanszírozzuk-e ezt a károsanyag kibocsátást azzal, hogy megvesszük az adott cég termékét/szolgáltatását, vagy sem. A repülő akkor is felszáll, ha mi nem veszünk rá jegyet, akkor is ugyanannyi marhát tenyésztenek ipari körülmények között, ha mi lemondunk a húsevésről és mindenféle tejtermékről és az árukat akkor is legyártják, majd elszállítják a boltba, ha mi soha a lábunkat be nem tesszük oda. Tehát a túltermelést a túlfogyasztás csak utólag megfinanszírozza, a gazdaság túlfogyasztás nélkül is túltermelne… fogyasztás nélkül viszont a ’29-es New York-i tőzsdekrachhoz hasonló világválságig jutnánk.

Itt kell szót ejtenünk a fenntartható növekedés mítoszáról. Mivel kapitalista gazdaságunk a folyamatos növekedés alapelvén nyugszik, kellett egy logikai keret, ami azt sugallja, hogy lehetünk egyszerre zöldek és progresszívek. Nem a műanyag zacskókkal van ugyanis a baj, nem is a belsőégésű motorokkal, vagy a széntüzelésű erőművekkel, vagy azzal, hogy földgázt égetünk a fűtéshez, de nem is a rengeteg metánt kibocsátó szarvasmarhákkal, sőt, még csak nem is a pazarló hagyományos izzókkal, vagy a káros anyagokat kibocsátó gyárakkal… hanem mindezzel együtt. Megspékelve a túlnépesedés problémájával. Mert hiába cseréjük le, mondjuk 2020-tól pánikszerűen a műanyag zacskókat papírra, ahhoz, hogy ezt megtehessük, a fakitermelést kell óriási mértékben megnövelnünk, ami megint nem lesz fenntartható.

Vagyis a fenntartható fejlődés logikája szerint összességében egy jól működő rendszerben élünk, aminek van néhány „vadhajtása”, mint a benzin és dízel üzemű autók, a hajtógázos sprayek, vagy a freon gázzal feltöltött hűtők és klímaberendezések, és ha ezeket kivonjuk a forgalomból, a klímaváltozás megállítható. De ez a logika a klímaváltozás megállítása helyett csak arra jó, hogy a zöld témák iránt elkötelezett, de tájékozatlan fogyasztókat vásárlásra ösztönözzék. Ezzel szemben azt állítom, hogy a rendszer alapvetően hibás, bár van néhány ígéretes vonása, de ha nem csak a lelkünket szeretnénk nyugtatni, hogy tettünk valamit a zöld ügy érdekében, mert, mondjuk vászon szatyrot hordunk műanyag zacskó helyett, akkor teljes szemléletváltásra lenne szükség!

Nem túlzás ugyanis kijelenteni, hogy a mai modellben ami jó a környezetnek, az rossz a gazdaságnak és fordítva. A növekedésünk, az életmódunk messze túlhaladt azon a mértéken, ami a bolygó ökoszisztémája számára hosszabb távon fenntartható lenne, ezért nem elég „nem-növekedni” sem. Ahogy Pál Feri mondja – bár más megközelítésben – fenntartható csökkenésre van szükségünk. Vagyis a korlátlan profit helyett korlátozott profit, a túltermelés helyett szükségletalapú termelés, inflálódó pénz helyett értékálló pénz szükséges, ehhez pedig nem a tömegeket kell elsősorban megnyerni, hanem a gazdasági elitet.

A zöld eszme számos híve osztozik az alulról építkezés mítoszában, miszerint a „kisemberek” összefogása hozhat majd érdemi változást a klímaváltozás elleni harcban. Ez a mozgalmár szemlélet, bár fontos igazságot jelent ki azzal, hogy a maga szintjén mindenki tehet a változásért, sőt, összefogva az átlagpolgárok erősebben hallathatják a hangjukat, mint külön-külön, jellemzően megáll annál, hogy a kritikus tömeg elérése a cél, hogy megdőljön az eddigi, környezetromboló gazdasági berendezkedés. Ezzel pedig – akaratlanul is – az előzőekben tárgyalt, leegyszerűsítő mítoszokat támogatja, jelesül, hogy elsősorban mi, a kevésbé tehetős tömegek tehetünk a klímaváltozásról és elég csak néhány szokásunkon változtatni, hogy a kérdés megoldódjon.

Ha, mondjuk 700 millió nyugati hirtelen lemond a műanyag zacskók használatáról, ezek a zacskók egyik napról a másikra lekerülnek az áruházak polcairól… és jönnek a papírzacskók a már tárgyalt problémát vonva maguk után. Ha arra sikerül rávenni kb. ugyanennyi embert, hogy kezdjen el radikálisan kevesebbet fogyasztani, jó eséllyel a gazdaság egésze kényszerül változásra és – válságok árán –, de valóban zöldebb irányba mehetünk tovább. De mennyi a valószínűsége, hogy nagyságrendileg ekkora tömeg összefogjon és tartósan kiálljon amellett, hogy lejjebb ad a kényelmi szintjéből, hogy több kellemetlenséget vállal önként, hogy összességében feladja az addigi életmódját és életszínvonalát?

Ezzel szemben a Hurun Report nevű, a világ vagyonosait vizsgáló kínai cég szerint 2694 dollármilliárdos élt a Földön 2017-ben, az összes vagyonuk pedig a globális GDP 13,2%-át tette ki. Larry Elliott a The Guardian-en közzétett cikkében még ennél is érzékletesebb számokat közöl: arról számol be, hogy 2016 elején a világ 62 leggazdagabb embere összesen annyi pénzt birtokolt, mint a legszegényebb 3.5 milliárd együttvéve, vagyis, annyit, mint az emberiség fele. Ez az alig 3000 vagyonos, pontosabban a részben, vagy egészben a tulajdonukban lévő vállalatok felelnek a károsanyag-kibocsátás legnagyobb részéért. Ha érdemi változásokat szeretnénk, őket kell meggyőzni – és nem legyőzni(!), ahogy a mozgalmár szemléletű zöldek nem ritkán sugallják –, hogy radikálisan csökkentsék a termelést és így mondjanak le a profitjuk jelentős részéről. Ezek a személyek ugyanis nem mesebeli főgonoszok, akik direkt azon mesterkednek, hogy tönkretegyék a bolygót, hanem egyszerű emberek, emberi motivációkkal. Nem őrültek és nem is ostobák, sőt! A kérdés tehát az, hogy hogyan lehet elérni, hogy a pillanatnyi gazdasági érdekeikkel szemben a cégeik, az örököseik és az egész emberiség közép és hosszú távú érdekeit kezdjék nézni és erre szorítsák rá a világ vezető politikusait is?

A mozgalmár megközelítés valahogy mindig azzal számol, hogy az elit hajlíthatatlan, meggyőzhetetlen, bezzeg a „kisember”, ha megfelelő tájékoztatást kap, „helyesen cselekszik”. De miért gondolják egyesek, hogy könnyebb meggyőzni százmilliós tömegeket, mint néhány ezer embert? Szerencsére a zöld érdekvédelmi szervezetek egy része is rájött már erre az utóbbi évtizedekben és, mondjuk öko-terrorizmus helyett inkább zöld diplomáciával operálnak.

Beszúrnék ide még egy, a mozgalmár megközelítéssel ellentétes gondolatot. Aki jó-rossz felosztásban gondolkodik az emberiségről, ahol az alul lévők a jók, a felül lévők a gonoszok, az mindig valamiféle forradalmat szeretne. A forradalmak azonban nem a szükséges rendszerszintű változásokat szokták hozni, csupán elitcserét. Ráadásul hosszabb távon nem is fenntarthatóak az eredményeik és maximum néhány évtized alatt jellemzően elbuknak, majd valamilyen formában visszarendeződés követi ezeket. Ezzel szemben, ha belülről igyekszünk változtatni a rendszeren, sokkal tartósabb eredményekre és nagyobb változásokra számíthatunk. Ha például egyszerre elköteleződünk a környezetvédelem ügye mellett, akkor sok egyéb mellett megkereshetjük, hogy a hazánkban mely pártok, politikai csoportok képviselik leginkább a témát és támogathatjuk őket is a szavazatunkkal. De tegyük fel, hogy mindeddig valamilyen hagyományos bal-, vagy jobb oldali pártra szavaztunk. Elindulhatunk abba az irányba is, hogy felvesszük a kapcsolatot ezzel a párttal és jelezzük a szervezet felé, hogy ideje volna zöldebb irányban is politizálni, majd erre buzdítjuk a párttal szimpatizáló ismerőseinket is.

Térjünk most vissza az elit meggyőzéséhez. Ahogy mondtam, itt nem jó válaszokat szeretnék adni, hanem jó kérdéseket feltenni. Erre a kérdésre sincs konkrét válaszom, de néhány támpontom igen. Először is jó, ha leszámolunk a zöld mítoszokkal és a maga teljes valójában nézzük a problémát. A legalapvetőbb ilyen pontatlanság pedig magához a klímaváltozáshoz kapcsolódik, miszerint azt az ember okozza. A Föld klímája ugyanis állandóan változik és változni fog akkor is, ha semennyi üvegházgázt nem termelünk. Az emberi tevékenység csak felgyorsítja és radikálisabbá teszi ezt a változást. Vagyis hamarabb lesz sokkal extrémebb az időjárás. Ami nem a bolygónak gond, hanem nekünk, embereknek, mert a szélsőséges időjárás nem a Földet pusztítja el, hanem adott esetben az emberiséget a legtöbb növény és állatfajjal együtt. Tehát nem a bolygó érdeke, hogy fékezzük ezt a folyamatot, hanem a miénk. Nem kell nagyon zöldnek lenni, hogy ezt belássuk, a környezetvédelem pedig éppen ezért nem „csak” zöld téma, de a humanizmus felől is megközelíthető.

Van viszont egy további paradoxon is, amiért az előbbi összefüggést nem könnyen látjuk be. A levegőbe kerülő üvegházgázok nagy része lassan, évszázadok alatt bomlik le, és viszonylag lassan is fejti ki romboló hatását, ahogy nő a koncentrációja a levegőben. Ezért egyrészt a mi életünkben még viszonylag mérsékeltebb klímaváltozással találkozhatunk, más szóval nagyobb részt nem a saját bőrünkön érezzük a negatív hatásokat, illetve, ha zöldebb életmódra váltunk, akkor is csak nagyjából az ükunokáink idejére állhat meg a melegedés, őket pedig mi már nem fogjuk ismerni és ők sem minket. Akkor meg minek ez a hajcihő? – kérdezhetné egy kicsit önzőbb olvasó.

Ennek a szemléletnek néhány változata valószínűleg nagyon is jelen van az elit tagjainak agyában. Ha nem tagadják a klímaváltozásban az ember szerepét, még mindig hihetnek abban, hogy a technológia, amibe óriási összegeket fektetnek, megoldja majd a kérdést. Vagy, ha nem is oldja meg idejében, de az ő életükben még nem lesz katasztrófa. Vagy, ha lesz is katasztrófa és a szegényebb tömegek ezt súlyosan meg is szenvedik, akkor legalább olyan high-tech vívmányok már rendelkezésre fognak állni, amik segítségével legalább az elit átvészelheti az apokaliptikus állapotokat. Vagyis hihetnek abban a mítoszban, hogy a klímaváltozás rájuk nézve nem veszélyes, csak legfeljebb mindenki másra. De még ha a technológiai újdonságok tudnák is garantálni a túlélésüket a környezet változásaival szemben, egy ilyen forgatókönyv esetén számolniuk kell azzal is, hogy a társadalmi rend megszűnik és a káoszban akinek nincs, az mindent el fog követni azért, hogy elvegye attól, akinek van. És ha a pénznek, a vagyonnak egyszerre nincs értéke, úgy a hatalmuk elveszik és könnyen válhatnak védtelenné a szomjazó és éhező milliárdokkal szemben – lásd Nagy Francia Forradalom.

Térjünk most vissza ahhoz a mítoszhoz, miszerint elég a viselkedésünkön, a szokásainkon alakítani a klímaváltozás megállításához. Ennek a megközelítésnek az a fő korlátja, hogy attitűdváltás nélkül mindent, amit teszünk, lemondásként élünk meg és rövid időn belül feladjuk az új életformát. A fenntarthatóság fő ellenségei az alacsony önértékelés, a negatív énkép és a kevés önismeret, mert az első kettőt túlkompenzálva dolgozunk túl sokat, rendelődünk alá-, vagy fölé a kapcsolatainkban egymásnak, fogyasztunk túl sokat – és megkockáztatom, termelünk túl sokat. Az alacsony szintű önismeret pedig azért problémás, mert azt akadályozza, hogy ezekből az „ördögi körökből” kitörjünk. Hiszen hogyan várhatjuk el valakitől, aki kizsákmányolja önmagát, hogy ne csinálja ugyanezt a környezetével is?

Aki egyfajta belső ürességgel él, amit mindig kívülről igyekszik megtölteni, annak ez a belső hiánya folyamatosan újratermelődik. Érzésem szerint a vagyon és a hatalom utáni sóvárgás, ezek halmozása is jórészt ilyen, belső üresség által motivált jelenségek. Másrészt talán a kiszolgáltatottság elkerüléséről, a biztonság utáni vágyról szól, az önvédelem egyfajta túlhajtása. Megint máskor valami nagy megalkotásának a vágya, a mindenhatósági, gyermeki fantázia kiélése. De akár lehet mindezek valamilyen kombinációja is. (Ahogy írtam, az elit tagjai is egyszerű emberek megérthető, emberi motivációkkal.)

Egy attitűdváltáshoz minden ember számára az adhatja a motivációt, ha szenved, ha aktuális helyzetében rosszul érzi magát. Ez a szenvedés pedig igen széles körben érzékelhető is, hiszen arra, hogy ma biztonságosabbá, színesebbé és kényelmesebbé tettük az életünket, mint valaha a többség öröm és megnyugvás helyett szorongással és hangulatzavarokkal reagál. Ahogy ugyanis megszületett a modern, nagyvárosi életforma, úgy veszítettünk el valami alapvetőt. Egész történelmünk során az élet célja valahol mindenki számára a túlélés volt, ami azzal, hogy ma szinte magától értetődő, már nem tud életcél lenni. Úgy gondolom, hogy ez a céltalanság az egyik fő motorja a bennünk lévő ürességnek, a másik pedig, hogy többségünk nem azt a fajta szeretetet, odafigyelést és törődést kapja gyerekként a szüleitől és később az emberi kapcsolataiban, amire vágyna.

A fenntarthatóság lehet az egyik olyan, az életünkön túlmutató ügy – akárcsak a hit, vagy a gyerekeinkért való cselekvés –, ami célt adhat sokunk számára. Ennek mentén összefoghatunk, újrateremthetjük felbomló kisközösségeinket, amivel a ma oly széles körben tapasztalható magányérzésre is pozitív választ adhatunk. Önmagunk jobb megismerésével, a magunkkal való megbarátkozással, az egészséges önszeretet megtanulásával pedig ennek a belső űrnek a másik oldalát tölthetjük meg. A kettő végül össze is ér: a fenntarthatósághoz nagyon érdemes önző szempontok mentén és nem magasztos eszmék talaján közelíteni, úgy sokkal tartósabb elköteleződés érhető el és sokkal személyesebb válaszok adhatóak.

Mindez ugyanakkor csak az érem egyik oldala, ami a károsanyag kibocsátás csökkentéséről, a túltermelés és túlfogyasztás felszámolásáról, a túlnépesedés kezeléséről szól. Néhány klímamodell azonban már arra figyelmeztet, hogy odáig jutottunk, hogy önmagában a kibocsátás csökkentése nem lesz elég a klímakatasztrófa elkerüléséhez. Olyan eljárásokra is szükség van, amik felgyorsítják a levegőben lévő szén-dioxid mennyiségének a csökkentését. Ilyenek lehetnek az újraerdősítés – jelenleg azon küzdünk, hogy megálljon az erdőirtás –, az óceánok állapotának javítása – ma még az is kérdéses, hogyan szabjunk gátat a további szennyezésüknek –, a mezőgazdaság átállítása fenntartható technikákra – számomra kérdéses, hogy ez összeegyeztethető-e azzal, hogy etetni tudjunk 7 és félmilliárd embert és a számunk még mindig csak nő –, de mindezek mellett a szén-dioxidot megkötő mesterséges eljárásokra is szükség lehet. Itt van, itt lehet igazán fontos szerepe az innovációnak és annak, hogy megfelelő finanszírozást biztosítsunk ezek számára.

Ha az emberiség megoldja a klíma-válságot, akkor egyúttal megtanul terraformálni is, ami a jövő felé tekintve a világűr gyarmatosításához elengedhetetlen lesz. Másfelől, jó eséllyel ez a feladat tovább pörgeti majd a globalizáció kerekét, az emberiség, mint faj összefogása felé. Harmadrészt, hacsak nem valamilyen „technológiai csoda” révén kerüljük el az armageddont, akkor szükségképpen megtanulunk a rövid táv mellett közép és hosszú távban is gondolkodni, ami egyfajta morális és pszichés érettséget is feltételez. Érzésem szerint ennek a krízisnek a kezelése magában rejti annak a lehetőségét, hogy az emberiség, vagy annak egy része eljusson oda, amit Nietzsche übermensnek, Marx kommunista erkölcsnek nevezett, vagyis egy lelkileg és morálisan magasabb szintre. Azt értem ezalatt, hogy mindeddig az ember idealista volt abból a szempontból, hogy a világot tökéletlennek látta, amit mindig a fejében lévő ideálhoz igyekezett alakítani. Most viszont átléphetünk a realizmus korába, amikor már bőven van ismeretünk arról, hogyan működik ez a tökéletlen világ, de ahelyett, hogy a környezetet igyekeznénk az álmainkhoz szabni, a vágyainkat alakíthatjuk a természet realitásaihoz.

A Nagy Francia Forradalomról már írtam korábban annak kapcsán, hogy jelszavai, a Szabadság, az Egyenlőség és a Testvériség milyen meghatározó értékek a 20. századi ideológiákra, de korunkra nézve is. Ebben a bejegyzésben inkább abban a megközelítésben foglalkozom velük, kiváltképp az egyenlőséggel, hogy milyen tanulságokkal szolgálhatnak nekünk.

Ha közelebbről megnézzük a felkelőket, azt láthatjuk, mint jellemzően minden forradalom esetében, hogy többségük nem magasztos eszmék miatt ragadott fegyvert és még csak nem is messze ható csoportérdekek okán, hanem egész egyszerűen azért, mert éheztek. A megmozdulást az emelte ki a hasonló motivációk alapján szerveződött parasztfelkelések sorából, hogy most a városi szegények lázadtak föl, akikhez a gazdasági érdekeik mentén változást akaró nagypolgárság, vagyis az elit egy része is csatlakozott. Majd, ellentétben a jobbágylázadásokkal, a forradalom győzött, még ha sok évvel később, egy rövidebb időszakra Napóleon bukása után úgy is tűnt, hogy a maradi európai hatalmak leverték. Az első tanulság tehát az, hogy a kizárólag alulról szerveződő mozgalmak jellemzően elbuknak, de ha az elit egy része a megmozdulás élére áll – érdekei szerint felhasználva a tömegek háborgását –, úgy komoly társadalmi változás mehet végbe, viszonylag rövid idő alatt is.

Az általános- és középiskolai tankönyveinkben a forradalom sokszor tűnik úgy, mintha a demokrácia és a feudális berendezkedés közti harc két világnézet, két ideológia küzdelme lett volna. Ami igaz is, ha csupán a vezetőkre és azok tetteire figyelünk és elfelejtjük, hogy a felkelők többsége nem polgárjogi küzdelmet folytatott, hanem a tehetős elit maradi fele, a nemesség és bizonyos mértékig a vagyonos papság ellen fordult. Őket nem, vagy nem csupán a jogegyenlőtlenség zavarta, de a vagyoni különbségek is. Szúrta a szemüket, hogy míg nyomorognak és éheznek, az urak fényűző partikon múlatják az időt és nem vállalnak sorsközösséget az egyszerű „néppel”.

A forradalomnak ez az egyenlősítő, elitellenes vonása nem példa nélküli a történelemben, de ekkor fordult elő talán először, hogy a nincstelen sokaság összefogott és megdöntve az addigi társadalmi berendezkedést tömegével ölték meg, vagy kergették el az addigi konzervatív elit tagjait, vagyis a nemeseket, javaikat pedig szétosztották. Ez a momentum bizonyára nagy hatással lehetett később Marxra, mikor a kommunista eszme alapjait lefektette és megjelent mindenféle, azóta lezajlott szocialista és kommunista forradalomban is.

Vagyis azt mondhatjuk, hogy a nagy vagyoni egyenlőtlenség feszültséget teremt a társadalomban és egy válság, amilyen az akkori éhínség volt, forradalommá dagaszthatja azt, ha a polgárok úgy érzik, nincs vesztenivalójuk. Napjaink populista fordulatai – a görög Podemos győzelme, Trump sikere, a Brexit, az 5 Csillag Mozgalom és az Északi Liga kormánya Olaszországban, az EU szkeptikusok előretörése Ausztriában, a bal és jobboldali populisták sikere Csehországban, a lengyelek és Orbán illiberális államai, a német és a francia szélsőjobb megerősödése és a politikai válságok mindkét országban –, még ha eddig nem is forradalomszerűen, de egy ilyenfajta társadalmi mozgást jeleznek. Az elitellenesség rég nem látott népszerűségnek örvend és a hagyományos pártokba és médiába vetett bizalom megingásától, a globalizáció-ellenességen át, a demokratikus berendezkedés és a jogállamiság elutasításáig széles skálán mozog a dolog gyakorlati leképeződése.

Mindez persze könnyen meg is érthető, ha tudjuk, hogy a 2008-as válság idején a nemzeti kormányok és nemzetek feletti gazdasági szereplők a bankokat és nem az adósokat mentették, ráadásul az akkori eseményekért azóta sem történtek érdemi felelősségre vonások(!). A „kisember” tehát világszerte úgy érezhette, hogy átverték és cserbenhagyták, hisz a hitelek felvételekor nem tájékoztatták megfelelően a kockázatokról sem maguk a bankok, sem a hatóságok, sem a kormányok, sem a média, sem a hitelminősítők. Azután nem azoknak nyújtottak segítséget, akiknek a mindennapi betevőjüket veszélyeztette a megemelkedett törlesztő részlet, hanem azoknak, akik eleve tehetősek voltak – más kérdés, hogy a jelenlegi gazdasági szerkezetben a bankok számos cég és ország meghatározó befektetői, így átvitt értelemben ők teremtik a munkahelyek jelentős hányadát és ha összeomlanak, az ráadásként még államcsődök sorát is maga után vonná, tehát a politikai vezetők szemében ez okkal tűnhetett a kisebbik rossznak. Ráadásul azóta továbbra is gőzerővel folyik a világgazdaság növekedési pályán tartása bármi áron, tehát úgy látszik, a „régi” elit nem is tanult sokat a tíz évvel ezelőtti összeomlásból, de a korábbi válságokból sem – akárcsak a Bourbon restaurációban résztvevő nemesek, akiket később ismét, most már végleg elkergettek az újabb felkelés alkalmával.

A Nagy Francia Forradalomra visszatérve, annak győzelme után az ország demokratikus berendezkedésre váltott, ahol a kor szokása szerint nemi, életkori, állampolgársági és vagyoni alapon dőlt el a szavazati jog. Ezek közül az életkori korlát azóta is minden országban érvényben van, ha sok helyen le is szállították a korhatárt. Szintúgy igaz, hogy csak teljes jogú állampolgárok szavazhatnak, bár ma már többnyire könnyebb az állampolgárság megszerzése, mint egykor. A nemi kirekesztés elvben megszűnt, és ugyan a nők és a férfiak is szabadon szavazhatnak, a választható politikusok között a legtöbb országban mégis lényegesen kevesebb a nő. A bejegyzés szempontjából azonban nekünk a vagyoni cenzus a legérdekesebb. Papíron ma nincs ilyen kikötés, a nincstelen és a milliárdos szavazata is ugyanannyit ér a választás napján. Utána azonban a milliárdos a lobbi szervezetein keresztül bele tud szólni a képviselők munkájába, míg a nincstelen jóformán sehogy. Vagyis az érdemi törvényalkotás és a kormányzás mindenki által választott, de kevesek által befolyásolt képviselőkön keresztül történik.

Másként mondva a pénz egyben hatalom is, minél több van valakinek, annál több politikai hatalomra fordíthatja azt le. Így akárcsak egykor, a vagyoni cenzus alapján, úgy ma a lobbi tevékenység révén is igaz, hogy nem a nép kezében van a tényleges hatalom, hanem csak egy szűk gazdasági elit birtokolja azt. Vagyis tágan értelmezve a kérdést azt mondhatjuk, hogy a nagy vagyoni egyenlőtlenség egy társadalomban felszámolja a demokráciát. Tudták ezt az ókori Athénban is, ahol, ha egy sztratégosz kiemelkedően sikeres volt és túl nagymértékben meggazdagodott, száműzték néhány évre, hogy túlhatalmával ne veszélyeztesse a demokráciát.

Ezzel szemben a Nagy Forradalom idején, hasonlóan a szocialista diktatúrákhoz, gyilkosságokkal és erőszakos vagyonelkobzásokkal próbálták a felkelők orvosolni az egyenlőtlenség problémáját, míg a nyugati típusú demokráciák a szociális ellátórendszereken keresztül igyekeznek visszaosztani forrásokat a nincsteleneknek. Tartós megoldást azonban egyik megközelítés sem hozott. A vagyonelkobzások csak elitcserét eredményeznek, de szemléletváltást nem, vagyis a fosztogatások nyertesei hamar ugyanúgy kezdenek viselkedni, mint az egykori elit tagjai és féltik az összeharácsolt vagyonukat a többiektől, ahelyett, hogy osztoznának velük. Athént is a nagyhatalmú, ügyesen szónokló demagógok uralták le végül, a szociális ellátórendszerek pedig csak fenntartani tudják a nyomort, felszámolni nem, a társadalmon belül egyre növekvő vagyoni különbségekkel pedig érdemben nem is foglalkoznak.

A feszültség hosszú távú feloldását nem a forradalmi időkben, de nem is az ókorban, hanem az előző bejegyzésben taglalt középkori városban találhatjuk meg. Az önkéntes önkorlátozás, ami alapján a céhes ipar szerveződött, olyan keretet teremtett, ahol tartósan kezelni tudták a vagyoni különbségeket is, mivel senki nem gazdagodhatott korlátlanul. Ennek az elvnek a mélyebb megértésében is sokat segít a Francia Forradalom: azt kell látni, hogy a vagyonos elit, bár bizonyos tekintetben kiemelkedik a társadalomból, de nem független tőle, ugyanúgy a szerves része, mint bárki más. Hiszen az addigi szabályok felborulásával egy egyszerű paraszt is megölhetett egy herceget vagy bárót, a javait pedig elkobozhatta, mivel a nemesek hosszú időn keresztül nem törődtek vele, hogy ezek a bizonyos szabályok a többieknek is kívánatosak legyenek, mások érdekét is szolgálják. És ezen a ponton érthető meg, hogy hogyan is kapcsolódik egymáshoz a szabadság, a testvériség és az egyenlőség. Ahhoz, hogy szabadság (demokrácia) legyen, az elit testvéri szolidaritására van szükség, ami megteremti a viszonylagos egyenlőséget – utóbbi fokmérője, hogy mennyire fenntartható ökológiailag (okoz-e például idővel klímakatasztrófát) és társadalmilag (mindenki rendelkezik annyi erőforrással, hogy önállóan képes biztosítani a saját életfeltételeit hosszabb távon is).

A szabályok felborulásához visszatérve tehát azt mondhatjuk, hogy a korlátlan gazdagodás magának a vagyonos rétegnek is problémát okoz, nem csak a társadalom többi szereplője számára. (Abban az értelemben is, hogy a korlátlan vagyon szinte mindig a realitáshoz való viszony torzulását is magával hozza. Aki pénzt halmoz fel, az, mint egy szerencsejáték függő, a tevékenysége rabjává válhat és sokakat már nem érdekel más, csak a még több és még több pénz megszerzése. A figyelmét olyannyira beszűkítheti a szenvedélye, hogy a párját és a gyermekeit – már ha egyáltalán vannak – elhanyagolja, fizetett személyzetre bízza, ő maga pedig úgy érezheti, hogy sikerei fényében mindent megtehet. A drog és alkoholfüggés igen gyakori a felső tízezer körében, de még inkább a gyermekeik körében, akik egyrészt sok esetben a már említett okok miatt szeretethiánytól szenvednek, amit megtanulnak tárgyakkal és szerekkel pótolni. Másrészt gigászi örökségük tudatában és sikeres szülőjük árnyékában az életük nem ritkán valódi kihívások és célok nélkülinek, értelmetlennek tűnik a számukra, amitől szintúgy szenvednek.)

Visszatérve az előző gondolatmenethez, a Föld egy zárt rendszer, az erőforrásai végesek, ha pedig kevesek birtokolják ezen erőforrások elsöprő többségét, de azokra mindenkinek szüksége van, akkor előbb-utóbb az történik majd, hogy akinek nincs, az megpróbálja elvenni attól, akinek van. Vagyis a tehetősek vagy egyre nagyobb forrásokat használnak föl arra, hogy védjék, amijük van, vagy szétosztják annak egy nagy részét, így csökkentve a társadalmon belüli vagyoni különbségeket és az ebből fakadó feszültséget.

Ma mindkettőre látszik példa, a csúcstechnológia bástyái mögé rejtőző milliárdosok vannak a skála egyik végén, a másikon pedig azok a tehetős személyek, akik komoly összegeket adományoznak el a vagyonukból különféle, a szélesebb társadalom érdekeit szolgáló célokra. Ha pedig megszívleljük a történelem minden korszakán átívelő tanulságot, hogy a közösségeket erővel kontrollálni mindig csak ideig-óráig lehet, mert vagy idővel meggyengül ez az erő, vagy az emberek találják meg a módját, hogy hogyan dacoljanak hatékonyan a hatalommal, akkor azt lehet mondani, hogy lehet próbálkozni az előbbi úttal is, de biztosabb eredménnyel kecsegtet a második megközelítés. Persze csak akkor, ha a túlnépesedést és a klímaváltozást is ezzel párhuzamosan kezeljük, mert akármekkora embertömeget nem képes eltartani a bolygó akkor sem, ha viszonylag egyenlő arányban osztjuk is el a javakat, pláne nem úgy, ha az éghajlat egyre szélsőségesebbé, élhetetlenebbé válik.