Spanyolviasz

„Nem a munkád vagy és nem is a bankbetéted! Nem a kocsid vagy és nem a tárcád tartalma! Nem egy menő ruha vagy!” – mondja Tyler Durden a Harcosok Klubjában. Más szavakkal, nem vagy egyenlő azzal, amit teszel, azzal sem, amit mondasz, vagy ahogy kinézel és főleg azzal nem vagy egyenlő, amid van. A nyugati kultúrában mégis sokszor tesszük ki ezeket az egyenlőségjeleket úgy, hogy észre sem vesszük. Például, mikor azt mondjuk valakire, hogy jó ember, vagy rossz ember.

Jó és rossz emberek ugyanis nincsenek, csak emberek vannak, akik jó és rossz cselekedeteket hajtanak végre. Gyakran mégis néhány tett, vagy mondat alapján az egész személyiséget jónak, vagy rossznak bélyegezzük. Ha 6-8 évesen gondolkodunk így, azzal nincsen semmi baj, viszont mikor felnőttként még mindig jókra és gonoszokra osztjuk a világot, akkor alapjaiban válik lehetetlenné, hogy megértsük egymást.

Ha valakit rossznak kiáltunk ki, akkor nem próbáljuk értelmezni a cselekedeteit, hanem azt mondjuk, hogy azért tette, mert gonosz. Még mikor valami pozitív dolgot rak le az asztalra, akkor is ármányt sejtünk mögötte. És fordítva, ha egy „jó ember” követ el bűnöket, könnyebben fölmentjük, mondván ő jó és biztos ezzel is jót akart, miközben ugyanúgy nem értjük, mint a „rossz embert”.

Mikor így teszünk, moralizálunk, hiszen a „Jó” és a „Rossz” csak moralizálva tűnnek egyértelmű fogalmaknak, egyébként mindkettő relatív, de erre még visszatérek. A moralizálás pedig a leghatékonyabb módja annak, hogy lehetetlenné tegyük saját magunk számára a problémák megoldását.

Vegyük, mondjuk a családon belüli erőszakot. Aki moralizál, így érvel: „az áldozatokat (a nőket és gyerekeket) nem védi megfelelően a törvény azokkal az állatokkal (férfiak) szemben. Ki kell állnunk, hogy együtt véget vessünk ennek, hogy rányissuk a világ szemét a problémára!” Ez alapján tehát vannak a jó, ártatlan, gyámolításra szoruló – vagyis gyenge – áldozatok és a gonosz, állatias, veszélyes – tehát erős – bántalmazók. A megoldás pedig az, hogy összefogunk a gyengék oldalán, felhívjuk az erős állam figyelmét erre a tarthatatlan helyzetre, mire az hoz egy törvényt és megbünteti a bántalmazót. Másként mondva a nagy, erős megveri a kis, gyengét, erre beáruljuk a felnőttnek, aki „elveri” a nagyot, mert az bántotta a kicsit. Ismerős forgatókönyv? Hogy Pál Feri atyát idézzem: a felnőtt megveri a nagyobb gyereket amiért az megverte a kicsit, hogy egy életre megtanulja, hogy nagyobb nem verhet meg kisebbet… Elég paradox.

Másrészt valóban megoldás ez a megoldás? Ha az agresszort megbüntetjük, miután erőszakoskodott, akkor ezzel tényleg megszűntetjük a bántalmazást? Szerintem csupán igazságot szolgáltatunk valamiért, ami már megtörtént, és nem lehet visszacsinálni. Fontos lépés, de a nagy kérdés, hogy mi legyen ezután, hogy kerüljük el, hogy megismétlődjön az erőszak, vagy, hogy mások kövessék ezt a veszélyes példát. Még fontosabb megválaszolni, hogy hogyan lehetne megelőzni a bántalmazást – mert a valódi megoldás a megelőzés volna, ha vissza akarjuk szorítani a családon belüli erőszakot, nem az utólagos büntetés. (Erről bővebben is írtam a Kompetens társadalomban az igazságszolgáltatás kapcsán.)

A népi bölcsességet követve, miszerint az erőszak, erőszakot szül, hamar eljuthatunk oda, hogy szemüveget kell váltanunk, mert moralizálva semmire sem megyünk. Többször, több helyen leírták mások és leírtam már én is, hogy a bántalmazót és az áldozatot is leggyakrabban kicsi gyerekként verték a szülők, rendszeresen, brutálisan. Böszörményi-Nagy Iván, magyar származású amerikai családterapeuta zseniális gondolata, hogy azt adjuk vissza a környezetünknek, amit attól (vagyis jelen esetben a szüleinktől) kaptunk. Ezek az emberek pedig épp a saját kiskori bántalmazásuk traumáját verik le a világon, ezt a mintát ismétlik, mert nem tudnak mást. Félreértés ne essék, nem fölmenteni akarom őket! Amit tesznek, bűn. Innen nézve viszont meg lehet érteni mindkét felet és elindulhat egy párbeszéd. Mert gondoljunk bele, hogy milyen borzasztó lehet, ha valaki úgy érzi, csak akkor tud valamit elérni a párjánál, ha összeveri! És milyen szörnyű, mikor egy ember tudattalanul újra és újra olyan társat választ, aki bántalmazza, mert számára ez a természetes!

Sokan, ha ide eljutnak, elkezdenek haragudni a szülőkre, akik ezeket az embereket pici korukban terrorizálták, de vajon a szülők jókedvükből tettek így? Aligha. Nem az van inkább, hogy őket is bántalmazták a saját szüleik, meg azokat az övéik és így tovább? Persze lehet mondani, hogy nem minden bántalmazott gyerekből lesz felnőve bántalmazó, vagy áldozat. Így igaz! Ez bizonyítja, hogy az ördögi kört meg lehet törni. Ha valóban tenni szeretnénk a családon belüli erőszak ellen, akkor ezeket a gyermekkori bántalmazásokat kellene segítenünk feldolgozni, vagy ahogy a szaknyelv hívja,elgyászolni, hogy minél többen ki tudjanak lépni ebből a bizonyos körből. Büntetni is fontos, de az csak „tüneti kezelés”, a probléma gyökerét így lehet orvosolni.

Visszatérve az alapgondolathoz szeretnék még „szélsőségesebb” példákat hozni arra, hogy mennyire általánosan kategorizálunk valakit jónak, vagy gonosznak és ez mennyire kihat a világszemléletünkre. Gandhi, Teréz anya, vagy Nelson Mandela talán jó emberek voltak, Sztálin, Hitler és Osama bin-Laden pedig gonoszok? A róluk élő kép alapján igen, de ezek a képek, sohasem a valós személyekről szólnak, mindig eltúlzottak, fölnagyítanak bizonyos vonásokat, másokat meg elfednek. Mikor csak ezeket a képeket látjuk, akkor könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy az egész történelem a jó és a rossz küzdelméről szól. Ebből a „történelemből” pedig körülbelül annyi tanulságot vonhatunk le a jelenre vonatkozóan, mint egy Marvel, vagy DC képregényből.

Ezzel szemben, ha a saját korukba és körülményeik közé helyezzük a fenti személyeket az élettörténetükkel együtt, megérthetővé és egyben tökéletlenné válnak. Egyszerre „emberarcuk” lesz és kiderül, hogy olyanok, mint bármelyikünk, azt leszámítva, hogy híresek/hírhedtek. Ők maguk se nem jók, se nem rosszak, csupán a tetteik nagyszerűek, vagy rettenetesek.

A beosztottait terrorizáló főnök a munkahelyén kicsit „Josif Sztálin”, azután az utcán a nők jogaiért békésen tüntetve „Gandhi”, otthon meg „Teréz anyává” változik, mert ellágyul a szíve a gyerekei láttán, akik úgy ugráltatják, ahogy ő az alárendeltjeit.

Miért volnának nálunk kevésbé ezerarcúak a történelem meghatározó figurái? Vajon egy csokit lopó kis Mandela-t is jónak mondanánk, vagy egy beteg édesanyját ápoló ifjú Hitlert gonosznak? Teréz anyát már-már szentként tiszteljük áldozatos munkájáért, amit mások megsegítésére végzett, egészen föladva saját igényeit és vágyait, ha viszont ezt a testvérünk, vagy egy közeli barátunk tenné, akkor terápiára küldenénk, hisz látnánk azt is, hogyan szenved tőle – mármint az önfeladástól.

Talán ez utóbbi példa mutatja legjobban, hogy a jó és a rossz mennyire relatív fogalmak. Én ehelyett mindig azt nézem, hogy mi működik, mi tartható fenn hosszú távon és mi nem.

Ráadásul a jó/gonosz statikus kategóriák, ha valakit/valamit berakunk az egyikbe, vagy a másikba, akkor azt elkezdjük egysíkúan és egyoldalúan szemlélni, nem veszünk tudomást a hibáiról, vagy az erényeiről és úgy hisszük, hogy nem tud változni, mindig jó/rossz marad, pedig a világon csak egyetlen dolog állandó: a változás. A világunk ugyanis nem statikus, hanem dinamikus (mondták a Palo Alto-i kommunikációkutatók találóan). Az emberek tehát képesek változni! „Megjavulhatunk” és „el is romolhatunk”.

Én így gondolkodom az emberről, döntsétek el ti, hogy ez jó-e, vagy rossz…