Kiskamaszkorom óta foglalkoztat, hogy olyan szélsőséges eszmék, mint a fasizmus, a nemzetiszocializmus, az anarchizmus, vagy a kommunizmus hogyan vonzhattak egykor hatalmas tömegeket – arról nem is beszélve, hogy kicsit újabb köntösben, ma ismét kezdenek teret hódítani. A szimpatizánsok talán mind bolondok, vagy gonosztevők? Aligha.
Ha megnézünk néhány életrajzot, az derül ki, hogy még a vezetők is ugyanolyan emberek voltak, mint mi, és ez valahol nagyon ijesztő. Itt azonban nem a sokaságra összpontosítanék és nem is a dolog lélektani részére, mert arról már sokan írtak sokfélét, ahogy én is foglalkoztam korábban a témával. Ehelyett magukat az eszméket állítom fókuszba. Az érdekel, hogy mi lehet a vonzó egyikben-másikban.
Ahogy az évek alatt újra és újra elővettem ezt a kérdést, mindig máshonnan közelítve, egyszer csak valami sokkal tágabb dologra csodálkoztam rá, ezért hadd kezdjem egy kis kitérővel! A történelemben fölfedeztem egyfajta szabályszerű ismétlődést, hogy ideológiai szinten minden kultúrában és korban a társadalom időről-időre eljut valamilyen konszenzusig. Vagyis egyeduralkodóvá válik egy eszme, amit a nagy többség elfogad és többé-kevésbé aszerint is él. Azt az időszakot, mikor ez az egyetértés megszületik, egészen addig, míg erős, alternatív eszmék föl nem bukkannak, aranykornak hívjuk. Az ezt megelőző szakasz mindig az előző korszak vége és egyúttal az új korszak hajnala.
Például a középkor alapeszméje a vallás mindenhatóságáról szólt és arról, hogy a közösség fontosabb az egyénnél. Több száz évig tartott, mire egész Európában elterjedt és egyeduralkodóvá vált ez a nézet, illetve az alternatív ideológiák elsorvadtak. Az eszméből pedig értékek következtek, amik a hétköznapi élet szintjéig átjárták az egész társadalmat. Ilyen értékek mondjuk a szolidaritás, a szabálykövetés, a tekintélytisztelet, az állhatatosság, a szerénység, stb. Ezekből az értékekből született a mindenkire kötelező katolikus erkölcs és etikett, melyek meghatározták, hogy milyen legyen a család, a párkapcsolat, hogyan kell élni az életet, mely hivatás értékes, hogyan szabad viselkedni és miről lehet gondolkodni. De ami szempontunkból a legérdekesebb, hogy azt is megmondták, mi erény és mi bűn.
Amit ugyanis egy eszme bűnösnek bélyegez, az a legtöbb esetben egy másik érték. A középkorban ilyen, tiltott érték volt az élet élvezete, az egyéni élet értékessége, vagy épp a szabadság, az egyenlőség és bizonyos értelemben a testvériség is. (A nemesi nemzet fogalmába nem fértek bele a jobbágytömegek, így ők nem voltak a nemzet egyenrangú részei, a nemesek számára nem voltak testvérek.)
Az újkor elejére azonban a konszenzus felborult. Magán a katolikus egyházon belül sem tartották be a viselkedési-kódexet, a szervezet súlyosan korrupttá vált és a társadalom is egyre inkább elfordult az üres frázissá silányult erkölcsi szólamoktól. A végső lökést azután a pestisjárvány adta meg.
Ezt követően az egyházon belül és kívül is alternatív ideológiák bukkantak föl, az addig tiltott értékek egy részéből táplálkozva. Az egyéni élet értékessége már a protestáns irányzatokban is benne volt, az élet élvezete, a földi boldogság viszont inkább a humanizmusban és később a reneszánszban, illetve a felvilágosodásban öltött testet. Tehát az új ideológiák a vallást, a művészeteket, a filozófiát és végül a politikát is „megfertőzték”, új normákat teremtve a mindennapokra.
A felvilágosodással és a Nagy Francia Forradalommal azonban már nem csak az egyén értékességének és az élet élvezetének kora jött el, de megszületett a vallásos világkép alternatívája is, ami az ész és a tudomány tisztelete mellett a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármasát tűzte zászlajára. Azóta e három érték viaskodása, konszenzuskeresése határozza meg a nyugati világot, az egyensúly hiánya pedig válságokat szül. Korunk érdekessége, hogy viszonylag hosszú idő óta nem találjuk az összhangot, nincs egy uralkodó ideológia, hanem eszmék versengését láthatjuk a régi erkölcsök lassú agóniája mellett.
„Rendben van, de hogy jön mindez a szélsőséges nézetek vonzóságához?” – kérdezhetnénk. Úgy, hogy minden szélsőség egy vagy több érték totális megnyilvánulása. A kommunizmus az egyenlőség diktatúrája, a fasizmus a testvériségé, a nácizmusban – eredeti formájában – egyszerre jelenik meg az egyenlőség és a testvériség, míg az anarchizmusban a szabadság és az egyenlőség totális. A szabadság mindenhatóságát a liberalizmus szélsőséges formája a libertarianizmus hirdeti, illetve morális szinten a libertinizmus, vagyis a gátlások nélküli szabadosság.
Egy-egy érték totalitása azt is jelenti, hogy az adott ideológia a többi értéket tagadja, azokat bűnösnek tartja. A demokratikus irányzatokban ezzel szemben mindhárom szempont megnyilvánul, csak az arányok nem egyformák.
Vagyis nagyrészt azért válhatnak a radikális eszmék szimpatikussá egyesek számára, mert valódi, korszakunkat meghatározó értékeket képviselnek. Egyúttal a képviselt értékek talaján olyan problémákra világítanak rá, melyek valósak, sokak számára fájdalmasak, ám a demokraták jellemzően nem merik azokat piszkálni: Miért a társadalom egy tizede birtokolja a javak 90%-át? Aki keményen dolgozik, miért tartsa el az „ingyenélőket” – különösen, ha egy kisebbséghez tartoznak? Ha sok bevándorló érkezik hozzánk, itt is lesznek terrorcselekmények? Miért védik a törvények jobban a bűnözőket, mint az áldozatokat? Szabad-e korlátozni a véleménynyilvánítás szabadságát? stb.
Ezekre a kérdésekre viszont sajnos minden szélsőség egyoldalú, torz válaszokat ad. A kommunizmusban az egyenlőséget összetévesztették az egyformasággal és a vagyon egyenlő megosztása azt jelentette, hogy mindenki leszegényedett az alsó középosztály szintjére, a vezetőket kivéve. A kommunista arisztokráciának pedig ugyanúgy érdekében állt fenntartani a kiváltságait, mint egykor a feudálisnak. A vagyon valóban nagyon egyenlőtlenül oszlik meg a társadalmakban, de a teljes egyenlőség nem lehet cél, mert ha megtiltjuk, hogy bárkinek is több legyen valamiből, senki nem lesz motivált, hogy dolgozzon. (Ha akkor sem kapok több pénzt, amennyiben jobban, vagy többet dolgozom – hisz ez ellenkezne a totális vagyoni egyenlőséggel –, és akkor is ugyanannyit viszek haza, ha egész nap csak a lábamat lógatom meló helyett, minek dolgoznék?) Másrészt az internacionalizmus a gyakorlatban azt jelentette, hogy Oroszország megszállta szomszédait, rájuk kényszerítve az akaratát. Biztosan nem erre gondoltak a kommunista filozófusok, mikor határokon átnyúló eszmeközösségről beszéltek.
A nemzetiszocializmus eredetileg nemzeti kommunizmust jelentett volna, vagyis vagyoni és jogi egyenlősítést, de mindezt nemzeti és nem nemzetközi keretben. Ők ugyanis, Marxszal ellentétben, a népi kereteket szükségesnek és értékesnek tartották, nem pedig lebontandó akadályoknak. A gyakorlatban azonban a náciknál hiányzott a „szocializmus”, csak a zsidó emberektől vették el a vagyont, amit részben az „árja nép” kapott meg, amúgy megmaradt a tőkés kapitalista modell, erős állami kontrollal. Mikor az SA nehezményezni merte a szocialista fordulat hiányát, a Führer egyszerűen kiirtatta a vezetőket és föloszlatta a szervezetet.
A fasizmus, sok helyen elsősorban a klasszikus, imperialista gyarmatosító külpolitika igazolásává silányult, illetve a szigorú tekintélytisztelet és rendpártiság megkövetelésével a vezetők megkérdőjelezhetetlenségét, leválthatatlanságát igyekezett garantálni. Az anarchisták pedig a magasztos cél érdekében megteremtették a modern terrorizmust, de néhány grófnő, báró, herceg és uralkodó meggyilkolásánál többre nem igen futotta.
Összességében elmondható, hogy a tömegek szép értékekért lelkesülve álltak egy-egy ideológia mögé, hogy a fennálló rend visszásságait kijavítsák, a végén azonban ugyanolyan gyűlölt zsarnokságot építettek, mint ami ellen egykor maguk is fölkeltek. Semmivel sem voltak kevésbé szűklátókörűek, mint akiket váltottak a hatalomban.
Végül, észrevétlenül, mind elárulták azokat az eszméket, amiknek a nevében cselekedtek, mert saját magukra már nem tartották érvényesnek az önmaguk által létrehozott normát, azt hitték fölötte állnak. Ezt nevezi Müller Péter léthazugságnak. Vagyis, mikor valaki, mondjuk, kommunistának vallva magát a magántulajdon eltörléséről prédikál egy rózsadombi villából, miközben a saját javait a világért meg nem osztaná senkivel sem.
Utolsó kommentek