Szilveszterkor nagy divatja van az újévi fogadalmaknak: „Jövőre szigorú diétába kezdek és lefogyok!”, „Elkezdek rendszeresen edzeni!”, „Leteszem a cigit!”, „Végre befejezem az egyetemet!”, stb. Ezek az önmagunk elé tűzött kihívások egytől-egyig valamilyen nagyobb életmódváltásra vonatkoznak, amiért tartós erőfeszítéseket kell majd tennünk. Ezen kívül közös még bennük, hogy legfeljebb néhány nap után rendszerint megszegjük valamennyit.

Pedig pontosan tudjuk, hogy a helyes táplálkozás, meg a testmozgás egészséges és egy rakás krónikus, illetve halálos betegség megelőzhető általuk, vagy hogy a cigaretta rákot okoz, valamint, hogy diplomásként jobb állások várnának ránk a munkaerőpiacon. Akkor mégis mi a baj?

Erre a népi magyarázat az, hogy lusták, mihasznák, gyenge akaratúak, felelőtlenek, hülyék, stb., stb. vagyunk és ez a jellemhiba az oka annak, hogy nem bírjuk „legyőzni önmagunkat”. Ráadásul a rosszabbik felünkkel szembeni „nemes” belső küzdelemnek több-ezeréves, még a Bibliában is megerősített hagyományai vannak a kultúránkban, vagyis egy nagyon mélyen gyökerező toposzról beszélünk. Olyannyira, hogy mi magunk is szégyent, lelkiismeret furdalást és bűntudatot érzünk, amikor tudjuk, hogy erőnek erejével meg kellene változnunk, de az valahogy mégsem megy. Ismerős?

Ha igen, nem véletlenül, mivel emberek százmilliói, ha nem milliárdjai vannak ezzel ugyanígy, egész iparágakat eltartva a rossz érzéseik enyhítésére tett lépéseikkel – bánat csoki, bánat vásárlás, bánat cigi/pia/drog, stb. – és az újra és újra elkezdett kudarcos változtatási kísérleteikkel – diéta- és fitness ipar, plasztikai sebészet, divat- és kozmetika ipar. Annak ellenére azonban, hogy ezen a módon a legtöbben képtelenek vagyunk elérni a kívánt eredményt, nem kérdőjelezzük meg a nézőpont helyességét, csak önmagunkat ostorozzuk rendületlenül, elfogadjuk, hogy velünk van a baj.

Lélektani szempontból bármely viselkedés változáshoz két tényezőt érdemes mérlegelni, a motivációt és a gátlásokat. Ha például szeretnénk elkezdeni edzeni, hogy jobban nézzünk ki, de napi 10-12 órát dolgozunk, akkor a lelki és fizikai fáradtság is komoly gátló tényezők, míg az elhatározásunk a motiváció oldalát erősíti. Tegyük föl továbbá, hogy még sosem jártunk edzőteremben, ezért bizonytalanok vagyunk azzal kapcsolatban, hogy ott hogy is mennek a dolgok, ami ugye megint gátlás. Ha ezen felül még azon is szorongunk, hogy mások mit gondolnak majd rólunk, az esetleges esetlenségeink miatt, már szinte biztos, hogy el sem indulunk.

Erre azután a már említett közfelfogás szerint moralizáló értelmezést adunk: „Lusta vagyok!”, vagyis a jellemhibámból adódóan elégtelen a motivációm, az meg elég baj, hogy vannak egyáltalán gátlásaim, mikor pontosan tudom, hogy „ez a jó nekem”. Tehát, mikor már eleve azért terveztünk edzeni menni, mert magunkról azt tartottuk, hogy „Így nem vagyok elég jó.”, azzal, hogy elsőre több a gátlás, mint a motiváció és mégsem sétálunk el a kondi teremig, ezt a hiedelmünket csak megerősítjük „Lám, tényleg nem vagyok elég jó, hiszen még ahhoz is lusta vagyok, hogy elkezdjek változtatni.”. „Mindig csak elkezdeni nehéz!” mondják erre a coach-ok, tovább erősítve a „Győzd le magad!” mítoszt, mintha az eredendő kényelemszeretetünk, hedonizmusunk, stb. lennének a változás fő akadályai. Azután a kezdeti kudarcra persze jön a már tárgyalt szégyen és bűntudat is, amik újabb gátlásként jelennek meg.

Ahogy lassanként egyre mélyebbre merülünk az önostorozásban, úgy leszünk egyre vacakabbul és egyszerre egy doboz fagyival/sörrel a kezünkben találjuk magunkat a kanapén az Instát/Facebookot pörgetve, ahol persze mindenki csinos, kisportolt és jókedvű. Hát még, ha szembejön pár előtte-utána jellegű fotó valamilyen heroikus lefogyástörténetről, akkor aztán már tényként kezeljük, hogy csődtömegek vagyunk: „Tessék, tényleg nem vagyok elég jó, csak zabálok, míg mindenki más simán tud változtatni!” Az eredmény: még több szégyen és még több gátlás. Ha elég sokáig büntetjük önmagunkat, végül a tanult tehetetlenség állapotába is eljuthatunk, mikor már teljesen a meggyőződésünkké válik, hogy képtelenek vagyunk változtatni és többé meg sem próbálunk erőfeszítést tenni, hogy az ellenkezőjét bizonyítsuk.

Erre mondta egy kolléga, hogy „Önutálatból nem lehet lefogyni!” és milyen igaza volt! Ha az a megélésem, hogy „Nem vagyok elég jó!”, abban már eleve kódolva van, hogy el fogok bukni. Hiszen, ha el is megyek abba az edzőterembe és ott sanyargatom magamat egy sort, attól csak pillanatokra leszek jobban és sokkal többször fogom magam fizikailag is rosszabbul érezni – nagyon felpörög a szívverésem, alig kapok levegőt, izzadok, mindenem fáj és miután végeztem, másnap még megtalál az izomláz is. Még ha nagyon keményen próbálom is legyőzni magam, hamarosan fel fogom adni az új viselkedést, mert belefáradok – különben is, „Nem vagyok elég jó!”. Amit aztán szépen meg is magyarázok – de ettől még jön a szégyen – és inkább veszek egy kondi bérletet, mint, hogy el is járjak oda, inkább elköltök egy vagyont edzőruhákra – mondván azok nélkül nem lehet sportolni –, miközben sosem hordom azokat.

Amikor valaki mégis „önmagát legyőzve” tartós viselkedésváltozást ér el, akkor meg rendszerint kényszeresen, könyörtelenül magára erőlteti azt. Szép dolog a sport, de ha minden nap kérlelhetetlenül lefutunk egy félmaratont, nincs az a test, amelyiknek ez jólesne. Fáradásos törések, szalagszakadások, porckopások, stb. mögött igen gyakran áll a kényszeres testedzés, az egészséges életmód túlhajszolása.

Ha valódi viselkedésváltoztatást szeretnénk elérni, akkor tapasztalataim szerint a gátlásainkat kell lebontanunk, ami azonban nem lehetséges elegendő szenvedésnyomás, vagy másként mondva elegendő motiváció nélkül. Ha tegyük fel gyönge és vékony vagyok, de jól érzem magam így a bőrömben, biztos, hogy nem kezdek el edzeni. De ha egyszer megtapasztalom, hogy milyen korlátokat jelent a gyengeségem olyan formában, ahogy az engem nagyon zavar, akkor már megjelenhet egy belső diszkomfort, egyfajta szenvedésnyomás, ami változásra sarkall. Én éppen így kezdtem el sportolni 13 éve, amit azóta is tartok. Ha végignézek a saját életemen, vagy végiggondolom a klienseim történeteit, azt veszem észre, hogy minden nagyobb életmódváltás valamilyen „mélyponthoz”, vagy mélypontok sorozatához köthető. Ha van elég szenvedésnyomás, akkor már van elég motiváció is a változáshoz és ami még furcsább, hogy a gátlások egyszerre eltűnnek.

A hagyományos szemléletben, mikor önmagunkkal küzdünk, még ha győzünk is, akkor is csak magunkat visszük földre. Ez a megközelítés csak a motiváció erősítésére koncentrál és ennek megfelelően például tájékoztat a cigis dobozokon a dohányzás veszélyeiről, kötelezővé teszi a diákok számára a mindennapi testnevelést és nimbuszt épít az önsanyargató – és az eredményekért kötelezően doppingoló – élsportolók köré. Pedig saját tapasztalatom, hogy a kulcs a gátlások lebontása, amiben a szenvedésnyomás segít. Mert nem diétázni nehéz, vagy elmenni edzeni, vagy cigaretta nélkül élni, hanem lebontani azokat a gátlásokat, amik közénk és a vágyott életforma közé állnak.

Hogy ezt megtegyük elég fontos, hogy először is elismerjük magunknak a gátlások meglétét és együtt is tudjunk érezni önmagunkkal, hogy ilyesmikkel kell megküzdenünk. Ha elfogadjuk normálisnak a félelmeinket, szorongásainkat és egyéb nehézségeinket ahelyett, hogy magunkat korholnánk miattuk, már arra is maradhat energiánk, hogy tényleg elkezdjünk változni.

Ha közben olykor „hibázunk”, „visszaesünk”, de megtartjuk ezt az önempatikus hozzáállást, ezeken is túl tudunk lendülni, hisz tényleg fárasztó az edzés és tényleg lehetünk olyan rosszul, hogy jobb inkább pihenni. Az édességek tényleg finomak és egy-egy tábla csoki igenis jól tud esni és a cigi is nagyon tud hiányozni, pláne, ha önnyugtatásra használtuk, de még nincs helyette másik stratégiánk. Ha azonban figyelek magamra, az is hamar feltűnik, hogy 20 tábla csoki már nagyon rosszul esik, akárcsak egy fél doboz cigi egy óra alatt, vagy több napnyi fekvés a kanapén.

De ha ennyire nem működik a hagyományos szemlélet, akkor miért maradt fenn ilyen sokáig? Mert valójában működik az, csak nem arra jó, amire elvileg használni szeretnénk. Tartós életmódváltozást nagyjából lehetetlen ezen a módon végigvinni, arra azonban tökéletesen alkalmas, hogy az önmagukban bizonytalan tömegeket könnyebben manipulálják a politikusaink, a megfelelési kényszeres önostorozókat nagyobb munkatempóra ösztökéljék a cégeink, a szorongó milliókat több fogyasztásra sarkallják a reklámszakembereink, a szégyenkezőket hívekké tegyék az egyházaink, stb. Vagyis a „Nem vagyok elég jó!” krédó a tömegmanipuláció egyik leghatékonyabb és legkifinomultabb eszköze.

Gondoljunk bele! Ha a többség azt tartaná saját magáról, hogy „Elég jó vagyok!” – és nem csak a tükör előtt ismételgetve reggelente, ahogy a motivációs trénerek javasolják, hanem valóban megélve –, akkor az önmagukat szerető emberek elkezdhetnének kompetens polgárokként viselkedni. Ha szeretem magam, biztosan nem fogok minden nap 10-12 órát dolgozni, pláne nem olyasmit, amit rühellek. Ha szeretem magam, fontosak nekem az érzéseim, a vágyaim és tuti, hogy nem egy új ruhára, vagy kütyüre vágyom leginkább, hogy majd attól jobban érezzem magam 5 percre – hiszen eleve úgy élek, hogy többnyire jól érzem magam, nem kell a rossz közérzetemet tárgyak és élmények fogyasztásával kompenzálnom. Ha szeretem magam, fontosnak tartom a társas szükségleteimet is, törődöm a körülöttem lévő emberekkel és fordítva tőlük is ezt remélem, ami alapja a civil önszerveződésnek, hosszabb távon a közéletbe való bekapcsolódásnak és az önérdek érvényesítő képesség megnövekedésének. Ha szeretem magam, nem szégyenkezem a személyiségem „eredendő bűnösségei”, fejletlenségei miatt, hanem fejleszteni igyekszem azokat.

Apropó önfejlesztés, az önismeret növelésének, a személyiség fejlesztésének legjószándékúbb ismételgetése is paradox módon azt sugallja, hogy ebben sem vagyunk elég jók úgy, ahogy vagyunk, hanem fejlődnünk kell – lehetőleg valamilyen fizetős szaksegítséggel.

Összefoglalva: Nem attól leszel elég jó, ha tanulsz, sportolsz, lefogysz, önfejlesztessz, stb., mert elég jó vagy már most is! Ha akarsz, persze fejlesztheted még magad, de ettől függetlenül is elég jó vagy.