HTML

Spanyolviasz

Álmodtam egy jobb világot: http://kompetenstarsadalom.blogspot.hu

Friss topikok

Közösség

Utolsó kommentek

Címkék

21.század (1) 25 év (1) 3. világháború (3) adat (1) Adolf (1) ageizmus (1) alacsony önértékelés (1) alárendelődés (1) Alexandrosz (1) alkalmazott (2) alkohol (1) államtitok (1) álszentség (3) általánosítás (1) al Kaida (1) Amidala (1) Anakin (1) anarchizmus (2) androgűn (1) Antal József (1) antiteizmus (1) apokalipszis (1) armageddon (1) asztrológia (1) ateizmus (3) autoimmun betegség (1) autoritás (1) ayurvéda (1) ayurvédikus (1) a gyerek érdeke (2) baloldal (2) bántalmazás (1) befolyásolás (1) beosztott (2) big picture (1) bio (1) biológia (1) Birodalom (1) biszexualitás (1) bizalom (1) biztonság (1) blogindító (1) BNO-10 (1) boldogság (2) Brexit (1) cenzúra (1) civil (3) civilizáció (1) colonus (1) Connor (1) Covid 19 (1) csábítás (1) csábító (1) család (7) családterápia (1) Csillagok háborúja (2) csoport (1) csoportidentitás (1) csoportnyomás (1) csöves (1) Darth Vader (2) darwinizmus (1) demográfia (2) demokrácia (17) démonizálás (1) depresszió (1) destabilizáció (1) destabilizálódás (1) digitális (1) digitális magány (1) diktatúra (5) diplomácia (3) Disney (1) divat (4) DK (3) dolgozó (1) dominancia (1) drog (1) DSM-V (1) egalizmus (1) egészség (4) egészségmegőrzés (1) egészségügy (2) egyén (1) egyenlőség (5) egyenlőtlenség (2) egyenruha (1) egyformaság (1) egyház (4) Együtt (2) együttélés (1) együttgondolkodás (1) együttműködés (1) elégedetlenség (1) elengedés (1) élet (1) életkor (1) életszínvonal (1) elfogadás (1) elidegenedés (3) elit (3) elitizmus (1) ellenzék (1) elmélkedés (13) Első Rend (1) elv (1) elvándorlás (2) elvárás (1) elvtelenség (1) ember (4) ember és környezet (1) én (1) energiahatékonyság (1) énideál (1) EQ (1) érdek (1) erkölcsiség (1) erő (1) erőszak (1) erő kutusz (1) érték (1) értékválság (2) érzelemszabályozás (1) érzelmi intelligencia (1) ész (1) eszme (2) eszmetörténet (1) etikus (1) EU (4) Euróoai Unió (1) Európai Unió (3) evolúció (4) evolúciós pszichológia (1) ezotéria (1) fajgyűlölet (1) fasizmus (2) fast-fashion (1) FED (1) fejlődés (3) félelem (2) felelősség (1) felettes én (1) felkelés (1) felmelegedés (1) felnőtt (1) felnőttek (1) félrelépés (2) feminizmus (2) fenntartható (15) fenntarthatóság (3) férfi (3) férfiak (4) feszültség (1) feudalizmus (1) fiatal (1) fiatalok (1) Fidesz (4) film (3) filo (85) filozófia (79) finn (1) finn-ugor (1) fogyasztásmentes (1) fogyasztói társadalom (2) fölérendelődés (1) főnök (2) forradalom (3) Francia Forradalom (1) függőség (3) gazdagság (5) gazdaság (19) gazdasági válság (5) gazdasági világválság (1) gender (1) generáció (1) genetika (1) genocídium (1) globális felmelegedés (4) globalizáció (3) gondolkodás (3) gyarmatosítás (1) gyász (2) gyerek (4) gyerekvállalás (2) gyerek érdeke (1) gyógyászat (1) Gyurcsány (1) háború (7) hadsereg (1) hajléktalan (1) hajléktalanság (2) hála (1) halál (3) halandóság (1) hangulatzavar (1) Han Solo (1) harcászat (1) Harmadik Birodalom (1) Harmadik Világ (1) hatalmi elit (1) hatalom (13) házasság (3) hazugság (1) HBO (1) heteroszexualitás (1) Hidegháború (1) hidegháború (2) hiedelem (4) hierarchia (1) hipokrácia (3) hippi (1) hit (1) Hitler (2) Holokauszt (2) homeopátia (1) homoszexualitás (2) hontalan (1) Horn Gyula (1) humanizmus (2) humán ökológia (1) hun (1) hunok (1) hűség (2) hűtlenség (2) idegengyűlölet (2) identitás (1) ideológia (2) idő (1) idősek (1) időskor (1) igaz szerelem (1) II. világháború (1) III. világháború (1) illiberalizmus (1) india (1) indiai (1) információ (1) integráció (1) inteligencia (1) intellektus (1) internet (2) intimitás (1) inverz szexizmus (1) IS (1) ISIS (1) ismerkedés (1) isten (1) Iszlám Állam (1) játék (3) Jedi (2) (1) Jobbik (4) jobboldal (2) jólét (3) jóléti társadalom (3) jóslás (1) jövő (3) jövőkép (1) jövőkutatás (3) Jung (1) jutalom (1) Kádár (1) kapcsolatok (2) kapitalizmus (4) Karl Marx (1) Kárpát-medence (1) kataklizma (1) kegyes hazugság (1) kelet (1) képviselet (1) képviseleti demokrácia (2) kerítés (1) kiadó (1) kiegyenlítődés (1) kihalás (1) kilátástalanság (1) Kína (2) kína (1) kínai (1) kisebbrendűség (1) kivándorlás (1) kizsákmányolás (1) klerikális (1) klímaváltozás (16) kognitív (1) kommunikáció (1) kommunizmus (1) konfliktus (1) kontroll (1) könyv (1) konzervatív (1) környezet (4) környezetvédelem (4) Koronavírus (1) korrupció (1) köszönet (1) köszöntő (1) kötődés (1) közélet (18) Közép-Kelet Európa (1) közlekedés (1) kozmetika (1) közösségi nyomás (1) Köztársaság (1) közvetlen demokrácia (1) krízis (1) külföldi munkavállalás (1) különleges katonai művelet (1) külső (1) kultúra (2) kultusz (1) kütyü (1) kvóta (1) Kylo Ren (1) látó (1) lázadás (2) Leia (1) lélek (12) lélektan (26) lélekten (1) lelki betegség (1) lelki egészség (3) lelki nevelés (1) Liberálisok (1) liberális feminizmus (1) libertarianizmus (1) libertinizmus (1) LMP (3) lobbi (2) Luke (1) lustaság (1) magány (2) magatartásorvoslás (1) magyar (2) Magyarország (2) magyarság (1) manipuláció (1) Marx (1) Mayer Máté (3) média (7) médiakutatás (1) medicina (1) megcsalás (3) megfelelés (1) megjelenés (1) megkérdőjelezhető (1) megváltoztatás (1) Megyessy (1) meleg (1) melegség (2) meló (1) menekült (2) menekültek (2) menekültválság (1) menekült válság (1) migráció (12) migráns (2) migránsok (2) mítosz (5) mobilitás (1) modern ideálok (1) MoMa (1) Momentum (1) monogámia (4) moralizálás (2) mozi (1) MSZP (3) multi (2) munkaerőpiac (1) munkahely (1) náci (3) nácizmus (2) nagyvállalat (1) Nagy Francia Forradalom (1) nagy Ő (3) Nagy Sándor (1) nárcizmus (1) NATO (1) Nem (1) nemiség (2) Nemiség (1) nemi erőszak (1) nemi szerep (1) Nemi vágy (1) nemzet (2) nemzetállam (2) nemzethalál (1) nemzeti szocializmus (2) nemzetközi kapcsolatok (1) nem vagy elég jó (1) neokonzervativizmus (1) neoliberalizmus (1) neonáci (1) népességfogyás (1) népharag (1) népirtás (1) népszavazás (1) népvándorlás (3) (2) nők (5) norma (5) normák (4) növekedés (2) nyílt tabu (1) nyitott kapcsolat (2) nyugat (1) Nyugat (1) Ő (2) objektivitás (1) öko (4) ökológiai válság (4) ökologizmus (1) öko bolt (1) oktatás (2) október 2-a (1) oligarcha (1) olvasás (1) önismeret (1) önkéntes önkorlátozás (1) önszeretet (2) önszerveződés (1) Orbán (2) öreg (1) öröm (1) orosz-ukrán háború (3) oroszok (2) Oroszország (5) orvostudomány (2) őshaza (1) összefogás (1) osztály (1) Palpatine (2) pandémia (1) pár (1) párbeszéd (1) Párkapcsolat (1) párkapcsolat (16) párkeresés (1) pártok (1) párválasztás (1) patológia (1) patrícius (1) pedofília (1) pénz (1) pénzügy (1) pestis (1) plasztika (1) plebejus (1) plebs (1) PM (2) polgár (1) polgárháború (1) poligámia (2) politika (24) politikai korrektség (1) politikus (1) popkultúra (2) populista (2) populizmus (4) poszt-apokaliptikus (1) poszt-humanizmus (1) profit (1) promiszkuitás (2) propaganda (1) psziché (3) pszicho (3) pszichológia (42) pszichopatológia (1) Putyin (1) radikális (1) radikális feminizmus (1) radikalizákódás (1) Rákosi (1) rassz (1) rasszizmus (1) rasszizums (1) recesszió (1) referendum (1) rendszer (1) rendszerhiba (1) rendszerszemlélet (1) rendszerváltás (1) részvételi demokrácia (3) röghözkötés (1) Róma (2) Római Birodalom (3) Róma bukása (1) rossz (1) sajtó (1) sajtószabadság (1) sámán (1) sci-fi (3) siker (1) Sith (2) skinhead (1) Skynet (1) Skywalker (1) Snoke (1) Soros (1) sorozat (2) soviniszta (1) sovinizmus (2) Spanyolviasz (65) spanyolviasz (40) spekuláció (1) spirituális (2) spiritualitás (3) stagnálás (1) Star Wars (2) Stephen Hawking (1) szabad (1) szabadpiac (1) szabadság (6) szabad akarat (2) szabad világ (1) számítógép (1) számítógépes játék (1) származás (1) szegénység (1) szekta (1) szellemtudomány (1) szélsőjobb (1) szélsőség (1) szélsőséges (1) személyiség (1) szemlélet (1) szenvedés (1) szépség (1) szerelem (4) szex (6) szexizmus (2) szexmentes kapcsolat (1) Szexualitás (1) szexualitás (6) Szíria (1) szkíta (1) szkíták (1) szociális ügy (1) szocializmus (2) szociál darwinizmus (1) szociológia (1) szorgalom (1) szorongás (1) Szovjetunió (1) szpanyolviasz (1) sztereotípia (1) sztereotipizálás (1) szubjektivitás (1) születésnap (1) szülő (3) szülői alkalmasság (1) szülők (2) szülőkép (1) szülőszerep (2) szuperego (1) tabu (4) táltos (1) tárgy (1) társ (1) társadalmi csoport (1) társadalmi fejlődés elmélet (1) társadalmi feszültség (1) társadalom (79) társkapcsolat (2) tartósság (1) távgyógyító (1) távol-kelet (1) technika (1) technológia (9) tekintély (1) tekintélyelvű (1) telekommunikáció (1) teljesítmény (1) természet (1) természetes szelekció (1) természetgyógyászat (1) természettudomány (1) Terminator (1) terorizmus (1) terror (2) terrorizmus (1) testvériség (2) tini (1) titok (4) tőke (1) tolerancia (3) történelem (17) transzperszonális (1) trend (3) Trianon (1) Trump (1) túlfogyasztás (2) túlnépesedés (15) túltermelés (2) túlvilág (1) TV (1) ugor (1) újság (1) újságíró (1) Uj Péter (1) Ukrajna (3) Ukrjana (1) Unió (1) uniszex (1) űrkutatás (1) USA (3) üzlet (1) vágy (2) vagyon (2) vagyoni egyenlőtlenség (3) vagyonkoncentráció (5) válás (2) választók (1) vállalat (1) vállalati kultúra (4) vallás (9) valóság (1) valós vágyak (1) válság (9) változó világ (1) világcég (1) világháború (1) világjárvány (1) világkép (1) világnézet (1) világpolitika (1) világrend (2) világűr (1) világuralom (2) világválság (3) világvége (1) vilápolitika (1) virtuális vágyak (1) virtuális valóság (1) viselkedés (1) Vona (1) vonzó (1) vonzódás (1) vonzóság (2) Westworld (1) xenofóbia (2) Y (2) Y generáció (1) zöld (7) zöld pszichológia (1) Címkefelhő

2017.09.15. 15:12 Mayer Máté

Lelki betegség és társadalom – Lelki beteg társadalom?

Először is elnézést szeretnék kérni az olvasótól, mert kissé hosszú lesz a téma bevezetése. Úgy érzem azonban, hogy annak a megítéléséhez, hogy a társadalmunk lélektani értelemben mennyire egészséges, vagy beteg, először a mentális zavarokkal és egészséggel kell általánosságban foglalkozni. Illetve azzal, hogy milyen kapcsolat van a pszichopatológiák és a társadalom között.

 

Lelki betegség

A mentális zavarok, ellentétben az organikus betegségekkel és fertőzésekkel, többnyire nem járnak jól látható, tapintható, vagy könnyen mérhető fizikai elváltozásokkal. A tünetek nagymértékben szubjektívek, azokat „csak” a „betegek” érzik, és esetleg a környezetüket zavarják. Ráadásul a pszichés problémák besorolása is szubjektív, hiszen a mentális zavarokat összegző diagnosztikai gyűjtemények, mint a DSM-V, vagy a BNO-10, sokkal inkább szubjektív véleményeken, szakmai konszenzuson alapulnak, mint az orvostudomány más kórképeit összegző „betegség lexikonok”. Más szavakkal az, hogy kit tekintünk lelkileg egészségesnek, normálisnak és kit minősítünk betegnek, végső soron önkényes dolog. A pszichés zavar egy olyan címke, amit a többségi társadalom és a hatalom által szakértőnek elismert személyek – jelenleg a pszichiáterek és pszichológusok – aggathatnak rá olyanokra, akik bizonyos szempontok mentén nem felelnek meg a közösség normáinak.

Gondoljunk csak bele! Az influenza 150 évvel ezelőtt is influenza volt, az elfogadott pszichopatológiai kórképek viszont korszakról korszakra változnak. Az pedig, hogy egy társadalom kit tekint betegnek és kit ismer el egészségesnek, nem csak ezekről az emberekről mond el valamit, de magáról a közösségről is. Nagyjából 100 évvel ezelőtt azokat a nőket, akiknek voltak szexuális vágyaik betegnek, hisztériásnak minősítették és elmegyógyintézetbe zárták. Ma ezzel szemben éppen a csökkent szexuális vágyat tartjuk problémásnak, nem beszélve az orgazmus zavarok és egyéb szexuális teljesítőképességet érintő zavarok tárházáról. A 19. század végi - 20. század eleji társadalom tehát mai szemmel prűd volt, míg jelen korunk onnan nézve romlott erkölcsű, szex mániás és perverz, vagy megfordítva, egykor az önmegtartóztatást tartották értéknek, ma pedig a személy kibontakozását, kiteljesedését.

Az is sokatmondó azután, hogy egy közösség mit kezd azokkal, akiket nem tart normálisnak. A középkorban a lélek ügyei az egyházra tartoztak, így a „pácienseket” kizárólag morális alapon vizsgálták. „Betegségüket” az ördög művének hitték és vagy igyekeztek kiűzni belőlük a gonoszt, vagy magukat a személyeket tekintették ördöginek, ezért elrettentésül, a nagyközönség előtt kivégezték őket.

Bár a 19. századra a mentális zavarok gyógyítását is fennhatósága alá vonta a szárnyait bontogató modern orvostudomány, a betegek szempontjából azonban nem sokat javult a helyzet. Akit betegnek címkéztek, azt börtönszerű, zárt intézményekbe csukták, elkülönítették az „egészségesektől”, majd a „bolondokat” vagy hagyták megrohadni a saját piszkukban, vagy rosszabb esetben kínzással felérő „terápiákat” alkalmaztak rajtuk. A fent említett hisztériánál például a „legsúlyosabb esetekben” lobotómát végeztek a szerencsétlen pácienseken.

Ma ehhez képest, bár léteznek zárt intézmények, ott (papíron) emberséges ellátás, pszichoterápia és gyógyszeres kezelés várja a pácienseket. Aki pedig nem szenved olyan tünetektől, hogy magára, vagy a környezetére veszélyes lenne és képes ellátni saját magát, az ambuláns rendelésen kereshet segítséget terápia és/vagy gyógyszerezés formájában. Sőt, az egész rendszer minél inkább a nyitott intézmények irányába igyekszik elmozdulni. Vagyis a mentális zavarral élőket a mai szemlélet szerint már nem kell elzárni a társadalomtól és nem is kell őket büntetni, sanyargatni az állapotukért, sokkal inkább segítségre, támogatásra szorulnak. A gyakorlat azonban kissé más képet mutat, de erről majd később.

Az eddigi gondolatmenetbe jól illeszkedik Carl Gustav Jung felvetetése, miszerint nem csak az egyes egyének lehetnek betegek, de maga a társadalom is. Jung a nácik Németországát és a közelgő világháborút látva azt mondta, hogy talán nem azokkal a személyekkel van a baj, akik erre a közegre szorongással és hangulatzavarral reagálnak, hanem maga a világ működik egészségtelenül, megbetegítően és ilyen feltételek között éppen hogy a szorongó és depressziós emberek a normálisak, egészségesek.

De ha az is roppant szubjektív, hogy egy személy lelkileg egészséges-e, akkor hogyan ítélhető meg ugyanez egy egész társadalom esetében? Nyilván itt sem lehet objektív igazságokra számítani, csupán arra vállalkozhatok, hogy bizonyos szempontok mentén megvizsgálom a közösségek működését.

 

A lelki egészség

Először is annak a megítéléséhez, hogy mit tekintünk betegnek elengedhetetlen, hogy beszéljünk arról is, hogy mit tartunk egészségesnek. Egyrészt Popper Péter nyomán én is jó sorvezetőnek gondolom az ókori delphoi jósda néhány szempontját: egészséges az, aki 1.) általában a képességeihez mérten helyt tud állni a világban, a maga szintjén el tudja látni a feladatait, 2.) élete során többnyire képes az öröm, a boldogság érzését átélni és 3.) be tud illeszkedni az adott közösségbe, ahol él. Másrészt a DSM-V meghatározását tekintem irányadónak, miszerint, aki nem él meg tartós szenvedésnyomást és a környezete sem szenved tartósan az állapotától és/vagy a viselkedésétől, illetve mentális állapota nem gátolja őt a mindennapi életvezetésben, az a személy egészségesnek tekinthető. Fontos kihangsúlyozni, hogy itt általános tendenciákról van szó, tehát, ha valakinek meghal egy szerette, akkor a gyász ideje alatt nem az a normális, ha továbbra is a korábbiakhoz hasonlóan működik az örömre való képessége. Vagy, mikor (organikus értelemben) lebetegszünk, akkor rendben van, hogy a felépülés ideje alatt nem tudjuk ellátni a korábbi szintünkön a feladatainkat.

A második megállapításom, hogy a pszichés zavarral élők – ellentétben az organikusan betegekkel – minőségileg nem különböznek az egészségesnek címkézett személyektől. Vagyis a lelki működésük alapvetően ugyanolyan, mint bárki másé, csupán az egyes vonások mértékében van különbség: például mindenki szorong olykor, de van, akinek a szorongásszintje hétköznapi stressz esetén annyira nagy, vagy a szorongást olyan tartósan éli meg, hogy az lényegesen befolyásolja az életvezetését. Ez is az oka annak, hogy, ha a BNO-10-et, vagy a DSM-V-öt lapozgatjuk, akkor szinte minden egyes kórképnél azt érezzük, hogy az adott zavar bizony passzol ránk. Vagyis minden egészséges személynek vannak, mondjuk nárcisztikus vonásai is, csupán ezek mértéke nem éri el a személyiségzavarnak nevezett állapot szintjét.

Azután a harmadik alapvető kérdés, hogy miként válhatunk lelkileg beteggé. A tudomány mai állása szerint erre az a válasz, hogy az autizmust és a veleszületett szellemi fogyatékosságot leszámítva, ezek a zavarok nem születnek velünk! Vagyis valamilyen külső behatásra alakulnak ki. A depresszióra, skizofréniára, antiszociális személyiségzavarra, stb. való genetikai hajlamot örököljük, de ahhoz, hogy ezek ki is alakuljanak, a megfelelő életkorban bekövetkező traumákra és/vagy tartós stresszterhelésre van szükség, amiket a személy nem tanult meg kezelni.

 

A lelkileg egészséges közösségek

Ezzel pedig el is érkeztünk a közösség egészségességének kérdéséhez. Nagyjából a múlt század ’50-es éveiig Amerikában viszonylag széles körben tartotta magát a nézet, hogy a mentális betegségért magát a beteget okolták, az ő „gyöngeségét”, „életképtelenségét” hangsúlyozták, ezért a kezelés is mindig csak rá fókuszált. A pár- és családterápiás irányzat iskolateremtői azonban fölvetették, hogy a tünetek mindig társas helyzetben alakulnak ki, vagyis a lelki betegségek kialakulásához megbetegítő környezetre is szükség van, így a gyógyítás során sem elég a tünethordozóra koncentrálni, a személy fontos kapcsolatait is be kell vonni a terápiába, az élet pedig őket igazolta.

Azóta számos vizsgálat zajlott annak érdekében, hogy kiderítsék, mely családokban tudnak egészséges egyénekké cseperedni a gyerekek és hol lesznek betegek. Összességében azt lehet mondani, hogy azok a családok – és tágabb közösségek – segítik az egészséges fejlődést, ahol tiszta, egyértelmű szabályok vannak, amelyek mindig a gyerek érettségéhez, életkorához igazodnak. Ezeket a szabályokat azután tudják rugalmasan kezelni, alakítani. Ahogy a gyermek egyre idősebb, úgy vonják be őt is egyre jobban a szabályalkotásba. Mindezt segíti a nyílt, egyenes kommunikáció.

A szabályok a közösségekben (sokszor ki nem mondott) hagyományokként élnek, a tagoknak pedig szerepeket adnak, ami végső soron az összetartozás érzését nyújtja. Ezek a szabályok és szerepek pedig a fent említett módon rugalmasan alakíthatók a tagok változó érettségéhez és szükségleteihez mérten.

A jól működő család kifelé, a környezetére nyitott, ami azt jelenti, hogy kifelé keresi a kapcsolatokat, barátokat és szövetségeseket, akiktől a közös tevékenységek által új erőt meríthet, illetve baj, nehézség esetén kívülről is tud segítséget kérni. Szakmai szóval élve a család külső és belső határai rugalmasak, de meg is tartanak. Végül, ha családról beszélünk, akkor a szülők párkapcsolatának minősége befolyásolja az egész rendszer működőképességét a legjobban.

Ha egy közösség engedi a tagjai számára a külső-belső kibontakozás lehetőségét és egyúttal eszközöket nyújt az élet nehézségeivel való megküzdéshez is, akkor egészségesnek tekinthető. A két kulcskifejezés tehát a lehetőségek megadása és az eszközök nyújtása. De hogy néz ki mindez a társadalom szintjén?

 

Felszabadító és megbetegítő szabadság

Ahogy változott, hogy mit tekintünk lelki betegségnek, úgy változtak a társadalmak is és megfordítva, a közösségek patológiája más volt a közép- és újkorban és más most. Ha úgy tekintünk a társadalomra, mint egy családra, akkor a „régi szép idők” közösségei, ha tönkrementek, jellemzően bántalmazó családként funkcionáltak. A tagokat fizikailag büntették, lelkileg terrorizálták. Ehhez képest a mai nyugati társadalmi család tipikus diszfunkciója az elhanyagolás. A tagok egymással kevéssé törődnek, a gyöngébbekkel, elesettek szemben kevéssé szolidárisak, a tehetősek egyéni érdeke a köz érdeke elé kerül.

Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy minden társadalom beteg lenne! Csupán arról van szó, hogy amennyiben a közösség elkezd a belső változtatási igényekre túl mereven reagálni, a „szülő pár”, vagyis a hatalom birtokosai rivalizálnak egymással, esetleg egyetlen személy, vagy kör kezébe kerül minden hatalom, ha a társadalmon belüli kommunikáció zárttá és „dupla fenekűvé” válik – mást mondunk és mást teszünk, az üzenetek ellentmondásosak –, stb., akkor a megelőző korok társadalmai bántalmazó, míg a mai társadalom elhanyagoló család módjára kezd viselkedni.

Ahogy fent írtam, egy jól működő közösség lehetőségeket nyújt a tagok számára a kiteljesedéshez és egyben eszközöket is ad a nehézségek kezelésére. Ha innen nézzük, a jelenlegi, úgynevezett liberális demokráciák a lehetőségek, vagyis a szabadságjogok megadásával messze megelőznek bármely korábbi korszakot. Az eszközök nyújtása tekintetében azonban csúnyán el vagyunk maradva, hisz a szabadság a jogok megadásánál kezdődik, de nem ott ér véget. Ahhoz, hogy valaki szabad lehessen, meg is kell tanítanunk élni a lehetőségeivel, élni a szabadságával, másként nem a szabadság érzést erősítjük benne, hanem a bizonytalanságot.

A terápiás munkám során egyre inkább megerősödik bennem az a felismerés, hogy a különféle pszichés zavarok – 1-2 kivételtől eltekintve – egyetlen közös tőről fakadnak: a lelki problémák mögött minden esetben az érzelemszabályozás zavara áll. Vagyis, mikor azt mondom, hogy a társadalom nem ad megfelelő eszközöket ahhoz, hogy a polgárok a szabadsággal bánni is tudjanak, akkor mentálhigiénés szempontból az érzelemszabályozás megtanításának a hiányára gondolok. Legrosszabb esetben a személyek föl sem ismerik a saját érzéseiket, azok annyira nem voltak fontosak gyermekkorban a környezetüknek. Ennél egyel jobb, ha valaki tisztában van ugyan vele, hogy mit érez, de az érzéssel magával már nem tanult meg mit kezdeni, az kritikátlanul eluralkodik rajta. Például a félelme teljesen megbénítja, cselekvésképtelenné teszi. Ugyanígy az öröme is határtalan, nem tud uralkodni magán az öröm kimutatásakor és hasonló a helyzet a többi érzelemmel is.

Összességében azt lehet mondani, hogy itt az érzelmi intelligenciáról beszélünk, aminek a szintje attól függ, hogy a személy mennyire ismeri fel és azután mennyire tudja kezelni az érzéseit. Ha valaki ebben alacsony szinten áll és tartós, vagy nagy stressz éri, akkor lesznek különféle tünetei, amiket pszichés zavaroknak nevezünk. A tüneteket csoportosíthatjuk aszerint, hogy mennyire hasonlítnak egymásra és ezeket elnevezhetjük depressziónak, pánikbetegségnek, kényszerbetegségnek, stb., majd kitalálhatunk különféle terápiákat és gyógyszerezést egyikhez és másikhoz, de mindben közös az érzelemszabályozás zavara, igazából azzal kellene valamit csinálni.

Visszatérve az eredeti témához annak eldöntéséhez, hogy egy adott közösség egészséges-e, érdemes fölidézni, hogy a lelki zavarok tekintetében a normális és a beteg között nem minőségben, hanem mennyiségben van különbség. Vagyis, ha elfogadjuk, hogy egy társadalom akkor tekinthető betegnek, ha „megbetegíti” a tagjait, akkor azt kell megnézni, hogy a polgárok hány százaléka szenved lelki betegségtől és hány százaléka egészséges. Ez ugyanis jól mutatja, hogy az adott társadalomban a családok és a kisközösségek mekkora részét tekinthetjük jól funkcionálónak. A jó kérdés tehát nem is az, hogy egy közösség egészséges-e, vagy beteg, hanem, hogy mennyire egészséges, illetve mennyire beteg.

 

Mennyire egészséges a mai magyar társadalom?

A példa kedvéért vegyük sorra kis hazánk állapotát. Ha a lelki betegséget, mint mutatószámot vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy egyidejűleg a lakosság nagyjából 20-40 százaléka szenved valamilyen lelki betegségtől – a legtöbben szorongásos zavartól, hangulatzavartól és/vagy valamilyen függőségtől –, aszerint, hogy milyen statisztikákat veszünk alapul. Mivel pszichiáterhez, vagy pszichológushoz fordulni sok helyen még mindig szégyenletes dolog, ezért az egészségügybe bekerült betegek száma igen pontatlan adat – pláne, hogy aki teheti, inkább magánrendelésen keres segítséget, így nem is kerül be ezekbe a statisztikákba. Ha azt vizsgáljuk meg, hogy hányan szednek olyan gyógyszereket, amik pszichés zavarok tüneti enyhítésére használatosak, illetve hányan kezelik magukat alkohollal, vagy drogokkal, akkor meg azok a személyek maradnak ki, akik kizárólag pszichoterápiával, vagy valamilyen alternatív gyógyászati irányzattal próbálják orvosolni a nehézséget. Amennyiben viszont mindhárom irányból közelítünk és esetleg mellé vesszük az öngyilkossági statisztikát, a hajléktalanok számára vonatkozó adatokat és a kriminalisztikai statisztikát is – hisz aki az utcán él, vagy törvényt szeg, a legtöbb esetben mentálisan sem egészséges, de erről majd később – akkor már egészen jó közelítést kapunk.

Anno az egyetemen, már nem emlékszem, melyik tankönyvben, de találkoztam olyan adattal is, hogy a fejlett nyugati országokban szinte mindenki szenved élete során hosszabb-rövidebb ideig szorongásos tünetektől, vagy a hangulatzavar valamelyik formájától. Tehát ha épp most nem is beteg, jó eséllyel az volt, vagy az lesz. Ebből pedig az következik, hogy az ipari társadalmak vagy nagymértékben betegek, diszfunkcionálisak, vagy ez az egyéni élet természetes része, a személyiségfejlődéshez szükséges és elég csak azokra az emberekre koncentrálni a társadalom megítélésénél, akik tartósan ragadnak benne ilyen állapotokban.

A magam részéről egy kombinált megközelítést tartok a legszerencsésebbnek, értem ezalatt, hogy fontosnak tartom annak a vizsgálatát is, hogy a fogyasztói társadalom hogyan jutott oda, hogy szorongóvá és/vagy hangulatzavarossá teszi a tagjai jelentős részét, másfelől a nyugati társadalmakat egymáshoz viszonyítva az is kirajzolódik, hogy közülük melyek működnek élhetőbben és melyek diszfunkcionálisabban.

Úgy látom, hogy a ’70-es évek második felétől–a ’80-as évek elejétől, mikor sok nyugati ország politikájában a neokonzervativizmus és a neoliberalizmus került előtérbe és az új vezetők úgy döntöttek, hogy leszámolnak a jóléti állam eszméjével – lásd pl. Margaret Thatchert, vagy Ronald Reagant – a szolidaritás, mint érték is háttérbe szorult, míg a skandináv államokban továbbra is fontos érték maradt. E két út eredményeit nézve azután jól látszik, hogy az északi országok polgárai ma jóval elégedettebbek az életükkel, összességében pszichésen jobb állapotban vannak és az oktatási rendszerük mindenki másnál sikeresebbnek tűnik az összehasonlító vizsgálatokban, míg a piacpártibb államok mindkét szempontból lemaradóban vannak. Hazánk a rendszerváltás után ez utóbbiakhoz csatlakozott, megspékelve poszt-szocialista örökségünk megannyi sajátosságával.

Ha pedig kizárólag a többi, hozzánk hasonló úton járó állammal vetjük össze a magyar adatokat, akkor úgy tűnik, hogy akár a fent említett statisztikákat, akár az elégedettségi mutatókat vizsgáljuk, Magyarország a többi piacpárti országhoz képest is jellemzően az alsó harmadban van lelki egészség tekintetében.

De a pszichés állapothoz más oldalról is közelíthetünk. Egy társadalomról nem csak az mond el sokat, hogy milyen arányban betegszenek meg a tagjai, de az is, hogy azután mit kezd ezekkel az emberekkel.

 

A kezelés

A „terápia” elsősorban mindig attól függ, hogy miként tekintünk az átlagtól eltérő személyekre. A történelem során kétféle alap megközelítéssel találkozhatunk: az egyik a többiektől különböző, akár lelki zavarral élő embereket hibáztató, rájuk haragvó és őket büntető szemlélet, a másik pedig a pszichés sérültséget, a beteg-, az áldozat szerepet hangsúlyozó, segítő, támogató megközelítés. Ha eszerint nézünk végig a megelőző korszakokon, az látszik, hogy jellemzően mindkét megközelítés jelen van egymás mellett, a korszakok inkább abban különböznek, hogy melyik a hangsúlyosabb.

Az antik társadalmakban a segítés volt előtérben, de csak a polgárjoggal rendelkezők esetében. A rabszolgák lelkével mit sem törődtek. A középkor (keresztény) közösségei, mint láttuk, morális, vallási alapon büntették a mentális zavarral élőket, azok kevés irgalomra számíthattak a könyörületet hangsúlyozó egyháztól és annak követőitől. Majd az újkor, ahogy följebb írtam, alapvető szemléletváltást hozott, mert a lelki problémákat immár ismét betegségként fogadták el, azonban az alkalmazott „kezelések” alapján továbbra is inkább büntették a pácienseket az állapotukért. Végül a legújabb korban az antik segítő attitűd lett ismét irányadó az egészségügyben.

Vegyünk egy hétköznapi példát! Ha egy depresszióval élő személyt lustának, hülyének, sőt, akár ingyenélőnek látok, akkor ennek megfelelően fogok vele bánni. Megvetem, esetleg bántalmazom azért, mert nem látja el a feladatait, így „az én adómból élősködik”. Még az is lehet, hogy amikor karon ragadom és alaposan megrázom, hogy „térjen már észhez”, alapvetően jót akarok neki, próbálom „kirángatni” az állapotából. Ezzel szemben, ha betegnek fogadom el, akkor orvost keresek a számára, akár a lehetséges kezeléseknek is utána olvasok, és a képességeimhez mérten megpróbálok részt venni a gyógyításában.

A magyar társadalom a szemléletmód és így a terápiás megközelítések tekintetében is nagyon vegyes képet mutat. A nagyobb városokban a pszichés zavarok létező problémaként való elfogadása jellemzően magas, ezért a szakemberhez fordulás is elfogadottabb, mint a kisebb településeken. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan még viszonylag széles körben tartja magát az a nézet is, hogy aki terápiára jár, az beteg, a lelki betegség pedig stigma. Ebben a tekintetben megfigyelhető viszont egy generációs váltás is, a fiatalabb korosztályok körében már sokkal kevésbé megbélyegző a lelki zavar, mint az idősebbek esetében. Másrészt iskolázottsági, műveltségi szempontból is van különbség abban, hogy a mentális zavarokat mennyire fogadjuk el létezőnek és az ilyen zavarral élőket normálisnak tekintjük-e, akiknek „csak elakadt az életük”, vagy „bolondnak nézzük őket, akiktől félni kell”. Minél iskolázottabb valaki, jellemzően annál inkább hajlik az előbbi megközelítés elfogadására. De nem minden másság esetében igaz a fenti tendencia. A szexuálisan orientációban az átlagtól eltérő, LMBT embereket éppen azok tartják nagyobb részt betegnek, akik a pszichés zavarokat amúgy megbélyegző kategóriaként használják.

Az állam felől nézve a kérdést, papíron az egészségügy, a családügy, a szociálisügy, az oktatásügy és az igazságügy is foglalkozik a lelki egészség kérdésével és a pszichés zavarral élők segítésével ilyen-olyan formában. A gyakorlatban viszont kicsit más a helyzet. Vannak például pszichiátriai és neurológiai osztályok, de ezek súlyosan alulfinanszírozottak, ezért szakemberhiánnyal küzdenek és romos épületekben kénytelenek működni. Állami rendelésen jóformán senki nem kaphat pszichoterápiás segítséget, csak gyógyszerezést, ami az esetek többségében csupán tüneti kezelésre elég, a gyógyításra nem.

Az egyetemek képeznek ugyan pszichológusokat és pszichiátereket, de a pszichoterápiás ismeretek nem részei ezeknek a képzéseknek, azt jellemzően saját költségen, posztgraduális kurzusok keretében kell elsajátítani. Azután, a már említett alulfinanszírozottság miatt a végzősök többsége magánpraxisba, vagy külföldre kényszerül, ha megélhetést is szeretne, nem csak hivatást. Bár a mentálhigiénés ellátás elvben az egészségügy egyik fontos szempontja, a gyakorlatban többek közt bezárták a Lipótot és más kórházakból is vonnak ki pénzt, a pszichiátria pedig részben még mindig a rendszer mostohagyereke még az orvosok között is. A Lipót persze, mint részben zárt intézmény egy korábbi szemlélet velünk élő maradványa volt, így a megszüntetése akár egy modernebb megközelítés meggyökeresedését is jelenthetné. A gyakorlatban azonban a bezárása után az utcára került egykori páciensek egy részét egyszerűen hagyták kiesni a rendszerből. A magukról önállóan gondoskodni nem tudó, a társadalomba segítség nélkül beilleszkedni képtelen szerencsétlenek ma koszos hajléktalanokként élnek az utcákon. Segítséget leginkább a rájuk szakosodott civil szervezetektől kaphatnak, mert az állami intézmények sokszor már nyilván sem tartják őket, a segítésükre hivatott szervek számára már nem is léteznek.

Ez a szemlélet sajnos általánosan is elég jól leírja a szociálisügy jelenét. Az, hogy a hatalom hátrányos helyzetű milliókat hagy lesüllyedni a nyomorba, a lelki egészség szempontjából is tragikus fejlemény. Ezek az emberek azután a társadalom peremén jóval nagyobb eséllyel élnek cél nélküli életet, kriminalizálódnak és/vagy valamilyen szerfüggővé válnak. Lelki értelemben beszűkült és beszűkítő állapotban vannak, ahonnan nagyon nehéz önerőből kitörniük.

Nem segít rajtuk – és másokon – az sem, hogy az oktatási rendszerben a mentálhigiéné inkább csak a tantervekben szerepel, a tanórákon kevéssé jelenik meg. A lelki nevelés teljességgel hiányzik a képzésből. Az alulfinanszírozottság ráadásul itt is szakemberhiányt, eszközhiányt és az épületek lerohadását eredményezi. Túlterhelt és alulfizetett tanárok sokaságáról mondható el, hogy kiégtek, vagyis maguk is terápiás segítségre szorulnának, így pedig nem is várható el tőlük, hogy hitelesen képviseljék a lelki egészség szempontjait a tanulók előtt.

Az a diák, aki „jó családból jön” szerencsés, mert ha megfelel a gyerekek lelki szükségleteit nagyobb részt figyelmen kívül hagyó követelményeknek, akkor bekerülhet egy elit iskolába, ahol az imént említett nehézségekből jóval kevesebbet érezni – cserébe „csak” a folyamatos teljesítményszorongással kell megküzdenie. Aki viszont hátrányos helyzetű, az nem elég, hogy az otthoni nyomorral nap, mint nap szembesül, de a képzésből is ők esnek ki a legkönnyebben. Ha a családjuk még bántalmazó is, a családsegítő intézmények és az igazságügyi szervek erről ugyan az esetek nagy részében tudomást szereznek, de az alulfinanszírozottság és a szakemberhiány ezeket a testületeket is érinti, így igen limitált a segítség, amit nyújthatnak és ha be is avatkoznak, az végső soron nem egyszer rosszabb helyzetbe hozza az érintetteket, mint amilyenben addig voltak. Leginkább még civil, alapítványi segítségben reménykedhetnek.

Végül az is nehezíti a helyzetüket, hogy valódi kisközösségek, melyek megtartó közegként működhetnének még ilyen körülmények között is, a nagyobb városokban gyakorlatilag nincsenek és a kisebb településeken is széthulló félben vannak.

Ha pedig ezek a fiatalok „elkallódnak”, akkor, ahogy utaltam rá, jó eséllyel előbb-utóbb az igazságszolgáltatás látókörébe kerülnek, mint bűnözők – többnyire, mint drogosok (mert hazánkban a kábítószer használat kriminalizálva lett), mint prostituáltak, mint rablók és tolvajok, mint a szervezett bűnözésben érintett gengszterek, vagy, mint erőszakos cselekedetet elkövető személyek (az alulszocializáltság, az impulzuskontroll problémák miatt), esetleg, mint hajléktalanok (a hajléktalanság hazánkban kriminalizálva lett). Ha elkapják és elítélik őket, börtönbe kerülnek, ahol az alulfinanszírozottság a túlzsúfoltságban, a mostoha ellátásban és a szakemberhiányban ölt testet. Akit ma morális és jogi szempontból bűnözőnek nevezünk, az jellemzően mentálisan nem egészséges/érett. Korrektív szocializáció és szükség esetén terápia helyett azonban csak elzárni, megbüntetni akarjuk ezeket az embereket, aminek az a következménye, hogy szabadulásuk után az egykori elítéltek többsége visszaesővé válik és újra bekerül a börtönbe – Magyarországon jelenleg 70% körül van az elítéltek visszaesési rátája. Ahogy a fegyintézményekben nincs, vagy alig van szakember – sőt, sokszor még szándék sincs – a segítésükre, ugyanúgy a társadalomba való visszailleszkedéshez sem kapnak fogódzókat. Tisztességes munkát pedig igen nehéz szerezni bűnözői múlttal.

Összességében a mai magyar társadalom mind a lelki zavarok, mind a kezelés felől nézve, mind nemzetközi összehasonlításban igen kevéssé tűnik egészségesnek a számomra. Aminek egyebek mellett komoly, negatív következménye van hazánk gazdasági teljesítőképességére, valamint arra, hogy mennyire vagyunk képesek demokratikus módon megszervezni önmagunkat és ilyen szellemben működtetni az intézményeinket.

Az a magánvélemény, hogy amíg mentálhigiénés szempontból nem javítunk a társadalom állapotán, addig marad ez a korrupt, urambátyám szemlélet a közéletben és ez a széthúzó, egymást levegőnek néző, vagy a másikon átgázoló attitűd a társadalomban. A nyugatos felzárkózásnak – már amennyiben az jó cél – ez a feltétele.

 

„Jó dolgunkban nem tudjuk, hogy mit csináljunk.”

Jung ugye azt állította, hogy az épülő Harmadik Birodalomra és a közelgő világháborúra normális reakció a szorongás és a hangulatzavar. De akkor hogy lehet az, hogy egy békésebb, demokratikusabb és technológiailag fejlettebb világra a társadalom ma is hasonló tünetekkel reagál, csak még nagyobb méretekben? Hiába hódít újból a politikai populizmus, a totális diktatúráktól még nagyon messze vagyunk itt, Nyugaton és hiába van saját világválságunk, az a diplomáciában eddig nem okozott akkora felfordulást, mint a ’29-es tőzsdekrach, ráadásul az atompatt – az atomfegyverek bevethetetlensége a kölcsönös megsemmisítés veszélye miatt – nyomán egy tényleges világháború kitörésének az esélye egészen minimális. Talán tényleg csak az a gond, hogy jó dolgunkban nem tudjuk, mit csináljunk?

Korábban említettem, hogy a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus előretörésével a szolidaritás, mint érték, a vezetők körében háttérbe szorult. Mi több, ezzel magyaráztam a lelki zavarok növekvő előfordulását is. De hogy lehet, hogy a fogyasztói társadalom több embert betegít meg lelkileg, mint a nácik és a világégéshez vezető nemzetközi feszültség együttesen? A dolog talán érthetővé válik, ha megnézzük, hogy a gyakorlatban mindez mit jelent.

A legalapvetőbb szinten arról van szó, hogy mindkét piacpárti eszme arra az alapvetésre épít, hogy a profitot termelő munka és a bevételt hozó fogyasztás minden más tevékenységnél előbbre való, ezért azokat a feladatokat, amik a munkát és a fogyasztást gátolják, lehetőleg ki kell váltani. Innentől kezdve csökkent a gyereknevelés ázsiója, „az anyák menjenek csak vissza dolgozni, a gyerek meg mehet a bölcsődébe, óvodába, iskolába, a foglalkozás után meg ott van neki a babysitter!” A háztartás vezetését is piaci szemlélettel alakítottuk át: a takarítónőt megfizetve profitot termelő munkát támogatunk, akárcsak akkor, ha ételt rendelünk, vagy étterembe járunk ahelyett, hogy mi magunk főznénk. (Persze az alapanyagok megvásárlásával is pörgetjük az államháztartást és az élelmiszercégek profitját, ha ezeket nem magunknak termesztjük/termeljük, de kisebb mértékben, mint ha megvesszük a készételt.)

Ennek az egyik eredménye a rengeteget dolgozó és rengeteget fogyasztó, túlhajszolt alkalmazottak tömege, a másik pedig az elhanyagolt gyermekek hada, akikre ilyen formán nem jut elegendő minőségi idő, helyette játékokat és kütyüket adunk a kezükbe – így is javítva a fogyasztási rátát. Az oktatási intézmények egyik legfőbb feladata mára nem is a nevelés, vagy a tanítás, hanem a gyermekmegőrzés, hogy a szülők nyugodtan dolgozhassanak.

Minél tehetősebb valaki, jellemzően annál keményebben hajt az életszínvonala fenntartásáért és növeléséért, tehát ez a trend is annál erősebben érvényesül nála. A másik oldalon a szegényebb rétegek szociális támogatása lecsökkent, megszűnt, vagy az USA-ban eleve nem is volt, és a számukra elérhető egészségügyi ellátás és oktatás is jócskán elmarad attól, ami a felemelkedéshez, vagy akár a szinten maradáshoz szükséges lenne. Így ők jóval kiszolgáltatottabbak a munkaadóiknak és a pénzszerzési kényszert még égetőbbnek élhetik meg, mint vagyonosabb polgártársaik. Azt pedig már talán mondanom sem kell, hogy mindez megint a gyerekeken csattan a legnagyobbat. Sok hátrányos helyzetű fiatalt szó szerint az utca nevel, a szüleik vagy küzdenek a fennmaradásért, vagy összeroppannak az életformánk súlya alatt, amit többnyire droggal vagy alkohollal igyekeznek enyhíteni, a legszerencsétlenebbek, legsérültebbek pedig az utcára kerülnek.

A kapitalizmus alapelve a szabad verseny, amit mára sikerült szinte totális szintre emelni és az emberek mindennapjait szakadatlan versennyé alakítani. A munkahelyen versenyzel a kollégákkal az előrejutásért, vagy egyszerűen azért, hogy ne rúgjanak ki. Otthon versenyzel a szomszédokkal, a barátokkal és a családtagokkal, hogy kinek nagyobb az autója, kinek márkásabb a mobilja, vagy divatosabb a ruhája. A párkeresés is egy verseny, ahol a többi férfi/nő a versenytárs. Kinek nagyobb a bankszámlája, a bicepsze, a melle, van feszesebb bőre, dúsabb szája és haja, vagy épp több szexpartnere/udvarlója stb. De a szabadidő eltöltése is verseny: ki utazott messzebbre, jobb szállodába, ki látta már premiervetítésen a filmet, ki jár exkluzívabb éttermekbe és klubokba, stb. Egyszóval ki tud több és színesebb élményt összeharácsolni. Sőt, még a feltöltődés, a regenerálódás is egy elüzletiesedett verseny: minél rövidebb ideig tartó, minél intenzívebb edzésprogramot, elvonulást, terápiát, stb. keresünk, amivel éppen a lényeg veszik el.

Természetes, hogy a gyerekeink is átveszik tőlünk ezt a mentalitást, de ha véletlenül mégis ellenállnának, akkor is rájuk erőltetjük. Abban is verseny van, hogy kinek a szeme fénye jár több különórára, vannak jobb jegyei, beszél minél előbb minél több idegen nyelvet és persze vannak minél menőbb cuccai, minél több és csillogóbb kütyüje, stb. A kicsik pedig nem csak a netről, a TV-ből és a hirdetésekből ömlő információáradatot fogadják kritika nélkül, de azt is természetesnek veszik, hogy ennyi ingerrel kell nap mint nap szembesülniük – hisz ebben nőnek fel.

Az elhanyagoltság és a túlpörgetettség elegye végül azt eredményezi, hogy pszichés tüneteket kezdünk produkálni, szorongunk és/vagy hangulatzavarosak leszünk, amit a pszichológus kollégák betegségnek címkéznek, majd a pszichiáterek gyógyszereznek miatta. A helyzet ugyanis az, hogy lélektani szempontból a világháború előestéjének totális diktatúrái kevésbé voltak totálisak az életmódunkra nézve a hétköznapok szintjén, mint a jelen fogyasztói társadalma. És minden embertelenségével az akkori kor lassabb tempója még mindig élhetőbb volt a többség számára, mint a jelen rohanása, az akkori szociális kapcsolatok jobban kielégítették a társas szükségleteinket, mint a mostani elhanyagoltság és a gyakran vele járó magány érzet. A felnőtt lakosság körében az élet minden területére kiterjedő kiégettség az, ami depressziós és szorongásos tüneteket, illetve autoimmun betegségeket és egyéb pszichoszomatikus tüneteket eredményez – hogy a személyiségzavarokat ne is említsem –, míg a gyerekek hiperaktivitása a túl sok inger és a túl sok cukor bevitel következménye, a sok disz-es tünet – diszgráfia, diszlexia, diszkalkulia – pedig a mozgásszegény életmód miatt féloldalasan fejlődő központi idegrendszer mellékterméke. Azután felnőve ezeknek a gyerekeknek a párkeresés és az emberi kapcsolatok fenntartása még nehezebbé válik, akárcsak a szülővé válás. Hisz ilyen jellegű kompetenciákat az elhanyagoltság nyomán alig, vagy egyáltalán nem kapnak gyermekkorukban, majd kamaszként a kortársaktól sem a megszokott módon, ahogy a kapcsolattartás körükben nagyobb részt virtualizálódik.

A fogyasztói társadalom a felszínen az egyéni kibontakozást és kiteljesedést hirdeti, illetve az egyén kapcsolódását a közösségekhez, de valójában ez az életforma pont a kiteljesedést, a kibontakozást lehetetleníti el és a közösségek lebontásával, a kapcsolatok virtualizálásával a tényleges kapcsolódás lehetőségét veszi el.

Szólj hozzá!

Címkék: üzlet közélet pszichopatológia társadalom lélek filozófia pszichológia fogyasztói társadalom filo pszicho psziché lelki egészség lelki betegség Spanyolviasz BNO-10 DSM-V


A bejegyzés trackback címe:

https://spanishwax.blog.hu/api/trackback/id/tr6312830756

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása