Spanyolviasz

Miközben hónapok óta uralja a közbeszédet a téma, két dologról alig hallok a legújabb kori népvándorlással kapcsolatban: a mélyebb okokról és a lehetséges, hosszú távú megoldásokról. A migrációs válság ugyanis elsősorban nem a szíriai polgárháború, vagy az Iszlám Állam, hanem két globális jelenség, a túlnépesedés és a klímaváltozás következménye.

Miközben a felmelegedés nyomán fogy a bolygónk édesvíz készlete és a föld termőképessége, a túlszaporodás miatt egyre több az éhes száj. Ez pedig mindig nyomorhoz vezet, ami végül közvetve felkelést, migrációt, háborút és terrort szül.

Bár szorosan összefüggnek, a két problémát mégis egészen eltérően kezeljük. Amíg a klímaváltozás elleni harccal tele van a média, addig a túlnépesedésről szinte tabuként hallgatunk. Ráadásul ahelyett, hogy azon gondolkodnánk, hogyan lehetne megállítani és visszafordítani a mértéktelen népességnövekedést, az élelmiszertermelés iparosításával próbáljuk kiszolgálni azt.

Így viszont nem csak a megtermelt étel mennyisége nő, de a károsanyag-kibocsátás és vele a globális felmelegedés is. A klímaváltozást tehát nem lehet a túlnépesedés nélkül orvosolni.

Nagyon egyszerűen mondva, ha így haladunk tovább, egyre sűrűbben, egyre több helyen és egyre nagyobb mértékű humanitárius válságokkal fogunk találkozni a jövőben.

A tömeges éhínség és szomjúság az elmúlt évtizedekben a híradókból főként fekete Afrika problémájának tűnt, de a melegedés mára a Közel-Keleten és Indiában is egyre komolyabb szárazságokhoz vezet.

Olyannyira, hogy igen nagy részben ez a klímaváltozás áll a 2011-es, Tunéziából indult forradalomhullám, az Arab Tavasz mögött, mely végül több országban, így Szíriában is polgárháborúba torkollott és a radikális iszlám előretöréséhez vezetett. Néhány elemző rámutatott ugyanis, hogy a melegedés miatt egyre inkább élelmiszer behozatalra szoruló közel-keleti államokban a 2008-as gazdasági világválság nyomán az egekbe szöktek az élelmiszerárak. Végül az ebből fakadó elégedetlenség adta meg az utolsó lökést, hogy az emberek a gyűlölt, diktatórikus rendszerek ellen forduljanak. Tehát a forradalmak valójában nem annyira a demokrácia diadalának tekinthetők, mint inkább egyszerű éhséglázadások.

Persze ez így túlzott leegyszerűsítés, de a tendencia mégis efelé mutat. Az már más kérdés, hogy az elégedetlenség sokakban összeért politikai célokkal is. Egyesek az arab világ nyugati típusú demokratizálását, míg mások az iszlám törvények szerinti, tekintélyuralmi államberendezkedés megteremtését tűzték zászlajukra.

Mára azonban az látszik, hogy a Közel-Kelet háborúi egyre inkább nem ideológiákért és még csak nem is az olajért, hanem a vízkészletek birtoklásáért folynak. Ha pedig igaza van annak a friss kutatásnak, ami azt jósolja, hogy a térség bizonyos részei évtizedeken belül lakhatatlanná válnak, akkor kijelenthetjük, hogy az iparosodott, nyugati életforma – a klímaváltozás erősítésén keresztül – ténylegesen veszélyezteti a helyiek létét.

Hosszabb távon azt kell felismerni, hogy nem a mai, néhány milliós migráció kezelhetetlen a fejlett országok számára, hanem az a százmilliós, milliárdos tömeg, akik a további melegedés nyomán elindulhatnak az arab világból, Afrikából, Indiából és Ázsia más részeiről, ha már nem lesz mit enni és inniuk.

Visszatérve, mikor nyomorról beszélünk, gyakorta okoljuk az alacsony iskolázottságot és a társadalmon belüli egyenlőtlen vagyoni megoszlást. Részben jogosan, hisz mindkettő hozzájárul a létminimum alatti vegetálás megteremtéséhez egyéni szinten. De az egész közösség szintjén a túlnépesedés és a klímaváltozás a nyomor valódi okai, mert bármilyen iskolázottság és bármennyire egyenlő vagyoni megosztás mellett is csak azt érhetjük el, hogy mindenki azonos szinten nyomorogjon. Ugyanis nincs elegendő erőforrásunk ahhoz, hogy jól tartsunk annyi embert, amennyi ma a bolygón él.

A nyomor – jelenlegi szintjén – önmagában persze nem magyarázat sem a közel-keleti eseményekre, sem a migrációra, sem a terrorizmusra. Egyedüli közvetlen hatása, hogy óriási feszültséget gerjeszt a társadalomban. Ahhoz azonban, hogy a feszültségből lázadás, háború, népvándorlás és terror szülessen, arra is szükség van, hogy ennek a feszültségnek valami irányt szabjon.

Ez a valami pedig az arab világ történelméből érthető meg. A helyiek számára a 19. századi angol és francia gyarmatosítás olyan volt, mint nekünk, magyaroknak a török, vagy a szovjet megszállás. Az addigi közel-keleti államok nem csak a függetlenségüket veszítették el, de sokszor a létük is megszűnt: az új urak, gazdasági-politikai érdekek mentén átrajzolták a térképeket, ami számunkra Trianonból lehet ismerős.

A közvetlen katonai elnyomás azután hiába ért véget a 20. század második felére, mert helyét a gyarmatosítás modernebb változata, a gazdásig kolonizáció vette át, immár az USA és a Szovjetunió vezetésével. Ennek lényege, hogy a hidegháború alatt a térség országaiban olyan diktatúrákat segítettek hatalomra, melyek a kapott pénzért és fegyverekért cserébe, kérdés nélkül és bármi áron kiszolgálták egyik, vagy másik hatalmi tömb érdekeit.

A nagyhatalmak számára az olcsó olajért cserébe az sem tűnt túl nagy árnak, hogy ezek a vezetők emberiség elleni bűntettek sorát követték el a saját népeiken a hatalom megszilárdítása és megtartása érdekében, akárcsak nálunk egykor a Rákosi-korszakban és a korai Kádár-rendszerben.

Saját példánkból is jól tudjuk, milyen mély, történelmi sebeket okoznak az efféle igazságtalanságok az egész közösség számára. A gyarmati lét szégyene mellett azonban talán még fájóbbak a személyes vesztességek. Az arab világban jóformán alig akad olyan család, ahol legalább egy nagybácsit, vagy unokatestvért meg ne ölt, vagy nyomorított volna a diktatúrák titkosrendőrsége. Azoknak a diktatúráknak a titkosrendőrsége, amiket közvetve a nyugat, vagy a kelet pénzelt. Mindez megfejelve a kilátástalan és egyre embertelenebb nyomorral törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb robbanáshoz vezet.

Akárcsak nálunk ’56-ban, vagy az első világháború után Németországban, ahol az országot megszégyenítő békefeltételek, az értelmetlen háborús vesztességek személyes gyásza és a gazdasági világválság után járványként terjedő nincstelenség együttesen segítették hatalomra a náci pártot.

Nem véletlenül hozom épp ezeket a párhuzamokat. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy itt nem valami egyedi, csak az arabokra jellemző jelenséggel állunk szemben, hanem nagyon is általános, emberi, társadalmi folyamatokkal.

Ahogy sok nyugati drukkolt az arab tavasz sikereinek, most úgy borzadunk a háborúkat, a menekültáradatot és a terrort látva. A kettő azonban ugyanannak az éremnek a két oldala.

Tehát a történelmi sebek és a személyes vesztességek együttesen szabtak irányt a nyomor feszültségének, kezdetben a diktatúrák ellen fordulva, majd pedig a diktatúrák mögött álló nyugattal és kelettel szemben.

Ehhez fontos lökést adott Amerika 2001. szeptember 11-e utáni közel-keleti szerepvállalása is az európai szövetségesekkel együtt. Az inváziók során sok ártatlan civil meghalt, akiknek a rokonai joggal lehettek dühösek a nyugat katonáira. Azután az olyan törvénytelenül működő börtönökben végzett kegyetlen kínvallatások, mint Guantanamo, még a nyugati közvéleményt is elborzasztották. Gondoljunk csak bele, arabként és muszlimként, még akkor is, ha nem rólunk vagy egy rokonunkról van szó, milyen üzenete van ezeknek!

A fentiek tükrében a demokratikus arab felkelőket segítő nyugati légi csapások is egészen visszásan hatnak. Nem véletlen, hogy mára még a sikeres forradalmak közül is szinte mind elbukott, mert a demokratikus vezetők könnyen – és sokszor joggal – tűnhettek a nyugat bábjainak, a nemzeti függetlenség ellenségeinek. Helyettük a radikális iszlám képviselői a szabad arab világ hírnökének szerepében, a tömegek számára sokkal vonzóbb alternatívát kínálnak.

Mikor azt keressük, miért radikalizálódnak olyan nagy számban a sokadik generációs európai és amerikai arab fiatalok, akkor részben a fenti folyamatokra érdemes egy pillantást vetnünk. Nem gyakran beszélünk róla, de a két térség közötti mostani migráció nem 2014-ben kezdődött, hanem 2003 környékén. Csak akkor nem arab menekültek jöttek Európába, hanem nyugati fiatalok özönlöttek a Közel-Keletre Amerika és a NATO ellen harcolni Afganisztánban és Irakban.

Ott azután katonai kiképzést és mély lelki sebeket kaptak. Akik nem haltak meg, ezekkel tértek később haza, nyugatra. Az elesettek/rokkantak rokonai könnyen arra juthattak, hogy „Amerika/Európa ölte, nyomorította, vagy kínozta meg a fiamat/testvéremet/apámat, stb.” és az erőszak könnyen újabb erőszakot szült, mikor ők is dzsihadistának álltak. A túlélők pedig nyugatra visszatérve hősként járhattak az ottani közösség identitásválságban szenvedő fiataljai körében.

A radikalizáció egyik oka tehát a nyugati és keleti külpolitika kudarca, a másik pedig a multikulturalizmus csődje. Mert az Iszlám Állam katonái elsősorban nem nyomorgó közel-keleti arabok, hanem sokadik generációs amerikai, vagy európai muszlim fiatalok. Nem ritkán iskolázottak és jómódúak, ami látszólag teljesen ellentmond az eddigieknek. Hogy lehet ez?

Az utóbbi években számos elemző és politikus hívta fel a figyelmet arra, hogy a multikulturalizmus – abban a formában, ahogy eddig működött –, megbukott. Az a liberális felfogás, miszerint a többségi társadalomnak egyszerűen nyitottnak és befogadónak kell lenni mindenfajta mássággal szemben, hogy a különböző kultúrák találkozásából valami több, gazdagabb, újfajta együttélés szülessen, bár jól hangzik, a gyakorlatban nem igazán működik.

Azért nem, mert a multikulturális társadalmakban az eltérő kultúrák valójában nem együtt, hanem csupán egymás mellett élnek. Nem jellemző a keveredés. Ahogy évezredeken keresztül a zsidóság sem adta föl identitását a többségi társadalomba olvadás kényelméért, úgy ma jellemzően az arabok, ázsiaiak és afrikaiak is őrzik a különállásukat.

Az Iszlám Államhoz csatlakozó fiataloknak pedig már nincs saját élményük a nyomorról és háborúkról, amik elől egykor nagyszüleik/dédszüleik Európába, vagy Amerikába szöktek. Van viszont élményük a kirekesztettségről, a társadalmi peremhelyzetről és sokuknak a nyugati mértékkel mért szegénységről is.

Az első generációs bevándorlóknak még olyan sokat jelentett a nyugati világ adta nyugalom és biztonság, hogy a szociális elszigeteltség nem is számított. A fiatalok számára azonban a biztonság nem érték, hisz abba egyszerűen beleszületnek, nincs másról tapasztalatuk. Annál nehezebben elviselhető viszont, hogy hiába tanulnak és dolgoznak, hiába van állampolgárságuk, a többségi fehér társadalmakban mindig csak megtűrt arabok maradnak, akik nem gyakorolhatják megkötések nélkül a kultúrájukat és vallásukat.

Fontos látni, hogy ez a kirekesztettség kétoldalú. Valójában sem a bevándorlók közösségei nem nyitottak a többségi kultúrára, az integrációra, sem a többség nem fogékony a kisebbségek értékeire – ahogy hazánkban a romák és a fehérek esetében láthatjuk ugyanezt.

Ha pedig valaki kisebbségiként csak úgy lehet a többségi társadalom tagja, ha a saját gyökereit föladja, óriási kockázata van az integrációnak, mert ez esetben az övéi tagadják majd ki. Ráadásul, ha hasonul is a többségi kultúrához, az eltérő rassz miatt akkor is sokszor szembesülhet vele, hogy nem egészen egyenrangúként kezelik, van aki pozitívan, mások negatívan különböztetik meg a származásáért, vallásáért.

Ezért mennek a nyugatban csalódott fiatalok tízezrével az Iszlám Államhoz csatlakozni. Hisz, míg kis túlzással itt csak „lenézett, koszos arabok” lehetnek – identitásválság –, addig a Közel-Keleten „Allah szent háborújának büszke harcosai” – új identitás.

Az együttélési politika és a multikulturalizmus reformja nélkül pedig a mai migránsok, de legkésőbb a gyermekeik és unokáik ugyanígy állnak majd vonzóbb identitást ígérő, fanatikus csoportok szolgálatába.

A sikeres együttéléshez nem egyoldalú nyitottságra, hanem kölcsönös toleranciára van szükség, ahogy arról a Kompetens társadalomban írtam. Merthogy együtt élnünk, ha nem is feltétlen egy országon belül, muszáj, hisz a világunk multikulturális. Értem ezalatt, hogy a Földön számos kultúra létezik egymás mellett és ezek a kultúrák – bár nem tudatosan – de jelenleg együtt dolgoznak a túlnépesedés és a klímaváltozás erősítése felé.

Aki a migrációs válság megoldásáért és a terror ellen akar küzdeni a fejlett világban annak a pazarló, túlfogyasztó nyugati életforma, a féloldalas együttélési politika és a „világrendőr-külpolitika” a főellenségei. Mert az Iszlám Államot, vagy az al-Kaidát porrá bombázhatjuk, de a romokon újabb terrorszervezet születik majd, a szíriai polgárháborút lezárhatjuk, de új konfliktus lángol föl hamarosan, ha az okok helyett csak a tüneteket kezeljük.

A klímaváltozást főként nyugaton, a túlnépesedést pedig elsősorban a harmadik világban lehet kezelni. Ehhez nekünk le kell cserélni a pénzügyi és a gazdasági modellt, illetve fenntarthatóvá kell alakítanunk az életformánkat, a fejlődő országokban pedig egy családban 2-nél több gyermeket nem szabad vállalni. Ha ezekhez tartjuk magunkat, akkor a terrorizmus és a migrációs válság emberséges eszközökkel is kezelhető, ha nem, globális méretű humanitárius katasztrófákkal és állandósuló terrorfenyegetettséggel kell számolnunk ebben az évszázadban.

De ne szaladjunk ennyire előre! Arról már írtam, hogy miért lehet vonzó az Iszlám Állam a nyugati muszlim fiatalok számára, de arról még nem, hogy miért a terror eszközével harcolnak ellenünk. A dolog az aszimmetrikus hadviselés logikájából érthető meg.

A NATO és Oroszország is csúcstechnikával felszerelt hadseregeket tart fenn, amivel szemben a dzsihadistáknak jószerivel csak kézifegyverei vannak. Nyílt ütközetben és hagyományos hadviselést folytatva esélyük sem lenne. Ha azonban gerillataktikát alkalmazva mindaddig civilnek álcázzák magukat, míg lecsapnak, majd gyorsan eltűnnek, még a világ legjobb hadseregén is kifoghatnak. Ezt a harcmodort anno amerikai kiképzőktől tanulták a szovjetek afganisztáni háborúja során.

A terrorizmus ennek a logikánk a továbbgondolása: ha a nyugat háborút kezd a Közel-Keleten, akkor ők ilyenformán exportálják nekünk vissza a harcokat.

A migrációs válság mélyebb okairól és megoldásairól följebb már írtam, de a helyzetet persze közvetlenül is kezelni kell. Ennek első lépéséről, a menekülthullám megállításáról és a menekültek ideiglenes elhelyezéséről ma sokat hallani. A második lépésről a közel-keleti rendezésről, vagy a nyomor elleni intézkedésekről még szintén esik szó, míg a harmadik lépés, a menekültek hazatérése, vagy integrálódása a befogadó országok társadalmába olyan távolinak tűnik, hogy egyelőre jóformán föl sem merül.

Ezekről technikai szempontból most nem is beszélnék. Annál érdekesebb viszont, hogy a józan paraszti ész helyett a politikai logika szemüvegén át hogy néz ki ez a válság, és miért tűnik ennyire nehéznek a kezelése.

Innen szemlélve a migráció, akárcsak egy gazdasági válság, egyáltalán nem biztos, hogy rossz dolog. Ugyanis átrendezi az addigi, bebetonozott erőviszonyokat, a zavarosban pedig mindenki halászhat. A mostani népvándorlás rövidtávon például Európa szerte jó a radikális jobboldalnak, mert a menekültellenességet meglovagolva szavazatokat szerezhetnek.

A nemzeti érzés felkorbácsolása azonban kevés a válság tartós megoldásához. Ezért hosszú távon épp a másik táborba tartozó, az erős, központosított Uniót és a nemzetállamok lebontását szorgalmazó politikusok profitálhatnak belőle, mondván, a népvándorlás és a terror csak nagyobb összefogással kezelhető.

Azután a hatalmi elit a terrorfenyegetettségre apellálva mindenhol korlátozhatja a szabadságjogokat, „a mi biztonságunk érdekében”, ami ugyanúgy vonzó lehet a nemzeti radikálisoknak, mint a központosítás híveinek.

Oroszországnak ma érdeke az EU belső szétforgácsolódása, akárcsak a szíriai polgárháború, hogy elterelje a figyelmet Ukrajnáról. Ha az Unió végül szétesne, akkor pedig még nagyobbat nyernének vele, mert így az ukránok lehetséges alternatíva nélkül Putyinhoz volnának kénytelenek közeledni.

A migrációnak az Iszlám Állam is örülhet, hisz egyrészt könnyebb Európába csempészni a terroristákat a migránsok közt, mint rendesen. Másrészt, ha a menekültnek álcázott terroristák lecsapnak, az jó eséllyel megnöveli az európaiak menekült és iszlámellenességét. Így azután valószínű, hogy komoly atrocitások fognak érni már itt élő, vagy friss migráns muszlimokat, akiknek ettől nőhet a kirekesztettség érzése, illetve a bántalmazásokból mindig személyes sebek és harag is fakad. Ez a kitaszítottság és harag pedig végül sokakból csinálhat terroristát.

Az USA számára közvetlenül talán kevésbé előnyös az európai szövetségesek krízise, de a válság megoldásánál fontosabbnak tartják az oroszokkal való, hidegháborút idéző vetélkedést a Közel-Keleten. Ezért tekintet nélkül a következményekre keményen beleállnak a szíriai polgárháborúba az általuk támogatott lázadók oldalán az orosz hátterű kormányerőkkel szemben.

A konfliktus Kínának is jó, mert amíg Amerika Szíriában köti le magát és a világ szeme a Közel-Keletre figyel, addig szép csendben fegyverkezhetnek és növelhetik a befolyásukat a Csendes-óceán térségében. És akkor még nem is szóltam az egyes nemzetek fegyveriparáról, akiknek kiváló piac most az arab világ, vagy a segélyszervezetekről, ahol a támogatások elsikkasztása jó pár embernek biztosíthat remek megélhetést, hogy az embercsempészeket ne is említsem.

Mindezt végignézve talán már sejthető, hogy a migrációs hullám kezelésének legfőbb akadálya az, hogy igen sokan profitálnak belőle. Az IS meg sem születhetett volna az iraki háború és az Arab Tavasz nélkül. A szíriai polgárháború és általában a közel-keleti instabilitás már régen véget ért volna, ha nincs a nyugati és keleti beavatkozás.

A válság közvetlen rendezésének feltétele tehát ugyanúgy a nagyhatalmak megegyezésétől függ, mint a klímaváltozás kezelése, míg a túlnépesedés orvoslásában főleg a harmadik világ országainak van vezető szerepük, egy nemzetközi szintű összefogás mellett.

Végezetül az arab, az afrikai, az ázsiai és az euró-atlanti kultúrák együttműködéséhez fontosnak látom annak elismerését, hogy a gyarmatosítás emberiség elleni bűn volt, amiért az egykori gyarmattartók bocsánatkéréssel és kártalanítással tartoznak. Csak ennek kimondása nyújthat ugyanis hosszabb távon gyógyírt a történelmi sebekre, csak így kezdődhet el a megbocsátás és a békés egymás mellett élésen túl az együtt dolgozás.

A cikk következő részében a migrációs válság hatásairól lesz szó a hazai közéletre, illetve bel- és külpolitikára.