Spanyolviasz

A Nagy Francia Forradalomról már írtam korábban annak kapcsán, hogy jelszavai, a Szabadság, az Egyenlőség és a Testvériség milyen meghatározó értékek a 20. századi ideológiákra, de korunkra nézve is. Ebben a bejegyzésben inkább abban a megközelítésben foglalkozom velük, kiváltképp az egyenlőséggel, hogy milyen tanulságokkal szolgálhatnak nekünk.

Ha közelebbről megnézzük a felkelőket, azt láthatjuk, mint jellemzően minden forradalom esetében, hogy többségük nem magasztos eszmék miatt ragadott fegyvert és még csak nem is messze ható csoportérdekek okán, hanem egész egyszerűen azért, mert éheztek. A megmozdulást az emelte ki a hasonló motivációk alapján szerveződött parasztfelkelések sorából, hogy most a városi szegények lázadtak föl, akikhez a gazdasági érdekeik mentén változást akaró nagypolgárság, vagyis az elit egy része is csatlakozott. Majd, ellentétben a jobbágylázadásokkal, a forradalom győzött, még ha sok évvel később, egy rövidebb időszakra Napóleon bukása után úgy is tűnt, hogy a maradi európai hatalmak leverték. Az első tanulság tehát az, hogy a kizárólag alulról szerveződő mozgalmak jellemzően elbuknak, de ha az elit egy része a megmozdulás élére áll – érdekei szerint felhasználva a tömegek háborgását –, úgy komoly társadalmi változás mehet végbe, viszonylag rövid idő alatt is.

Az általános- és középiskolai tankönyveinkben a forradalom sokszor tűnik úgy, mintha a demokrácia és a feudális berendezkedés közti harc két világnézet, két ideológia küzdelme lett volna. Ami igaz is, ha csupán a vezetőkre és azok tetteire figyelünk és elfelejtjük, hogy a felkelők többsége nem polgárjogi küzdelmet folytatott, hanem a tehetős elit maradi fele, a nemesség és bizonyos mértékig a vagyonos papság ellen fordult. Őket nem, vagy nem csupán a jogegyenlőtlenség zavarta, de a vagyoni különbségek is. Szúrta a szemüket, hogy míg nyomorognak és éheznek, az urak fényűző partikon múlatják az időt és nem vállalnak sorsközösséget az egyszerű „néppel”.

A forradalomnak ez az egyenlősítő, elitellenes vonása nem példa nélküli a történelemben, de ekkor fordult elő talán először, hogy a nincstelen sokaság összefogott és megdöntve az addigi társadalmi berendezkedést tömegével ölték meg, vagy kergették el az addigi konzervatív elit tagjait, vagyis a nemeseket, javaikat pedig szétosztották. Ez a momentum bizonyára nagy hatással lehetett később Marxra, mikor a kommunista eszme alapjait lefektette és megjelent mindenféle, azóta lezajlott szocialista és kommunista forradalomban is.

Vagyis azt mondhatjuk, hogy a nagy vagyoni egyenlőtlenség feszültséget teremt a társadalomban és egy válság, amilyen az akkori éhínség volt, forradalommá dagaszthatja azt, ha a polgárok úgy érzik, nincs vesztenivalójuk. Napjaink populista fordulatai – a görög Podemos győzelme, Trump sikere, a Brexit, az 5 Csillag Mozgalom és az Északi Liga kormánya Olaszországban, az EU szkeptikusok előretörése Ausztriában, a bal és jobboldali populisták sikere Csehországban, a lengyelek és Orbán illiberális államai, a német és a francia szélsőjobb megerősödése és a politikai válságok mindkét országban –, még ha eddig nem is forradalomszerűen, de egy ilyenfajta társadalmi mozgást jeleznek. Az elitellenesség rég nem látott népszerűségnek örvend és a hagyományos pártokba és médiába vetett bizalom megingásától, a globalizáció-ellenességen át, a demokratikus berendezkedés és a jogállamiság elutasításáig széles skálán mozog a dolog gyakorlati leképeződése.

Mindez persze könnyen meg is érthető, ha tudjuk, hogy a 2008-as válság idején a nemzeti kormányok és nemzetek feletti gazdasági szereplők a bankokat és nem az adósokat mentették, ráadásul az akkori eseményekért azóta sem történtek érdemi felelősségre vonások(!). A „kisember” tehát világszerte úgy érezhette, hogy átverték és cserbenhagyták, hisz a hitelek felvételekor nem tájékoztatták megfelelően a kockázatokról sem maguk a bankok, sem a hatóságok, sem a kormányok, sem a média, sem a hitelminősítők. Azután nem azoknak nyújtottak segítséget, akiknek a mindennapi betevőjüket veszélyeztette a megemelkedett törlesztő részlet, hanem azoknak, akik eleve tehetősek voltak – más kérdés, hogy a jelenlegi gazdasági szerkezetben a bankok számos cég és ország meghatározó befektetői, így átvitt értelemben ők teremtik a munkahelyek jelentős hányadát és ha összeomlanak, az ráadásként még államcsődök sorát is maga után vonná, tehát a politikai vezetők szemében ez okkal tűnhetett a kisebbik rossznak. Ráadásul azóta továbbra is gőzerővel folyik a világgazdaság növekedési pályán tartása bármi áron, tehát úgy látszik, a „régi” elit nem is tanult sokat a tíz évvel ezelőtti összeomlásból, de a korábbi válságokból sem – akárcsak a Bourbon restaurációban résztvevő nemesek, akiket később ismét, most már végleg elkergettek az újabb felkelés alkalmával.

A Nagy Francia Forradalomra visszatérve, annak győzelme után az ország demokratikus berendezkedésre váltott, ahol a kor szokása szerint nemi, életkori, állampolgársági és vagyoni alapon dőlt el a szavazati jog. Ezek közül az életkori korlát azóta is minden országban érvényben van, ha sok helyen le is szállították a korhatárt. Szintúgy igaz, hogy csak teljes jogú állampolgárok szavazhatnak, bár ma már többnyire könnyebb az állampolgárság megszerzése, mint egykor. A nemi kirekesztés elvben megszűnt, és ugyan a nők és a férfiak is szabadon szavazhatnak, a választható politikusok között a legtöbb országban mégis lényegesen kevesebb a nő. A bejegyzés szempontjából azonban nekünk a vagyoni cenzus a legérdekesebb. Papíron ma nincs ilyen kikötés, a nincstelen és a milliárdos szavazata is ugyanannyit ér a választás napján. Utána azonban a milliárdos a lobbi szervezetein keresztül bele tud szólni a képviselők munkájába, míg a nincstelen jóformán sehogy. Vagyis az érdemi törvényalkotás és a kormányzás mindenki által választott, de kevesek által befolyásolt képviselőkön keresztül történik.

Másként mondva a pénz egyben hatalom is, minél több van valakinek, annál több politikai hatalomra fordíthatja azt le. Így akárcsak egykor, a vagyoni cenzus alapján, úgy ma a lobbi tevékenység révén is igaz, hogy nem a nép kezében van a tényleges hatalom, hanem csak egy szűk gazdasági elit birtokolja azt. Vagyis tágan értelmezve a kérdést azt mondhatjuk, hogy a nagy vagyoni egyenlőtlenség egy társadalomban felszámolja a demokráciát. Tudták ezt az ókori Athénban is, ahol, ha egy sztratégosz kiemelkedően sikeres volt és túl nagymértékben meggazdagodott, száműzték néhány évre, hogy túlhatalmával ne veszélyeztesse a demokráciát.

Ezzel szemben a Nagy Forradalom idején, hasonlóan a szocialista diktatúrákhoz, gyilkosságokkal és erőszakos vagyonelkobzásokkal próbálták a felkelők orvosolni az egyenlőtlenség problémáját, míg a nyugati típusú demokráciák a szociális ellátórendszereken keresztül igyekeznek visszaosztani forrásokat a nincsteleneknek. Tartós megoldást azonban egyik megközelítés sem hozott. A vagyonelkobzások csak elitcserét eredményeznek, de szemléletváltást nem, vagyis a fosztogatások nyertesei hamar ugyanúgy kezdenek viselkedni, mint az egykori elit tagjai és féltik az összeharácsolt vagyonukat a többiektől, ahelyett, hogy osztoznának velük. Athént is a nagyhatalmú, ügyesen szónokló demagógok uralták le végül, a szociális ellátórendszerek pedig csak fenntartani tudják a nyomort, felszámolni nem, a társadalmon belül egyre növekvő vagyoni különbségekkel pedig érdemben nem is foglalkoznak.

A feszültség hosszú távú feloldását nem a forradalmi időkben, de nem is az ókorban, hanem az előző bejegyzésben taglalt középkori városban találhatjuk meg. Az önkéntes önkorlátozás, ami alapján a céhes ipar szerveződött, olyan keretet teremtett, ahol tartósan kezelni tudták a vagyoni különbségeket is, mivel senki nem gazdagodhatott korlátlanul. Ennek az elvnek a mélyebb megértésében is sokat segít a Francia Forradalom: azt kell látni, hogy a vagyonos elit, bár bizonyos tekintetben kiemelkedik a társadalomból, de nem független tőle, ugyanúgy a szerves része, mint bárki más. Hiszen az addigi szabályok felborulásával egy egyszerű paraszt is megölhetett egy herceget vagy bárót, a javait pedig elkobozhatta, mivel a nemesek hosszú időn keresztül nem törődtek vele, hogy ezek a bizonyos szabályok a többieknek is kívánatosak legyenek, mások érdekét is szolgálják. És ezen a ponton érthető meg, hogy hogyan is kapcsolódik egymáshoz a szabadság, a testvériség és az egyenlőség. Ahhoz, hogy szabadság (demokrácia) legyen, az elit testvéri szolidaritására van szükség, ami megteremti a viszonylagos egyenlőséget – utóbbi fokmérője, hogy mennyire fenntartható ökológiailag (okoz-e például idővel klímakatasztrófát) és társadalmilag (mindenki rendelkezik annyi erőforrással, hogy önállóan képes biztosítani a saját életfeltételeit hosszabb távon is).

A szabályok felborulásához visszatérve tehát azt mondhatjuk, hogy a korlátlan gazdagodás magának a vagyonos rétegnek is problémát okoz, nem csak a társadalom többi szereplője számára. (Abban az értelemben is, hogy a korlátlan vagyon szinte mindig a realitáshoz való viszony torzulását is magával hozza. Aki pénzt halmoz fel, az, mint egy szerencsejáték függő, a tevékenysége rabjává válhat és sokakat már nem érdekel más, csak a még több és még több pénz megszerzése. A figyelmét olyannyira beszűkítheti a szenvedélye, hogy a párját és a gyermekeit – már ha egyáltalán vannak – elhanyagolja, fizetett személyzetre bízza, ő maga pedig úgy érezheti, hogy sikerei fényében mindent megtehet. A drog és alkoholfüggés igen gyakori a felső tízezer körében, de még inkább a gyermekeik körében, akik egyrészt sok esetben a már említett okok miatt szeretethiánytól szenvednek, amit megtanulnak tárgyakkal és szerekkel pótolni. Másrészt gigászi örökségük tudatában és sikeres szülőjük árnyékában az életük nem ritkán valódi kihívások és célok nélkülinek, értelmetlennek tűnik a számukra, amitől szintúgy szenvednek.)

Visszatérve az előző gondolatmenethez, a Föld egy zárt rendszer, az erőforrásai végesek, ha pedig kevesek birtokolják ezen erőforrások elsöprő többségét, de azokra mindenkinek szüksége van, akkor előbb-utóbb az történik majd, hogy akinek nincs, az megpróbálja elvenni attól, akinek van. Vagyis a tehetősek vagy egyre nagyobb forrásokat használnak föl arra, hogy védjék, amijük van, vagy szétosztják annak egy nagy részét, így csökkentve a társadalmon belüli vagyoni különbségeket és az ebből fakadó feszültséget.

Ma mindkettőre látszik példa, a csúcstechnológia bástyái mögé rejtőző milliárdosok vannak a skála egyik végén, a másikon pedig azok a tehetős személyek, akik komoly összegeket adományoznak el a vagyonukból különféle, a szélesebb társadalom érdekeit szolgáló célokra. Ha pedig megszívleljük a történelem minden korszakán átívelő tanulságot, hogy a közösségeket erővel kontrollálni mindig csak ideig-óráig lehet, mert vagy idővel meggyengül ez az erő, vagy az emberek találják meg a módját, hogy hogyan dacoljanak hatékonyan a hatalommal, akkor azt lehet mondani, hogy lehet próbálkozni az előbbi úttal is, de biztosabb eredménnyel kecsegtet a második megközelítés. Persze csak akkor, ha a túlnépesedést és a klímaváltozást is ezzel párhuzamosan kezeljük, mert akármekkora embertömeget nem képes eltartani a bolygó akkor sem, ha viszonylag egyenlő arányban osztjuk is el a javakat, pláne nem úgy, ha az éghajlat egyre szélsőségesebbé, élhetetlenebbé válik.