Spanyolviasz

Kultúránkban a szenvedés ma egyértelműen negatívnak tartott jelenség. Mi több, van egyfajta ki nem mondott törekvés a nyugati emberekben, hogy elkerüljék annak minden formáját.

Erre építenek azok a nyelviskolák is, akik szuper hatékony módszert, erőfeszítésmentes, mégis eredményes tanulást ígérnek. 10 év angoltanári tapasztalattal a hátam mögött azonban bizton állíthatom, hogy ez minden esetben átverés. Lehet a tanár és a módszer bármilyen nagyszerű, ha a diák nem teszi mellé a tanuláshoz szükséges erőfeszítést, soha nem fog tudni egy idegen nyelven sem. Ez az erőfeszítés pedig minden esetben szenvedéssel jár.

A szenvedés tehát nem szükségképpen rossz dolog, sőt, az élet kikerülhetetlen része, de erről majd később.

Érdekes számomra, hogy miközben a szenvedést próbáljuk elkerülni, egyben boldogságra is törekszünk. Az a furcsa ebben, hogy a boldogság egy érzés, amit nagyon gyakran éppen olyankor érzünk, ha megszenvedtünk egy eredményért, mondjuk a fenti példában a sikeres nyelvvizsgáért. Ezzel szemben, ha valódi erőfeszítés nélkül, csupán az ölünkbe hullik a siker, mint egy lottónyeremény, akkor nemhogy nem örülünk neki olyan önfeledten, de gyakran bűntudatot és levertséget érzünk, azt, hogy „nem érdemeljük meg”.

A szenvedélybetegeknél látszik talán legtisztábban a szenvedés és a boldogság furcsa tánca. Egy szerhasználó kezdetben nyilván kíváncsiságból nyúl tudatmódosító szerhez és azért, mert a szabadság és a boldogság érzésére vágyik. Az alkohol, vagy drog hatása alatt ezt az illúziót meg is kapja, ám ahogy múlik a mámor úgy csapnak át az érzések az ellentétükbe. Anyaga válogatja, hogy levert lesz az illető, fáradt, ingerlékeny, fájnak az ízületei, esetleg a gyomra, vagy épp hányingere van, stb.

A későbbi függők ezeket a „mellékhatásokat” újabb adaggal orvosolják és hamarosan a szerhasználat motivációja teljesen átalakul. Már nem a szabadság és a boldogság hajszolása és nem is a kíváncsiság vezeti a kezüket, hanem az egyre súlyosbodó elvonási tünetek mérséklése, a fájdalom és a szenvedés elkerülése. Kemény drogosok és súlyos alkoholisták szájából is ismerős mondat, hogy azért lövik magukat/isznak, hogy ne legyenek rosszul.

Azzal viszont, hogy órákra megszabadulnak a szenvedéstől, összességében egyre nagyobb és nagyobb szenvedéshez jutnak és nem csak fizikálisan. A drogok és az alkohol is kiváló oldószerek. Kezdetben a gátlásainkat, a szorongásainkat oldják, később már az emberi kapcsolatainkat is, végül az emberségünket és az elménket. Minden szenvedélybeteg szenved fizikálisan és lelkileg is a szégyentől, hogy már nem tudják uralni az életüket, a függőségüket, de szenved a környezetük is látva a leépülést, az elzüllést és gyakran a kriminalizálódást.

Ez a fajta életút a legtipikusabb példája annak, mennyire zsákutcás életcél a szenvedés nélküli boldogság.

Nem azt mondom persze, hogy a szenvedés minden esetben az életünket gazdagító és segítő jelenség, korántsem! Van értelmes szenvedés, mint az edzések kínjai egy sportolónál, amik nélkül sosem lehetne eredményes és van értelmetlen is, mint a szerhasználók nyomora, ami leggyakrabban egy beszűkült és rövid életen kívül sehová sem vezet.

Abban tehát nincs szabadságunk, hogy szenvedés nélküli életet válasszunk, mivel a szenvedés az élethez tartozik, de azt eldönthetjük, hogy mi az, amiért hajlandóak vagyunk szenvedni. Mikor az élet célját és értelmét keressük, azt érdemes végiggondolni, hogy mely célokért tudunk jó szívvel értelmes szenvedést vállalni.

Pszichoterápiában fontos fogalom a szenvedésnyomás. Arra az érzésre utal ez a kifejezés, mikor egy helyzetben már annyira rosszul érezzük magunkat, hogy inkább változtatunk magunkon és a környezetünkön, minthogy benne maradjunk. Szenvedés nélkül tehát nincs változás, nincs fejlődés.

A gyermekszülés talán a természet legszebb példája az értelmes szenvedésre. Szimbolikusan minden változás egy apró újjászületés. Küzdenünk kell, míg az újat a világra hozzuk, míg a személyiségünket átformáljuk egy-egy életszakasz-váltáshoz érve, míg az új otthont berendezzük, míg az áhított állás a miénk lesz és ott beilleszkedünk, de utána új készségekkel gazdagodva mindig egyre alkalmazkodóképesebbé is válunk a környezetünkhöz. Ez az alkalmazkodóképesség pedig nagyban összefügg a kiegyensúlyozottságunkkal és a boldogság megélésére való képességünkkel.

Ha egy krízist tisztességgel végigszenvedünk, mindenekelőtt azt tanulhatjuk meg belőle, hogy igaz a távol-keleti mondás, miszerint minden válság egyben lehetőség a változásra. Ahogy azután újabb és újabb nehézségeket gördít elénk az élet, ezektől jó eséllyel mind kevésbé esünk kétségbe, hisz a korábban kimunkált konfliktuskezelési, kommunikációs, stb. képességeink mind segítenek a megoldásban, és ha elsőre nem is látjuk a fényt az alagút végén, ott van bennünk a bizonyosság, hogy attól még létezik, csak új nézőpont kell, hogy észrevegyük.

Életszerű példa, mikor a feleség üvölt a férjjel, hogy járjon haza korábban, mondván, ez az ő boldogságának egyetlen akadálya, a férj meg eleinte tán kérlelte még, hogy ne üvöltsön vele, mostanra viszont úgy védekezik, hogy egyre nagyobb távolságot próbál tartani „ettől a hárpiától”, vagyis egyre később jár haza. A feleség erre még jobban üvölt, a férj pedig még tovább marad a munkahelyén, majd a barátokhoz és az edzőterembe menekül. Ha a helyzet már elég elviselhetetlen, akkor jöhet egy szerető, egy betegség, vagy egyszerűen a különköltözés, esetleg a válás.

Ezen a ponton szokott mindenki megdöbbenni, hogy „hogy jutottunk ide?”. „Én csak azt akartam, hogy többet legyünk együtt, mert hiányzik, erre már együtt sem élünk” – gondolhatja a feleség. „Én csak nyugalmat szerettem volna, hogy szeretettel magamhoz ölelhessem, erre most egy másik nőt ölelek” – töprenghet a férj.

A krízis egymást erősítő ördögi köre, a még több üvöltés-még több távolság körforgással látszólag feloldhatatlan. Ám csak addig, míg valaki föl nem ismeri, hogy nem arra kell várni, hogy a másik változtasson, még kevésbé azon dolgozni, hogy őt átformáljuk, hanem kinek-kinek saját magának a dolga lépni. Ha a későig dolgozó férj egy este üvöltés helyett szerető ölelést kap a társától, ha a magát magányosnak, elhanyagoltnak és minden bizonnyal kimerültnek érző feleséghez egyszer időben állít haza a sokat ostorozott férfi, akkor valami elindul.

Persze sokszor az első reakciók még a sértettségből jönnek és gúnyos megjegyzést kap az ölelést adó nő, ahogy a hazasiető férfi is. „Na veled meg mi történt? Beteg vagy?”

Ilyenkor nagyon nehéz megállni, hogy ne támadjunk vissza, sőt, holnap is öleljünk/korán érkezzünk. Aztán lassacskán már nem lehet velünk üvölteni, a késés miatt, hisz nem késünk és a távolléteket sem lehet az „asszony sárkány természetére” fogni, mivel szeretettel, odaadóan vár, sőt, már azt is megérti, ha időnként tényleg sokáig bent kell maradni. Ahogy a férj sem esik kétségbe egy-egy üvöltéstől, helyette, mondjuk, átöleli a nőt és megkérdi mi a baj. Valahogy így néz ki a fent említett szempontváltás.

Ezzel szemben nem valódi segítség az, amikor egy krízisben lévő helyett mi oldjuk meg a kérdést. Például azzal, ha pénzt adunk egy hajléktalannak. Ott és akkor persze segít az adomány a nincstelenségen, de az ő valódi problémája nem az, hogy nincs pénze, hanem, hogy úgy érzi, nem tud tenni saját magáért, képletesen szólva, hogy „nem kel föl a földről, miközben van lába, hogy ezt megtegye”.

Ebben a helyzetben a megoldásért semmit sem szenvedő nem tanul olyan új készségeket, amikkel a későbbiekben a hasonló helyzeteket maga oldhatná meg és továbbra is rászoruló marad.