Spanyolviasz

Nem Alexandrosz volt a történelem első hódítója és összességében talán nem is a legeredményesebb, a nyugati kultúrára gyakorolt hatása mégis messze kiemeli minden más birodalomépítő közül. Uralkodása alatt annyi népet hajtott igába, olyan hatalmas terület engedelmeskedett akaratának, hogy az ókorban úgy tűnhetett, Sándor a világ ura.

Örökségének legmeghatározóbb része nem a halála után részekre hulló birodalom maga, ami gyorsan a korabeli világ tudományos és kulturális központjává nőtt és nem is a temérdek nevét viselő város, a sok, kisebb-nagyobb Alexandria, hanem a világuralom eszménye, ami összeforrt Nagy Sándor nevével.

Alexandrosz híre bejárta egész Eurázsiát és számos uralkodó igyekezett követni nyomdokait. Róma császárainak éppúgy példaképként szolgált, mint a frank Nagy Károlynak, a Német-Római császároknak, az arab kalifáknak, a török szultánoknak, a spanyol, brit, portugál, francia, és holland gyarmatosítóknak, a Napkirály XIV Lajosnak, Napóleonnak, vagy épp Hitlernek, hogy csak néhányat említsek. Persze nem csupán politikusokat ihletett meg korlátlannak tetsző hatalma: a piaci monopolhelyzetre áhítozó nagytőkések is, az egykori makedón uralkodóhoz hasonlóan, egyfajta világuralomra törtek. Mindössze abban különböztek Sándortól, hogy katonai hódítás helyett egy kifinomultabb és hatékonyabb eszközt, a gazdasági erőt választották fegyverül.

Furcsa, kétarcú örökség ez. Miközben a történelemkönyvekben a katonailag sikeres uralkodókat olyan jelzőkkel tiszteljük, mint nagy, dicső, hős, vagy szent, ma az erőszakot a gyengék fegyverének tartjuk és a modern birodalomépítőket agresszornak, terroristának, elnyomónak, vagy épp fasisztának bélyegezve ítéljük el.

Elsőre úgy tűnhet, mintha napjaink „civilizált társadalmai”, szakítva a rég volt értékekkel, fölébe helyeznék a nemzeti önrendelkezést és függetlenséget a megalomán imperializmusnak. Elég azonban egyetlen pillantás a nemzetközi kapcsolatokra, hogy lássuk, Kína az USA-val, az EU Oroszországgal, India meg Pakisztánnal birkózik a dominanciáért, ugyanúgy, mint bármelyik hajdan volt nagyhatalom – ahogy a kisebb államok is versengenek, a maguk szintjén. Különbség abban van, hogy ezt a küzdelmet elsősorban nem fegyverekkel vívjuk, hanem gazdasági és kulturális síkon.

Már Nagy Sándor személyes példája is jól mutatja, hogy a katonai erővel elért hódítás nem lehet hosszú életű. Egy embercsoport, akit csupán az erőszaktól való félelem köt a vezetőhöz, amint lehetőséget lát a lázadásra, vagy helyzete kilátástalanná válik, azonnal megpróbálkozik a függetlenedéssel. Róma, vagy az Oszmán Török Birodalom története igen tanulságos ebből a szempontból.

Mindkét állam gazdasága a folyamatos terjeszkedésre épült. Az elfoglalt területeket azonban meg is kellett tartani, nem volt elég elfoglalni. Az ott állomásoztatott csapatok költségei ugyanakkor egy idő után meghaladták az onnan befolyó adók összegét. Így végül nem maradt pénz az újabb hódításokra és a már meglévő tartományok egyben tartása is egyre körülményesebbé vált, míg végül a birodalmak szétestek.

Ha pedig azt hinnénk, hogy mindez a technológiai újítások nyomán napjainkban másképp lenne, a vietnami háború csődje, vagy a szovjetek afganisztáni kudarca emlékeztet rá, hogy a képlet máig nem változott, sőt, a nacionalizmus megjelenésével tovább erősödött a fenti tendencia!

Természetesen a mai, „civilizált” hódítók is fölismerték, hogy az erőszak ellenállást szül, ami középtávon gyöngíti, és nem erősíti a vezetők hatalmát. Ezzel szemben, ha az emberek önként mondanak le a függetlenségükről, vagy jogosnak érzik az alávetést, akkor az ellenállás minimálisra csökkenthető.

Napjaink nyugati gazdasági és katonai tömbjei többek közt ennek a filozófiának a megnyilvánulásai. Maga az USA, mint a különállásukat bizonyos vonatkozásokban föladó államok szövetsége, egy működő minta arra, ahogy egy fél kontinens jó része egyetlen vezető mögé sorakozik föl a saját akaratából – annak ellenére, hogy kezdetben még polgárháborúra is szükség volt az egység fenntartásához. Az EU egyik lehetséges távlati célja is egy ehhez hasonló, Európai Egyesült Államok létrehozása, ahogy Afrika országait az Afrikai Unió igyekszik összefogni egy ilyesfajta egységbe, egyelőre még kevesebb, mint több sikerrel.

Közben az afrikai népek egykori európai gyarmattartóikhoz is szorosan kötődnek, Európát pedig az USA-hoz fűzik erős gazdasági és katonai szálak, Ausztráliához hasonlóan. Továbbá az Egyesült Államok az amerikai kontinens népei fölött már a 19. század óta nem titkolt dominanciával bír, a közelmúltban pedig ezt a hatalmat egy gazdasági szövetség formájában elkezdte intézményesíteni is.

A Közel-Keleten Amerika gazdasági és katonai jelenléte igen erős, Kína pedig az USA államadósságának fő finanszírozójaként, pénzügyileg kötődik szorosan az Egyesült Államokhoz. Érdekelt abban, hogy az USA-nak jól menjen és tudja törleszteni adósságait, közben azonban rivalizál is vele. Nem mellékesen a nyugat az ázsiai országok termékeinek fő felvásárlója, így a világpiac révén a látszólag független népek is kölcsönösen függő helyzetben vannak az euró-atlanti államoktól, ahogy az ukrán válság kapcsán az EU és Oroszország viszonylatában ezt jól láthatjuk.

Az ilyen, gazdasági érdekek mentén szövődő világbirodalom azonban nem lehet tartósan sikeres a kulturális globalizáció nélkül. Az Egyesült Államok vezető szerepe a világban nem elsősorban a katonai és még csak nem is a gazdasági erő talaján nyugszik. Azoknál sokkal fontosabb a kulturális befolyás.

Már az ókori Rómában fölismerték, hogy, ha a polgárjogot vonzóvá teszik, akkor mindenki római akar majd lenni, így nem Róma ellen fognak küzdeni, hanem Rómáért. A római életmód éppúgy széles körben példa értékű volt más népek között, ahogy ma – sokszor észrevétlenül – az amerikai életformát követjük itt, Európa szívében is, több ezer kilométerre az Államok határaitól. Egykor a latin vált az ismert világ nyelvévé, ma az angol az egész bolygón megingathatatlan dominanciával bír.

A kulturális „Coca-kolonizáció” lényege, hogy nem erőszakkal terjesztik, mint a Szovjet megszállás idején a kelet-közép európai országokban az oroszt, hanem épp ellenkezőleg, igyekeznek a popkultúra termékeit minél vonzóbbá tenni, hogy mi magunk vágyjunk rájuk. A recept pedig remekül működik. Jó állást angoltudás nélkül szinte lehetetlen találni, a hobbink, a munkánk, a ruháink és a kütyüink alapján akár Los Angelesben, vagy New Yorkban is élhetnénk, és mondjon bárki bármit, még mindig a hollywood-i filmekre és amerikai zenékre kapjuk föl legtöbben a fejünket.

Ez a kulturális egységesedés segít abban is, hogy olyan gazdasági szövetségekben egyesüljünk, mint az EU. A középkor sokszínű Európájában ugyanis elképzelhetetlen lett volna egy hasonló unió megszületése, és elsősorban nem azért, mert a telekommunikációs és személyszállítási technológia jóval alacsonyabb szintje miatt lassabb és körülményesebb volt az országok közötti kapcsolattartás.

A világuralom eszméje tehát, megannyi sikertelen kísérlet ellenére, továbbra sem veszített vonzerejéből a nagypolitika szereplői körében, és ami azt illeti, néhány érv még támogatja is az efféle törekvéseket. A túlnépesedés és a klímaváltozás olyan globális problémák, amiket csak egymással összefogva tudunk eséllyel kezelni, aminek akár egy világkormány is az élére állhat. De az űr meghódítása, vagy a kimerülő energiahordozó készletek miatt szükségessé váló alternatív energiaforrások kérdése is olyan horderejűek, amik jellemzően meghaladják az egyes államok teljesítőképességét, akárcsak a széles körű egészségügyi és egyéb tudományos kutatások.

Ma az ENSZ fogja össze ezeket a nemzetközi témákat, de a szervezet hatékonysága, különösen diplomáciai téren, sokszor eléggé megkérdőjelezhető. A világállam például a világbéke záloga is lehetne, legalábbis nemzeti alapon már nem gyilkolnánk egymást, ha mind egyetlen ország polgáraiként honfitársak volnánk. (A vallási és faji mészárlásnak, vagy az ellentétes politikai oldalak között kirobbanó polgárháborúnak persze nem feltétlenül tudnánk így gátat szabni. Ha az ember akar, mindig talál ürügyet a csoportos vérontásra.)

Ennyit a lehetséges előnyökről, most nézzük, mik a világuralom árnyoldalai! Ritkán, vagy talán sohasem gondolunk bele abba, hogy az egész világ urának lenni, nem csupán óriási hatalmat ad a kezünkbe, de egyszerre roppant felelősséget is jelent. Ha az egész emberi faj jövőjének és mindennapi boldogulásának a súlya az én vállamon nyugodna, valószínűleg néhány óra, de lehet, hogy néhány perc, vagy másodperc alatt belerokkannék, ahogy minden más egészséges személy is.

Nagyfokú realitásvesztés kell hozzá, hogy valaki komolyan vágyjon e tisztségre. Ezt a realitásvesztést a pszichiátria nárcisztikus személyiségzavarként ismeri, vagyis egy olyan állapotként, melyben a személyiség már kicsi gyerekkortól kezdve torz módon fejlődött, amitől az illető teljesen normálisnak fogadja el a saját önkritikátlan, nagyzoló, öndicsőítő magatartását. A nárcisztikus emberek ugyanakkor legbelül kicsinek, gyöngének és csökkentértékűnek látják saját magukat és ezt a belső önleértékelést kell a hetvenkedésből és önfényezésből kreált páncéllal kompenzálni, megvédeni.

Ha a páncél megreped és a nárcisztikus személy rácsodálkozik a sokszor saját maga előtt is titkolt gyönge belső részeire, az illető jellemzően depresszióba zuhan és ilyenkor, terápiás segítséggel, elindulhat a személyiség lassú átalakulása, fejlődése.

A jelen politikai és gazdasági vezetőinek jó része ilyen páncélok mögött él. Számomra pedig megdöbbentő és zavarba ejtő, hogy milyen sokan hisznek a superman jelmeznek, mennyire népes azok tábora, akik hajlamosak hősöknek és gonoszoknak látni a közszereplőket, ahelyett amik: sérült, esendő embereknek.

A közelmúltban megjelent DSM-V-ből, vagyis a mentális betegségek amerikai kézikönyvéből, több szerző is ki akarta hagyni a nárcisztikus személyiségzavart, mondván, az egy normális állapot. Elgondolkodtató, hogy mit mond el rólunk, ha a nárcizmust követendőnek tartva piedesztálra emeljük, hisz nárcisztikus vezetőket választva, társadalmi szinten normálisnak fogadjuk el, sőt példaképnek tartjuk azt…