Spanyolviasz

Nagyjából 3 éves lehettem, mikor először hallottam – akkor egyik nagymamám szájából –, hogy a vörös hajam miatt „milyen különleges vagyok”. Majd a következő években még több tucat ember ismételgette ezt a mondatot – többnyire olyan középkorú nők, akik irigykedtek a hajszínemre. Ehhez jött még az átlag fölötti testmagasságom, így, ha akartam volna, sem tudtam volna beleolvadni semmilyen tömegbe. Ezek után talán nem csoda, hogy kamaszkoromra szinte viszolyogtam az átlagosságtól és minden erőmmel azon voltam, hogy rocksztár legyek, nem utolsó sorban azért, hogy olyan életet élhessek, amiben nincs semmi átlagos. Később a zenélés hobbivá szelídült, de ha jobban belegondolok, az átlagtól való eltérés mint erény, valahol máig meghatározza számos fontos döntésemet a hivatásválasztástól a hobbikon át az életstílusig.

Érdekes módon ugyanakkor a humán tudományok alig foglalkoznak vele, hogyan hat a külsőnk a személyiségünk és ezzel az életutunk alakulására. Főként csak az evolúciós pszichológia kutatóit izgatja a kérdés, akik olyan együttjárásokat találtak, mint, hogy a vonzónak tartott embereket hajlamosak vagyunk egyben jónak és okosnak is gondolni, vagy, hogy a bűnözők egy része már az arcvonásai alapján gyanút kelt bennünk. Illetve, hogy a szimmetria és bizonyos testarányok elég pontosan jelzik az egészségi állapotunkat, és ezektől függ leginkább, hogy mások mennyire találnak bennünket kívánatosnak. Talán a náci fajelmélet mai szalonképtelensége az oka, hogy a külső jegyek és a személyiség kapcsolatának vizsgálata nem túl népszerű akadémikus körökben, miközben e logika megfordítására, a személyiségünk külsőnkben való kifejeződésére egész üzletágak épülnek a divatipartól, a kozmetika iparon át a plasztikai sebészetig.

Ebben a bejegyzésben azt szeretném körbejárni, milyen kölcsönhatásban van egymással a kinézetünk és a személyiségünk alakulása. Mert, ha jobban belegondolunk, ez egy kétirányú utca: a környezetem arra reagál, amilyen éppen vagyok, és ezek a reakciók formálnak engem, megerősítve bizonyos tulajdonságaimat, másokat pedig háttérbe szorítva, azután e változás mentén alakítom tudatosan és nem tudatosan is a külsőmet, ami újabb reakciót eredményez és így tovább. De nézzük meg ezt egy gyakorlati példán keresztül! Mondjuk, hogy kislánynak születünk (genetikai adottság). A szüleink – nagyobb részt nem tudatosan – az első együtt töltött percektől kezdve „lányként bánnak velünk”, jellemzően gyöngédebbek, érzelmesebbek és féltőbbek, akárcsak a rokonságunk többi tagja. Ha elég sztereotip módon gondolkodnak a nemi szerepekről, akkor rózsaszínbe öltöztetnek majd, hagyják hosszúra nőni a hajunkat és babákkal játszatnak velünk papás-mamást. Ha „jól viselkedünk”, „illedelmesek” vagyunk, azt jutalmazzák, ha durvulunk, harsányak vagyunk, azt büntetik, vagy ilyenkor egyszerűen csak ignorálnak.

Azután, mondjuk a szimmetrikus arcunk és testünk, illetve testarányaink miatt a felnőttek gyakran a szép jelzővel illetnek és előfordulhat, hogy az életünk legfontosabb személyeitől főleg akkor kapunk pozitív figyelmet, ha a külsőnkkel foglalkozunk, vagyis, ha nekik tetsző módon jelenünk meg. Így hamar el is kezdünk vigyázni az alakunkra, sportolunk és diétázunk, hogy karcsúak maradjunk (szerzett adottság), csak nőiesnek tartott frizurát vágatunk, valamint ilyen ruhadarabokat választunk és már kislányként sminket és ékszert viselünk (felvett tulajdonság). Mindezek miatt idősebbnek nézünk ki a kortársainknál, akik ezért valószínűleg irigyelnek, miközben hamarosan már felnőtt férfiaktól is kapunk bókokat, elismerő pillantásokat. Másfelől a tanáraink többsége – akik jellemzően kevésbé nőies, középkorú nők –, szintén kitüntetett figyelemben részesít, de ez nem feltétlenül olyan jutalomértékű, mint az előzőek: többen is üresfejű fruskának könyvelhetnek el.

Ha a szüleink továbbra is inkább a külsőnkért dicsérnek, hamar belenyugszunk, hogy a „tanulás nekünk nem megy olyan jól” – de sebaj, a szépségünk úgyis mindennél többet ér. Már a kamaszkor hajnalán azt tapasztaljuk, hogy versengenek értünk a fiúk és nekünk csak választanunk kell közülük, no és persze szépnek lenni. Hamar megtanuljuk, hogy a külsőnk olyan valuta, amit a világ minden táján szívesen fogadnak és a testünk révén nagyobb karriert futhatunk be, mint amit a legtöbben tanulás és kemény munka árán sem. Vagyis még több edzés, még tudatosabb étrend és még nőiesebb ruhák, ékszerek, hajviselet, sőt, a kisebb tökéletlenségeket plasztikai sebésszel javíttatjuk ki. A felnőtt korba érve már a testünk a munkaeszközünk, modellként, színésznőként, énekesnőként, vloggerként, influencerként, vagy kitartott barátnőként, pornósként, esetleg prostituáltként élünk celebeknek kijáró életet. Az olyan kritikákat pedig, hogy „unalmas, agyatlan liba, akivel nem lehet semmiről beszélgetni” nem is értjük. Okos kütyükre, menő ruhákra, kocsira és lakásra vágyunk, no meg persze utazásra és élményekre. Hozzánk hasonlóan vonzó férfit választunk társnak, lényegében egymás státusszimbólumai vagyunk. Ha gyermeket vállalunk, a külsőnk megcsúfulásától tartunk leginkább és vélhetően nagy nehézséget okoz majd önmagunk mellett a gyermekre is odafigyelni. Jó eséllyel a kicsit is a rólunk kialakított menő, dögös kép erősítésére használjuk majd: a babával pózolunk a fotóinkon, hogy a „cukiságfaktorral” még több követőnk legyen valamelyik közösségi média felületen, miközben a fitt anyukaság imidzsét közvetítjük, ahogy a csövön kifér.

Majd az öregedés első jeleire pánikba esünk, jön a még szigorúbb életmód, a botox és a többi plasztika, mert a legfontosabb értékünket, a szépségünket mindenáron őrizni kell. De az idő vasfoga így is kikezd és közben talán a férjünk is lecserél egy fiatalabb, csinosabb kiadásunkra. De sebaj! Ha kislányunk van, az ő terelgetésében a „jó nőség” felé vezető úton még kiélhetjük magunkat.

A példa persze szándékosan leegyszerűsítő és sztereotip, mert így még inkább érzékelhető, mennyire kihat a megjelenésünk az életutunk minden dimenziójára a születéstől a halálig. A nemünket, az egészségi állapotunkat, a bőrszínünket és az életkorunkat a külsőnkkel akkor is kommunikáljuk, ha nem szeretnénk, mások pedig nagy részben ezek mentén viszonyulnak hozzánk, holott minderre közvetlen ráhatásunk vagy egyáltalán nincs, vagy csak kis mértékben/radikális műtétek árán. Az ebbe a körbe tartozó tulajdonságainkat hívom genetikai adottságoknak és ezek bírnak a személyiségünk alakulására a legnagyobb befolyással, mivel már születésünktől „velünk vannak”, a megjelenésünkkel pedig a környezetünk tagjaiból mindig „reakciókat provokálunk”, amik az első pillanatoktól kezdve folyamatosan beépülnek a formálódó énképünkbe.

Ha az iménti lány példáját úgy módosítom, hogy hevesebb, szenvedélyesebb temperamentummal született, mint az átlag, ezért gyerekként vagányabb, „fiúsabb” viselkedésjegyeket mutat akkor – ahogy említettem – a szülei és a felnőtt környezet nagy része jó eséllyel büntetni fogja ezért. Függetlenül attól, hogy válaszként a kislány megfelel-e az elvárásoknak, vagy szembemegy azokkal, azt tanulja meg önmagáról, hogy „Nem vagyok elég jó!”, és a felnőtt életére is meghatározó lesz, hogy így, vagy úgy kompenzálni igyekszik majd ezt a fájó belső élményt. Ha az elvárásoknak való megfelelést választja, akkor a kapcsolataiban vélhetően alárendelődik, akár lelkileg és talán fizikailag is függő helyzetbe kerül a párjától. Ha szembemegy a nőkről alkotott sztereotípiákkal, akkor az élete örökös harc és haraggal, meg nem értettséggel, csalódással teli lehet.

De csavarjunk még egyet a történeten! Mondjuk, hogy a szép kislányt nemcsak elismerő mosolyokkal, pillantásokkal és dicséretekkel halmozzák el a megjelenéséért, de valaki valamikor meg is rontja – megjegyzem, ehhez még „szépnek” sem kell lennie. Ekkor az elszenvedett trauma hatására a vonzóság inkább átoknak tűnhet, mint áldásnak és – nem tudatosan és nem szándékosan – a kislány elcsúfíthatja magát: elhízik vagy anorexiás lesz. A túlsúly vagy a kóros soványság már szerzett adottságok, de a genetikai adottságokhoz hasonlóan ezeket sem tudatosan alakítjuk. A kettő közt a különbség az, hogy a szerzett adottságainkat életmódváltással – és ebben az esetben a trauma terápiás feldolgozásával – meg tudjuk változtatni radikális beavatkozások nélkül is.

Végül, ha a második példában szereplő, vadóc lány – mondjuk azért is, mert a szülei nem fogadják el olyannak amilyen – valamilyen lázadó divatot követ, vagyis punknak, rockernek, vagy skin-headnek öltözik, a választott megjelenésével is nagyban befolyásolja majd a környezete rá adott reakcióit, azt, hogy hogyan viszonyulnak hozzá. Ezt nevezem felvett tulajdonságnak, ami – ellentétben a genetikai adottságokkal és a szervett adottságokkal – már teljességgel tudatos, „csak rajtunk múlik” – meg persze az addigi élettapasztalatainkon, amit az előbbi két tényező határoz meg.

A családterápiás szakirodalomban cirkularitásnak hívják azt, mikor a család tagjai folyamatos kölcsönhatásban vannak egymással és a viselkedésük mindig a többiek reakcióira adott reakció. Én pedig azt állítom, hogy ilyen cirkuláris okság van a kinézetünk és a személyiségünk alakulása között is.

Természetesen mások reakciója nagyban függ az ő saját tapasztalataiktól is, attól, hogy a megjelenésükre hogyan reagált a környezetük. Például egy rendkívül intelligens, tanult, de kevéssé vonzó édesanya a nálánál sokkal nőiesebb serdülő lánya külső értékeivel adott esetben nehezebben tud mit kezdeni. A vonzóságot, mint értéket elutasító személyes példát mutat felé és tudatosan is ezt kommunikálhatja – „Az kurvás!” –, ami a kettejük kapcsolatában konfliktusforrás lehet. Ahogy fordítva, egy dekoratív anyuka csúnyácska kislányához kapcsolódhat nehezebben. (A gyermek ilyenkor a szülő meg nem élt, elfojtott énrészeit élheti meg, mondaná erre egy analitikus.)

Szándékosan hoztam mindeddig női példákat, ugyanis a kultúránkban a nők esetében hangsúlyosabb a megjelenés, így az énkép és az önértékelés meghatározásánál is úgy tűnhet, hogy náluk játszik nagyobb szerepet. De azt tapasztalom, a fiúk esetében szintén meghatározó a külső és a személyiség alakulásának kapcsolata. Ha csak a magam életét nézem, a „megnyerő mosolyommal” többször tudtam számomra kedvezően megoldani helyzeteket, mint a magukat kevésbé vonzónak érzékelő és ezért gátoltabb férfiismerőseim. Azt pedig, hogy a mosolyom megnyerő, nem nagyképűségből vagy beképzeltségből írom, hanem csupán azt a tapasztalatomat összegzem benne, ahogy a környezetem fiatal felnőtt korom óta reagál rám – gyerekként még inkább a vörös haj és a testmagasság kapcsán kaptam a legtöbb figyelmet. És hogy mennyire fontos a tetszetős külső férfiak esetében is a legkülönfélébb helyzetekben, azt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy választások alkalmával a szavazók jelentős részénél az is számít, hogy melyik elnök-/miniszterelnök jelölt a vonzóbb!

Ranschburg Jenő beszélt a nemek kapcsán arról a megfigyeléséről, hogy a fiúk üthetőbbek a lányoknál. Vagyis, ha egy fiút fizikai bántalom ér, az kevésbé vált ki nemtetszést és kisebb a retorzió mértéke, mint ha egy lányt érne hasonló. Azt pedig, hogy ki fiú és ki lány, hogy ki üthető és ki nem, ugyebár ha akarjuk, ha nem, a külsőnkkel kommunikáljuk. Ehhez hasonlóan elvárás, hogy „a fiúk nem sírnak”, más szóval a férfiaknak meg kell tanulniuk elfojtani az érzelmeiket, azokat hagyományosan nem fejezhetik ki. Emellett legyenek határozottak, erősek, kitartóak, stb.

Bár ma már változik, de tradicionálisan inkább büntettük, ha egy fiú a külsejével tudatosan törődött, azt mondtuk rá, piperkőc. Talán mindez még a tömeghadseregek korának öröksége, ahol a férfiak uniformizálása igen fontos volt. Míg az egyedi külső a személyiség megnyilvánulása, az egyéniség kifejeződése, az egyenruhában eltűnik a személy. Ha egy katonát, rendőrt, vagy épp skin-headet, vagy punkot látunk, legtöbben a ruházatára és nem a ruhát viselő emberre reagálunk. Egy „arctalan” egyenruhást könnyebb félve tisztelni, vagy épp gyűlölni és a harctéren agyonlőni, mint egy magunkhoz hasonlóan színes egyént. Ha pedig megfelelünk annak az elvárásnak, hogy legyünk olyanok, mint mindenki más, egyben azt is megtanuljuk, hogy az egyedi tapasztalataink mit sem számítanak. A minta- és szabálykövetés érték, míg az egyediség nem az, sőt, üldözendő különcség – lásd a témáról készült filmeket: Szelíd motorosok, Bomb City, stb.

A megjelenésünk a személyközi kapcsolatokban a hatalmi helyzetet is nagyban meghatározza. Egy kisportolt férfival szemben mások valószínűbben hunyászkodnak meg, egyszerűen a testi erőből fakadó fölénye miatt. Nem véletlen, hogy a védtelen, gyönge énnel bíró, bántalmazott kisfiúk felnőtt korban gyakran rejtőznek hatalmas izomhegyek mögé. De még a sok edzést is megspórolhatjuk, ha a külsőnk bizalmat ébreszt másokban és azt tapasztaljuk, hogy a környezetünk tagjai előszeretettel osztják meg velünk félelmeiket, vágyaikat, bajaikat és örömeiket, időnként a tanácsunkat kérve. Ilyen módon is szert tehetünk egyfajta hatalomra a személyközi helyzetekben, pusztán a külsőnk adottságai miatt.

Végül gyakori megfigyelés, hogy a kevésbé vonzónak tartott emberek nem ritkán valamilyen módon kompenzálni igyekeznek a „csúnyaságukat”, vagyis azt, hogy a környezetük visszajelzései nyomán megtanulták, hogy nem különösebben vonzóak. Például kedvességgel, jó humorérzékkel, magasabb műveltséggel, vagy nagyobb vagyon gyűjtésével, stb. Hiszen ezek nélkül „csökkentértékűek”, legalábbis így érzik a kapott reakciók alapján. Tehát az énkép, az önbizalom és az önértékesség szempontjából is fontos a megjelenésünk.

Jó esetben persze egy felnőtt személy eljuthat oda, hogy mások reakciói és a saját értékessége közt nincs direkt kapcsolat, a másik visszajelzése nem tény, csak egy vélemény, amit az is befolyásol, hogy milyen „torz szűrőkön”, milyen sztereotípiákon keresztül érzékel bennünket. Másrészt mindig csak az adott helyzetben mutatott viselkedésünkre vonatkozik, nem a személyiségünk teljességére. De egy gyermek, még ha akarna, sem tud ilyen különbségtételt tenni. Az énképünk, az önértékességünk és az önbizalmunk pedig már gyerekként elkezd kifejlődni a kapott visszajelzések hatására. A gyerek számára megkérdőjelezhetetlen tény, hogy „ahogy velem bánnak, olyan vagyok én.” Ha leszidnak, biztosan rossz vagyok, ha megdicsérnek, akkor pedig jó.