Spanyolviasz

Miközben sokak számára aggasztó mértékben fogy a nyugati társadalmak népessége, ugyanitt a nagyvásárokban lakhatási válság alakult ki az elmúlt évtizedben, aminek szakértők egybehangzó véleménye szerint a lakáshiány az oka. De hogyan lehetséges az, hogy egyre kevesebben vagyunk, mégis egyre kevésbé férünk el a városainkban?

Mielőtt elkezdenénk megválaszolni a kérdést, érdemes lehet röviden definiálni, hogy egyáltalán mit is értünk lakhatási válság alatt. Annál is inkább, mert a téma szakértői nem is egy, hanem mindjárt két jelenséget szoktak idesorolni. Egyfelől azt, amire a bevezetőben is utaltam, vagyis mikor emberek konkrétan nem jutnak ingatlanhoz egy adott településen, mert annyival többen keresnek eladó, vagy kiadó lakást, mint amennyi szabad ingatlan elérhető a piacon. Ezzel találkoznak többek között azok, akik New Yorkba, Párizsba, Londonba, Berlinbe, vagy Amszterdamba szeretnének költözni.

Másrészt a lakhatási szegénység problémakörét érti ide a szakirodalom, vagyis azt a helyzetet, mikor valaki a jövedelme legalább 40%-át lakhatásra költi. Nem nehéz meglátni a két jelenség közti szoros kapcsolatot. Ha több vevő van a piacon, mint ahány megvehető ingatlan, akkor az eladók elkezdik emelni az árakat, a vevők meg még versenyeznek is, egymásra licitálnak, hogy ők vehessék meg a kiszemelt lakást. A többségnek ehhez hitel felvételére van szüksége és a magasabb ár nagyobb hitelösszeget, így végül magasabb törlesztő részletet eredményez. Van aki erre és a rezsire fizeti ki a fizetése 40%-át.

Ahogy a drágulás miatt egyre többen szorulnak ki vevőként az ingatlanpiacról és kényszerülnek albérletbe, mert már hitelre se tudnak lakást vásárolni, a bérleti piacon is megnő a kereslet, ami egyéb hatásokkal összeadódva felveri az albérletárakat is. Így végül a bérleti díjak is olyan magasra emelkednek, hogy sokan a bevételeik 40%-át, vagy még többet arra, illetve a rezsire kénytelenek költeni.

A 2010-es évek közepétől a hazai nagyvárosokban mindannyian, akik ingatlaneladásra, vásárlásra, kiadásra, vagy bérlésre adtuk a fejünket, megismerhettük a fenti folyamatokat. A jelenség mértékét jól jelzi, hogy mára a lakhatási válság a társadalmak 10-12%-át érinti az EU országaiban. Különös jelentőségét pedig az adja, hogy az élelmezés, az ivóvíz biztosítása és a biztonság és közrend megteremtése mellett a lakhatás megoldása az a 4 alapfunkció, amit egy államnak mindenképp nyújtania kell ahhoz, hogy stabil és működőképes maradjon. Ha ugyanis ezek bármelyikében tartósan hiányt szenved nagyszámú lakos, az érthető módon komoly elégedetlenséget szül, majd mikor a polgárok egy része elkezdi a saját kezébe venni a megoldást a tehetetlen állam helyett, az a közrend, az államigazgatás és végül a kormányzat összeomlásához vezethet, mint korábban az európai forradalmak során, vagy ma a Közel-Kelet, illetve Afrika számos országában láthatjuk.

Visszatérve a lakáshelyzethez, Magyarországon a lakosság kb. 90%-a rendelkezik saját tulajdonú ingatlannal, míg Nyugat-Európában ez az arány országtól függően csak 50-65%. Ebben egyesek kulturális különbségeket látnak, amiben van is talán valami, de emellett szerintem arról is van szó, hogy nyugaton az extrém áremelkedés már évtizedekkel ezelőtt lezajlott a legnagyobb városokban, és tömegek számára nem maradt más megfizethető opció a lakhatás biztosítására, ha ott akarnak élni, mint az albérlet. Illetve eleve olyan módon zajlott egy-egy országban anno a feudalizmusról piacgazdaságra való váltás és azon belül a városiasodás, polgárosodás, hogy nagytőkések építtettek a városokba bérházakat, hisz csak nekik volt annyi pénzük, hogy lakhatást biztosítsanak a városban lakni vágyóknak/munka miatt oda kényszerülőknek, akik többségükben az életük végéig sem tudták ezeket megvásárolni, örökre bérlők maradtak. Majd ez a modell öröklődött tovább.

Nyugaton ehhez alkalmazkodtak a társadalmak és a kormányzatok is, vagyis mondhatjuk, hogy kényszerűségből a kultúrájuk részévé vált a lakásbérlés intézménye. Bár hazánkban és a volt keleti blokk országaiban is hasonlóan indult a folyamat, azonban az államszocializmus idején az államosítás, a panellakótelep építések, majd a rendszerváltás után a privatizáció tömegeket juttatott saját ingatlanhoz. (Halkan azért meg kell jegyeznem, hogy az elmúlt évtizedben itthon is a nyugati irányba indultunk el (ismét).)

De térjünk vissza a kiinduló kérdéshez. A fenti folyamatot jól magyarázza a lakhatási válság főáramú értelmezése, miszerint azért nem férünk el a városainkban, mert a kínálat nem követte a kereslet bővülését, mivel az államok többsége nem ösztönözte kellőképpen a városokban a lakásépítést az elmúlt évtizedekben, ami miatt megdrágultak az ingatlanok és megemelkedtek az albérleti díjak is.

Ez alapján kívülről úgy tűnhet, hogy szakmai körökben vita csak arról van, hogy az állam a piaci szereplők lakópark építéseit támogassa-e adókedvezményekkel, államilag garantált hitelekkel, esetleg közvetlen támogatásokkal (magyar modell), vagy maga az állam legyen a megrendelő, és bérlakásokat építtessen, amikben azután kedvezményes lakhatást tud biztosítani a polgároknak a piaci albérletáraknál olcsóbban (osztrák modell). Az elsőt inkább a politikai jobb oldal, a másodikat inkább a baloldal szokta képviselni.

Vagyis összefoglalva kereslet-kínálat, piaci logika, rossz kormányzás, amire - mint mindig - a kapitalista válasz a növekedés, ebben az esetben a lakásépítés. Ez a kapitalizmus-konform érvelés azonban semmilyen választ nem ad a jelenség okait firtató kérdésre, hogy minek kellene egyáltalán több lakás, ha egyre kevesebben vagyunk?

A válaszhoz közgazdászok helyett szociológusokhoz kell fordulnunk. Ők erre mindjárt két párhuzamos magyarázatot is kínálnak. Egyfelől a lakhatási igények 20. századi megváltozására hívják fel a figyelmet az euro atlanti kultúrkörben. Vagyis, míg évezredeken keresztül azt tartottuk normálisnak, hogy több generáció élt együtt egy háztartásban, addig a múlt század közepére többségbe került az a modell, hogy a nukleáris családok - apa, anya, gyerekek - szétköltöznek a nagyszülők, és a testvérek családjaitól. Innentől kezdve pedig az vált az új normalitássá, hogy már csak a nukleáris családok tagjai élnek együtt életvitelszerűen egy háztartásban, vagy még ők sem, aminek számos következménye lett a gondolkodásunkra és az életutunk alakulására nézve - megnövekedő szabadság, megnövekedő terhek a párokon, elmagányosodó egyedülállók és idősek, illetve megnőtt a lakáscélú ingatlanok iránti kereslet. 

Másrészt a szociológusok arra is rámutatnak, hogy míg a megelőző korokban és különösen a középkorban Európa lakosságának nagy része - a középkorban 90-95%-a – elszórtan, vidéki falvakban élt, addig az ipari forradalommal szűnni nem akaró, tömeges beköltözési hullám indult el a városok irányába. A 20. század közepére jött el a fordulat, amikor a kontinens népességének már a fele városlakó volt, 2024-re pedig 75%-ra emelkedett ez az aránya az EU-ban.

A lakhatási válság tehát valójában urbanizációs válságként is leírható és nem túlzás azt mondani, hogy a "vidék összeomlása" az egyik vezető oka a városok lakhatási válságának.

Arról van szó, hogy a tanyák, falvak, községek és egyre inkább a kisvárosok élhetősége is olyan mértékben leromlott a nagyvároshoz képest, hogy az ilyen településtípuson születő fiatalok szinte menekülnek onnan a hazai, vagy külföldi metropoliszokba. Ennek egyik eredője a vonzó (vagy bármilyen) munkalehetőségek hiánya vidéken, ami részben annak a következménye, hogy a mezőgazdaság gépesítésével és iparosításával egyre kevesebb munkásra lett szükség a földeken, az ipari forradalom által átszervezett munkaerőpiacon pedig főleg városokba koncentrálva jöttek létre az új munkahelyek, eleinte a gyárakban, ma pedig főként irodaházakban.

Másrészt, ahogy az egyre gyarapodó lélekszámú és vagyonú városok egyre többféle közszolgáltatást tudtak megszervezni az oktatás, egészségügy, közlekedés, közbiztonság, kultúra és a szociális szféra területén, úgy lett egyre vonzóbb a városi élet és, még ha akadt is vidéken munka, el tudta szívni a vidék tettre készebb lakosságát, ami így egyre szegényebbé, lepusztultabbá és elöregedőbbé vált. Így pedig a megélhetés és a közszolgáltatások szegényessége mellett a párkeresés, a családalapítás is egyre nehezebb lett a vidéken maradóknak, hisz egyre kisebb körből, egyre több kompromisszumot meghozva válogathattak csupán. Végül a trenden az sem segít, hogy a mára többségében idősek által lakott falvak és községek széthulló, mégis zárt közösségei a kisszámú vidéken újrakezdő, városból kiköltöző, jellemzően diplomás és magasabb státuszú fiatallal szemben sokszor gyanakvók, távolságtartóak ahelyett, hogy tárt karokkal és szeretettel fogadnák őket, mint közösségeik megfiatalítóit és reménységeit a továbbélésre. A vidéken újrakezdők és az őshonos vidékiek legtöbbször párhuzamos társadalmakat létrehozva élnek egymás mellett.

A fent leírt folyamatok ugyanakkor nem lettek volna lehetségesek, ha az iparosodás, a globálissá váló kereskedelem és a mindezt rendszerként összefogó kapitalizmus nem szervezi át a társadalmainkat. A zárt, egymástól függő, vidéki önfenntartó kisközösségek helyét az erőforrásbőségnek köszönhetően a globális ellátási láncoktól függő, lazán egymás mellett élő, de egymásra közvetlenül alig támaszkodó városi szomszédságok rendszere és a sokszor egymástól földrajzilag távol élő baráti társaságok vették át.

Mint utaltam rá, a magyar társadalom 90%-a rendelkezik saját tulajdonú ingatlannal, de sokan nem ott és nem olyan lakást, vagy házat birtokolnak, ahol és amiben élni szeretnének. Ráadásul az alsó 7 jövedelmi tizedbe tartozó (kb. 6,7 millió) ember a magas árak miatt vásárlóként kiszorult az ingatlanpiacról, így csak akkor juthatnak saját ingatlanhoz, ha örökölnek a szüleiktől, nagyszüleiktől. De mire mennek egy elnéptelenedő falu romos házával, amit az átlagéletkor megnövekedése miatt adott esetben már csak az életük második felében, esetleg utolsó harmadában vehetnek birtokba, a gyászuktól is kísérve?

Elég jellemző az a helyzet, hogy az örökösök nem kívánják feladni az addigi életüket, hogy ezekbe a falvakba költözzenek, a ház pedig a kutyának se kell, így eladni sem tudják. A városok lakhatási válságának másik arca az elnéptelenedő vidék, ahol a városok ingatlanpiacával ellentétes folyamat játszódik le. Mivel igen kevesen keresnek vidéki otthont a maguk számára és befektetésként sem számítanak jónak, a falvak, községek, de olykor még a kisvárosok ingatlanárai is lecsökkennek. Minél rosszabbak egy település adottságai - rossz közlekedés, munkalehetőségek hiánya, közszolgáltatások hiánya -, az árcsökkenés annál jelentősebb. És minél többen költöznek onnan el, annál inkább leépülnek a közszolgáltatások - pl. nincs, aki vigye a kisboltot - és a cégek számára is annál kevésbé vonzó odatelepülni, hisz alig van helyben munkaerő, amitől munkalehetőség is egyre kevesebb lesz. A két folyamat pedig ördögi körként oda-vissza hatva erősíti az elvándorlást.

Vegyük észre, hogy mikor urbanizációs válságról beszélünk, akkor részben egy négy elemű migrációs válságot értünk alatta. Nem csak azt hívjuk ugyanis migrációnak, amikor távoli kultúrákból érkező, harmadik világbeli emberek szedett-vedett csoportjai próbálnak bejutni az iparilag fejlett országokba menekültként, esetleg illegálisan, de azt is, mikor a vidékiek városba költöznek, vagy mondjuk, a kelet-európaiak nyugatra mennek lakni és dolgozni. Végül azt is, mikor a jobb képességű külföldi fiatalok ide jönnek tanulni, vagy dolgozni, akár expatként, kötött időre, vagy mondjuk, digitális nomádként átteszik a székhelyüket egy számukra élhetőbb, megfizethetőbb városba. Nekik is lakniuk kell valahol, és ezek a különböző hátterű és anyagi helyzetű emberek mind az ingatlanpiacon versenyeznek egymással és a helybeliekkel. (A migráció témájára a jelentősége miatt egy külön bejegyzésben még visszatérek.)

Ezt a folyamatot a kultúra is nagyon támogatja, hisz filmek, sorozatok, novellák és regények tömkelege mesél a poros, unalmas vidéki közegből az izgalmas, pezsgő nagyvárosba költöző fiatalokról, akik ezzel a költözéssel nőnek fel, csinálják meg a szerencséjüket és találják meg a szerelmet is a lehetőségekkel teli metropoliszok valamelyikében. Vagy ott van az a másik sztereotipikus történet, szintén újra és újra a szánkba rágva, mikor a sikeres nagyvárosba szakadt, már felnőtt vidéki hazalátogat és az ő szemén keresztül még ordítóbb a vidék elmaradottsága, egyhangúsága és az ott élők megrekedtsége, esetleg primitívsége.

Innen nézve szinte érthetetlenek a már említett vidéken újrakezdők. Az ő történetüket ugyanis sokkal ritkábban ismételgetik nekünk, már csak azért is, mert az több kellemetlen, társadalomkritikus elemet tartalmaz. Egyrészt ott van a sokszor értelmetlenként megélt multis, irodai bullshit munkákban való kiégés, szembeállítva a "kezem munkájával teremtett értékkel", mondjuk a gazdálkodással. Másrészt a középkori mondással ellentétben a városi levegő ma nem szabaddá, hanem beteggé tesz a szmog miatt - más kérdés, hogy telente itthon a nyomorgó falusiak olykor mindent eltüzelnek, amit találnak, hogy ne fagyjanak meg és ezért van, hogy mérgezőbb ott a belégzés, mint a nagyvárosok füstös-poros levegőjében. Harmadrészt a városi zsúfoltság, a folyamatos zaj és a fényterhelés nem mindenki számra vonzó nap mint nap, ehhez képest a vidék csendje nem unalmas, hanem megnyugtató. Negyedszer az ökotudatosság, az önfenntartó kisközösségek ígérete is többeket hívogat a fenntarthatatlan városi élet alternatívájaként. Végül a Covid idején foganatosított karanténintézkedések sokakat győztek meg arról, hogy a szeretteikkel való összezártság egy tartós együttélésre alkalmatlan méretű lakásban huzamosabb ideig olyan mentális teher, amit a kertes házba költözés lényegesen enyhíthet. Illetve azt is megtanultuk, hogy a nagyvárosok a világjárványok melegágyai, vidéken sokkal nagyobb biztonságban vagyunk a kórokozókkal szemben.

Bár egy elenyésző kisebbségről van szó a városba beköltözőkhöz képest, azért írtam a vidéken újrakezdőkről ilyen részletesen, mert a lakhatási válság megoldását valójában nem csak kapitalista módon, még több lakást építve lehetne kezelni, de a "használd, ami már megvan", ökologikus elvét követve is. Elsősorban olyan politikákra gondolok itt, amivel a vidéki életet újraszervezve és népszerűsítve ismét vonzóvá lehetne tenni szélesebb tömegek számára, ezzel rábírva embereket arra, hogy a városok helyett inkább vidékre költözzenek. Ezen a módon a kereslet lenne csökkenthető, hiszen a kereslet-kínálati mérleg nem csak a kínálati oldal bővítésével billenthető a helyére. De természetesen azt is látni kell, hogy egy ilyen attitűd- és kultúraváltás nagyon időigényes, csak évtizedes távlatban hozhatna eredményt egy már ma is égető problémára.

Elméletben a kereslet csökkentése még két módon érhető el. Egyrészt, ha ismét rászoknánk arra, hogy együtt élnek a generációk, amitől lecsökkenne az új ingatlanok iránti igény, ez azonban még a vidék népszerűsítéséhez képest is sokkal nagyobb kultúraváltást kívánna meg. A másik lehetőség, ha tömegesen eltűnnek a lakáskeresők egy adott területről, mert elvándorolnak, vagy meghalnak. Előbbi lehet a Közel-Kelet, India, Pakisztán és Közép-Afrika "megoldása" a klímaváltozás miatt lakhatatlanná váló területeken. Utóbbi egy a Spanyolnáthához, vagy pestishez hasonló halálos világjárvány, egy globális atomháború, egy bolygónkba csapódó, kellően nagy aszteroida, vagy a ökológiai összeomlás miatt esetlegesen fellépő, sok régiót érintő éhínség következménye lehet. Illetve az egészségügy összeomlása, különösen a gyógyszeripar összeomlása, mondjuk az erőforrás válság miatt leépülő ipari civilizáció lassú szétesése következtében évtizedekkel rövidítheti le idős honfitársaink életét, így - morbid módon - hirtelen megnövelve az elérhető, szabad ingatlanok számát. Végül a náci rezsimhez hasonló, embertelen, diktatórikus kormányzat is ugyanezt érheti el, ha a társadalom egy kellően nagyszámú kisebbségét megsemmisítendőként jelöli ki és elkobozza az ingatlanaikat, majd újraosztja azokat a hívei közt.

Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy ez utóbbiak egyike sem kívánatos forgatókönyv, még ha mellékesen meg is oldanák a lakhatási problémák nagy részét.

Az apokaliptikus víziók után a vidéken újrakezdésre még egy pillanatra visszatérve, ez már csak azért is megfontolandó, mert a lakhatási válsággal párhuzamosan valami hasonló spontán módon is elindult, mikor a túl magas ingatlanárakra válaszul egyre többen kényszerültek azt a döntést meghozni - ha saját ingatlant akartak, de a várostól se szerettek volna teljesen elszakadni -, hogy az agglomerációba költöztek. A szuburbanizáció azonban a klasszikus vidéken újrakezdéssel ellentétben sajátos új problémákat teremtett és a lakhatási válságnak egy egészen új, és ma még alultárgyalt fejezetét nyitotta ki.

Itt a városban dolgozó, de haza az agglomerációba járó emberekről beszélünk, akik egyre nagyobb tömegben ingáznak falu és város között napi szinten, akaratlanul is közlekedési káoszt teremtve. De nem csak a közlekedési infrastruktúra nem volt rájuk felkészülve, a közműhálózat sem. Ők ugyanis, ahogy fölvásárolták a már meglévő házakat, elkezdtek üres telkeket is venni és azokon házakat építtetni anélkül, hogy a víz-, a villamos-, a gáz-, vagy a csatornahálózat kapacitását az állam, vagy az önkormányzat a megnövekedett igényekhez igazította volna. Így pedig az áramszünetek, vízkimaradások, dugulások és csőtörések is sok agglomerációba költöző életének a részévé váltak a hétköznap reggel és délután állandó közlekedési dugókkal együtt. Mellékesen a nagyvárossal lényegében egybeépülő agglomerációval a városok elkezdtek térben durva ütemben szétterjedni.

A másik oldalról a munkahelytől való egyre nagyobb fizikai távolság miatt az agglomeráció lakosai az alacsonyabb, számukra megfizethetőbb négyzetméterárért cserébe kénytelenek a szabadidejük egyre nagyobb részével fizetni az utazással töltött idő megnövekedése miatt. Végül az agglomerációs települések többsége a szolgáltatások szempontjából közelebb áll a tipikus vidékhez, mint a városhoz. A szolgáltatások bővülése sem követte ugyanis kellő mértékben a kiköltözések mértékét, így nem csak a munka miatt, de többek közt tanulni, komolyabb orvosi beavatkozás miatt, nagybevásárlás céljából, sportolni, szépészeti beavatkozásokra, a gasztronómia végett és szórakozni is folyton a városokba kell ingázni. Sőt, a párkeresést sem könnyíti meg az agglomerációs lét. (A fenti folyamat speciális esetei a zárt kerti ingatlanokba, vagy a tavainkhoz, nyaraló övezetbe költözés, ami ott verte fel az ingatlanárakat, de erre ebben a bejegyzésben nem térnék ki részletesebben.)

A problémákra válaszként a lassú és drága infrastruktúrafejlesztések mellett több helyen, így hazánkban is lehetővé tették az önkormányzatoknak, hogy korlátozzák egy-egy településen a beköltözők számát, ami azonban csak tüneti kezelésnek jó.

Ezekhez képest koncepcionális változást leginkább a 15 perces város elképzelések jelentenek. Az ötlet szerint úgy kellene átalakítanunk a településeinket, hogy 15 perces sétatávon belül elérhető legyen a munkahelyünk és minden közszolgáltatás, amire szükségünk lehet. Így sokkal kevesebb esetben volna arra szükségünk, hogy autóba üljünk és nagyobb távokat tegyünk meg.

A 15 perces városok megvalósításához azonban 2 komoly akadályt kellene kezelni. Egyrészt a városok kialakítása nehezen változtatható, hisz lassú, drága és nyersanyagigényes az építkezés. Tehát főként a már meglévő ingatlanállomány hasznosítását kellene államilag/önkormányzatilag úgy átalakítani, hogy megfeleljen a koncepció kívánalmainak, amihez alkalmazkodnia kellene a munkahelyeket adó cégeknek is. Másrészt ez a modell akkor lenne működőképes, ha a mai trendekkel szemben a polgárok nagy része leszokna a gyakori költözködésről és munkahelyváltásról és visszatérnénk ahhoz a több évezredes gyakorlathoz, hogy ahol születünk - vagy ahol munkába állunk -, nagyjából ott éljük le és dolgozzuk végig az egész életünket. Ha ugyanis a munkahely függvényében költöznének a lakosok egyik 15 perces városból a másikba, jó eséllyel lennének olyanok, amik a rosszabb munkalehetőségek miatt a mai falvakhoz hasonlóan elnéptelenednének, ha úgy változik a munkaerőpiac, ahol pedig a vonzó állások koncentrálódnak, ott ugyanúgy túlzsúfoltság és lakhatási válság alakulna ki, mint napjaink metropoliszaiban. (Természetesen ez egy igen durva és pontatlan leegyszerűsítése a munkaerőpiac komplex, a társadalmat is formáló működésének, de talán arra alkalmas, hogy megvilágítson egy érvényes szempontot.)

Az eredeti kérdésre visszatérve, hogy miért nem férünk el a városainkban, miközben folyamatosan fogy a népességünk, még egy ingatlanpiacot torzító szempontot meg kell említenünk, a lakások befektetési célú hasznosítását. Ide tartoznak az irodaként, vagy rendelőként használt lakóingatlanok, a hosszú távú albérletként, örökölt, vagy befektetésnek vásárolt lakások, a rövidtávú kiadásra, szintén örökölt, vagy befektetésnek vásárolt, szállodaként használt AirBnB lakások és az üresen álló, nagy értékű, eleve befektetési terméknek épített épületek, mint az amerikai szuper vékony felhőkarcolók (slender towers), vagy Kína hasonló célból épült szellemvárosai. Ezen lakások nagy része a statisztikákban "üresen álló ingatlanként" szerepel és időről-időre felmerül ezek megadóztatásának a szükségessége a lakhatási válságtól sújtott nagyvárosokban, hisz közvetlenül hozzájárulnak a válság súlyosbodásához a kereslet szűkítése révén.

A befektetők szemével nézve azonban a 2008-as világválság megmutatta, hogy egy csődbe menő cég részvényeinek értéke pillanatok alatt nullázódhat, míg az aranyhoz, műkincsekhez, drágakövekhez és állampapírokhoz hasonlóan az ingatlanok akár jelentős áresést is elszenvedhetnek, de az értékük sohasem lesz nulla - még egy háborúban álló országban, mint amilyen Ukrajna sem. És ha elég türelmesek az eladással, az értékük úgyis újra megnő majd. Tehát kevésbé kockázatos ilyenekben tartani a pénzt, mint mondjuk részvényben, vagy kriptovalutában.

Ha pedig valami befektetési termékké válik, mint a sportkártyák, az eredeti csomagolású műanyag játékfigurák, a nemesfémek, a drágakövek, vagy a műkincsek, az így keletkezett mesterséges kereslet durván felveri azok árát a kereslet-kínálat törvénye szerint. Ez az áremelkedés pedig megerősíti a befektetőket abban, hogy jó helyre tették a pénzüket és további befektetőket vonz, akik szintén elkezdenek sportkártyákat, játékfigurákat, drágaköveket, nemesfémeket és műkincseket venni, még tovább növelve azok árát. Ez történt az ingatlanokkal is és a korábban leírt folyamatokkal együtt a befektetők is aktívan hozzájárultak ahhoz, hogy az egekbe szökjenek egy-egy keresett nagyváros eladási árai. De míg sportkártyák, műanyagfigurák és befektetési aranytömbök nélkül vígan tudunk élni, lakás nélkül már kevésbé érezzük teljesnek a létet.

Óriási szerencsénk, hogy az élelmiszereink mind romlandóak és így nem alkalmasak tartós befektetési terméknek, mert ha a befektetőkön múlna, globális éhínségek árán is szemrebbenés nélkül halmoznák fel és sajátítanák ki az élelmiszerkészleteket. Nem gonoszságból, inkább a piaci szemléletmód "pszichózisából". Mikor emberek azzal érvelnek a kapitalizmus mellett, hogy az a legrealistább, legnormálisabb módja a gazdaság és a társadalom megszervezésének, gondoljunk az iménti mondatokra, vagy az ökológiai válság és az erőforrás-kimerülés jelenségeire.

A befektetési célú lakásvásárlás további sajátossága, hogy az ingatlan bérbe adható, így hozamot, vagyis passzív jövedelmet termelhet. Ez nagy előnyt jelent a sportkártyákkal, nemesfémekkel és műkincsekkel szemben. Persze bizonyos részvények is fizetnek osztalékot, ahogy az állampapíroknak, vagy a tartósan lekötött pénznek is van kamata. De mint írtam, az ingatlan biztonságosabb a részvénynél és jobban fizet, mint a legtöbb állampapír, illetve hosszú távú lekötés, így ez is adja a szűnni nem akaró, különös népszerűségét a befektetők egy részének körében.

De ha régen eleve befektetők építtettek bérlakásokat, mint írtam, akkor miért probléma most a befektetők jelenléte az ingatlanpiacon, kérdezhetik egyesek? És itt érkezünk el a vagyonkoncentráció problémájához. A neoliberális kapitalizmus gazdagokat gazdagító adópolitikája mellett egyre kevesebb ember kezében koncentrálódik egyre nagyobb vagyon. És ellentétben a neoliberalizmus elméletével, ők ennek jelentős részét nem új munkahelyeket teremtő cégek alapításába, vagy meglévő cégek bővítésébe fektetik, hanem felvásárolnak mindenfélét, amiben tartósan tarthatják a vagyonunkat: vízkészleteket, termőföldeket, ásványkincseket rejtő bányákat, vagy épp ingatlanokat. És ellentétben a 19. század bérházépítő befektetőivel, ők sokszor semmit nem építtetnek, helyette kannibalizálják a meglévő lakásállományt.

A nagybefektetők számára ugyanakkor nem éri meg ingatlanok kiadásával bíbelődni, legfeljebb akkor, ha erre létrehoznak egy külön céget és nagyszámú ingatlant vásárolnak, amiknek a hasznosításáról ez a cég gondoskodik. Nyugaton találunk is ilyeneket, de hazánkban túl kicsi az albérlet piac, mint láttuk, hogy a legtehetősebbek komoly üzletet lássanak benne.

Velük szemben itthon főleg a felső középrétegbe tartozók számára kiemelkedően népszerű befektetési forma az ingatlan, hisz minden más, számukra elérhető alternatívával szemben biztonságosabb és közben hozamot is biztosít, sőt, egy innovációnak köszönhetően nem is akármilyet. A tartós lakásbérlés nem feltétlenül éri meg jobban üzletileg, mint az állampapír vásárlás, de az internet, az okos eszközök és az applikációk világában létrejött egy egészen új modell, ami komolyan megnövelte az egy lakásból kinyerhető hozamot, ha valakinek van ideje foglalkozni vele. A "megosztáson alapuló gazdaság" egyik ikonikus példája az AirBnB modell, mikor rövidtávú szálláshelyként, szállodalakásként hasznosítanak egy ingatlant a jól fizető turistáknak.

Ez a modell már csak azért is érdemel külön említést, mert a lakhatási válság kibontakozásában fontos szerepet játszott azzal, hogy jelentősen romlott hatására a nagyvárosok lakáshelyzete. Komolyan ráerősített ugyanis az urbanizációs válság okozta formálódó feszültségekre az, hogy néhányan rájöttek, sokkal több pénzt kereshetnek egy lakás rövid távú bérbeadásából, mint a hosszú távú kiadásból.

Egyrészt azáltal, hogy így hirtelen sokkal magasabb megtérülést lehetett kivenni egy ingatlan megvételéből, megjelent az ingatlanpiacon egy olyan vásárlói kör, akik kimondottan AirBnB lakásnak kerestek ingatlanokat, a már említett és a még nem említett tényezőkkel együtt így ők is aktívan verték fölfele az árakat. Másrészt, az így megvásárolt lakások nem kerültek be az albérletpiacra, sőt többen, akik addig hosszú távra adták ki a lakásukat, szintén átváltottak AirBnB kiadásra, ezáltal akaratlanul is szűkítve az albérletpiacot, ami durván felverte a bérleti díjakat.

Végül a szállodalakás konstrukció nem szándékolt következménye lett az is, hogy a közkedvelt városrészek társasházaiban, ahogy egyre nagyobb arányban ilyen befektetők vették meg a lakásokat, azok egyre inkább elnéptelenedtek, hisz egyre nagyobb részben turisták szálláshelyeivé váltak emberek otthona helyett. Akik pedig lakóként maradtak ilyen társasházakban, arra panaszkodnak, hogy a bőröndök kerekeinek zörgése hajnaltól éjszakáig, a változó kulturáltsági szintű turistákkal való konfrontációk és az alkalmanként a pihenést zavaró hangos bulizás élhetetlenné teszik a ház mindennapjait.

Eközben a befektetők oldaláról többen öngondoskodásnak, nyugdíj kiegészítésnek tekintik az aktív éveikben megszerzett ingatlanok után szedett bérleti díjat. Ha tehát az állam rászánja magát ezek szabályozására, megadóztatására, vagy akár hatósági ár bevezetésére az ingatlanpiacon, többnyire ilyen jobb módú, de nem igazán gazdag családok megélhetését nehezítik meg.

Az már értékválasztás kérdése, hogy a felső középréteg öngondoskodását és a magántulajdon védelmét preferáljuk-e, vagy a helyibeliek, a lakók védelmét tekintjük-e elsődlegesnek. Vagy esetleg a lakáshoz nem jutók szempontjait priorizálva a lakhatást is újraelosztási kérdésként kezeljük. Hisz nem magától értetődő, hogy a magántulajdon védelme miért értékesebb szempont a társadalom egésze számára, mint a mindenki számára biztosított lakhatás, vagy épp a helyi lakosok védelme.

Mint írtam, az államok többsége sokáig nem érezte feladatának, hogy legyen állami lakáspolitikája, sem azt, hogy az építésügyi és településképet érintő jogszabályokon kívül különösebben szabályozza az ingatlanpiacot, majd nem mindig a legszerencsésebben nyúltak a kérdéshez, mikor mégis megtették. Ezzel ők is aktívan hozzájárultak a lakhatási válság kialakulásához. Közülük is kiemelkedett azonban hozzá nem értésben a 2010-es évek közepétől napjainkig a magyar állam. A családtámogatásinak nevezett rendszer valójában sok esetben az eleve tehetősebb családokat hozta jobb helyzetbe az ingatlanpiacon, olykor nem is az otthon megvétele - hisz az már megvolt -, hanem a befektetési célú lakásvásárlás felé terelve őket azzal, hogy kedvezményes ingatlanvásárláshoz nyújtott hitellel tőkésítette fel a keresleti oldal támogatásra nem is szoruló csoportjait. Erre az eladók pontosan úgy reagáltak, ahogy a piachoz jobban értők előre jelezték: éppen annyival emelték az árakat, amennyi kedvezményes hitelt fel lehetett venni. Így pedig egyre többen árazódtak ki a piacról vevőként, illetve egyre nagyobb hitelek felvételére kényszerültek és egyre jobban eladósodtak azok, akik végül tudtak vásárolni. Ahogy egy ismerősöm anno frappánsan megjegyezte, még 1-2 családtámogatási program és esélye sem lesz valaha is lakást venni. Mindezt úgy, hogy arra amire kitalálták, teljesen alkalmatlan ez a borzasztóan sok adóforintot felemésztő konstrukció, a születésszám ugyanis jól érzékelhetően csökken.

Fontos lenne, hogy össztársadalmi szinten felismerjük, hogy a "családtámogatási rendszer" nem egy jótékony intézkedés, amit az állam ad a polgárainak, hanem egy alapvetően elhibázott és rendkívül drága konstrukció, ami önmagában felelős a 2010-es évek közepén indult brutális ingatlan áremelkedések jó részéért. Véleményem szerint ezt az intézkedéscsomagot nem kiterjeszteni, vagy megreformálni, hanem felszámolni volna szerencsés.

Végül még két tényezőt meg kell említenünk, mint a lakhatási válság kialakulásának okai: a munkaerőhiányt az építőiparban és az építőanyagok folytonos drágulását, időnként egészen extrém mértékben, amik együtt borzasztóan megdrágítják és meglassítják az új lakások építését - ami ugye a kapitalista megoldása lenne a lakhatási válságnak.

Térségünkben részben azért hiányzik a munkaerő, mert sok építőipari szakmunkás a jobban fizető Nyugatra költözött élni és dolgozni, másrészt pedig maga az építőipari pálya nem vonzó a fiatalok körében. Egyfelől az azzal járó nehéz fizikai terhelés miatt, amit a relatív magasabb fizetés sem feltétlen kompenzál, ha az életük második felében sokkal többet kell orvosra költeniük a testük megnyomorodása miatt, miközben ugyanezért a munkából is sokszor kiesnek. Másfelől az alkoholista, nők után füttyögő, kulturálatlan "szakikról" kialakult sztereotipikus kép se túl menő, amit a "munka alapú társadalmat" hirdető és a szakképzési rendszert alapjaiban megváltoztató Orbán kormányok se tudtak anno megváltoztatni - talán nem is törekedtek erre. Az pedig, hogy hányan választanak egy hivatást, nagyban függ az adott szakma társadalmi presztízsétől, az abban elérhető jövedelmektől, attól, hogy mennyire gondolják élvezetesnek az azon a területen való munkavégzést a fiatalok és végül attól, hogy a kortársak között mennyire számít menőnek, mint egy korábbi bejegyzésben írtam. 

Így pedig nem csak építéshez, de felújításhoz is nehéz és egyre költségesebb szakembert találni, ami azt is maga után vonja, hogy mindenféle kókler mekkmester is vígan megél a piacon, ha az ajánlatadáskor hihetően tudja hazudni, hogy ért ahhoz, amit elvállal. De még a hozzáértő kivitelező csapatok is túlvállalják magukat, sokszor párhuzamosan több felújításon/építkezésen dolgoznak, így azok időben mind elnyúlnak, olykor hosszabb-rövidebb szünetekre le is állnak, hisz senki nem tud egyszerre több helyen dolgozni. Nem elég tehát megvenni egy ingatlant az egyre magasabb áron, jellemzően a felújítás költségeit és hosszú kálváriáját is meg kell tudni finanszírozni pénzben és energiában. Nem kevés párkapcsolat megy rá részben az ebből fakadó extra stressz terhelésre.

A felújítások kapcsán az építőipar reformjára pedig már csak azért is szükség lenne, mert hazánkban a lakásállomány hírhedten lepusztult, energetikailag is rossz állapotú. Mint sokan megjegyzik, az ingatlanállomány energetikai korszerűsítése hozhatna tartós, és fenntartható, valódi rezsicsökkentést.

Végül a lakásépítők és felújítók legnagyobb bánatára az MI és a robotikai fejlesztések még távol vannak attól, hogy erre is az automatizáció legyen a megoldás és nagy számban, megfizethető költségen robotmunkásokkal váltsák ki az emberi munkaerőt. (Ehelyett pont azokban a szellemi munkakörökben dolgozókat váltja ki főként az MI, akik ma még keresnek annyit, hogy tudnának lakást venni és felújításba fogni.)

A másik tényező, az építőanyagok ára a globális ellátási láncok törékenységétől, az energiaáraktól és a nyersanyagáraktól függ. Mindhármat alapvetően befolyásolja, hogy békés-e a világunk, vagy háborúk törnek-e ki, geopolitikai instabilitást teremtve, mint a 2020-as években azt mind megtapasztalhatjuk. Sajnos az ökológiai válság, az erőforrásválság és az imperialista nézetek terjedése mind afelé mutat, hogy egy olyan korszakba léptünk, amikor egyre több lesz a háború, és egyre ritkább kincs a béke. Ezek közül külön is kiemelném az erőforráskorlátokat. Egyrészt azért, mert az USA elmúlt évtizedekben viselt szinte minden háborúja alapvetően az olajért vívott erőforrás háború volt, miközben Kína gazdasági módszerekkel hálóz be, hoz függő helyzetbe és adott esetben roppant össze államokat, szintén az erőforrások - főleg a ritkaföldfémek - birtoklásáért. Amit azért is tesznek, mert jól látszik, hogy még ebben az évszázadban kifogy a bolygó bizonyos kritikus nyersanyagokból a jelenlegi felhasználási ütem és növekedés mellett és nagyon nem mindegy, hogy addig is ki rendelkezik az egyre szűkülő  készletek fölött. Vagyis az erőforrásválság egyenes oka a háborúknak.

Másfelől az építési homok kifogyása még közvetlenebbül érinti majd az építőipart. Ha nincs építési homok, nincs beton, vagyis nincs mai értelemben vett lakópark, irodaház, de atom-, geotermikus-, szén-, gáz-, vagy vízerőmű sem. Erre szokás az innovációt felhozni megoldásként és ajánlgatni a ma még Európában kevéssé népszerű könnyűszerkezetes gipszkarton házakat, illetve a konténerházakat, vagy a hagyományos tégla és vályogház is ott van, mint opció, ha nem kell magas épületet készíteni - hisz sem a tégla, sem a vályog, sem a gipszkarton nem alkalmas sokszintes tömbházak alapanyagaként. Könnyűszerkezetes, vagy tégla erőmű persze nincs, de legalább a lakhatás megoldható alternatív módokon. Azonban ne felejtsük el, hogy ezeknek az építőanyagoknak is megvannak a maguk erőforráskorlátai, semmi sem áll rendelkezésre végtelen mennyiségben a bolygónkon!

Összegezve a munkaerőhiány és az építőanyagok árnövekedése tehát folyamatosan emeli az építési költségeket. Ezért is van az, hogy az újonnan épülő egyenlakóparkok piaci alapon történő felhúzása önmagában nem jelent valódi megoldást a lakhatási válságra. Ezeket ugyanis olyan lassan és olyan drágán tudják csak megvalósítani a beruházók - az előbbieken túl a profitéhségük miatt is -, hogy csak a felső 2-3 jövedelmi tized tudja megfizetni a vételárat. Nem ritkán befektetésként megvéve és szintén a jobb módú albérlőknek kiadva.

De ugyanez a probléma az állami finanszírozású bérlakásépítésekkel is. Lassan, drágán, sok adófizetői forintból lehet csak ilyeneket építtetni, ahol más országokkal és beruházó cégekkel kell versenyezni a munkaerőért és az építőanyagokért.

A lakhatási válság kezelése kapcsán tehát szó volt eddig a kínálat bővítéséről (lakásépítés), a kereslet csökkentéséről (vidéken újrakezdés), de megközelíthető a kérdés az árak felől is. Mint az előző bekezdésekben láttuk, arra nincs sok esély az építőanyagok nyersanyag és energia korlátja, illetve a békés világrend felborulása miatt, hogy az alapanyagok ára csökkenne, ahogy állami kényszer nélkül az is valószínűtlen, hogy hirtelen tömegek adnák építőipari szakmunkáskodásra a fejüket, így lenyomva a bérköltséget. Ezzel együtt, mint utaltam rá korábban, az állam szabályozóként fellépve alakíthatja a piacot. Megszabhatja például az eladási és a kiadási négyzetméterár maximumát, megadóztathatja az "üresen álló ingatlanok" tulajdonosait. Külön adóval sújthatja a második és többedik ingatlan tulajdonlását - hisz senki nem tud egyszerre egynél több helyen lakni, az az esetek nagy részében csak befektetés. Államilag szervezett, szociális alapú bérlakáskiadás felé terelheti a lakást kiadó befektetőket törvényi kényszer, vagy adószabályok adta kényszerek/jutalmak révén (lakásügynökség). Sőt, extrém megoldásként diktatúrában az állam akár el is kobozhat ingatlanokat és azokat kiutalhatja a rászorulónak címkézett embereknek.

Az ilyen megoldásokat a piaci liberalizmus hívei természetesen dühösen elutasítják, a szabad piac bölcsességére és önszabályozó működési mechanizmusaira hivatkozva. És valóban, piaci alapon is csökkenhetnek az árak, ha például a fizetőképesség maximumát eléri a felső 3 jövedelmi tized és az új bérlők és vásárlók eltűnnek a piacról - pontosabban fogalmazva a számuk durván visszaesik, meghaladva a kínálatot -, ami itthon is megtörtént a 2020-as évek során több ízben is. Először az albérleti piacon Budapesten, ahol a Covid óta a korábbiakhoz képest alig tudtak nőni a bérleti díjak. Illetve az adás-vételi piacon a 3%-os államilag támogatott lakáshitel kapcsán, aminek hatására aki venni akart valamit, az előrehozta a vételi szándékát időben, ha tehette, emiatt először hirtelen óriási áremelkedés és licitálás indult a lakásokra, majd hirtelen eltűntek a vevők a hullám lecsengése után. Ezek azonban csak kisebb mértékű, jellemzően rövid ideig tartó árcsökkenések, összesítésben inkább az árak stabilizálódását, stagnálását hozzák el.

Ezekkel szemben 2008-ban a gazdasági válság valódi, érzékelhető árcsökkenést eredményezett. Vagyis piaci alapon csak egy gazdasági válság hozhat jelentős áresést, mikor emberek tömegei válnak képtelenné a jelzáloghiteleik fizetésére - mert elveszítették a munkájukat. Ebben az esetben tehát pont azok az emberek válnak fizetésképtelenné, akiknek valóban saját használatra lenne szükségük ingatlanra. Vagyis a válságot szociális alapon nézve, az inkább a befektetők javára torzítja a piacot, hiába esnek az árak nagyon durván, ha a befektetőkön kívül nincs, aki meg tudná fizetni azokat. (Egy ilyen típusú hitelválság esetén értelemszerűen borzasztóan nehéz jelzáloghitelhez jutni, így csak a készpénzes vevők, vagyis a legfelső jövedelmi tized közepébe és tetejébe tartozók vannak olyan helyzetben, hogy ingatlant vehetnek, ha akarnak.)

Természetesen nem csak az árak csökkenése, de a fizetések emelkedése is oldhatna a lakhatási válság egyik felén, a lakhatási szegénységen. Ehhez azonban "termelékenység javulásnak" kellene bekövetkeznie minden válság sújtotta nagyvárosban. Megfigyelve a globális termelési láncokat ez azonban lehetetlen. Minden ilyen láncnak szükségképpen kell, hogy legyen olcsóbb, rosszabbul fizetett, alacsonyabb termelékenységű része. De ha azok történetesen mind a lakhatási válságtól nem sújtott területekre költöznének is, akkor is van itt még egy további nehézség.

Ha hirtelen minden szegényebb nagyvárosi albérlő, vagy az oda költözni vágyók trendi diplomát szereznének, messze nem tudna mindenki annak megfelelő munkahelyen elhelyezkedni és jobb fizetést kapva javítani a saját lakhatási helyzetén. Ehelyett ezen diplomák értéke csökkenne a piacon - hisz hirtelen rengeteg lenne belőlük és a cégek sokkal több jelentkező közül válogathatnának. A neoliberális kapitalista társadalom egyszerűen nem tud annyi jól fizető állást biztosítani, amennyi embert a lakhatási válság súlyt - persze nem is törekedik ilyesmire, hisz a cél a vagyonkoncentráció maximalizálása, nem a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése.

Illetve itt kell megemlítenünk, hogy a magyar családtámogatási rendszer egyik tanulsága éppen az, hogyha hirtelen a potenciális vevőknek/bérlőknek meg is nőne a keresete, attól - árszabályozás hiányában - az eladók/bérbeadók egyszerűen csak elkezdenék növelni az árakat, vagyis ez nem hozna megoldást a lakhatási válságra, csak az ingatlanárak további emelkedését eredményezné.

Mindezek után röviden ejtenék pár szót a lakhatás néhány lélektani oldaláról is. Egyesek a lakhatási kérdést kicsit szimbolikusan, kicsit egzisztencialista filozofikusan onnan közelítik meg, hogy ha nincs otthonod, pláne, ha nincs hol laknod, akkor "van-e helyed a világban?". A lakhatási válság nagyobb részt generációs válság, hisz főként azokat a fiatalokat sújtja, akik nem olyan szerencsések, hogy örökölnek, vagy a szüleiktől kapnak egy lakást.

A fenti kérdés szellemében, mivel sok huszonéves úgy érzi, esélye sincs saját ingatlant venni valaha is, helyette az élmények gyűjtésére koncentrál, és inkább utazik, bulizik, kultúrára és gasztronómiára költ, ha egyáltalán azt megteheti, miközben otthon lakik a szüleinél. Nem feltétlenül éretlenségből, leválatlanságból, hanem gazdasági kényszerből.

A lakhatás pszichológiájának egy másik érdekes aspektusa, hogy néhány évtized alatt a középrétegbe tartozók elfogadták normálisnak, sőt, természetesnek azt, hogy annyi hitelt vesznek fel, hogy egy életre eladósodnak azért, hogy ingatlant vehessenek maguknak. A társadalom ezen szegmensének konkrétan az ingatlanvásárlás a legjelentősebb gazdasági döntése az élete során. Ez a normális életút része, ugyanúgy, mint a házasság, vagy a gyerekvállalás. 

A kevésbé tehetősek meg azt fogadták el, hogy ha a több és jobb munkalehetőséget ígérő városokba költöznek, és előre próbálnak jutni, albérletben kénytelenek leélni az életük jelentős részét, vagy az egészet. Döntési szabadságuk főleg abban van, hogy ezt melyik ország melyik városában teszik. De a bérleti díj, bárhova menjenek is, a bevételük jó részét elemészti. Vagy maradnak vidéken, ahol meg a szűkös munkalehetőségek miatt tengődnek.

Akik kritikusak a fennálló társadalmi renddel szemben, ezeket a gyakorlatokat szokták adósrabszolgaságnak nevezni. Jól hangzik és részben talán van is benne valami, de ha ismerjük a történelmet, tudjuk, hogy a megelőző korokban a mainál jellemzően rosszabb feltételekkel lehetett csak megoldani a lakhatást mindazoknak, akik nem az elitbe tartoztak. Amikor legközelebb egy gyönyörű kastély csodásan faragott fa berakásaiban, vagy részlet gazdag festményeiben gyönyörködünk jusson eszünkbe, hány jobbágysorú család hány évi adója tudta mindazt a látványt kitermelni...

Egy következő szempont, hogy azt is elfogadtuk normalitásnak az elmúlt bő évtizedben, hogy ma ugyanazok a lepukkant ingatlanok, amiket alig pár millióért kínáltak a 2010-es évek elején, hirtelen 7-10-szer annyit érnek úgy, hogy az infláció azért korántsem volt ilyen magas. A lakások pedig nem ritkán még romlottak is állagukban. Ilyen az, ha a piacra bízzuk az árazást és tartósan hiány van valamiből.

Végül a lakhatás lélektani része kapcsán érdemes megemlíteni a hajléktalanság kérdéskörét. A hajléktalannak nem az a problémája, hogy nincs hol laknia, az csak az egyik tünete, épp ezért az olyan jó szándékú törekvések, hogy lakáshoz juttassanak hajléktalan embereket önmagában sokszor kevés. Számos út vezet a lakásból utcára, de mindben közös, hogy mire valaki az utcán köt ki, már feladta, hogy küzdjön. Sokan sokszorosan traumatizáltak, mentálisan egyikük sem egészen épp már, a szociális hálójuk, ha volt egyáltalán, széthullott. Számos ellátórendszerünk és az ő családjuk kudarca koncentrálódik bennük. Igen szomorú az ő történetük. Itt írtam a témáról bővebben.

A lakhatási válság alapos körbejárása után már csak az maradt hátra, hogy a megoldás lehetőségeit összeszedjük. Talán az eddigiekből megérthető volt, hogy komplex jelenségről van szó, ami komplex kezelést kíván. Többek közt ezért is foglalkozom a kérdéssel, mivel a lakhatás problémája messze túlmutat önmagán. Mint láthattuk, érinti a kultúrkörünk társadalmainak, gazdaságainak és államainak számos válságjelenségét, és minden valószínűség szerint a következő évtizedünk közéleti vitáinak fontos, visszatérő témája lesz, akár választásokat is eldönthet. Annál is inkább, mivel gyors megoldás nincs rá, de már ma is elég égető probléma.

A megoldás az alábbi intézkedések kombinációjából nőhet ki: lakásépítés piaci alapon; állami bérlakásépítés; a vidékre költözés propagálása és a vidék élhetőségét javító közpolitikák - tömegközlekedés hangsúlyos infrastruktúrafejlesztés, közszolgáltatások visszaépítése, a fenntartható, nagyobb munkaerő igényű mezőgazdasági módok priorizálása, távmunka támogatása -; a lakáspiac állami szabályozása (pl. üresen álló lakások megadóztatása), különösen a lakásbérleti piac szabályozása, és az AirBnB modell korlátozása, esetleg vagyonkorlátozás, annak a limitálása, ki, hány ingatlant birtokolhat; a természetes fogyásból fakadó öröklés.

Az iménti felsorolásból könnyen felrajzolható, mely politikai oldal milyen intézkedések kombinációjával kampányolna - vagy kampányol már ma is -, és kik azok, akik inkább az ingatlantulajdonosok és különösen a befektetők érdekeit hangoztatnák, és kik azok, akik a piacról kiszorult sokaság és különösen a lakhatási válságban leginkább érintettek érdekeinek képviseletével próbálnának szavazatokat szerezni. De amíg több pártrendszerben és politikai váltógazdaságokban élünk, biztosak lehetünk abban, hogy végül a fenti elemek mindegyike része lesz a megoldásnak, csak abban lesz különbség az egyes országok közt, hogy hol melyik milyen arányban érvényesül, attól függően hol melyik politikai tábor milyen sokáig van hatalmon.

Az elmúlt, nagyjából 75 évben olyasmi történt a fejlett, ipari társadalmak szinte mindegyikében, amire az írott történelem 6500 éve alatt nem volt példa és ellentmond mindannak, amit a gyermekvállalásról addig és nagyobbrészt azóta is gondolunk. A párok két lépcsőben elkezdtek egyre kevesebb gyereket vállalni tartós békeidőben, növekvő jólét és javuló egészségügyi körülmények mellett, amitől ezen régiók népessége csökkenésnek indult.

Ráadásul a jelenség egymástól sok tekintetben különböző kultúrájú és társadalmi berendezkedésű országokban is megfigyelhető, vagyis a fejlett világ általános trendjének tekinthető. Japántól az Egyesült Államokig, Oroszországtól-Svájcig, Svédországtól-Kínáig, Ausztráliától-Lengyelországig mindenütt hasonló a tendencia. A felsorolt példákból is látható, hogy mennyire különböző emberi közösségekről beszélünk. Vannak köztük képviseleti és inkább részvételi demokráciák, de nyílt diktatúrák is; széles körben vallásos és hozzájuk képest ateista társadalmak; szuperhatalmak és nekik alárendelt, kisebb, regionális szereplők; nagy hagyományokkal rendelkező piacgazdaságok, volt szocialista országok és államilag szabályozott kapitalizmust működtető birodalmak is; individualistább és nagyobb részt kollektivista közösségek, stb.. Vagyis azt már biztosan tudjuk, hogy sem a politikai berendezkedés, sem az állam mérete és geopolitikai helyzete, sem a fejlett világon belül elfoglalt gazdasági és technológiai pozíciója, sem a vallásosság mértéke, vagy a domináns vallás típusa, sem a társadalmi szerveződés módja nem feltétlenül lényeges változó a kérdésben.

Ez a téma fokozatosan a nyugati közbeszéd részévé vált az elmúlt években és mind az ezzel foglalkozó kutatók, mind a népességfogyást problémának látó és arra megoldást kereső politikusok, mind a különféle álláspontokat megfogalmazó véleményvezérek előálltak számos elmélettel és megoldási javaslattal a trend megfordítására világszerte. De azt látjuk, hogy a szerteágazó intézkedések sehol nem vezettek tartós, érdemi eredményekre immár évtizedek óta. Sőt, a statisztikák szerint a gyermekvállalási hajlandóság nemhogy nőne, még tovább csökken ezekben a térségekben, ami számomra azt sugallja, hogy talán nem értik jól a problémát azok, akik azt kezelni szeretnénk.

(Előrebocsátom, hogy nem osztom azok aggodalmát, akik nemzethalált vizionálnak a népességfogyás kapcsán. Mint egy korábbi írásomban kifejtettem, a fejlődő világ népességrobbanása által fűtött globális túlnépesedést sokkal nagyobb gondnak tartom, mint a regionális népességcsökkenést a fejlett világban. Sőt, az ökológiai válság fényében ez a kevés biztató trend egyike, mivel a csökkenő népesség kevesebb energiát és nyersanyagot használ és kevesebb hulladékot és káros anyagot termel. Ezzel együtt olyan jelenségnek gondolom a csökkenő gyermekvállalás trendjét, ami mindenképp magyarázatra szorul, és úgy hiszem, a pszichológia oldaláról érvényes és eddig még kevéssé tárgyalt szempontokból világítható meg.)

Elsőként talán érdemes röviden végigvenni, hogy milyen okokra szokás visszavezetni manapság a csökkenő gyermekvállalási hajlandóságot. A leggyakrabban említett magyarázatok öt csoportba sorolhatóak.  Egyesek magában a növekvő jólétben látják a jelenség okát, de arról már megoszlanak az elképzelések, hogy a jólét pontosan miként veti vissza a gyermekvállalási kedvet.

Azután vannak az egyéni felelősségre apelláló, jellemzően moralizáló, ítélkező vélemények, amik a nők önzőségével magyarázzák a demográfiai csökkenést. Szerintük ugyanis a hölgyek egyre inkább önmagukat, vagyis az én idejüket, vagy az ambícióikat, vagyis a karrierizmusukat helyezik a gyermekvállalás elé. Emiatt aztán vagy egyáltalán nem vállalnak gyermeket, vagy olyan későre tolják a gyerekvállalást az életükben, hogy már csak egy gyereket tudnak a világra hozni, nem ritkán őt is csak orvosi segítséggel a romló termékenységi mutatóik miatt (ha egyáltalán szerettek volna többet).

A harmadik, ezt jól kiegészítő vélemény a kulturális változást teszi felelőssé a csökkenő gyerekvállalási számokért. Ebben a nézetrendszerben a liberalizmussal beköszöntő szabados élet, a szekularizáció miatt az isteni törvényektől való elfordulás és a feminizmus győzelmeként elért emancipáció eltérítette a nőket biológiailag rendelt szerepeiktől: az anyaságtól és a háztartásvezetéstől, míg a férfiakat kiherélte, gyengévé és szorongóvá tette, a párok ezért nem vállalnak több gyereket.

A negyedik megközelítés a társadalmi ellátórendszerek és a társadalompolitika diszfunkcionalitását teszi felelőssé. Akik így gondolkodnak, úgy vélik, hogy az egészségügy, az oktatási rendszer, a lakhatási válság – vagyis a hibás lakáspolitika –, a munkaerő piaci és a pénzügyi kiszolgáltatottság és instabilitás, illetve a szociális védőháló és a családtámogatási rendszerek hiányosságai miatt olyan bizonytalanságban élnek a fiatalok, ami miatt kevesebb gyereket mernek vállalni, mint amennyit eredetileg szerettek volna.

Végül a biológiai, vagy evolúciós-genetikai érveket hangoztatók szerint a jólétre, vagyis a megváltozott életkörülményekre az emberek válaszul mennyiségi helyett minőségi szaporodási stratégiára váltottak. Más szóval kevesebb gyereket vállalnak, de az ő felnevelésükbe sokkal több időt, energiát és pénzt fektetnek. Ennek az éremnek a másik oldala, hogy a leendő szülők számára megnőtt a szülővé válás költsége, ugyanis a többségnek hosszabb iskoláztatás és több évnyi, karrierépítéssel töltött idő szükséges ahhoz, hogy elegendő anyagi erőforrást halmozzon fel, hogy „mindent megadhasson” majd a gyermekének. Ez azonban azzal is jár, hogy mind a férfiak, mind a nők termékenységi mutatói romlanak arra az életkorra, amikor elérkeznek oda az életükben, hogy ténylegesen gyereket szeretnének vállalni. Sokuk ekkorra már teljesen meddő, vagy csak orvosi segítséggel – inszemináció, lombik, donor petesejt, vagy donor spermium használata – képesek szülővé válni. Máskülönben marad számukra az örökbefogadás lehetősége, amivel nem növelik a népességet, csak a különben az állami ellátórendszerekben sínylődő gyermekek kaphatnak jobb esélyeket a mentálisan is egészséges felnövéshez. (A gyerekvállalás túl magas költségeit hangoztató értelmezésnek ugyanakkor ellentmond, hogy az elitbe beleszületett felnőttek sem vállalnak feltétlenül több gyereket, vagy nem válnak korábbi életkorban szülővé.)

A helyzetet ráadásul rontja, hogy az életmódunk számos eleme miatt – tartósan magas stressz szint, fogamzásgátlókból az ivóvízrendszerbe kerülő hormonok, bizonyos vegyszerekkel és káros anyagokkal való gyakori érintkezés, ülő életmód, a mindenféle szervrendszereinkben felhalmozódó mikroműanyagok – általánosan romlanak a fejlett országok polgárainak termékenységi mutatói minden korcsoportban. És valóban, a 40-es éveik első felében járó, vagyis a termékeny időszakuk végén tartó magyar nők közel 20% gyermektelen, és nagyobb részt nem saját döntésből – tehát nem tudatos gyermektelenek –, hanem vagy meddőség okán, vagy azért, mert nincs párjuk, akivel gyermeket vállalhatnának. Ez a trend pedig egyre inkább erősödik az iparilag fejlett világban mindenütt.

És itt érkezünk el a lelki okokhoz. Megengedve, hogy minden fent említett nézőpontban vannak legalább részigazságok, ebben a bejegyzésben a szokottól eltérő keretben szeretném a jelenséget értelmezni. Amihez elsőként nézzük meg, hogyan változtak a gyermekvállalás trendjei az elmúlt háromnegyed évszázadban.

Egészen az 1930-as-’40-es évekig a sokgyermekes nagycsaládok voltak az általánosak a Föld szinte minden társadalmában – ez alól egyedül a zord időjárási körülmények közt élő, szűkös erőforrásokból gazdálkodó, többférjű közösségek jelentettek valamelyest kivételt. A nagycsaládok ugyanakkor sok tekintetben különböztek egymástól kultúránként. Voltak és vannak a többnejű és a monogám párok nagycsaládjai, mint a két legelterjedtebb családforma, de törzsi kisközösségekben a kultúrantropológusok megfigyeltek ettől eltérően szerveződő családokat is. Például olyanokat, ahol az apa és az anya hagyományosan nem éltek együtt, hanem a pár tagjai a származási családjaiknál maradtak. A megszülető gyermekek pedig az ő felfogásuk szerint vagy az anyai, vagy az apai családhoz tartoztak, így vagy az anya és annak családja, vagy az apa és annak családja nevelte fel őket. A különbözőségek ellenére valami közösnek azonban mégis kellett lennie, mert ezen családmodellek mindegyikében sok gyermeket vállaltak a párok. Ebben a bejegyzésben épp ezeket a közös pontokat keressük.

Az első nagy változás az 1950-es években következett be, amikor Nyugaton a 2-3 gyermekes családmodellre váltottak a párok egyre szélesebb tömegei, majd a következő évtizedekben a szocialista blokk országai is fokozatosan követni kezdték a példát. Míg a megelőző korokban a nők hagyományosan a tizenéves koruk végén, legfeljebb a 20-as éveik legelején vállalták az első gyermeküket, az ’50-es évektől kezdve jellemzővé vált, hogy inkább a 20-as éveik elején-közepén váltak szülővé a fiatal párok. A ’70-es évek végéig nagyjából mindenütt ez a modell maradt uralkodó az említett térségekben.

Majd a ’80-as években lezajlott a második nagy változás és egyre szélesebb körben jelent meg az egykézés, illetve a gyermekvállalás fokozatosan egyre későbbi életkorra halasztódott. Nem ritkán már csak a 30-as éveik elejére-közepére jutottak el oda a párok, hogy belefogjanak a „babaprojektbe”, és azóta is ez a tendencia maradt a meghatározó a világ tehetősebb felén. Azzal a megkötéssel természetesen, hogy vannak ezen társadalmaknak olyan kis csoportjai is, akik továbbra is sokgyermekes nagycsaládokban élnek, akikre még visszatérek. Illetve ezzel párhuzamosan a világ, gazdaságilag elmaradottabb régióiban élő családjai körében népességrobbanás játszódott le, ami elvezetett a már említett globális túlnépesedéshez.

Sokan megfigyelték, hogy háborús körülmények közt, vagy tömeges éhínségek idején mindig kevesebb gyerek született, de hangsúlyozom, hogy az említett folyamatok békeidőben és soha nem látott jólét közepette zajlottak le. Az evolúciós tudományok szerint minden állatfaj, így az ember alapvető motivációja is az életben maradás mellett a fajfenntartás. Akkor pedig hogyan lehetséges, hogy a korábban soha nem tapasztalt mértékű létbiztonság és bőség közepette a fejlett világ többségi társadalmainak polgárai önként ennyire a háttérbe tolták a fajfenntartó „ösztönt”?

A kérdés megválaszolásához azt érdemes megvizsgálnunk, mennyiben változtak meg az életkörülményei a megelőző korokhoz képest az ’50-es évekbeli, illetve a ’80-as évekbeli pároknak a „fejlett világban”, amire tömegek feleltek úgy, hogy a későbbre halasztották a gyermekvállalást, kevesebb utódot vállaltak, sőt, egyesek akár teljesen le is mondtak róla. Természetesen számos kisebb-nagyobb különbséget azonosíthatnánk mindkét évtized és a megelőző időszakok között, hisz az ipari forradalom és a nyomában zajló társadalmi átalakulások rengeteg vonatkozásban átformálták a mindennapjainkat, de itt most négy jelenséget emelnék csak ki, amik meglátásom szerint döntő hatással bírtak a kérdésben.

Az egészségipar fejlődésével egyrészt radikálisan lecsökkent a gyermekhalandóság, így a fajfenntartás szempontjából sem volt többé szükség az 5-8 gyermekes nagycsaládokra annak érdekében, hogy 1-3 gyermek megérje a felnőttkort. Sőt, ha a párok továbbra is ilyen sok gyereket vállaltak volna, hamarosan hatalmas éhínségekkel nézett volna szembe a fajunk. (Kína épp ettől tartva vezette be az egykepolitikát 1980-ban, ami sokkal kevésbé volt eredményes a valóságban, mint amit erről gondolni szokás. Párok tömegei ahelyett, hogy kevesebb gyereket vállaltak volna, inkább vidéki rokonoknak adták a másod-, harmad szülött, stb. gyerekeiket, akiket ott jobban el tudtak rejteni a hatóságok elől. Vagyis jó ideig lényegében ugyanannyi gyerek vállaltak a párok, de sokan a szüleiktől elszakítva voltak kénytelenek felnőni az ország elmaradottabb régióiban. 2015-re azonban, amikor leállították ezt a politikát a népességfogyás gazdasági növekedést visszafogó hatásaitól tartva, már annyira megváltozott a kínai társadalom – az egykepolitikától függetlenül is -, hogy a párok akkor sem vállaltak több gyereket, ha erre a törvény lehetőséget biztosított a számukra.)

Másrészt szintén az egészségipar fejlődése hozta el az olcsó, viszonylag biztonságos, mindenki számára elérhető fogamzásgátlást, illetve a viszonylag biztonságos abortuszt. Vagyis a párok nagy tömegei a történelem során először lehetőséget kaptak a „tudatos családtervezésre”.

Fogamzásgátlással persze már az ókor óta próbálkozott az ember, ahogy különféle gyermekelhajtó főzeteket kínáltak a javasasszonyok is. Azonban a jellemzően kitisztított állatbélből készült óvszerek csak a tehetős elit drága kiváltságai maradtak, amit vélhetően többször használtak hűtlenség idején a zabigyerekek megfoganásának elkerülésére, mint házasságon belül a törvényes örökösök számának szabályozására. Másfelől a terhesség megszakítási kísérletekbe nem ritkán belehalt a várandós nő, vagy meddővé vált annak következtében, vagyis ezek semmiképp nem voltak biztonságosnak nevezhetők. Épp ezért a veszélyes procedúrát inkább a házasságon kívül fogant magzatok elhajtására vették csak igénybe a nők – nehogy „szégyenen maradjanak” –, nem a törvényes örökösök számának szabályozására.

Azt mondhatjuk, hogy az ’50-es évekig az emberek valójában inkább több gyereket vállaltak, mint amennyit feltétlenül szerettek volna, de ez racionális is volt abból a szempontból, hogy a magas gyermekhalandóság miatt így tudták biztosítani a közösségük fennmaradását. A lecsökkent gyermekhalandóság, illetve az elérhető, olcsó és viszonylag biztonságos fogamzásgátlás és abortusz megszületésével azonban a párok képessé váltak a gyerekszám és a családméret kontrollálására. Ami, hangsúlyozni szeretném, önmagában még nem lett volna gond a fajfenntartás és az érintett társadalmak méretének szinten tartása felől nézve sem.

Ide kapcsolódóan említsük meg, hogy a fejlődő világ népességrobbanása épp azért következhetett be, mert bár nem olyan mértékben, mint Nyugaton, de az orvostudomány vívmányai oda is eljutottak, lecsökkentve a gyermekhalandóságot. Miközben a gazdasági lemaradásuk és részben kulturális okok miatt, amikre még visszatérek, a körükben nem vált elérhetővé a fogamzásgátlás és az abortusz, ami több helyen krónikus lokális éhínségeket eredményezett, polgárháborúk robbantak ki nagy részben emiatt és az éhínségek, a háborúk, valamint a nyomor elől tömegek igyekeztek más vidékekre költözni az elmúlt évtizedekben, amire itt, Nyugaton migrációként szokás mostanában hivatkozni.

A fentiekből ugyanakkor az is látszik, hogy bár az emberiség a letelepült életmód és a vagyonfelhalmozás kezdete óta anyagilag látványosan rétegzett társadalmakban él, az elitbe tartozó párok nem vállaltak lényegesen kevesebb gyereket a szegényebb pároknál, még akkor sem, ha körükben többször fordulhatott elő a gyerekszám szabályozására tett kísérlet. Vagyis önmagában a relatív nagyobb jólét még nem vezet automatikusan a gyerekszám csökkenéséhez, ahogy mint említettem, egyes gondolkodók sugallják a témában.

A második lényeges változás megítélésem szerint a nagy léptékű urbanizáció a 19. század közepétől kezdődően, ami épp az ’50-es évekre ért el oda Nyugaton, hogy átalakult az addig jellemzően vidéki, falusias társadalmak képe és a lakosságnak már 40-60%-a városokban élt. Ennek a tendenciának számos olyan következménye kiemelhető, ami hatással lehetett a gyermekvállalás kérdésére. Annál is inkább, mivel a vidéken maradt falusiak körében továbbra is tipikus maradt a sokgyermekes nagycsalád, míg a városiak többsége átváltott a már említett 2-3 gyerekes modellre.

A városba vándorlás kiszakította az addigi kisközösségeikből a beköltözőket, aminek hatására egyfelől elvesztették a szélesebb közeg társas támogatását, másfelől felszabadultak annak kényszerítő normái alól is. Természetesen az újdonsült városlakók, a többségében munkássá lett földművesek új, városi közösségeket hoztak létre, ezek azonban több tekintetben is különböztek a korábbi, falusi közösségeiktől. Egyrészt a városokban sokszor elvált egymástól a gyári munkások kollegiális közössége és a lakhely szerinti szomszédközösség, míg falun együtt éltek és együtt, egymást segítve dolgoztak az emberek. Így sokan a városokban nem egy, hanem mindjárt két közösség tagjaivá váltak, ami miatt azonban nem volt olyan erős, kényszerítő normatív ereje egyik közegnek sem az egyénnel szemben, mint anno az egynemű falusi környezetnek. Különösen, mivel a városba költözés gyakran a szülőktől való különköltözést is jelentette. Ennek hatására a szülők kontrollja, értékrendjének kényszerítő ereje radikálisan csökkent a fiatalokkal szemben. Már csak azért is, mert az utazás lassú volt, drága és körülményes, telekommunikáció híján pedig napi, de akár havi szinten sem tudtak kapcsolatot tartani egymással a felmenők és a leszármazottak.

A helyzet persze az ’50-es évekre mind az utazás, mind a telekommunikáció terén sokat fejlődött, de addigra már jól tapinthatóan elvált egymástól a vidéki közeg sok tekintetben változatlan, zárt, hagyományőrző kultúrája és a város nyitott, szabadabb, megengedőbb kulturális közege. A városi emberek kevésbé igyekeztek beleszólni egymás életébe és jobban tolerálták a normáktól való eltérést – egy bizonyos pontig. Ennyiben van igazsága azoknak, akik a kulturális változásokban keresik a gyerekvállalás lecsökkenéséhez vezető okokat.

Hiszen az urbanizáció alapvetően formálta át az emberek hétköznapjait. A város és a vidék életritmusa fokozatosan egyre inkább elvált egymástól. Míg vidéken a természet körforgásához igazították a munka- és a pihenőidőt, az ünnepeket, az alvás és ébrenlét ciklusait, addig a városok gyári munkásai kezdetben folyamatosan 12-16 órákat robotoltak az üzemekben. Vidéken a nők vezették a háztartást és a gazdaságot, a városi munkásnők azonban az otthonuktól távol, a gyárakban voltak kénytelenek a napjuk nagy részét tölteni. Míg nem volt tiltott a gyerekmunka, addig a gyerekek is a felnőttekhez hasonló, embertelen körülmények között dolgoztak. Ezzel szemben, bár falun is befogták a gyerekeket a ház körüli munkákba, és ahogy cseperedtek, egyre inkább a gazdálkodásba is, ott a család és a faluközösség tagjai együtt dolgoztak, a városokban viszont sokszor szeparáltan, egymástól távolabb. Az urbanizáció első időszakában tehát keményebb volt a városi munkáslét, mint a vidéki földművelő életmód. Nem véletlen, hogy inkább a saját, művelni való földdel és házzal nem rendelkező, addig idénymunkákat vállaló, igen kiszolgáltatott, nyomorban élő zsellérek költöztek nagyobb számban a városokba.

A 20. század első felére ugyanakkor fordult a trend. A munkások életkörülményei szinte mindenütt javultak a szakszervezeti mozgalmak és a politikai változások hatására, míg a vidéki élet jóformán fikarcnyit sem különbözött a 100 évvel korábbitól. A munkaidő keretek közé szorítása, a betegszabadság és a nyugdíj intézményének megjelenése, a gyerekmunka tiltása, a tankötelezettség és az egyre hosszabb iskoláztatás, illetve a képzettség függvényében vagyoni alapon egyre inkább rétegződő munkás társadalom fokozatosan kitermelték a vidékitől különböző szabadidőt és a fizetőképes keresletet is, hogy ezt a szabadidőt egyre változatosabb szórakozási formákkal tölthessék az emberek.

Mint írtam, vidéken a természet szabta meg, mikor dolgoztak és mikor pihentek a földművesek. Ott a téli hónapok idején alig volt tennivaló, tavasztól-őszig viszont alig volt megállás. Ehhez képest a városi ember, különösen ha a születő középosztály tagja volt, szinte bármelyik nap pihenhetett és szórakozhatott egy keveset. Vidéken sokszor a növények éréséhez igazított mulatságok, például szüreti bálok és alkalmankénti hétvégi vásári sokadalmak jelentették a jelentősebb közösségi eseményeket, míg a városi ember éttermek, kávézók, kocsmák, bordélyházak, könyvtárak, sportolási lehetőségek, színházak, opera, operett, és balett előadások, koncerttermek, közfürdők, majd később filmszínházak programjai közül válogathatott minden nap, ha nem akart „otthon ülni” a családjával.

Itt érdemes említeni, hogy az iskola és a megszülető óvodák és bölcsődék sem csak a gyerekek okítását, nevelését szolgáló intézmények voltak, de gyermekmegőrzők is, hogy mindkét szülő dolgozhasson a gyereknevelés helyett – amire rá is kényszerültek, ha boldogulni akartak. Erre azért is volt szükség, mert szemben a faluval, ahol továbbra is a többgenerációs együttélés maradt az általános családi házas környezetben, a városi polgárok szűk lakásai egyre inkább határt képeztek a generációk között, és egyre ritkábban fordult az elő, hogy a gyerekek a szülők és a nagyszülők is egyazon ingatlanban laktak volna. Vagyis a városi proletár a tágabb családon belül kevesebb segítséget tudott kapni a gyereknevelésben a mindennapok során és, mivel a szomszédaik is mind munkások voltak, rájuk sem lehetett segítségként számítani munkaidőben. Az oktatási intézmények megteremtésével tehát az állam vállalta magára kényszerűségből a szélesebb család és a kisközösség feladatainak egy részét a gyerekek körül.

A szabadidő, a munka és a családi élet terei fokozatosan elváltak egymástól, átalakítva a városi polgárság igényeit, míg falun a közösség tagjai szinte mindig mindent együtt csináltak. A kevesebb társas támogatás a városban ugyanakkor együtt járt a magánszféra kitágulásával is, ami hozzájárult ahhoz, hogy a városlakók a korábban említett nagyobb fokú szabadság, önállóság érzését tapasztalhatták meg, mint vidéken maradt társaik.

Végül a városi életforma és kultúra a szabad költözéssel és szabad munkahelyválasztással akaratlanul is beverte az utolsó szöget a kisközösségek koporsójába. Ez a folyamat azonban csak a ’80-as-’90-es évekre érte el azt a szintet, hogy egészen bevett gyakorlattá vált a fejlett világ városaiban, hogy a polgárok az életük során számos helyen laknak, főként az iskolák és a munkahelyek lokációja miatt és egyre rövidebb időtávon belül váltogatják a munkahelyeiket is önszántukból, vagy mert elbocsátják őket. Ennek hatására sem stabil, összetartó szomszédságok nem tudnak azóta kialakulni a legtöbb helyen, se stabil, összetartó munkahelyi/iskolai közösségek. A szomszédok sokszor lényegében idegenek egymás számára, ahogy a kollégák/évfolyamtársak többsége is. A kapcsolatok nem egyszer csak arra az időre szólnak, míg a felek együtt dolgoznak, tanulnak, vagy egymás mellett laknak, azután lényegében felbomlanak.

A szomszédközösségek és munkaközösségek helyére a baráti körök és a legszűkebb családi kapcsolatok kerültek. A költözések és munkahelyváltások miatt azonban a barátok és a családtagok is sokszor egymástól távolabb élnek, ritkásan találkoznak és jellemzően nem, vagy csak igen korlátozottan tudnak egymásnak segíteni a gyerekek és a betegek körül. Épp ezért mindezen funkciók egy részét is az állam kényszerült magára vállalni, a már említett oktatásügy mellett az egészségügy és a szociális ügy égisze alatt – megint csak azért, hogy a felnőtt, munkaképes korú lakosság minél nagyobb része tudjon minél többet dolgozni és így termeljék a GDP-t.

E folyamat eredményeként talán jól érzékelhető, hogy az egyre inkább növekvő társas távolságok mellett a közösség nyomása, kényszerítő ereje egyre kisebb mértékben hatott az egyénre, aki a növekvő jólét mellett anyagilag is egyre függetlenebbé vált a közösségeitől. Míg az ipari forradalom kibontakozásáig a kisközösség nélkül az egyén lényegében hosszabb távon életképtelen volt, így létkérdésnek számított a közösséghez tartozás, addig a 20. században először a történelem során állami szintű, majd globális ellátórendszerek vették át a kisközösségek szerepét a túléléshez szükséges javak biztosításában. Már nem csak abból lehetett boldogulni, amit helyben megtermelt/összegyűjtött/kihalászott/levadászott egy maroknyi egymásra utalt ember, hanem a kereskedelem révén mindenki, akinek volt stabil egzisztenciája egyszerűen megvásárolhatta azt, amire szüksége volt távolabb, mások által megtermelt forrásokból. Sőt, már nem csak a túlélés, de a szórakozás és a kényelem kellékei is elérhetőekké váltak a széles tömegek számára, azok többé már nem csak az elitek úri hóbortjai – ha a tömegtermelt változatok silányabbak is mindenből, mint a csúcskategóriás, az elitnek szánt változatok.

Az egyén tehát felszabadult a kisközösség kényszerítő ereje alól a jólét hatására szinte minden vonatkozásban, és helyette az állami és a globális ellátórendszerektől került függésbe. A globális és lokális ellátórendszerek azonban kevésbé szólnak bele olyan intim kérdésekbe, mint a gyerekvállalás, a párválasztás, vagy akár a választott életstílus, karrierút, stb.. (Legalábbis kevésbé, mint a kisközösségek és kevesebb ezek közvetlen kényszerítő ereje is az egyén életére nézve, lásd a magyar családpolitika kudarcát a legutóbbi időben a gyermekvállalás ösztönzésére.) De mint írtuk, a nagyobb szabadság kevesebb társas támogatással is jár, illetve az elmagányosodás nagyvárosi alapélményével, amire a következő pont kapcsán még visszatérek.

A gyermekvállalás vonatkozásában ugyanakkor itt érdemes kiemelni, hogy az oktatási, szociális és egészségügyi intézmények csak részben tudták átvenni a korábban kisközösségi feladatokat a gyerekek körül, amitől az ezeknek az állami rendszereknek kiszolgáltatott szülők terhei megnövekedtek. Ebben van tehát részigazságuk azoknak, akik a nem megfelelő állami szerepvállalást okolják a csökkenő gyerekszámokért.

A harmadik lényeges változás, ami megítélésem szerint talán a leginkább felel azért, hogy mára sokkal kevesebb gyereket vállalnak a fejlett ipari társadalmak polgárai, mint korábban bármikor, vagy mint ahányat megengedhetnének maguknak, hogy a 19. század végére a házasság intézményét függetlenítették az egyháztól és évszázadok óta először lehetővé tették a szabad párválasztást és a válást.

A válás lehetőségével kezdetben nem éltek sokan. Az első években néhány tíz, majd néhány száz válás fordult csak elő, de a válások növekedésének üteme évről-évre valójában több száz százalékos volt. Az talán széles körben ismert, hogy főként a városokban fordultak elő válások, falun még a 20. század második felében is sok helyen szégyenletesnek számított, ha egy házaspár tagjai elváltak. Aki pedig eddig jutott az olvasásban talán már meg sem lepődik igazán, hogy ez miért alakulhatott így. A vidéki közeg kényszerítő ereje sokkalta erőteljesebb volt, mint a városi közeg egyre lazább szövetű társadalma.

Mindez az ’50-es években még nem befolyásolta olyan mértékben a párok életét, hogy a gyerekvállalásra különösebb hatással legyen. Ám a ’80-as évekre a fiatal felnőttek közel fele már olyan családból jött, ahol a szüleik elváltak. Kvázi a szüleiktől „megtanulták a válást” és megszületett az egyedülálló anya és a hétvégi apuka intézménye, ami mindkét nem számára még sokkal kockázatosabbá tette a gyermekvállalást.

Az érem másik oldala a párválasztás szabadsága.  Persze, a történelem során mindig, minden kultúrában előfordult, hogy a férfiak udvaroltak a nőknek, akik változatos eszközökkel igyekeztek felhívni magukra a vonzónak látott pasik figyelmét és ezek az emberek szerelembe is ugyanúgy estek, mint napjaink polgárai. Azonban az udvarlás és a szerelem leggyakrabban a házasságon kívüli kapcsolatoknak volt a sajátja. A férj és a feleség a szüleik döntése alapján kerültek össze és váltak egy párrá. Ha kedvelték egymást, ha nem, közös gyerekeket kellett a világra hozniuk és szinte semmilyen körülmények közt nem válhattak el. Vagyis a szülők és a tágabb társadalom élén az egyházzal egy életre összekényszerített két embert egy házasságba, nem számított, hogy szeretik-e egymást, vonzódnak-e a másikhoz, kötődnek-e egymáshoz, vagy akárcsak emberségesen bánnak-e a házastársukkal.

A 19. század végétől kezdődően azonban a házasság egyre inkább megszűnt két család gazdasági és politikai szövetségének lenni, helyette két ember szerelmen és elköteleződésen alapuló kapcsolatává vált az életfogytig tartó összekötöttség kényszere nélkül. Lényegében azt mondhatjuk a megelőző korszakkal egybevetve, hogy innentől az emberek inkább a szerelmükkel, lényegében a szeretőjükkel kötöttek házasságot a kijelölt pár helyett. Nagyon romantikus elképzelés!

Ám azóta kiderült, hogy a szerelmen és kötődésen alapuló párkapcsolat bomlékony és sérülékeny. Az emberek többségének hiányoznak a pozitív minták, hogy miként is kellene hosszú távon, a szerelem elmúlta után is működtetni egy párkapcsolatot. Sokak önismerete és személyiség érettsége alacsony, kommunikációs, konfliktus és stressz kezelési képessége elégtelen, nem kevesen traumatizáltak is, így mikor sorozatos és ismétlődő nehézségeket élnek meg a párkapcsolatukban végül arra a következtetésre juthatnak, hogy „nem a másik az igazi”, majd nagy nehezen szétmennek, annak minden fájdalmával és kétségbeesésével együtt.

Szeretném kihangsúlyozni, hogy válni, szakítani lelkileg igen nehéz, megterhelő, a többség épp ezért nem lép könnyen még egy számára rosszul működő kapcsolatból sem. Ezzel együtt ez mégis egy választható opció, mert társadalmilag nincs ellehetetlenítve és a válási statisztikákat nézve a párok nagyjából fele legalább egyszer él is vele élete során. Míg, ha a szakítási statisztikákat néznénk meg azon párok esetében, akik el sem jutnak a házasságig, akkor azt látnánk, hogy szinte nincs olyan ember, aki legalább egyszer, de jellemzően inkább több alkalommal ne szakított volna, vagy vele ne szakítottak volna egy komoly kapcsolatban az élete során.

Közben azzal, hogy a párválasztás szabad, immár nem a szülőkön, hanem az egyénen van a felelősség, hogy társat találjon a maga számára. Ami kezdetben talán felszabadító volt, ma viszont tömegek számára inkább nyűgös, szorongató teher. Bár számos véleményvezér megfogalmazza, hogy a kultúránk azt sugallja, hogy minden és mindenki lecserélhető, mindennél és mindenkinél van jobb, a gyakorlatban én nem azt látom, mint írtam, hogy könnyedén dobálnák el egymást azok a párok, ahol már vannak érzelmek, majd pedig izgalmas lehetőségként élnék meg újból a párkeresést.

Az elmagányosodó nagyvárosi térben, ahol a többség ma az élete nagyobb részét tölti, megváltozott a párkeresés közege is. Ahogy utaltam rá, a mai párválasztás inkább rokonítható a megelőző korok szerető választásával, mint házastárs választásával, így azzal érdemes összevetni a folyamatokat. Az ember mindig is a közvetlen környezetéből keresett szeretőt és nincs ez másként ma sem a párválasztással (és a szeretőválasztással sem). Osztály- és iskolatársak, szomszédok, baráti társaságok tagjai és kollégák tömegei látják meg egymásban a „másik felüket”. Amikor ilyen, ismeretségi körön belüli személyek közül választunk társat, ott „alacsony a párkeresési küszöb”, ami alatt azt értem, hogy már eleve ismerjük a másikat, nincs kockázata az ő megszólításának. Valamennyire fel tudjuk mérni, hogy milyen ember ő és részben abba is szeretünk bele.

Ez a stratégia kamaszkorban, vagy a húszas évek elején még általában működik, amikor szinte mindenki ismerkedni akar és a legtöbben még nincsenek komoly kapcsolatban. Azonban, mint írtam, többnyire nem maradnak együtt egy életen át az ekkor összekerült párok és a késő huszonéves, harmincas, negyvenes, stb. szinglik már egy teljesen más párkapcsolati mezőben találják magukat, ahol körülöttük a többség elkötelezett kapcsolatokban él. Így a közvetlen környezetükből sokan csak igen bajosan tudnának új társat találni, amiben az sem segít, hogy a rengeteg költözés és munkahelyváltás ekkorra jellemzően leépítette a kisközösségeiket annyira, hogy azokra is csak korlátozottan támaszkodhatnak a kérdésben.

Ez az alaphelyzet hozta el a különféle párkereső szolgáltatások megszületését, amikor lényegében vadidegenekkel ismerkedünk, akikről szükségképpen nem tudunk előzetesen semmit. Ami bizonytalanságot teremt, vagyis megemelkedik a párválasztás kockázata.

A gyermekvállalás felől elmondva ugyanezt, mára az a helyzet állt elő, hogy tömegek találják magukat abban a helyzetben, hogy vadidegenek közül próbálnak társat találni, akivel később akár gyereket is vállalhatnak, de a másik bármikor elválhat tőlük, ahogy ők is a másiktól. A párválasztás és a házasság ma (általában) két egyenrangú fél közös döntésén múlik, ami egyszerre felszabadító, romantikus, kockázatos és a másiknak számos vonatkozásban kiszolgáltatott. Emlékezzünk vissza, hogy a 40-es éveikben járó, termékenységi ciklusuk végén tartó gyermektelen nők tömegei mondják azt, hogy azért nincs gyerekük, mert nem találtak olyan társat, akivel közösen úgy éreznék, hogy jó szívvel válnának szülővé.

De félre ne értsen senki, nem idealizálni akarom a megelőző korok kisközösségeit, családmodelljeit és párkapcsolati koncepcióit. Pontosan látom, hogy akkor, amikor a szex a nők „házastársi kötelessége” volt, nem volt nemi erőszaknak tekintve a férj erőszakos közeledése a házasságon belül, amikor bántalmazás esetén sem lehetett válni, amikor a férfi többletjogokkal bírt a feleségével szemben és nem ritkán a férjek vissza is éltek a feleségük függő helyzetével akkor mentálhigiénés és humanisztikus szempontból gyakran borzasztó pokol volt a házasság. Vagy csak egy jeges börtön, ahol két egymást elviselni nehezen tudó, de együttlakásra kötelezett ember megöregedett és lélekben megnyomorodott a másik mellett érzelmi elhidegülésben és távolságban. Ahogy voltak nyilván pozitív példák is, mikor a férj és a feleség megkedvelte egymást és megtanultak a másikat tisztelve, a feladatokat megosztva egy csapatként együtt működni és élni.

Látom azt is, hogy a többgenerációs együttélés, a privát szféra borzasztóan szűk tere mellett a fiatalok felnövését is gyakran megnehezítette, mivel a legtöbb családban létezett a "család feje" szerep. Ő rendszerint egy idős családtag volt, aki jogot formált arra, hogy mindenkinek beleszóljon a mindennapjaiba, igazgassa családtagjai életét. Leginkább az ő jellemétől, személyiségérettségétől függött, hogy segítség volt-e a többiek számára, vagy olyan korlát, aki senki mást nem engedett egészen felnőni. (Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a patriarchális társadalom viszonyai közt az anekdotikus történetek szerint furcsa mód ezt az igazgató szerepet a családban inkább nők, a nagymamák töltötték be, mint férfiak.)

Mindezekkel tehát csak azt mondom, hogy mint mindennek az életben, úgy a városiasodásnak és a liberalizálódó kulturális térnek, a szabad válás és házasodás intézményének, vagy épp az orvostudomány fejlődésének is számos különféle hatása és mellékhatása volt és van.

Ha pedig egymás mellé tesszük mindazt, amiről eddig szó volt, azt láthatjuk, hogy a városi emberek a hagyományos falusi közeghez képest sokkal szabadabban, de sokkal magányosabban, sokkal kevesebb társas támogatás mellett kénytelenek élni. Sokkal változatosabb műfaj ma a párkeresés, mint korábban, de sokkal kockázatosabb is, és ha ehhez még hozzáadjuk a válás lehetőségét, úgy megkapjuk azt az elegyet, ami tömegeket tesz minden korábbinál óvatosabbá a gyermekvállalás kérdésében, érthető módon. Hisz a nagyvárosi szülők – és mára a vidékiek is, az ottani közösségek szétesése miatt – a minden korábbinál bőségesebb anyagi lehetőségek mellett valójában kiszolgáltatottabbak és magányosabbak, mint eddig bármikor.

Végül az említett elegynek már csak egyetlen adalékáról nem ejtettünk szót, a gyerekkorról és a gyereknevelésről való gondolkodás megváltozásáról. Természetesen az ókortól a modern korig is sokat változott, hogy miként tekintett a társadalom a gyerekkorra és mit várt el a kicsiktől. Ez nyilván nagyban függött a társadalmi réteghelyzettől, hisz más volt a státusza egy rabszolga gyermeknek, egy szabad földműves gyerekének, egy nemes, vagy épp egy uralkodó utódjának, és ahogy cseperedtek, egyre inkább különbözött a helyzete a fiúknak és a lányoknak, mindez pedig még korszakok között is alakult. Az azonban közös a megelőző korokban, hogy a gyerekekre kisebb-nagyobb mértékben mindig erőforrásként gondoltak, akiknek feladatuk, munkájuk van a társadalomban és a hangsúly azon volt, hogy a közösségnek mire van szüksége a gyerekektől és nem fordítva.

Ebből következően a mai értelemben vett „gondtalan” gyerekkor a sok játékkal gyakorlatilag a 19. század végéig nem létezett. Persze, már az ókorban is készítettek ügyes mesteremberek gyerekjátékokat, amikkel a tehetősebb családok megajándékozták a kicsiket, de ezeknek a maitól részben különböző funkciója volt. A felnőtt szerepek játékos begyakorlása, a felnőttségre való készülés volt a játékban hangsúlyos és kevésbé a szórakozás. Azt is mondhatjuk, hogy ezek didaktikus, nevelő célzatú játékok voltak, míg ma a szórakozás, az önfeledtség, „a gyerekkor megélése” a játékban sokkal inkább cél, mint a felnőtt szerepekre való felkészítés.

A „gondtalan gyerekkorral” azonban mára a szülők gondjai sokasodtak meg. A kicsiket törékeny, védendő apróságoknak látjuk, akik sok figyelmet, szeretetet és fejlesztést igényelnek, amit természetesen nagyobb részt a szülőknek kell biztosítaniuk. A közösség és a szülők érdekei háttérbe szorultak a fejlődéslélektan eredményeire alapozó, gyerekfókuszú nevelési elvek megjelenésével. „Elég jó szülőség”, „igény szerinti szoptatás”, „kötődő nevelés”. Ugye ismerősen csengenek a kifejezések? Jellemzően mindhez pozitív gondolatokat és érzéseket társítunk. Ám a jó szándékú, a gyerekek testi, és lelki igényeit a középpontba állító iskolák a céljaikkal teljesen ellentétesen, mellékesen és akaratlanul rengeteg szorongó szülőt is kitermelnek nap mint nap.

Tömegek élménye az, hogy próbálnak megfelelni mindazoknak az egyébként releváns elveknek, amikről a nevelésről írt könyvekben olvastak, de úgy érzik, nem tudnak. Emiatt, úgy gondolják, bennük van a hiba. Aztán próbálják legalább azt meghaladni, ami nekik rossz volt anno a saját szüleiktől gyerekkorukban, de időszakosan azt sem sikerül, részben azért, mert a sok szorongástól, megfelelni akarástól elfáradnak, kiégnek a szülőségben. Azután kimerülten, szorongással és bűntudattal telve mindenki sokkal ingerlékenyebb, sokkal kevesebb ereje van arra, hogy ellent tartson a csípőből jövő, saját szülőktől egykor akaratlanul is megtanult reakcióknak a gyerek ezredik kiabálós kifakadására.

És, ahogy megnőtt a szülőkön a nyomás az egyre több elvárástól, egyre többen kezdtek hangot adni annak is, hogy a szülőség bizony nem csak egy babakék/babarózsaszín, cukorkaillatú álom, hanem nehézségekkel teli szívás (legalábbis így). Rengeteg fiatal anyuka élménye, hogy nagyobbrészt magára marad a gyerek körüli teendőkkel és bezáródik a babaszoba börtönébe. Hogy a szülővé válás csupa lemondás, amiért persze valamelyest kárpótolnak azok a csodás pillanatok, mikor látja a kicsit fejlődni. De a lényeg az, hogy mikor az én idő és a hobbik, az addigi hivatásszemélyiség, vagy épp a barátokkal töltött idő elvesztése miatt panaszkodik valaki akkor nem egy önző szemétláda, hanem annak ad hangot, hogy elvesztette az erőforrásait és többek közt anyagilag is kiszolgáltatott helyzetbe került.

És ezzel párhuzamosan rengeteg fiatal apuka élménye az, hogy a társa hirtelen egy követelőző sárkánnyá változott, aki semennyire nem ismeri el az ő hozzájárulásait a családhoz – „hisz neked nem változott meg az életed, ugyanúgy jársz dolgozni” (mintha a pénzkereset gyerekjáték lenne) – és kicsit sem megértő vele szemben akkor, mikor a munkából hazaérve a férfi pihenni is szeretne a gyereknevelési és háztartás vezetői feladatok mellett. Mindezzel párhuzamosan attól, hogy a nő anyává válik, sokszor egy időre megszűnik feleség és szerető lenni, fizikálisan magára hagyja a férfit – a férjek megélése szerint. (Bár sokszor valójában csak arról van szó, hogy a kimerült nőknek nem csak a libidója, de minden más vágya is erősen lecsökken, már csak a túlélésre, a napi szintű helytállásra próbálnak koncentrálni.)

Vegyük észre, hogy az apák, mikor nem sietnek haza a nap végén, mikor eljárnak edzeni, vagy a haverokkal „sörözni”, de még akkor is, mikor megcsalják a társukat a kisgyerekes időszakban, ugyanarra az erőforrás hiányos, túlterhelt helyzetre reagálnak, amiért az anyák is panaszkodnak. És fordítva, az anyák is ugyanezért járnak aztán edzeni, barátnőzni, sokan ezért nem sietnek haza a „kávézóból”, ha egyszer kiszabadultak otthonról és ők is ugyanezért keresnek olykor külső kapcsolatot, csak míg a férfiak a kisgyerekes időszak alatt válnak gyakrabban hűtlenné, addig a nők jellemzőbb, hogy a munkába visszatérés idején.

Összességében tehát a fejlett világban a kisközösség és a tágabb család támogató funkcióitól megfosztott pár általában túlterhelődik a szülővé válástól. Az állami ellátórendszerek ezen nem tudnak kellő időben és mértékben enyhíteni. Már nem "a falu neveli fel a gyereket", hanem csupán két ember és, ha szerencséjük van, még néhány nagyszülő is vállal ebből valamekkora szerepet. Vagyis az újdonsült nukleáris család szociális hálójától és anyagi lehetőségeitől függ, hogy milyen külső segítségre számíthatnak, és ráadásul bármikor dönthet úgy a pár bármelyik tagja, hogy köszöni, neki ebből elege van és elválik, vagy minimum külső, szeretői kapcsolatba menekül.

Lehet persze mindezeken moralizálni, a városiak „gyengeségét”, erkölcsi züllését és önzését belelátni, ahogy azt egyes említett vélemények megfogalmazói gyakorta teszik. Én ugyanakkor a jelenség megértését nem csak azért javaslom, mert az emberségesebb, de azért is, mert ha valaki komolyan szeretné megfordítani a demográfiai trendeket, akkor úgy hiszem, mindezekkel van dolga.

Azzal, hogy ennyire megnőtt a gyerekvállalás költsége minden értelemben és társas támogatás szempontjából napjaink szülőpárjai kiszolgáltatottabbak, mint korábban bármikor, amiről ugyanakkor már lehet szabadon beszélni és szokás is, tulajdonképpen megérthetővé válik az egykézés. Hisz, mint több szakértő is találóan megjegyzi, már egy gyerek esetén is megélhető a szülőség, a második, harmadik, stb. gyerek már annyi pluszt nem tud adni pszichológiai értelemben a szülőknek.

Aki lemarad a szülőségről, kevés kivételtől eltekintve jellemzően vesztességként éli meg és végül igen fájdalmasan, kényszerűen elgyászolja azt. Akinek azonban van egy gyereke, nem marad le semmiről, sőt, menet közben kisebb eséllyel szakad ebbe bele, kisebb mértékű lesz a kiszolgáltatottsága válás esetén és nagyobb valószínűséggel tudja megadni a gyermekének mindazt, amire úgy véli, a kicsinek szüksége lehet. Ebben van tehát igazsága az evolúciós-biológiai nézőpont híveinek, bár ez terápiás tapasztalatom szerint egyáltalán nem valamiféle tudattalan, ösztönös döntéssor eredménye, hanem egy nagyon is végiggondolt folyamat.

Erre a folyamatra komoly hatással bír, hogy milyen üzeneteket kapunk a szüleinktől azzal kapcsolatban, hogy milyen érzés gyereket vállalni és szülőnek lenni, hatnak erre a közvetlen környezetünk normái is, hogy például rendben van-e az egykézés, esetleg a tudatos gyermektelenség választása, vagy épp ellenkezőleg a sokgyerekes családmodell a norma. Végül különösen nagy hatással van a gyerekvállalásra, ha sok lelki sérülés, trauma kíséri a felnövekedésünket, különösen a szüleink vonatkozásában.

Hogy csak két gyakori, negatív példát említsek, aki parentfikálódik, vagyis már gyerekként úgy kell viselkednie, mintha ő lenne a saját szülei szülője, vagy a testvérei szülője, felnőve sokkal nehezebben és sokkal kisebb eséllyel vállal „még egy” gyereket. Valamint, aki ismétlődően hallja valamelyik szülőjétől, hogy „a gyerekvállalással ment tönkre az életem”, pláne, ha még egyedül is maradt ez a szülő a gyerekivel és az illető a felnövése során a saját bőrén tapasztalta, mennyivel nehezebb nekik, mint az egész családban felnövő osztálytársaknak, ő nagyobb eséllyel választja majd felnőttként az egykézést, vagy a tudatos gyermektelenséget.

Végül, bár a gyermekvállalásra közvetlenül nincs hatása jelenleg, itt érdemes megemlítenünk még egy jelenséget. Azzal, hogy évtizedekkel megnőtt a születéskor várható élettartam és kitolódott a gyerekvállalás tipikus ideje nem kevés kisgyerekes szülő találja magát abban a helyzetben, hogy egyszerre kellene gondoskodnia az idős, magatehetetlenné váló szüleiről és a gyermekeiről, miközben dolgozik, háztartást vezet, ápolja a párkapcsolatát és a baráti kapcsolatait, hogy a hobbikat és egészségmegőrző sporttevékenységeket már ne is említsük. Lehetetlen vállalkozás és borzaszóan nehéz döntések meghozatalát kívánja. Sokan ilyenkor a közül választhatnak, hogy azért van bűntudatuk, mert „a szüleiket bedugják egy idősotthonba”, vagy azért, mert a gyerekeiket és a párjukat hanyagolják el. Ezekkel a dilemmákkal, ha lehet, még jobban egyedül maradnak a párok, mint a gyerekneveléssel.

Ahhoz azonban, hogy a teljes képet lássuk, érdemes néhány szót ejteni az ellenpéldákról is, vagyis azokról a kisközösségekről a fejlett világon belül, ahol továbbra is sokgyermekes nagycsaládokban élnek az emberek, illetve a fejlődő világ országainak viszonyairól is, ahol szintén a nagycsalád maradt az általános modell, több helyen kezelhetetlen népességrobbanást eredményezve.

Mindkét közegre érvényes, hogy ezekben a társas távolságok kisebbek, a családok szorosabban élnek együtt, mint a Nyugat többségi társadalmaiban és a lakóhely szerinti kisközösségek is tovább működnek a körükben azoknak minden támogató és kényszerítő erejével együtt. Egyes vidékeken vallási alapon tiltott a fogamzásgátlás, amit a sokszor fanatikusan vallásos, babonás lakosság be is tart. Erre példa az arab világ. De fontos észrevenni, hogy nem a vallásosság ebben a kulcs, hanem a kényszer. Ha csak a vallásosság lenne, akkor például az USA, vagy Lengyelország lakossága is dinamikusan nőne.

Másutt a férfiasság szimbóluma a sok gyerek, mint Indiában és Pakisztánban, ott tehát kulturális nyomás hat a sokgyerekes családmodell fennmaradásának irányába. Míg fekete Afrika számos vidékén a nyomor, a szétesett államok és a polgárháborús viszonyok lehetetlenné teszik a hozzáférést a fogamzásgátlás eszközeihez, vagy épp a biztonságos abortuszhoz, mint erre már fentebb utaltam.

Az is közös a sokgyerekes közösségekben, hogy körükben nem változott meg radikálisan a gyerekekhez és a gyerekkorhoz való viszony a korábbi korokhoz képest. Ott a gyerek erőforrás, munkás és a szülei támasza. "Minél több gyerekem van, annál több gyerekre támaszkodhatom majd, ha megöregszem" - mondhatja például egy roma család felnőtt tagja a cigánysorról. Annál is inkább, mert ezek a közösségek jellemzően a társadalom peremén élő nyomorgók, akiknek még annyira sem segítenek az állami ellátórendszerek, mint a középosztály tagjainak. A rövidebb várható átlagéletkor mellett épp ezért racionális döntés korán szülni, hogy idős korára mindenkinek legyenek már felnőtt, munkaképes korú gyermekei és fordítva, a felnőtt gyerekek is még igénybe tudják venni a nagyszülők segítségét. De a támogatással, mint láttuk, a kontroll is gyakorta együtt jár, így a szülők és nagyszülők hagyományos értékrendje nagyobb kényszerítő erővel bír a fiatalabb generációkra, mint a többségi társadalmak esetében.

Végül külön figyelmet érdemel Izrael példája, mint az egyetlen fejlett ipari ország, ahol nem csökken, hanem nő a gyermekvállalási kedv és vele a társadalom mérete is. Amennyire hiányos ismereteimből összeraktam egy talán pontatlan képet, ennek egyik oka, hogy az izraeli családok is szorosabb egységben élnek, mint a többi fejlett ország többségi társadalmai. A gondoskodó és mindenbe beleszóló, a család feje szerepét betöltő zsidó anya, a „jiddise máme” alakjával rengeteg Izraelen kívül élő, zsidó származású család történetében is találkozom.

Másrészt Izraelben kiemelkedően alacsony, 30% alatti a válási statisztika, ami talán részben a kisebb társas távolságoknak és a nagycsalád, valamint a kisközösség kényszerítő erejének köszönhető, részben azonban ebben valószínűleg szerep jut a viszonylag jól működő, mentálhigiénés ellátórendszernek is. Ettől pedig nagyobb biztonságban érezhetik magukat a fiatalok, akik a gyerekvállalást tervezik.

Végül az izraeli nacionalizmusnak fontos gondolata, hogy "azé a világ, aki teleszüli", vagyis a sok gyermek vállalása egyben versengés is a palesztin családokkal a folyamatos háborús készültség árnyékában, hogy végül a zsidóké maradhat-e a "szent föld", vagy visszaveszik azt a palesztinok. Van tehát egy, az egész közösséget mélyen átható kulturális nyomás a népesség növelésére, ami nem pusztán a kormányzat üres, felülről erőltetett propagandája, ami reklámok és óriásplakátok negédes üzeneteiben mosolyog vissza ránk, mint hazánkban, hanem tömegek belsővé tett motivációja. 

Mindezt végiggondolva kitalálható, hogy milyen változásokra lenne szükség Nyugaton, ha az állami vezetők szeretnék megfordítani a demográfiai trendeket. Az egyik lehetőség a biztonságérzet növelése, ami magában foglalja az állami ellátórendszerek fejlesztését, kiemelt jelentőségű benne a mentálhigiénés szemlélet meghonosítása az iskolákban és a munkahelyeken – utóbbiak családbaráttá, baba és gyerekbaráttá alakítása véleményem szerint komoly hatással bírna középtávon –, illetve igény szerint az elérhető egyéni-, pár- és családterápiás ellátás biztosítását. Továbbá a munkások pozícióinak erősítését a munkaadókkal szemben, az elbocsátás nehezítését, illetve a munkakeresési időszak idejére méltó juttatások biztosítását, különösen a szülők esetében. Végül a kisközösségek szervezését, újraszervezését, a sok költözéssel szemben a tartós letelepedést támogató komplex politikákon keresztül – pl. a 15 perces városok koncepciója. Mindezeket elemeikben inkább a politikai baloldal és részben a zöldek tették magukévá.

A másik lehetőség a kényszerek növelése, az abortuszhoz és a fogamzásgátláshoz való hozzáférés korlátozása, akár a válás tiltása. A gyerekek helyett a szülők és a közösség szükségleteinek ismételt fókuszba állítása és a gyerekvállalás ösztönzése a kultúra, valamint a szülőségről való narratíva megváltoztatásán keresztül. A nők otthonmaradását támogató, az egykeresős családmodellt lehetővé tevő komplex politikákon keresztül. Ezen csomag számos elemét a politikai jobb oldal karolta fel.

Bármelyik irányt is választják azonban a döntéshozók, mindkét esetben jól látható, hogy komoly költségekre és komoly ellenállásra számíthatnak. Az első megközelítés-együttessel az a gond, hogy több eleme nagyon drága, és kérdés, ki fizesse a számlát. Bizonyos elemei a tőkések rövidtávú érdekeivel is ütköznek, illetve versenyképességi problémákat vetnek fel, ha nem minden ország követi ezt az irányt. Végül igen hosszú időt venne igénybe a megvalósítása, vagyis időben igen komoly elköteleződést kívánna a mindenkori vezetőktől egy ilyen gazdasági és társadalmi változás levezénylése. Anélkül tehát nem megvalósítható, hogy lenne politikai oldalakon átívelő konszenzus a kérdésben.

Ez utóbbi az egyik probléma a második halmaz szükséges intézkedéseinek jó részével is. Sőt, itt még a szabadsághoz szokott, azt valójában széles körben szerető társadalom ellenállásába is beleütközik a döntéshozó. Bár szavakban sok, magát jobb oldalinak tartó ember kiáll a fenti lista számos eleme mellett, azért amikor az ő személyes életébe avatkoznának be ilyen elvek mentén, már nem biztos, hogy az ideológia-hűség kerekedne felül a pillanatnyi egyéni érdeken. Mint láthatjuk, a gyakorlatba ültetve az ilyen korlátozások sokat veszítenek a népszerűségükből a korábban azt támogatók egy része körében is, mint az abortusz korlátozása körüli trendek kapcsán érzékelhetjük Lengyelországban és az USA bizonyos államaiban. Végül itt is felmerül a tőkések érdekeinek sérelme és a versenyképességi problémák az egykeresős modell erőltetése mellett.

Lezárásként hadd hozzak ide egy a legutóbbi időkben gyakran felmerülő szempontot a gyerekvállalás kapcsán. Többen kiemelik, hogy ma egyre veszélyesebb, kiszámíthatatlanabb, bizonytalanabb a világ, ami miatt többen nem mernek gyereket vállalni. És valóban, a szemünk előtt bomlik ki az ökológiai válság, a romló életkilátásokkal és a rémisztő, tömeges migrációs hullámokkal, illetve a szemünk láttára bomlik fel a geopolitikai rend, az új hidegháborúval és egyre több helyi háború fenyegetésével. Amit csak tovább erősít, hogy a növekedés földi határait egyre inkább eléri az ipari civilizáció, amitől a mai fiatal generációk életkilátásai évszázadok óta először romlanak az idősebb generációk egykori kilátásaihoz képest. És az ezt feloldani hivatott űrbányászat és űrkolonizáció még a jövő homályába vesző sci-fi csupán.

Ugyanakkor, bár ezen jelenségek mindegyike jellemzően valóban emeli mindazok szorongás szintjét, akik sokat foglalkoznak ezek bármelyikével, a gyermekvállalás elhalasztása, vagy az arról való teljes lemondás a tapasztalataim szerint nem ezért történik. Ezt inkább csak ürügyként használják, mint valamit, amire könnyebb rálátni, és amit könnyebb kifelé kommunikálni, mint a hangsúlyosabb okokat. Azok az okok pedig jellemzően a már említett traumák, mély lelki sérülések.

A bejegyzéssorozat előző részében azt jártam körül, milyen feltételek mellett lehet béke, vagy legalább fegyverszünet az orosz-ukrán konfliktusban. Azóta az amerikai kormányzat nap mint nap gondoskodik róla, hogy a kérdés napirenden maradjon, egyre inkább ahhoz a forgatókönyvhöz közelítve, hogy lényegében felosztják egymást közt Ukrajnát az oroszokkal. A Trump adminisztráció másfél hónappal hivatalba lépése után igen érzékletesen jelezte Zelenszkij felé, hogy ha akarja, ha nem, bele fogják kényszeríteni egy az országának kedvezőtlen fegyverszünetbe és választhat, hogy a pillanatnyi rossz, vagy a későbbi még rosszabb feltételeket fogadja-e el. A 19. századi értelemben imperialistává váló USA vezetése az ukránok döntési szabadáságát arra szűkíti le, hogy eldönthetik, Amerika vazallusai lesznek, némi önállósággal és az USA zsákmányolja ki őket innentől kezdve, cserébe pedig befektetéseket visz az országba, amiket azt ígéri, meg fog védeni, vagy feladva a harcot orosz gyarmattá válnak.

Az az igen szokatlan diplomácia felfogás, amit Donald képvisel, vagyis hogy barátként bánik az ellenségeivel és ellenségesen a szövetségeseivel érdemben elbillenti az erőviszonyokat a konfliktusban az oroszok javára, ám a szeszélyes és kiszámíthatatlan Trump még sok meglepetést és fordulatot tartogathat, amivel itt nem is foglalkoznék többet. Ehelyett ebben a bejegyzésben olyan túl- és alul tárgyalt témákat szedtem össze a háború kapcsán, amik indokolatlanul sok figyelmet kaptak az elmúlt 3 évben, vagy méltatlanul kevés említés esik róluk a nyilvánosságban.

Túltárgyalt szempontok

 1.) Kifogynak a katonák ukrán oldalon/Elfogynak a harceszközök orosz oldalon

A 3 éve tartó öldöklés 2023 óta egyértelműen anyagháborúvá alakult. Sokan okkal hasonlítják az első világháborúhoz, mivel nem látványos hadműveletek, komoly előretörések, bekerítések és huszáros rohamok jellemzik, hanem hullámzó intenzitású felőrlő hadviselés minimális területi változásokkal. Erről összességében azt mondhatjuk el, hogy lehetőségeihez mérten mind Ukrajna, mind Oroszország alkalmazkodott a hadi helyzethez és hosszútávú konfliktusra rendezkedtek be.

Hol az egyik, hol a másik oldal támad, hol az oroszok fogynak ki drónokból, rakétákból, tüzérségi lőszerből és katonákból, aminek egy részét iráni más részét észak-koreai forrásokból pótolják. Hol Ukrajna helyzete nehezül el az EU-ban a magyar és a szlovák vétók miatt, vagy Amerikában a trumpista republikánusok ellenállása miatt tavaly, amiért jó fél évig nem érkezett az amerikai fegyversegély lőszerhiányt eredményezve a fronton. Vagy épp emberhiány áll elő ukrán oldalon is, amit Ukrajna szövetségesei Észak-Koreával ellentétben nem igyekeznek a saját katonáikkal pótolni, így az ukrán hadsereg a hadkiegészítési rendszer reformjára, a sorozási korhatár leszállítására és belső, strukturális reformokra szorul, hogy kezelni tudja ezt a kihívást.

Ennek megfelelően az elmúlt 2 évben csupán néhány ezer négyzetkilométer cserélt gazdát, cserébe komoly vesztességeket szenvedtek mindkét oldalon. Az elit egységek itt és ott is nagyobb részt kivéreztek, emberben másfél-kétszeres, eszközben szinte minden fegyverosztály esetében 3-5-szörös az orosz vesztesség az ukránhoz képest. Azonban a vesztességekhez hasonló mértékű az orosz túlerő aránya is, vagyis röviden azt mondhatjuk, a felek nem bírnak egymással.

Ebben a helyzetben logikusnak tűnt az elemzők részéről, hogy azt kezdték latolgatni, vajon melyik erőforrás az, amiből legelőször kifogyhat egyik, vagy másik fél és ami rákényszerítheti a gyengébbet a neki kedvezőtlen fegyverszünet megkötésére. Az inkább Oroszországgal szimpatizáló megszólalók Ukrajna korlátos embertartalékait, míg az ukránok ügye mellett állók az oroszok véges fegyverkészleteit és nem végtelen gyártó és javítókapacitásait emlegették főként. És persze tény, hogy mint említettem Ukrajna jelenleg emberhiánnyal küzd a fronton és az is, hogy az év végére, de legkésőbb a jövő év közepére az orosz sereg is kifogy a nehéztechnikából a mostani ütem mellett. De ezekkel szemben van 2 olyan erőforrás, ami az ember és eszközutánpótlásnál is szűkösebbnek, illetve törékenyebbnek tűnik. Ez a morál és a külföldi támogatás.

Ukrajna emberhiánya nem abból fakad, hogy a háború kezdetén 38-42 milliós ország ténylegesen kifogyott volna az emberből – a legdurvább becslések szerint is maximum 500-700 ezer fő a teljes vesztesség sebesültekkel együtt. Az önkéntesekből fogytak ki és a besorozottak egyre nagyobb számban dezertálnak, mert nem akarnak harcolni, aminek alapvetően az lehet az oka, hogy egyrészt féltik az életüket és a testi-lelki épségüket – nagyon is érthető módon –, másrészt nem látják a célt, nem látják, hogy győzhetnek. Ha ez utóbbin sikerül változtatnia az ukrán vezetésnek, – és ez Amerika ukránok melletti határozott kiállása nélkül aligha fog menni – akkor még évekig lesz elég katona a frontra, mert az ukrán társadalom nagy többsége továbbra sem akarja megadni magát az oroszoknak.

Orosz oldalon is gond a morál, ami egyrészt ott is dezertálásban, illetve az önkéntesek hiányában jelenik meg, de esetükben abban is, hogy már zsoldost sem igen találnak, hiába emelték olyan magasra a belépési bónuszt és a fizetést, hogy azzal az alsóbb osztályokból azonnal a középosztályba katapultálhatnak az életüket és testi-lelki épségüket kockáztatni hajlandó férfiak. (Trump hatalomra jutása után ugyan oroszok tömegei jelentkeztek a hadseregbe zsoldosnak a nagy pénz miatt és vélhetően abban reménykedve, hogy a harcok addigra véget érnek, mire őket a frontra vezényelnék, de ez feltehetően egy egyszeri hatás. Ha nem ér véget gyorsan a háború, az oroszok kénytelenek lesznek mozgósítani.)

De az is különbség a két ország között, hogy míg Ukrajna számára ez élet-halál küzdelem, addig orosz oldalon mindez csupán Putyin háborúja. Kérdés, hogy ha Trump nem kényszeríti rövidesen az ukránokat egy számukra erősen előnytelen fegyverszünetbe, meddig tolerálja még az orosz nép a magas vesztességeket és főként hogy fogadja majd az említett, kikerülhetetlen újabb mozgósítást?

És itt jutunk el a külső támogatások kérdéséig. Ami, mint a bevezetőben már utaltam rá, Amerika részéről most a legszűkebb és legtörékenyebb erőforrásnak tűnik ukrán oldalon. Vélhetően ez fogja eldönteni a háború sorsát is. Trump igen érzékletesen mutatta be, hogy a fegyverszállítmányok visszatartásával, és főként a hírszerzési segítség részleges leállításával, mennyire nehéz helyzetbe tudja hozni az ukrán haderőt, és ha a Zelenszkij kormány nem úgy táncol, ahogy ő fütyül, könnyedén teremthet olyan helyzetet, amelyben Ukrajna akár el is veszítheti a háborút még idén. A zsarolás működött, az ukránok kényszerűségből hajlandóak belemenni az amerikai diktátumokba.

2.) Az orosz harcéri sikerek túlértékelése

2023 késő őszétől ismét az oroszok vették át a kezdeményezést Ukrajnában. Eközben a republikánusok Trump párti szárnya hónapokon át hatékonyan akadályozta Ukrajna katonai támogatását az amerikai képviselőházban, aminek meg is lett az eredménye a fronton. Avdiivkát 2024. február közepén bevették az oroszok az ukrán tüzérségi lőszerhiány miatt, és ezzel megnyílt az út a kiépített védelemmel kevésbé rendelkező ukrán falvak irányába a front dél-keleti szakaszán. Az ezt követő hónapokban az oroszok egyre gyorsabban törtek előre a tavalyi év folyamán, leginkább augusztus és december közt értek el látványosabb területi sikereket. Erre alapozva az oroszbarát elemzők orosz áttörésről kezdtek beszélni és egyesek már Ukrajna közelgő összeomlását várták.

Az ilyen meglátások azonban nem vették figyelembe, hogy még ha az ukrán védelem az említett emberhiány, az ideiglenes, azóta megoldódott lőszerhiány és a kiépített védelmi állások hiánya miatt gyengült is, végig aktív és pusztító maradt a támadókra nézve – természetesen a saját, magasabb vesztességei árán is. Az oroszok valójában nem azért tudtak gyorsabban előrenyomulni, mert összeomlottak az ukránok, hanem mert Putyin úgy áldozta fel az embereit és a haditechnikáját, mintha nem lenne holnap. Mindent és mindenkit a frontra küldtek, akit csak tudtak a műveleti tartalékokból. Ez a brutális taktika egyrészt kimerítette és demoralizálta az ukrán védőket, de az orosz támadókat is, amitől megszaporodott a dezertálás mindkét oldalon. Másrészt olyan eszközhiányt teremtett idén év elejére az oroszoknál, hogy nem egyszer előfordult, hogy páncélosok híján személyautókkal és motorkerékpárokkal rohamoztak az oroszok, illetve a rokkantakat is kivezényelték az orosz parancsnokok, velük „tisztítva meg” az aknamezőket. De már az is előfordul, hogy dzsipek és teherautók híján szamarakkal és lovakkal látnak el kisebb logisztikai feladatokat bizonyos orosz egységek.

Mint ezekből is látható, az orosz gyárak pillanatnyilag nem bírták pótolni a vesztességeket, de arra azért számíthatunk, ha nem lesz gyorsan béke, hogy az oroszok idén még fel tudják tölteni a készleteiket az utolsó elavult, szovjet tartalékok felújításából, csak, ahogy ez ma látszik is a fronton, ehhez lassítaniuk kell. Valójában mostanra olyannyira kimerültek az oroszok, hogy Ukrajna pillanatnyilag bizonyos frontszakaszokon korlátozottan sikeres ellentámadásokba is lendülhetett, ám ezek jelentőségét is hiba volna túlértékelni, főként az amerikai magatartás fényében.

3.) Oroszország szétesése

Ugyan itthon kevés említést kapott a médiában, az ukrán propaganda és az azt átvevő nyugati sajtótermékek időnként felröppentették annak a lehetőségét, hogy Oroszországot ez a konfliktus végül belülről feszíti majd szét. Aki ilyesmit állít, azzal szokott érvelni, hogy egy soknemzetiségű birodalomról van szó, a kisebbségeket aránytalanul nagy számban küldik a frontra, ami egy ponton olyan feszültséghez vezethet, ami etnikai alapú polgárháborúhoz és végül az ország széteséséhez vihet el.

Akik ilyen (vágyvezérlet) véleményeket fogalmaznak meg, azok azt hiszem nincsenek tisztában az etnikumok arányával. Az ország bő 82%-a orosz etnikumú, a második legnagyobb etnikum a tatár, ami alig több, mint 3,5%. Szerintem nem kell ennél tovább magyarázni, miért nem reális, hogy etnikai alapon széthasadna az ország. Az persze előfordulhat, hogy az egységes etnikumú, kisebbségek által dominált régiók fellázadnak függetlenséget követelve, mint egykor Csecsenföld. Ezt azonban az orosz fegyveres erők el tudnák fojtani, bár ezesetben gyors fegyverszünetre kényszerülnének Ukrajnával.

Ugyan nem szokott elhangozni, de az is elképzelhető, hogy vallási alapon indul polgárháború. Ebből a szempontból valóban tagoltabb a társadalom. 55% ortodox, 18% muszlim, 10% protestáns, hogy csak a legnagyobb felekezeteket nézzük. Ilyen alapon azonban leginkább a muszlim radikálisok és mindenki más állhatna egymással szemben a legvalószínűbben, ők pedig megint csak nincsenek elegen.

Egy orosz polgárháborúnak leginkább osztály, esetleg ideológiai alapon lenne létjogosultsága az erősen szétnyílt társadalmi olló és a városi és vidéki Oroszország közötti kulturális távolság miatt, illetve a liberális-nyugatos és az imperialista-nemzeti radikális tömbök mentén.

Ugyanakkor itt fontos megemlíteni az egyik, vagy másik oldalt támogató hatalmak idevágó szempontjait is. Egy korábbi írásomban utaltam rá, hogy a Nyugat célja, hogy Oroszország ne nyerjen és ez máig nem változott. Macron elnök, tavaly nagy port kavart mondatai a nyugati katonák Ukrajnába küldéséről is ezt a célt húzták alá. A Nyugatnak még mindig félőbb Oroszország szétesése és/vagy polgárháborúja, mint egy meggyengült, Kínának alárendelt Putyin rezsim a sok atomfegyver miatt, ezért eddig csak annyira támogatták az ukránokat, ami ahhoz elég volt, hogy Putyin ne érje el a céljait. Jól jelzi ezt, hogy az orosz erők amortizációjával párhuzamosan egyre csökkent az Ukrajnának juttatott segítség összege és mérete is.

Kína célja itt nagyrészt találkozik a Nyugat eddigi céljával. Ők azt szeretnék, hogy Oroszország ne veszítsen. Talán az sincs ellenükre, ha nyer, de ennél fontosabb, hogy ne essen szét/süllyedjen polgárháborúba egy vereség hatására.

4.) Oroszország csődbe megy

A szankciók kapcsán 2022-ben sokszor felröppent az orosz államcsőd lehetősége. Ma már tudjuk, hogy ez csupán vágyvezérelt gondolkodás volt nyugati véleményformálók részéről. Az orosz természeti kincsek mind a fosszilis, mind a megújuló energia szempontjából igen jelentősek és világviszonylatban is fontosak, nem beszélve az orosz mezőgazdaság jelentőségéről a világélelmezésben. Nem véletlen, hogy az orosz olajat közvetítő országokon keresztül „átcímkézve” máig használja egy rakás EU ország, annak ellenére, hogy szankcionálták az oroszok tengeri kereskedelmét is. Tehát ezeket a szankciókat maguk a szankciókat kibocsátó országok kerülik meg, csak erről mélyen hallgatnak. Ebből is jól látszik egyébként, milyen nagy egymásra utaltság jellemzi a világgazdaság szereplőit, mennyire nehéz meglenni egymás „portékái” nélkül.

Az orosz gazdaság nagy és bár egyre jobban érződik a hosszúra nyúlt különleges katonai művelet hatása, annak kicsi a reális esélye, hogy rövidtávon elfogyna az oroszok pénze és ezért kellene leállniuk. Azért is, mert Kína és India számára gazdaságilag és stratégiailag is jó üzlet az orosz energiahordozók nyomott áron való megvásárlása és, mint utaltam rá az EU országainak egy része sem bírja megállni, hogy ne vegyen orosz energiahordozót, akár illegális úton is.

A szankciós politika tehát gyengíti és erodálja Oroszországot és a hadseregét, növeli a háború gazdasági árát, de arra mai formájában nem alkalmas, hogy rövid időn belül térdre kényszerítse az oroszokat. Egyetlen arra vonatkozó becslést találtam, hogy meddig bírhatják még az oroszok pénzzel a konfliktust, eszerint 2027 lehet az az év, amikor önállóan már nem lesznek képesek tovább finanszírozni a különleges katonai műveletet ilyen méretekben. Ez azonban valójában rengeteg tényező függvénye, befolyásolja a harcok intenzitása és ezen keresztül a vesztességek elszenvedésének üteme, a társadalom toleranciája a vesztességek, a növekvő infláció és a hullámzó életszínvonal miatt, a nyersanyagok és energiahordozók világpiaci árának alakulása, nem függetlenül az ezek iránti kereslet változásaitól, illetve még a külföldi támogatók szerepvállalása is, így azt lehet mondani, hogy igazán jól ez a kérdés nem becsülhető.

Végül ennél a pontnál érdemes még kitérni arra a gyakorlatra, hogy nyugati vállalatok kivonultak az orosz piacról és azok, akik ma oroszokkal üzletelnek, negatív morális ítéletre számíthatnak a nyugati közösségen belül. Mindennek viszonylag kevés tényleges hatása volt Oroszországra, ezek a lépések inkább a Putyinnal eleve kritikusabb nagyvárosi középosztálynak fájtak. A moralizálás pedig többet árt azoknak a nyugati cégeknek, akik megtartották orosz kapcsolataikat, mint az orosz háborús erőfeszítéseknek. Megítélésem szerint ez egy nagyon képmutató és végső soron inkább kontraproduktív gyakorlat, főként a szankciók állami szintű megkerülésének tükrében.

5.) Oroszország megerősödve kerül ki a konfliktusból

Oroszpárti véleményvezérektől hallom sokszor azt az elképzelést, hogy az oroszok birodalommá erősödve térnek vissza a világpolitika színpadára, miután végeztek Ukrajnával. Aminek igen kicsi esélyét látom, mert egyrészt a fentiekből is látható, hogy eleve nem boldogulnak az ukránokkal. Másrészt, mint az előző bejegyzésben kifejtettem, a konfliktus hatására erősen meggyengültek mind diplomáciai, mind katonai, mind gazdasági tekintetben, sőt, elveszítették a nyugati gazdasági kapcsolataikat is – bár ezen Trump még megpróbálhat fordítani, hogy leválassza őket Kínáról. Ha végül valahogyan mégis elérnék a céljaikat, az csupán pürrhoszi győzelem lenne, semmi több.

Ennek a nézőpontnak ugyanakkor az ukránpárti sajtóban is van megfelelője. Eszerint azért is kell támogatni Ukrajnát és nem szabad hagyni, hogy az oroszok győzzenek, mert akkor nem állnának meg a határoknál, jönne tovább az orosz sereg.

Hát… ez az orosz sereg biztosan nem. Annyira legyengültek minden értelemben a hagyományos orosz erők – a haditengerészetet és a légierőt kivéve –, hogy egy esetleges fegyverszünet után Oroszország még minimum 4-5 évig nem lenne képes megtámadni az EU országokat, hacsak nem tudja még nagyobb mértékben felpörgetni a hadiiparát, mint eddig tette, ami valószínűtlen a gazdasági lehetőségeik alapján, amennyiben fennmaradnak a szankciók. Ez pedig nekünk is elég a felkészülésre, ami még akkor is igaz, ha Trump szétveri a NATO-t – amire különben nem számítok – és Európa tényleg „magára marad”.

Végül azt is érdemes lehet mérlegelnie az európai döntéshozóknak, hogy ilyen gyenge, mint most, nem lesz még egyzser a Putyin rezsim, ha túléli a háborút. Ezért, ha az orosz imperializmusnak gátat kívánnak szabdni, ezek a legjobb pillanatok egy rezsimváltás megtámogatásához, hisz nem csak Oroszország tud beleszólni a nyugati politikákba, a titkosszolgálataink révén mehet ez fordítva is...

6.) Kitör az atomháború

Annak az esélye, hogy atomháborúvá, esetleg tényleges, katonai világháborúvá szélesedik ez a konfliktus pontosan annyi, amennyi 2022 februárjában, a különleges katonai művelet/háború új szakaszának kezdetén volt. ’22 végén India és Kína is világossá tette Putyinnak, hogy addig tolerálják/támogatják a harcát, amíg nem vet be atomot. Más félnek pedig nem áll érdekében atomcsapást indítani.

Miért keringenek akkor mégis ezek az elméletek a sajtóban? Nos, ezek mindegyike kisebb-nagyobb mértékben a propaganda része egyik-másik, de sokszor mindkét oldalon és azt a célt szolgálják, hogy a közvéleményt befolyásolják. Vagy abba az irányba, hogy mindenképp támogatni kell a Nyugatnak Ukrajnát, vagy abba az irányba, hogy miért nem szabad/túl veszélyes ez a támogatás, hogy azzal miért kellene mielőbb leállni.

Magyar viszonylatban a ’24-es EU-s és önkormányzati választási kampányban a Fidesz tette témává, és a köztévé komolynak szánt szimulációkat mutatott, mi történne, ha Magyarországot atomtámadás érné. Ezzel a cél szerintem a kormány gyenge gazdasági teljesítményének és a belpolitikai botrányoknak az elfedése lehetett a választók félelmére apellálva, nem a valós veszélyre való figyelmeztetés.

Alultárgyalt szempontok

Miközben a fenti témákról jelentőségükhöz és olykor realitásukhoz képest túl sok szó esik a hazai és/vagy a nyugati közbeszédben, addig a most következő témákat egyáltalán nem, vagy csak alig szokás érinteni, pedig ezek hatása a hadviselő felekre, de akár az egész világunkra is összehasonlíthatatlanul nagyobb az előbbieknél.

1.) Hogy nézne ki az ukrán győzelem?

Főként jobb oldali biztonságpolitikai szakértők vetik fel olykor ezt a kérdést, meglátásom szerint teljes joggal. Azt el tudjuk képzelni, milyen lenne, ha az oroszok totális győzelmet aratnának – bár ehhez az erejük már nincs meg. Kijevben orosz harckocsik gördülnének a vélhetően szétlőtt város utcáin, az ukrán kormány elmenekül, vagy tagjai meghalnak és hamarosan orosz bábkormány alakul, mondjuk az Oroszországba menekült egykori ukrán elnök, Viktor Janukovics vezetésével.

De hogy nézne ki mindez fordítva? Előttünk van-e, ahogy Ukrajna csapatai beveszik Moszkvát, Putyint az ukrán különleges erők katonái rángatják ki a bunkeréből élve, vagy holtan, sőt, akár a Kaukázuson átkelve Szibéria sztyeppéin üldözik a vert orosz sereg utolsó maradékait az ukrán gépesített dandárok? Aligha. Túl azon, hogy ehhez nincsenek meg az ukrán képességek, az is nehezen képzelhető el, hogy a világ legtöbb atomfegyverével rendelkező hatalma ne vetne be tényleg atomot egy ilyen arányú vereséghez közeledve.

Az elmúlt évtizedekből megtanulhattuk, hogy miként veszít el atomhatalom háborút: úgy, hogy belefárad, és feladja. Mint az USA Vietnamban, Afganisztánban, vagy a Szovjetunió Afganisztánban. Csakhogy az orosz vereség most a Putyin rezsim biztos bukásával járna odahaza, így hiába fárad Oroszország, a vezetése nem állhat le.

Az persze elképzelhető, hogy, amennyiben nem köttetik rövidesen fegyverszünet, a konfliktus még 1-2 évig elhúzódik és az oroszok újabb és újabb mozgósításra kényszerülnek, ami növeli a társadalmi elégedetlenséget, miközben nem érnek el érdemi áttörést a frontokon, sőt, kifogynak a páncélosokból és végül itt-ott részleges visszavonulásra kényszerülnek, az orosz elit tagja pedig, akik rengeteget veszítettek ezzel a háborúval felismerik, hogy Putyin a gátja annak, hogy Trump-al megegyezzenek és akár visszatérhessenek a nyugati piacokra, szóval a társadalom e két rétege egy ponton összetalálkozzon, és az elit kihasználja a tömegek dühét Putyinnal szemben.

Az ukrán győzelem tehát, meglátásom szerint nem képzelhető el addig, amíg a Putyin rezsim hatalmon van Oroszországban. Ha természetes halál, merénylet, puccs, vagy forradalom elmozdítja, úgy az utóddal már jobb eséllyel lehet megegyezni, de ehhez Oroszország és különösen az orosz elit is szükséges.

2.) Béke Putyin után

Ott folytatva, ahol az előző pontot abbahagytam, ha abban gondolkodunk, hogy valódi béke, vagyis politikai rendezés – nem csupán tűzszünet – mikor és milyen körülmények között képzelhető el a két ország között, akkor érdemes lehet akár több évtizedes távlatban gondolkodni. Ha a most legvalószínűbb forgatókönyvet vesszük alapul, hogy az amerikaiak rövid időn belül tető alá hoznak egy kompromisszumos fegyverszünetet, amit, míg Putyin van hatalmon meg-megsértenek majd az oroszok, akárcsak a nacionalista indulatoktól fűtött ukránok is, mindkét fél fegyverkezik és egy esetleges háborúra készül, miközben az oroszokkal szembeni szankciók nagyobb része fennmarad a területi megszállás miatt, az kirajzolhat egy olyan ívet, ami a béke felé mutat.

Putyin még a harcok lezárulta után sem adhat fel megszállt területeket, mert ezzel legitimálja a 3 évnyi szenvedést, amit a saját társadalmának is okozott, illetve amiért cserébe világpolitikai jelentőségéből rengeteget veszített az országa. De Putyin nem él örökké és nem marad a végtelenségig Oroszország élén. Ha a Nyugat nagyobb részt egységes marad, jól taktikázik, fenntartja a szankciókat és világossá teszi, hogy azokat csak a területi megszállás feladása árán oldja fel Oroszországgal szemben, úgy amikor megtörténik a rezsimváltás, legkésőbb Putyin halálakor, a következő vezetés érdekelt lehet abban, hogy minimum kompromisszumos megoldást keresve Ukrajnával megállapodjon a most megszállt területek sorsáról.

Ukrajna, ami eközben folyamatos fenyegetésben élne, népessége ez elől nem kis részben folytatná a nyugatra vándorlást, gazdasága nyüglődne a fegyverkezés súlya alatt, a feloldatlan konfliktus miatt sem az EU-ba, sem a NATO-ba nem nyerhetne felvételt és az újjáépítése is kérdéses lenne szintén érdekelt volna a rendezésben. Ezt főként a sérelmek és a traumák, illetve az azokból fakadó érthető indulatok gátolnák az esetükben.

Mindkét oldalon sok a ha, ez egy igen távoli és ezért igen bizonytalan forgatókönyv, mégis, talán érdemes lehet beszélni róla, abban is gondolkodni, hogy nem marad Putyin mindig Oroszország élén és ez majd új helyzetet teremt Ukrajna ügyében is.

És természetesen teremthet rosszabb helyzetet is, ha az új orosz vezetés még radikálisabb, még imperialistább, mint Putyin és köre. Ha közben Európa nem válik katonailag egységessé és a mainál erősebbé, ha a Nyugat politikai megosztottsága folytatódik, akár polgárháborúkba torkollva, akkor menet közben az oroszok joggal érezhetik, hogy eljött az ő idejük Ukrajna teljes elfoglalására, mert a Nyugat már nincs abban a helyzetben, hogy segítsen. És természetesen még Kína is döntő mértékben változtathat egyik és másik irányba az erőviszonyokon, nem beszélve a globális erőforrás kimerülés hadseregeket is érintő kérdéséről, és az ennek nyomán fellépő várható világszintű gazdasági visszaesésről, vagy a klímaválság okán várható menekültáradatról a következő évtizedekben, amik szintén lényeges mértékben érintik majd, hogy miként alakul a régió sorsa.

3.) Két traumatizált társadalom

A jelenbe visszatérve hiába ismerjük jól, hogy pszichésen milyen pusztítóan hat a háború egy azt átélő társadalom tagjaira, méltatlanul keveset beszélünk arról, milyen következményei lehetnek és lesznek mind ukrán, mind orosz oldalon még évtizedekkel a konfliktus lezárulta után is e két társadalomra és a tágabb világunkra az átélt traumák, attól függően, hogy mit kezdenek velük a közösségek.

A katonáknak nehéz lesz a visszailleszkedés a társadalomba. A könyörtelen körülmények közt az ember is könyörtelenné, keménnyé válik, a gyengéd érzelmek, az együttérzés a részvét szinte teljesen eltűnik belőlünk. Szenvedhetnek poszttraumás stressz zavartól, nagyobb eséllyel válhatnak függővé, öngyilkossá, hajléktalanná, vagy bűnözővé, mint a háborút át nem élt felnőttek. Megnőhet a családon belüli erőszak és az erőszakos bűncselekmények számának előfordulása mindkét országban a traumatizált veteránok miatt, akik így másokat traumatizálnak majd.

Ezek a hatások a mentálhigiénés és szociális ellátórendszer működése nyomán mérsékelhetőek, csakhogy még a tehetős nyugati társadalmakban sincs olyan ellátórendszer, ami több évnyi totális háborúság széleskörű társadalmi traumáinak enyhítésére, feldolgozására alkalmas lenne, nemhogy a szétlőtt, nyugati pénz nélkül csődben lévő Ukrajnában, vagy a tekintélyelvű, diktatórikus Oroszországban.

Ráadásul mind orosz, mind ukrán oldalon soroztak a börtönökből is – akárcsak egykor az USA, többek közt az iraki háború előtt –, a börtönviselt elítéltek esetében pedig még kevésbé várhatjuk, hogy a háború borzalmait képesek lennének hatékonyan feldolgozni. Hisz eleve jellemzően hátrányos helyzetű, már a háború előtt a civil életben, majd a börtönökben sokszorosan traumatizált emberekről beszélünk.

És fontos azt látnunk, hogy ezek a hatások nem állnak majd meg a határoknál. Részben azért nem, mert az orosz és az ukrán szervezett bűnözés is jelen van világszerte igen sok országban, a traumatizáltság miatt pedig azt várhatjuk, hogy brutálisabbakká, még keményebbekké válnak majd. Másrészt várhatóan sok orosz és ukrán hagyja majd el az országot azután is, hogy véget ér a háború munkalehetőség miatt, a Nyugatra vagy Ázsiába vándorolt családjukkal való újraegyesülés miatt, bulizni, világot látni, vagy épp szerelem okán. És a traumatizáltságukat sem hagyják majd maguk mögött a határon...

Lényeges kimondani szerintem, hogy a háború elsősorban nem hősöket termel, hanem traumatizált embereket teremt és generációkra megnyomorít családokat és egész közösségeket.

4.) Az orosz propagandaháború sikerei – A Nyugat sebezhetősége

Miközben a harctéri eseményekről folyamatosan beszámol a média a konfliktus kezdete óta, arról szinte egyáltalán nem hallani, milyen propagandaháború zajlik a fegyveres harcokkal párhuzamosan. A közösségi médiában megszaporodó álhírek és konteók pedig sok esetben nagyon is összefüggenek az oroszok propagandatevékenységével.

Az orosz vezetés helyesen ismerte föl, hogy ebben a háborúban csak akkor győzhet, ha megbontja a Nyugat egységét Ukrajna mögött. Mi több, a Kreml talán tényleg úgy tekint a konfliktusra, hogy ők nem csak az ukránokkal, hanem az egész Nyugattal harcolnak 2014 óta. Innen nézve pedig a céljuk az, hogy kihasználva a demokratikus társadalmak belső megosztottságait nekik kedvező politikai fordulatokat érjenek el világszerte, akár odáig fokozva a belső indulatokat, hogy polgárháborúba fulladjon egy-egy megcélzott ország.

Trump megválasztása például nem önmagában jó Putyinnak, hanem csak akkor, ha Donald elég ostoba ahhoz, hogy az USA belső társadalmi feszültségeit nem elsimítani igyekszik, hanem még jobban kiélezi azokat társadalmi támogatás reményében. Ez akár odáig fajulhat, hogy már az elnöki ciklusában, mondjuk a félidős választás után, vagy 2028-ban az elnökválasztást követően, a vesztes oldal fanatikusai nem fogadják el az eredményt és kirobbantják Amerika második polgárháborúját, ami nemcsak az oroszoknak lenne ajándék, de Kínának is, ami egyből lerohanhatná Tajvant egy ilyen esetben.

Orosz szemszögből a Capitolium 2021-es ostromlói hasznos hülyék, ahogy Călin Georgescu Romániát épp lángba borító támogatói is, hasonlóan Trump-hoz, Ficóhoz, Orbánhoz és az európai szélsőjobb, illetve szélsőbal Ukrajnával szemben kritikus elemeihez. Putyinnak mindegy, hogy a progresszív, gender-woke, pacifista, zöld-szocialisták/kommunisták vétózzák Ukrajna támogatását, vagy a fasiszta, homofób, soviniszta konteóhívő, altright keresztény-nacionalisták. Neki a vétó a lényeg. Ezért pénzeli kérlelhetetlenül és támogatja kiberműveletek sokaságával is a nyugati szélsőjobbot, de tenné ezt a szélsőballal is, ha épp azt látná célravezetőnek.

Mindezzel ráadásul 2 legyet üt egy csapásra. Egyszerre szítja a Nyugat társadalmainak belső megosztottságát és, ha hatalomra jut itt-ott a szélsőjobb, akkor büszkén mondhatja, hogy ő csak a fasiszta Nyugat ellen küzd a normalitás és a moralitás bajnokaként. Mindebben pedig sajnos ijesztően sikeres!

Míg az orosz dandárok épp kivéreznek Donyeckben, a propaganda szinte akadálytalanul hatol be a Nyugat bőre alá, elsősorban a közösségi médián keresztül, mint láthattuk legutóbb a román elnökválasztás kapcsán. Hiába tiltották be az orosz propagandaportálokat már a háború kezdetén az EU országai, ha a social media-n keresztül akadálytalanul bomlaszt az orosz titkosszolgálat. A kérdés messzire vezet, a demokráciánk válsága, a társadalmi igazságtalanságok, az oktatási rendszer problémái, a mentálhigiénés ellátórendszer hiányosságai és végső soron a lakosság egyre növekvő bizalmatlansága és elégedetlensége az elittel szemben együtt adják a táptalajt az orosz álhír- és konteógyáraknak. Összességében mindezek a nyugati demokrácia sebezhetőségére világítanak rá, amiről sokkal többet, mélyebben és nyíltabban kellene beszélnünk.

5.) A gazdasági- és a kibervilágháború – egy korszak vége

Amikor 2022 február 24-én Oroszország lerohanta Ukrajnát, az nem csak a háború egy új szakaszát nyitotta ki a két ország közt, de ma már talán kijelenthető, hogy egyben egy korszak vége és egy új korszak kezdete is volt. Egyszerre gazdasági világháborúvá bővítették az USA-Kína gazdasági háborút a Nyugat szankciói, amikhez a csatlakozás, vagy az azoktól való távolmaradás évről-évre mélyítette a világ két gazdasági övezetté fejlődését. A folyamat persze messze nem zárult még le, a két övezet távolról sem egységes, de jól látszik, hogy az 1990 utáni nyugati világrendet nagyon szeretnék megkérdőjelezni annak kárvallottjai, és a Nyugat is egyre kevésbé egységes annak fenntartását illetően.

Oroszország a gazdaságát Kína és India felé orientálta a nyugati szakítás után. Kína nem a propagandát, hanem a gazdaságot, egész pontosan a befektetéseket, a hiteleket és a kenőpénzeket igyekszik fegyverként használni, hogy általuk más országok politikai elitjét korrumpálja, illetve ezeken keresztül függő helyzetbe hozza a megcélzott országokat és beleszólást nyerjen azok belügyeibe. Eddig főként Afrikában és Ázsiában volt sikeres a befolyásszerzése, de kisebb részben már a nyugati országokban is.

Elindult a nyílt versenyfutás az Északi-sarkvidék ásványkincseiért és hajózási útvonalaiért, amik a felmelegedés miatt olvadó jégtakarók nyomán válnak egyre hozzáférhetőbbé. Ezért kell Trump-nak Grönland és Kanada, de a hajózási útvonal jelentősége miatt vethetett szemet a Panama-csatornára is. Mindezzel visszatér a világba az imperializmus 19. századból már jól ismert, fizikailag is erőszakosabb, területszerző formája. Végül a gazdasági világháború része az is, hogy a nyugati cégek egy része kivonult Oroszországból, amire többször utaltam korábban, de az is, hogy Musk Starlink-je, vagyis egy magánvállalat azzal fenyegetheti az ukránokat, hogy lekapcsolja az ukrán sereg kommunikációját, ha nem Elon szája íze szerint történnek a dolgok.

Bár a világgazdasági adok-kapok eddig nem törte meg Putyin birodalmát, mára jelentősen meggyengítette azt és az orosz diktátor nagy árat fizetett és fizettetett az országával, hogy ellen tudjon tartani a Nyugatnak. Közben annak magasak a gazdasági és a politikai költségei Nyugaton is. A gazdasági visszaesésben megerősödő szélsőjobb, mint az előző pontban utaltam rá, orosz hátszéllel osztja meg a Nyugatot Ukrajna támogatásának kérdésében és a belső indulatok veszélyeztetik a nyugati demokráciákat.

Ezen a ponton említeném meg, hogy még az előbbieknél is kevesebb szó esik a katonai háború mellett zajló kiberháborúról, amiben vélhetően számos ország vesz aktívan részt. Bár talán a töredékéről sem értesülünk a megindított és kivédett támadásoknak, a nyilvánosságban néha tárgyalt esetek alapján nekem úgy tűnik, egy alacsony intenzitású kibervilágháború zajlik körülöttünk, annyi ország hekkercsoportjai jelennek meg elkövetőként és annyi ország szervezetei célpontként. Sőt, ennek a kibervilágháborúnak az is a sajátja, hogy abba sok esetben nem államhoz köthető, civil szereplők is bekapcsolódnak és csapás mérnek egy-egy ország valamely rendszerére, vagy egy-egy vállalatra ideológiai alapon.

Az a „békés” időszak, amiben ’90 és 2022 közt éltünk, úgy tűnik véget ért és ismét egy veszélyesebb, háborúkkal teli korszakba léptünk, ahol az erősebb akár katonai erővel is érvényt szerez majd az akaratának, ami messze túlmutat az orosz-ukrán konfliktuson.

A korszakváltás jelentősége miatt külön bejegyzésben szeretnék foglalkozni a témával.

Ezzel a bejegyzéssel zárom az orosz-ukrán konfliktus tárgyalását a blogon. Köszönöm olvasóim kitartó figyelmét! Remélem, tudtam olyan gondolatokat megfogalmazni, amikkel legalább vitázni érdemes.

Azonnal megválaszolva a címben feltett kérdést, akkor lehet béke, ha az oroszok képesek katonailag megtörni és megszállni Ukrajnát, vagy, ha Oroszországban rezsimváltás történik. Amíg hatalmon van Putyin és Kijevben nem orosz bábkormány, hanem Zelenszkij kabinetje székel – vagy bármilyen más nyugatbarát ukrán kormány –, addig legjobb esetben is fegyverszünetre van csupán esély. Ennek az az oka, hogy mind az orosz rezsim, mind az ukrán társadalom számára „győzelem, vagy halál” típusú konfliktussá vált ez a háború/különleges katonai művelet. Ilyen mentalitás mellett pedig a kompromisszumos béke elképzelhetetlen.

Ugyanakkor katonai erővel egyik fél sem képes legyőzni a másikat, így nem tudják kikényszeríteni a másiknál a rezsimváltást sem. Az oroszok összes tartaléka csupán arra elég, hogy megszállják a Donbasz maradékát, Ukrajna hadereje pedig ahhoz elégséges, hogy megakadályozzák, hogy az oroszok ennél tovább jussanak. Így a háború jelenlegi, intenzív szakasza legvalószínűbben az erőforrásaik kimerüléséig tarthat, ami 2025-2027 között várható valamikor. Azonban, amikor ez bekövetkezik, reálisan még akkor is csak a konfliktus alacsonyabb intenzitásúra váltásáról, vagy legjobb esetben is csak egy fegyverszünetről beszélhetünk, nem békéről.

Korábban több bejegyzésben foglalkoztam a szomszédban zajló katonai konfliktussal és tágabban az orosz-ukrán háborút is meghatározó gazdasági világháborúval. Azért térek most vissza ismét a témához, mert azt gondolom, hogy ennek a konfliktusnak a menete alapvetően határozza meg a térségünk sorsának alakulását mind biztonsági, mind gazdasági, mind politikai aspektusból. A szempontunkból sokkal fontosabb, mint az örmény-azeri villámháború, az izraeli-palesztin konfliktus, a szíriai események, vagy akár Tajvan esetleges kínai lerohanása, ezért továbbra is érdemes gondolkodni róla. Ebben a bejegyzésben azt szeretném mélyebben körüljárni, milyen feltételek szükségesek a békéhez és mik azok, amik legalább egy fegyverszünethez elegendőek.

Oroszország eredetileg a birodalmi nagyság visszaállítása miatt indította az inváziót, ami mára kijelenthető, hogy ebből a szempontból teljes kudarc. Nem sokszor voltak ilyen gyengék és kiszolgáltatottak a modern történelemben, mint most. Természetesen továbbra is egy atomnagyhatalomról beszélünk, ami állandó tagja az ENSZ BT-nek, ezek nem változtak. De elveszítették a közép-ázsiai gazdasági és politikai befolyásukat – Kína őrületes mértékben veszi át az orosz befolyás szerepét –, sőt, a térségben még arra is képtelenek voltak, hogy katonailag megvédjék Örményországot Azerbajdzsánnal szemben, ami az orosz gyengülés első jól látható jele volt.

Azután jelentősen meggyengült az orosz jelenlét a Közel-Keleten is, hisz Asszad rezsimjét sem tudták hatalomban tartani Szíriában a felkelőkkel szemben, ami középtávon az oroszok egyre aktívabb afrikai jelenlétét is veszélyezteti, az így felmerülő logisztikai nehézségek miatt. (Szíriában 2 fontos orosz támaszpont működött, melyek sorsa még függőben van, de esélyes, hogy Oroszország elveszíti, vagy csak korlátozásokkal és igen magas árért cserébe használhatja azokat tovább, ezek egyike pedig az afrikai műveletek logisztikai csomópontja.)

Ráadásul mindezekkel párhuzamosan, gyors ütemben nő Kína befolyása az orosz gazdaságon belül is, Putyin birodalma egyre kiszolgáltatottabb az erős szomszéddal szemben. És a konfliktus minél tovább húzódik, ezek a folyamatok annál kifejezettebbek lesznek. Akár az orosz katonai erővel fenntartott grúz, vagy moldovai bábállamok is összeomolhatnak, de egyebek mellett Csecsenföldön is fellángolhat az autonómiaigény.

Miért harcolnak akkor mégis? – tehetnénk fel a logikus kérdést, hogy miért nem hátráltak ki az oroszok a műveletből már rég, a magas árat látva. A válasz: a Putyin rezsim megmentéséért. Putyin előre menekül, azért eszkalál egyre jobban, hátha legalább egy döntetlent kihoz és ő, illetve az elitje megmenekülhet és megtarthatja vezető pozícióját, vagy legalább szépen vonulhat vissza. Prigozsin 2023-as lázadásának a megállítása és az egyre diktatórikusabbá váló belpolitikai intézkedések megmutatták, hogy elég stabil még a rendszer, hogy talpon maradjon, de közel sem olyan stabil már, mint szeretnék.

A másik oldalon Ukrajna minimum célja az államiság megőrzése volt. Úgy tűnik, ezt mára elérték és most a maximális cél, a megszállt területek teljes visszaszerzése a honvédő háború előttük lebegő végcélja. Ez utóbbitól azonban egyre távolabb kerülnek, ahogy az orosz sereggel párhuzamosan az ukrán is egyre jobban lerongyolódik. Ha nem járnak sikerrel, abba Zelenszkij biztosan belebukik, így itt is van egy rezsim-féltés abban, hogy jelenleg miért nem hajlanak a fegyverszüneti tárgyalásokra, de ennél lényegesebb, hogy ha belemennek egy oroszoknak kedvező szünetbe, az azzal fenyeget, hogy néhány év erőgyűjtés után Oroszország újra rájuk támadna. Egy felkészültebb inváziós sereg pedig akár sikerrel felszámolhatná a független ukrán államiságot is.

Miközben az ukrán társadalom nagyobb része már békét szeretne a közvéleménykutatások szerint, közben az is igaz, hogy az elsöprő többségük olyan áron nem tenné le a fegyvert, ami az ország megmaradását veszélyezteti. (Itt jegyezném meg halkan, hogy egy fegyverszünet esetén az ukránok is igyekeznének erőt gyűjteni a visszavágáshoz, és a konfliktus igen valószínűen akkor újulna ki, amikor az egyik fél úgy érzi, pillanatnyilag erősebb a másiknál annyira, hogy elérje, amit akar.)

Mivel Oroszország céljai nem változtak, Ukrajnának nincs lehetősége a békére a független államiságuk feladása nélkül. Azt az eshetőséget pedig érthető módon kizárhatjuk, hogy az ukrán társadalom hirtelen oroszbarát fordulatot hajtana végre és tárt karokkal csatlakozna ahhoz az Oroszországhoz, aminek a katonái mérhetetlen szenvedést okoztak és megnyomorították az elmúlt években. És mert a béke vonatkozásában nincs érdemi mozgásterük, az ukrán szempontokra majd csak a fegyverszünet kapcsán érdemes visszatérni.

A tartós békéhez a meglátásom szerint ma csupán 2 út vezethet. Mivel katonailag egyik fél sem képes önerőből a másik fölé kerekedni, ezért az egyik, elég valószínűtlen forgatókönyv, hogy egy külső hatalom beszáll a konfliktusba valamelyik oldalon és megbuktatja a másik elitet. Ha bárki ukrán oldalon vetemedne ilyesmire, az azt jelentené, hogy a hagyományos fegyverek terén már meggyengült, de atomhatalomként még mindig jelentős Oroszországgal kerülne szembe az új hadviselő fél, és egy ilyen eszkaláció szinte kikerülhetetlenül világháborúhoz és atomháborúhoz vezetne.

Ha valaki orosz oldalon szállna be a konfliktusba, az egyben azt is maga után vonná, hogy a Nyugattal is szembe kerül, ami szintén a világháború és az atomháború forgatókönyvét valószínűsíti. A nyugati vezetők természetesen pusztán Ukrajnáért nem kockáztatnának egy világégést, de azt kell megérteni, hogy egy ilyen esetben maga a nyugati világrend kerülne veszélybe. Ha a Nyugat nem lép be nyíltan, akkor gyengének tűnik a végén, diplomáciai pozíciói meginognak, amitől akár maga a NATO is széthullhat, és ennek elkerülése már minden árat megér. (Ez akkor is igaz, ha Trump nemrég fenyegetőzött olyanokkal, hogy az USA-t kilépteti a NATO-ból. Az Egyesült Államoknak ugyanis minden érdeke ahhoz fűződik, hogy a NATO fennmaradjon, Trump csupán arra játszik, hogy a zsarolása révén elérje, hogy a többi tagország többet költsön a katonaságra és így lehetőleg minél több amerikai fegyvert adjon el nekik.)

A második út a békéhez Putyin politikai hulláján át vezet. Mivel ez a konfliktus egyértelműen Putyin háborúja, teljesen ráégett, ő nem szállhat ki. Ha azonban bármilyen okból kikerülne a hatalomból, még ha az ő rezsimjén belülről jön is az utódja, a következő elnök az elején arcvesztés nélkül eltávolíthatja magától a háborút és kiszállhat a különleges katonai műveletből, minden hibát és szenvedést Putyinra kenve. Vagyis orosz oldalon a vezető/rezsimváltás lehetőségeit érdemes számba venni, ha békét szeretnénk és megfordítva, kijelenthetjük, hogy ameddig Putyin van hatalmon, addig nem lesz béke Ukrajnában.

Egy ilyen váltás alapvetően négy módon történhet. 1.) Ha Putyin meghal, akár természetes halállal, akár gyilkosság áldozataként, 2.) ha „önként” visszavonul, mert a rezsimen belülről megpuccsolják, 3.) ha az uralkodó elittel szemben kritikus elitek puccsal leváltják az egész rezsimet egy kvázi palotaforradalom formájában, vagy 4.) ha forradalom tör ki Oroszországban és az orosz nép élére állva buktatja meg a kritikus elit a Putyin rendszert.

Vlagyimir halálával, bár 72 éves, csupán egy bizonytalan valószínűségként számolhatunk. A rezsimen belüli, vagy kívüli puccs lehetőségével maga Putyin is tisztában van egykori titkosszolgálati vezetőként, és mindent igyekszik elkövetni annak érdekében, hogy mindenféle kísérletet már csírájában elfojtson. Biztos vagyok benne, hogy az ablakokból kizuhanó orosz vezetők egyike-másika is épp azért lelte halálát, mert rávetült a szervezkedés gyanúja. Vagyis, bár a háború költségei nagyon fájnak az oligarcháknak, az FSZB árnyékában igen kockázatos mindenfajta összeesküvés.

Amit egyértelműen kijelenthetünk, hogy nem látunk rá kívülről, hogy az orosz elit tagjai készülnek-e puccsra, és ha igen kik és mennyien. Ha rálátnánk, az nagy probléma is lenne rájuk nézve, hisz arról Putyin is tudna és biztos, hogy jóval azelőtt, mint hogy a nyugati közvélemény erről értesül. Éppen ezért ezzel az eshetőséggel érdemben nem tudunk számolni, ez egyelőre csak egy elvi lehetőség. De azt azért megemlíthetjük ennél a pontnál, hogy a politikai gyilkosságok mellett Prigozsin példája is biztosan intő jel volt mindenkinek, aki ilyesmit forgat a fejében…

Végül ott van a forradalom és potenciálisan a polgárháború útja. Ennek a valós lehetősége szintén csekély, elsősorban azért, mert semelyik, a háborúra érdemi befolyással bíró idegen hatalom számára nem vonzó, hogy egy atomhatalom polgárháborúba süllyedjen, mint arra még visszatérek, de azért nem is teljesen reménytelen a dolog. Oroszországban a különleges katonai művelet már az elején sem volt népszerű, amit abból is látni, hogy soha nem voltak nagy számban önkéntesek, mint ukrán oldalon, sőt, sokáig kritikusan alacsony volt a morál a harcoló alakulatoknál, újabban pedig láthatóan nő a dezertálások aránya az erőltetett, nagy vesztességekkel járó orosz támadó műveletekre válaszul – az igazsághoz hozzátartozik, hogy ukrán oldalon is igen jelentősen nőtt a dezertálások száma az elmúlt évben.

Mára pedig a 2022-es részleges mozgósítás, a magas vesztességek és az újbóli sorozás veszélye miatt még tovább romlott a hadművelet megítélése. Jelenleg a lakosság az egyre szigorodó diktatúra lehetőségeihez igazodva szürke közönyt mutat a konfliktus iránt. Ez azonban csak addig lesz így, amíg az nem lép be még jobban a mindennapjaikba, mondjuk egy újabb sorozás formájában. Nem véletlen, hogy Putyin inkább egyre magasabb fegyverpénzt és zsoldot kínálva igyekszik új katonákhoz jutni, vagyis inkább a háború gazdasági árának emelkedését fizeti meg. Nem kockáztatja – egyelőre – a politikai költségeket egy újbóli mozgósítással.

A lakossággal szemben ugyan ott van a konfliktus kezdetén 400.000 fős Nemzeti Gárda, a Roszgvardija, ami eddig csak kisebb vesztességeket szenvedett, de ez nem lenne képes megfékezni már azt sem, ha a 143 milliós országban, akár csak a lakosok 2-3 százaléka szervezetten felkelne a hatalom ellen.

Ha a katonai művelet még legalább fél évig-egy évig elnyúlik, és a minimális előrenyomulás érdekében havonta tízezreket áldoz fel az orosz hadvezetés, szinte bizonyos, hogy előbb-utóbb eljutnak arra a pontra, amikor hiába emelik a zsoldot nem lesz elég zsoldos és mozgósítani kell. Ez lehet a legközelebbi olyan pillanat, amikor az elit és a lakosság elégedetlensége összeérhet és esély mutatkozhat a rezsimváltásra. Látja ezt Putyin is, ezért tolja időben a mozgósítást, amíg csak lehet és ezért szigorítja folyamatosan a diktatúrát – illetve ezért állhat elő az a helyzet, akár már idén, hogy Putyin váratlanul nyitottságot mutathat a fegyverszünetre, ha az olyan feltételek mentén köttetik, amit otthon győzelemként adhat el.

Ezen a ponton térjünk is át a fegyverszünet kérdéskörére. Az eddigi állításom tehát, hogy ez a háború mindaddig folytatódni fog, amíg valami alapvetően fel nem borítja a jelenlegi erőviszonyokat. Mint láttuk, minden olyan forgatókönyv, ami akkora felfordulást hozna, hogy elvezethet a békéhez, igen valószínűtlen, de a fegyverszünethez sokkal kisebb kibillenés is elég.

Ahogy lassan felőrlik egymást az anyagháborúban, mindkét oldal egyre nagyobb arányban külső hatalmak segítségétől függ. Ha nincs a Nyugati Szövetség az ukránok mögött, már rég elvesztették volna a háborút. De, ha nincs Észak-Korea, Irán és főleg Kína Oroszország mögött – illetve gazdasági partnerként India is – akkor már az oroszok is veszíthettek volna. Ezt a kitettséget felismerve mindenki igyekszik a másik támogatóit elbizonytalanítani, illetve exportbevételeit lefaragni. Utóbbi kapcsán gondoljunk tavaly az ukrán gabonakivitel csak eleinte sikeres orosz akadályozási kísérleteire, vagy azóta az orosz olajfinomítókra, illetve az Oroszország-Kína vasútvonal egyik lényeges alagútjára mért sikeres ukrán csapásokra.

A harcok a frontvonalak mellett a propaganda, a titkosszolgálati, a gazdasági és a diplomáciai hadviselés szintjén is folytatódnak. Sőt, ezeknek jelenleg nagyobb a hatása a háború befejezése szempontjából, mint a konkrét harctéri eseményeknek.

Elképesztő mértékű orosz propaganda árasztotta el Európát és az USA-t – az ukrán propaganda mellett –, miközben szankciókkal és diplomáciai háttéralkukkal igyekszik a Nyugat megfojtani az oroszokat és megnehezíteni harmadik országok számára a támogatásukat. Ezek eredményeként Nyugaton tovább mélyül a 2008-ban indultpolitikai válság és egy érezhető (oroszpárti) szélsőjobbra tolódásnak lehetünk tanúi, ami annyira jelentős fejlemény, hogy külön bejegyzésben fogok rá visszatérni. A másik oldalon Oroszországnak fokozatosan egyre inkább megdrágul a katonai művelet folytatása a szankciók közvetlen és közvetett hatásai miatt, illetve egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek az oroszok Kínával szemben, mint utaltam rá.

A közeljövőt illetően négy tényező lehet döntő a fegyverszünet szempontjából. Az első a Trump elnökség. Donald megválasztása erősen valószínűsíti az amerikai szerepvállalás megváltozását a konfliktusban. Számára Kína a fő rivális, az orosz-ukrán háborút pedig olyan mellékhadszíntérnek látja az eddigi nyilatkozatai alapján, ami csak feleslegesen elvonja az erőforrásokat a fő (gazdasági) „hadszíntérről”. Ezért igen esélyes, hogy megkísérli majd fegyverszüneti tárgyalásokra kényszeríteni a két felet, akár Ukrajna részleges beáldozása árán is, hogy teljes erejével a gazdasági világháborúra koncentrálhasson. (Mellékesen, mivel az orosz-kínai kapcsolat kényszerházasság és előnyösebb Kínának, mint az oroszoknak, elképzelhető, hogy Trump fejében az is megfordul, hogy egy fegyverszünet esetén Oroszországot akár el is lehetne távolítani Kínától, és ismét a Nyugat felé fordítani. Hisz bizonyára Putyin sem bánná, ha csökkenne a Kína-függése…)

A tárgyalások kikényszerítését két módon is elérheti. Ha megvonja, vagy lecsökkenti Ukrajna katonai segélyezését, és emellett az álláspont mellett fél-egy évig makacsan kitart, azzal elbillentheti az erőviszonyokat olyan mértékben, hogy végül Zelenszkij nem tehet mást, mint hogy akár területi engedmények árán is belemenjen egy oroszoknak kedvező fegyverszünetbe. Ebben az esetben Ukrajna merül ki katonailag, még az idén. Európa hadiipara ugyanis még mindig nincs abban a helyzetben, hogy kiváltsa az amerikai katonai segélyeket, hiába adnánk még több pénzt, ha azért nem adnak el fegyvert az ukránoknak az amerikaiak, nincs már honnan elegendő eszközt és muníciót szerezni.

Másrészt Trump megfenyegetheti Putyint, hogy, ha nem mennek bele az oroszok a tárgyalásokba, akkor radikálisan megnöveli Ukrajna támogatását és így az ukránok javára billenti el a status quo-t 2025-ben. És talán nem is kéne túl keményen győzködnie erről Valgyimirt, mint utaltam rá. Ha az oroszoknak győzelemként eladható fegyverszünet születik, Putyinnak az lehet talán az egyetlen olyan kiút a különleges katonai műveletből, ami nem a bukásával jár.

Meglátásom szerint az oroszok épp Trump győzelmében bízva fokozták tavaly ősztől brutális mértékben a támadó műveleteiket a Donbaszban, és nem kímélve se embert se haditechnikát, a már középtávon is fenntarthatatlan vesztességek ellenére is igyekeznek felpörgetni a megszállás ütemét és főleg annak mértékét. Putyin talán arra számít, hogy azokat a területeket tarthatja meg végül, amiket megszállt a hadserege, így a minél jobb tárgyalási pozíció eléréséért áldoz föl most bármit és bárkit.

Zelenszkij lehet, hogy szintén erre készülve utasította az ukrán erőket, hogy törjenek be az orosz Kurszk megyébe és nem lepődnék meg, ha valójában azért lenne hajlandó elit egységeket és a legjobb felszereléseket is elégetni orosz földön, hogy területcserét kérhessen a tárgyalóasztal mellett, vagyis maga is javítsa az alkupozícióját.

Ez a fajta előre menekülés ugyanakkor vissza is üthet bármelyik oldalon, ha végül nem jön össze idén a fegyverszünet. Ha az ukránok továbbra is komoly katonai és pénzügyi segítséget kapnak a Nyugattól, akkor az az oroszok kárára borítja fel az egyensúlyt. Putyin eddig azt kommunikálta, hogy az idő nekik dolgozik és 2026-ig még gond nélkül bírják ezt a tempót – amit az ukránbarát elemzők is megerősítenek olyan orosz bázisok műholdképeinek követése alapján, ahol a fegyvertartalékokat tárolják –, miközben Ukrajna mögött a nyugati támogatás szép lassan apad az amerikai és európai politikai fordulatok hatására – vagyis a Putyin rezsim által pénzelt és a propagandájuk által is támogatott oroszbarát szélsőjobb erősödése miatt, ami ellen egyelőre teljesen védtelenek vagyunk. Ha azonban meghiúsulnak a fegyverszüneti tárgyalások és Trump hajlandó erőt, vagyis kellő katonai felszerelést biztosítani Ukrajnának a jövőben, akkor azt figyelhetjük majd, hogy az idő egyértelműen az ukránok oldalára áll, miközben a teljes orosz szárazföldi haderő lassacskán megsemmisül.

Ebben az esetben nagy kérdés, hogy mi lenne Kína válasza, hajlandóak-e jobban bevonódni orosz oldalon ellensúlyozva az USA támogatását, vagy épp ellenkezőleg, csendben kihátrálva magára hagynák az oroszokat.

Ezzel szemben, ha nem lesz idén fegyverszünet, és az USA részben vagy egészben kivonul Ukrajna mögül, akkor az oroszok gyorsabban, nagyobb területeket megszállva és magasabb ukrán vesztességek árán érhetnek el egy, a mainál akár számukra jóval kedvezőbb pozíciót, miközben az ukránoknak már nem maradnak elegendő tartalékaik, ennek ellensúlyozására, részben pont a kurszki betörés miatt, ahol értékes egységeket és felszereléseket áldoznak fel.

Mindenesetre fontosnak tartom itt elmondani, hogy függetlenül az amerikai elnökválasztás eredményétől, már előre biztosra vehető volt, hogy az orosz-ukrán konfliktus jelen szakasza a most következő elnök ciklusában zárul majd le. A háború szempontjából a választás tétje csak annyi volt, hogy mikor és milyen körülmények között jöhet majd el a fegyvernyugvás. Harris győzelme esetén egy kiszámítható felőrlő háborút láttunk volna, ami legkésőbb 2027-ben döntetlennel lezárul, Trump pedig egy sokkal bizonytalanabb, kiszámíthatatlanabb utat jelent, amikor minden és mindennek az ellenkezője is lehetséges. És itt nem csak arról van szó, hogy január 20-ig, Trump beiktatásáig bizonytalanságban vagyunk azzal kapcsolatban, hogy milyen politikát képvisel majd. Úgy vélem, az egész elnökségét jellemezni fogja a szeszélyesség, a kiszámíthatatlanság, ennek a konfliktusnak a kapcsán is több pálfordulásra számítok még tőle.

A második tényező, ami elhozhatja a fegyverszünetet, ha addig nem ér véget a konfliktus jelen szakasza, a már említett 2026-os dátum, mivel az oroszok saját bevallásuk szerint addig tudják a jelenlegi ütemben folytatni a hadműveleteket. Másként mondva akkor fogynak majd ki a régi szovjet készletekből, illetve a gazdaságnak is akkortájt válhat olyan nagy teherré a mostani tempó, hogy lassítaniuk kell. Ez azonban nem azt jelenti, hogy amennyiben Ukrajna kitart 2026-ig, akkor legyőzi Oroszországot. Ehelyett 2026-tól kezdve kisebb intenzitás mellett folyhat tovább a gyilkolás.

Ha nincs már régi orosz technika, akkor az oroszok csak az újonnan gyártott eszközökre támaszkodhatnak és azért, például 20-25 új tankot ma is el tudnak készíteni havonta, amit, ha bevezetik a hadiállapotot, még némileg növelni is tudnak. (Csak a teljesség érdekében a 20-25 új mellé még 65-70 régi tankot újítanak föl jelenleg, a havi vesztesség tankokból pedig valahol 80-120 körül alakul átlagban. A vesztességeiket, legalábbis a tavaly őszi felpörgetett offenzíváig többé-kevésbé képesek voltak pótolni.)

Ezen felül megtehetik azt is, hogy a nem ellenséges külföldi országokból vásárolják vissza a régi szovjet fegyvereket és azokat újítják föl. Ez utóbbival kisebb mértékben már ma is próbálkoznak, főként a helikopterek esetében, de minden ilyen megoldás érdemben drágítja a háborút. Ott van persze az a lehetőség is, hogy külföldi haditechnikát vesznek, amire Irán és Észak-Korea kapcsán is van már bőven példa, illetve nem halálos eszközök terén Kína is a partnerük, de ez még költségesebb, mint a régi szovjet eszközök visszavásárlása.

Az orosz gazdaság hivatalos adatok szerint ma a GDP 8%-át fordítja a különleges katonai műveletre, nem hivatalosan viszont a hazai össztermék 35-40% közvetve, vagy közvetlenül a háborúba ömlik. A szankciók nem törték meg Oroszországot, de annyi eredményük volt, hogy kevesebb és rosszabb minőségű haditechnika készül az orosz gyárakban, miközben egyre drágábbá válik a konfliktus finanszírozása is. Csempészet útján persze kijátsszák az összes szankciót, de lassabban, drágábban és kisebb volumenben megy így az árucsere. Újabb szankciókkal, illetve az eddigiek szigorúbb betartatásával elvben beszűkíthetőek annyira az oroszok gazdasági lehetőségei 2025-2027 közt valamikor, hogy már képtelenek lesznek finanszírozni egy ilyen léptékű konfliktust.

Ide kapcsolódik a harmadik lényeges szempont a fegyverszünet szempontjából, Kína bevonódásának a mértéke. Ha ’26-ig Kína úgy dönt, hogy jobban beáll Oroszország mögé az sorsdöntő lehet. Akár pénzzel és diplomáciai kapcsolatrendszerrel segítik az oroszokat, hogy szerezzenek még haditechnikát a világ azon részéről, amely nem ellenséges Oroszországgal. Akár úgy, hogy ők maguk adnak át fegyvereket és biztosítják a szükséges átképzést, akár úgy, hogy konkrétan kínai „önkénteseket” küldenek harcolni az ukránok ellen – vagy Észak Koreai „önkénteseket” küldenek maguk helyett még nagyobb számban. Amennyiben ezek bármelyike megtörténik, akkor nagy kérdés, hogy erre mi lenne a Nyugat válasza, ettől függene ugyanis a konfliktus alakulása és az is, hogy mikor és milyen fegyverszünet jöhetne el. Ha nem nyíltan lép be valaki az orosz oldalon, az nem vonná magával automatikusan a Nyugat belépését, amiről korábban írtam, de biztosan felmerülne, hogy a Nyugat is „önkéntesekkel” segítse Ukrajnát. Ezt azonban demokráciákban nehezebb átverni a lakosságon, mint egy diktatúrában.

A másik oldalról, ha Kína csökkenti a támogatása mértékét Moszkva felé, azzal is döntő fordulatot hozhat 1-1,5 éven belül. Hszi-Csin Ping rezsimje számára valójában igen ellentmondásos ez a különleges katonai művelet. Egyrészt érdekük a Nyugat gyengítése, sőt, Putyin sikere olyan precedenst teremthetne, ami alapján megindulhatnának ők is Tajvan ellen. Másrészt a gazdasági válság és bizonytalanság, illetve a világ biztonsági helyzetének a romlása inkább Kína érdekei ellen való. Persze, jól jön az olcsó olaj és gáz az oroszoktól, de, ha lassul a világgazdaság, kevesebbet érdemes termelni, így ezekből is kevesebb kell – idén már kevesebbet is vásároltak a kínaiak Putyin legnagyobb bánatára.

Végül Oroszország meggyengülése és a Kínától függő helyzetbe kerülése egyértelműen Hszi számára kedves fejlemény, így a konfliktus elnyúlása a gazdasági és biztonsági költségek ellenére hasznot is hozott a kínaiaknak. Mindezek miatt egyáltalán nem egyértelmű a kínai álláspont és az sem, mikor látják úgy, hogy jobban Putyin hóna alá kell nyúlni, vagy épp ellenkezőleg, már nem éri meg tovább támogatni Vlagyimirt. Az biztos, hogy egy orosz rezsimváltás most nem áll érdekükben, ahogy Európának és az USA-nak sem, mert félő, hogy egy polgárháborúba süllyedő atomhatalom tömegpusztító fegyverei rossz kezekbe kerülnének, vagy olyan szélsőségesek jönnének ki győztesen a belső villongásból, akik még inkább veszélyeztetnék a világ biztonságát. Visszautalva a béke forgatókönyvekre ezért tartom valójában valószínűtlennek a forradalmi utat.

A negyedik fejlemény, ami a fegyverszünet irányába billentheti a mérleget az ukránbarát európai egység megbomlása, amin miniszterelnökünk mellett már szlovák kollégája is aktívan dolgozik, akárcsak a most még ellenzékben lévő, de a hatalom közelébe kerülő szélsőjobbos pártok többsége kontinens-szerte. Az „illiberális fordulatok” egyben potenciálisan oroszbarát fordulatok is, és valóban nem vagyunk messze attól, hogy egyszer csak ezek az erők kerekedjenek felül az EU-n belül. Ahogy egyre jobban megtörik az európai egység, úgy lesz egyre nehezebb Ukrajna finanszírozása, amennyiben az új rezsimek ezt Orbánhoz hasonlóan vétózzák. Az EU-nak valóban komoly gazdasági teher a háború, mind az orosz olaj és gáz, mind az ukrán acél kiesése miatt. Másfelől komoly biztonsági kockázat, ha eszkalálódik, hisz azonnal céltáblává válik az egész kontinens. (Miniszterelnök úr is ezekkel magyarázza legtöbbször a „békepártiságát”.) Épp ezért a mielőbbi béke, vagy legalább a fegyverszünet talán az összes beavatkozó külső hatalom közül, leginkább az EU-nak érdeke.

Ugyanakkor, bár anyagilag az EU a legnagyobb segélyező, katonailag, mint utaltam rá az USA szerepe sokkal jelentősebb. Elvben persze, ha leállnak az EU segélyei és az USA nem pótolja ki ezeket, az ukrán államcsődön keresztül is rákényszeríthető Zelenszkij az ukránoknak kedvezőtlen fegyverszünetre. Vagyis nem csak a szankciók orosz gazdaságra gyakorolt hatása, de az európai segélyek ukrán gazdaságra gyakorolt hatása is megteremtheti a fegyvernyugvás kényszerét.

Ez azonban csak egy elvi lehetőség. Európa ugyanis nem egységes, a kontinens országai nem csak az EU-n keresztül, de egyénileg is támogatják Ukrajnát, így az oroszbarát fordulatok néhány országban, vagy akár magában az EU-ban is, csak a támogatás szűkülését, nem a teljes megszűnését jelentik. Ami persze elérhet egy olyan kritikus szintet, amit Ukrajna már nem tud kigazdálkodni és rákényszerül, hogy az érdekei részleges feladásával tárgyaljon a fegyverszünetről.

Ha ez megtörténik, az rövidtávon mind gazdaságilag, mind biztonsági szempontból pozitív fordulatot hozna az EU országainak többsége számára. Azonban az EU ebben sem egységes. Az oroszokkal határos tagállamok, vagyis a balti országok, a skandinávok és Lengyelország számára minden olyan megoldás, ami magában rejti annak az esélyét, hogy az oroszok újból megerősödnek hagyományos fegyverek terén és ismét támadhatnak, elemi rettegést szül és érthető módon. Az oroszok akár rájuk is támadhatnak egy ilyen esetben, ezért ők talán az egyedüli beavatkozó hatalmak, akik azt mondják, az oroszokat most, Ukrajnában kell megverni, mégpedig elég megsemmisítő mértékben, hogy a mindenkori orosz rezsim imperialista ambícióit hosszú időre letörjék. Ők azok, akik Putyin bukását a kisebbik rossznak tarthatják.

Mert fontos kimondani, hogy egy oroszoknak kedvező fegyverszünet a pillanatnyi háborút elhárítja ugyan, de középtávon komoly biztonsági kockázatot jelent Közép- és Észak-Európa számára. Sőt, a kontinens egészére nézve is, ha nem csak a katonai, de a titkosszolgálati veszélyeket is nézzük. Az oroszok borzasztóan veszélyesek a (sikeres) beavatkozási kíséreteiken keresztül a demokráciáinkba. Ez utóbbi miatt, legalábbis megfontolandó, hogy Putyin bukásának az előmozdítása mennyiben lenne az EU érdeke.

A külső hatalmak bevonódása miatt sokszor felmerül, hogy valójában az orosz-ukrán konfliktus egy proxy háború. Itt szeretném azonban leszögezni, hogy ez nincs így, annak ellenére, hogy meghatározó szerepe van a külföldi támogatásoknak. Mind az ukránoknak, mind az oroszoknak van önállósága és mozgástere, de az is igaz, hogy ez nem végtelen. Az ukránok például megtehetik, hogy orosz olajfinomítókat támadnak a saját fejlesztésű drónjaikkal az amerikai intelmek ellenére, de nem tehetik meg, hogy amerikai fegyverekkel tegyék ugyanezt, mert akkor a támogatások elvesztését kockáztatják.

Az oroszok is fenyegetőzhetnek nukleáris csapással, de azt nem hajthatják végre, mert Kínát és Indiát is elveszítenék, ráadásul a NATO válaszlépését is kockáztatnák, aminek hatására vagy elveszítik a háborút, vagy globális nukleáris atomháborúba kezdenek a vereség elkerülésére és helyette mindenki veszít, ahogy eltörlik a technológiai civilizációt és hosszú időre lakhatatlanná teszik a Földfelszínt.

A jelen bejegyzésben leírtakon túl természetesen számos világjelenség hatással van ilyen-olyan mértékben a konfliktusra. A palesztin-izraeli háború kapcsán láthattuk, milyen gyorsan tud kiesni a nyugati hírekből az orosz-ukrán konfliktus. Ami azt is maga után vonja, hogy a nyugati politikusok figyelme is más irányba fordulhat, amitől csökken például annak a politikai költsége, ha valaki kihátrál Ukrajna mögül. Ha mondjuk, kitör a tajvani háború, az biztosan negatív hatással lesz az ukránok mostani lehetőségeire.

Az MI fejlődése, annak katonai alkalmazásán keresztül szintén meghatározó változást hozhat a konfliktusban, hisz az ukrán front a legkézenfekvőbb gyakorló terep az újdonságok azonnali tesztelése szempontjából. Ha például kijönnek a bármelyik oldal által fejlesztett MI-k olyan megoldással, ami a másik oldal drónflottáját kiiktatja, azzal gyors fordulatot hozhatnak a saját javukra, mivel a drónoknak olyan nagy már a szerepük a háborúban, hogy aki elveszti a drónjait, az jó eséllyel elveszti a háborút is.

Az ökológiai válság enyhébb teleket, több sárt és nehezebb téli műveleteket jelent, nagyobb vesztességek mellett, ahogy azt az oroszok már másodszor tapasztalhatják – mivel télen mindig ők voltak a támadó fél és ez az időjárási változás inkább a védőket segíti. De változást hozhat, mondjuk egy új, a Covidnál pusztítóbb világjárvány is, fegyvernyugvásra kényszerítve a feleket. Valójában felsorolni sem lehet, mik azok a regionális, vagy világesemények, amik mind lényeges változást hoznának ebben a konfliktusban, az mindenesetre kijelenthető, hogy a legtöbbjük igen valószínűtlen és a sci-fi kategóriába esik – pl. aszteroida becsapódás a Földbe, vagy egy idegen invázió a Föld ellen, stb..

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy ha külső hatalmak nem kockáztatják meg, hogy nyíltan, vagy fedett formában közvetlenül is bekapcsolódjanak a konfliktusba, akkor sem Putyin nem tudja megbuktatni Zelenszkijt, sem Zelenszkij Putyint. Katonailag ugyanis majd három év háború után is pariban vannak egymással a felek, az erőviszonyok lényegesen nem mozdultak el egyik irányba sem.

Ugyanakkor látni kell, hogy ez elsősorban Putyin magánháborúja, így, ha ő elmozdul a hatalomból, az utat nyithat a béke felé, aminek ma még igen kevés a realitása, arra nem is törekszik egyik beavatkozó, külső hatalom sem.

A hosszan elhúzódó harcok mindkét hadviselő felet egyre nagyobb mértékben külföldi támogatóikkal szemben függő helyzetbe kényszerítették. A Nyugat Ukrajna, Kína pedig Oroszország mögött áll, és ha ezek a támogatók fegyverszünetet akarnak, kikényszeríthetik azt. Igyekeznek is minden eszközzel hatást gyakorolni egymás és a saját támogatóikra mind az oroszok mind az ukránok, hogy nekik kedvező irányba billentsék el az erőviszonyokat.

És épp a külső hatalmak jelentősége miatt a harcterek mellett és helyett a propaganda, a titkosszolgálati és a gazdasági háború jelentősége sokkal nagyobb a konfliktus lezárása szempontjából, mint a harcok mindenkori állása. Ha azt szeretnénk megtudni, mikor lehet vége a háborúnak, ezekre érdemes figyelni, nem arra, hogy kinek hány katonája és fegyvere van még, illetve kinek mekkorák a vesztességei.

A folytatásban éppen ez utóbbi szempontokról szeretnék írni, vagyis mindarról, amiről több szó esik ugyan a közbeszédben az orosz-ukrán konfliktus kapcsán, de valójában nem meghatározóak a harcok befejezése szempontjából.

Közel egymillió hívőt veszített a katolikus egyház az elmúlt 10 évben a legutóbbi népszámlálás adatai szerint, míg a protestáns felekezetek lélekszáma stagnál, amivel egy világszintű trendbe illeszkedik Magyarország, miközben a hit alapú gondolkodásra nem csökkent a kereslet. „Morális válság van”, hangzik erre az egyház válasza, vagyis a társadalom a hibás, amiért elfordulunk Krisztustól, az egyháznak ebben nincs felelőssége. Hodász András, kiugrott katolikus pap ezzel szemben az egyház saját „hitelességi válságáról” beszél. Maga a jelenség pedig azért lehet érdekes mindannyiunk számára, mert egyszerre egyházi belügy, társadalmi folyamat és politikai jelentőséggel bíró trend, hisz mégiscsak a keresztény-demokrácia morális alapját adó szervezetek válságáról beszélünk.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló önhazugságokat vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. De beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadságfogalmunkat körüllengő hipokráciáról is. Volt már szó a központi értékké vált toleranciához kötődő önhazugságokról, a tolerancia diktatúrájáról, kitértem a szakmák társadalmi megítélését övező álszentségekre, vagy a valódi zöld erőfeszítések helyett széles körben alkalmazott zöldre festésre. Vizsgáltam a tehetséghez és a sikerhez fűződő hipokrita közmegegyezéseket, illetve a marketing megtévesztő, gondolkodásunkat és ezáltal világunkat meghatározó működését. A bejegyzéssorozat befejező részében a „legszentebb szervezet” a katolikus egyház álszentségeit veszem nagyító alá a csökkenő társadalmi beágyazottságukon keresztül.

Az alábbiakban széles értelemben arra keresem a választ, hogy miért veszíti el híveit az egyház, illetve miért nem tud újakat magához vonzani? Kíváncsi vagyok arra is, mi lesz az egykori hívekkel, „hova tűnnek” ők? Végül megvizsgálom, milyen szerep és jövő várhat az egyházakra és a vallásokra? Mindezek közben pedig szeretném tisztázni azt is, mi egyáltalán a keresztény vallás, valamint azt, hogy pontosan mi is az az intézmény, amit keresztény egyháznak nevezünk, hogyan, miért alakult ki és hogyan változott a szerepe napjainkig?

Maga a keresztény vallás egy hitrendszer, vagyis egy narratíva arról, hogy mi helyes és mi helytelen, hogy hogyan kell(ene) élnünk. Azért jött létre, mert egyrészt a hívek számára iránymutatást és célt ad, fogódzót jelent az életben, másrészt a hatalmasok szempontjából ideológia, ami elfogadtatja a társadalmi egyenlőtlenségeket, tiltja az „isten rendje” elleni lázadást és irányíthatóvá teszi a sokaságot az úr akaratára való hivatkozással. Hatása ugyanakkor messze túlmutat a hívők közösségén.

Ha nem vagyunk hívők, akkor is a keresztény kultúrkör vesz bennünket körül, vagyis abban a normarendszerben szocializálódunk, amelyben a Bibliában lefektetett morál alapján állnak az erkölcseink. És még a legelkötelezettebb ateisták is nagy vonalakban ennek a morálnak az alapján határozzák meg a maguk számára a jó és a rossz fogalmát – csak ennek sokuk valószínűleg nincs a tudatában. Gondoljunk csak bele, hogy a gyilkosságról, a magántulajdonról, a hűségről, az őszinteségről, a segítségnyújtásról, vagy épp a családról alkotott képünk mennyire megegyezik a bibliai képpel. Még akkor is, ha mi magunk nem ennek a képnek megfelelve élünk, ehhez képest határozzuk meg a viszonyulásunkat. (Írom mindezt ateistaként.)

Vagyis ez a normarendszer és erkölcsiség alapvető elemeiben töretlenül velünk él a szokásrendjeinkben, és a törvényeinkben, így, mikor az egyház morális válságról beszél, legalábbis részben nincs igazuk. Hisz nem ez az erkölcsiség jutott válságba, csupán maga az egyház. A vallástól közvetlenül már nem függő, de abban gyökerező elveink jó eséllyel azt is túlélnék, ha teljesen eltűnnének a keresztény egyházak, vagy maga a vallás is és tovább élnének valami újban, ami a kereszténység után jön, de ne szaladjunk ennyire előre.

A keresztény narratíva alapja, mint írtam a Biblia, ami bő 1600 éve, a 397-es karthágói zsinat óta változatlan formában hirdeti az igét. És bár a Biblia szövege állandó, az értelmezése sokszor változott az idők során a pillanatnyi politikai céloknak megfelelően. Ma Jézus szeretete, isten megbocsátása és a morálisan helyes életvitel az egyház fő üzenetei, de ebből merítették a legitimációt a pogányok elleni kegyetlen térítőháborúkhoz, a boszorkányégetésekhez, a „szent földet” vérbe borító keresztes hadjáratokhoz, a gyarmatosítást kísérő misszionárius térítőháborúkhoz, vagy a különféle reformációs törekvésekkel fellépő „eretnekekkel” szembeni vallásháborúkhoz, mindez pedig végül az újkori inkvizíció brutális kínzásaiban és kivégzéseiben csúcsosodott ki.

Annyi háború, népirtás és könyörtelenség szennyezi a római katolikus egyház múltját, annyi borzalomra adtak már áldást, sőt, álltak azok élére, hogy ezeknél kevesebbért tiltott ideológia ma a kommunizmus és a nácizmus. És miközben a 20. századi totalitárius diktatúrák ideológiáit néhány szélsőséges emberen kívül senki nem szeretné rehabilitálni, a katolikusok azt mondják, legyünk türelemmel, megértéssel az egyház (bűnös) múltja iránt, hogy ne azt nézzük, milyen volt a legrosszabb pillanataiban, hanem azt, hogy milyen most, a „szeretet egyházaként”. Mintha az új-kommunisták azzal védenék népirtó örökségüket, hogy „de hát a proletárdiktatúra végül felszámolta a nagy vagyoni egyenlőtlenségeket és kiépítette a mindenki számára elérhető állami ellátórendszereket”.

Ugyanakkor nem az egyház által, vagy a kereszténység nevében elkövetett emberiség elleni bűnök miatt veszítettek népszerűségükből a keresztény felekezetek. Hisz miközben ilyenek zajlottak, az egyház szinte mindvégig virágzott, népszerűsége, elfogadottsága töretlen maradt. Megtörték a különféle pogányokat és megannyi eretnek mozgalmat, majd a szellem- és természetimádó népek egész sorát Ázsiában, Afrikában és Amerikában, a Közép- és Dél-Amerikai indián birodalmak vallásait, feltartóztatták a muzulmánokat, erre jöttek a 20. században a feministák, meg később a woke és megrengették ezt a majd 2000 éves szervezetet. Mert nem tudtak mit kezdeni azzal a keresztények, hogy mára ciki a nőket másodrendű polgároknak tekinteni és nem elfogadott többé széles körben a homofóbia sem – hisz maga a Biblia egy homofób könyv, vagy legalábbis vannak homofób részei.

Az sem segített persze, hogy pedofil botrányok sora rázta meg világszerte a katolikus egyházat, kérdéseket vetve fel a papi nőtlenség, a cölibátus intézményével szemben, ami mögé bújva menedékül szolgál mindenféle szexuális kisebbséghez tartozóknak, de különösen a meleg, illetve pedofil keresztények egy részének. És jogos indulatokat váltott ki a hívekben az a gyakorlat, hogy az egyház hosszú időn át az elkövetőket és nem az áldozatokat segítette, az ügyeket igyekezett eltusolni, hogy a saját jó hírét és társadalmi státuszát megőrizze.

Emellett a tudomány eredményei nevetségessé tették a Bibliában szereplő teremtéstörténetet – ennek hatására már maga az egyház is szimbolikusan és nem szó szerint értelmezi azt – és alternatív magyarázatok sorát szállítja a világ működéséről. A pszichológia újszerű megközelítéseket kínál a lelki nyomorúságra – a pszichoterápia hatékonyabb eljárásnak bizonyul, mint a rózsafüzér, meg két miatyánk –, továbbá az állami ellátórendszerek világi alternatívát nyújtanak az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátás területén. A New Age, az ezotéria, az újkeresztény közösségek, a jóga filozófia, az iszlám és a buddhizmus pedig mind olyan új opciók a spiritualitásra vágyó polgárok számára, amik felpezsdítették a versenyhelyzetet a vallási piacon.

Végül az utóbbi évtizedekben több ország helyi egyháza aktívan kapcsolódott be a politikába, valamelyik politikai oldal, vagy párt támogatására buzdítva a híveit – tipikusan a jobb oldal mellé állnak és azt üzenik, hogy „mi vagyunk a jobbak, mert mi vagyunk az erkölcsösek, velünk van isten” –, ami alapvető félreértése az egyház szerepének a közügyek alakításában. Hisz a politika megosztó dolog és a katolikus egyház akkor tudott igazán hatalmas lenni, mikor a megosztó ügyek fölött állva, azokban nem foglalt nyíltan állást, hanem univerzális jellegét hangsúlyozta, de erre még visszatérek.

Az pedig igen sovány reakció minderre, hogy „morális válság van”, hogy „veletek van a baj, akik elfordultok az egy igaz istentől”, vagyis az egyház kioktat és moralizálva ítélkezik az elvesztett hívek fölött. Ezzel pedig nemhogy azok számára nem tud vonzó lenni, akik nem követik a szervezet tanításait, de olykor még azokat is elüldözi, akik ma még a követői. Másként mondva mára a legtöbb helyen kiürültek a templomok és akik mégis maradtak, a szeretet nevében gyűlölködve ítélkező idős nénik és a realitás talajától messzire szakadt prédikátorok, akaratuk ellenére mindent megtesznek azért, hogy ezek a templomok üresen is maradjanak. Meglátásom szerint mindezek együttesen az okai annak, hogy tömegesen fordulnak el a hívek a katolikus egyháztól, amin eddig nem sokat tudott segíteni a Ferenc pápa nevével fémjelzett legújabb kori „ellenreformáció” sem.

Maga Ferenc megtestesíti a „jó fej” pápa karakterét, személyében szimpatikus sok nem-hívő számára is – és ugyanezért fanyalgást vált ki az említett nénik és prédikátorok körében –, de hiába a korlátozott reformok és a sokszor mindannyiunk számára megszívlelendő pápai enciklikák, köti őt is a Biblia ódon merevsége és főként nem tudja ellensúlyozni az egyházszervezet említett bűneit és moralizáló működésmódját. Egyetlen szimpatikus pápától nem cserélődik ki a papság és nem újul meg a gyülekezetek szellemisége sem. A 2024 végén bejelentett egyházreformokban is az érződik számomra, hogy belülről nézve óriási, kívülről szemlélve apró, óvatos lépések abba az irányba, hogy az egyház visszaszerezzen valamit elvesztett vonzóságából, miközben omlik össze a szervezet társadalmi szinten. Ha megvalósulnak, talán már az is kevés, de kérdés, hogy egyáltalán át tudja-e verni a Vatikán az akaratát a papságon világszerte.

(A Biblia régies tanításai persze állandóságot, stabilitást is sugallhatnak, támaszt is nyújthatnak, amit gyakran kiemelnek az egyházat védő hívők, de ma számomra az látszik, hogy inkább merevségnek, rugalmatlanságnak, dogmatizmusnak tűnik a többség szemében az évezredes sorokhoz való ragaszkodás.)

Ha el is fogadjuk, hogy a Biblia számos, mindannyiunk számára értékes tanítást tartalmaz, akkor bennem felmerül a kérdés, hogy lehet-e keresztényi módon élni, ha az ember nem hívő? Hiszen istenhit nélkül is bűnnek tarthatjuk az emberölést, lehetünk segítőkészek, altruisták, lehetünk megértőek, empatikusak embertársaink iránt, élhetünk takarékos életet, lehetünk önmegtartóztatóak, stb. Ezek a vallástól független értékek, nézőpontok, vagy viselkedési módok. A keresztény tanítás értelmében azonban azok, akik nem „fogadják be” istent a pokolra jutnak, örök szenvedés és kárhozat vár rájuk.

Vajon mit mond az el istenről, hogy hiába élsz a saját normarendszere szerint is jó életet, ha nem imádod őt, a pokolra küld? Hogy egy kicsinyes nárcisztikus alak, mint az ószövetség számos történetében. És erre hiába mondják bizonyos keresztények, hogy „isten akkor is szeret, ha te nem szereted őt.”, annyira a saját tanításaik szerint sem szeret, hogy a mennyországba bebocsátást engedjen a hitetleneknek. A szeretete valahogy a halálunkkal véget ér, a „halhatatlan lelkünkre” az már nem vonatkozik. És ehhez még ellenségesnek sem kell lenned istennel szemben, gyűlölnöd sem kell, elég, ha nem hiszel a létezésében.

Ez a fajta intoleráns istenkép azután megjelenik az egyházak intoleranciájában is az ateizmus iránt. Érdekes módon ma nem a más vallásúakat vegzálják elsősorban a hittérítők, hanem a vallástalanokat. Valahogy azt nem bírják elviselni, hogy vallásos hit nélkül is lehet teljes életet élni. A szeretettelinek szánt, de valójában erőszakos hittérítés pedig soha nem volt hatékony mód a nem hívők eléréséhez. Az aktív hittérítés annak a teljes félreértésén alapul, hogy mikor, miért szoktak emberek megtérni. Ugyanis soha nem a magukat jól érző emberekben fortyan fel a vallási buzgalom, mindig a kétségbeesett, szenvedő, helyzetüket kilátástalannak látó személyek fordulnak a hit felé. Az egyház feladata tehát nem az agresszív térítés, hanem az „ajtók kitárása” a kétségbeesett emberek előtt.

Mert kétségbeesett emberek ma is vannak szép számmal a világban, igényelnek is a racionális magyarázatok mellett (vagy helyett) kevésbé kézzelfogható, mondjuk spirituális megfejtéseket, de a hagyományos keresztény egyházak kapui, ha tárva is vannak, nem vonzóak a többség számára. És itt érkezünk el ahhoz, hogy mik az egyház és a vallás funkciói az „egyszerű emberek” szempontjából.

Egyrészt egy közösséghez való tartozást jelent, ha vallási gyülekezethez kapcsolódunk. De, mint följebb már írtam, a keresztény gyülekezetek nagy része összezsugorodott és azok a tagok akik maradtak, nem feltétlenül olyanok, akikhez jó érzés tartozni. A Hit Gyülekezetéhez hasonló újkeresztény közösségek egyik vonzereje éppen abban áll a hagyományos felekezetekhez képest, hogy élő közösség és élő hitélet jellemzi a vidám vasárnapokat. Nem olyan formalizált még, ami ott történik, mint egy katolikus mise esetében, jobban is hasonlít az őskeresztény közösségek összejöveteleihez – azzal a lényeges különbséggel, hogy egykor ezek az alkalmak akár orgiába is torkollhattak, ma meg be kell érni a néha bizarr, földön fetrengős extázissal, vagy ahogy ők nevezik, „istenélményekkel”.

Vannak persze olyan katolikus papok, mint Pál Feri, akik köré élő közösség gyűlik, de mára ők a kivételek és nem véletlenül. A katolikus egyház első komoly válságát az egyházi korrupció, a búcsúcédulák árusítása okozta. Erre válaszként született Luther, majd Kálvin protestantizmusa, melyekből kinőve az evangélikus és a református egyház „piaci versenytársakká” váltak a katolikus vallással szemben Európában, a hívek pedig tömegesen áramlottak át e két új felekezetbe.

Erre a versenyhelyzetre az ellenreformációval válaszolt a katolicizmus, kigyomlálva egyrészt a korrupciót a szervezet soraiból, másrészt ekkor váltak a keresztény egyházak szigorú, aszkéta életvitelt hirdető, kioktató, ítélkező, moralizáló egyházakká, amilyenek ma is – nem csak a katolikusok, hanem mind. És nehéz úgy hirdetni az örömhírt, hogy közben örömtelen maga a szervezet…

A vallás következő funkciója, hogy segítsen értelmezni, keretbe foglalni a valóságot és főként megmagyarázni a „megmagyarázhatatlant”. Ezért kezdődik minden egyház szent szövege teremtéstörténettel, van tele példázatokkal, hogy miért viselkedik a kiszámíthatatlan természet (vagy ebben a megfogalmazásban isten), hol így, hol úgy, ezért (is) beszél a helyes életről, amivel beteljesíthetjük a teremtő céljait – vagyis célt és értelmet ad a céltalan életünknek – és végül ezért kiemelten fontos, hogy tudni véli, hogy mi vár ránk a halál után.

A teremtéstörténet és a természet működése vonatkozásában ugyanakkor, mint írtam, már nem a Biblia az irányadó szöveg, sokkal inkább bízunk az empirikus bizonyítékokon alapuló tudományban. Az az életcél pedig, ami a kereszténységben megjelenik, mára sokat veszített a vonzerejéből.

„Élj istenek tetsző, erényes életet és az úr majd megjutalmaz a túlvilágon, cserébe a mennyországba jutsz.” – valahogy így tudnám összefoglalni azt az üzenetet, amivel évszázadokon át próbálták rávenni a keresztény társadalmak szegényebb sokaságát, hogy fogadják el a sorsukat és ne próbálják felborítani „az isteni rendet”, vagyis az urak rendjét, ne csináljanak forradalmat. Ezzel szemben a ma, erőforrásbőséghez szokott fogyasztói társadalmaiban még az életünkben szeretnénk boldogok lenni, a halál utáni jutalom ígérete közel sem olyan hívogató, mint egykor. A halálról különben sem akarunk tudomást venni, amíg csak lehet, így a mennyországról szóló történeteket is inkább elhessegetjük, és csak akkor vesszük elő vigasztalódásul, mikor egy szerettünk halálával szembejön az elmúlás.

Ehhez képest a jóga, a buddhizmus, az ezotériák széles tárháza, a pszichoaktív szerek, a pszichoterápia, de a sport, az alkohol és a drogok is azonnali, vagy viszonylag gyors, még bőven az életünkben elérhető megoldásokat kínálnak arra, hogy boldogok lehessünk, amivel a kereszténység pillanatnyilag nem tud versenyre kelni.

Végül az előbbihez szorosan kapcsolódva az egyház közvetítésével a vallás feladata a lelki nyomorúság feloldása valamilyen szertartások, lelki gyakorlatok keretében. A cölibátusban élő, a hétköznapi emberek problémáitól távol tartott papok többsége azonban nem érti igazán a hívek problémáit, így nem is tud hitelesen kapcsolódni hozzájuk. Mikor a már idézett kijelentésében Hodász András hitelességi válságról beszél, akkor a bántalmazások és pedofil ügyek mellett erre gondol. A gyóntatás során a feloldozással és a felrótt szövegek ismételgetésével a hívek bűntudata persze pillanatnyilag enyhül, de sokszor nem kapnak elég megértést, elég segítséget ahhoz, hogy önmagukat jobban megismerve más típusú megküzdésekkel éljék az életüket, így többen újra és újra elkövetik ugyanazokat a vétkeket. Paradox módon ebből előállhat az a gyakorlat, hogy egy hívő gyarlóbb életet él, mint egy ateista, mégis, a gyónás által feloldozva elvben ő a mennyországba juthat, míg a vallástalan a pokolba. Ezt pedig azért is emelem ki, mert a keresztény álszentségek széles köre kapcsolódik a gyónás intézményéhez.

De a papok neveltetésének és életének életszerűtlensége különösen élesen talán akkor jelenik meg, mikor nem „bűnökkel”, hanem komolyabb nehézségekkel fordul egy hívő a lelkipásztorához, aki nem tud mással válaszolni, csak a Biblia példabeszédeivel. Illetve nehezen tudom eldönteni melyik lehet a cikibb élmény, a kötelező iskolai szexuális felvilágosítás, vagy a katolikus jegyesoktatás, ahol egy elvben szűz, egyedülálló férfi oktatja az x éve kapcsolatban lévő, sokszor már közös háztartást vezető, együtt élő, általában szexuálisan aktív párokat arra, hogyan kell házasságban élni. Mindezekhez sokkal relevánsabban nyúl a pszichológia, amivel újabb funkciót veszített a katolicizmus.

A fentiek alapján azt hiszem, már kellő alapossággal megválaszolható, hogy hová is lesznek az egyházat elhagyó hívők. A kutatások szerint egy részük újkeresztény felekezetekhez, vagy a buddhistákhoz, ritkábban az iszlámhoz, vagy a zsidó valláshoz csatlakozik, esetleg ezotériahívőbe megy át, legritkább esetben protestáns feletekhez pártol, más részük a vallást is elhagyva ateistává lesz, a többségük azonban megmarad egyház nélküli kereszténynek. Az ilyen ember a vallását nem hagyja el, csak a katolikus egyházat, így ők lehetnek azok, akiknek a visszacsábításában Ferenc pápa bízhatott a reformjai bevezetésekor.

Az egyháznak ugyanakkor, mint utaltam rá, nem csak az egyes emberek életében lehet szerepe, de társadalmi, gazdasági, sőt, politikai funkciókat is betölt(het). A Római Birodalom hosszú hanyatlása idején ezt ismerte föl Nagy Konstantin császár is, mikor 313-ban a milánói ediktummal engedélyezte a kereszténység gyakorlását a birodalomban, majd I. Theodosius császár, aki 380-ban államvallássá tette. Mindketten azt remélhették, hogy a kereszténység lesz az az új narratíva, ami összetartja a gyengélkedő Rómát. Hogy a túlvilági üdvösségért cserébe a hívek betartják az uralkodó rendjét, megvédik az impériumot a „hitetlenek” külső fenyegetésével szemben és végső soron ez lehet az az ideológia, ami, megtérítve a Limest, vagyis a határt átlépő germán, gót és egyéb törzseket segít majd abban, hogy befogadva az új jövevényeket ismét megerősítse Rómát, ahelyett, hogy elsöpörné a népvándorlás.

Ezt a célt szolgálta 382-ben a római zsinaton a Biblia kanonizálása is, mivel ekkor döntötték el, mely iratok, mely hittételek kerülhetnek bele a könyvbe és melyek nem (a császár szándékaitól sem függetlenül) – ez a folyamat a már említett 397-es, a karthágói zsinaton zárult le. A birodalmi egyház birodalmi Bibliája büszkén hirdette is az egy isten, egy császár elvet, mely szerint a császár az úr földi helytartója, törvényei egyben isten törvényei is. Erre hivatkoztak később a középkorban a különféle királyok és császárok, de még a nemesek is, mikor azt állították, hogy a feudális társadalmi berendezkedés isten rendje szerint való.

Talán a fenti sorokból már sejthető, miért érte meg a „barbár” fejedelmeknek és királyoknak a keresztény egyházra cserélni eredeti pogány hitüket, miután Konstantin és Theodosius reményeivel szemben megbuktatták az akkorra már kettészakadt impérium nyugati felét 476-ban. Egészen eddig a pontig a történelemben minden egyház az állam szolgálója, alattvalója volt és az urak rendjéből fakadó egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat volt hivatva legitimálni. Bár az ókori Egyiptomban akadtak rövid időszakok, mikor egyes fáraók teokráciává, vagyis papság uralta állammá fejlesztették a birodalmukat, illetve arra is volt példa, hogy a papság maga igyekezett átvenni az uralmat az állam fölött, ezek azonban mindig csak rövidke közjátékok maradtak a történelem színpadán.

A középkori pápák azonban, mint a birodalom nélkül maradt birodalmi egyház vezetői nem haboztak megragadni a vissza nem térő alkalmat, hogy a meggyengült és széttöredezett világi hatalom fölébe nőhetnek. A Róma bukása utáni századokban a keresztény egyház vált azzá a közös gondolattá, ami összetartotta a sokfelé szakadt kontinenst, majdnem 1500 évvel a kommunista internacionálé előtt megvalósítva a katolikus internacionálét. Bizonyos vonatkozásokban maga volt a kor Európai Uniója, NATO-ja és ENSZ-e egyszerre. Közös identitást adott, katonai szövetségbe terelt a muszlimokkal szemben és alapot szolgáltatott a diplomáciai egyeztetésekre az egymással gyakorta háborúzó mindenféle királykák között.

A római pápák mind nagyobb önállósága, hatalma és politikai tényezővé erősödése vezetett el 1054-ben formálisan a keleti, ortodox és a nyugati, római katolikus egyház szétszakadásához, mivel a római pápa jó ideje nem fogadta el maga fölött a Bizánci császár fennhatóságát sem.

Azonban ekkorra már a katolikus egyház valami még többé fejlődött, ez lett a történelem első multinacionális nagyvállalata. Európa minden országában jelentős földbirtokos volt, sőt, a középkorban az egyház vált a mezőgazdasági innovációk zászlóvivőjévé. Kolostoraiban nem csak elmélyült hitélet, de komoly élelmiszeripari kísérletezés is folyt. Ennek örökségét őrzik máig az apátsági sörfőzdék és sajtműhelyek. A katolikus egyház ma államinak mondott funkciókat, szolgáltatásokat átvéve megszervezte a kor szociális ellátórendszerét – szegényházak, lelencházak – és oktatásügyét szintén a szerzetesrendekre támaszkodva, illetve a különféle kuruzslók és füvesemberek mellett az egyház felelt az egészségügyért is.

Mindezekért és persze a királyok legitimálásáért cserébe a kontinens minden polgárától adót, tizedet szedhetett. Kiátkozhatott nemeseket, királyokat, sőt, császárokat is, így beleszólva a politikába és a kereszt zászlaja alatt háborúkat indíthatott. Olyan sok területen volt jelen és olyan hatalommal bírt, ami meghaladja bármely mai multi képességeit.

Ez a hatalom ugyanakkor a 10. század végére a világi hatalmasok számára is veszélyessé vált, ami elvezetett a pápaság és a császárság hosszú küzdelméhez, ez a háborúskodás pedig végül elhozta mindkét szembenálló fél, vagyis a katolicizmus és a német-római császárság intézményének a meggyengülését is.

Az iménti rövid történeti kitekintőt azért is írtam le, mert kultúrtörténeti érdekességén túl fontos üzenete van a jelenre nézve is. Mint említettem korábban, a katolikus egyház akkor tudott igazán hatalmas lenni, mikor univerzális, mindenek, de leginkább a megosztó ügyek felett álló volt. Ám épp ez az óriási hatalomkoncentráció vezetett oda, hogy magában ellentmondásossá tette a szervezetet, és ellenérzéseket szült a világi hatalmasokban a pápa hatalmával szemben. Ma, amikor olyan megosztó témákban foglal állást az egyház, mint a nők társadalmi státusza, a nemi kisebbségek megítélése, vagy a politikai oldalak és pártok harca, azzal minden alkalommal felad valamit az univerzalitásából, „lerántja magát a sárba” és egy egyre szűkülő körnek prédikál csupán. Cserébe állami támogatásokat és fanatizálódó híveket kap az intoleráns, szélsőjobbosok közül, ami visszás és taszító azok többsége számára, akik „a körön kívül” vannak.

Ugyanakkor, bár a hagyományos keresztény felekezetek jelene igen borús, a vallások és egyházak jövőjét illetően van egy számukra reményt adó jelenség: az ökológiai válság. Elsőre talán furcsának tűnhet, hogy a civilizációnk bukásával fenyegető krízis az egyházak reménysége, de ez két értelemben is igaz. Egyrészt, a vallásos hit alapján szerveződő kisközösségek sokkal összetartóbbak szoktak lenni, mint a világi emberek alkotta ökofalvak. És az önmegtartóztatást, önkorlátozást erényként felmutató hitelvek hatékony ideológiai alapjai lehetnek a fenntartható életmódnak – lásd a működő, önellátó ökológiai gazdálkodást folytató Krisna-völgy, vagy Amerikában a szintén önfenntartó, modern technikát elutasító Amishok példáját. Ilyen értelemben az ökológiai katasztrófák elleni küzdelemben fontos szerep juthat a vallásoknak és az egyházaknak is.

Másfelől, ha a legvalószínűbbnek tűnő forgatókönyvek valamelyike következik be és véget ér a technológiai civilizáció, akkor a már ma is kissé repedező hírű tudománytól elfordulhatnak a túlélők. Ez pedig elhozhatja a vallások és egyházak új aranykorát. Mondhatják, hogy a „világ vége”, vagyis a civilizáció vége azért következett be, mert morális válság volt, mert bűnben éltek a hedonista, túl szabados, erkölcstelen és kapzsi emberek, isten pedig megbüntette a teremtményeit. Ebben a nagyon is elképzelhető narratívában a puritanizmus sötét öröksége éledhetne újjá. Persze egy ilyen jövőben nem feltétlenül a ma ismert egyházak válnának ismét uralkodóvá. Könnyen lehet, hogy a keresztet, a félholdat, a Dávid-csillagot, Buddhát és Sivát is maga alá temetné egy ilyen összeomlás, de szellemiségük, a zsidó, a keresztény, a muzulmán, a buddhista és a hinduista kultúrkörök örökségei beépülnének, és talajként szolgálnának az akkori egyházak számára is.

A marketing, mint egy pincér teszi elénk az „étlapot”, hogy miből választhatunk, ha művelődni, szórakozni, ruházkodni, közlekedni, otthont berendezni, állást váltani, pártot választani, példaképet keresni, társat találni, vagy épp nyaralni szeretnénk. Ami nem szerepel az étlapon, az számunkra jó eséllyel nem létezik, az áru és szolgáltatásbőségben ugyanis minden elveszik, ami nincs jól „marketingelve”, vagyis nincs jól az "arcunkba tolva". Konkrét példával élve a szabad akaratunkon múlik, hogy milyen könyvet veszünk a kezünkbe, ha valami újra vágyunk, de nagy részben a marketing mondja meg, hogy egyáltalán miből válogathatunk. A marketingnek tehát óriási hatalma van az életünk felett, azáltal, hogy irányítja a figyelmünket.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló önhazugságokat vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. De beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadságfogalmunkat körüllengő hipokráciáról is. Volt már szó a központi értékké vált toleranciához kötődő önhazugságokról, a tolerancia diktatúrájáról, kitértem a szakmák társadalmi megítélését övező álszentségekre, vagy a valódi zöld erőfeszítések helyett széles körben alkalmazott zöldre festésre. Legutóbb a tehetséghez és a sikerhez fűződő hipokrita közmegegyezéseket vizsgáltam, ebben a bejegyzésben pedig az ott megkezdett gondolatok egyenes folytatásaként a marketing és különösen annak legmodernebb ága az élménymarketing témakörét szeretném szétszálazni a hipokrácia szemszögéből.

„Az emberek nem tárgyakra vágynak, hanem megoldást keresnek a problémáikra.” – ez a mondat lehetne a marketing alaptézise, amit nézzünk is meg a gyakorlatban.

A reklámban a megnyerő mosolyú, vonzó fiatal nő mélyen dekoltált felsőben, ahogy belekortyol a barátja jéghideg üdítőjébe a pálmafák alatt autózva a napfényes, tengerparti hőségben egy szabad, szexi, menő életérzés ígéretével kacsint ránk. És ahogy egyedül ülünk egy sötét téli estén a kanapén a képernyő előtt, mi is szívesen belekortyolnánk abba az érzésbe.

A „vásárlói élmény”, mikor az eladó kedvesen mosolyogva penderül elénk amint belépünk a ruhaüzletbe, és hogy néhány percre csak velünk foglalkozik, hogy valaki végre figyel ránk, bőven elég lehet ahhoz, hogy végül szatyrokkal a kezünkben lépjünk ki a boltból, tele olyan darabokkal, amikre semmi szükségünk.

A háborús képek borzalmai, szétbombázott városokkal, felénk gördülő tankokkal és zokogó, vérző emberekkel ijesztően tolja a képünkbe, hogy egy csapásra felfordulhat az életünk, ha nem megfelelően szavazunk a következő választáson, pedig csak egy videóklipet indítottunk el a YouTube-on.

Ezek mind az élménymarketing „megoldásai” olyan alapvető szükségleteinkre, mint a pihenni és a kapcsolódni vágyás, a boldogság utáni sóvárgás, a tetszésvágy, vagy épp a biztonságigény. Az élménymarketing pedig annyival ad többet a hagyományos marketingnél, hogy az adott dolog tulajdonságainak hangsúlyozása helyett a reklám hangulatát, „élményét” igyekszik a termékhez/szolgáltatáshoz, sőt, ezen keresztül az egész márkákhoz kötni. Hisz mennyivel jobb a szabadság érzésével reklámozni egy sportautót egy hegyi szerpentinen kanyarogva, mint a vásárló arcába tolni a valóságot, hogy az idő nagy részében kihasználatlanul áll majd a háza, vagy a munkahelye előtt, amikor meg beleül, jó eséllyel a városi dugóban rostokolhat, ott élheti meg a „szabadságot” – ráadásul közben még a károsanyag kibocsátáshoz is aktívan hozzájárul.

De hogy jutottunk oda, hogy lépten-nyomon marketing guruk igyekeznek manipulálni a döntéseinket, a gondolkodásunkat, sőt, a valóságérzékelésünket? Vagy másként feltéve a kérdést mi szükség van egyáltalán marketingre, mi hívta életre ezt a területet, ha több százezer évig jól megvoltunk nélküle? A választ ott érdemes kezdeni, hogy az ipari forradalommal megszületett az olcsó, silány minőségű tömegtermék, ami a neki legmegfelelőbb gazdasági formával, a kapitalizmussal elöntötte a piacokat, és menet közben átformálták a társadalmat és a politikát is.

Az árubőség eleinte találkozott az emberek tényleges igényeivel, de mikor már „mindenkinek megvolt mindene” (aki meg tudta fizetni), a cégtulajdonosok nemhogy csökkentették volna a termelést, folyamatosan növeltek rajta a még nagyobb profit reményében. Emiatt a piacok túltelítődtek, a világban pedig hol itt-hol ott alakult ki helyi szintű túltermelési válság. A felesleget persze megpróbálták a még telítetlen piacokra vinni és ott értékesíteni, de az egységesülő világpiac megszületésével egyszer csak körbeért a folyamat és maga a világpiac vált túltelítetté – ennek egyik híres következménye az 1929-es világgazdasági válság.

A piac árukkal és szolgáltatásokkal való túltelítettsége azonban nem csak válságokat szült, de létrehozta az 1910-es évekre a marketinget is. Mivel a kapitalizmus logikája szerint a gazdasági növekedésnek bármi áron mennie kell, ügyes kereskedők rájöttek, hogy jó reklámokkal az embereket rá lehet venni arra, hogy akkor is fogyasszanak, ha nincs rá szükségük. A mesterséges vágyak generálása, fenntartása és erősítése pedig kifizetődött. Azzal, hogy sikerült meggyőzni a lakosságot, hogy nem elég egy pár, jó minőségű, tartós, de drága cipő, hogy a „teljes gyerekkor” elengedhetetlen kelléke a műanyag játékfigurák és plüssállatok hada, hogy jobb a 2 autó, mint a tömegközlekedés, stb., sőt, ezek annyira fontosak a jóllétünkhöz, hogy akár az eladósodást is vállalva, hitelre is érdemes megvenni mindet, újra és újra sikerült beindítani a növekedést és tovább hizlalni a világgazdaságot.

Egy konkrét példán keresztül szemléltetve a folyamatot, ha új ruhára van szükségünk, mert az előzőt kihíztuk és a marketinges arra helyezi a hangsúlyt, hogy az éppen plusz-size-á váló méretünkben kényelmes darabokat kínál, talán eléri a célját és az általa reklámozott cég termékét vesszük meg. Ebben az esetben a cég csak a valós igényeket elégíti ki, amitől egy idő után nem tud növekedni és a ma uralkodó piaci logika szerint a stagnálástól végül tönkremegy, miközben a növekedni tudó versenytársai elhúznak mellette.

Ha azonban a marketinges a tetszésvágyunkra épít, ami mögött a csökkent önértékelésünk mardos, nem csupán egyetlen ruha megvásárlására bírhat rá minket, hanem végtelen vásárlásra késztethet. Hisz az az ígéret, hogy a legújabb szettben majd tetszeni fogunk magunknak és másoknak, ami (jobb esetben) 1-2 napra meg is valósul, de magán a csökkentértékűségen nem változtat. Mégis, mivel a vásárlás önjutalmazó élménye és a kezdeti öröm pozitív megerősítésként hatnak, megtanuljuk, hogy a csökkent önértékelésünk csillapítására a vásárlás a „megfelelő” válasz.

Maguk a marketingesek persze gyakran elmondják, különösen azok, akik „etikusan dolgoznak”, hogy nem a fogyasztók megtévesztése, manipulálása a céljuk, épp ellenkezőleg, ők csak tájékoztatnak, figyelemfelhívók próbálnak lenni, csak segítenek eligazodni a piaci bőség zavarában.

Ugyanakkor a 20. század előtt nem volt túltermelés, nem volt árubőség, így marketingre sem volt szükség. És ma sem a vásárlók érdeke és igénye, hogy mondjuk 10 féle mosópor közül választhassunk, amik lényegében mind ugyanazt tudják, hanem a mosóporgyártó cégek érdeke. A marketingesek pedig, mivel nem a vásárlóktól, hanem a cégektől kapják a fizetésüket, minden esetben a cégek érdekeiket szolgálják ki, legyenek bármilyen etikusak is.

Visszatérve egy korábbi gondolathoz mára oda jutottunk, hogy annyira telítettek a piacok, hogy ha nem tudsz kitűnni, vagyis, ha nincs marketing, akkor lehetsz bármilyen jó, lehet bármilyen remek a terméked, vagy szolgáltatásod, a kutya nem fog tudni rólad és nem lehetsz sikeres. A marketing tehát ebben segít a cégeknek: „kitűnni a zajból”.

Teszi ezt úgy, hogy a vágyainkra apellál, de valójában a félelmeinkből, szorongásainkból és boldogtalanságunkból táplálkozik. Itt érdemes visszatérni az élménymarketing jelenségére, ami komoly pszichológiai kutatásokkal a háta mögött, már nem egy terméket próbál eladni, hanem mint utaltam rá, egy élményt, egy identitást sőt, ideológiát igyekszik építeni nem csupán a termék, de az egész márka köré.

És bár tudjuk, hogy szemfényvesztés, tudjuk, hogy manipulálni akarnak, mégis működik. Tömegek rajonganak az „életérzéssel átitatott” márkákért: fiatalok oly büszkén viselnek logózott melegítőket, mintha azzal világmegváltó ideológiát hirdetnének. Középkorúak méregdrága autót, karórát, táskát, ruhát, okoseszközt, vagy cipőt villantva jelzik, hogy ők bizony „az elit klub tagjai”. Fotósok szinte vérre menő hitvitát folytatnak arról, hogy a Canon, vagy a Sony a jobb, és még hosszan sorolhatnám.

Sikerült elérni, hogy miközben divat szidni a multikat a piac torzításáért, vagyis a helyi termelők kiszorításáért/függő helyzetbe hozataláért és a szabadverseny felszámolásáért, a környezet pusztításáért, a politika befolyásolásáért és ezen keresztül a demokrácia torzításáért és leépítéséért, vagy épp azért a munkakultúráért, amiben elveszik az egyén és nem érzi úgy, hogy értéket teremtene a munkája során, közben mégis szeretjük ezeket a cégeket és a termékeiket. És szeretjük az áru- és szolgáltatásbőséget is.

Annyira szeretjük, hogy ha komolyan véve az ökológiai válságot, vagy a demokráciák válságát érdemben korlátoznánk e cégeket, azzal szemben óriási tüntetések kezdődnének és nem csak a munkanélküliségi hullám miatt – a multik a munkaerőpiac fő foglalkoztatói az állam mellett, így, ha korlátozzák őket, az gyorsan leépítésekhez és növekvő munkanélküliséghez vezet. Másrészt hajlamosak vagyunk pánikba esni, ha valamelyik termékből pillanatnyi hiány van és nagyon rossz néven vesszük, ha egy szolgáltatás időlegesen szünetel – gondoljunk a Covid, vagy a Black Friday-féle „boltcsatákra”, vagy egy sima áramkimaradásra.

Vagyis a növekedés, jólét és siker élménymarketingje telitalálat volt. Annyira, hogy egyesek az emberi természet legalapvetőbb részének tekintik, így eleve megváltoztathatatlannak állítják be azt, ahogy a világunk ma működik. Mert az élménymarketinggel nem csak termékeket, cégeket, de politikai pártokat és ideológiákat is eladnak nekünk. Ezen a ponton szeretnék kiemelni két ritkán tárgyal témát: a marketing és az ökológiai válság kapcsolatát, illetve a marketing szerepét a demokrácia leépülésében.

Nem a marketing teremti az ökológiai válságot okozó túltermelést, de a marketing segít eladni a termékeket, így utófinanszírozva azt, és a marketing adja el azt a növekedési ideológiát is, ami szentesíti ezt a modellt, úgy állítva be a gazdasági növekedést, mintha az mindannyiunk érdeke lenne. Másrészt az is igaz, hogy ha nem lenne túltermelés, nem lenne áru és szolgáltatásbőség, így a marketing is eltűnne a történelem süllyesztőjében, vagyis maga a marketing is a túltermelés függvénye. Ugyanakkor paradox módon azzal, hogy a túltermelés várhatóan ökológiai válságok sorát hozza el a közeljövőben, kimeríti a Föld nyersanyag és energiakészleteit, a táplálékláncok összeomlásával pedig éhínségeket szül majd, végül önmagát számolja fel és vele együtt fölszámolja a marketinget is.

A marketing azonban csak egy eszköz, amit a fenntartható csökkenés promotálására is lehetne használni. És a zöldek egyebek mellett épp azért nem sikeresebbek a közéletben, mert egyszerűen rosszabb a marketingjük. Nem túl vonzó, hogy főként lemondásokat ígérnek az emberiségnek – még, ha igazuk is van –, illetve elhibázták azt az üzenetet is, hogy jó ideig a fogyasztókra tolták a felelősséget a klímaváltozásért.

Mindennek tetejébe pedig kevesebb pénzük is van reklámra, mint a növekedéskultusz igehirdetőinek. És ha mindez nem lenne elég, a növekedés versus fenntarthatóság kérdésben a marketing által elénk tárt étlap még félrevezető is. Mert azt hazudja, hogy a vég nélküli fejlődés, életszínvonal növekedés, vagy a kényelmetlen lemondások közül választhatunk, amiből persze, hogy legtöbben az A menüt kérjük ki. A valóság ezzel szemben az, hogy a növekedés legfeljebb 4 évtizedig folytatható még hasonló ütemben (csak egyre kisebb hatékonyság mellett), és választani az irányított leállás, vagy a kontrollálatlan összeomlás közül tudunk. Minél többet kérünk az előételből, vagyis a további növekedésből, annál súlyosabb és kontrollálhatatlanabb lesz az összeomlás. És a helyzet még ennél is rosszabb, mert minél tovább növekszünk értelmetlenül, annál kevésbé lesz esélyünk alkalmazkodni az új helyzethez, mert végül annál kevesebb erőforrás marad az alkalmazkodásra.

A másik témára áttérve, hasonlóan az ökológiai válsághoz a nyugati demokráciák válságát sem a marketing teremti, de az identitáspolitikának nevezett élménymarketing segít eladni olyan szélsőséges, hamis megoldásokat a válságra, mint a tolerancia diktatúrája kapcsán már tárgyalt woke mozgalom a hagyományos baloldaliság helyett, vagy a szélsőjobbhoz húzó trump-i irányzat, ami az önkorlátozó zöld intézkedésekben, a bevándorlókban, a demokrata elitben és Kína növekedésében látja meg az ellenséget. (Utóbbi persze az amerikai birodalom valós riválisa, de az amerikai társadalom belső problémáinak nagy része nem a két birodalom vetélkedéséből, hanem az elhibázott társadalompolitikából, az újraelosztás hiányosságaiból és legfőképp a multik politikai és gazdasági túlhatalmából sarjadt ki.)

A marketing tehát a demokrácia válsága kapcsán is csak eszköz. Nem maga a sírásó, legfeljebb a lapát, amivel a gödröt mélyítik, majd a koporsóra a földet szórják. A cégekhez hasonlóan a marketing sem képvisel ugyanis konkrét ideológiát, ehelyett szolgálatait annak az irányzatnak ajánlja fel, aki megfizeti.

A Coca Cola például nem azért áll ki a szexuális kisebbségek mellett, mert olyan toleráns, elfogadó cég, hanem mert ettől remél magasabb eladásokat. A cég marketingcsapatában persze biztosan vannak olyanok, akik őszintén hisznek a kisebbségekkel szembeni elfogadás eszméjében, de maga a cég értéksemleges. Ha azt látják, hogy holnaptól bezuhannak az eladások, mert „az embereknek elege van a woke-ból”, akkor minden további nélkül válnak majd, mondjuk a „hagyományos családmodell” zászlóvivőivé.

Valószínűleg Trump sem azért beszélt anno házi kedvenceket megevő bevándorlókról az elnökjelölti vitán, mert ő maga ezt komolyan gondolná és a szíve mélyén ennyire bevándorlásellenes lenne, hanem mert úgy hiszi, hogy a szavazók egy része tud ehhez kapcsolódni és elég botrányos kijelentés, hogy még hetekig csámcsognak rajta a vele szemben kritikus médiában, ami neki jobb, mintha számára kínosabb témákat boncolgatnának. Meg addig is róla szólnak a hírek.

(A szememben mellesleg valahol az élménymarketing csúcsa, hogy sikerült eladni egy New York-i milliárdost – aki eleve milliárdos családba született – a lakókocsiparkban lakó, alsó középosztálybeli melósoknak közülük valóként. (Persze tudom, hogy nem csak az alsó-középosztály szavazott Trump-ra, de azok, akik rajonganak is érte, nagyrészt ebből a kulturális közegből jönnek.))

Összefoglalva azt állítom tehát, hogy a marketing maga a minket körülvevő hazugsággyár. Ez a „mátrix”, ami skatulyákba igyekszik zárni a valóságérzékelésünket és a gondolkodásunkat. Valós problémákra kínál álmegoldásokat, hisz attól, hogy megiszom az üdítőt, nem leszek se menőbb, se vonzóbb, se kevésbé magányos és ez a tett nem számít egy kisebbség melletti kiállásnak sem, csak a vércukrom emelkedik meg. Vagy azzal, hogy X pártra szavazok nem lesz világbéke, csupán őket segítem hatalomra, hogy 4-5 évig ők egyezkedhessenek a multikkal. És attól, hogy napelemet szerelek a tetőmre nem kerülünk távolabb az ökológiai válságtól, csupán a lelkemet nyugtathatom vele, illetve az energia önellátásomat biztosíthatom valamennyire arra a 25-40 évre, amíg termel a napelem, hogy mikor másoknak már nem lesz áramuk, nekem még igen, amennyiben összeomlik az energetikai rendszer. Ezek kivétel nélkül mind olyan társított hiedelmek, amik nem egyebek, mint a vágy, boldogtalanság, félelem és szorongásipar termékei.

A bejegyzéssorozat befejező részében azzal foglalkozom majd, miért veszít olyan nagy arányban híveket a katolikus egyház, hogy állnak ők a szentséggel és az álszentséggel.

Ha színdarabírót kellene mondanunk, legtöbben talán Shakespeare-re gondolunk, róla meg beugrik leghíresebb drámája a Rómeó és Júlia, ha híres tudóst, akkor rávágjuk, hogy Einstein és eszünkbe jut korszakos jelentőségű képlete az E=mc², ha festőt, akkor biztosan az elsők közt asszociálunk Leonardo da Vincire, ha pedig festményt, akkor leghíresebb képe, a Mona Lisa a válasz. Ha ezután azt kérném, gondoljunk egy focistára, sokan sok nevet dobnának be, de ha csak egy emlékezetes futballeseményt kellene megnevezni, akkor a mai 50-60 évesekben nagy valószínűséggel Maradona fél pályán végigcselezett, végül szabálytalan gólja ötlene föl.

Az említett személyekben az a közös, hogy mindet kimagasló tehetségű zseninek szokás tartani, felsorolt munkáik pedig a kollektív emlékezet részei, közmegegyezés szerint ezek a művek, és teljesítmények ott vannak a legkiválóbbak között az adott területen. Ez a közmegegyezés azonban olyan, soha ki nem mondott, tudatosan végig nem gondolt hiedelem, amit mégis axiómaként fogadunk el. Valójában e művek és teljesítmények csupán a legismertebbek, amiből nem következik, hogy a legjobbak is egyben.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadságfogalmunkat körüllengő hipokráciáról. Volt már szó a központi értékké vált toleranciához kötődő önhazugságról, a tolerancia diktatúrájáról, majd a zöldre festés témakörét vizsgáltam meg. Legutóbb a szakmák társadalmi megítélése került górcső alá, de korábban kitértem olyan rendszerigazoló önhazugságokra is, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. Ebben a bejegyzésben szorosan kapcsolódva a szorgalom és az egyenlőség kérdéséhez a tehetségről és a sikerről bennünk élő, sokszor álszent és hazug közgondolkodásnak szeretnék görbe tükröt tartani.

Visszatérve az „a legismertebb nem feltétlenül a legjobb” gondolatmenethez, vajon miért Shakespeare kötetét vesszük le a polcról, ha klasszikus drámairodalomra vágyunk, és miért nem, mondjuk spanyol kortársától, Lope de Vega-tól olvasunk valamit? Hisz de Vega hasonlóan ünnepelt szerző volt egykor, mint angol kollégája. Talán az ő művei kevésbé jók, nem annyira időtállóak és érvényesek napjainkban is, mint Shakespeare munkái?

Dehogy! Shakespeare nem azért a legismertebb drámaíró, mert ő a legjobb, hanem azért, mert az angol gyarmatosítás nyomán az angol nyelv és az angol kultúra vált dominánssá a világban a 17-18. század folyamán, ez a dominancia pedig azóta is tart, csak ma már nem a brit, hanem az amerikai lobogó alatt.

Félreértés ne essék, nem azt mondom ezzel, hogy Shakespeare teljesen érdemtelenül ünnepelt szerző mindmáig. Nem maradt volna fenn a neve, ha nem szólítja meg az olvasóit korokon átívelve. A fenti gondolatmenet csak azt magyarázza, hogy miért Shakespeare-t és nem de Vega-t tartjuk a polcunkon, amihez magának Shakespeare-nek, vagy a munkái minőségének semmi köze nincs.

De Shakespeare, Einstein, da Vinci, vagy Maradona legalább joggal jutottak egykor a legnagyobbak közé. Ezzel szemben ma számos területen a legtöbbet, illetve a legeredményesebben reklámozott alkotók és alkotások kerülnek rivaldafénybe, nem pedig a legjobbak. Erre utal a cím ironikus mondata is, „a marketing utat tör”, hisz a marketingnek nagyobb a szerepe a sikerben, mint annak, hogy az adott dolog valójában mennyire jó. Különösen igaz ez a széles tömegeket elérő könnyűzene-, videojáték-, társasjáték- és filmiparra.

A nagybetűs marketing mellett ráadásul a tehetségnél és az alkalmasságnál lényegesen nagyobb szerep jut a sikerben az önmarketingnek is, vagyis annak, hogy ki hogyan tudja eladni magát. Ezt átlagemberként lépten-nyomon tapasztalhatjuk, ha részt veszünk egy állásinterjún, vagy egy cégnél dolgozunk alkalmazottként, és végignézünk a kollégáinkon, a főnökeinken és a beosztottainkon.

Persze most legyinthetnénk, mondván, ezek közönséges szakmák, a tömegszórakoztatás meg nem is igazi művészet. De az olyan, magas művészetnek tartott területeken, mint az irodalom, a komolyzene, a festészet, a szobrászat, az építészet, vagy a képzőművészet, amik mindig is réteg művészetként léteztek az elit igényeinek alárendelve, ma is a teljesen szubjektív, szeszélyes és olykor sznob és dekadens mecénások és kiadók kénye-kedvétől függ a siker, nem a művészek tehetségétől, vagy a műveik művészi értékétől.

Ezzel el is érkeztünk a kapcsolati tőke fontosságához. A sport világában, ahol azt gondolnánk, az eredmények magukért beszélnek, sokszor mégis „szakmapolitikai megfontolásokból” kerül be X játékos a válogatottba Y helyett, akkor is, ha Y statisztikái jobbak. Magyarul X-nek jobb kapcsolatai vannak felsőbb körökben, és csak ezért hívják be őt a válogatottba, miközben Y jobban megérdemelné azt. A siker szempontjából bizonyos területeken egyértelmű, hogy az adott személy tehetségénél többet számít, hogy milyen közegből jön, hol szocializálódott, kik az ismerősei és miként használja ezeket a kapcsolatokat. Egyetlen vezető politikus sem gettókból, vagy mélyszegénységből érkezik például…

Hogy ki, hova és minek születik, egyértelműen szerencse dolga, a sikerességben pedig sokkal nagyobb szerepe van a szerencsének is, mint amit annak tulajdonítani szokás – lásd, mondjuk Forest Gump és a rákászhajó esetét, ahol Forest-et nem lehet különleges tehetséggel vádolni a sikerében, egyszerűen csak jókor volt jó helyen. Forest persze kitalált karakter, de a való életből is hozhatunk hasonló példákat. A 20. századig a művészet, a tudomány és a politika mind „férfi princípiumnak” számítottak, nők csak elvétve juthattak bármilyen szerephez egyikben, vagy másikban. Amiből nem az következik, hogy a végül híressé vált férfiak ne lettek volna adott esetben érdemesek a sikerükre, mint Shakespeare esetében, hanem az, hogy számos tehetség elkallódott pusztán azért, mert az illető nőnek született.

És még csak hátrányosan megkülönböztetett csoportba sem kell születnünk, hogy a tehetségeink kibontakoztatása komoly gátakba ütközzön. Elég, ha kívülről tisztesnek látszó családunkban, mondjuk az egyik szülőnk alkoholista, vagy bántalmazó. Amire lehet az a válaszunk felnőve, hogy mindenáron bizonyítani akarunk és kitörünk, de sokkal többen vannak, akik beletörnek, és akiknek csak a belenyomorodás marad, a siker nélkül. De annak is hatása lesz, ha csupán arról van szó, hogy a szüleink nem olvasnak, nem igen fogyasztanak „magas” kultúrát, és máris hátránnyal indulunk az életben.

Mindezeken túl a tehetség vonatkozásában gyakran találkozom azzal a nézettel, hogy a tehetség mellé szorgalom is kell. Sőt, a tapasztalatom az, hogy valójában a szorgalom még fontosabb is a tehetségnél. Benedek Tiborra például az egész sporttársadalom úgy emlékszik vissza, mint kivételes tehetségű pólósra. Benedek azonban még életében beszélt arról, hogy valójában nem volt különösebben tehetséges, mi több, a testalkata alapján nem jósoltak neki nagy jövőt a vízilabdában. Amiben azonban kitűnt kortársai közül az épp a szorgalma volt. Egyszerűen többet edzett, gyakorolt és a testalkatából fakadó hátránya ellenére lett olimpiai bajnok a sportágban.

Benedek példája nem egyedülálló. Egy sor sportolót, művészt, tudóst, politikust és mindenféle hírességet említhetnénk, aki a szorgalmával, a munkabírásával lett kimagasló, nem elsősorban a tehetsége révén. Tanárok, edzők és a tehetséget kutató tudósok olykor el is mondják, hogy valójában a tehetség, vagyis az adottság, amitől egy konkrét dologban könnyebben boldogul a tehetséges személy, mint az átlag, gyakran épp, hogy elkényelmesít. „Minek tanuljak/eddzek, ha úgyis jól megy?” – lehetne a mottója egy sor elkallódó tehetségnek.

Sokan azonban hiába szorgalmasak, hiába zseniálisak, csak nem jön a siker. És persze van, hogy az élet utóbb igazságot szolgáltat, mikor a halála után fedeznek fel valakit. De mi van azokkal a tudósokkal, művészekkel és sportolókkal, akiket sosem ismer el a világ, vagyis mi van a „meg nem értett művészekkel”, az elfeledett „senkikkel”? Ők talán nem elég tehetségesek, vagy szorgalmasak, vagy csak nem tudják megfelelően kibontakoztatni a tehetségüket? Valóban nem alkotnak semmi maradandót? Ha abban szeretnénk hinni, hogy ez egy igazságos világ, akkor rávágjuk, hogy igen, és bizonyára sokakra ez igaz is.

De gondoljunk csak bele, ha Maradona egy afrikai faluba születik, ahol a helyi megye 2 bajnokságban csinálja végig híres cseleit, akkor erről tudomást sem szerezhet a nemzetközi közvélemény. Ha Einstein közép-ázsiai paraszt család gyermeke, nem jut olyan oktatáshoz, sem olyan kapcsolatokhoz, hogy egyáltalán foglalkoztassák azok a kérdések, amik kapcsán megalkotott elméleteivel végül híressé vált. Ha Shakespeare 21. századi magyar drámaíró, hiába ragadná meg remekül a tiltott szerelmet Rómeó és Júlia történetében, egy olyan korban alkotna, mikor egy szűk, városi értelmiségi rétegen kívül senki nem jár színházba és ennél nem sokkal többen olvasnak, ráadásul egy olyan nyelven publikálna, amit alig beszélnek 15 millióan világszerte. Óriási szerencséje és/vagy remek kapcsolatai kell, hogy legyenek, hogy angolul is kiadják a műveit és még nagyobb szerencse kell, hogy felfigyeljen rá Hollywood, hogy az épp uralkodó kultúrharcos sztenderdek szerint megcsúfolva adják elő az eredetit, mondjuk szuperhős jelmezben. Vagy hány „Mona Lisa” heverhet elfeledve a világban padlásokon, pincékben, sőt, akár szeméttelepeken?

Ennek ellenpontjaként mi a helyzet azokkal, akik a saját területükön nem tehetségesek, nem szorgalmasak és nem is jók, de a kapcsolataik és/vagy szerencséjük révén, érdemtelenül lesznek sikeresek? Az előbbit hívjuk nepotizmusnak és ha valami, hát ez nagyon szokta sérteni az igazságérzetünket. Ugyanakkor érdekes, hogy politikai oldalválasztásunk függvényében könnyebben nézzük el, ha a mi oldalunkhoz tartozó személy lesz ilyen módon sikeres. Ha következetesek, logikusak lennénk, ilyesmi nem fordulhatna elő, nem alkalmaznánk kettős mércét, de mint korábban már írtam, az ember érzelemvezérelt, irracionális faj…

Végül a tehetség kapcsán felmerül még egy igen érzékeny kérdés. A vonatkozó kutatásokból tudjuk, hogy a tehetséget nem lehet tanítani, az egy adottság, ami vagy megvan, vagy nincs meg és vannak olyan adottságok, amiket szorgalommal sem lehet helyettesíteni – kiváló látás nélkül, például senkiből nem lesz pilóta. Ez pedig alapjaiban megy szembe a tolerancia diktatúrája kapcsán leírt, kulturális egyenlősítő alapgondolatokkal, vagyis a „mindenki egyformán értékes” és a „bárkiből lehet bármi” típusú mantrákkal.

Persze, mondhatjuk, hogy mindenki tehetséges valamiben, de az is igaz, hogy a többségünk nem tehetséges kimagaslóan semmiben. Mi van tehát a „tehetségtelenekkel” és a sikertelenekkel, vagyis mi van a többségünkkel? A Harcosok Klubja című film egyik ikonikus jelenetében Brad Pitt karaktere úgy foglalja ezt össze, hogy „A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon-nagyon berágunk.”

A világunk tehát nem csak azért igazságtalan a témánk szempontjából, mert a tehetség nem tör mindig utat, és a jó (alkotó) nem mindig nyeri el méltó jutalmát, hanem azért is, mert nem mind vagyunk genetikai értelemben olyan szerencsések, hogy kiugró tehetséget örököltünk volna, vagy nem születünk olyan közegbe, ahonnan egyáltalán esélyünk lenne a világsikerre. Amiből az is következik, hogy valójában nem vagyunk egyformán értékesek a társadalom számára sem.

Hogy egy extrém példát hozzak, egy értelmi fogyatékossággal élő személy a fogyatékossága mértékétől függően nem hogy hasznos nem tud lenni, egész életében teher lesz a családja és a társadalom számára. És ezen nem változtat az sem, ha „különlegesnek” nevezzük, vagyis megpróbáljuk pozitívan átkeretezni a fogyatékosságát. Ennek a tabunak a kimondása azonban olyan mértékben sérti a kulturális egyenlőségről alkotott önhazugságainkat, hogy aki ilyet állít, az minimum megkapja, hogy politikailag nem korrekt és adott esetben cancelelni fogják.

Főleg az amerikai kultúrkörben divatos, hogy ezzel szembeállítva megjelent a „büszkeség kultúrája”. „Légy büszke a testedre!”, „Légy büszke az etnikumodra!”, sőt, „Légy büszke a fogyatékosságaidra!” Számomra borzasztóan érdekes aspektusa a büszkeség kultúrájának, hogy az mindig valamilyen hátrányos, kisebbségi helyzethez kötődik pozitív átkeretezésként. Ha azonban a többségi társadalomhoz tartozó, akár privilegizált helyzetben lévő személy fogalmaz meg az adottságaival kapcsolatban büszkeséget, az megbotránkozást kelt. Ha egymás mellé tesszük a fekete büszkeség és fehér büszkeség kifejezéseket, azt hiszem, mindenki pontosan érti, mire gondolok. (Természetesen megkerülhetetlen része ennek a diskurzusnak a rasszista történelmi jelentés, ami rárakódott a fehér büszkeség kifejezésre.)

Nincs viszont ilyen terheltsége annak, ha valaki valamilyen tehetségére, vagy élethelyzeti adottságára büszke, mégis, ha a többséghez, vagy privilegizált kisebbséghez tartozik, könnyen negatív megítélés alá eshet. Aki ugyanis kiírja valamelyik közösségi oldalra, hogy, teszem azt büszke a vékonyságára, az intelligenciájára, az örökölt vagyonára, vagy épp az önbizalmára, az könnyen kérkedésnek hathat mindazok körében, akiknek problémájuk van a testsúlyukkal, a szellemi teljesítőképességükkel, az anyagi helyzetükkel, vagy az énképükkel. Ez a „Ne dicsekedj, Ne kérkedj!” mentalitás, úgy veszem észre, a magyar kultúrában különösen elterjedt.

Visszatérve a „Légy büszke…” mantrára, a mélyben meghúzódó törekvés, hogy önmagunkat tanuljuk meg becsülni, szeretni, természetesen nagyon is nemes. Ugyanakkor a büszkeség érzését eredetileg teljesítményekhez kötődően szokás érezni, nem az adottságainkhoz kapcsolódóan.

És épp azért, mert büszkék a teljesítményeinkre vagyunk, a „légy büszke az adottságaidra” típusú megközelítést gyakran maguk az érintettek is önhazugságnak érzik. Alapvető emberi vonásunk, hogy összehasonlítjuk magunkat másokkal, ami akkor válik problémássá, mikor ezt kizárólag negatív összehasonlítások formájában tesszük. Hisz mindenki találhat olyat, aki egy adott dologban jobb, akár tehetségesebb nála, de olyat nem, akinél ne lenne ő maga jobb egy másik dologban.

Önmagunkat akkor tanulhatjuk meg becsülni, szeretni – és nem büszkének lenni magunkra –, ha a magamhoz való viszonyt függetlenítem a teljesítményeimtől. Hisz egy szülő sem azért szereti a gyerekét, mert ügyesen kúszik, jó jegyeket szerez a suliban, vagy ő dobja a legmesszebbre a medicinlabdát, hanem pusztán a léte okán, „azért mert van”. Ugyanígy viszonyulhatunk, viszonyulhatnánk önmagunkhoz is. A tehetségnek és a sikernek ehhez semmi köze, mégis, sokan úgy tekintenek magukra, hogy csak akkor lennének elég jók, csak akkor szerethetnék önmagukat és mások számára is csak akkor lennének elég jók és szerethetők, ha kiemelkedőek, ha sikeresek lennének.

Ennek egyik extrém példája az incelek esete, vagyis a „nem önkéntes cölibátusban élő” férfiak mozgalma. Ők úgy tartják, hogy az emberiség, hasonlóan egy farkas falkához genetikai dominanciasor szerint működik a partnerválasztás terén. A legjobb adottságokkal rendelkező férfiak, az alfák kellenek minden nőnek, így ők dúskálhatnak a potenciális (szex) partnerekben, míg az incelek, vagyis a kevésbé jó genetikai adottságú férfiak nő nélkül maradnak. Sokuk felnőtt férfi létére még mindig szűz, ami frusztrálttá, dühössé teszi ezeket az embereket.

Ebben a fajta világlátásban az talán az egyik legborzasztóbb, hogy egy olyan „tehetséghez”, adottsághoz kötik a párválasztási sikerességet – jó gének –, ami semmilyen módon nem kompenzálható, nem megváltoztatható, így az incelek saját filozófiájuk szerint örök szüzességre vannak kárhoztatva. Itt csak az alfák szerethetőek/vágyhatóak, senki más. Mondjanak bármit a hazugnak és álszentnek látott nők, akikre a haragjuk irányul.

Az ő példájuk azt is megmutatja, hogy, bár a gyakorlati tapasztalatok fényében nincs igazuk, vagyis nem csak a legvonzóbb, legjobb genetikájú férfiak sikeresek a nőknél, mivel ők így hiszik, lépéseket sem tesznek azért, hogy társat találjanak, helyette nőgyűlöletben csúcsosodik ki a keserűségük, amivel borzasztóan nehéz empatizálni társadalmi szinten. Mert amikor alapjognak tekintik a szexet, a nőket pedig szextárgyként kezelik, akkor igen jól érthető, miért nem hajlandó velük lefeküdni senki. De e gondolatok mögött az áll, hogy alacsony az önbizalmuk, zavarba jönnek, ha meg kell szólítaniuk egy (számukra vonzó) nőt és se kapcsolatteremtési, se érzelemszabályozási szinten nincsenek arra eszközeik, hogy ezzel érdemben meg tudjanak küzdeni. Vagyis olyan, szociálisan és mentálhigiénésen magukra hagyott emberekről beszélünk, akik a sikertelenségeik, a helyzetük okán frusztrálódnak és radikalizálódnak.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a siker a tehetség, a szorgalom, a kapcsolatok, a szerencse és az önmarketing függvénye. Egyenlőtlen helyzetekből indulunk csecsemőkortól kezdve, amiben a szocioökonómiai státusz és a szülők különféle sajátosságai mellett a tehetség is közrejátszik, hisz nem egyforma adottságokkal, nem egyforma tehetségekkel születünk. (Arra itt nem tértem ki, hogy némely tehetséget magasabbra értékel az adott közösség, másokat megvet.)

Azután ez az egyenlőtlen helyzet határozza meg értékességünket a társadalom szemében, ha tetszik, beáraz bennünket. A szorgalmunkkal rászolgálhatunk, akár kicsit rá is erősíthetünk erre a pozícióra, önsorsrontással, mondjuk valamilyen függőséggel pedig leértékelhetjük magunkat.

És ha már szóba került a marketing, a bejegyzéssorozat következő részében a marketing és különösen a ma divatos élménymarketing jelenségével és hipokráciájával foglalkozom majd.

„A szakmákat a társadalmi hasznosságuk alapján javadalmazzuk.” – mondta évekkel ezelőtt egy egyetemi előadáson az egyik oktatóm. Ha ez így lenne, a tanárok és iskolai dolgozók, az egészségügyben dolgozók, az utcaseprők, a kukások, a szociális munkások, a közlekedési vállaltok munkatársai, a katasztrófavédelemben dolgozók, a postások, a klímatudósok és az állami hivatalnokok keresnék a legtöbb pénzt, a pénzügyi szektor munkavállalói, valamint a fegyveripar, a dohányipar, az alkohol ipar, a fosszilis energiaipar, a reklámipar alkalmazottai, a gyógyszeripar lobbistái és a drogtermesztésben és terjesztésben résztvevők, a csempészek, az ember- és fegyverkereskedelemmel, illetve prostitúcióval foglalkozók,a pornóiparban dolgozók, valamint a csalók, rablók, és betörők keresnének a legrosszabbul. Ez azonban éppen fordítva van.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló önhazugságokat vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. De beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadságfogalmunkat körüllengő hipokráciáról is. Volt már szó a központi értékké vált toleranciához kötődő önhazugságokról, a tolerancia diktatúrájáról, legutóbb pedig a zöldre festés témakörét jártam körül. Ebben a bejegyzésben arra keresem a választ, hogy mitől függ a szakmák társadalmi megítélése és ezt milyen kollektív hazugságokkal igyekszünk igazolni.

A társadalmi hasznosság elve, amit egykori tanárom hangoztatott megfelelne a társadalmi igazságosság elvének, vagyis ez egy rendszerigazoló állítás, miszerint igazságos világban élünk. Az ezzel totálisan szembemenő gyakorlat ordító ellentmondása azonban pszichológus nyelven kognitív disszonanciát teremt. Vagyis belső ellentmondást és feszültséget szül, ha rácsodálkozunk erre a kettősségre, ezért legtöbben eleve nem gondolkodunk ilyeneken, aki pedig mégis, az gyakran úgy oldja fel a disszonanciát, hogy elkezdi megmagyarázni, miért igazságos mégis, hogy azok keresnek sokat, akik sokat keresnek.

Legjellemzőbb érvük talán, hogy a magasan fizetett szakmák képviselői biztosan sokat tanultak, szorgalmasak és nyilván tehetségesek is, különleges tudás birtokosai, úgymond kimagaslanak a társadalomból, ezért megérdemlik a nekik jutó státuszt. Ez az érdem alapú, meritokratikus érvelés, bár jól hangzik, mégsem állja ki egészen a valóság próbáját. Drogbáró mindenfajta formális oktatás nélkül is lehet bárkiből, aki elég gátlástalan és elszánt hozzá. Egy magániskolában dolgozó tanár éppen annyit tanult, mint egy állami iskola alkalmazásában álló kollégája, mégis, a sokszorosát keresi az utóbbinak. Egy bőrgyógyász fizetése meg sem közelíti egy plasztikai sebész bérét, még akkor sem, ha mindketten a magánegészségügyben dolgoznak és közel azonos időt töltöttek a képzéssel. Egy diplomás szociális munkás a töredékét keresi, mint, mondjuk egy adott esetben csak érettségivel rendelkező fegyveripari lobbista, stb.

Erre persze még mindig mondhatják, hogy a jól keresők kimagasló tehetségűek, azért jár nekik több pénz. De, ha ugyanaz a tanár elmegy állami intézménybe a magániskola után, ugyanolyan keveset fog keresni, mint a mindig is államiban dolgozó tanárok, miközben nyilván nem lesz kevésbé tehetséges a munkahelyváltástól. Ráadásul egy bangladesi gyári munkás a töredékét keresi egy azonos területen dolgozó magyar gyári munkásnak, aki meg a töredékét keresi egy azonos területen dolgozó amerikai gyári munkásnak. Van tehát egy olyan regionális különbség a bérek tekintetében, amit se a képzettség, se az egyéni képességek nem magyaráznak – mert a magyar munkavállaló nem kiválóbb a bangladesinél és az amerikai sem kiválóbb mindkettőnél –, és akkor még nem is említettem a nemek, vagy a rasszok szerinti bérkülönbségeket.

A társadalmi hasznosság olyannyira nem érvényesül a bérek megállapításánál, hogy a pénzügyi szektorban dolgozók kapják a legmagasabb fizetéseket, miközben a munkájukkal közvetve, vagy közvetlenül hozzájárulnak a társadalmak vagyoni szétszakadásához, vagyis „a gazdagok további gazdagításához és a szegények elszegényítéséhez”, illetve az ökológiai válságok felpörgetéséhez a gazdasági növekedés hajtásán keresztül. A pénzügyi szektor munkakörei épp ezért nem hogy nem hasznosak társadalmilag, de ezek egyenesen társadalmilag káros munkák! Ahogy a fegyveripar, a fosszilis energiaipar, a dohányipar, az alkohol ipar, a drog ipar, sőt a reklámipar és a marketing is társadalmilag káros területek. Egy igazságos és racionális szempontok mentén szervezett világban ezek nagy része nemhogy magas fizetést nem érne, de törvényileg tiltottak lennének, a többségükért pedig letöltendő börtönbüntetés járna. A fentiekből azonban ma egyedül a drog szektor ilyen.

A társadalmilag káros munkák nem keverendőek össze a David Graeber által leírt bullshit jobs-al, vagyis a fölösleges szakmákkal. Ez utóbbiak unalmasak, automatizáltak és a bennük dolgozók kiégnek, mentálisan szenvednek az ingerszegény és sokszor mégis magas stresszfaktorral jellemezhető munkakörökben. A társadalmilag káros munkakörök ezzel szemben lehetnek nagyon változatosak és izgalmasak, sőt, szerethetőek, mint munkák. Csak épp a munka eredménye az, ami társadalmilag inkább káros, mint hasznos.

Azt tehát kijelenthetjük, hogy a szakmák státuszát nem a társadalmi hasznosságuk határozza meg. De akkor micsoda? Ahogy gondolkodtam a témán, arra jutottam, hogy a különféle munkaköröket három módon értékeli a társadalmunk. A fizetésen keresztül, amiről eddig beszéltem, a tisztelet és megbecsülés révén, amit az adott szakmák képviselői felé szokás érezni és kifejezni, illetve a szakmát gyakorlók felé áradó elismerés, rajongás, és a vele járó „menőség-faktor” révén.

A béreket egyértelműen a piaci verseny határozza meg, nem ettől függ azonban a megbecsülés és az elismertség sem, amit egyes hivatás képviselői kapnak, mások viszont nem. A pénzügyi szektor alkalmazottai éppen azért vannak olyan jól fizetve, mert lényegében az a munkájuk, hogy még gazdagabbá tegyék a cégeik tulajdonosait, így azok a magánszemélyek, illetve alapkezelők még több hatalomra tehessenek szert.

Egy IT szakember bére azért magasabb, mint egy újságíróé, mert kevesebb ember tanul IT-snek, mint amennyit keresnek a piacon, így folyamatos munkaerőhiány van azon a területen. Újságírónak ellenben mindig sokkal többen képződnek a kommunikáció szakokon, mint amennyi üres pozíció a média területén elérhető, itt tehát túlkínálat van munkavállalókból, ami lenyomja a béreket és a munkáltatóknak kiszolgáltatott pozícióba helyezi az újságírókat, amivel a cégek itthon jellemzően vissza is élnek.

Ha az ember racionális faj lenne, akkor az előbbi furcsaság az IT és az újságírás kapcsán pár év alatt megoldódna, többen tanulnának IT-snek, néhányan pedig átképeznék magukat az újságírók közül olyan területekre, ahol munkaerőhiány van, miközben a kom szakok népszerűsége bezuhanna. Az informatika szakok azonban, bár sokat javult a renoméjuk, mégsem igazán tartoznak a „sláger szakok” közé, az IT-sekre vonatkozóan az a sztereotípia él, hogy igénytelen, autisztikus „kocka” férfiak, vagyis jól fizetett, de nagyon nem menő emberek. Ehhez képest a kommunikáció szak népszerűsége töretlen, mert az újságíró hivatást változatos, kreatív és szabadabb, menő munkának szokás tartani, pedig valójában nem sokat ér egy kommunikációs diploma a munkaerőpiacon, jó néhányan a kom szakosok közül végül valóban a pálya elhagyására kényszerülnek.

Az ember tehát nem elsősorban racionális lény, inkább érzelmi alapon hozunk meg rengeteg döntést, így sokak esetében a pályaválasztásnál is fontosabb szempont, hogy érdekes, változatos, kihívást keltő legyen egy adott szakma, vagy az, hogy menő legyen abban dolgozni, és akár az is, hogy „legyen értelme”, hasznos legyen, valami nagyobb jóhoz járuljunk így hozzá, mint az, hogy mennyit fizetnek érte, vagy mennyire lehet abban a szakmában elhelyezkedni.

Egyfelől éppen ez, vagyis egy állás érdekessége, illetve (köz)hasznossága határozza meg egy szakma elismertségét. Például állatkerti gondozónak lenni anyagilag nem különösebben kifizetődő, a munkakörülmények is igen sokfélék lehetnek, attól függően, hogy ki melyik állatkert dolgozója és azon belül melyik terület felelőse, mégis igen széles körben tartja magát az állatkerti gondozóság romantizálása. Egy állatkerti gondozó akkor is menőbb, ha fele annyit keres, mint egy nagyvállalat PR managere.

(Egy munkakör változatosságának, izgalmasságának a preferálása mellékesen evolúciós örökségünk. A halász-vadász-gyűjtögető ember kb. 120 ezer évig ahhoz volt hozzászokva, hogy színes, folyton változó tevékenységeket végezve boldogul az életében. Ehhez képest 6-7000 éve a letelepült ember egy sokkal monotonabb, ingerszegényebb létre kényszeríti önmagát és egyszerűen evolúciós léptékben nem telt még el elég idő, hogy a monotónia szeretet – nem egyszerűen a monotónia tűrés(!) – dominánssá váljon a fajunkban.)

Egy munka elismertségét másfelől nem csak az érdekesség és a hasznosság adhatja, hanem az a közmegegyezés is, hogy az adott szakma menő. Rocksztárnak lenni például menő, a rocksztárokért tömegek rajonganak, mert van egy teljesen esetleges és irracionális konszenzus arról, hogy a rocksztárság elismerésre méltó. A sok rajongó sok eladott jegyet és így jó fizetést is jelent, ugyanakkor a rocksztárok társadalmi megbecsültsége, tisztelete már nem jellemző.

A megbecsülés és tisztelet kapcsán jelenik meg leginkább a már emlegetett társadalmi hasznosság, mint szempont. Egy ügyvédet, vagy egy orvost tipikusan megbecsülés, tisztelet övez. Ám itt is igen jól tapintható a sztárok imádatához hasonlóan egy teljesen irracionális konszenzus arról, hogy ezek tiszteletreméltó szakmák. Miért kell megbecsülni egy közgazdászt, aki mondjuk a gazdasági növekedés felkent papjaként szinte vallási dogma-szerűen hajtogatja, hogy a vég nélküli növekedés jó és elérendő, tekintet nélkül a következményekre? Mert ez a közmegegyezés, semmi több. Egykor egy könyvelő magasan képzett, ritka szaktudás birtokosa volt, nem látszott, hogy a munkája közvetve ökológiai károkhoz vezet majd és bár ma diplomásnak sem kell ahhoz lenni, hogy valaki mérlegképes könyvelővé legyen, ez a történelmileg kialakult pátosz, bár megkopva, ma is körüllengi a közgazdaság szakmáit.

A tanárok esetében ugyanakkor inkább csak üres lózung, hogy megbecsülést érdelemnek – bár társadalmilag nagyon is hasznosak, ha jól végzik a munkájukat –, mert a gyakorlatban a tanárokról inkább negatív kép él tömegek fejében. A tanár, ha állami intézményben tanít lúzer, aki éhbérért robotol. Ennek megfelelően a tanár szakok népszerűsége kriminálisan alacsony. Másrészt, bár szinte mindenkinek van emléke arról, hogy volt jó tanára, szinte mindenkinek több emléke van rossz tanárokról. „Azokért tüntessek, akik lelkileg megnyomorítottak?” – fogalmazott egyszer egy kliensem, velősen összefoglalva a tanárokról széles körben kialakult negatív, utálatos képet a tanártüntetések idején.

Egy jó tanár munkája társadalmilag valóban hasznos, de egy rossz tanár adott esetben több kárt okoz, mint amennyi haszna a tevékenységének van. A dolog pedig azért szomorú, mert politikai költsége láthatóan nincs annak, ha nem költ az állam a pedagógusokra, ebbe nem buknak bele kormányok.

Ennek eredményeképpen egyre kevesebben tanulnak tanárnak, mint utaltam rá, és akik annak tanulnak, azok is többségükben elhagyják a pályát. Akik maradnak, azokat nyugdíjas koruk után is visszahívják, mert annyira nincs szakember, de mert az állam ennek ellenére nem költ a probléma súlyának megfelelő mértékben többet pedagógusbérekre, a bérverseny az állami oktatásban nem érvényesül – a magánoktatásban annál inkább(!) –, így, akik maradnak túlterhelődnek, kiégnek, többségükben nincs pénzük pszichológushoz fordulni – mert állami alapon alig van elérhető terápia, a bérverseny az egészségügy esetében is a magánegészségügyben érvényesül, így a szakemberek itt is elhagyják az állami pályát, akárcsak az oktatásban. Végül ezek a túlterhelt, kiégett, nem ritkán függőségbe menekülő tanárok lesznek azok, akik mellett a diákoknak traumatikus élményeik lesznek és ezért mondhatják a fenti mondatot arról, hogy „Na ezekért nem tüntetek, nem állok ki.” A kör bezárult. Kérdés, hogy a jelenlegi helyzet, hogy már több iskolában nyugdíjas tanár sincs és képzettség nélküli emberekkel töltik fel az üres tanári állásokat átüti-e a társadalom ingerküszöbét? Hogy lesz-e abból tömeges megmozdulás, hogy kis túlzással a portás „tanítja” a történelmet, a konyhás néni meg a matekot?

A szakmák státuszához visszatérve tovább árnyalja a képet, hogy a fent leírt állítások ráadásul még csak nem is univerzálisak. Életkori, generációs és szubkulturális alapon egészen más szakmák számítanak, elismertnek, vagy menőnek. Míg kamasz korban nagyon menő, ha valakinek zenekara van, vagy DJ-zik, addig felnőve az már inkább csak „aranyos” és felmerül, hogy „de ugye van rendes munkád is?”.

A zeneiparnál maradva a már említett rocksztároknak kijáró rajongásból nem sok jut annak a rengeteg zenésznek, aki adott esetben nem kevésbé tehetséges, vagy szorgalmas, mint a sztár, csak nincs annyi szerencséje, tőkéje, vagy olyan kapcsolatai, mint a híres kollégának, és a zenéje nem jut el pár környékbeli emberen kívül máshoz. Nem kezdik játszani rádiók, zenecsatornák, vagy zenei podcastek, nem írnak róla zenei magazinok és nem tud elmenni előzenekarként turnéra nagyobb, híresebb zenekarokkal, hiába dolgozik adott esetben még többet is, mint egy sztár.

Ha tehát híres vagy, menő vagy, de ha ugyanabban a szakmában tevékenykedve nem leszel híres, akkor elismerés sem jár. Ez igaz a komplett művészvilágra, de a sport, sőt a tudományos kutatás világára is! Az ismeretlen tömegek tehát azért nem menők, mert láthatatlanok, nem azért mert értéktelenek, vagy akár feltétlenül rosszabbak, mint az ismert pályatársak. Erre példa, mikor valaki a halála után lesz híres és menő, mert akkor fedezi és kapja fel a nyilvánosság.

A szakmák elismertségén keresztül jól látszik az említett generációs különbség abból, hogy, mondjuk egy nagymama azt szeretné, ha a lány unokája orvoshoz, ügyvédhez, vagy könyvelőhöz menne hozzá, mert egyrészt abba szocializálódott bele, hogy az orvosok, ügyvédek és közgazdászok tiszteletre méltóak, másrészt élettapasztalataiból fontosnak tartja, hogy jól keressen a leendő férj. A fiatal felnőtt lány unoka ezzel szemben nagy eséllyel az ügyvédet és a könyvelőt unalmas szakmáknak tartja, mert időközben mindkét terület képe megkopott a közgondolkodásban, és inkább egy kalandos életű művésszel kötné össze az életét, még nem annyira gondolva a megélhetés esetleges nehézségeire – vagy akár eleve azt vallva, hogy a saját lábán, saját jogon akar megélhetést biztosítani önmagának, nem egy férfira támaszkodva.

A szubkulturális különbségekre példa, hogy egy halmozottan hátrányos helyzetű közegben, „gettóban” adott esetben egy maffiafőnök megbecsültsége nagyobb, mint egy ügyvédé, orvosé, vagy könyvelőé. Mert abból a közegből a szervezett bűnözés, az élsport, a celebség, a pornó/prostitúció és a zeneipar jelent főként kiugrási lehetőséget, karriert, így ezen területek képviselői lesznek menők. A maffiafőnök emellett azért lesz még tiszteletreméltó is, mert a celebekkel, sportolókkal, pornósokkal és zenészekkel ellentétben ő a helyi közösség életét is szervezni, irányítani fogja, kvázi állami funkciókat is átvesz, bár nem így szoktunk gondolni rá.

Összefoglalva tehát a szakmák státusza részben a piaci versenyhelyzetükből, részben esetleges társadalmi-kulturális közmegegyezésekből származnak. Aki pedig el nem ismert szakmában dolgozik, az ettől jellemzően frusztrációt él meg, csökken az önbecsülése, negatívabb az énképe. Ennek szélsőséges esete az építőipari betanított munkások státusza. Városi nők tömegei találkoznak a „füttyögő munkás” jelenséggel. Ezek a füttyögő munkások jellemzően olyan hátrányos helyzetű közösségekből érkező férfiak, akik alacsonyan iskolázottak és viszonylag nincstelenek. Ezekben a közegekben a tisztelet tipikusan igen nagyra tartott érték, mondhatjuk, hogy másuk sincs. Emellett a hagyományos értékrend egy változata, vagyis alapvetően patriarchális, „macsó” értékrend dominálja e szubkultúrákat, a leendő munkások pedig ennek megfelelően szocializálódnak.

A fentiekből ugyanakkor nem az következik, hogy ezek az emberek a füttyögéssel udvarolnának és a közegükbe tartozó nőknek ez bejönne a többségi társadalom nőinek meg visszataszító. Azt gyanítom, mikor ismerkedni akarnak, ők is hasonlóan udvarolnak a kiszemelt nőnek, mint más férfiak. A füttyögés inkább egyfajta válasz arra, hogy nincsenek tisztelve, elismerve és megbecsülve a többségi közegben, ahol dolgoznak, hogy ők ott egy kisebbség, akik „férfi létükre” messze azok alatt a nők alatt vannak rangban, akiknek füttyögnek. Közben a szocializációjukba belefér, hogy a füttyögéssel kifejezzék ezek felé a nők felé, hogy „nem tisztellek, lehetsz bármilyen gazdag, megbecsült és elismert, akkor is csak egy nő maradsz, csak egy szex tárgynak tartalak”. A füttyögés tehát egyfajta abúzus és többségükben a nők is annak szokták értékelni. Dinamikáját tekintve a nemi erőszakkal párhuzamos a füttyögés dinamikája. Ahogy a felnőttekkel szembeni nemi erőszak sem a szexről szól, úgy a füttyögés sem az udvarlásról, hanem egy hatalmi helyzetről, hogy „ezt én megtehetem veled”.

Végül fontos eleme a füttyögésnek, hogy fiatal és vonzó nők a céltáblái, vagyis olyanok, akik a füttyögő számára szexuálisan vonzóak, és akik vélhetően éppen a társadalmi és kulturális távolság miatt szóba sem állnának az adott munkással, mint férfival. Ennek a frusztrációja is ott lehet a füttyben.

A bejegyzéssorozat következő részében azzal foglalkozom majd, mennyit számít a tehetség az életben valójában és miket szoktunk magunknak hazudni róla.

Egy évtizede ütötte át a média ingerküszöbét az ökológiai válság, egy évtizede szorong a társadalmak egyre nagyobb része a klímakatasztrófától, ezért egy évtizede a cégek és a politikusok arra kényszerülnek, hogy zöldítsenek a működésükön és megnyugtató válaszokat adjanak a széles közvéleménynek. A biopamut fast-fashion ruhák, az egyre terjedő elektromos autók/rollerek/robogók, az öko-bio-vegán gyorséttermi menük, vagy épp az olyan zöld politikák, mint az EU-féle Green New Deal mind ezt a célt szolgálják. Ezek láttán azt hihetnénk, hogy hátradőlhetünk, a világ jó kezekben van.

Ugyanakkor a ma uralkodó, neoliberális gazdaságpolitika alapvetése, hogy növekedni kell, mert minden bajunkra a növekedés a megoldás, miközben maga a növekedés okozza az ökológiai válságot.A zöld gondolat érvényesülésének pedig az a legnagyobb gátja, hogy elhisszük, hogy a növekedés jó nekünk, és a társadalmi feszültségek orvoslását mind a növekedéshez kötjük, mert „akkor több pénz lesz oktatásra, egészségügyre és szociális ügyre, stb, sőt, több pénz lesz zöld befektetésekre is!”. Vagy, ahogy egy piaci árus feltette nekem a kérdést néhány éve egy karácsonyi vásárban: „Nem lehetne úgy megvédeni a természetet, hogy a munkahelyek is megmaradjanak?”

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló önhazugságokat vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. De beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadság fogalmunkat körüllengő hipokráciáról is. Legutóbb a központi értékké vált toleranciához kötődő önhazugságokról, a tolerancia diktatúrájáról írtam, ebben a bejegyzésben pedig a bevezetőben tárgyalt feloldhatatlan ellentmondás feloldását, a zöldre festés elméletét és gyakorlatát vizsgálom meg.

A zöldre festés lényege, hogy zöldnek, azaz fenntarthatónak hazudunk valamit, ami nem az. Az egyszerűbb és ma már ritkább eset, amikor nettó hazugságról beszélhetünk, mint a lebomló műanyag csomagolásoknál, amik valójában csak mikroműanyag részecskékre esnek szét, a szó szoros értelemben nem bomlanak le, csak évszázadok, vagy évezredek alatt.

Ennél sokkal gyakoribb, amikor van igazság az állításban, de az adott gyakorlat ténylegesen nem fenntartható, csak fenntarthatóbb, mint amit levált. Ilyen az, amikor a műanyag csomagolások bizonyos körét újrahasznosíthatóként tüntetik fel. És az igaz is, hogy 2-3 alkalommal valóban újra lehet hasznosítani ezeket a műanyagokat – komolyabb energiabefektetés és jelentős minőségromlás árán –, utána azonban ugyanúgy szemét lesz belőlük, mint az egyszer sem újrahasznosítható csomagolásokból. Vagy, amikor 10-20% biopamutot kevernek a hagyományos pamut ruhadarabba és bio-termékként reklámozzák azt. Vagy ilyenek az átgondolatlan faültetések is, amik jól mutatnak ugyan a politikusok eredményei közt választás idején, vagy cégek PR jelentéseiben, de ha nem megfelelő helyre, és/vagy időben ültették azokat, és/vagy nincs az ültetéshez kapcsolódó utógondozás, akkor csak egy csomó kiszáradt, halott facsemete lesz a történet végén, ahogy ma magyar nagyvárosokban ezt sokfelé láthatjuk.

Az említett példák és a közgondolkodás szerint is azt hihetnénk, hogy a zöldre festés csak a profitéhes cégek, illetve a szavazatvadász politikusok gyakorlata, de a helyzet sajnos ennél sokkal rosszabb. A valóságban ugyanis szinte mind aktívan élünk ezzel a megküzdési móddal kisebb-nagyobb mértékben, hisz a nagyvárosi lét, ami ma a világ népességének több mint 50%-ának a létformája, eleve fenntarthatatlan. Akkor is, ha szelektíven gyűjtjük azt a hulladékot, amit eleve meg sem kellett volna termelni. Akkor is, ha vega/vegán étrendre váltunk, majd több ezer kilométerről ideszállított növényeket fogyasztunk. Akkor is, ha elektromos autót vásárolunk, amihez az energiát részben szén, vagy gáztüzelésű erőmű termeli és az előállításához komoly környezetkárosításra van szükség, főként a ritkaföldfémek bányászata során valahol a harmadik világban, majd a leselejtezett akkumulátor veszélyes hulladékká válik a végén, aminek a kármentesítése egyelőre nem megoldott. És akkor is, ha napelemet szereltetünk a tetőnkre, ami 30-40 év múlva, az élettartama végén veszélyes hulladékká válik, aminek a kezelése jelenleg nem megoldott és eleve nincs elegendő nyersanyag, hogy az akkor tönkrement panelokat majd újakra cseréljük.

A sort rendkívül hosszan lehetne folytatni, de annyi talán kitűnik belőle, hogy alulról, az állampolgárok szintjéről nem lehet egy fenntarthatatlan rendszer keretei közül kitörni – vagy legalábbis csak bizonyos mértékig és óriási mentális és anyagi befektetést igényel, mondjuk önellátó gazdálkodóvá válni, vagy ökofalvat üzemeltetni. De ugyanúgy nem lehet ezt megtenni cégként, vagy vezető politikusként sem, csak ott nagyobb a mozgástér, mert maga a neoliberális gazdasági rendszer az, ami fenntarthatatlan, a globalizáció révén pedig mindenki kényszerűen része ennek a rendszernek. És itt érkezünk el a zöldre festés értelméhez: megnyugtatni a lelkünket, hogy mi mindent megteszünk az ökológiai válság ellenében. Aki pedig felhívja a gyakorlat álságosságára a figyelmet, az megkaphatja a sötétzöld/zöld károgó címkét és lehet is figyelmen kívül hagyni, cancelelni.

Ha ugyanis adott egy fenntarthatatlan rendszer, ami viszonylagos jólétet és kényelmet biztosít azoknak a hatalommal bíró polgároknak, akik változtathatnának rajta, és közben van bennük egy növekvő szorongás az ökológiai válság miatt, akkor ezt a feszültséget feloldhatjuk úgy is, hogy a rendszert változtatjuk meg, de ezért vagyonnal, jóléttel és kényelemmel kell fizetni, vagy úgy is, ha a szorongást oldjuk látszatintézkedésekkel. És ha megnézzük a gyakorlatot, akkor láthatóan széles egyetértésben inkább az utóbbit választjuk.

A helyzet az, hogy a ma uralkodó narratívák miatt a tényleges zöld átállás nemcsak a tehetősek, de az egész társadalom szemében nagyon népszerűtlen, így azt a zölden gondolkodó kisebbség egy radikális kisebbségén kívül senki nem akarja. Aztán a zöldre festéstől ideig-óráig tényleg megnyugszanak jó páran. Viszont havonta jönnek a hírek arról, hogy mennyivel nőtt a károsanyag-kibocsátás, a tengerszint, a globális átlaghőmérséklet (pillanatokra már át is lépve a bűvös másfél fokot), az óceán szemétszigetei, vagy az erdőirtás mértéke, hogy mennyi faj pusztult ki, hány centivel erodálódott a termőtalaj, vagy épp milyen árvíz, hurrikán, tornádó, vagy hőhullám sújtott le a Föld valamelyik pontján a klímaválság miatt, és újra szorongani kezdünk.

Olyan ez, mintha egy heroinista a drasztikusan romló egészségügyi mutatói láttán arról kezdene beszélni, hogy egészségesebb étrendre vált és többet fog mozogni ahelyett, hogy a valódi problémáról, a szerhasználatról mondana le. És abban biztosak lehetünk, hogy akárcsak a heroinista, a végén mi is le fogunk állni a neoliberális kábítószerrel, csak az a kérdés, hogy belátás és leszokás, vagy a féktelen használat és túladagolás vet véget a függőségünknek…

Másként mondva az az egyik kérdés, hogy a zöld átállás egy tudatos, önkéntes, irányított civilizációs átállás lesz-e, vagy egy kontrollvesztett civilizációs leépülés, amit a természet kényszerít ki.

A jelen zöld intézkedései egyébként a lelkünk nyugtatásán kívül még egyvalamire jók a gyakorlatban: a környezetpusztítás növekedésének a mértékét csökkentik, így pedig valamennyi minimális időt nyernek nekünk az átálláshoz.

Időre pedig óriási szükségünk van több dolog miatt is. Ha például a mezőgazdaságot valóban fenntarthatóvá alakítanánk, akkor a különféle becslések szerint 1-4 milliárd embert tudna etetni a bolygó, most viszont 8 milliárdan vagyunk és ez a szám rohamosan nő. Az egy további kérdés (kellene hogy legyen), hogy ekkora népességcsökkenést hogyan hajtunk végre. Rövid idő alatt csak népirtás, világjárvány, az egészségügy leállítása és/vagy éhínség útján érhető ez el. Középtávon, ha hagyjuk dolgozni a halált és szigorú népességszabályozást vezetünk be, akkor békés(ebb) lehet az átmenet.

De időre van szükségünk olyan, zöld technológiák kifejlesztéséhez is, mint a tartós energiatárolást lehetővé tevő, kevésbé környezetkárosító és hosszú élettartamú akkumulátorok, az elvben tiszta és olcsó energiát ígérő hidegfúziós erőművek (aminek a széles körű alkalmazásához nincs elég szükséges, trícium nevű ritkaföldfém a bolygón), vagy a légkörben lévő szén-dioxid kivonását végző gépek, vagy kémiai eljárások. Mindegyiket úgy várja a civilizációnk, mint Hitler a csodafegyvert, amivel megnyerhette volna a második világháborút… És esélyes, hogy hozzá hasonlóan pórul járunk mi is, ha kizárólag a technológiai megoldásokban bízunk.

A harmadik kérdés, hogy ki fizesse meg a zöld átállás költségeit? A középréteg és az eleve kevésbé tehetős tömegek, hogy az elit továbbra is jólétben, kényelemben és óriási vagyonon ülve élhessen tovább, míg a társadalom többsége a középkorba süllyed vissza, mint a Fehér Király című filmben? Vagy legyen társadalmi újraelosztás és „fizessenek a gazdagok”, enyhítve a szegényebb rétegek számára az átállást, amin a tehetős kevesek hatalmasat buknak? Esetleg a kettő valamilyen hibridje érvényesüljön?

A féktelen gazdasági növekedés neoliberális módja ugyanis az ökológiai válság mellett társadalmi válságot is teremtett, amire az egyenlőség kapcsán korábban már utaltam a hipokrácia sorozatban. Egyszerűen szólva az a problémánk, hogy túl sok vagyont termeltünk, főként az utóbbi 150-200 évben és ez túl kevesek kezében összpontosul.

A zöldre festéshez visszatérve, annak a gyakorlata bizonyos esetekben félre megy, és nemhogy csökkentené a társadalmi feszültségeket, még növeli is azokat. Mint az EU elektromos autókra való erőltetett átállási terve, ami a kontinensen tömegeket foglalkoztató autóipar és a kapcsolódó szerviz, flottakezelő, autóbérlő, utasszállító, üzemanyagellátó,stb. szolgáltatásokban dolgozók helyzetét nehezíti, akár a megélhetésüket is veszélyeztetheti. Ilyen rövid időtávon az átállást valószínűleg csak a kárvallottak kompenzációjára elégetett euro milliárdok árán lehet úgy véghezvinni, hogy abból ne legyen még komolyabb társadalmi felzúdulás.

És itt érkezünk vissza a piaci árus kérdéséhez, hogy lehet-e úgy is védeni a természetet, hogy nem szűnik meg tömegek munkája? A válasz pedig az, hogy nem. Ha gazdasági rendszert váltunk ökológiai elvek szerint, akkor tömegek veszítik el a szolgáltató szektorban és az iparban a munkájukat. Ez a váltás ugyanakkor egy újfajta társadalmi és gazdasági berendezkedést jelent, ami új munkahelyeket teremt vidéken, és a nagyvárosi lét helyett – legalábbis a világ szerencsésebb részein – főként kisvárosi/falusi közegben ökolokálisan tudnak majd dolgozni, leginkább a mezőgazdaságban, vagy kisüzemi keretben, kézművesként, mesteremberként azok, akik elveszítették az állásukat. Az energia és nyersanyaghasználat csökkentésének a jegyében a ma gépesített munkafolyamatok egy részét ismét embereknek kell majd végezniük.

A világ szerencsétlenebb feléről pedig, ahol helyben nem lehet annyi élelmet termelni a klímaváltozás miatt, hogy eltartsa az ott élőket, csak elvándorolni lehet. Ez a migráció pedig bizonyosan társadalmi feszültségekhez vezet ott, ahova ezek az emberek majd megérkeznek.

A fentiekből következik egy fontos tanulság, ami a zöldre festés gyakorlatát is aláhúzza. Nevezetesen a társadalmak könnyebben elfogadják, ha a korlátozások természeti katasztrófák, háborúk és nyersanyagok kimerülése miatt következnek be, mint, ha döntéshozók kényszerítik rájuk az önkorlátozást. Utóbbi ellen lehet tüntetni, ki lehet kényszeríteni a korlátozó intézkedések feloldását, mint a francia sárgamellényes tüntetésekkor láthattuk az üzemanyag áremelés ügyében. Katasztrófák ellen viszont senkinek nem jut eszébe tüntetni, mindenki lenyeli a keserű pirulát.

Külön bekezdést érdemel még a témában Elon Musk tevékenysége. A gigagyárak, a Tesla, vagy a Hyperloop az ökológiai válság technológiai megoldását ígérik, míg a Space-X távlati tervei magában rejtik a Marsra költözés/menekülés lehetőségét, ha az előbbi nem jönne be. Mindezek jó példái az elit számára gyártott zöldre festésnek.

Hisz nemcsak a „közemberek” aggódnak az ökológiai rendszereink közelgő összeomlása miatt, de a tehetősek jelentős része is. Ha pedig valakinek sok pénze van és tenni szeretne valamit ez ellen azért, hogy a szorongását csökkentse és azt érezhesse, hogy hozzájárult fajunk legnagyobb kihívásának megoldásához, vagy akár azért, mert ez majd jól mutat a köz szemében és ebből tud tőkét kovácsolni, azok számára Musk a (látszat) megoldás.

Elon Musk abból lett a Föld leggazdagabb embereinek egyike, hogy álmokkal kereskedett és még nem létező megoldásokat árult a zöld jövő, vagy az összeomlás elől való menekülés ígéretével. Majd, miután tehetős tömegek fektettek ezekbe az ígéretekbe, felfogadta a legjobb tudósokat és mérnököket, hogy a pénz egy részéből, éjt nappallá téve dolgoztatva őket megvalósítsák ezeket az álmokat.

Ezek egy része ma sem működik. Másik részükről kiderült, ami a technológiai megoldásokról mindig ki szokott derülni, hogy másfajta problémákat eredményez – pl. az elektromos autó és az akkumulátor már említett problémái – és még azt sem feltétlenül oldja meg, amire megalkották– a károsanyagkibocsátás csökkentése csak akkor lenne valóság, ha nem szén és gáztüzelésű erőművek adnák jelentős részben az áramot a kocsikhoz.

Vagyis Musk ajánlatai csak azt a tényt világítják meg még jobban, hogy az energia és anyaghasználat visszafogása nélkül nincs érdemleges zöld politika. Viszont nagyon károsak, mert a jó irányba tett lépések illúzióját adják, illetve azt ígérik, hogy a tehetősek elmenekülhetnek az űrbe az összeomlás elől, tehát nem egy csónakban evez az egész emberiség. Mindezek pedig hatékonyan gátolják a valóban hatékony cselekvést a zöldre festés egyéb eseteivel együtt.

Végezetül a zöldre festés témájához tartozónak érzem az olyan, öko-optimista jövőforgatókönyveket is, amik a zöld átmenet kapcsán eltagadják, hogy az kikerülhetetlenül vesztességként jelenik majd meg és gyásszal jár a legtöbb érintett számára. Azzal együtt természetesen, hogy egy ilyen átmenet egyben lehetőséget is teremt egy lassabb, kisközösségibb és ettől szociálisabb, elégedettebb életre, ami jobban illeszkedik az ember bio-pszicho-szociális alkatához, mint a túlpörgetett, nagyvárosi lét és az irodai munkák világa. És itt hangsúlyoznám, hogy attól, hogy erre lehetőséget teremt, ez nem jelenti azt, hogy boldog, hippi-kommuna/ősközösség jellegű kisközösségekre vált majd a nagyvárosi népesség jelentős része, ahogy az is egy félrevezető gondolat, hogy ami öko, az csak részvételi/bázis demokrata és szociálisan érzékeny lehet.

Az átmenet sajnos nagyobb valószínűséggel hozhat újra feudalisztikus/diktatórikus viszonyokat, rabszolgaságot, minden korábbinál nagyobb szakadékot és kizsákmányolást szegények és gazdagok közt, mindezt véres háborúkon, migráción, népirtásokon, éhezésen, nélkülözésen és járványokon keresztül az állami ellátórendszerek összeomlásától kísérve fasisztoid kormányok alatt. Aki pedig ilyenekről beszél, azt katasztrofistának szokás bélyegezni és bizonyos zöld körökben ezzel máris cancel-elhető. Pedig igen fontosnak tartanám legalább említés szintjén beszélni ezekről a lehetséges, sőt, történelmi tapasztaltok alapján valószínűbb forgatókönyvekről. Nem azért, hogy pánikot keltsünk, vagy depresszióba lökjünk tömegeket. Épp ellenkezőleg, hogy kellő súllyal lehessen arról szót váltani, hogy ha ezeket szeretnénk elkerülni, akkor milyen eszközeink lehetnek a jelenben.

Pszichológusként többek közt azt tanultam meg, hogy szenvedésnyomás nélkül nem igen van rendszerszintű változás sem egy egyén, sem egy párkapcsolat, vagy egy családrendszer szintjén, de ugyanúgy kisközösségi, sőt társadalmi szinten sem. Másfelől alulról építkezve a legerősebb „fegyverünk” az össztársadalmi narratívák formálása. Ha csak pár ezren mondjuk azt, hogy a gazdasági növekedés a baj, akkor könnyen félre lehet söpörni bennünket, elég csupán ostobának bélyegezni, vagy valami gonosz terv ügynökeinek beállítani és a szavaink leperegnek a domináns, növekedéspárti narratíváról. Ha azonban legalább a társadalom 10%-a ugyanezt képviseli, akkor átlépjük a kritikus tömeget és kikezdjük a növekedésmítoszt.

Ha azt a narratívát sikerül elterjeszteni, hogy nem az a kérdés, hogy növekedünk-e tovább és minden marad a régiben, vagy jön az öko-önkorlátozás, hanem az a kérdés, hogy irányítottan lassulunk és csökkenünk, vagy kontrollvesztetten leépülnek, majd összeomlanak a társadalmaink, akkor azt hiszem lehet esély az előbbire.

Az iménti gondolattal zárnám ezt a cikket, a hipokrácia bejegyzéssorozatot pedig egy, a szakmák társadalmi megítéléséről szóló írással folytatom hamarosan.

Ha megváltoztatjuk a nyelvünket, azzal megváltozik a gondolkodásunk is? Ha a cigányt romának hívom, ha a transz nőt, csak nőnek nevezem, attól valóban elfogadóbb leszek? Ha pedig a szociális- és házi munkákat „női munkának” címkézem, vagy, ha az értelmi fogyatékkal élőt „rokinak” bélyegzem, attól sovinisztább, kirekesztőbb személy válik belőlem? Noam Chomsky, nagyhatású amerikai nyelvész és baloldali politikai aktivista szerint a válasz végső soron igen.

És miután a ’90-es évektől kezdve a tolerancia, mint érték fokozatosan egyre központibb szerepet kapott az amerikai kultúrpolitikában, ez a gondolat lett az alapja a politikai korrektség, a píszí nyelvhasználat megszületésének és elindítója mindannak, amiről ebben a cikkben írni szeretnék.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló hiedelmeket vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. De beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadságfogalmunkat körüllengő hipokráciáról is. Ebben a posztban pedig a liberális demokrácia másik alapértékét a toleranciát szeretném megvizsgálni a hozzá tapadó önhazugságaink és képmutatásaink szűrőjén keresztül.

Hogy jól érthető legyen az idevágó társadalmi jelenség, hadd kezdjek egy rövid történeti áttekintővel. A píszí először az egyetemi kampuszok világában és a művészvilág bizonyos köreiben terjedt el a ’90-es évektől kezdve, de fokozatosan vették át bizonyos politikusok, médiamunkások és maga Hollywood is. Ez utóbbi azután hol komoly, hol parodisztikus filmek és sorozatok formájában, de tolmácsolta ezt a megközelítést a szélesebb társadalom és a világ többi része számára, így a 2000-es évek elején a píszí már világviszonylatban is standarddá erősödött.

Az egész jelenség mögött egyrészt az a felismerés állt, hogy az emancipációval létrejött ugyan a nemek és a rasszok jogegyenlősége a 20. század második felére a nyugati világban, ez azonban nem járt együtt kultúraváltással is. Vagyis elvben egy nő azonos munkáért azonos fizetést kellett volna, hogy kapjon, vagy egy afro-amerikai ember is elérhetett volna vezető pozíciót, a gyakorlatban azonban egyebek mellett továbbra is a fehér férfiakat javadalmazták jobban és preferálták inkább a cégek. Mindenki más úgy érezhette, „üvegplafon” van a feje fölött. Másként mondva a társadalmak a jogegyenlőségtől nem lettek kevésbé szexisták és rasszisták.

A feminizmus harmadik hulláma a ’80-as-’90-es években ezen a helyzeten szeretett volna változtatni, részben a pozitív diszkrimináció intézményével, vagyis a nemi és etnikai kvóták bevezetésével, részben pedig a nyelv és rajta keresztül a gondolkodás megváltoztatásával a píszí révén. Majd a 2010-es évekre a feminista negyedik hullám a szexuális kisebbségek iránti tolerancia erősítését ugyanezekkel a módszerekkel igyekezett kiharcolni, kiegészítve a cancel culture eszközével, vagyis a nem toleránsnak bélyegzett személyek stigmatizálásával, pellengérre állításával és így elhallgattatásával, illetve egyetemi berkekben a safe space intézményének a megteremtésével, más szóval olyan kisközösségi kultúra meghonosításával, ahol a csoporttagok számára zavarba ejtő, vagy felháborító nézeteket tabusítják, száműzik a tárgyalható témák sorából.

Mindez szorosan összefonódott a #metoo mozgalommal, melynek során nők tömegei vallottak világszerte arról, hogy szexuális erőszak, vagy zaklatás áldozatai lettek, nem ritkán a szakmájukban hatalommal bíró férfiak, vagy híres férfiak részéről, és a #metoo-t megelőzően intézményesített módon zsarolással, fenyegetéssel, vagy lefizetéssel vették őket rá a hallgatásra, ha az erőszak elszenvedése után átélt szégyen nem lett volna elég, hogy ne beszéljenek a történtekről.

Másfelől a rendőri igazoltatás közben elhunyt George Floyd halála kapcsán fellángolt Black Lives Matter (BLM), intézményi rasszizmus elleni fekete polgárjogi mozgalom és a feminista negyedik hullám között is hamar létrejöttek kapcsolódási pontok. Az eredetileg a ’60-as évek fekete polgárjogi mozgalmai által használt woke, vagyis éber, felébredt kifejezést először a BLM aktualizálta, utalva arra, hogy az afro-amerikaiak tisztában vannak vele, hogy az őseiket rabszolgaként hurcolták az országba a gyarmatosító fehérek és máig létezik a feketékkel szembeni intézményi rasszizmus az állami szervek részéről, különösen a rendőrségen belül. Ezt a kifejezést vette át, majd sajátította ki az LMBTQAI+ aktivisták egy csoportja, utalva arra, hogy nem csak intézményi rasszizmus van, de homofóbia, transzfóbia is megfigyelhető szerintük a társadalom széles rétegeiben és az intézményekben is. A meleg jogok és a transzjogok kérdését előtérbe állítva a meleg házasság általános engedélyezése, másfelől a társadalmi nem biológiai nemmel szembeni elsőségének az elismerése – személyi szám megváltoztathatósága, illetve a pubertás blokkolók használatának az ügye – váltak a woke mozgalom fő követeléseivé.

Ez a politikai üzenet azonban, bár nyugaton dominánssá vált, nem aratott osztatlan sikert a társadalmak széles rétegeiben. Olyannyira nem, hogy kapott mérsékelt, baloldali, demokrata kritikát, kisebb törést előidézve a politikai baloldalon, klasszikus feminista kritikát, szintén törést előidézve a feminista táboron belül és radikális jobboldali kritikát is. És míg a baloldali, feminista, demokratikus tábort mindez végső soron gyengítette, addig az ezzel szemben magát újrafogalmazó, illiberális szélsőjobboldal mögött egyre többen sorakoznak fel.

Mert valójában az illiberális és liberális tömbök közt nem a szabadsághoz való hozzáállásban van különbség, hisz mindketten kérlelhetetlen neoliberálisok, így az illiberális/liberális szembeállítás elnevezése valójában félrevezető. Pontosabb volna, ha azt mondanánk, hogy intoleráns/hipertoleráns oldal, hisz a tolerancia mentén húzódik a törésvonal e két tábor közt.

Mára a bal- jobboldaliság hagyományos politológiai felosztását egyre inkább a liberális, illiberális felosztás váltotta fel. Annál is inkább, mivel a klasszikus bal- és jobboldaliság szinte teljesen megszűnt. A politikai fősodorban jóformán senki nem követeli a gazdagok megadóztatását, a vagyonkoncentráció visszafordítását, az újraelosztás szükségességét – ez a baloldali politika –, ahogy a hagyományokhoz való ragaszkodás, a lassú, fontolva haladás, a tekintély, a hierarchia tisztelete és a meritokratikus, egyéni értékeket jutalmazó társadalomszemlélet, vagyis a jobb oldali politika értékei is jelszóvá silányultak, hogy elkendőzzék a gazdaság és a technológia világformáló, progresszív szemléletét.

Talán ennyiből is jól látszik, hogy a toleranciához való viszony ma mennyire átpolitizált, a politikum tárgyalása nélkül nem is lenne értelmezhető. Hogy megérthessük, miért van ez így, egy pillanatra ismét vissza kell ugornunk a ’90-es évekbe. Nem az történt ugyanis, hogy a feminista ideológia hirtelen meghatározó súlyra tett volna szert a közéletben, és képes lett volna kikényszeríteni a tolerancia központi értékké emelését. Nem is egy morális felemelkedés tanúi lehetünk, ahol a társadalmi többség egyszerre ráébredt volna, mennyire igazságtalan, hogy privilégiumai vannak a kisebbségekkel szemben és még csak nem is jó szándékú, idealista politikusok világjobbító kíséreltének lehetünk a tanúi az elmúlt 30 évben.

Mert természetesen voltak feministák, a kérdést morális alapon megközelítő polgárok és jó szándékú politikusok is, de valójában a ’80-es évek közepén indult neoliberális/neokonzervatív fordulat hívei voltak ekkor – és azóta is – a politikai hatalom birtokosai és egyszerűen arról volt szó, hogy kapóra jött nekik ez az ideológia.

Ahogy arról egy korábbi bejegyzésben írtam, a neoliberális/neokonzervatív fordulat azt jelentette, hogy a gazdasági növekedést központba állító ideológusok úgy okoskodtak, hogy a céljukat akkor érhetik el a legjobban, ha a tehetősek adóit lecsökkentik, hagyják őket korlátlanul gazdagodni, mire azok a profitjukból egyre többet és többet fektetnek majd be, új munkahelyeket teremtenek, így a társadalom alsóbb rétegeibe is fokozatosan „lecsorog” a jólét. Ezzel párhuzamosan azt sem tekintették gondnak, hogy a multik és a gazdagok hiányzó adója miatt kevesebb pénz marad a költségvetésben, így a kormányok kénytelenek leépíteni a jóléti államot – az állami oktatást, egészségügyet, szociális ügyet és az infrastruktúrát –, mert elvben ezeket is pótolja majd a piac, a szétáradó jólét pedig mind többeket tesz majd képessé piaci alapon az öngondoskodásra, így szinte mindenki igénybe tudná venni ezeket a piaci verseny miatt egyre jobb szolgáltatásokat. Vagyis a koncepció szerint egyre jobb magániskolák és magánegészségügy jön létre és egyre többen tudnak is élni az ezek adta előnyökkel, csak az marad ki, aki nem akar dolgozni, aki lusta, bűnös, morálisan, vagy pszichésen sérült, esetleg fizikailag beteg. Nekik maradna az állami ellátás, aminek a színvonala viszont szintén emelkedik, hisz arra is jut pénz a gazdasági növekedés miatt.

Ez volt tehát az elképzelés, ami máig meghatározó vezérelve a politikának és rengeteg bajunk forrása. A társadalmi elit pedig olyan jól járt vele, hogy az extraprofitból – részben a várt befektetések helyett – elkezdtek egyre komolyabb összegeket lobbitevékenységre költeni és megvették a politikusokat és a pártokat kilóra, így már nem lehetett letérni az útról akkor sem, ha látszott, hogy nem oda vezet, amit vártak tőle. A másik oldalról a tehetősek egy része a megnövekedett bevételeit arra használta fel, jellemzően a cégein keresztül, hogy elkezdték felvásárolni a bolygónk erőforrásait. A termőföldeket, az erdőket, a vízkészleteket, az érclelőhelyeket, stb., amivel nem új munkahelyeket teremtettek, hanem bebiztosították vezető szerepüket. Többek közt ezért sem jött be a neoliberális álom.

És annak érdekében, hogy elfedjék a gazdagok mesés gazdagodását, a jóléti állam leépítését – ez utóbbi az USA-ban eleve nem volt erős, inkább Nyugat-Európára jellemző –, és a nyugati középosztály relatív helyzetének a romlását az Ázsiába kiszerverezett termelés és a cégeknek juttatott adókedvezmények miatt, amik kicsit sem lettek volna népszerűek, ügyes hatalomtechnikusok hirtelen központi ügyet csináltak a toleranciából.

Kellően megosztó téma, elég erős érzelmeket vált ki ahhoz, hogy az addigi, reális politizálást felválthassák az identitáspolitikával. Hogy „bal-” és „jobb oldali” véleménybuborékot hozzanak létre, melyeken belül mindenki azt gondolja, hogy ahogy ő értelmezi a valóságot, csak az a normális és amit a másik tábor képvisel, az beteg/amorális. Hogy a modern baloldalon ne tűnjön föl, hogy már csak a kisebbségeknek – vagy inkább őket felhasználva – moralizálnak, politizálás helyett és nincs üzenetük a többségi társadalom számára, legfeljebb annyi, hogy „legyetek toleránsak, amúgy meg szégyelljétek magatokat”.

És hogy a modern jobboldalon ne tűnjön fel, hogy épp a jobboldalinak mondott politika (a vagyonkoncentráció és a technokrata hozzáállás) bontja le a hagyományos társadalmat, termeli ki a migrációt részben a vagyonelszívás, részben a neoliberális gazdaságpolitika mellékhatásaként létrejövő ökológiai válságok révén, ez vezet háborúkhoz, ez teremti meg és legitimálja az elit dekadenciáját és devianciáját, amit amúgy morálisan elítélnek és legfőképp ez veszélyezteti csak igazán a nemzetállamokat a felhizlalt multikon keresztül, amik már olyan gazdasági erővel rendelkeznek, mint a közepes méretű országok és várhatóan a következő évtizedben szuperhatalom méretűvé nőnek.

Indultunk tehát a jó szándékú kultúraváltás igényétől és eljutottunk odáig, hogy a toleranciát eszközként használva liberális és illiberális identitáspolitikákat építettek belőle azok a hatalomtechnikusok – think tankek, tanácsadók, spin doktorok, politológusok, jogászok és közgazdászok –, akiknek az volt a dolguk, hogy eladják a neoliberális/neokonzervatív politikákat.

Annyira sikeresek voltak, hogy elérték, hogy sokszor ne a lényegről beszéljünk, vagy ne érdemi módon beszéljünk a lényegről. A vagyonkoncentráció emlegetése ma „marxista, kommunista dolog”, ha ilyet teszünk, könnyen megkapjuk a címkét és máris el lehet bennünket hallgattatni, lehet bennünket „cancel-elni” a cancel culture szellemében.

Ha kimondom, hogy az LMBTQ jogokkal való foglalkozás elveszi a közbeszédben a figyelmet többek közt az ökológiai válságtól, a vagyonkoncentrációtól, a túlnépesedéstől és a technológia társadalomformáló vadhajtásaitól, amik összességében sokkal fontosabbak a meleg- és transzjogoknál, arra azt mondhatják, hogy ezzel a kijelentéssel sértek másokat, nem vagyok píszí, sőt, akár homofóbnak, vagy transzfóbnak is bélyegezhetnek és jöhet ismét a „cancel-elés”. Még akkor is, ha személyesen fontosnak tartom a szexuális kisebbségek jogait és helyzetét, csak közben tény, hogy a téma eltörpül fajunk potenciális kihalása, a társadalom működőképességét veszélyeztető vagyoni és hatalmi szakadék, az egyre súlyosabb humanitárius válságok, vagy épp az MI veszélyei és a közösségimédia-használat mentálhigiénés vonatkozásai mellett.

Ha kimondom, hogy az ökológiai válság megoldása nem technológiai, hanem gazdasági kérdés. Hogy az elektromos autók, a fásítás, a digitalizáció, meg a zöld energetikai beruházások nem fogják megoldani a problémát, olyannyira nem, hogy az elektromobilitás konkrétan alig zöldebb a benzines/dízeles hajtásláncnál, vagyis NEM MEGOLDÁS, akkor minimum maradi, vagy fanyalgó vagyok, rosszabb esetben a nemzetgazdasági érdekeket nem veszem figyelembe és akár hazaárulónak is bélyegezhetnek, amire válaszként megint jöhet a „cancel-elés”, csak ezúttal a jobboldalról.

Mert az is egy ide kapcsolódó mítosz, hogy „cancel-elni” csak a modern szélsőbalosok szoktak. Ugyanúgy teszik ezt a jobboldaliak is, mikor libsinek, libernyáknak, soros-ügynöknek, hazaárulónak, sötétzöldnek, stb. bélyegzenek nekik nem tetsző véleményt képviselőket, akikkel azután már nem kell foglalkozni. Ahogy természetesen teszik ezt baloldaliak (hipertoleránsok) is, akik fasisztának, nácinak, vagy újabban a szitokszóvá váló nacionalistának, máskor megvezetett, tájékozatlan, buta birkának bélyegeznek olyan jobboldaliakat (intoleránsokat), akiket utána már nem kell meghallgatni a biztonságos, safe space – vagyis a véleménybuborék – körein belülre nem jöhetnek be.

Mára a jelenség olyan szélsőséges méreteket öltött, hogy egyetemi oktatók, színészek és zenészek, de egyszerű irodai dolgozók, vagy fizikai munkások is elveszítik az állásukat, mert, bár szakmailag kiválóak, megsértették a tolerancia/intolerancia diktatúrája valamelyikének normáit, ha olyasmiről, vagy olyan módon merészeltek beszélni, ami az adott körben tabusítva van.

Oda jutottunk, hogy korunk udvari bolondjai, a stand-up humoristák jóformán az egyetlenek, akiknek legálisan ki szabad lépni a píszí fogságából anélkül, hogy a cancel culture áldozataivá válnának, bár egyes extrémebb esetekben már rájuk is lesúlyt a népharag.

De térjünk vissza Chomsky kezdeti felvetéséhez, tényleg megváltozunk, ha változik a nyelvünk? Ez az egész cécó legalább a liberálisok körében valóban toleránsabbá tette az embereket? A fentieket végiggondolva az én következtetésem az, hogy aligha. Gyakran a píszível csak annyit sikerült elérni, hogy mondjuk, amúgy rasszista emberek nem merik kimondani, hogy valójában mit gondolnak a kisebbségekről, legfeljebb csak a legszűkebb baráti/családi körben teszik ezt meg. És a píszí ennyit is vár tőlük: lehetsz, mondjuk rasszista, csak ne mutasd, hogy nehogy megsérts másokat – és nehogy ezért cancel-eljünk.

A nyílt rasszizmust sikerült is visszaszorítani az USA közbeszédében, de George Floyd idézett halála kapcsán az intézményi rasszizmust vizsgáló bizottságok rendre arra jutottak, hogy intézményi rasszizmus nagyon is jelen van az igazságszolgáltatás minden szintjén. Vagyis a vágyott kultúraváltást nem hozta el a píszí – ha hihetünk persze a vizsgálatok eredményének. Ha pedig arra gondolunk, mennyi toleranciával vannak a liberálisnak mondott oldal hívei az illiberálisnak mondott oldal hívei felé, akkor látszik csak igazán, hogy mennyire nem történt a személyiség működése szintjén változás. Mert lehet, hogy a különféle kisebbségekkel szemben toleránsak, de az ellentétesnek látott politikai oldal hívei felé egy fikarcnyit sem lettek toleránsabbak. Így tehát ők maguk tolerancia terén nem igen változtak, legfeljebb abban, hogy kiket tolerálnak és kiket nem.

Tényleges attitűdváltozást, úgy hiszem, valójában a kölcsönös tolerancia felől lehetne elérni. A vágyott kultúraváltáshoz tehát nem elég a többségnek tolerálnia a kisebbséget, a kisebbségnek is érdemes toleránsnak mutatkozni a többség irányába, ahogy ma egyébként sokan teszik is. A kölcsönös tolerancia ugyanis oda-vissza megerősítőleg hat a kisebbségi és a többségi táborban egyaránt.

Végül hadd zárjam a makro és a nemzetközi szint után egy egészen hétköznapi, magyar példával a bejegyzést. Mikor egy elmaradott faluban, ahonnan elköltöztek már a fiatalok egy kisnyugdíjas attól retteg, hogy őt is kirabolják és összeverik a cigányok, mint nem olyan rég a szomszédját, és erre a liberális elit válasza az, hogy „ne mondd azt, hogy cigány, mert az rasszista kifejezés, az etnikai hovatartozásnak semmi köze nincs a bűnelkövetéshez”, akkor mindkettőjüknek igaza van… csak az utóbbi nem válasz az előbbire. Ezt a példát pedig azért hoztam ide, mert szerintem valahogy így vagyunk mi a magyar társadalomban a toleranciával. Amíg egyesek a bűnös, vagy épp betegesnek tartott viselkedések elkendőzésének látják a toleranciát, mások pedig vaknak mutatkoznak bizonyos kisebbségeket negatív színben feltüntetni képes jelenségekre, addig igen nehéz közöttük a párbeszéd és elérhetetlen az attitűdváltozás.

A hipokrácia sorozat folytatásában a most is pedzegetett zöldre festés gyakorlatát – vagyis azt, mikor zöldnek hazudnak egy terméket, szolgáltatást, gyakorlatot, vagy politikát, ami nem az – és annak okait járom majd körül.