Spanyolviasz

Magyarországról nézve talán nehéz megérteni a túlnépesedést, amikor minden népszámlálás alkalmával a magyarság elfogyásáról, nemzethalálról beszél a társadalomtudósok jó része, és nyugaton mindenütt csökken, vagy stagnál a népesség. Különben is, miért kell nekünk egyáltalán a túlnépesedéssel foglalkozni?

Azért, mert a folyamatos klímaváltozás mellett és azzal szoros összefüggésben a túlnépesedés a történelem másik nagy motorja. Ha csak a hazai vonatkozásokat nézzük, a túlnépesedés miatt kezdtek el őseink vándorolni és kötöttek ki végül Pannóniában, de ugyanezért szabadultak ránk a tatárok, majd később a törökök is. Kicsit tágabban szemlélve emiatt vándorolt szét az ember a Földön, ezért tértünk át halászó, vadászó, gyűjtögető életmódról letelepedett földművelő, állattartó életmódra, ezért indult el a városiasodás és a mai értelemben vett civilizáció is az első sumer, illetve indiai és kínai városállamokban.

Vagyis a túlnépesedés nem a 21. század betegsége, hanem az emberi történelem szerves része és mozgatója. És ahogy a múltban, ma is óriási hatással van ránk, hogy mennyien élünk a Földön. De mit jelent egyáltalán az a szó, hogy túlnépesedés?

Én úgy definiálnám, hogy túlnépesedés az, ha egy adott terület nem tud minden ott élőt táplálékkal kielégítően ellátni, vagyis az élőlények száma meghaladja a természet eltartóképességét. Az eltartóképesség pedig három tényezőtől függ. Közrejátszik ebben az időjárás és az éghajlat, vagyis a klíma, a talaj minősége, illetve az emberek, növények és állatok száma és sokfélesége, tehát a bioszféra.

Mivel a klíma folyamatosan változik, és ez hatással van a talaj minőségére, valamint az ott élő növények, állatok és emberek számára és sokféleségére is, ezért nem lehet örökérvényűen meghatározni, hogy a föld egyes részeinek mennyi a maximális eltartóképessége. Annál is inkább, mivel a földművelés és az állattartás felfedezése óta az ember folyamatosan igyekszik úgy alakítani a környezetét, hogy az minél több, számunkra hasznos növénynek és állatnak adjon otthont. Ráadásul a legújabb korban a fajtanemesítések, a vegyszerek és a génmódosított növények – majd a jövőben állatok – révén az eltartóképességet egyre tágabban kell értelmezni.

Ezen felül meg kell még különböztetnünk a relatív és a valódi túlnépesedést is. Valódi túlnépesedésről akkor beszélhetünk, ha adott területen élők számára nincs megfelelő mennyiségű, illetve minőségű étel és/vagy víz, tehát az emberek – és az állatok, valamint növények – éheznek és/vagy szomjaznak.

Ezzel szemben relatív a túlnépesedés, ha van ugyan elegendő élelem és víz, de ezt csak mesterségesen tudjuk fönntartani, mert például olyan technológiával állítjuk ezeket elő, ami hosszabb távon nem fenntartható, mivel mondjuk kimeríti a talajt. Vagy súlyosan szennyezi a levegőt és az ennek hatására pusztuló termőtalaj, valamint a szintén a légszennyezés következtében erősödő globális felmelegedés csökkenti az élelemtermelő képességet. De erre példa az is, ha máshonnan szállíttatjuk az élelmet/vizet magunkhoz, amitől esetleg ott valódi éhínség/szomjúság lesz, nálunk pedig ideiglenesen marad a jólét.

A fentiek alapján nem nehéz kitalálni, hogy nyugaton relatív a harmadik világ országaiban pedig relatív, illetve valódi túlnépesedésről is beszélhetünk. Mivel számos korban találkoztunk már a problémával, a jelenkori demográfiai krízis kezeléséhez talán érdemes lehet megnézni, hogy milyen módokon oldottuk meg ezt a kérdést a múltban.

Legelőször, mikor még voltak szabad földek, őseink egyszerűen szétváltak és az egyik csoport arrébb vándorolt. Ezt látjuk a föld benépesítésekor, de később, például a görög városállamok gyarmatosításakor, vagy a népvándorlások során is. Napjainkban az űrkutatás képviseli ezt az irányt, mivel újabb bolygók meghódításával további szabad földekre tehetnénk szert.

A másik ősi módszer a háború, mikor két, vagy több nép a kölcsönös gyilkolás révén „szabadult meg a fölöslegtől”. Ennek legékesebb példája talán a keresztes háborúk sora. Napjainkra olyannyira tökéletesítettük ezt a demográfiai „szabályozó eszközt”, hogy tömegpusztító fegyverekkel akár már néhány nap alatt is megoldható lenne a túlnépesedés kérdése.

Ide kapcsolódó érdekesség, hogy a történelemben a túlnépesedésnek nem pusztán egyik lehetséges következménye a háború, de egyben a háború a népesedés motorja is, mivel a csatákat sokáig az döntött el, hogy melyik félnek volt több katonája. Ezért tehát az uralkodók pártolták a népszaporulatot, de paradox módon ugyanez vezetett ahhoz is, hogy egy idő után már nem tudták etetni/adott életszínvonalon tartani az embereket, így gyakorta szükségszerűvé vált a harc.

A harmadik lehetséges „út” a túlnépesedés leküzdésére, ha éhezés, szomjúság, vagy egy járvány következtében a „fölösleg” egyszerűen meghal. A pestis és a spanyolnátha emléke még élénken él a kultúránkban. Ráadásul a sűrűn lakott városok a legideálisabb táptalaj egy vírus, vagy baktérium számára. Nem véletlen, hogy a világvégét elképzelő írók és filmesek leggyakrabban járvány, vagy háború formájában jövendölik az apokalipszist.

A negyedik eszköz a termelőkapacitás fejlesztése, amiről fentebb már szóltam. Egy bizonyos mértékig járható és kívánatos megoldás, ám kizárólagosan alkalmazva túl sok mellékhatása van, ha pusztán technológiai szinten igyekszünk kezelni a túlnépesedést.

Végül ott van a születésszabályozás. Ez az élelmiszeripari fejlesztések mellett a másik humánus és már most is elérhető módja a demográfiai krízis kézbentartásának, de természetesen szintén nem mellékhatások nélküli. Kínában a születésszabályozás az állami szigor révén történik, nyugaton a jólét által. (A jólétnek ugyanis az az egyik mellékhatása, hogy többé nincs szükség a sok utódra a fajfenntartáshoz, sőt, a minőségi szaporulat érdekében a kevés számú utód kívánatosabb is, ahogy arról a monogámia kapcsán írtam.)

Ha kevés gyermek születik és az átlagéletkor is kitolódik, ahogy ma világszerte megfigyelhető, akkor a társadalmak „elöregednek”, vagyis több lesz arányaiban az idősek száma, mint a fiataloké, ami gazdasági szempontból problémás. Ezt látjuk ma magunk körül.

Másfelől a születésszabályozás egy viszonylag lassú módja a túlnépesedés kezelésének. Ha a Föld lakosságát kizárólag ilyen módon szeretnénk fenntartható mennyiségűre zsugorítani, ahhoz több generációnyi időre volna szükségünk és nagy kérdés, hogy van-e még ennyi időnk...

De miért kell egyáltalán csökkenteni a lakosok számát? Egyfelől azért, mert most egyszerűen nincs szükség ennyi emberre. A haditechnika fejlődése nyomán a csaták már sokkal inkább a jobb technológia és nem a katonák száma alapján dőlnek el. Mivel jelenleg távoli vágyálom csupán más bolygók benépesítése, így a kolonizáció sem ösztönzi a szaporodást. Közben egyre több munkafolyamatot bízunk gépekre, így munkástömegekre sincs immár szükség, sőt, az egyre szaporodó munkanélküliek egyenesen „útban vannak”. Hisz őket is etetni kell és egy bizonyos életszínvonalon tartani, ha nem akarják a vezetők, hogy fellázadjanak.

Közben az az életminőség, amit nyugaton normálisnak és kívánatosnak érzünk, rengeteg erőforrást igényel és borzasztóan környezetkárosító, már-már beláthatatlan méretű klímakatasztrófával fenyeget. Életszínvonalunk fenntartása fölemészti a bolygó ásványkincseit, valószínűleg többen megérjük még például, amikor elfogy a kőolaj. Ha csak néhány 10 millióan volnánk, a természet elbírná az életformánkkal járó lég- és vízszennyezést, erdőirtást, szeméttermelést, veszélyes-hulladék képzést, stb., több, mint 7 milliárd ember esetében azonban nem tartható fenn még középtávon sem a jelenlegi mentalitás. Már most sincs elegendő élelem és víz mindenkinek, a jövőben pedig vélhetően még többen fognak éhezni és szomjazni, ahogy az édesvízkészlet rohamosan fogy.

Ha tehát a globális felmelegedés megállítását és visszafordítását fontos célnak tartjuk, akkor nem kerülhetjük meg a túlnépesedés kérdését sem. A felelős családtervezés az egyik „legzöldebb” dolog, amit a környezetünkért világszerte mindannyian tehetünk. Közben, ha a kevesebb gyerekre arányosan több figyelem jut, akkor felnőve, jó eséllyel tudatosabb emberek lehetnek, mint a megelőző generációk tagjai. Véleményem szerint ez a fajta, mennyiségi helyett minőségi népszaporulat lehet a kulcsa a klímaváltozás kezelésének, de a nyugati társadalom sokrétű válságának feloldásában is ez lehet az egyik legfontosabb eszköz.

Végezetül, visszatérve a hazai demográfiai helyzethez, érdemes tisztázni, hogy a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló őseink kb. 1 millióan voltak, a területen pedig élt mondjuk 2 millió más nemzetiségű helybéli, ma pedig csak Magyarországon 10 millióan élünk, a szintén a Kárpát-medencéhez tartozó szomszédos régiókban pedig legalább még 10-13 millióan – összesen ebből magyarnak vallja magát kb. 13 millió. Vagyis a „nemzethalál” víziója legalábbis igencsak messze van, ahogy arról a következő bejegyzésben írnék bővebben.