Régóta foglalkoztat, hogyan lesz a társadalmi elégedetlenségből forradalom. Hol van az a pont, amikor tömegek, akár a saját életük árán is, erőszakkal a hatalmon lévők megdöntésére törnek? Egyáltalán mikortól beszélhetünk felkelésről?

A forradalom számomra nagyon hasonlít egy olyan családhoz, ahol rosszul működik a kommunikáció és a szigorú szülő még mindig kisgyerekként kezeli a 18 éves kamaszt, aki egy nap szerelembe esik. Ennek a serdülőnek már rég megváltoztak az igényei és a szerepei a 10 éves kori önmagához képest, amit viszont a szülő nem ismer el és talán nem is vesz észre. Továbbra is merev, szigorú szabályokat támaszt a tinivel szemben, például 9-re minden este ágyban kell lenni, tilos a bulizás, barátot, vagy barátnőt nem hozhat a lakásba, stb.

A kamasz persze a maga módján újra és újra igyekszik jelezni, hogy ezek a keretek élhetetlenek és egyre jobban szorítják, de a szülő mindezt egyszerűen elengedi a füle mellett. Éveket élnek le így és látszólag semmi nem változik, amikor azonban serdülőnk beleszeret valakibe, az egész addigi szabályrendszer fölrobban. Többé nem engedelmeskedik a szülői akaratnak, a kiabálás és a szigor mit sem ér. Ha bezárják a szobájába, kiszökik az ablakon és napokig haza sem jön.

Valami ilyesmi zajlik le akkor is, ha az államhatalom nem érzékeny a társadalom folyton változó szükségleteire, miközben az emberek úgy érzik, hogy törvényes keretek közt nincs lehetőség a változtatásra, nem hallgatják meg őket. Végül történik valami, aminek hatására a felgyülemlett feszültség nem talál magának békés utat, és kitör a forradalom.

Más szavakkal a felkelés receptje a következő: szükség van egy óriási szakadékra a politikai elit és a nép között, ami garantálja a valódi párbeszéd hiányát, és egymás meg nem értését. Azután kellenek olyan életfeltételek, amik a mindennapokat sokak számára megkeserítik. Fontos, hogy ezeket merev szabályok betonozzák be, amiken egyetlen politikai szereplő sem hajlandó változtatni. Így a tömegek azt élik meg, hogy mindegy kire szavaznak, úgysem változik semmi, vagyis a rendszer szabályai szerint lehetetlen a változás. A végén pedig mindehhez kell még egy katalizátor.

A társadalom esetében a „szerelem”, vagyis a katalizátor két dolog lehet: a végső elkeseredettség, mikor már nincs mit veszteni, vagy, ha fölcsillan a változás reménye. De nézzünk ezekre példát!

Az ember a stresszre kétféleképp reagálhat, vagy menekül, vagy küzd. Esetünkben a menekülés mondjuk az elvándorlás. Erre példa, mikor a jobbágyok olyan földesurat mentek szolgálni, aki kevesebb adót kért tőlük. A röghözkötés után azonban ez a lehetőség megszűnt – merev szabályok, amik miatt a rendszer nem változtatható. A magas adók miatt a földműveseknek alig maradt mit enni, így hiába dolgoztak keményen, a tél végét mindig korgó gyomorral várták – élhetetlen életfeltételek. Erről azonban a hatalmi pozícióik erősítésével elfoglalt földesurak mit sem tudtak – szakadék az elit és a nép között. Ha pedig valaki próbálta elrejteni a termés egy részét az adószedők elől és lebukott, azt keményen megbüntették – a párbeszéd hiánya, irreális, a nehézségeket fenntartó szabályok.

Amikor az egyik évben a szokottnál rosszabb termés sújtotta a vidéket, a helyzetet nem értő nemesek viszont ugyanannyi adót követeltek, mint máskor, az éhínség végső elkeseredésükben megmozdította a jobbágytömegeket. Ha nem tesznek semmit, éhen vesznek, ha fölkelnek, talán túlélhetik – vagyis nem volt vesztenivalójuk.

A példában a katalizátor, a végső elkeseredés maga az éhezés. A középkor jobbágyfelkelései szinte kivétel nélkül éhséglázadások voltak, de az üres gyomor nem csak a távoli múltban tudott a forradalmak elindítója lenni. A Nagy Francia Forradalom sem a szabadságért, az egyenlőségért, vagy a testvériségért tört ki, hanem, mert tömegeknek nem volt mit enni. Sztálin idején Szovjetunió-szerte találunk éhséglázadásokat, ahogy a közelmúltban lezajlott Arab Tavasz felkelései is nagyrészt a magas élelmiszerárak nyomán fellépő éhezés miatt öltöttek akkora méreteket.

Nem véletlenül mondták a rómaiak, hogy cirkusz és kenyér kell a népnek! Mindkettőben igazuk volt, hisz a történelem során nemcsak éhínség miatt törtek ki lázadások. (Itt tenném hozzá, hogy az éhezés mellett a szélesebb értelemben vett nyomor is vezethet forradalomhoz, mint 1953-ban Kelet-Berlinben.)

Cirkusz alatt a rómaiak elsősorban gladiátorjátékokra és színházra gondoltak, amik lekötik a tömegek figyelmét, mint napjainkban a filmek és a sportesemények, de a cirkusznak tágabban, szimbolikusan is van értelme. A „korszellem”, a hitrendszerünk, hogy adott időben mit gondolunk igaznak és mit nem, vagyis az egész világképünk is, átvitt értelemben, egy „cirkusz”, amit mi magunk tartunk fönn és közvetlen környezetünk mellett ma leginkább a média van rá komoly befolyással.

’48-ban, vagy ’56-ban ez a cirkusz omlott össze, és ez indította el a forradalmakat. Mindkét esetben igaz, hogy egy külső, megszálló hatalom – a Habsburg Birodalom, illetve a Szovjetunió – irányította hazánkat szigorú, diktatórikus eszközökkel. A hatalom egyedüli forrása az erő volt, ám az Európa-szerte elindult mozgolódással, illetve a Sztálin halála utáni enyhüléssel ez az erő meginogni látszott, és felcsillant a remény a változásra.

Ilyen, reményt adó katalizátor lehet az is, mikor idegen hatalmak ügynökei terjesztenek lelkesítő, forradalmi propagandát, hogy beleszóljanak a helyi belügyekbe, ahogy arra a 20. század óta rengeteg példát láthattunk, főként az USA és a Szovjetunió részéről. Fontos azonban tudni, hogy ezek csak akkor működnek, ha a forradalom minden további feltétele is adott.

Külön is kiemelném az élhetetlen életkörülményeket. Az éhezés és a nyomor mellett, amik egyszerre lehetnek katalizátorok és az elégedetlenség forrásai, a szocioökonómiai mobilitás korlátozottsága jelenik meg jóformán minden forradalom előzményeként. A középkorban, akármilyen keményen is dolgozott valaki, ha parasztnak született, szinte sohasem lehetett belőle nemes, de még iparos, vagy kereskedő is csak ritkán. Vagyis a születési előjogra épülő társadalom korlátozta a felemelkedést.

Amíg az emberek abban hittek, hogyha istennek tetsző életet élnek, a túlvilágon elnyerik méltó jutalmukat, addig a spirituális felemelkedés lehetősége kompenzálta az evilági társadalom merevségét – hasonlóan az indiai kasztrendszer hiedelemvilágához, ahol ugyan nincs lehetőség a kasztok közti átjárásra, de aki kasztjának megfelelően él, eggyel magasabb rangú kasztba születik újjá.

Ahogy azonban az újkor hajnalán megingott a vallásos világkép, a tömegek számára egyszerre nem volt többé elég a túlvilági jutalom ígérete. Itt, ezen a földön szerettek volna felemelkedni a tudásukon, szorgalmukon, vagy szerencséjükön keresztül. Ők már abban hittek, hogy az életben is elérhető a boldogság, nemcsak a halál után. A társadalmi szabályok ettől persze még nem változtak meg, mire az egész rendszerben elkezdett nőni a feszültség.

A szocioökonómiai mobilitás olyan, mint egy kuktán a gőzkivezető nyílás, ha elzárjuk, lassanként emelkedik odabent a nyomás. Az emberek, amíg lehet, békés megoldásokat keresnek: más pártot ültetnek a kormányrúdhoz, párbeszéddel próbálkoznak tárgyalás, vagy tüntetés útján, feketemunkával igyekeznek feljebb jutni, elvándorolnak, stb.

A fenti eszközök nagyja az újkorban még nem állt a tömegek rendelkezésére. A többség nemhogy felemelkedni nem tudott, egyenesen nyomorba süllyedt, míg a szerencsés kevesek, az iparosok, a kereskedők és a bankárok egy része nagy vagyonra tett szert. Politikai jogokat azonban még ezek az emberek sem kaptak az uralkodóktól, dacára annak, hogy az ő adójukból fizették a kincstár kiadásainak nagy részét.

A nagypolgárok eleinte párbeszéddel próbálkoztak, a megegyezést keresték, de a régi arisztokrácia erről jellemzően hallani sem akart, miközben a kuktát egyre feszítette a gőz és végül egy ínséges évben az egész fölrobbant. (Talán az angol polgári forradalom az egyetlen, ahol a nagypolgárság és az arisztokrácia maguk vívták meg a társadalmi átalakulásért folytatott harcot, és ebbe nem vonták bele a tömegeket, mivel azok akkor még nem voltak eléggé elkeseredve, hogy fölkeljenek.)

A tőkések uralma azonban nem hozott érdemi változást a felemelkedési lehetőségek tekintetében és a többség számára továbbra is maradt a nyomor és a nélkülözés, meg az embertelen robot a földeken és a gyárakban. Így abban a bizonyos kuktában ismét nőni kezdett a nyomás és anarchista mozgalmak, valamint szocialista, kommunista, illetve nemzetiszocialista sztrájkok és forradalmak formájában tört a felszínre.

A 2008-as gazdasági válság óta megerősödő piac és olykor globalizáció ellenes tüntetések világszerte mutatják, hogy erre a kérdésre azóta sincs megnyugtató válasz, de ez már inkább gazdasági és társadalompolitikai kérdés, ahogy arról korábban írtam.

Lezárásképpen összegyűjtöttem néhány konkrét válságtünetet, melyek közvetlenül megelőzik napjaink forradalmait. A legközvetettebb, ami jellemzően évekkel, évtizedekkel megelőzi a felkelést, a táradalom apátiája és az elfordulás a közélettől. Ilyenkor az emberek már nem bíznak abban, hogy a törvényes keretek között bármi változhat, és nem hiszik el, hogy a politikai elit őket képviselné, de az elégedetlenség még nem akkora, hogy az robbanáshoz vezetne. Ez jelenik meg az alacsony választási részvételben, a közvélemény-kutatások negatív jóllét mutatóiban, vagy a politikai műsorok csekély nézettségében is.

A következő lépés, a rendszeressé váló tüntetésekben és sztrájkokban megfogalmazódó aktív elégedetlenség, ha a helyzet nem javul. A megmozdulások eleinte jellemzően botrányokhoz, esetleg konkrét állami intézkedésekhez kötődnek, de, ha a feszültség átlép egy szinte megfoghatatlan lélektani határt, állandóvá válnak, és már nem kell semmilyen újabb esemény ahhoz, hogy tömegek vonuljanak az utcára.

A végső lökést az adja meg, mikor a tüntetéseken valaki erőszakot alkalmaz. Ezek lehetnek a tüntetők, ha az elkeseredés olyan nagy mértékűvé duzzad, vagy ha reményt látnak a változásra, de lehetnek a kormány fegyveresei is, ha a vezetők úgy ítélik meg, hogy nincs más eszközük a tömeg megfékezésére. De az is előfordul, hogy egyszerűen egy rendőr, vagy katona puskája parancs nélkül elsül.

Ez az a pont, amikor forradalomról beszélhetünk, mert mindkét oldal háborús logika szerint kezd gondolkodni és az erőszakra fokozott erőszakkal reagálnak, ahogy azt legutóbb Ukrajnában láthattuk. Innentől a tárgyalásos út és a „minden marad a régiben” megközelítés nem járhatóak többé.

Bár a cikkben szándékosan, végig történelmi példákat hoztam, természetesen a hazai, 2006 óta tartó társadalmi mozgolódás irányította a figyelmem a témára. Az elégedetlenség magában rejti egy demokratikus társadalom megszületésének lehetőségét, de azt is, hogy tovább rontunk a saját helyzetünkön, ami egyszerre tölt el reménnyel és aggódással.

Sokan sokszor félreértették már, hogy a forradalom csupán egy eszköz. Arra alkalmas, hogy embereket elmozdítsunk a pozícióikból, de arra nem, hogy egy rendszert alapjaiban megváltoztassunk. Épp ezért egyetlen forradalom sem akad a történelemben, amelyik beváltotta volna a hozzá fűzött, általában túlzó reményeket.

A rendszer mi magunk vagyunk, nem pedig egy tőlünk független, elvont valami, ahogy gyakran gondolni szoktuk. Ha mi változunk, a rendszer változik, ha forradalom tör ki, akkor legfeljebb csak a vezetők. Ezért, ha a rendszerben vannak a hibák, a forradalom nem megoldás!