Spanyolviasz

(Ehhez a bejegyzéshez Yuval Noah Harari professzor 21 lecke a 21. századra című könyve szolgált fő inspirációként, az ott leírtakat továbbgondolva és a demokrácia nézőpontjába helyezve vizsgálom lent ennek a hatalmas témának néhány vonatkozását. Aki mélyebben is érdeklődik a technológiai fejlődés hatásai és mellékhatásai iránt, annak jó szívvel ajánlom a fenti művet, nem csak hasznos, de szórakoztató olvasmány is!)

A technológiai fejlődés mesés újdonságainak bűvöletében szinte vakok vagyunk arra, hogy ez az egyre sebesebb változás hogyan hat az életünkre, a világlátásunkra, az emberi kapcsolatainkra, az egészségünkre és a társadalmi berendezkedésünkre. Ahogy tájékozatlanok vagyunk választóként és vásárlóként, ugyanúgy nem értjük azoknak a kütyüknek a működését sem, amiket nap, mint nap önfeledten nyomkodunk. Az életünk „áttechnologizálásának” sokkal inkább vagyunk passzív, öntudatlan felhasználói, mint aktív alakítói. Többségünk egyszerűen azért vásárol informatikai eszközöket, azért regisztrál közösségi oldalakra és azért tölt ott egy csomó időt, mert ez a trend, mi pedig nem szeretnénk lemaradni, kiszorulni a társadalom „analóg perifériájára”, nehogy a „digitális forradalmárok” tömegei – vagyis az embertársaink nagy része – kinézzenek maguk közül.

A lassan minden életterületünket behálózó okos eszközök pedig legalább annyira használnak bennünket, mint amennyire mi használjuk azokat. Folyamatosan gyűjtik rólunk az adatokat a vásárlási preferenciáinktól (bankkártya), a testünk állapotán (okosóra) és az érdeklődési köreinken (közösségi média, okostévé) át egészen a közlekedési- (GPS, okostelefon, kamerák és műholdak) takarítási- (robotporszívó), életstílus beli- (okosotthon) ismerkedési- (online társkeresők és közösségi média) és önkielégítési szokásainkig (okosvibrátor) mindenről. Ez az adatkoncentráció pedig még az előző részben tárgyalt vagyonkoncentrációnál is veszélyesebb, a demokrácia válságához jobban hozzájárul, mint elsőre bárki is gondolná…

Vagyis gyakorlatilag egy halom pénzt időt és energiát fordítunk olyan kütyük és szoftverek beszerzésére és használatára, amik szünet nélkül gyűjtik rólunk az információt, kvázi kémkednek utánunk, többnyire a biztonságunkra hivatkozva. Jól tudta ezt Osama Bin Laden, az al-Kaida terrorszervezet vezetője is, aki a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után teljesen analóg életre váltva egy pakisztáni házba zárkózva élt, hogy az amerikai hírszerzők ne találhassanak rá. Majd 10 évre sikerült is szellemmé válnia abban a digitális világban, ahol bárkit azonnal elő lehet keríteni, vagy le lehet hallgatni a saját maga által használt technológiai eszközei révén és az önként megadott, illetve a tudtunkon kívül rólunk gyűjtött adatokból olyan részletes személyiségprofil készíthető, ami már ijesztően pontos képet ad rólunk. Amennyire tudható, végül Bin Laden-t is az emberei üzenetváltásait figyelve sikerült megtalálni és megölni.

Persze a többségünk nem terroristavezér, „nincs titkolnivalónk”, mondhatnánk, ezért elsőre talán érthetetlennek tűnik, hogy miért veszélyes ránk, vagy a társadalmunkra az a rengeteg adat, ami néhány tech cég kezében koncentrálódik. Ők azonban csak tudhatnak valamit, mert a 21. század elején az adat a legnagyobb kincs, ami többet ér a nemesfémeknél és a drágaköveknél is, nem véletlen, hogy sokkal inkább „bányásszák”, mint az utóbbi kettőt. De mitől annyira értékes?

Talán sokan ismerik azt a városi legendát, miszerint amerikai pszichológusok, valamikor a ’70-es években gyanútlan mozinézőkkel megcsináltak egy olyan kísérletet, hogy a film közben a másodperc tört részéig fölvillantottak reklámüzeneteket, amit a nézők tudatosan nem is vettek észre, annyira rövid ideig látták azokat, de a hatásukra a szünetben a közönség nagy lendülettel vásárolta az ilyen alattomos módon reklámozott üdítőitalt. Bár valóban voltak hasonló kísérletek az ingerküszöb alatti ingerekkel való manipuláció lehetőségeiről, de ezek korántsem voltak annyira eredményesek, mint a legenda tartja. A dolog pedig azért nagyon lényeges, mert ha lehetőség volna ilyen direkt módon befolyásolni az emberek viselkedését, az azt jelentené, hogy, Harari professzor kifejezésével élve képessé válnának „meghekkelni” az emberi tudatot, vagyis bármire rá tudnák venni az embereket úgy, hogy az nekik föl sem tűnik. Ebben a pillanatban megszűnne a szabad akarat és vele minden, amit a szabad akaratra építettünk föl, így a demokrácia is. Mert képzeljük el, hogy ilyenfajta manipulációval nemcsak azt mondhatnánk meg, hogy milyen üdítőt igyanak a film után, de azt is, hogy melyik jelöltre és pártra szavazzanak egy választáson, vagy hogy miként viszonyuljanak közéleti kérdésekhez. És hogy hogy jön ez ide?

Nos, az adat egyrészt azért olyan értékes, mert az adatkoncetráció azzal az ígérettel kecsegtet, hogy a pszichológiai és biológiai kutatásokkal együtt korlátlan hatalmat adnak az adatok birtokosainak kezébe azzal, hogy jobban fogják ismerni az egyes embereket, mint ők saját magukat. Tehát végül, ami az ingerküszöb alatti ingerekkel még nem működött, az talán menni fog az információs technológia, a mesterséges intelligencia és a bio- és nanotechnológia együttes fejlődése révén: egy napon meg tudják hekkelni az embert a tudtán kívül.

Másrészt az adatokat nem csak arra használják, hogy bennünket közvetlenül megértsenek, de arra is, hogy ezekkel „etessék” a fejlesztés alatt álló mesterséges intelligenciákat. Ezek az adatok ugyanis hasznos alapanyagnak bizonyultak a gépi tanuláshoz, az MI-k fejlesztése pedig, ahogy említettem, komoly ígéretet rejt…

De induljunk máshonnan! Mikor a mesterséges intelligencia veszélyeiről hallunk, legtöbben talán a Terminator filmekre asszociálunk, ahol az öntudatra ébredő MI, a Skynet kiborg hadseregével és egy nukleáris apokalipszis kirobbantásával az emberiség elpusztítására tör. És persze az is lehetséges, hogy egy MI egyszer valóban öntudatra ébred, aminek nem ismerjük, hogy pontosan milyen következményei lennének, de ennél van egy sokkal valószínűbb forgatókönyv is. Ha a mesterséges intelligencia kutatás soha nem hozza el a mesterséges tudat megjelenését – az intelligencia és a tudat két külön dolog –, akkor az MI sokkal inkább lesz egy nagyon kifinomult eszköz a tehetős kevesek kezében, akik a technológiát birtokolják. Az csak a jéghegy csúcsa, hogy az MI és a robotok egyszer még elvehetik a munkánkat. Az MI az adattengert és vele az embert sokkal jobban képes lehet megérteni, mint a hús-vér adatelemzők és így a polgárok manipulálásában is sokkal „jobb” lehet. Végső soron az MI a robotika, a biotechnológia és a nanotechnológia fejlődésével együtt a gazdasági elit korlátlan hatalmát hozhatja el az egész emberiség felett, amiket technológiai diktatúráknak nevezhetünk.

És aki szerint mindez csak alaptalan fikció, annak jusson eszébe a 2016-os amerikai elnökválasztás, amit lényegében meghekkelt az orosz hírszerzés a Facebookon terjesztett álhírek segítségével. Ráadásul úgy, hogy nekik még csak nem is állt a rendelkezésükre egy fejlett MI, csupán ügyesen kombinálták az adatelemzést a propagandával. (Mellesleg – a tudtukon és akaratukon kívül – arra is felhívták ezzel a figyelmet, hogy a hírekhez, a tényekhez, a tudáshoz és a tudományhoz mennyire törékeny viszony fűzi az állampolgárokat.)

Visszatérve a technológiai diktatúrákhoz, mikor a diktatúra szót halljuk, akkor rendszerint valamilyen agresszív rezsimre gondolunk, ami kényszerrel, megfélemlítéssel és erőszakkal veszi rá a népet az engedelmességre. A múltbéli és jelenkori diktatúrák azonban csak azért használnak ilyen „barbár” módszereket, mert máshogy nem tudják hatékonyan kontrollálni a tömeget. A technológiai diktatúrák ezzel szemben az emberek vágyaira és jóérzéseire is alapozhatnak, mesterségesen generálva és kielégítve azokat.  Például úgy, hogy videojátékokat adnak a polgárok kezébe, amik a testükben lévő nanobotok révén még a mai játékoknál is sokkal intenzívebb élményt nyújtanak, a külvilágot és vele minden a játéktól független gondolatot is kizárva a fejükből. Ahogy a mondás is tartja, „mézzel több legyet fogsz, mint ecettel”…

A digitális mennyországban lubickoló polgárok nem azért szolgálnák a rendszert, mert rá vannak kényszerítve, hanem a saját „szabad akaratukból”. Csak arra kellene vigyázni, hogy nehogy felébredjenek ebből a kábulatból, ezért folyamatosan erős túlingerlés alatt kellene őket tartani… Valahonnan ismerős? Nos nem, ne sci-fi-kre gondoljunk, hanem a mai hétköznapi valóságra, ahol a média különféle platformjai az internettel megtámogatva éppen ezt a túlingerlést biztosítják már ma is. Az okostelefon révén ráadásul már szinte szünet nélkül kaphatja az agyunk ezt a „digitális szőnyegbombázást” és hogy miért? Hát a saját szabad akaratunkból. Hisz bármikor letehetnénk a kütyüket, lecsatlakozhatnánk a netről, mi ezzel szemben még több és több időt áldozunk rá, függővé válva a technológiától.

Az autónkba, illetve képernyők és fülhallgatók mögé bújva egyre teljesebb izolációba navigáljuk magunkat a többi embertől. Miközben a világhálón és különösen a közösségi média felületein keresztül egyre több „távoli emberrel” tartunk valamilyen formában kapcsolatot, a valódi, személyes kapcsolataink kiüresednek, elsorvadnak. Az online túlingereltséghez szokott agyunknak a valóság már unalmasan lassú… Ezekre gondoltam korábban, mikor azt írtam, hogy a technológia ma elsősorban nem összeköti, hanem sokkal inkább szétválasztja az embereket.

Ugyanakkor a technológia, ha tudatosan és mértékkel használjuk, segíthet abban, hogy létrehozzuk általa a már említett nemzetközi hálózatokat civil kisközösségekből. A rólunk gyűjtött adathalmokkal, az ember jobb megismerésével a gyógyítás, a segítségnyújtás is hatékonyabbá tehető, de csak akkor, ha az adatok felhasználását civil kontroll felügyeli, hogy ellenőrizhető legyen, mire is használják azokat. A tech cégek ilyen fokú megrendszabályozása, annak kimondása, hogy az emberekről gyűjtött adatok nem képezhetik cégek magántulajdonát, és az adatok felhasználásának felülvizsgálata közérdek, ami megelőzi a cégek saját érdekét, nagyon sürgős lenne. Csak remélhetjük, hogy ebbe az irányba mozdul épp a szabályozás az EU-ban, még ha kicsit lassan követve is le az online világ változásait.

Ma a tudományos kutatások nagy része elsősorban piaci érdeket, vagyis a tehetős kevesek érdekeit szolgálják. Olyan technológiai megoldások kifejlesztésére irányulnak, amik a profitmaximalizálást még hatékonyabban képesek segíteni. Más szóval a tudományos világot is rabul ejtette a kapitalista szemlélet és a társadalmi hasznosság helyett a piaci hasznosság sorolódott előre – lásd például az MTA átszervezést 2018-2019-ben.

De technológiai fejlődés, új kutatási eredmények kellenének ahhoz is, hogy a klímaváltozás ellen hatékonyabban tudjunk fellépni. Hacsak nem tervezünk visszarepülni a középkorba, vagyis nem akarjuk egészen föladni az életformánkat, akkor megújuló, fenntarthatóbb technológiákra van szükségünk, mégpedig gyorsan és széles körben. (Ezért is fontos a tudós társadalom cégekkel szembeni függetlenségének a biztosítása.) A klímaváltozás ugyanis a tájékozatlansághoz, a passzivitáshoz, a vagyon- és adatkoncentrációhoz hasonlóan fenyegeti a demokráciát. A cikksorozat következő részében a klímaváltozás, illetve a túlnépesedés demokráciára gyakorolt hatásait fogom vizsgálni.