Spanyolviasz

A középkort a mai felfogás „sötétnek” nevezi, mert a szellemi élet, az általános műveltség és a technológia színvonala sok tekintetben elmaradt a megelőző és a rákövetkező korszakokétól. Ehhez képest figyelemreméltó, hogy a középkori, szükséglet alapú gazdaság, különösen a középkori város gazdasága a maival ellentétben fenntartható módon működött. A céhes keretek között ugyanis le volt szabályozva a piac. Mindig csak bizonyos számú mester dolgozhatott az adott településen és csak többé-kevésbé megadott áron értékesíthették a minőségi szempontoknak megfelelő, tartós(!) portékáikat. Ráadásul kizárólag megrendelésre dolgoztak, nem raktárkészletet építettek, nem volt tehát túltermelés és túlfogyasztás sem. 

Ezt egészítette ki a helyi kereskedelem túlsúlya a távolsági kereskedelemmel szemben, így ugyanis más városok, vagy távoli vidékek iparosai sem támasztottak olyan versenyt, ami a szabályozott gazdaság kereteit szétfeszíthette volna. Ha mai viszonyok közt értékeljük a helyi kereskedelem jelentősségét, a fenntarthatóság szempontjából ez azért is kulcsfontosságú, mert az áru így nem utazik sok 100, nem ritkán sok 1000 kilométert repülőn, kamionon, vagy hajón, ami ugye igen környezetszennyező, másrészt, ha európai termékről beszélünk, akkor szigorúbb környezetvédelmi előírásoknak kell megfelelni a gyártás során, mint ha ugyanaz a tárgy Ázsiában készült volna.

A rendszer olyannyira fenntarthatónak bizonyult, hogy századokon át lényeges változtatások nélkül képes volt kiszolgálni a vásárlói igényeket és megélhetést biztosított az iparosok számára anélkül, hogy ökológiai, vagy gazdasági válságokat idézett volna elő. Végül nem is belső okok roppantották meg, hanem külső tényezők: az újkorban a felfedezések nyomán meggazdagodott kereskedő- és bankárréteg manufaktúrákba fektette a pénze egy részét, ami silányabb, de olcsóbb, nagy tömegben gyártott áruival csődbe vitte a céheket. A tétel pedig sajnos azóta is igaz: a fogyasztók többsége egyetlen szempont alapján választ, ez pedig az ár.

Ugyanakkor persze azt se felejtsük el, hogy a középkori ember irtotta ki az európai erdőségek jelentős részét, tehát a fenti gyakorlat nem ökológiai megfontolásból, hanem pusztán gyakorlati tapasztalatok alapján született. Akkoriban ugyanis még széles körben belátták, hogy ha egy területen hagyjuk szabadon legelni az állatokat, akkor előbb-utóbb minden növény eltűnik és az állatoknak nem lesz mit enniük. Ha pedig nincs terület, ahova áthajthatnák őket, akkor a jószágok éhen vesznek. Pihentetni kell tehát a földet, hogy tudjon regenerálódni akkor is, ha legeltetünk, akkor is, ha növényeket ültetünk rajta és csak annyi jószágot tarthatunk, amit az adott terület tartósan(!) ki tud szolgálni. Erre az elvre – amire mai tudásunk szerint gazdálkodó szerzetesek jutottak – épült a városok gazdasága is, ezért nyert teret az értelmes önkorlátozás a szabad versennyel szemben. És ez az, amit mára a többségünk elfelejtett és furcsán néznek arra, aki azt állítja, hogy vissza kell fogni a termelést, a fogyasztást és a népszaporulatot, mert végső soron ezek vezetnek a fajunkat is veszélyeztető mértékű klímaváltozáshoz. Ma mi, emberek vagyunk azok a jószágok, akik az utolsó levelet is lelegeljük a Föld nevű bolygóról… Ebben a tekintetben a középkor embere felvilágosultabb volt, mint ma a legtöbbünk.

Mindezek mellett a középkor „sötétségének” a kultúra felől is érdemes utánajárnunk. Tény, hogy az írásbeliség az ókorhoz képest visszaszorult, a művészek jó darabig saját nevüket sem tüntették föl művükön, mondván az isten munkája, ők csupán az eszköz, amin keresztül a teremtő alkotott, a mű célja pedig isten és nem az alkotó személyének dicsőítése. Ezeknek a műveknek ráadásul a kidolgozottsága, részletgazdagsága és témaválasztása is messze elmaradt az ókori alkotók színvonalától. Nem is csoda, hisz minden, így a művészetek is az egyház dogmatikus tanításainak volt alárendelve. Ugyanez igaz az oktatásra is, ahol a papság sokáig nem érezte feladatának a hívők széles körének kiművelését a nem ritkán maga által sem értett, ezért ördöginek tartott tudományok iránt. Megelégedtek azzal, hogy a hívek, számukra már ismeretlen nyelven, latinul hallgassanak miséket és fohászkodjanak egy olyan úrhoz, akit a mindenkori politikai céljaik szerint használtak magyarázatként és igazolásként minden tettükre.

Akár napjaink és a 20. század populista vezetői és számos diktátora, istent, vagy ma a „jó célokat”, mint „a haza védelme”, vagy „a család védelme” legitimációs eszközként használták és használják bármire, amit állítólag ezek érdekében, vagy az úr akaratából tesznek és tettek. Ha most nem a konkrét témákat tekintjük, hanem tágabban magát a jelenséget, akkor számomra ijesztően sok hasonlóságot fedezhetünk föl a múltunk és jelenünk között. Az egykori, írástudatlan, vakbuzgó hívek és a mai funkcionális analfabéta, vakhitből politizáló – vagy szebben mondva érzelmi alapon politizáló – tömegek közt én nem látok érdemi különbséget. Ahogy a keresztes eszme, vagy a terrorizmus elleni harc is ugyanúgy elfedhet egyszerű gazdasági érdeket – a kereskedelmi utak feletti ellenőrzés megszerzése, illetve az olajkincs fölötti kontroll megszerzése –, mégis, tömegek számára megfelelő ok, hogy megszállják a Közel-Keletet és akár az életüket adják a „jó ügyért”.

Ma, hiába tudunk írni-olvasni és hiába az internet, lényegében nem vagyunk tájékozottabbak a világunk működését és közügyeinket illetően, mint a középkor átlagembere, az egyszerű jobbágy. Sőt, a mindennapokat tekintve ő talán még jobban képben volt a saját életével kapcsolatban, mint mi a miénkkel, hisz tudta, hogy a családja megházasítja majd valakivel, akitől nem lehet elválni és akivel gyerekeket kell csinálnia. Azt is tudta, hogy minden felmenője, amíg a családi emlékezet visszanyúlt földműves volt és azt is, hogy minden leszármazottja is az lesz, ezért neki sem kellett sokat gondolkodni, hogy „mi legyen, ha nagy lesz”, hacsak ki nem tagadták, vagy annyira el nem szegényedett a család, hogy szerzetesnek, keresztesnek, vagy haramiának nem kényszerült állni. Nem volt kérdés számára, hogy engedelmességgel tartozik istennek és urának, a közügyeket, mint a környék védelmének megszervezése a nemesekre bízta. Ezen kívül pontosan tudta, hogy mire való és hogy készül a kapa és a kasza, amiket nap mint nap használt, ahogy a többi eszköze legyártásával és használatával kapcsolatban is képben volt. Ehhez képest mi a helyzet ma?

De félreértés ne essék, nem romantizálom, vagy idealizálom a középkort, csupán azt állítom, hogy ezt a időszakot, amit sok tekintetben a mai kor ellenpontjaként használunk, érdemben kevés területen haladtuk meg és a mi világunk is hasonlóan „sötét”, mint a szemünkben a középkor.

Vegyük például a társadalmi berendezkedést, ahol elvben az egyik legnagyobb változást vittük végbe a feudális államszerkezethez képest. Tény, hogy ma már elvben nincsenek születési előjogok – leszámítva a reprezentációs célból életben tartott monarchiák esetében, amilyen például az angol királyi család –, amik kizárnák az emberek egy részét bizonyos szakmákból, vagy a közügyekbe való beleszólásból. De ha megnézzük, hogy a gazdasági világ elit tagjai hogy kerültek oda, ahol vannak, akkor azt látjuk, hogy elsöprő többségük örökölte és nem a munkája révén szerezte a vagyonát, a vagyon korlátlan örökíthetősége pedig egy jog. Egy olyan jog, ami generációkon át fenntartja a gazdasági egyenlőtlenségeket.

Ha tovább megyünk és megnézzük azt is, hogy vajon hogyan születnek a törvények, akkor azt látjuk, hogy a parlament tagjait valóban az egész nép választja, így tehát közvetve van beleszólásunk a közügyeinkbe. Ám az egyes törvények elfogadásakor már sokkal inkább az előbb említett elitnek az akarata érvényesül, hisz lobbi szervezeteiken keresztül összehasonlíthatatlanul nagyobb nyomást tudnak gyakorolni a képviselők napi munkájára, mint egy átlagember, aki azzal van elfoglalva, hogy napról napra éljen és jellemzően tudomása sincs arról, hogy mi folyik a képviselőházban. Vagy ha tájékozottabb polgár, akkor is csak a médián megszűrt, torz képet látja, nem ül ott személyesen az ülésteremben, a bizottságokban és pláne nem a titkos háttéralkuk helyszínein.

Papíron tehát nincs előjogokkal védett nemességünk, de valahogy az öröklési jog mégis fönntartja a társadalomban a vagyoni egyenlőtlenségeket, sőt, ahogy az elit neki tetsző szabályokat alkottat a parlamenttel, úgy hárul el minden akadály az elől, hogy ez az egyenlőtlenség még tovább fokozódjon – lásd pl. a szabadkereskedelmi egyezmények és hatásaik. A helyzet tehát hasonló, mint az ókori Róma patríciusai és plebejusai közti viszony, ott ülnek ugyan a „néptribunusaink” a parlamentben, de jellemzően a „patríciusok” érdekeit képviselik, nem a plebejusokért cselekszenek, ráadásul már vétójoguk sincs. Ami valóban lényeges változás, hogy ma ez a nemesség nem a királytól kapja a hatalmát, hanem épp fordítva, ők csinálnak királyokat.

Papságunk is van és nem csak a reverendás fajta, de ahogy nemrégiben egy Guardian cikk szerzője találóan megjegyezte egy másik, öltönyös típus is, akit közgazdásznak hívunk. Ők pedig azt prédikálják, hogy a folyamatos és korlátlan gazdasági növekedés jó és szükséges, nekünk pedig mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ezt előmozdítsuk. Vagyis Termelj!, Fogyassz!, Szaporodj!, hangozhatna korunk tételmondata. A környezetvédelem is csak addig érdekes, amíg pénzt lehet belőle csinálni, onnantól, hogy valóban a környezet védeleméről szól, már rossz üzlet, mert az iménti hármasság antitézise: Keveset fogyassz!, Keveset termelj!, Módjával szaporodj!.

A polgárság és a jobbágyság mai megfelelői leginkább a kis és közepes vállalkozók, illetve az alkalmazottak, de a dolgozó tömegeket jó eséllyel hamarosan kiszorítják és fölöslegessé teszik majd a gépek, ami bizonyára előbb-utóbb a jogok elvesztésében is testet ölt  – ennek előjele a jóléti államok szociális ellátórendszereinek szinte mindenfelé tapasztalható megnyirbálása, például a nyugdíjkorhatár folyamatos emelése és így a nyugdíjas kor, mint intézmény fokozatos megszüntetése.

Egyedül a nemek egyenlő jogainak megteremtését tekinthetjük valóban minőségi változásnak, még ha a gyakorlatban sokszor nem is szerzünk érvényt a jogegyenlőségnek. Ez azonban a gender szerepek változása mellett a társadalmi szerepek változását is magával hozta és jelenleg is egy átmeneti állapotot élünk, mikor sem a férfiak, sem a nők nem tudják széles körben, hogy milyen viszonyrendszerben kapcsolódjanak egymáshoz úgy, hogy az tartósan, minden résztvevő megelégedésére működjön. A monogám párkapcsolat és a kétszülős család válságáról itt írtam bővebben.

Végül a középkor kezdetét egy nagyszabású migrációs hullám fémjelezte, ami egyebek mellett megsürgette Róma bukását is. Azután a korszak folyamán több népmozgást figyelhettünk meg és a végén is részben egy újabb migrációs hullám, a felfedezések hatására indult kivándorlás hozta el az újabb korszakváltást. A népvándorlásokról és az integráció/párhuzamos társadalmak kérdéséről sok adattal szolgál nekünk a középkor, érdemes tanulmányozni!

Hogy csak néhány, lényegesebb jelenséget említsek: az akkori népmozgások – ahogy a megelőző korokban is – végül szinte mindig a bevándorlók asszimilációjával oldódott föl. A többségi társadalomhoz való idomulás és beolvadás jelentette a túlélést többek közt a jászoknak és a kunoknak, ha a magyar történelmet nézzük, de még Hispániában, vagy a Közel-Keleten is, ahol keresztények és muzulmánok éltek egymás mellett, volt keveredés a népek közt, bár, mivel egyik és másik helyen mindkét kultúra képviselői nagy számban jelen voltak és erővel mentek oda, így itt asszimiláció, vagy integráció nem történt. Ahogy ma a nemzetiség, akkor a vallási hovatartozás volt a fő választóvonal a csoportok identitásában. Többek közt ezért sem lettünk törökké 150 év alatt, miközben, mondjuk a német polgárok Magyarországon, bár sokáig ápolták nyelvüket és hagyományaikat a városaikba zárkózva, lassanként végül idomultak a többséghez és beolvadtak a magyarságba.

Van ugyanakkor példa működő párhuzamos társadalmakra is, mint a középkori zsidóság helyzete Európában. Akár az ókorban, a zsidók megtartották hitüket, szokásaikat és identitásukat a középkorban is, ha tetszik, ők a történelem legrégibb nacionalistái. Ugyanakkor megtalálták a helyüket a velük sokszor elutasító, vagy ellenséges többségi társadalom mellett: a lenézett és alantasnak tartott, mégis szükséges kereskedő és pénzváltó hivatásban.

Ezzel szemben a magyarországi cigányság sorsa arra példa, hogy föloldhatatlannak tűnő feszültség is származhat abból, ha egy népcsoport nem integrálódik valahogy a többségi társadalomba. Amíg a cigányok vándorolhattak, vándorcirkuszosokként és vándorzenészekként megtűrt tagjai voltak a középkori magyar társadalomnak, de amint röghöz akarták kötni és erőszakosan letelepített, földművelő és állattartó életformára kényszerítették volna őket, megindult a máig tartó feszült, olykor ellenséges viszony mérgesedése. A gond abból adódott, hogy a már említett kunokkal, jászokkal, németekkel és zsidókkal ellentétben a cigányságnak nem jutott olyan kollektív szerep, amivel hozzájárulhattak volna a társadalom egészének virágzásához. Pontosabban a neki szánt szerepet nem fogadta el a cigányság.

Mert míg a jászok és kunok könnyűlovasként a hadseregben láttak el feladatokat, a németek iparosokként, a zsidók kereskedőkként voltak hasznosak a társadalom számára, addig a cigányoknak a szlávokhoz hasonlóan földművelő, jobbágy szerepet szánt a hazai elit, amit a romák többnyire nem fogadtak el. A cigányság esetében inkább csak eseti, egyéni példák vannak arra, hogy valaki megtalálta a helyét így, vagy úgy a középkori társadalomban, összességében azonban sokkal inkább megmaradtak megtűrt, de be nem fogadott státuszban.

Vagyis az együttélés szempontjából a társadalmi hasznosságnak kiemelkedő jelentőssége van. Ma Nyugat-Európában az arabok járnak hasonló cipőben, mint egykor a hazai cigányság és az automatizáció miatt hamarosan már az a tétel sem lesz igaz, hogy az elöregedő európai társadalmak munkaerőhiánnyal küzdenek, így pedig esélyük sem lehet a társadalom egésze számára hasznos, nekik pedig megélhetést és büszkeséget adó szerep megtalálására. Ahogy azt pszichológiai kutatások is megerősítették, ha rászorulunk egymás segítségére egy feladat elvégzésében és megtanulunk együtt dolgozni, akkor formálódhat a csoport identitás egy tágabb, mindkét felet magába foglaló közös csoportidentitássá.