Spanyolviasz

Az eddigieket összegezve adott egy világgazdasági modell, ami folyamatosan egyre nagyobb és egyre kezelhetetlenebb válságokat termel ki magából és egy ezt kiszolgáló, fogyasztókból és rabszolgákból álló globális társadalom, ami a világgazdasághoz hasonlóan kríziseken megy keresztül. Egészen természetes tehát, hogy a válságtünetek nem csak a pénzvilágban, illetve az egyének, családok és kisközösségek szintjén jelennek meg, de az államok és a világpolitika szintjén is.

Ahogy korábban utaltam rá, a liberális, képviseleti demokrácia, mint államberendezkedés, az eddigi világrend egyik sarokköve, sohasem a „nép uralmát” jelentette, hanem csupán az elit, vagyis a befektetők hatalmát hivatott biztosítani.  Hasonlóan a szabad versenyhez, ami a már eleve tehetősek erőfölényét konzerválja a gazdaságban, vagy a szabad piachoz, ami a gyakorlatban a „Coca-kolonizáció”, vagyis a gazdasági gyarmatosítás – más néven a globalizáció – eszköze és megint csak a tőkeerős érdekcsoportok hatalmát terjeszti ki és szilárdítja meg világszerte.

Mivel azonban megállt a világgazdaság növekedése, ami mindennek a motorja volt, megtorpanni látszik a globalizáció is és a képviseleti demokráciák mindenfelé válságtüneteket mutatnak. Gondolok itt egyrészt a Közel-Keletre irányuló nyugati „demokrácia export” csődjére, másrészt a fejlett demokráciákban a terjedő populizmusra és radikalizációra.

A radikalizáció ugyanis nagy vonalakban azt jelenti, hogy a társadalom bizonyos része elfordul a hagyományos, demokratikus eszközöktől – vagyis az eddigi világrendtől –, mert ezekkel nem látja kezelhetőnek a válságot. Sok esetben ez a hagyományos pártoktól és jelöltjeiktől való elfordulást is jelenti, attól függően, hogy a nagy múltú szervezetek és politikusok hajlandóak-e populista módon viselkedni, radikalizálódni, vagy sem.

A jelenség mögött az a logika áll, hogy a 2008-as világválság rávilágított, nem bízhatunk a pénzügyi cégekben, és nem bízhatunk az eladósodást lehetővé tevő, a bankokat és nem az adósokat mentő politikusokban sem. Azután nem bízhatunk abban a médiában sem, amely ezeket a politikusokat és ezeket a cégeket reklámozza. Végül nem bízhatunk a hatóságokban, a felügyeleti szervekben, akik szintén cinkosok voltak a csalásban. Röviden, nem bízhatunk a rendszerben.

Az érzelmi alapú politizálás sajátossága, hogy így, csokorba szedve, csomagban jön minden. Tehát, „amiről Ezek beszélnek, az mind hazugság”. Ily módon lett például az amerikai elnökválasztási kampányban „kínai kamu” a globális felmelegedésből, vagy állást lopó terrorista a migránsokból. A témák összemosása a populista radikalizáció egyik eszköze.

Másrészt van abban igazság, hogy a globalizáció terjedése és a gazdasági növekedés nem mindenkinek egyformán jó. A szárnyaló GDP-n és a szabadkereskedelmi egyezményeken elsősorban a legfelső 1 %, vagyis a befektetők nyernek, mindenki más pedig csak hozzájuk képest jóval szerényebb mértékben. Sőt, az alsó és középső középrétegek, tehát általában az alkalmazottak, illetve a kis és középvállalkozók sokszor még veszítenek is rajta. Ahogy a harmadik világba vitt termelés sem javít egyértelműen a helyiek életminőségén, mert hiába van most papíron több jövedelmük, ha közben rabszolgaként dolgoznak a pénzért, hogy etetni tudják a családjukat. Nem kevés nyugati alkalmazott is hozzájuk hasonlóan rossznak éli meg az egyébként lényegesen jobb életkörülményeit a túl sok munkaóra és az értelmetlennek tűnő, monoton munka, illetve olykor a munkahelyi légkör és a vezetők stílusa miatt. Épp ezért könnyű haragudni az őket is foglalkoztató multikra és ellenséget látni bennük. Ezek a részigazságok adják a termékeny talajt a populizmus számára.

A nyugati társadalmak jelentős része a 2008-as világválságra az addigi hatalmi elittel szembeni növekvő bizalmatlansággal reagált. Azután a „csináljuk az ellenkezőjét annak, amit Ezek mondanak” logika mentén az emberek elkezdtek szembemenni a rendszerrel, elkezdtek radikalizálódni, a populista jelöltek pedig ezt használják ki. Így került hatalomra a görög Sziriza, a lengyel PiS és Donald Trump, lett meghatározó tényező az izlandi Kalóz Pártból, emiatt tör előre az olasz 5 Csillag mozgalom, vagy a spanyol Podemos, de említhetném a francia és a német radikális jobboldali pártokat is és ebbe a trendbe illeszkedik a Brexit, vagy az olasz miniszterelnök reformjainak elutasítása is a 2016-os referendumon.

Ahogy az a felsorolásból is látható, nem néhány elszigetelt esetről van szó, hanem események olyan láncolatáról, amik egymást erősítik és a dolog ettől válik igazán veszélyessé. A terjedő és önerősítő populista radikalizálódás a világpolitika „fékeit és ellensúlyait” üti ki, ily módon számolva fel az eddigi politikai és diplomáciai világrendet.

A fentiek alapján akár úgy is tűnhet, hogy itt csupán a demokratikus államok válságával állunk szemben, holott a nem demokratikus és a csak részben demokratikus országokban ugyanúgy megjelent a populizmus és a radikalizáció! Azzal a különbséggel, hogy, míg „Nyugaton” sok helyen radikálisok váltják a hatalmon lévőket, addig „Keleten” maga a kormányzó elit radikalizálódik. Gondoljunk Erdogan Törökországára, a putyini Oroszországra, de ez mondható el Orbán Magyarországáról is. Latin-Amerikában, a Távol-Keleten, Afrikában, vagy a Közel-Kelet számos országában már eleve szélsőséges vezetők voltak hatalmon és ez a trend többnyire csak erősödik – többek között az Arab Tavasz kudarca miatt. Részben erre válasz a radikális iszlám terjedése, illetve a globális népvándorlás a jóléti államok irányába.

Visszatérve a nyugati társadalmakhoz, a radikalizáció mögött döntően kétféle motiváció áll: egyrészt a válságért felelős bűnösök felelősségre vonásának igénye, másrészt a vagyon újra elosztása, hogy a globalizáció eddigi vesztesei is részesüljenek a jólétből. És habár mindkét gondolat önmagában nemes, a gyakorlatban a populista vezetők könnyen a saját szájuk íze szerint fordíthatják azokat.

Bűnösnek kiálthatják ki, mondjuk a bankokat és szankciókkal sújthatják ezt a szektort, amit a pénzintézetek nyilván áthárítanak az ügyfelekre, mire a bankok népszerűsége tovább zuhan a lakosság körében. (Innen már csak egy lépés azt mondani, hogy a bankok mögött, például a zsidók állnak, így máris ők az ellenség.) Közben a politikusok, a felügyeleti szervek és mindenki más, aki a válság létrejöttéért a bankokhoz hasonlóan felelős, jó hangosan beállhat a pénzintézeteket elítélők táborába és így megúszatja a felelősségre vonást.

Azután a leszakadó csoportok felemelését olyan gazdaságélénkítő lépésekkel is el lehet érni, mint a fegyverkezés és a háború. Vagy egyes etnikai, nemzetiségi, vagy vallási csoportok vagyonának az elkobzása és ennek a vagyonnak a szétosztása. Az egyenlősítő eszme ugyanígy használható arra is, hogy a politikai ellenfelek és a mögöttük álló befektetői érdekcsoportok tulajdonában lévő vállalatokat államosítsák, majd újra eladják, és a profitból maguk a hatalomra került populisták gazdagodjanak, illetve ebből toldják meg a leszakadó rétegek juttatásait. Végül kiszivattyúzható a pénz valamely állami szektorból is, mint amilyen az oktatási rendszer, az egészségügy, vagy akár a szociális- és nyugdíjrendszer. Ez utóbbi, például azt jelenti, hogy a globalizációban vesztes, de szavazni eljáró alsó középosztálynak úgy juttatnak több pénzt, hogy elveszik a szervezetlen, nyomorgó és szavazni nem járó nincstelenek szociális juttatásait és egészségügyi ellátását. (Azért épp ezeket a példákat hozom ide, mert mindegyik megtörtént már a 20. században és néhányat éppen most ismétlünk meg közülük.)

Paradox módon, miközben a társadalom jó része azáltal radikalizálódik, hogy szembe megy az elittel ez a radikalizáció – legalábbis egy pontig – jó a gazdaságnak és így érdekében áll a hatalmi elitnek is! Ugyanis, ha a polgárok radikalizálódnak, akkor az elit számára olyan megoldások válnak lehetségessé, melyek szakítanak az eddigi politológiai, kommunikációs, jogi, vagy közgazdaságtani alapelvekkel. De lássuk inkább a gyakorlatban!

2008. augusztus 8-án, miközben a világ a pekingi olimpiára figyelt, Oroszország, a nyugati közvélemény számára váratlanul, lerohanta Grúziát. Egy ilyen konfliktus a poszt-hidegháborús diplomácia világában addig elképzelhetetlen volt, főleg, hogy nem előzte meg a nyilvánosság hosszas felkészítése, amint az amerikaiak közel-keleti háborúi kapcsán már megszokhattuk. Oroszország azonban titokban régóta készült az összecsapásra.

Bár az orosz-grúz háború bő egy hónappal megelőzte a Lehman Brothers csődje nyomán elindult világgazdasági válságot, mégis ide kapcsolódik. Amikor a kőolaj és a földgáz világpiaci ára időről-időre mérséklődött – ha összességében 2008-ig emelkedett is –, az orosz gazdaság kicsit mindig recsegni kezdett, mert Oroszország lényegében ennek a két nyersanyagnak a kitermeléséből és eladásából él a féloldalas gazdasági modelljük miatt. Ahhoz ugyanis, hogy az orosz technológia versenytársa lehessen a nyugati termékeknek, tanult emberek kellenének nagy számban, de Putyint az iskolázatlan tömegek tartják a hatalomban, ezért nem áll érdekében változtatni a helyzeten. A bajt tovább tetézi, hogy az orosz állam végtelenül korrupt, amitől roppant drága és kevéssé hatékony.

Ebben a helyzetben Putyin, hogy megelőzze a bajt, előre menekült és fegyverkezésbe fogott a dicső orosz múltra hivatkozva, a belső társadalmi gondokért és alacsony életszínvonalért a Nyugatot – főleg Amerikát – és Oroszország „kicsiségét” okolva. A terv pedig mesésen bevált! Ahelyett, hogy elsöpörte volna a népharag, nemzeti hőssé avanzsált a műveletlen sokaság szemében és a receptet azóta csak egyre bátrabban alkalmazza, ahogy látjuk Ukrajna, vagy Szíria esetében is. Az agresszív orosz külpolitika tehát a gazdasági válság kezelésének egyik eszköze, amihez lelkesen asszisztált a Hillary Clinton nevével fémjelzett amerikai külügy és némileg kevésbé lelkesen Obama elnök és az EU is, aminek eredményeképpen 2015-2016 folyamán elindult egy második hidegháború.

Ez az új hidegháború a szakaszhatár a diplomáciában és ennek a hidegháborúnak az egyik mellékhadszíntere a Közel-Kelet, azon belül is ma főként Szíria és Irak, mellékszereplői az ISIS és a migráns tömegek. A hagyományos fegyverek mellett már hangsúlyos szerepet kap benne a terrorizmus, illetve a kiber hadviselés, mint az amerikai elnökválasztás lehetséges meghekkelése az oroszok által, de fegyverré váltak benne a menekültek is Törökország kezében, mikor azzal fenyegetőzik, hogy rászabadítja őket az EU-ra, ha az Unió nem teszi azt, amit mond. Végül a propaganda, mint a nyugati közvélemény manipulálásának eszköze szintén előkerült orosz és persze válaszként nyugati részről is. Összefoglaló nevén ezeket hívjuk destabilizációnak, ami a diplomácia válságának vezető tünete.

Figyelemreméltó számomra, hogy a popkultúrában a 2000-es évek dereka óta elindult retro hullám nyomán nem történik semmi új, mondhatni stagnálás van és most ez a retro szellemiség mintha megjelenne a politikában és a diplomáciában is. Putyin KGB-s múltját felelevenítve az orosz titkosszolgálat a ’30-as évek Kominternjét idézi, ahogy a nyugati szélsőjobbot pénzeli minden országban és támogatja a hozzájuk hű sajtóorgánumokon keresztül, hogy belső feszültséget, széthúzást teremtsen Európában, ami így nem tud egységesen fellépni ellene. De a szélsőbal erősödése a mediterrán térségben szintén olyan, mintha évtizedeket ugranánk vissza az időben, akárcsak Trump elnök ígérete az infrastruktúra nagyarányú fejlesztésére, ami meg Roosevelt New Dealjéből lehet ismerős, megint csak a ’30-as évekből. Vagy ott van az elnökválasztási kampányban belengetett izolacionista külpolitika, ami az USA két világháború közti magatartására volt jellemző, szemben a mai világrendőr szereppel, amit Hillary Clinton preferált volna.

A sorból egyelőre talán csak Kína lóg ki, akik, bár óriási ütemben fegyverkeznek az utóbbi években, ezt a fegyverkezést vélhetően a világhatalmi pozíciójuk megszilárdítása és nem a gazdaság lyukainak foldozása érdekében folytatják. Mindenesetre a Dél-Kínai tenger, vagy az Északi-sark kapcsán megjelenő terjeszkedési igényeik itt is a vezetés radikalizálódását mutatják, ahogy az egyre szélsőségesebb Észak-Korea töretlen támogatása is. Másrészt Trump elnök Kínával szembeni megnyilatkozásai – vagy a korábbi, amerikai diplomáciai óvatoskodás – is azt jelzik, hogy az USA-nak ma sokkal inkább komolyan vehető riválisa Kína, mint Oroszország. Az atom patt, vagyis a nukleáris fegyverek bevethetetlensége miatt itt is egy hidegháborúra számíthatunk.

Putyin Oroszországa már csak azért sem igazán versenyképes az USA-val szemben, mert, ahogy utaltam rá, a gazdasága igencsak féloldalas. A háborúhoz, meg ugye 3 dolog kell: pénz, pénz és pénz. Az oroszok pedig ezen a fronton igen sebezhetőek. Ha a Nyugat csak egy pillanatig is komolyan gondolja a Putyin rezsim elleni fellépést, akkor nem kell mást tennie, mint óriási pénzekkel megtolni a zöldenergia fejlesztéseket és ennek megfelelően alakítani a törvényi szabályozást. Ha 0-ra csökkentjük az olaj és földgázfogyasztást azzal csődbe vihető Oroszország, de még az ISIS is. A „zöldfegyver” erősebb csapásmérő erő az olaj és földgázkitermeléssel foglalkozó országokra és cégekre, mint az atombomba, feltéve, hogy azok nem váltanak még idejében profilt!

Az orosz propagandára és az európai szélsőjobb támogatására visszatérve nem is olyan régen folytattam ezzel kapcsolatban egy érdekes eszmecserét. Beszélgetőtársam számára szimpatikus volt Putyin, „hogy végre beszólt a dölyfös amcsiknak és meghúzgálta a bajszukat”, ezért az agresszív orosz külpolitikát is vonzónak találta. De míg az egyszerű embernek az a baja, hogy van egy szuperhatalom, aki beleszól a kicsik dolgába, addig Putyint csupán az zavarja, hogy nem az övé ez a szuperhatalom. Ha tehetné, ugyanúgy beleavatkozna az érdekei mentén bármely állam belügyeibe és itt válik el jól érzékelhetően a nagyhatalmak és a kisközösségek érdeke.

A változtatás amúgy nemes igénye könnyen a populizmus áldozatául eshet, ha erős, messianisztikus vezetőktől várjuk azt és nem mi magunk igyekszünk a kezünkbe venni a sorsunkat. A mostani válságban vastagon benne van a totalitárius eszmék újbóli felemelkedésének lehetősége, de a képviseleti demokrácia fejlesztése is a részvételiség felé.

Ha az előbbi útra lépünk, akkor az ideiglenesen a nemzetállamok újbóli megerősödését hozhatja és így rövidtávon a globalizáció ellen hat. Sőt, a védővámok révén a távolsági kereskedelem visszaszorulása és a helyi ipar fellendítése, illetve a termékek áremelkedése nyomán visszafoghatja a túlfogyasztást és a károsanyag kibocsátást is, de egyben háborúkat is kitermel majd magából.

Ha összeesküvés elmélet hívő volnék, azt mondhatnám, hogy a radikalizáció révén jelenleg azoknak az eszméknek a lejáratása zajlik, melyek elutasítják a globalizációt, mert ha ezek alapján háborúk robbannak ki, akkor a borzalmak hatására vállalhatatlanná válnak majd a tömegek szemében és ezzel az utolsó akadályok is elhárulnak a totális globalizálás útjából. Ha ugyanis megnézzük az első és a második világháború hatásait, akkor azt látjuk, hogy a világégések végső soron mindig a Föld egységesülése felé terelték az emberiséget – az első világháború után megszületett a Népszövetség és a Pán Európa terv, a második világháború nyomán létrejött az ENSZ és lassanként az EU, stb.

A globális társadalom és a világállam ugyanakkor nem csak kapitalista, de elvben marxista alapokon is megvalósulhatna. Nem véletlen, hogy a befektetők mindig is jobban tartottak a kommunistáktól, mint a fasisztáktól és keményebben is léptek föl velük szemben. Gondoljunk például a mccarthyzmusra az USA-ban, aminek máig ható következménye, hogy a szociális intézkedések, mint az Obamacare, vagy Bernie Sanders szociáldemokrata programja még mindig gyanúsnak, hazafiatlannak tűnnek a politikai fősodor, de a közvélemény jó része számára is. Másrészt a technológiai fejlődés révén – amit a befektetők pénzeltek – a nyugati társadalmakból szinte eltűnt az a munkásság és parasztság, ami a kommunista eszmék szerint a társadalmi fordulatért lett volna felelős. Sőt, a szakszervezetek létrehozását munkaszerződések gátolják a legtöbb multinál, így a dolgozói önszerveződést és hatékony érdekképviseletet már csírájában elfojtják a tőkések.

Mindezt azért is említem, mert egyrészt a szocialista út volt a mostani világrend egyetlen, a gyakorlatban is megvalósult alternatívája a feudalizmus óta – a fasiszta rendszerek szintén kapitalisták voltak, míg a nácizmus elvben elvetette ugyan a szabad versenyre és szabad piacra épülő gazdasági berendezkedést, a gyakorlatban azonban nem ment szembe azzal. Másrészt a jelenlegi világrend kritikusai nem ritkán tekintenek megengedően, sőt, akár példaképként az egykori szocialista blokk néhány vezetőjére és ikonikus alakjára. Persze könnyű is hősnek látni az elnyomó Batista rendszer ellen, a szabadságért harcoló Che Guevarát, vagy Fidel Castrot, ha elfelejtjük, hogy milyen diktátor lett Castroból a hatalomra kerülése után és milyen gerillákat támogatott és milyen kormányokat próbált hatalomra segíteni Che.

Velük ellentétben Marx elsősorban filozófus volt és szerencséjére nem érhette meg, mire az eszméiből mások gyakorlatot próbáltak csinálni. Így pedig a neve sem kopott meg úgy, mint, mondjuk Leninnek, épp ezért a gondolatai máig több irányzatra termékenyítően hatnak.

Karl Marx pedig valóban figyelemre méltó dolgokat vetett papírra és sok szempontból máig érvényes kritikáját adta az eddigi világrendnek. Ugyanakkor a 19. században még jóval kevesebbet tudtunk az ember működéséről, mint ma és ebből fakad Marx két fő tévedése.

Az első, hogy nem vagyunk egyformák! A génjeink alapvetően meghatározzák a képességeinket és a személyiségünket, amin semmilyen oktatás, vagy nevelés nem változtathat. Ez pedig lényegileg szemben áll Marx uniformizáló törekvéseivel. Mert ha nem vagyunk egyformák, akkor ennek le kell képeződnie a társadalmainkban is. Egyrészt úgy, hogy a helyi szokások, hagyományok és hitrendszerek mentén egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő kultúrákban élünk. Másrészt úgy, hogy a képességeink alapján mindannyian eltérő életutakat járunk be, eltérő foglalkozást választunk, abban nem egyforma módon leszünk sikeresek, ami rendesen megjelenik vagyoni különbségekben is. De ezek az egyéni különbségek a társválasztásban, a családtervezésben, a házasodási és válási hajlandóságban is tetten érhetőek, ami összességében egy rakás nagyon sokszínű kisközösséget eredményez. Része az emberi alaptermészetnek az is, hogy többségében törekszünk kitűnni, növekedni, tehát dinamikusak vagyunk, ami megint nem fér össze a statikus marxi utópiával. Azt ugyanakkor érdemes megszívlelnünk, hogy az emberek közötti különbségek egyáltalán nem indokolják a jelenlegi óriási vagyoni egyenlőtlenségeket a befektetők és a társadalom további 99%-a közt.

Marx második tévedése szintén az emberi természet nem ismeréséből fakad. Az általa vágyott kommunizmus ugyanis egy elit nélküli világtársadalmat vizionált, csakhogy maga az államszocializmus bizonyította, hogy ez nem lehetséges. Hisz a szovjet típusú rendszer megszületése csak elitcserét hozott, azután ez az új, szocialista elit sohasem mondott le a hatalmáról, hanem ugyanúgy ragaszkodott hozzá, mint korábban az arisztokraták, vagy a befektetők. Hozzájuk hasonlóan a társadalom alacsonyabb szintjein is fönnmaradtak a hierarchikus viszonyok, mondhatni az emberek igényelték a vezetőket és így az elit létezését. A vágyott „kommunista erkölcs” a proletárdiktatúra évei alatt sem fejlődött ki. Itt persze érvelhetünk azzal, hogy a kudarc oka a hatalmon lévők inkompetenciájából fakad, de ha megnézzük a törzsi társadalmakat, vagy az emberszabású majom közösségeket, mindenhol találkozunk hierarchiával és valamilyen elittel. Sőt, a mai tudásunk szerint az ősemberek közösségei is így épültek föl. Tehát nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy – Marx tézisével ellentétben – a történelemben sohasem volt egy ősi, kommunisztikus állapot, még a magántulajdon megjelenése előtt sem.

A cikksorozat fojtatásában a technológiai fejlődés gazdaságra, társadalomra, politikára és diplomáciára gyakorolt hatásaival foglalkozom majd.