Mindig meglepődöm, mikor emberek elismerően elámulnak azon, hogy „mennyi mindent tudok” – ami alatt sokszor azt értik, hogy mennyivel többet tudok náluk. Már csak azért is, mert egyfelől nem tartom magam zseninek, sőt, éppen hogy átlagos az intelligenciám, a „tudásom” java része pedig egyszerű, logikus felismerések sora, amikre bárki rájöhet. Másfelől ezek az emberek nagyobbrészt olvasott, rendkívül értelmes, magasan művelt személyek, nem a világra épp csak ráébredő tizenévesek, ráadásul nem ritkán idősebbek nálam akár egy-két évtizeddel is.

Persze nagyon jól esik, mikor ilyen elismeréseket kapok, de valahogy mégis van ebben valami furcsa és kissé zavarba ejtő. Elkezdtem elmélkedni, hogy mi lehet ennek az oka és a válasz „homlokon csapott”. Ha ugyanis nem vagyok zseni, és intellektuálisan sem vagyok jobb ezeknél az embereknél, akkor csak az lehet a különbség, hogy én valamit másképp csinálok, mint ők. Gondolkodtam, gondolkodtam, aztán egyszerre ráeszméltem, hogy a megoldás ott van az orrom előtt, vagyis inkább mögötte, épp azt csinálom: gondolkodom.

Ma a tájékozottságnak hatalmas a presztízse, ezért folyton tájékozódunk. Az információ kultusza olyan nagy, hogy hajlamosak vagyunk azt a tudással azonosítani, pedig az információ nem több puszta adatnál. Valódi tudás csak akkor lesz ezekből az adatokból, ha fejben dolgozunk velük kicsit, gondolkodunk rajtuk, nem pedig akkor, ha csak nyersen elraktározzuk. A gondolkodás helyett viszont a legtöbb ember inkább még több információt keres, nehogy lemaradjon valamiről, így alig jut ideje gondolkodni.

Nekem ezzel szemben az információ csak addig értékes, amíg képet kapok általa egy témáról, azután a gondolkodásé a terep. Nem érzem szükségét, hogy folyamatosan újabb és újabb tudásmorzsákat halmozzak föl az adott területről, mert ha már képes vagyok elkezdeni gondolkodni róla, elég információm van. Ha pedig közben föltűnik, hogy valamilyen oldalát nem értem jól, még mindig utánanézhetek annak is.

Én ebben vagyok más. Két éve szinte egyáltalán nem nézek, olvasok, vagy hallgatok semmilyen híreket, és korábban sem voltam „hírfüggő”. „Hírtelen” ember lettem, ami egészen felszabadító érzés, próbáljátok ki! Az a tapasztalatom, hogy ha valami tényleg fontos, az amúgy is eljut hozzám.

És ha már a híreknél járunk, ma a nagybetűs Média, beleértve az újságokat, a rádiót, a TV-t és az internetet is, alapvetően befolyásolják a világnézetünket. Nem egyszerűen „segítenek” a véleményformálásban, hanem helyettünk alkotnak véleményeket, amiket mi átveszünk, és ezekből hozzuk létre a „saját” elképzeléseinket, de nézzük inkább a gyakorlatban!

Vegyünk egy hírt, mondjuk, hogy esett a forint árfolyama. A híradásokban soha nem áll meg ennyinél a beszámoló, hanem médiumtól függően hosszabban, vagy rövidebben, de meg is magyarázzák, hogy a forint árfolyamesése mit jelent pontosan. A híradás többi része tehát következtetés, vagyis vélemény.

Ma a jól tájékozottság azt jelenti, hogy valaki nem csupán egy helyről szerzi az információit, hanem megnéz/elolvas/meghallgat más forrásokat is arról, hogy esett a forint árfolyama, tehát több véleményt is megismer. Ettől viszont nem fog többet tudni a forint árfolyameséséről, csupán több véleménnyel találkozik.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Miért van egyáltalán szükség rá, hogy megmagyarázzanak nekünk egy hírt? „Mert ilyen témákhoz az emberek többsége nem ért”, jöhetne a válasz, de miért kéne szakembernek lenni, hogy tudjuk, mit okoz az életünkben a forint árfolyamának csökkenése? Ehhez nem szakértelem kell, csak józan paraszti logika!

A híreknek nevezett véleményekkel az a baj, hogy sokan a végére már nem is emlékeznek arra, hogy mi volt maga az alaphír, és így el sem kezdhetnek gondolkodni róla. A gondolkodás helyére véleményeket raktunk. A „tájékozott” ember egynél több véleménnyel is találkozik, és ezekből gyúrja ki az álláspontját.

Végül sokaknak talán nehéz lehet elengedni azt az érzést, hogy ha nem lógnak folyton a hírforrásokon, akkor lemaradnak valamiről, pedig valójában amikor így tesznek, épp akkor maradnak le a legfontosabbról: a saját életükről.