Spanyolviasz

A globalizáció a közgondolkodásban 20.-21. századi, „modern” jelenségként szerepel, pedig maga a törekvés szinte egyidős a civilizációval. Mondhatjuk, hogy az egyik legmeghatározóbb erő, ami a történelmünket formálja. Közvetlen hatása a mindennapjainkra nagyobb, az olyan világjelenségekénél, mint a klímaváltozás, vagy a túlnépesedés, mégis alig van róla fogalmunk, hogy tulajdonképpen mit is jelent egyáltalán.

Egy népszerű példa szerint az, hogy most Magyarországon olvasod ezt a bejegyzést egy USA-ban tervezett, de kínai ércekből Koreában gyártott laptopon, amit orosz kamionos szállított le a német tulajdonú üzletbe, ahol a nigériai eladótól vetted, na, az a globalizáció. És való igaz, a globalizáció ma, legalábbis a hétköznapok szintjén éppen így néz ki, a tőke, az áruk és a munkaerő szabad áramlását, a szabad, vám- és korlátozásmentes világpiac gondolatát értjük rajta. A fogalom azonban ennél tágabb értelmű. A saját meghatározásom szerint legelemibb szinten a globalizáció minél több ember egységbe kovácsolását jelenti. Elsőre talán furcsának tűnhet ez a definíció, de ha végig tekintünk a történelmünkön, hamar értelmet nyer.

Evolúciósan a fajunk arra szelektálódott – vagy isteni módon arra teremtetett –, hogy az emberszabásúakhoz hasonlóan kis közösségekben éljen. „Rendesen” őseink 100-150 fős csoportokba, törzsekbe szerveződtek, ahol mindenki ismert mindenkit és ezek a személyes kapcsolatok jelentették a csoportösszetartó erőt, a közös identitás alapját. (Ma sem tudunk ennél több embert „fejben kezelni”.) Bizonyos szempontból a civilizáció ennek az evolúciós korlátnak a ledöntését jelenti: az emberek megtanultak a törzsi létszámnál nagyobb tömegben is tartósan együttműködni és olyan csoportidentitást létrehozni, ami képes volt sok, egymást nem ismerő, akár életükben soha nem is találkozó személyt egységbe forrasztani.

Ezt az együttműködést gazdasági szükségszerűség szülte: a nomád életmódról letelepült földművelő, állattartó életmódra váltó eleink rákényszerültek, hogy a hatékony gazdálkodás megszervezéséhez a korábbinál nagyobb számban fogjanak össze. Így születtek a falvak, majd az első városok, városállamok, ahol a közös nyelv és szokások, a közös származás és az egy közös úrnak, vagy közös uraknak való engedelmesség együtt adták az új, a törzsinél már tágabb identitás alapját. (Az úr, vagy urak itt nem csak a város vezetőjét/vezetőit jelentik, de a közösség isteneit is.) Ebben az identitásban tehát a származás révén még fontos szerepet játszottak a személyes ismeretségek, a rokoni, bajtársi és baráti kapcsolatok, de már nem csak ezek határozták meg, hogy valaki, mondjuk sumérnek, akkádnak, vagy asszírnak tartotta-e magát és maga körül másokat is.

Ez a fajta egységesülés a hatékonyabb gazdaságszervezés mellett egyben minden korábbinál nagyobb hatalmat is biztosított a vezetőknek: az uraknak és a papságnak, ami hamarosan öncéllá, a globalizáció motorjává vált. A befolyásukat a szomszédokra is ráerőszakoló városállamok birodalmakká nőttek, melyek sorából kiemelkedik Nagy Sándor hatalmas állama. Az antik Makedón Birodalom, a fáraók Egyiptomához hasonlóan egyetlen ember, az isteni uralkodó dicsőségét szolgálta, egyben személye volt az egység fennmaradásának záloga. Ám míg a fáraóknak segítségére volt a közös identitás megőrzésében a közös vallás és a közös nyelv, valamint a közös hagyományok, addig Alexandrosz rengeteg eltérő kultúrájú, különböző nyelvű és mindenféle hiedelmű népet próbált néhány év alatt egyetlen birodalomban egységbe kényszeríteni. Túl gyorsan akart túl sokat és a puszta erőn, bürokrácián és személyi kultuszon nyugvó állama a halálakor részekre hullott, akárcsak később a hasonló megközelítéssel dolgozó Attila Hun Birodalma, vagy a tatár Dzsinkisz kán állama. Jelentősége nem az erőszakkal meghódított és ideiglenesen összetartott terület nagyságában áll, hanem abban, hogy Sándor már az egész ismert világot akarta egyesíteni. Ezt az álmot kergeti azóta minden valamire való globalista is.

A Római Birodalom azért tudta sokkal tartósabban megvalósítani az alexandroszi utópiát legalább részben, mert az erő, a bürokrácia és a személyi kultusz mellett a közös identitás kiépítésére, a közös piac révén megteremtett gazdasági kapcsolatokra és a különféle szokásokkal és hiedelmekkel szemben mutatott tolerancia keverékére egyaránt épített.

Azután a középkori globalizmus, a keresztény és a mohamedán egyházak nemzeti határokon átívelő vallási, kulturális kapcsolatai és hiedelemközössége vitte tovább az eszmét, amikor a világi hatalmasságok Róma nagyságát megközelíteni sem bírták, nemhogy túlszárnyalni. Sőt, az újkorban eleinte úgy tűnt, hogy a gyarmatosítással párhuzamosan futó térítő munka révén a kereszténység egyszer majd globális dominanciára is szert tehet, de a 19.-20. századra a felvilágosodásból és humanizmusból kinőtt három eszme: a liberalizmus, a fasizmus és a kommunizmus mind erősebb alternatívának bizonyultak. Leginkább talán azért, mert a vallási, kulturális globalizmus mellett politikai, gazdasági és katonai hatalmat is ígértek a vezetőknek, immár az egész emberiség felett. (A magam részéről minden internacionális törekvést globalistának tartok, hiszen mindegyik az egységes emberiség felé vezető út tégláit rakja le, ha nem is mindig tudatosan.)

A 3 ideológia küzdelméből végül egy világháborún és egy hidegháborún keresztül a liberalizmus került ki győztesen, de érdemes észrevenni, hogy a globalizáció felől nézve nem volt köztük igazi különbség. Mind Nagy Sándor álmát tervezte megvalósítani, a Római Birodalom gyakorlatát tökéletesítve. A kommunizmus és a fasizmus a Róma terjeszkedésében mutatkozó erőszakosságot és a központosított, császári, vagy mai szóval diktatórikus hatalmat vette elsősorban át a jól szervezett bürokrácia mellett. Továbbá ezzel az agresszív mentalitással tervezték megteremteni a közös kultúrát, a közös nyelvet és szokásokat, illetve a gazdasági kapcsolatokat is. Ezzel szemben a liberalizmus demokratikus úton, szelíd erőszakkal igyekszik rávenni bennünket, hogy helyi szokásainkat és akár a nyelvünket is feladva csatlakozzunk egy egységesülő emberiséghez. A „Coca kolonizáció”, vagy más néven a gazdasági és kulturális gyarmatosítás pedig igen sikeresen zajlik napjainkban is, immár nem egy vezető, vagy egy állam, hanem nagyvállalatok üzleti érdekeit kiszolgálva és messze túlnőve az olyan szövetségi rendszereken, mint az EU, vagy akár az USA – melyek maguk is a globalizáció szülöttei.

Hogy egy közeli példát említsek, az EU-ban manapság éleződik az a vita, hogy centralizált, unionista, Egyesült Államok-szerű szorosabb egységben, vagy lazább, föderalisztikus szövetségben, a nemzetállami kereteket megtartva és megerősítve folytassa-e tovább a munkáját a szervezet. Az USA ezt a kérdést már jó 150 évvel ezelőtt, Észak és Dél polgárháborújában eldöntötte, ahol az unionista Észak győzött a föderáció párti Dél fölött, rájuk kényszerítve a szorosabb egységet. És míg az európai vezetők a híradásokban főként ezzel vannak elfoglalva, az azóta szuperhatalommá nőtt USA pedig Trump elnök vezényletével éppen kereskedelmi háborút hirdet mindenki ellen, aki a tevékenységével szerinte hátrányosan befolyásolja az amerikai gazdasági érdekeket, addig ugyanezek a vezető politikusok szinte térden csúszva könyörögnek a világcégeknek, hogy az ő hazájukban termeltessenek, vagy legalább a fejlesztést ne vigyék máshova.

Trump kereskedelmi háborúja egy ugyanolyan kétségbeesett kísérlet „az amerikai munkahelyek megvédésére”, illetve az USA dominanciájának megőrzésére, mint az EU két forgatókönyve Európa gazdasági eljelentéktelenedésének a megállítására. Mert nem az ördögi Kína, a ravasz Oroszország, de nem is a harmadik világ feltörekvő államai veszélyeztetik az USA és az EU pozícióit és az itt élők munkahelyeit, hanem azok a multik, akik, ha az érdekeik úgy kívánják, gondolkodás nélkül átviszik a termelést egyik kontinensről a másikra. Sőt, egyre nagyobb mértékben automatizálják a gyártást, vagyis gépekre cserélik az embereket és hasonlóan állnak a fejlesztés és a szolgáltatások egyre szélesebb köréhez is.

Még a legnagyobb, legerősebb államok is erőtlenek a világcégek manővereivel szemben, leginkább azért, mert az e cégeket birtokló gazdasági világelit kezében már akkora vagyon összpontosul, hogy könnyedén megveszik a politikusokat bárhol és bármikor, hogy azok nekik kedvező törvényeket fogadjanak el. Mindez azért lehetséges, mert, míg a történelem során az országok vezetői, a királyok, császárok, cárok és fáraók egyben mindig a legnagyobb birtokosok, a legerősebb gazdasági szereplők is voltak, addig ma a politikusok többsége legfeljebb közepesen tehetős hivatalnok.

Elvben persze a szegényebb lakosság összvagyona nagyobb, mint az elit össztőkéje, a választásokon pedig mindenki szavazata ugyanannyit ér, ezért a számosságuk és vagyonuk okán a kevésbé tehetősek ellensúlyozhatnák a leggazdagabbak pénzügyi hatalmát, de a gyakorlatban ezek a tömegek sokkal szervezetlenebbek, mint az elit, így érdemben nem tudják velük szemben érvényesíteni az akaratukat. Már csak azért sem, mert épp a szervezetlenségből következően nincs közös akaratuk, csupán sok ember sokféle, eltérő akarata.

Elsőre ez úgy hangozhat, mint egy összeesküvés elmélet valamiféle ködös háttérhatalomról, de erről nyilván nincsen szó. A gazdag kevesek ugyanis olyan roppant tőkével rendelkeznek, annyi befektetésük van, hogy azt maguk már nem lehetnek képesek átlátni, ezért jó részük különféle alapkezelőket bíz meg azzal, hogy viseljék gondját a vagyonuknak. Előfordulhat persze, hogy bizonyos fejlesztéseket, vagy területeket tudatosan támogatnak, de még ekkor sem tudják ténylegesen nyomon követni a pénzük útját. Másrészt leginkább abban érdekeltek, hogy a vagyonuk gyarapodjon, ezért az említett magántőke alapok fő feladata a profitmaximalizálás, nem pedig valamilyen ideológia mentén a világ befolyásolása. Abba fektetnek, amiből a lehető legkisebb kockázat mellett a lehető legnagyobb nyereségre lehet számítani. Ez a nyereségmaximalizáló politika befolyásolja azután közvetve a világunk alakulását is.

Hogy egy másik példán keresztül is szemléltessem az állam és a cégek erőviszonyait: az ókorban, ha meg akart építeni egy csatornát, az uralkodó utasította a személyesen tőle függő embereit, akik utasították az alájuk tartozó és tőlük függő kisebb urakat és így tovább, míg végül a legalul lévők rabszolgákat toboroztak és velük végeztették el a munkát. A föld, ahol a csatorna épült és rajta az emberek és a szerszámok is az uralkodó tulajdonát képezték. Ma ugyanez – legalábbis Nyugaton – úgy néz ki, hogy egy hosszadalmas bürokratikus folyamat végén, jó esetben kiírásra kerül egy állami tender, amin az építtető cégek ajánlatokat tehetnek. A legkedvezőbb ajánlatot tevő kapja végül a megbízást (legalábbis elvben persze), ő azután alvállalkozókat keres, akik újabb alvállalkozókhoz fordulnak és így tovább, míg a legalul lévő munkások fizetésért cserébe megépítik a csatornát.

A munkások szabad emberek, akiknek nem az állam, hanem a cég ad pénzt és így kenyeret, a termelőeszközök a kivitelező cégek tulajdonai, vagy ők is bérlik azokat más cégektől, a terület, ahol a csatorna épül, vagy állami terület, vagy ki kell sajátítani, magyarul meg kell vásárolni a tulajdonosoktól. És ha a cégnek nem tetszik az adott ország gazdasági környezete, egyszerűen továbbállhat máshová, nem köti hűség sem az országhoz, sem a vezetőjéhez. Ráadásul egy igazán nagy cég nem csupán egy területtel foglalkozik, hanem rengetegféle tevékenység beletartozik a profiljába, egy-egy iparágban akár kvázi monopolhelyzetben is lehet, mint a rengeteg élelmiszermárka jogait birtokló Mondeléz International, vagy a számos autómárkát bekebelező GM – pontosabban mindkét említett cég a konkurens óriáscégekkel együtt felosztotta a piacot egymás közt, ahova új szereplőként szinte lehetetlen betörni, így számolva föl a szabad versenyt.

Amíg az ókorban az említett csatornaépítés azért történt, hogy, mondjuk hatékonyabb legyen adott területen az öntözés és így elkerülhetőek legyenek a gyakori éhínségek, ma az esetleges gazdasági szükségszerűségeken túl azért is fontos, hogy az építkezés révén munkát és így megélhetést biztosítsanak embereknek. Ezek az emberek azután, ha úgy érzik, hogy „jól élnek”, akkor remélhetőleg ismét azokra a politikusokra szavaznak, akik a beruházás megindításával lehetővé tették, hogy a kivitelező cégek alkalmazásba vegyék őket. A megkeresett pénzből azután más cégek által termelt árukat vásárolnak, akik szintén munkát adnak embereknek, akik a fizetésüket megint hasonlóan költik el és mindezen keresmények és vásárlások adójából lesz később pénz újabb, a csatornaépítéshez hasonló állami beruházások elindítására. Vagyis az ételt, amit eszünk, a vizet, amit iszunk és a földet, ahol élünk, már nem a politikai elittől kapjuk – vagy nem az ő rendelkezéseik nyomán hagynak nálunk valamennyit a magunk által megtermelt javakból –, hanem cégektől (vagy magánemberektől) vesszük meg. Nem a politikai elithez tartozó uraságoknak dolgozunk, hanem cégeknél, a politikai elit által képviselt állam pedig csupán az egyik piaci szereplő a sok közül.

Sőt, a cégekhez hasonlóan mi, áltag polgárok sem elsősorban nemzeti szempontok mentén, hanem gazdasági szükségszerűségeket mérlegelve vásárolunk és akár el is költözünk a saját hazánkból, ha úgy látjuk jobbnak a boldogulást. A nemzetállami keretek az egységesülő világkultúra és a világnyelvvé vált angol nyomán egyre inkább virtuálissá válnak. Szinte ugyanúgy élünk egy európai nagyvárosban, mint egy amerikai, vagy egy dél-afrikai településen az ottaniak. Már nem kell 100 és 1000 kilométereket utaznunk, ha megennénk egy jó mexikói taco-t, vagy kinéztünk magunknak egy olasz kabátot a neten, elég csak elmenni egy helyi étterembe, vagy üzletbe, ahol gond nélkül beszerezhetjük azokat, ha van rá elég pénzünk.

A politikusokat népszerűség és nem hozzáértés alapján választjuk, inkább jó showman-ek, ügyes demagógok ők, mint remek szakemberek és rá vannak kényszerítve, hogy főként népszerű döntéseket hozzanak. Ha érdemben korlátozni szeretnék a világcégek hatalmát és ezért mondjuk sokszorosára drágulnának a ruháink, az autóink és a kütyüink, vagy akár többé nem is lehetne kapni azokat, biztosan leváltanánk őket az első adandó alkalommal. Ellenben, ha kiszolgálják a cégek érdekeit, akkor a lobbistáiktól még jó pénzt is kapnak, mi pedig örömmel szavazunk rájuk ismét 4-5 évente.

Ha a globalizáció következő szintjét, a teljesen egységesülő emberiséget nézzük, sokszor beszélünk világkormányról, mint a fajunkat összefogó csúcsszervről, de a mai irányokat véve alapul ez inkább lehet majd egy vezetői testület, mint kormány egy olyan jövőben, ahol államok helyett cégek adják a létünk kereteit. Egy ilyen forgatókönyv esetén a demokrácia is megszűnne az államokkal együtt, a jogainkat cégek garantálnák és vennék el, állampolgárokból alkalmazottakká degradálódnánk, vagy még inkább eltartottakká – feltéve, ha eltartanak –, miután az automatizáció révén szép sorban szűnik meg egy rakás szakma, amik helyett nem teremtődnek újak.

Furcsa módon a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus olyan eszmék, amik a szabadságot és a hagyományos értékeket hirdetik, mégis éppen ezeket számolják föl, ha a szabadságot arra használhatják a tehetősek, hogy szabadon, korlátozás nélkül megszerezzék a bolygó minden erőforrását, illetve nemzeti érdeknek hazudva szolgálnak ki világcégeket és szolgáltatják ki nekik az egyre inkább jogfosztott állampolgáraikat, a társadalom egésze helyett csak az elitet képviselve. Bár, ha jobban belegondolunk, ez utóbbi mégiscsak hagyomány, hisz az újkort leszámítva a nemzet mindig csak a nemesi nemzetet, vagyis a vagyonos keveseket jelentette, mindenki más csak paraszt/rabszolga volt, nem a nemzet tagja, olykor jóformán még emberszámba sem véve. Ma pedig ugyanerre tartunk.

Aki szerint mindez csak valamiféle ostoba, sci-fi-szerű disztópia, annak itt egy újabb mai példa: az elmúlt években az űrkutatás és vele a legfejlettebb technológiák olyan milliárdosok kezébe mennek át egyre nagyobb részben, mint Elon Musk, vagy Jeff Bezos. Bár a magáncégek ma még sok esetben együttműködnek az olyan nemzeti űrügynökségekkel, mint a NASA, de ahogy az ember újabb és újabb bolygókra lép, könnyen lehet, hogy az asztronauták már nem nemzetek lobogóit, hanem multik logóit tűzik majd az égitestek porába.

Más szempontból nézve a globalizáció persze logikus gondolat, hisz mindannyian egy fajhoz tartozunk, a klímaváltozás és a túlnépesedés olyan problémák, amiket csak közösen oldhatunk meg, akárcsak a világűr meghódítását. Egy globalizálódott világban már nem lennének nemzetek közötti háborúk – bár cégek, rasszok, vallások, életkorok és nemek közötti küzdelmek még föllángolhatnának –, akár a világbéke is beköszönthetne. De az egységesülés a történelemben mindig valakik egyre kifejezettebb fensőbbségét jelentette a többiek felett, a mai globalista iskolák pedig elsősorban a cégek totális globális hatalmát képviselik különféle jól csengő szlogenek mögé bújva. Ha megvalósul, tulajdonképpen ezzel oda jutnánk vissza, mint az egykori monarchiák idején, hogy a legnagyobb birtokosok egyben a rendszer vezetői is.

Paradox módon a különféle anti-globalista mozgalmak legnagyobb része ezzel a tendenciával nem is vitatkozik, csupán a globalizáció bizonyos mellékhatásait kritizálják, mint a nemzetállamok súlyvesztése, vagy a környezetromboló gazdasági berendezkedés, ami a profitot helyezi minden más szempont elé. Ha tehát a nemzeti kormányoknak is hagynak helyet, legalább névleg az elit asztalánál és környezetkímélő, fenntartható gazdaságpolitikára váltanak, akkor semmi bajuk nincs is ezzel a trenddel. Csupán a baloldali, szocialista, kommunista és anarchista filozófiák szállnak vitába a tőke és így a hatalomkoncentráció ilyen szintjének helyességével, előbbi kettő is leginkább csak azért, mert magának, a saját elitjének követelné az elsőséget a globalizáció folyamatában. Kizárólag az anarchizmus, a hatalom nélküli rend ideológiája képvisel radikálisan mást, amit viszont ma leginkább a pénzt, cigit és piát tarháló punkokkal azonosítunk. Közben a szocialista és szociáldemokrata politikusok a gyakorlatban semmivel nem kevésbé megvesztegethetők a gazdasági elit számára, mint centrista és jobboldali társaik, hitelességük és népszerűségük az elmúlt években viharosan csökken is szerte a világban. A kommunisták pedig mára már teljesen el is jelentéktelenedtek, hiába van olyan tekintélyes országok élén is, mint Kína egy nevében kommunista párt, a valóságban már semmit sem képviselnek a kommunista ideológiából a jelképeken és a diktatórikus berendezkedésen kívül.

A fenti folyamattal tehát akkor lehetne érdemben szembemenni, ha „a világ szegényei és középrétegei” összefognának és korlátoznák a vagyonosok vagyongyarapodását, illetve a mai tröszt ellenes törvényeknél szigorúbban a cégek elérhető maximális piaci részesedését. Az ilyen törvények meghozatala és betartatása praktikusan a részvételi demokráciák felé való elmozdulást is jelentené. Ha az átlagpolgárok kezében is marad világszinten értelmezhető mértékű vagyon, csak akkor lehetne a globalizálódott Föld egy demokratikus világállam, hisz a történelmi példákból jól látszik, hogy csupán a gazdasági erőforrások révén harcolhatóak ki, illetve őrizhetőek meg a politikai jogok.

Ha ellenben tovább lépkedünk a jelenlegi úton, akkor, amint a bolygó minden erőforrása az elit kezébe kerül és mindenféle termelést és szolgáltatást, illetve a tervezés nagyját is gépekre bízzák, megszűnhet a mai túltermelés, hisz munka és jövedelem híján a tömegek már amúgy sem tudnák megvásárolni az árukat. Ekkorra a mai értelemben vett pénz is értelmét vesztené. Yuval Noah Harari professzornak igaza van, hogy a jövőben kettészakadhat az emberiség, bár nem felétlenül úgy, ahogy ő írja a Homo Deusban, hogy az elit tagjai a technológiát felhasználva szinte halhatatlan, szuperképességű kiborgokká válnának, míg mindenki más maradna sima Homo Sapiens. De akár úgy is, ha az elit kezében összpontosul minden erőforrás és arra is képesek lesznek, hogy ezt megvédjék a nincstelen sokaságtól – akár drónhadsereg, akár zsoldosok, akár, mondjuk egy mindenki testébe beültetett chip révén, amivel egy gombnyomással megölhetőek/lesokkolhatóak az engedetlen emberek –, akkor kvázi istenekként ők válnának élet és halál uraivá. És nyilván csak azokat tartanák életben, akik a számukra valamiért hasznosak: például ágyasként, társalkodóként, emberkísérletek alapanyagaként, olyan szórakoztatási célból, mint egykor a római gladiátorok voltak, stb.

Egy ilyen korban a humanizmus, aminek alapgondolata, hogy minden ember egyformán értékes, már valószínűleg nem lenne tartható, a nincstelen, foglalkoztathatatlan sokaság többé jó eséllyel nem számítana egyformán értékesnek az elit tagjaival, ahogy egykor a rabszolgákat is beszélő szerszámoknak tekintették – és ahogy a gyakorlatban ma sem tartunk egyformán értékesnek egy helyi születésű dél-angliai recepcióst és egy zambiai ex-farmert, aki migránsként érkezik Európa határára. Éppen ezért ennek az eljövendő kornak az eszméit poszt-humanista eszméknek nevezhetjük, bármit is képviseljenek, mert valószínűleg mindben közös lesz az elképzelés, hogy nem minden ember egyformán értékes – ahogy azt egykor a nácik is nyíltan vallották.

Jelenleg két olyan, valóban nagyhatású erőt látok, melyek eltéríthetik fajunkat erről az útról: a klímaváltozást és a mesterséges intelligencia kutatások lehetséges hatásait. Egy idejekorán bekövetkező és igen szélsőséges klímakatasztrófa nyomán az emberiség ismét kisebb frakciókra, akár kisebb törzsekre szakadhat. Akkor vélhetően az elit ismét csak lokális lesz és csak adott terület lakóira lehet képes kiterjeszteni a hatalmát. Már persze, ha nem hal ki az egész emberiség egy ilyen forgatókönyv mellett.

Az MI, ha túlnő rajtunk, egyrészt kiirthat bennünket, másrészt az elit helyébe lépve vezetőnkké, urunkká is válhat. Ha a programozók, mondjuk azzal a feladattal bízzák meg, hogy segítsen elkerülni a globális klímakatasztrófát, azt nem teheti másként, mint, hogy a termelés, a fogyasztás és a népességszabályozás felett átveszi a kontrollt a technológiai kutatásokról már nem is beszélve és ily módon „kijavíthatja az emberiség rendszerszintű hibáit”, amik a katasztrófához vezethetnének. És ezt még csak nem is kell erőszakosan tennie, elég, ha csúcsra járatja korunk egyik szlogenjét, a „Légy boldog!” direktívát, például úgy, hogy olyan hatékony szórakoztató eszközökkel árasztja el az embereket, amiktől erősen függővé válunk és nem törődünk már mással, csak hogy ezek az eszközök non-stop örömérzést adjanak. Mint a kísérleti patkányok, akiknek az agyába elektródát ültettek amivel, ha a lábukkal lenyomtak egy pedált az agyuk örömközpontját stimulálhatták, míg egy másik pedál nyomkodásakor ételhez jutottak. Az állatok addig nyomkodták az első pedált folyamatos orgazmus-élményt átélve, amíg halálra nem éheztek…