Spanyolviasz

A blogon szereplő bejegyzésekben sokszor abból indulok ki, hogy miként lehetne „jobbítani a világ helyzetén”. Ez az idealizmus tükröződött vissza, mikor a jövő lehetséges útjait vettem sorra, vagy amikor nemrégiben korunk kihívásaival foglalkoztam. A mostani írásban azonban egy gondolatkísérlet erejéig szakítok ezzel a szemlélettel és arra vállalkozom, hogy felvázoljam egy olyan holnap képét, ahol semmin nem változtattunk, amíg lehetett.

Ahogy a szélsőséges eszmék kapcsán korábban utaltam rá, korszakunkat 3 alapérték uralja: a szabadság, az egyenlőség, és a testvériség, vagyis a Nagy Francia Forradalom jelszavai. Minden modern és posztmodern ideológia levezethető ezekből. A hagyományos, demokratikus világnézetek mindhárom értéket képviselik, csak eltérő mértékben, míg a radikális irányzatok egy, vagy két érték eltúlzott, totális megnyilvánulásai, a többit pedig mereven elutasítják, a gonosz forrásának bélyegzik. Ebből a sorból csupán két eszme lóg ki, a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus, mert, bár mindkettő demokratikus, a (gazdasági) egyenlőséget következetesen elutasítják és a szélsőségesekhez hasonlóan, ezt jelölik meg minden bajok forrásaként. A jövő szempontjából pedig azért érdemes ezzel tisztában lennünk, mert a ’80-as évektől kezdődően ez a két ideológia fokozatosan leuralta a Nyugat gazdasági, társadalmi és politikai filozófiáját. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi lesz, ha nem változtatunk semmin, azt kell megértenünk, hogy pontosan milyen világképet is képvisel e két megközelítés.

Ahogy legutóbbi írásomban is kitértem rá, az egyenlőség elutasítása itt a szolidaritás háttérbe szorítását jelenti, azaz a szociális intézkedések megnyirbálását, az állami oktatás és az egészségügyi intézmények csökkentett finanszírozását, illetve a szakszervezetek, vagy akár a civil érdekvédő szervezetek jogköreinek a szűkítését. Másfelől törekvésük még a bürokrácia és úgy általában a piac állami kontrolljának a leépítése, a „kisebb állam” megteremtése. Vagyis összességében e két ideológia a jóléti államot számolja fel. De mégis miért?

A válaszhoz először filozófiai síkon érdemes közelíteni. A neo-eszmék alapja a darwin-i evolúció elmélet, miszerint a természet rendje az, hogy a legéletrevalóbb túlél, míg a „gyöngék” elhullanak. Ám míg Darwin a bolygó bioszférájáról, a baktériumok, növények és állatfajok kialakulásának és mutációinak törvényszerűségeiről írt, addig az újhullámosok a társadalomra vetítik a filozófus tanait, más szóval szociál-darwinisták. Ismerős valahonnan? Nem véletlenül, hisz pontosan ebből indultak ki a nácik is. Azzal a lényeges különbséggel, hogy a nemzetiszocialisták a rasszok közti különbségek, a vér és a genetika alapján, önkényesen határozták meg, ki életrevaló és ki vesszen el, szemben a neoliberális és neokonzervatív véleményvezérekkel, akik a természetes szelekciót eredeti, szó szerinti értelmében használják. Náluk ugyanis a túléléshez és a szaporodáshoz való jog forrása a környezethez való alkalmazkodóképesség mind nagyobb mértéke, a mi társadalmunkban pedig a viszontagságokhoz és változásokhoz a leggazdagabbak tudnak a legjobb esélyekkel alkalmazkodni és ők a legvonzóbb partnerek is a többség számára, vagyis az ő vezérelvük nem a származás, hanem a vagyon. Lázár János mondata, miszerint „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, akár e filozófiák tételmondata is lehetne.

Innen talán már könnyen érthető, miért bontják le a jóléti, szociális állam elemeit az olyan vezetők, mint Ronald Reagen, Margaret Thatcher, Emmanuel Macron, Donald Trump, vagy hazai vonatkozásban Bokros Lajos, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor. Itt minden a GDP-ben mérhető gazdasági sikernek van alárendelve, amit a szegényebb, elesettebb rétegek felkarolása csak hátráltatna, akárcsak a piaci történések szigorúbb állami kontrollja. Azzal érvelnek ugyanis, hogy a piac felpörgetése mindenkinek jó, hiszen, ha több a pénz, akkor a jóléti és szociális kiadásokra is több jut majd. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy itt kizárólag a saját jólétükre, vagyis a gazdasági elit jólétére és szociális igényeire gondolnak, a gazdasági sikereknek pedig, ha nem is kizárólag, de aránytalanul nagyobb mértékben élvezik a hasznát, mint a társadalom többi rétege. E két eszme a kapitalizmus csúcsra járatása.  Az olyan célokat, mint a tőke-, és a munkaerő szabad áramlása, a vámhatárok lebontása, vagy a szabad verseny biztosítása, rendszeresen úgy kommunikálják, mintha ez az egész társadalom érdeke lenne, holott elsősorban a tőkés elit profitmaximalizálását segítik és a piaci pozícióikat betonozzák be általuk. Próbáljon meg ma valaki „kézműves termékekkel” betörni, mondjuk az autóiparba, az energiaiparba, vagy a fegyveriparba. Még ha sikeres is a mikro vállalkozása, mint sok netes start-up cégnek, az óriásvállalatok azonnal felvásárolják, mindenféle innovációjával együtt, hogy egyrészt ne nőhessen konkurenciává, másrészt az így megszerzett eredeti ötletekből tovább erősíthessék a saját helyzetüket.

A neoliberálisok és neokonzervatívok azt hirdetik ugyanis, hogy elég, ha a jogok szintjén van egyenlőség, sőt, ők a törvény előtti egyenlőség élharcosai, mondván a szabad verseny elve, például mindenkinek egyforma lehetőségeket biztosít. Igen ám, de ezekkel a lehetőségekkel csak az tud élni, akit erre felkészítettek a családjában és/vagy az iskolában, másrészt, akinek van hozzá elegendő tőkéje. Vagyis megfordítva, bár elvileg mindenkinek szabad, mondjuk saját légitársaságot alapítani, erre nem mindenkinek van meg a lehetősége és a jóléti, szociális állam intézkedéseinek a lebontásával hatékonyan biztosítják is azt, hogy ez a helyzet ne nagyon változzon. Nem azt mondom persze, hogy üdvös lenne egy olyan jövő, ahol mindenkinek saját légitársasága van, csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy az aránytalanul nagy vagyont felhalmozó gazdasági elit a jogok érvényesítésénél is aránytalanul nagyobb erőt képvisel, mint a társadalom összes többi rétege együttesen. A jelenlegi törvények tehát kis túlzással a gazdasági elit törvényei és ezen törvények védelme egyben az ő hatalmi pozíciójuk megvédését is jelenti.

De nézzünk hétköznapibb példákat: a külföldi tanulmányok lehetőségére sokszor olyan pozitívumként tekintünk, amivel mindenki jól jár, de végső soron ma többségünk azért tanul – javarészt saját költségen –, hogy azután a tudását áruba bocsáthassa, eladhassa a gazdasági elit birtokában lévő multiknak és cserébe az átlagnál kicsivel jobb fizetést kapjon tőlük napi 8-12 óra munkáért. Vagyis az időnket, és a tudásunkat ugyanúgy felvásárolják, akár a kis cégeket és azok innovációit. De félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy ez a gyakorlat ördögtől való lenne, hisz mindannyian nyerünk az üzleten valamit, csak azt mondom, hogy nincs arányban, amit a két fél kap, illetve feláldoz ezért. Arra gondolok, hogy bérből és fizetésből szinte senki nem gazdagodhat meg. A társadalmi mobilitás tekintetében van egyfajta üvegplafon, ami nem engedi, hogy akik lejjebb vannak, azok az igazán tehetősek közé kerülhessenek, vagy másként mondva, ez az üvegplafon fönntartja a társadalmon belüli vagyoni egyenlőtlenségeket.

Egy másik példa a munkaerő szabad áramlása, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a cégek úgy pakolászhatják az alkalmazottaikat egyik helyről a másikra, ahogy akarják, sőt, sokszor elég belengetni a jobb külföldi fizetés ígéretét, hogy a szegényebb országok polgárai maguktól induljanak útnak. Ennek a politikának azután olyan mellékhatásai is vannak, mint a családok szétszakadása, vagy a kulturális különbségekből fakadó beilleszkedési nehézségek okán a szociális izoláció, vagy a „párhuzamos társadalmak” kialakulása, mindezek pedig gyakran vezetnek változatos mentális, fizikai és társadalmi problémákhoz. De említhetném az „agyelszívás” jelenségét is, amikor egy régió jobban képzett, tehetségesebb polgárai a jobb fizetés reményében külföldre költöznek segítve ezzel magasan tartva a szolgáltatások színvonalát és az innovációt a célországokban, miközben ugyanennek az éremnek a másik oldala, hogy a hazájukban ez a tudás és tehetség hiányozni fog és emiatt sem tud fejlődni az ország.

A tőke szabad áramlása végső soron arra jó, hogy az elit „felvásárolhassa alólunk a világot”. Itt, Európában ez még talán kevésbé látszik, de a Harmadik Világban bőven találunk olyan történeteket, mikor egy nagyvállalat megvette egy ország olaj, gáz, szén, vagy épp ivóvízkészletének jelentős részét, vagy a szántóföldjeit és legelőit, máskor erdőit és hegyeit, hogy azután ott kedve szerint termeltessen nyomott áron, jellemzően súlyosan környezetromboló módon, nem ritkán gyermek és rabszolgamunka alkalmazásával, amit csak akar. Az olajban gazdag régiókban, például többnyire óriási a szegénység ennek a modellnek a következtében, amivel a nyugati közvélemény kevéssé törődik, ahogy azzal is, hogy az olcsó termékek milyen áron kerülnek olyan olcsón a polcokra.

Azt azonban már mi is megérezzük, mikor a tőke szabad áramlása miatt a termelést elviszik a Távol-Keletre, mire nálunk egy rakás ember elveszti a munkáját.  Majd egy idő után a politikusok arról kezdenek beszélni, hogy „nem vagyunk versenyképesek”, azért nem itt termeltet a multi, de ha lejjebb vinnénk a fizetéseket, megnyirbálnánk a szakszervezetek jogait és lazítanánk az alkalmazottakat védő szabályokon, vagy a környezetvédelmi előírásokon, akkor vissza lehetne csábítani a gyártást, és újra lennének munkahelyek…

Vagy azt is említhetném, amikor befektetők fölvásárolják egy település lakóingatlanait, felverik az ingatlanárakat, akár olyan mértékben, hogy a helyiek már ne tudjanak lakáshoz jutni csak súlyos hitelek fejében és végső soron azt érik el, hogy a lakosság mind nagyobb része albérlő lesz a saját szűken vett hazájában.

A neoliberalizmus és a neokonzervativizmus tehát durván elitista ideológiák és ennek megfelelően állnak a társadalom egészéhez is. Az eddigieken túl erre talán a legszemléletesebb példa az elmúlt években nálunk is felpörgő dzsentrifikáció. Ha egy város tele van szociálisan hátrányos helyzetű emberekkel, de szeretnénk javítani a városképen, a település turisztikai megítélésén, a közbiztonságon, stb., akkor a költséges és lassú oktatás, egészségügy, szociálisügy és igazságügy fejlesztése helyett azt is meg lehet tenni, hogy a gazdasági súlyát kihasználva az elit egyszerűen kiszorítja ezeket az embereket a településről.

Aki szociális bérlakásban él, azzal a legkönnyebb a helyzet, hisz az otthona az állam tulajdona, amit egyszerűen el lehet venni tőle. Ha humánusabb megoldásban gondolkodnak, akkor kárpótlásul, mondjuk valami eldugott faluba is elűzhető az illető a családjával. Persze, akik véletlenül ingatlantulajdonosok, azokkal sem sokkal nehezebb elbánni, mivel szegények, így nyilván romos állapotú a ház, amiben laknak, hisz nincs pénz a felújításra, és ez éppen kapóra jön a vezetésnek: csak omlásveszélyessé kell nyilvánítani, vagy más jogcímen kell kisajátítani az ingatlant és máris mehetnek ők is az eldugott falvakba. Végül, ha túl sok hátrányos helyzetű él egy tömbben és nem akarnak nagy társadalmi felháborodást, a befektetők elkezdhetik a piaci árnál magasabban felvásárolni a helyi ingatlanokat, mert, ha így eléggé felverik az árakat, akkor a helyiek egy része magától eladja az otthonát, hogy kiköltözzön azokba a bizonyos falvakba, ahol jóval alacsonyabbak a lakásárak. Az ilyen módokon megszerzett területekre azután új építésű lakóparkok, irodák, szállodák, parkolóházak és plázák épülhetnek az új lakók, vagyis az elit igényeinek és életszínvonalának megfelelően.

Ezzel a gazdasági eszközzel végső soron a tehetősek azt érik el, hogy minden más társadalmi rétegtől elszeparálva élhessenek, hogy ne kelljen látniuk a szegénységet. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a dzsentrifikációval nem megoldanak egy problémát, csupán térben arrébb tolják, a maguk számára kényelmesen láthatatlanná teszik azt. És, hogy a jövő szempontjából miért fontos mindez? Azért, mert nagyon jól megmutatja, hogy mire számíthatunk.

Az elit jó része már ma is csak magával törődik, csak magát védi, belenyugodott, hogy a globális humanitárius katasztrófa az éghajlatváltozás és a népességnövekedés nyomán elkerülhetetlen és ezen nem is akarnak változtatni. (Annál is inkább, mivel a klímaváltozást éppen az ő általuk hajtott, profitmaximalizáló gazdasági modell teszi elkerülhetetlenné.) Ehelyett a saját pozícióikat és erőforrásaikat bástyázzák körül, azok megvédésére készülnek. A megelőzés helyett készleteket halmoznak fel arra az időre, mikor a jelen társadalmai valamilyen formában összeomlanak, hogy az elkülönült kis világukban mindebből szinte semmit ne kelljen érzékelniük és rábízhassák magukat a robotjaik és a különféle okos eszközeik adta virtuális kényelemre a kerítések és drón seregek biztos fedezékében. Ekkorra már a termelést és a különféle szolgáltatásokat is gépekre bízhatják, így a szegényebb sokaság jelentős hányadára már munkásként sem lesz szükség. Ezt a számukra haszontalan emberfelesleget pedig várhatóan éppen így, vagyis selejtként fogják kezelni. A kulcsfogalom ebben az elképzelt jövőben a tulajdon, mivel itt minden tulajdon az elit kezében összpontosul, mások csupán időlegesen, a munkájuk fejében bérelhetnek tőlük bármit.

A kerítés, mint a menekült/migrációs válság kezelésének eszköze már most is jó szimbóluma ennek a világképnek. Elég szemléletesen megmutatja, hogy kit tekintenek értékesnek és kit nem, vagy, ha sarkosabban fogalmazok, akkor ki éljen és ki pusztuljon. Az olyan értékek, mint a humanizmus, vagy az olyan témák, mint a zöld kérdések csak addig érdekesek nekik, amíg ebből profitot lehet termelni. A szén-dioxid kibocsátási kvóták esetében például fontosabb, hogy ezekkel haszonnal kereskedjenek, mint az egész rendszer eredeti célja, vagyis a szén-dioxid kibocsátás csökkentése.

A dolog pikantériája az, hogy ez a modell már számos alkalommal vezetett világválsághoz, más szóval csődhöz. Ezekből a válságokból persze eddig rendre „fölállt a gazdaság”, de ennek egyre nagyobb ára van ökológiai és közgazdasági értelemben egyaránt. Ha pedig az evolúcióelméletet a gazdaságra vetítjük, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a modell csak időszakosan életképes, biztosan kialakíthatóbb nála rugalmasabb, alkalmazkodóképesebb alternatíva is, ahogy a gyakorlatban születnek is ilyen elképzelések. Az olyan zöld, illetve szociáldemokrata ideológiák, mint a Bernie Sanders nevével fémjelzett kezdeményezés az USA-ban, vagy a részvételi demokrácia felé elmozduló Svájc és a skandináv államok részben, vagy egészben mind vitatják ennek a látásmódnak a kiindulópontjait, de még az Angela Merkel-féle, eleddig kevéssé sikeres willkommenskultur is szembe megy vele. A kérdés pedig leegyszerűsítve az, hogy a közelgő humanitárius és ökológiai katasztrófák során csak egy szűk csoportot kell-e megvédeni és életben tartani, vagy a lehető legnagyobb sokaságot.