A bal- és jobboldal, mint politikai kategóriák, mára nagyobb részt idejétmúlttá váltak. Egyrészt azért, mert az utóbbi 200 évben lényegesen átalakult a nyugati társadalmak szerkezete. Például a gépesítés nyomán eltűntek a paraszt- és munkástömegek, helyettük irodisták és vállalkozók sokaságával találkozhatunk a nagyvárosokban. Másrészt azért, mert a világ is változott körülöttünk és jelenleg számos olyan kérdésre kell válaszokat találnunk, amik föl sem merültek a bal- és jobboldali eszmék születésekor, így ezekre nincs is klasszikus megoldása egyik tábornak sem. Ebben a bejegyzésben azokat a fő kihívásokat gyűjtöttem össze, amikkel egy 21. századi politikának mindenképpen foglalkoznia kell.

Az első ilyen téma, az unásig ismételt globális felmelegedés. Nem a távoli jövő elvont, tudományos kérdéséről van szó ugyanis, ahogy azt a ’80-as, ’90-es években hitték, hisz napjainkban a klímaváltozás hatására háborúk törnek ki a Közel-Keleten és államok hullanak szét Latin-Amerikában, ami évszázadok óta nem látott népvándorlást indított el, és a java még hátra van! (A menekültek/migránsok mögött tehát elsősorban a klímaváltozás áll – illetve a túlnépesedés –, nem Soros György, az USA, vagy Vlagyimir Putyin.) A növekvő tengerszint azzal fenyeget, hogy a víz évtizedeken belül ellepi Hollandiát, Kaliforniát és számos más, tengerparti régiót, amivel újabb milliókkal nő majd a menekültek száma, miközben ugyanezen idő alatt a Föld bizonyos részeit lakhatatlanná teszi a szárazság, megint súlyos milliókkal növelve a migránsok táborát.

A melegedés mindannyiunk ügye, mert mindannyiunk életét megváltoztatja. Onnantól, hogy mely órákban napozhatunk a nyáron odáig, hogy mi terem meg nálunk és mi nem, számos hatását érezhetjük itt, Európában is. A népvándorlás átalakítja, diverzebbé teszi a társadalmainkat, a csökkenő erőforrások mérséklik az életszínvonalunkat és feszültségeket generálnak az emberek között, nem kedvezve a békés egymás mellett élésnek és a toleranciának, stb. De végső soron akár az egész Föld is lakhatatlanná válhat a felmelegedés miatt és az emberrel együtt minden élet kihalhat ezen a bolygón, szóval a tét óriási.

Abban pedig mára nagy az egyetértés a szakértők között, hogy a klímaváltozást legalább részben emberi tevékenység okozza. A földművelés és az állattartás az erdők kiirtásával – hogy a helyükre takarmánynövényt ültessenek az állatoknak – és az állatok, főleg a szarvasmarha által kibocsátott rengeteg metánnal minden más tényezőnél nagyobb mértékben erősíti a folyamatot. Emellett a megállás nélkül túltermelő ipar a másik lényeges kibocsátó. Csakhogy míg az állatok metánt, addig az ipar főleg széndioxidot pumpál az atmoszférába, ami azért érdekes, mert a metán kb. ötször rombolóbb üvegház gáz a szén-dioxidnál, viszont, míg a metán 4-5 év alatt lebomlik a levegőben, addig a szén-dioxidnak ugyanehhez durván 100 évre van szüksége. Vagyis a húsfogyasztás drasztikus visszafogásával 4-5 éven belül érezhetően lassítható lenne a felmelegedés, míg a szén-dioxid kibocsátás lecsökkentése csak sokkal lassabban, fokozatosan éreztetné a hatását. (A szállítmányozás, a közlekedés és a háztartások közvetlen káros anyag kibocsátása még együttesen is csak töredéke az ipar és a mezőgazdaság üvegházgáz termelésének.) Ráadásul a helyzet mára olyan súlyossá vált, hogy talán csak alig néhány évünk maradt a cselekvésre, amíg a folyamat még legalább részben visszafordítható!

Egy jövő iránt elkötelezett politikának tehát az ipar és az ipari mértékű földművelés igen komoly visszafogásával kell kezdenie rövid időn belül. Ami azonban nem könnyű lépés, mert ez egyben a gazdasági növekedés végét is jelentené, a fogyasztói életmód komoly visszafogása mellett. És azon túl, hogy nem lenne népszerű, a gazdasági elit érdekeit is durván sértené, ami szinte lehetetlenné teszi a bevezetését. Éppen ezért egy ilyen fajta gazdasági-társadalmi fordulatot széles körű tájékoztatásnak, oktatásnak és párbeszédnek kellene megelőznie – ami viszont időigényes. Csak a többség megnyerésével és nem a társadalomra fölülről ráerőltetett reformokkal volna esély a tartós sikerre – hisz nem elégséges néhány évre visszafogni a termelést és a fogyasztást, hogy azután minden menjen tovább a régiben, ehelyett egyszer és mindenkorra búcsút kell intetnünk a jelenlegi életformánknak és gazdasági berendezkedésünknek.

Az első témából következő általános alapelv a fenntarthatóság, ami azt jelenti, hogy bármiféle politikai döntést ezen a szemponton átszűrve érdemes meghozni és azokban a kérdésekben, ahol nem lehet mindenki, vagy a nagy többség számára kielégítő megoldásokra jutni, ott ennek az elvnek a mentén érdemes dönteni. (Például a húsevés kontra vega étrend dilemmában nincs mindenkinek jó, általános megoldás. De ha tudjuk, hogy a húsfogyasztáshoz kapcsolódik a káros anyag kibocsátás java része, akkor szabályozóként megtehetjük, hogy a hús adóját nagymértékben fölemeljük, míg a zöldségekét lecsökkentjük, ezzel párhuzamosan pedig felvilágosítjuk a társadalmat arról, hogy miért van erre szükség, így terelve a többséget a vega táplálkozás felé – mondom ezt úgy, hogy eredendően nagyon szeretem a húst és tisztában vagyok vele, hogy növényi alapú étrenddel mennyire nehéz pótolni azokat a testnek szükséges elemeket, amikben főként a húsételek bővelkednek.)

A következő nagy téma a túlnépesedés. Ahogy azonban látni fogjuk, ezek a kérdések nem függetlenek egymástól, sokkal inkább kölcsönösen átszövik egymást. Ugyanis, mint már korábban is írtam, nem volna ilyen mértékű a klímaváltozás, ha nem lenne túlnépesedés: 760 millió ember, akármilyen pazarlóan is él, akkor sem lenne képes annyi káros anyagot termelni, mint 7,6 milliárd. És megfordítva, a klímaváltozás nem kezelhető a túlnépesedés megoldása nélkül. Mert hiába fogjuk vissza drasztikusan az ipart és a mezőgazdaságot, hiába váltunk nagy lemondások árán ma még fenntartható életmódra, ha nem foglalkozunk a demográfiai kérdésekkel tudatosan, a bolygó lakosságszáma óhatatlanul tovább nő majd. (Ezt arra alapozva mondom, hogy a történelem során ez a minta ismétlődik unos-untalan minden korban és kultúrában. Ahogy egy területen megoldották a helyiek megfelelő élelmezését, azok néhány generáció múlva annyira megsokasodtak, hogy a föld már nem bírta etetni valamennyit, mire fejleszteniük kellett a termelési technikákat, vagy elvándoroltak, vagy háborúztak, vagy egyszerűen csak éhen haltak.)

Az embernek tehát el kell jutnia arra a szintre, hogy tudatosan önszabályozza a faj egyedszámát, ha tartósan fenntartható módon kíván élni a bolygón, nagyobb háborúk és humanitárius katasztrófák nélkül, hogy az esetleges kihalást ne is említsem. A demográfiai kérdések azonban korántsem annyira egyértelműek, mint a környezetvédelem ügye. Ugyanis nem csupán a harmadik világbeli népességfelesleget kell kezelni valamilyen módon, de párhuzamosan a csökkenő lélekszámú társadalmak elöregedésével is kezdeni kell valamit. Mert míg a sokat emlegetett nemzethalál víziója nem reális félelem a népességfogyást illetően, addig az elöregedés valós dilemma és számos megoldandó kérdést ad a 21. századi államok számára.

Már csak azért is, mivel a túlnépesedést két tendencia idézi elő: egyrészt rendkívüli mértékben lecsökkent a csecsemő és gyermekhalandóság az elmúlt 100-150 évben, másrészt ugyanilyen radikálisan megnőtt a születéskor várható élettartam. Tehát a modern egészségügy jelentősen kitolta a halál időpontját az emberek életében, amitől egyszeriben túl sokan lettünk a Földön. A dolog egész pontosan úgy áll, hogy a világ tehetősebb felén a (vagyonos) szülők elkezdtek kevesebb gyereket vállalni, többnyire mennyiségi helyett minőségi szempontokat vesznek figyelembe a családtervezéskor, miközben a várható élettartam is itt nőtt a leginkább. Így az iparilag fejlett régiókban lassanként túl sok lett az idős és túl kevés a fiatal. (Persze ez csak a jómódú családok esetében igaz. A nyugati társadalmak halmozottan hátrányos helyzetű rétegei ugyanis, bár sokkal jobban élnek harmadik világbeli társaiknál, hozzájuk hasonlóan korán kezdenek szülni és sok gyereket vállalnak.) Ezzel szemben a harmadik világban a nagycsalád divatja még mindig töretlen – bár lassanként változik –, miközben az emberek valamelyest tovább is élnek, mint korábban – bár nem annyi ideig, mint a fejlett világbeli polgárok. A sok gyermek pedig egyben a vagyon nagyobb elaprózódásához is vezet, tehát itt ez az egyik oka az általános szegénységnek. Ha azonban ők is áttérnének a kisebb családmodellre, úgy a nagyobb vagyonkoncentráció az életszínvonal emelkedéséhez vezetne, ami magával hozná az általános egészségi állapot javulását, ami pedig sok egyéb mellett magasabb várható élettartamot eredményezne. Vagyis, miközben ott is csökkenne a gyerekszám, az emberek egyre tovább élnénk, így az elöregedés kérdései náluk is megjelennének.

Ma divatos dolog a népességszám megtartásáról beszélni a nyugati társadalmak esetében, aminek egyik eszköze, ha az egészségügy révén mind jobban megnyújtjuk a polgárok életét. Ám ha ezen az úton járunk, akkor újra kell definiálnunk az időskort és az idősek helyét a társadalomban. Mert míg a korábban jellemző 8-10 év nyugdíjas létet ki tudta termelni a fogyatkozó számú fiatalság is, addig azt a 20-35 évet, amivel ma számolhat egy 65 éves ember, már gazdaságilag nem bírják el az aktív korúak. Tehát vagy tovább emeljük a nyugdíjkorhatárt, vagy csökkentjük a nyugdíjakat – esetleg a várható élettartamot –, vagy új módon vonjuk be az időseket a társadalomi munkamegosztásba. A magam részéről ez utóbbit tartanám kívánatosnak, mivel meggyőződésem, hogy jelenleg a nyugati közösségek legnagyobb kiaknázatlan erőforrása a nyugdíjasokban rejlik. Jobb esetben jóhiszeműen tekintünk rájuk és az életüket egy soha véget nem érő vakációnak fogjuk fel – amire a tehetősebb országokban olykor az anyagi fedezet is megvan –, rosszabb esetben viszont tehernek, koloncnak látjuk őket, akiket el kell tartani.

Ezzel szemben úgy vélem, hogy az idős emberekben rengeteg potenciál rejlik és igenis fontosak és hasznosak a társadalom szempontjából. Igaz ugyan, hogy szakmai kompetenciáik a világ felgyorsultsága miatt elértéktelenednek, de a társas kompetenciák, az emberi kapcsolatokra vonatkozó bölcsesség, amivel sok öreg rendelkezik, annál inkább megmarad és erre a közösségeknek nagy szüksége is lenne. A közösségi gyermekneveléstől a közélet szerevezéséig számos területen vehetnének át feladatokat az idősek a fiatalabbaktól részmunkaidőben, így segítve, tehermentesítve azok életét. (Ez a folyamat természetesen családokon belül most is gyakran megfigyelhető, amit viszont én javaslok az az, hogy érdemes volna közösségi szintre is kiterjeszteni.)

Ezzel párhuzamosan a modell fenntarthatóságához az is szükséges, hogy az egyre terjedő gépesítés nyomán az önfenntartáshoz nélkülözhetetlen javak megtermeléséhez a csökkenő számú aktívkorúak munkáját olyan ütemben váltsuk ki gépekkel, ahogy egy-egy folyamatra már nincs ember. Ugyanis a technológiai fejlődés révén elvben az elöregedés kompenzálható.

Végül ide kapcsolódik az általános egészség kérdése is, mivel az idősekre csak akkor lehet erőforrásként számítani, ha testileg és mentálisan is nagyobb részt egészségesek. Ehhez pedig sokat segíthet gyerekkortól kezdve a testi, lelki és szellemi nevelés és a családok hasonló szellemiségű életmódja, majd felnőve a munkahelyek egészségtudatos hozzáállása, a partnereket és munkavállalókat tisztelő és nem kizsákmányoló vállalati kultúra, illetve az igényekhez igazodó egészségügyi ellátás.

A túlnépesedés kapcsán a fenntarthatóság mellett az egészségességet határoznám meg alapelvként. Tehát egyfelől belátható időn belül fenntartható mennyiségűre kell csökkenteni a lakosság számát – főként a Harmadik Világban –, másfelől a felmerülő kérdések megoldásánál az egészséget, mint fő szempontot érdemes figyelembe venni. A népességfölösleg mérséklését például erőszakkal is igen gyorsan el lehet érni, de a morális aggályok mellett ez a lelki egészség felől nézve is óriási károkat okozna. Hogy egy hétköznapibb példát is hozzak, a szórakozóhelyeken a dohányzás/nem dohányzás kérdése feloldhatatlan dilemma. Vagy a dohányosokat korlátozzuk a szenvedélyük kiélésében, vagy a nem dohányzókat a friss levegőhöz való hozzáférésben, tehát valakivel mindenképp kitolunk. Itt is az egészségesség felől közelítve javaslom eldönteni a vitát és a dohányzást számos közvetlen és közvetett romboló hatása miatt a jelenlegi gyakorlathoz hasonlóan magam is tiltanám zárt, közösségi terekben.

A 21. századi politikának a klímaváltozás és a túlnépesedés mellett a technológiai fejlődéssel is foglalkoznia kell. Bár ezt a kérdést hagyományosan nem szoktuk politikainak tartani, jobban megnézve mégiscsak nagy az állam felelőssége abban, hogy miként alakíthatja az életünket a technológia. Egyfelől azt látjuk, hogy az elmúlt 100 év fejlesztései a rádiótól az internetig fenekestül felforgatták a szabadidőhöz és a munkához való viszonyunkat, de még a társas kapcsolatainkat is formálták. Másfelől, tetszik vagy sem, a technológia politikai tényezővé vált és nem csak abban az értelemben, hogy a tech lobbi neki tetsző törvényeket igyekszik elfogadtatni, de úgy is, hogy a befolyása az életünkre vetekszik a hivatásos véleményvezérek és politikacsinálók befolyásolási képességével.

Mára az okos telefonok és az internet a tájékozottság olyan illúzióját keltik, ahol mindenki szakértőnek érezheti magát bármely kérdésben, miközben a valódi tudásunk a legtöbb közéleti témában túl kicsi és töredékes ahhoz, hogy akárcsak releváns véleményt formálhatnánk róla. Ezt a tudatlanságot azonban nem érezzük, mert itt lép be a képbe a közösségi média, ami a nekünk tetsző tartalmakból buborékot fúj körénk, hogy ellenvéleményekkel és valódi kérdésfeltevéssel már ne is kelljen bajlódnunk, és pár, hozzánk hasonlóan gondolkodó „szakértőt” meghallgatva az általuk vallott propagandát a saját meggyőződésünkké tegyük. (A jelenség ráadásul még csak nem is új, az értelmiségi elit már jóval a net elterjedése előtt belecsúszott ebbe a torzító hatásba, mikor a társadalomtudományos kutatások java része csak a „rendezett családból jövő”, közép és felső rétegekhez tartozó fiatal egyetemistákat vette alapul és belőlük általánosított az egész társadalomra. Azután a 2008-as válságot követően sokan szörnyülködve tapasztalták, hogy az a neoliberális konszenzus, amit általánosnak véltek, milyen sok ember számára ellenszenves. Hisz a társadalmak leszakadó és nyomorgó rétegeiről, a „globalizáció veszteseiről” nem csak a politika, de a társadalomtudósok se nagyon vettek tudomást (tisztelet a kivételnek), így pedig nem is látszott, hogy a neoliberális buborékon kívül is van élet, mégpedig nem is kicsi.)

A helyzet az, hogy az utóbbi évtizedekben lezajlott technológiai fejlődés ütemével kognitív szinten nem tudunk lépést tartani. Másként mondva mindeddig nem voltunk képesek megtanulni felelősen bánni a kütyüinkkel, így pedig védtelenek, eszköztelenek vagyunk a mellékhatásokkal szemben. A közösségi média felületein például, önként kiteregetjük az életünket, szűkítve ezzel a magánszféránkat, miközben így kiszolgáltatottá is válunk. Sokan talán bele sem gondolnak, hogy a magukról feltöltött fotók és kommentek milyen hatással lehetnek az életükre, ha meglátja a munkáltató, egy hatóság képviselője, vagy bárki, aki az ilyen könnyen szerzett adatokkal vissza akar élni, de ide említhetném a netes zaklatás kérdését is.

Az előbbi példák oktatási, jogi, igazságügyi és egészségügyi kérdéseket vetnek fel, mint mondjuk: „Megengedhetjük-e a társadalom tagjainak, hogy ostobák legyenek?”. A magam részéről abban hiszek, hogy hosszú távon az emberek képzése, felkészítése segíthet a technika felelős használatában, de addig is ezzel párhuzamosan szabályozásra, a tech cégek és a szolgáltatók korlátozására van szükség – ebbe az irányba mutat az internet szabályozásának törekvése is, még ha sokszor nem egyértelműen jók is az elgondolások, mert túlságosan a cégek profitérdeke és biztonságpolitikai szempontok mentén gondolkodnak a téma szakértői. Ugyanis, amíg az átlag felhasználó nem látja át, hogy hülyeségeket csinál, addig nincs is arra szabadsága, hogy másként cselekedjen. Ezért hamis legtöbbször a téma kapcsán a szabadsággal és a szabadságjogokkal érvelni. A másik oldalról viszont a túlszabályozás ugyanolyan veszélyes, mint az alulszabályozás. A technológiai eszközök révén olyan mértékben vált megfigyelhetővé az életünk hogy az etikai, jogi, sőt, biztonságpolitikai dilemmák sokaságát veti fel.

De tovább megyek, ha mondjuk, a magyar kormány komolyan gondolja, hogy munka alapú társadalmat kíván fölépíteni, akkor a valódi ellenség, nem „az állást lopó migráns”, de még csak nem is a harmadik világ nyomorgói, akik a hazai munkabér töredékéért robotolnak sokkal lazább munkavédelmi feltételek között, hanem a világcégek gépei. A munkát ugyanis nem a szegény bevándorlók veszik el, hanem a folyamatos automatizálás nyomán a gépek. És ennek néhány éven belül érezhető hatása lesz a foglalkoztatáspolitikára. Mert ami a 19-20. században nagyobb részt lezajlott az iparban és a mezőgazdaságban, hogy a gépesítés hatására tömegek munkája vált fölöslegessé, most ugyanaz várható a szolgáltató szektorban is.

Másrészt azonban, ahogy írtam, az elöregedést is többek közt a gépi munka terjedésével ellensúlyozhatjuk. Ebben a kérdésben a középutat ott látom, hogy azokra az állásokra, ahol az elöregedés miatt nincs ember, nyugodtan használhatunk gépeket, de mikor a meglévő embereket szeretnénk gépekkel kiváltani, annak komoly negatív társadalmi hatásai lehetnek. Vagyis az emberi munkaerőt célszerű olcsóbbá és így vonzóbbá tenni oly módon, hogy kevesebb adóteherrel sújtjuk azt, míg a gépi munkát, ha az munkahelyeket veszélyeztet, alapos adóztatással megdrágíthatjuk, hogy ne érje meg a gépet választani az ember helyett.

Folytatva a sort a technológiai fejlődés dönti el nagyrészt, hogy mit oktatunk és azt is, hogy milyen eszközökkel. A napjainkban tanulható foglalkozások jelentős része 30-40 éve még nem is létezett, miközben a jelenlegi szakmák negyede-fele el fog tűnni a következő 40-50 évben a technológiai fejlődés mellékhatásaként.

Azután az élelmiszerek génmanipulációja, ami nagy divat az USA-ban, nem ismert egészségügyi és környezeti kockázatokat rejt. A klónozás jogi és etikai kérdéseket vet föl, például: „A klón tulajdon, vagy önálló entitás?”. A robotika és a mesterséges intelligencia fejlesztése Asimov törvényeinek átgondolását és a megfelelő jogszabályok megalkotását teszi hamarosan szükségessé. Az űrkutatás pedig, ha eljutunk az űr gyarmatosításáig, diplomáciai, nemzetközi jogi – sőt, galaktikus jogi – kérdések sokaságát veti majd föl, hogy a feltáruló környezeti kincsek kiaknázásáért versengő vállalatok szabályozását ne is említsem. És a sort még hosszan lehetne folytatni.

Végül ne felejtsük el, hogy a technológiai fejlődés nélkül ma nem lenne klímaváltozás és túlnépesedés – ahogyan persze azok a társadalmi, életmódbeli, politikai és gazdasági változások sem, amit összességében fejlődésnek, civilizációnak hívunk –, tehát már csak ezért is húsbavágó, politikai kérdés a technológia helyzetének szabályozása az életünkben.

A fenntarthatóság és az egészségesség mellett a technológia kapcsán meghatározó alapelvek lehetnek az energiahatékonyság és a tartósság. Mert egyrészt nem mindegy, hogy a különféle termékekhez az alapanyagokat fenntartható forrásból szerzik-e be, vagy sem. Azután kérdés, hogy mennyi hulladék és káros anyag keletkezik a gyártás, a csomagolás, a szállítás, az értékesítés és a fogyasztás során. De a kütyük, autók, háztartási gépek, stb. esetében az is lényeges, hogy mennyi energiára van szükségük használat közben – és azt milyen hatásfokkal hasznosítják. Illetve lényeges szempont, hogy milyen hosszú egy-egy termék élettartama és ha elromlik, mennyire javítható – más szóval, milyen gyorsan lesz magából a termékből is szemét.

A profitmaximalizálás felől nézve teljesen érthető, hogy silány, gyorsan elromló és nem, vagy csak nehezen javítható fogyasztási cikkekkel árasztják el a piacot, ráadásul indokolatlanul nagymértékben és széles választékban. Mi pedig akármennyire vagyunk tudatos vásárlók, a nagyobb gépek esetében, mint amilyen egy autó, egy hűtő, vagy egy mosógép, azzal találkozunk, hogy nincs belőle helyi, kézműves, fenntartható módon készített, ráadásul az utóbbiak gyorsan és nem ritkán javíthatatlanul el is romlanak. Ez tehát egy olyan pont, ahol csak az állam, a szabályozó felől lehet érdemben belenyúlni a rendszerbe és a profit szempontját háttérbe tolva magas adókkal, vagy akár tiltással korlátozni az ilyen fenntarthatatlan termékek gyártását és árusítását.

Végezetül a felmelegedés, a túlnépesedés és a technológia mellett a 21. századi politikának válaszokat kell adnia a „mi és ők” dilemmájára is. Itt egyfelől arra gondolok, hogy a globalizáció nyomán a nemzet, mint csoportformáló kategória mellett egyre inkább megfigyelhető, hogy az emberek határokon átnyúló közösségeket alkotnak, ahogy a nemzetek feletti gazdasági, katonai és jogi szervezetekbe tömörülés is egyértelmű trend. Ezért a korunkban már nem elég egy politikának nemzeti keretben gondolkodnia, de azzal párhuzamosan, egyfajta nemzetközi perspektívával is rendelkeznie kell.

Másfelől, az előbb elmondottak egy speciális eseteként mára a föld lakosságát egyre érzékelhetőbben el lehet helyezni a globalizáció nyertesei és vesztesei tengely mentén. A túlzott hatalom- és vagyonkoncentráció nyomán az utóbbi évszázadban kiemelkedett egy szűk, néhány százezer embert számláló világ elit, míg velük szemben a leszakadó rétegek és a nyomorgók tömegei teszik ki az emberiség java részét. A kettő között található középrétegeket pedig akkora anyagi és hatalmi szakadék választja el a felső 1%-tól, hogy már tömegerejüknél fogva sem képesek ellensúlyozni azt. Ez az egyensúlytalanság pedig mindenféle tekintélyelvű diktatúránál, vagy véres terrorcselekménynél jobban aláássa és veszélyezteti a demokratikus államberendezkedést.

Hiszen gondoljuk végig! A választásokon 4-5 évente minden választókorú polgár részt vehet, együtt választjuk tehát a vezetőinket. Azonban abba a törvényhozói munkába és kormányzati tevékenységbe, amit két választás között folytatnak, az egyszerű állampolgároknak alig van, vagy egyáltalán nincs beleszólásuk. 1-1 népszavazással dönthetünk ugyan pár kérdésben, de ezek számban és jelentőségben elenyésznek azok mellett, amikről nincs népszavazás, sőt, sokszor széleskörű társadalmi egyeztetés sem. A kormányok ugyanis minden lényeges, gazdasági döntésben a tőkés elithez fordulnak, minden más kérdés pedig ezeknek a pénzügyi döntéseknek a következményei mentén dőlhet csak el. (Például akarhatunk mi bármilyen fantasztikus oktatási rendszert, ha a költségvetésbe nem terveznek bele kellő forrást ehhez, akkor minden csak szép álom marad.)

Tehát, míg a globális felmelegedés messze ható következményei miatt a leglényegesebb 21. századi probléma, addig a „mi és ők” dilemmára adott válasz határozza meg, hogy mekkora a mozgásterünk a klímaváltozás elleni küzdelemben, ahogy ez dönti el a túlnépesedéshez és a technológia kérdésköréhez való hozzáállásunkat is. És itt nem pusztán arról van szó, hogy minden modern pártnak el kell döntenie, hogy mely rétegeket kívánja képviselni, mert ez egyben a gazdasági hatalomhoz való hozzáállást is maga után vonja.

Hadd mondjak most egy keményet: a demokratikus állam legfőbb feladata szerintem a leggazdagabb és leghatalmasabb réteg vagyonának és hatalmának a korlátozása lenne, vagyis egyfajta ellensúly szerep gyakorlása. E nélkül ugyanis a hatalom nem a népé, csupán a tehetőseké, tehát az állam berendezkedése valójában nem demokratikus, hanem vagyoni alapon kvázi feudalisztikus.

Machiavelli anno a demokráciát a bírói, a törvényhozói és a végrehajtói hatalom szétválasztásaként határozta meg. E három hatalmi ágnak pedig nem csak függetlennek kell lennie egymástól, de kölcsönösen felügyelniük és korlátozniuk is kell egymást, hogy a filozófus szerint demokratikus államberendezkedésről beszélhessünk. Én ezt azzal egészíteném ki, hogy létezik egy negyedik hatalmi ág is, mégpedig a vagyonban testet öltő gazdasági hatalom – és nem a média –, e hatalom birtokosai pedig a gazdasági elit. A többi hatalmi ágtól eltérően őket nem választják, vagy kinevezik, hanem munkájuk és/vagy családi örökségük útján jutnak a pozíciójukba. Meglátásom szerint pedig a jelenlegi nyugati civilizáció egyik fő problémája éppen abban rejlik, hogy ez a hatalmi ág átszövi az összes többit, semmi nem korlátozza azt, így pedig szinte mindenható módon beleszólhat a parlament a kormány és az igazságszolgáltatás munkájába, lényegében uralkodik valamennyi felett.

Ezzel szemben a valódi, részvételi demokráciában a három hagyományos hatalmi ágnak a vagyont és a vagyon által szerezhető hatalmat is korlátoznia kellene és viszont, mint ahogy a tengely másik végén a nyomort, az anyagi, testi, lelki és szellemi szegénységet is föl kell számolni, másként az elesettek nem képesek beleszólni a saját sorsuk alakításába, mert nem látnak túl a jelen pillanaton miközben minden erejüket lefoglalja a tág értelemben vett túlélés. Ehhez pedig a megfelelő lakhatás, megélhetési feltételek, oktatás és egészségügy biztosítása szükséges, amihez meg elkerülhetetlen a vagyon bizonyos mértékű újraelosztása.

Mindez eddig akár kommunista filozófiának is tűnhetett, de Marxszal szemben azt vallom, hogy a társadalomban lehetnek vagyoni különbségek, sőt, kell is, hogy legyenek ilyenek, ahogy a piaci verseny sem rossz dolog, csupán ezek mértéke nem mindegy, hogy mekkora. Abban hiszek, hogy lehetőség szerint mindenkinek rendelkeznie kell az önfenntartáshoz szükséges szellemi, valamint lelki tudással, illetve egészségi állapottal és anyagi javakkal.

A fenntarthatóság, az egészség, az energiahatékonyság és a tartósság elvei mellett ugyanis az önfenntartást is meghatározó alapelvnek tekintem. Ehhez egyrészt elengedhetetlen az önfenntartáshoz szükséges környezet megőrzése/megteremtése, vagyis a felmelegedés, az elsivatagosodás és a tengerszint emelkedés megállítása. Másrészt az emberiség létszámát akkorára kell zsugorítani, amennyi ember képes lehet a meglévő véges erőforrások és javak között önfenntartó módon élni. Itt azonban nem az anarchisták utópiája, az egymás mellett élő földművelő és állattartó kisbirtokok hálózata lebeg a szemem előtt vízióként, hanem a munkamegosztáson alapuló jelenlegi, városi-vidéki berendezkedés, ahol a társadalom tagjai egyben kölcsönös függésben is élnek, kölcsönösen függenek ugyanis egymás munkájától. Azzal a lényeges különbséggel, hogy a jelenlegi túltermelő és túlfogyasztó, az élvezeteket túlhajszoló életforma helyett egy fenntartható, jóval alacsonyabb életszínvonalon élő társadalmat képzelek el, aminek a technológiai fejlődés a kiszolgálója, nem pedig a motorja.

Ahhoz, hogy ilyesfajta közösségben éljünk a kiegyenlítődés alapelve is szükséges. Ma az úgynevezett fejlődő országok folyamatosan a gazdag, fejlett országokhoz való felzárkózáson munkálkodnak. Vagyis egymással versengenek a szűkös erőforrásokért, hogy nekik egyszeriben több jusson, mint másoknak, így ők is csatlakozhassanak a fejlett országok elitklubjához. Azonban a tehetős nemzetek életszínvonala fenntarthatatlan, így a hozzájuk való felzárkózás és a velük való versengés is az. Én tehát a felzárkózás helyett a kiegyenlítődés elvét javaslom, ami a vagyon olyan újraelosztását jelentené, ahol a szegényebb nemzetek kompenzációt kapnának a gazdagabbak vagyonából, akik ennek eredményeként mérsékelnék életszínvonalukat, hogy leegyszerűsítve egy fenntartható középső sávban találkozzon a két tábor. Vagyis paradox módon tényleg „meg kellene állítanunk Brüsszelt” – és vele a többi vagyonos, fejlett országot és szövetségi rendszert is –, de nem azért, amiért a kormánypropaganda a közelmúltban sulykolta.

A kiegyenlítődés egyben azt is jelentené, hogy teljesülne az „egyenlő munkáért egyenlő bért” követelése, vagyis egy német egy bangladesi és egy magyar építőmunkás is hasonló – a jelenlegi németnél és talán a magyarnál is – alacsonyabb bért kapna a munkájáért. (Csak egy érdekesség, hogy ez a szlogen eredetileg a feministák jelmondata volt, amivel a nők és férfiak fizetése közti indokolatlan különbségekre akarták felhívni a figyelmet, ma pedig már radikális jobboldaliak szájából hallani a nemzetek közötti bérfeszültség kapcsán.)

Zárásként had osszam meg néhány a cikkhez kapcsolódó dilemmámat:

 - Bevezethetőek-e szükséges, de népszerűtlen intézkedések egy demokráciában, ahol a hatalom forrása a népszerűség? Ha nem – ahogy én sejtem –, van-e annyi időnk, hogy átalakítsuk a társadalmakat részvételi demokráciára alkalmas, aktív közösségekké? Ha nem, „zöld diktatúrák” nélkül elkerülhető-e a totális klímakatasztrófa?

 - Folytatva a sort, képes lehet-e az alulról szerveződő állam, alulról szerveződő pártokkal a vagyonos elit korlátozására? Ha nem, mi módon nyerhető meg az elit az önkorlátozásra?

 - Azután, van-e még ahhoz elég időnk, hogy humánus módszerekkel kezeljük a túlnépesedést, illetve fokozatosan mérsékeljük az életszínvonalat a fejlett országokban? (Ma utóbbi esetében ez a gyakorlat, az előbbivel pedig nemzetközi szinten nem foglalkozunk.)

E kérdések alternatívája ugyanis a felülről, erőből véghezvitt megoldások sokasága, amik által ugyan ideiglenesen elkerülhető a katasztrófa – de legalábbis mérsékelhető annak mértéke –, ám tartós megoldást egyiktől sem várhatunk, mert az erőből, hatalmi szóval kicsikart változások éppen a lényeget hagyják változatlanul: magát a rendszert.