Spanyolviasz

Ha folytatjuk az eddigi gondolatmenetet, akkor érdemes önálló tényezőként megvizsgálni a technológia szerepét is a világunkban. Ugyanis sem a világgazdaság válságának, sem a társadalmak szétesésének, sem a politika és a diplomácia radikalizálódásának, illetve destabilizálódásának nincs akkora közvetlen hatása az életünkre, mint a technológiai fejlődésnek.

A belsőégésű motor forradalmasította a közlekedést, a telefon, majd a mobil és az internet a kommunikációt, ahogy óriási mértékben formálja az emberi kapcsolatainkat is. Az elektronikus média megjelenése az értékrendünket és a világlátásunkat minden korábbinál nagyobb mértékben képes alakítani, miközben éppen e három terület fejlődése teszi lehetővé a mai értelemben vett demokráciák működését, sőt, a net lehetőséget kínál egyfajta továbbfejlesztésre, az úgynevezett közvetlen demokrácia megteremtésére is.

Az elektrotechnika és a gépészet vívmányai kiszabadították a nőket a „konyhából” és az egyenjogúság felé terelték a nyugati embert a hadászat fejlesztései is, ahogy a világháborúk a férfiakat a harcterekre szólították, míg a nők munkába állhattak a gyárakban. Az orvostudomány csodái egyre hosszabb életet ígérnek a tehetőseknek, de jobb általános egészségi állapotot és kisebb csecsemőhalandóságot biztosítanak a szegényebbeknek is, így pedig, az ipari méretekben folyó élelmiszertermeléssel karöltve, mellékesen megteremtették az emberiség eddig soha nem látott túlnépesedését.

A sorozatgyártás a tömegek számára elérhetővé tett addig luxuscikkeket, mivel silányabb minőségben, betanított munkásokkal és gépekkel gyártatva a mesterek helyett oly mértékben le tudták nyomni az árakat, hogy az a szegényebb néprétegek számára is megfizethetővé vált. Vagy, ha mégsem, akkor is ott a hitel… A jószágok mellett azonban óriási mértékű üvegházgázt is termel az ipar, a mezőgazdaság és a szállítmányozás a vizek szennyezéséről és az erdők kiirtásáról nem is beszélve.

Ahogy az a fenti felsorolásból is látható, a technológia fejlődése nem egyértelműen jó, vagy rossz. Megítélése sokkal inkább attól függ, hogy mire használjuk azt és hogyan. A hívei mindig is azt hangoztatták, hogy a technológia fogja megoldani a világ problémáit, míg kritikusai szerint a fejlődés folyamatosan új és egyre nagyobb volumenű problémákat teremt, amik előbb vagy utóbb akár az emberiség pusztulását is hozhatják.

Bár mindig is a gazdaság teljesítménye ösztönözte a fejlesztéseket, a technológia óriási mértékben visszahat a pénzvilágra is. A virtuális pénz megjelenését például a számítástechnikai és informatikai újítások tették lehetővé, ahogy az internet napjainkban megreformálja a kereskedelmet, a marketinget, de az egész munkaerőpiacot is. Ezen a ponton logikus lehet a kérdés, hogy egyáltalán miért érdeke az elitnek mindez?

Talán evidenciának tűnik, hogy a technológiai haladás mindig a profitmaximalizálást szolgálja, de ha belegondolunk, hogy a világ legvagyonosabb embereinek mi szüksége van még több pénzre, akkor kicsivel mélyebben is megérthetjük a technológiai fejlődés lényegét. A befektetők kezében a pénz ugyebár a hatalom forrása, vagyis, ha növelik a vagyonukat, akkor azzal a hatalmuk nő. Mivel a legtöbben közülük éppen ezt teszik, ezen keresztül láthatóvá válik, hogy mi motiválja a világ urait: a hatalmuk vég nélküli kiterjesztése és erősítgetése, egyrészt a szegényebb sokasággal, másrészt a többi befektetővel szemben.

Tehát a technológiai fejlődés végső célja az abszolút hatalom elérése, aminek két útja lehetséges. Egyrészt az emberi elme megismerése és a tömegmanipuláció eszközeinek fejlesztése révén elvileg megteremthetjük a totális kontrollt a személyek érzelmei, gondolatai és így cselekedetei fölött. Másfelől, ha a javak összességét a befektetők birtokolják és minden gyártókapacitás is kizárólag az ő kezükben összpontosul, akkor elérhető a totális függés állapota. Vagyis, amennyiben gépekkel termeltetik meg a javakat, amiket gépek fejlesztettek, azután gépek szállítják azokat a vevőkhöz és gépeken keresztül lehet ezeket megvásárolni, tehát ha a fejlesztést, a termelést, a szállítást és a szolgáltatást is teljes mértékben gépesítik, akkor az ember munkájára többé nincs szükség. Ez pedig azt jelenti, hogy a személyek nem dolgoznak – esetleg nem is dolgozhatnak –, és így nem alakul ki kompetenciaérzésük, illetve a távolabb mutató célok iránti motivációjuk, nincs jövedelmük és önállóan nem is életképesek, még annyira sem, mint napjaink nagyvárosi polgárai.

Ebben a helyzetben a javakat birtokló befektetők, kényük-kedvük szerint megállapított alapjövedelmet biztosíthatnak a többiek számára, akik azután ebből kizárólag az ő termékeiket vásárolhatják meg. Következésképp teljesen ki vannak szolgáltatva a tőkéseknek, totális mértékben függenek tőlük.

E két út között helyezkednek el a hadászati célú fejlesztések, amik végső soron az elit teljes függetlenségét és legyőzhetetlenségét hozhatják el. Ma ugyanis még „zsoldosokkal” őriztetik a hatalmukat, akiket fizetni kell és a lojalitásuk csak addig tart, míg érkezik a számlájukra a pénz. Egy drónhadseregnek ezzel szemben elég a karbantartás is, amit szintén rá lehet bízni a gépekre, és csak arra kell vigyázni, hogy ne hekkeljék meg a szoftvereit. Az ilyen csúcstechnológiával az egyszerű emberek még szervezett formában sem vehetik fel a versenyt, épp ezért általa a tömegekre kényszeríthetőek a befektetők törvényei és azok betartatását is nyugodtan a robotokra lehet bízni.

Kicsit távolabbra tekintve elmondható, hogy a technológia mindig is nagymértékben formálta a társadalmainkat. Már az öltözködés megjelenése, vagy a tűzhasználat is rengeteg mellékhatással járt a szégyenlősség megszületésétől, a hidegebb vidékek benépesítéséig. Az ipari forradalom kezdete óta azonban a változások üteme és léptéke embertelenül megnőtt.

Egyrészt a technológiai fejlesztések nyomán felpörgött a városiasodás, majd közvetve ennek hatására hullottak szét a kisközösségek, azután a családok és – nagy általánosságban – lettek egyre virtuálisabbá és személytelenebbé a kapcsolataink. Már nem ismerjük a szomszédot, sem a kereskedőt, akitől az ételt vesszük, még kevésbé a termelőt, de sokszor még a kollégákat sem. Alig tudunk valamit az orvosunkról, vagy a tanárainkról és a főnökeinkről, a cégtulajdonosokról nem is beszélve. Nem ismerjük a rendőrt, aki igazoltat és ő sem minket, de nem ismerjük a képviselőt sem és fordítva, akit többek közt a mi szavazatunk juttat a törvényhozásba, így pedig hogyan is képviselhetne bennünket?

Másrészt a technika, bizonyos értelemben „összehozza a világot” a telekommunikációs eszközök révén – vagy legalábbis ezt az érzetet kelti –, de egyúttal kulturális szakadékot is teremt a szegények és gazdagok között. Akik megengedhetik maguknak a legújabb kütyüket, egészen másfajta életet élhetnek, más világot látnak, és más dolgokra vágyhatnak ezek révén, mint akik nem. A jelenlegei trendek alapján pedig ez a szakadék egyre csak tovább mélyül majd a következő években.

Azáltal, hogy többségében nem értjük a hétköznapokban használt eszközeink működését, a függőségünk nő, a kompetenciaérzésünk pedig csökken. Függünk ugyanis a szolgáltatóktól, ahogy ezek köré az eszközök köré szervezzük az életünket és függünk a szerelőktől is, ha ezek elromlanak. Az ugyanakkor csak tőlünk függ, hogy mennyire engedjük be a technológiát az életünkbe és az is, hogy mire használjuk azt. Ez a mi szabadságunk! Hisz a különféle eszközökkel az önfenntartó képességünket és így a szabadságunk mértékét is növelhetjük, nem csak a függőségünket.

Ma a technológiai fejlődés hívei dominálnak a világban és, mintha az innováció kötelező lenne, amit csak el tudunk készíteni, azt el is készítjük. Ugyanakkor attól, hogy valamit meg tudunk tenni, vagy építeni, nem kötelességünk azt megtenni, vagy megépíteni. Azért, mert hamarosan képesek leszünk rá, hogy mesterséges intelligenciát teremtsünk és akár ennek a kezébe adjuk a világ sorsát, nem kell így tennünk. Ahogy nem lesz kötelező robotokra bízni a háztartásunkat sem a robotika fejlődése nyomán, vagy a nanotechnológiai és biotechnológiai fejlesztések révén piacra kerülő kütyüket sem lesz muszáj a testünkbe rakatni, hogy a virtuális valóságot és a reális valóságot összemoshassuk általuk egyfajta „kiterjesztett valósággá”.

Mert az „amit lehet, azt kell” szemlélet átragadt a lakosságra is, ahogy láthattuk a rádió, vagy a TV elterjedése kapcsán, vagy legutóbb a mobiltelefonok és a számítógépek, majd az internet és az okos telefonok esetében. Az újdonságok és a kütyük fétisére természetesen azért van szükség, mert a túlfogyasztást serkentik, ily módon pedig az eddigi világrendet támogatják.

Másrészt a technológia valóban adhat megoldásokat korunk számos nagy kérdésére. A zöld energia forradalma lelassíthatja, és hosszabb távon leállíthatja a felmelegedést, ahogy az űrrepülés és a terraformálás fejlődésével egyszer talán kolonizálhatjuk a többi bolygót, így pedig új erőforrásokhoz juthatunk a kiapadó készleteink pótlására. A fogamzásgátlás és a sterilizáció, a háborúk és a járványok mellett gyors megoldásokat kínálnak a túlnépesedésre – ha azok sokszor embertelenek is –, míg a nukleáris fegyverek elterjedtsége akadályozza meg a harmadik világháború kitörését.

Fontos azonban látni, hogy ezek a kérdések mind csak tünetek, az emberiség lelki és morális éretlenségének tünetei, melyek kezeléséhez a technológia csupán eszköz, az alapproblémát viszont érintetlenül hagyja. Ahogy korábban utaltam rá, a nyugati társadalmak széthulló, individualista berendezkedése a polgárokat leginkább a kamaszkorra emlékeztető állapotba löki és nem ritkán „megbetegíti”, míg a harmadik világ népei a kollektivista közösségekben inkább a gyermeki léthez hasonlatos szerepekben élnek. Azután a csúcstechnológia ezeknek a kamaszoknak és gyerekeknek a kezében sokszor nagyszerű, máskor rémisztő eszközzé válik. Merthogy az emberiség fejlődése – a gazdasági berendezkedésünk nyomán – mindeddig féloldalasan zajlott, az intelligencia és az intellektus fejlesztésének a túlsúlyát hozta, ami mögött jócskán lemarad a lelki és a morális fejlettségi szintünk. Ez az az alapprobléma, amit semmilyen technológiai fejlődés nem oldhat fel, bár bizonyos esetekben részlegesen ellensúlyozhat, ahogy arra a folytatásban kitérek.

A cikksorozat befejező részében azt járom körül, hogy az eddigi világrend felbomlása, vagy átalakulása milyen lehetséges következményekkel járhat a jövőre nézve.