Spanyolviasz

A demokrácia nem csak kormányforma és nem csupán elvont államszervezési elv, de a társadalmi berendezkedés egyik változata is, közösségformáló erő. Az elhíresült mondattal szemben, miszerint demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni, demokratának lenni azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk a közügyeinkért!

A bejegyzés sorozat előző részeiben arról írtam, hogy miként billent el az a társadalmi-gazdasági egyensúly, ami a demokratikus berendezkedést fenntartja és, hogy az oktatási rendszer és a tömegtájékoztatás mennyire nem készít fel bennünket arra, hogy átlássuk a világunkat mozgató erők működését. Ebben a cikkben a mi szerepünkről, felelősségünkről és lehetőségeinkről szeretnék beszélni, hogy mennyiben múlik rajtunk, hogy merre halad az a rendszer, amiben élünk.

Ha visszatekintünk az elmúlt 2 évszázadra, azt látjuk, hogy a társadalmi hierarchiában alul lévők úgy tudtak eredményeket elérni sorsuk megváltoztatásával kapcsolatban, ha csoportokba szervezték magukat. Munkásmozgalmak, nőjogi mozgalmak, fekete polgárjogi mozgalmak, stb.. De hol vannak ma ezek az önszerveződések?

Az országok között óriási különbségek vannak abban, hogy mennyire van működő civil szféra és milyen támogatottsága van a szakszervezeteknek. A skandináv államok és Svájc, illetve Franciaország alkotják az élbolyt, mi itt Kelet-Közép Európában inkább a középmezőny alján kullogunk, a balkáni államokkal hasonló szinten. A dolog pedig azért lényeges, mert könnyen belátható, hogy egyedül kevés hatással tudunk lenni a rendszerre, egymással összefogva viszont egészen hatékonyan képviselhetjük az érdekeinket.

A civil önszerveződés és a szakszervezetek megerősödése alapfeltétele volna a képviseleti demokrácia részvételi demokráciává alakításának, ma azonban jellemzőbb, hogy a civil társadalom stagnálása, vagy leépülése, a szakszervezetek lassú visszaszorítása történik – már ott persze, ahol egyáltalán vannak ilyenek. Talán a mai ember lustább, butább, vagy közönyösebb, mint elődeink voltak? Dehogy!

E két folyamat egyrészt a munkavállalói mobilitásnak „köszönhető”. Mikor tömegek költöznek egyetlen generáció alatt vidékről városba, a hazájukból külföldre, vagy csak egyik városból a másikba, egyik kerületből a másikba, annak többek közt az az egyik mellékhatása, hogy megszűnik az ismeretségeken alapuló természetes lakóközösségi, kisközösségi rendszer. Ma a többség nagyvárosokban él, gyakran csak albérlőként, ahol a szomszédait sem igazán ismeri, ezért bizalmatlan velük szemben, ráadásul ők is, a szomszédok is 5-6 alkalommal még tovább is költöznek majd életük során. Az ilyen gyorsan változó összetételű embertömeg pedig nem tud valódi közösségé szerveződni.

Egészen hasonló jelenség zajlik a szakmák és munkahelyek esetében is. Napjainkban szinte elvárás, hogy 5-6 évente munkahelyet és akár szakmát is váltsunk, így pedig a szakszervezeti önszerveződés szintje csökken radikális mértékben. Ráadásul a termelés Ázsiába költözésével tömegek veszítették el az állasukat, sokszor nemcsak a munkájuk, de az egész szakmájuk is megszűnt így az adott országban és képezhették át magukat új terület fortélyait kitanulva. Ezek után természetesen az adott szakszervezeteknek sem lehettek többé tagjai, sőt volt, hogy azok meg is szűntek.

Végül a szakszerveződést az is gátolja, hogy maguk a szakmák is gyorsan cserélődnek. Míg, mondjuk a vasas szakszervezet bő egy évszázados múltra tekint vissza, addig egy PR-os szakszervezetnek, vagy egy IT-s szakszervezetnek nem is lehetnek ilyen régre nyúló hagyományai és ezzel járó szervezeti felépítettsége, mert alig pár évtizede léteznek csupán maguk a szakmák is.

Az etnikai, nemi és szexuális beállítottság alapú polgárjogi mozgalmak mára az esélyegyenlőségért küzdő szervezetekké lettek. Egyenlő bánásmódot követelnek egy olyan rendszerben, ahol a legalapvetőbb egyenlőtlenség nem jogi, vagy szemléletbeli diszkriminációból fakad, hanem a vagyoni különbségek óriási mértékéből és nem egyformán, de hasonlóan sújt minden „fehéret és feketét”, férfit és nőt, meleget és heteroszexuálist, stb.

Végül, jelenleg a modern technológia sem elsősorban összeköti, hanem sokkal inkább szétválasztja, szeparálja az embereket. Bár, ahogy egy későbbi bejegyzésben még visszatérek rá, lehetne kapocs is, az, ahogyan ma az életünk részévé vált és már-már uralja azt, biztosan nem segíti, hogy kompetens és jól szervezett polgárokként képviseljük a saját érdekeinket.

Az egyik fontos lépés a változás felé tehát az lehetne, ha tudatosan törekednénk az önszerveződésre anélkül, hogy azt felülről, vagy külföldről bárki támogatná. A tájékozatlan és szervezetlen polgárok ugyanis passzívvá, a hatalmon lévőktől függővé válnak. Hisz ha csak azokkal az információkkal találkozunk a közügyeinket illetően, amiket a multik, a politikusaink és a különféle hírszerző ügynökségek által működtetett álhírgyárak tesznek elénk, akkor szinte biztos, hogy csak ezektől függő, ezeken alapuló véleményeket leszünk képesek megfogalmazni.

Továbbá a demokratikus működés és az önszerveződés alapfeltétele, hogy a polgároknak legyen elég szabadidejük, pénzük és megfelelő mentális és fizikai egészségük, hogy egyáltalán lehetőségük legyen a közügyekkel foglalkozni. Aki reggeltől estig csak robotol, akár hétvégén is, annak nincs ereje érdemben politizálni. Akinek nincs mit innia és ennie, nincs hol aludjon és ha beteg nem engedheti meg magának az orvost, meg a gyógyszert, valószínűleg nem az oktatási rendszer, vagy a klímaváltozás kérdésein fog töprengeni. Aki pszichés zavarral küzd, vagy fizikai betegség gyötri, annak a tudata a nyomorgóhoz hasonlóan beszűkül, ha foglalkozik is közélettel, nagy eséllyel csak hasonlóan beszűkült módon teszi. (A főként érzelmi alapon politizáló embereknél jól látható, hogy mire gondolok. Rendszeresen rosszakra és jókra osztják föl a politikai színteret és inkább politikusokról és pártokról, mint ügyekről és témákról beszélnek. Hasonlóan ahhoz, mint mikor bármilyen ügyben kritikát kapnak a Fideszes politikusok, mire azt felelik: „Soros György” és „migránsok” az érdemi válasz és párbeszéd helyett. Valós válaszaik, releváns véleményük sokszor talán nincs is.)

Azután fontosnak tartom itt is kimondani, hogy mindenki csak a vagyonával arányos mértékben tud hatni a világra, így ezzel arányosan van csak felelőssége abban, hogy milyen rendszerben élünk. (Az egyenlőtlen felelősség elvére a következő bejegyzésben még részletesen is visszatérek.) Nagyon igazságtalannak tartom ugyanis, mikor a klímaváltozást a „kisemberek” nyakába akarják varrni, mondván, „a felelőtlen életszínvonal megszállottságukkal tönkreteszik a bolygót”, miközben mi, fogyasztók többnyire csupán utólag megfinanszírozzuk azt a szennyezést, amit a tehetős kevesek kezében lévő multik termelnek, mikor megvesszük a termékeiket és a szolgáltatásaikat.

Hasonlóan a vagyon arányában megoszló felelősséghez a pszichés egészségünkért és jóllétünkért is csak részben vagyunk felelősek mi magunk, másrészt felelős ezért az a társadalmi-gazdasági-politikai környezet is, amelyben élünk – és amit, ha csak nem az elithez tartozunk, csupán igen kis mértékben tudunk közvetlenül alakítani. Mi felelünk azért, hogy hogyan küzdünk meg a kihívásokkal, illetve, hogy milyen belső kihívásaink vannak, a rendszer pedig azért felel, hogy milyen külső kihívásokkal kell megbirkóznunk. A maga korában szinte forradalmi tett volt, mikor Carl Gustav Jung kimondta, hogy olyan világban élünk, amelyben nem az a furcsa, ha valaki depressziós lesz, hanem az, ha valaki nem válik azzá. A társadalmunk, a nagyvárosi életvitelünk soha nem tapasztalt mértékben betegíti meg a polgárokat szorongásos és hangulatzavaros tüneteket eredményezve, nem beszélve az asztmáról, a különféle allergiákról és autoimmun betegségekről, stb., amiket összefoglaló néven „civilizációs betegségekként” emlegetünk. Talán bele se gondolunk, hogy mindez azt jelenti, hogy maga a civilizáció, a mi „nagyszerű” civilizációnk betegít meg bennünket…

A jelenlegi körülmények tehát mind azt erősítik, hogy mi, egyszerű állampolgárok úgy érezhessük, hogy nem tudunk és ne is akarjunk igazán változtatni a helyzetünkön. Hogy adjuk csak az irányítást és vele a hatalmat is azok kezébe, akik „jobban értenek az állam ügyeihez”, a jogi képviseletünkhöz, a pénzügyeinkhez, vagy éppen az egészségünkhöz. Majd ők „képviselnek bennünket”. És éppen ez a passzivitás az, amivel legjobban hozzájárulunk a jelenlegi társadalmi-politikai-gazdasági mechanizmusok működtetéséhez, a demokrácia leépítéséhez.  Mert ha maga a nép nem akarja gyakorolni a hatalmat, ha önszántából ruházza azt másokra, akkor nem lehet demokráciát csinálni!

Ugyanis az, hogy vállaljuk-e a tehetetlen, áldozatszerű, szolgai szerepet, amit a mostani rendszerben nekünk szánnak, vagy sem, az teljes mértékben a mi felelősségünk. Mert nem csak az igaz, hogy egyedül alig tudunk valamit változtatni a rendszeren, de még alulról szerveződve is keveset, hanem az is, hogy mi legitimáljuk a mostani gazdasági-politikai elit uralmát, mi adjuk a kezükbe a hatalmat. Amikor önként megadjuk az adatainkat az online felületeken, mikor az ő eszközeiken és rendszereiken keresztül kommunikálunk, vásárolunk, ismerkedünk, tanulunk és szórakozunk, mikor a multik termékeit vesszük meg, amikor nekik dolgozunk… Vagy amikor az ő képviselőikre szavazunk. (A populista politikusok mind azt ígérik, hogy megvédenek bennünket valamilyen veszélytől (migránsok), közben pedig az egykulcsos adóval a tehetősek gazdagodását segítik, a nagyvállalatokat támogató szabályozásokat vezetnek be (pl. túlóratörvény, a környezetvédelmi törvények lazítása, a munka törvénykönyvének átírása) és pénzt vonnak el azoktól a szektoroktól, amelyek a társadalmi egyenlőtlenségeket csökkenthetnék (oktatás, egészségügy, szociális ügy). Trump nem a globalizáció veszteseit, a rá szavazó dühös kisembereket, vagy Amerikát teszi naggyá, hanem a globalizáció nyerteseit, a milliárdosokat, köztük saját magát. Orbán nem a nemzet érdekében politizál, hanem a helyi és nemzetközi gazdasági elit, illetve a saját érdekében.)

Hadd mutassam be az eddigieket két konkrét példán keresztül. Amennyire kevéssé tudatosak és passzívak vagyunk választókként, ugyanannyira nem vagyunk tudatosak és aktívak vásárlókként sem. Néhány éve bejárta a világsajtót egy infografika arról, hogy egy edzőcipő ára mi mindenből tevődik össze. A grafikáról cikket közlő újságok és hírportálok jellemzően arra fókuszáltak, hogy az ár csupán milyen kis része a gyártó cég profitja és milyen sokat elvisz egy csomó minden más. De ha nem a gyártók, hanem a fogyasztók felől nézzük ezt az ábrát, akkor válik csak láthatóvá, hogy mennyi mindenért fizetünk még magán a cipőn túl is. Mikor megvásároljuk egy világmárka 30.000 forintért kínált edzőcipőjét, abból nagyjából 2-3.000 forint magának a cipőnek az előállítása alapanyagokkal és munkadíjjal együtt, további 1-2.000 forint a cég profitja, a fennmaradó 25-27.000 forinttal pedig legnagyobb részt utólag megfinanszírozzuk a cipő reklámkampányát, kisebb részt a szállítását, a vámokat, a tárolást, a bolt hasznát, ahol megvesszük és a tervezőcsapat díját, akik kifejlesztették.

Ha ezzel szemben egy 8-10.000 forintos másolatot veszünk, amit ugyanúgy a Távol-Keleten gyártottak, mint a márkás cipőt, akkor megspórolhatjuk a tervezők díját – amivel ugye a szellemi tulajdon ellopását támogatjuk – és leginkább a marketing kiadásokat. Nem „menőzhetünk” ugyan a „gagyi kínai utánzatunkkal” a haverok előtt, de maga a cipő minőségében jó eséllyel nem, vagy csak alig marad el az eredetitől – hasonlóan silány mindkettő. Vagyis, mikor arról döntünk, hogy melyik edzőcipőt vesszük meg, akkor valójában azt döntjük el, hogy csak egy cipőt szeretnénk-e vásárolni, vagy megvesszük a köré épített reklámmaszlagot is, amit a marketingesek „márkának és életérzésnek” neveznek. Edzeni mindkettőben ugyanúgy lehet…

A sportcipő ezen túl arra is jó példa, hogy ha helyit és jó minőségűt szeretnénk venni, nem pedig a márkás, vagy a nevenincs ázsiait, akkor bizony hiába keresgélünk, mert olyat nem fogunk találni. A multik és az utánzataikat gyártó távol-keleti cégek annyira leuralták a sportszer piacot – sok más piac mellett –, hogy, ha találunk is magyar márkát, azt is Ázsiában gyártatják, vélhetően rabszolgamunkával. Ha más ruhadarabból keresünk hazait, akkor pedig találunk ugyan úgynevezett „tervezői” ruhákat, amiket helyi cégek készíttetnek a világ minden részéről beszerzett alapanyagokból, ezek azonban magasan túlárazottak, mert itt meg az „exkluzivitást” vetetik meg velünk, vagyis azt, hogy a nadrágunk, pulóverünk, vagy kabátunk nem jön szembe velünk az utcán másvalakin. Ez pedig alig fenntarthatóbb, mint a multik termékei.

A választási szabadságunk visszanyeréséhez fogyasztóként a tájékozódás mellett arra lenne szükség, hogy legyenek vállalkozó szellemű helyi mesterek, akik reális árú alternatívát kínálnak a világcégek termékeivel szemben, lehetőleg a fenntarthatósági szempontokat is figyelembe véve – például azt, hogy amilyen alapanyagból csak lehet, helyit vásárolnak és minél inkább bio-t, de legalább vegyszermenteset, illetve fair trade módon termeltet. Ezek a mesterek azután maguk is önszerveződhetnének, úgymond modern céheket hozva létre az érdekeik képviseletére.

A másik példám az élelmiszeriparból való. Mikor vegyszerezésről, GMO-ról és antibiotikumokkal teletömött ipari körülmények között tartott állatokról és így termesztett növényekről hallunk, szinte mindenki elutasító a szavak szintjén ezekkel szemben. De mikor leemeljük a szupermarket polcáról a répát, vagy a karajt, nem kérdezzük meg, hogy hogyan került oda. Bele sem gondolunk, hogy a sportcipőhöz hasonlóan itt is egy csomó minden másért is mi fizetünk, amikor megvesszük az ételt. Mert vele együtt megvásároljuk, például a rápermetezett vegyszereket, a szállítást, a tárolást, a tartósító, színező, ízfokozó, stb. szereket, a génmanipulált vetőmagot, vagy táplálékot, ha egy állat húsáról beszélünk és azt a rakás antibiotikumot is, amit beletömtek abba a sertésbe, halba, szárnyasba, vagy marhába.

De hiába is tennénk fel a kérdéseinket az áruház dolgozóinak az étel eredetéről, ők sem tudnának válaszolni, hiszen ők is csak alkalmazottai az élelmiszerláncnak, sem a termelőt, sem a termelés körülményeit nem ismerik. Ezzel szemben, ha a piacon termelőktől vásárolunk, sokkal könnyebben meggyőződhetünk róla, hogy pontosan miért is fizetünk. Másrészt mindkét példában a forintjainkkal arról is döntünk, hogy globális multikat támogatunk-e, növelve így a demokrácia válságához vezető gazdasági-társadalmi egyensúlytalanságot, vagy inkább helyi mestereknek és termelőknek adjuk-e a pénzünket, a lokális gazdaságot erősítve.

Ezen túlmenően, ha mi magunk is szeretnénk valamit változtatni a mostani rendszeren, ha értéknek tartjuk a demokráciát és megvédenénk, akkor igen sok apró dolgot tehetünk. A már említett tájékozódáson, önszervezésen és a helyi termelők támogatásán túl, ha tudatosan használjuk a technológiát, ha aktív párbeszédbe kezdünk az önkormányzati és parlamenti képviselőinkkel minden olyan ügyben, ahol úgy véljük, hogy a mi érdekeink sérülnek, vagy nincsenek is képviselve, akkor nem csak kis lépést teszünk egy demokratikusabb és fenntarthatóbb világ felé, de példát is mutatunk a környezetünknek. Ma még inkább furcsaság, akár nevetséges is sokak szemében az ilyen aktivizmus, de minél többen választják az aktív szerepvállalást a közügyek terén, annál inkább a tudatlanság, az öncélú divat trendek követése válik cikivé.

Végül még egy szempontot idehoznék. Mivel globalizált világban élünk és az eddig tárgyalt és ezután említésre kerülő problémák is globálisak és általánosak, ezért egyikre sem tudunk csak lokális válaszokat adni. Ha például Ciprus polgárai tudatossá és aktívvá válva reális adókat vetnek ki azokra az off-shore milliárdosokra, akik oda menekítették a vagyonukat a máshol magasabb adók elől, akkor ezek a pénzemberek egyszerűen átviszik a pénzüket egy másik adóparadicsomba. Ha viszont globálisan minden ország polgárai nemet mondanak az off-shore-ra, akkor valahol adózásra kényszerülnek! Vagyis nem elég helyi kisközösségeket szervezni, de ezeknek a közösségeknek meg is kell keresniük egymással a kapcsolatot, nemzetközi hálózatokba kell szerveződniük ahhoz, hogy a globális gazdasági elittel szemben hatékonyan felléphessenek. Tudom, hogy ez így elég utópisztikusan hangzik, de a valóságban nem annyira lehetetlen a dolog. A cikksorozat következő részében a vagyonkoncentrációval fogok foglalkozni és egyben azzal is, hogy helyi közösségek és a belőlük szerveződő nemzetközi hálózatok hogyan tudnak már ma is sikerrel fellépni a jelenség bizonyos vonatkozásaival szemben.