HTML

Spanyolviasz

Álmodtam egy jobb világot: http://kompetenstarsadalom.blogspot.hu

Friss topikok

Közösség

Utolsó kommentek

Címkék

21.század (1) 25 év (1) 3. világháború (3) adat (1) Adolf (1) ageizmus (1) alacsony önértékelés (1) alárendelődés (1) Alexandrosz (1) alkalmazott (2) alkohol (1) államtitok (1) álszentség (3) általánosítás (1) al Kaida (1) Amidala (1) Anakin (1) anarchizmus (2) androgűn (1) Antal József (1) antiteizmus (1) apokalipszis (1) armageddon (1) asztrológia (1) ateizmus (3) autoimmun betegség (1) autoritás (1) ayurvéda (1) ayurvédikus (1) a gyerek érdeke (2) baloldal (2) bántalmazás (1) befolyásolás (1) beosztott (2) big picture (1) bio (1) biológia (1) Birodalom (1) biszexualitás (1) bizalom (1) biztonság (1) blogindító (1) BNO-10 (1) boldogság (2) Brexit (1) cenzúra (1) civil (3) civilizáció (1) colonus (1) Connor (1) Covid 19 (1) csábítás (1) csábító (1) család (7) családterápia (1) Csillagok háborúja (2) csoport (1) csoportidentitás (1) csoportnyomás (1) csöves (1) Darth Vader (2) darwinizmus (1) demográfia (2) demokrácia (17) démonizálás (1) depresszió (1) destabilizáció (1) destabilizálódás (1) digitális (1) digitális magány (1) diktatúra (5) diplomácia (3) Disney (1) divat (4) DK (3) dolgozó (1) dominancia (1) drog (1) DSM-V (1) egalizmus (1) egészség (4) egészségmegőrzés (1) egészségügy (2) egyén (1) egyenlőség (5) egyenlőtlenség (2) egyenruha (1) egyformaság (1) egyház (4) Együtt (2) együttélés (1) együttgondolkodás (1) együttműködés (1) elégedetlenség (1) elengedés (1) élet (1) életkor (1) életszínvonal (1) elfogadás (1) elidegenedés (3) elit (3) elitizmus (1) ellenzék (1) elmélkedés (13) Első Rend (1) elv (1) elvándorlás (2) elvárás (1) elvtelenség (1) ember (4) ember és környezet (1) én (1) energiahatékonyság (1) énideál (1) EQ (1) érdek (1) erkölcsiség (1) erő (1) erőszak (1) erő kutusz (1) érték (1) értékválság (2) érzelemszabályozás (1) érzelmi intelligencia (1) ész (1) eszme (2) eszmetörténet (1) etikus (1) EU (4) Euróoai Unió (1) Európai Unió (3) evolúció (4) evolúciós pszichológia (1) ezotéria (1) fajgyűlölet (1) fasizmus (2) fast-fashion (1) FED (1) fejlődés (3) félelem (2) felelősség (1) felettes én (1) felkelés (1) felmelegedés (1) felnőtt (1) felnőttek (1) félrelépés (2) feminizmus (2) fenntartható (15) fenntarthatóság (3) férfi (3) férfiak (4) feszültség (1) feudalizmus (1) fiatal (1) fiatalok (1) Fidesz (4) film (3) filo (85) filozófia (79) finn (1) finn-ugor (1) fogyasztásmentes (1) fogyasztói társadalom (2) fölérendelődés (1) főnök (2) forradalom (3) Francia Forradalom (1) függőség (3) gazdagság (5) gazdaság (19) gazdasági válság (5) gazdasági világválság (1) gender (1) generáció (1) genetika (1) genocídium (1) globális felmelegedés (4) globalizáció (3) gondolkodás (3) gyarmatosítás (1) gyász (2) gyerek (4) gyerekvállalás (2) gyerek érdeke (1) gyógyászat (1) Gyurcsány (1) háború (7) hadsereg (1) hajléktalan (1) hajléktalanság (2) hála (1) halál (3) halandóság (1) hangulatzavar (1) Han Solo (1) harcászat (1) Harmadik Birodalom (1) Harmadik Világ (1) hatalmi elit (1) hatalom (13) házasság (3) hazugság (1) HBO (1) heteroszexualitás (1) Hidegháború (1) hidegháború (2) hiedelem (4) hierarchia (1) hipokrácia (3) hippi (1) hit (1) Hitler (2) Holokauszt (2) homeopátia (1) homoszexualitás (2) hontalan (1) Horn Gyula (1) humanizmus (2) humán ökológia (1) hun (1) hunok (1) hűség (2) hűtlenség (2) idegengyűlölet (2) identitás (1) ideológia (2) idő (1) idősek (1) időskor (1) igaz szerelem (1) II. világháború (1) III. világháború (1) illiberalizmus (1) india (1) indiai (1) információ (1) integráció (1) inteligencia (1) intellektus (1) internet (2) intimitás (1) inverz szexizmus (1) IS (1) ISIS (1) ismerkedés (1) isten (1) Iszlám Állam (1) játék (3) Jedi (2) (1) Jobbik (4) jobboldal (2) jólét (3) jóléti társadalom (3) jóslás (1) jövő (3) jövőkép (1) jövőkutatás (3) Jung (1) jutalom (1) Kádár (1) kapcsolatok (2) kapitalizmus (4) Karl Marx (1) Kárpát-medence (1) kataklizma (1) kegyes hazugság (1) kelet (1) képviselet (1) képviseleti demokrácia (2) kerítés (1) kiadó (1) kiegyenlítődés (1) kihalás (1) kilátástalanság (1) kína (1) Kína (2) kínai (1) kisebbrendűség (1) kivándorlás (1) kizsákmányolás (1) klerikális (1) klímaváltozás (16) kognitív (1) kommunikáció (1) kommunizmus (1) konfliktus (1) kontroll (1) könyv (1) konzervatív (1) környezet (4) környezetvédelem (4) Koronavírus (1) korrupció (1) köszönet (1) köszöntő (1) kötődés (1) közélet (18) Közép-Kelet Európa (1) közlekedés (1) kozmetika (1) közösségi nyomás (1) Köztársaság (1) közvetlen demokrácia (1) krízis (1) külföldi munkavállalás (1) különleges katonai művelet (1) külső (1) kultúra (2) kultusz (1) kütyü (1) kvóta (1) Kylo Ren (1) látó (1) lázadás (2) Leia (1) lélek (12) lélektan (26) lélekten (1) lelki betegség (1) lelki egészség (3) lelki nevelés (1) Liberálisok (1) liberális feminizmus (1) libertarianizmus (1) libertinizmus (1) LMP (3) lobbi (2) Luke (1) lustaság (1) magány (2) magatartásorvoslás (1) magyar (2) Magyarország (2) magyarság (1) manipuláció (1) Marx (1) Mayer Máté (3) média (7) médiakutatás (1) medicina (1) megcsalás (3) megfelelés (1) megjelenés (1) megkérdőjelezhető (1) megváltoztatás (1) Megyessy (1) meleg (1) melegség (2) meló (1) menekült (2) menekültek (2) menekültválság (1) menekült válság (1) migráció (12) migráns (2) migránsok (2) mítosz (5) mobilitás (1) modern ideálok (1) MoMa (1) Momentum (1) monogámia (4) moralizálás (2) mozi (1) MSZP (3) multi (2) munkaerőpiac (1) munkahely (1) náci (3) nácizmus (2) nagyvállalat (1) Nagy Francia Forradalom (1) nagy Ő (3) Nagy Sándor (1) nárcizmus (1) NATO (1) Nem (1) Nemiség (1) nemiség (2) nemi erőszak (1) nemi szerep (1) Nemi vágy (1) nemzet (2) nemzetállam (2) nemzethalál (1) nemzeti szocializmus (2) nemzetközi kapcsolatok (1) nem vagy elég jó (1) neokonzervativizmus (1) neoliberalizmus (1) neonáci (1) népességfogyás (1) népharag (1) népirtás (1) népszavazás (1) népvándorlás (3) (2) nők (5) norma (5) normák (4) növekedés (2) nyílt tabu (1) nyitott kapcsolat (2) Nyugat (1) nyugat (1) Ő (2) objektivitás (1) öko (4) ökológiai válság (4) ökologizmus (1) öko bolt (1) oktatás (2) október 2-a (1) oligarcha (1) olvasás (1) önismeret (1) önkéntes önkorlátozás (1) önszeretet (2) önszerveződés (1) Orbán (2) öreg (1) öröm (1) orosz-ukrán háború (3) oroszok (2) Oroszország (5) orvostudomány (2) őshaza (1) összefogás (1) osztály (1) Palpatine (2) pandémia (1) pár (1) párbeszéd (1) Párkapcsolat (1) párkapcsolat (16) párkeresés (1) pártok (1) párválasztás (1) patológia (1) patrícius (1) pedofília (1) pénz (1) pénzügy (1) pestis (1) plasztika (1) plebejus (1) plebs (1) PM (2) polgár (1) polgárháború (1) poligámia (2) politika (24) politikai korrektség (1) politikus (1) popkultúra (2) populista (2) populizmus (4) poszt-apokaliptikus (1) poszt-humanizmus (1) profit (1) promiszkuitás (2) propaganda (1) psziché (3) pszicho (3) pszichológia (42) pszichopatológia (1) Putyin (1) radikális (1) radikális feminizmus (1) radikalizákódás (1) Rákosi (1) rassz (1) rasszizmus (1) rasszizums (1) recesszió (1) referendum (1) rendszer (1) rendszerhiba (1) rendszerszemlélet (1) rendszerváltás (1) részvételi demokrácia (3) röghözkötés (1) Róma (2) Római Birodalom (3) Róma bukása (1) rossz (1) sajtó (1) sajtószabadság (1) sámán (1) sci-fi (3) siker (1) Sith (2) skinhead (1) Skynet (1) Skywalker (1) Snoke (1) Soros (1) sorozat (2) soviniszta (1) sovinizmus (2) Spanyolviasz (65) spanyolviasz (40) spekuláció (1) spirituális (2) spiritualitás (3) stagnálás (1) Star Wars (2) Stephen Hawking (1) szabad (1) szabadpiac (1) szabadság (6) szabad akarat (2) szabad világ (1) számítógép (1) számítógépes játék (1) származás (1) szegénység (1) szekta (1) szellemtudomány (1) szélsőjobb (1) szélsőség (1) szélsőséges (1) személyiség (1) szemlélet (1) szenvedés (1) szépség (1) szerelem (4) szex (6) szexizmus (2) szexmentes kapcsolat (1) szexualitás (6) Szexualitás (1) Szíria (1) szkíta (1) szkíták (1) szociális ügy (1) szocializmus (2) szociál darwinizmus (1) szociológia (1) szorgalom (1) szorongás (1) Szovjetunió (1) szpanyolviasz (1) sztereotípia (1) sztereotipizálás (1) szubjektivitás (1) születésnap (1) szülő (3) szülői alkalmasság (1) szülők (2) szülőkép (1) szülőszerep (2) szuperego (1) tabu (4) táltos (1) tárgy (1) társ (1) társadalmi csoport (1) társadalmi fejlődés elmélet (1) társadalmi feszültség (1) társadalom (79) társkapcsolat (2) tartósság (1) távgyógyító (1) távol-kelet (1) technika (1) technológia (9) tekintély (1) tekintélyelvű (1) telekommunikáció (1) teljesítmény (1) természet (1) természetes szelekció (1) természetgyógyászat (1) természettudomány (1) Terminator (1) terorizmus (1) terror (2) terrorizmus (1) testvériség (2) tini (1) titok (4) tőke (1) tolerancia (3) történelem (17) transzperszonális (1) trend (3) Trianon (1) Trump (1) túlfogyasztás (2) túlnépesedés (15) túltermelés (2) túlvilág (1) TV (1) ugor (1) újság (1) újságíró (1) Uj Péter (1) Ukrajna (3) Ukrjana (1) Unió (1) uniszex (1) űrkutatás (1) USA (3) üzlet (1) vágy (2) vagyon (2) vagyoni egyenlőtlenség (3) vagyonkoncentráció (5) válás (2) választók (1) vállalat (1) vállalati kultúra (4) vallás (9) valóság (1) valós vágyak (1) válság (9) változó világ (1) világcég (1) világháború (1) világjárvány (1) világkép (1) világnézet (1) világpolitika (1) világrend (2) világűr (1) világuralom (2) világválság (3) világvége (1) vilápolitika (1) virtuális vágyak (1) virtuális valóság (1) viselkedés (1) Vona (1) vonzó (1) vonzódás (1) vonzóság (2) Westworld (1) xenofóbia (2) Y (2) Y generáció (1) zöld (7) zöld pszichológia (1) Címkefelhő

2016.08.17. 09:49 Mayer Máté

Barát, vagy ellenség? – a csoportidentitás jelentősége

A közelmúltban Nagy-Britannia úgy döntött, hogy elhagyja az Európai Uniót. Sokan sokféleképp magyarázzák a jelenség okait az Unió körülményes és nehezen érthető működésétől a menekültválsággal kapcsolatos közös álláspont hiányáig. A magam részéről mindössze egyetlen dolgot mernék teljes bizonyossággal kijelenteni: a Brexit rámutat a közös, uniós identitás hiányára.

Ha egyik nap, mondjuk Bács-Kiskun megye úgy döntene, hogy népszavazást ír ki a Magyarországtól való elszakadásról, óriási felháborodás és értetlenség fogadná a döntést. Még fantázia szintjén is hihetetlennek tűnik a dolog, míg a britek kilépését, ha sokaknak nem is tetszik, általában érthetőnek tartjuk. Pedig logikailag a Brexit sem más: egy kisebb területi egység kiválik a nagyobb szervezetből. Ami miatt számunkra mégsem analóg Bács-Kiskun megye elképzelt szeparatista törekvése és a brit elszakadás, az annak a, talán nem is tudatos, felismerése, hogy a két esetben eltérő módon jelenik meg a csoportidentitás.

Míg az EU polgárának lenni egyelőre inkább csak valami elvont, ködös dolgot jelent, addig az, ha valaki magyarnak vallja magát, nem igényel különösebb magyarázatot – legalábbis a hétköznapi gondolkodás szintjén. Ha az Unió valamiben kudarcot vallott, akkor az a közös, uniós csoportidentitás kialakítása.

De ebben a bejegyzésben nem elsősorban a Brexitről szeretnék írni. Sokkal hétköznapibb helyzetekben is tetten érhető a csoportidentitás jelentősége. Képzeljük el, hogy egy nagyvárosban utazunk a villamoson, mikor arra leszünk figyelmesek, hogy az egyik megállóban egy babakocsit toló hölgy szeretne felszállni. Ilyenkor az illem azt kívánná, hogy ahányan csak észrevesszük, a segítségére siessünk, sokszor mégsem ez történik.

Ennek főként az az oka, hogy az utazóközönséggel nem alkotunk egy közös csoportot, hiányzik a közösségi tudat. Ha segítek, a hölgy hálás lesz és néhányan elismerően néznek rám, míg ha látványosan nem, többen esetleg rosszalló, vagy megvető pillantásokkal illetnek, de ahogy leszállok, a társas helyzet megszűnik létezni. Jó eséllyel sem a hölggyel, sem a többi utassal nem találkozom soha többé, így végső soron mindegy, hogy mit teszek.

Ha a családomban, vagy a baráti társaságomban erős az illemtudó viselkedés értéke, akkor feltehetően segítek, de ez a segítség nem elsősorban a babakocsis hölgynek szól majd, hanem annak a közösségnek, aminek a tagja vagyok és amelyben fontos az illem tisztelete, a rászoruló idegenek segítése. Mert a felszállni készülő nő és a többi utas is számomra csupán idegenek és ez a csoportidentitás lényege. Akikkel közös identitást vallunk, azokat „barátoknak” tartjuk, míg a többiek idegenek, akiket semlegesnek, vagy akár ellenségnek is tekinthetünk. Valójában nem tudjuk eldönteni, hogy veszélyt jelentenek-e ránk nézve, vagy épp potenciális segítőtársak, így a feléjük megelőlegezett bizalom/idegenkedés egy biankó csekk, de erről majd később.

Ha nem követjük a csoportban megkövetelt normát, akkor a csoport megbüntet, de a villamos utazóközönsége nem tud bennünket érdemben szankcionálni. Egy utastárs szúrós pillantását könnyedén elintézhetjük egy vállrándítással, míg ha édesanyánk néz ugyanígy, jó eséllyel bűntudatot érzünk és igyekszünk mielőbb jóvátenni a „rosszcselekedetet”. Egyebek mellett azért, mert míg édesanyánkkal hosszú közös múltunk van és várhatóan közös jövőnk is lesz, addig az utastárs csak arra a pár röpke percre része az életünknek, amíg együtt utazunk. Tehát a csoport, melynek tagjai vagyunk, másként jutalmazhat és büntethet, mint az idegenek, így másképp is hat a viselkedésünkre.

A jutalmazás és büntetés normái, illetve az elvárt és elutasított viselkedésformák listája a szokásainkban és hagyományainkban jelenik meg a hétköznapok szintjén. További kapcsot jelent egy csoporton belül a közös nyelv, mely talán a legerősebb identitásképző tényező. Minden családnak megvannak a saját használatú szavai és kifejezései, de ez az egyik legfontosabb alapja a nemzeti identitásnak is. Végül a közös célok és a közös ellenségek tudják még egységbe kovácsolni az embereket, gyakorta azonban csak ideiglenes szövetségek létrehozásához elegendők.

Ha egy pillanatra visszakanyarodunk a Brexithez és ebből a szempontból nézzük a kérdést, világossá válik, miért nem tudott mindeddig kialakulni az Unión belüli közös identitás. Az EU-nak nincs közös nyelve, a közös történet pedig legalább annyira szétválasztja az egyes nemzetek polgárait, mint amennyire össze is köt bennünket. Az euró bevezetése és a jogharmonizáció a közös szokások és hagyományok megteremtésére tett kísérletek, azonban éppen az Egyesült Királyság volt az, ami az előbbiből sohasem kért, a jogrendszer változása pedig túl elvont és távoli, hogy azonnali, érzékelhető hatása legyen a mindennapokra.

Az Uniót eleve közös célok hívták életre, mint Európa világpiaci pozíciójának megerősítése, vagy a hosszantartó európai béke garantálása. A béke azonban csak annak érték igazán, aki ismeri a háborút és nem a békét tartja természetesnek, míg a világpiaci helyzet valójában csak az elit számára megfogható és érzékelhető dolog, a közép és alsóbb rétegek számára nem.

Kína, Oroszország, az USA, Japán, vagy akár a feltörekvő országok Európa gazdasági és politikai versenytársai, ha tetszik ellenfelei – közös „ellenségek” –, de épp az előbb elmondottak miatt az átlagember számára kevéssé érezhető mindez. A GDP növekedésén főként a már eleve tehetősek nyernek, a csökkenésén pedig inkább ők veszítenek, a hétköznapok szintjére nem mindig könnyű lefordítani az ilyen változásokat. Sőt, az összgazdaság számára pozitív trendek nem is mindenkit érintenek pozitívan. Ha, mondjuk sok külföldi jár ide bulizni, az jó a vendéglátóiparnak, de a szórakozással járó zaj és szemét zavarhatja az ott lakókat, a pénzesebb turisták felverhetik a szálláshelyek árait, aminek megint csak a helyiek isszák meg a levét, és így tovább.

Az emberiség 100.000 éves történetének 99%-ában a többség 100-150 fős kisközösségekben élt. A társadalomtudósok között pedig nagy az egyetértés abban, hogy ez az a csoportméret, amit az egyén még könnyedén képes mentálisan kezelni. Ha ennél lényegesen több ember alkot lakóközösséget, az megemeli a tagok szorongásszintjét, hisz már nem ismernek maguk körül mindenkit – nem tudni, ki barát és ki ellenség – és az összetartó kisközösség helyett idegenek véletlenszerű együttéléséről beszélhetünk. Mára a bolygó jelentős részén ez az elidegenedett életforma vált uralkodóvá, amit a hétköznapi nyelvben nagyvárosi létnek nevezünk.

Elméletben az is lehetséges lenne, hogy egy nagyvároson belül a lakóközösségek valódi közösségekké szerveződnek, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ennél jóval jellemzőbb a bezárkózás és a szomszédokkal szembeni távolságtartás. Ami, véleményem szerint, könnyen meg is érthető, ha tudjuk, hogy a társadalmi mobilitás óriási mértékben megnőtt az ipari forradalom hajnala óta, vagyis könnyű elköltözni egy közösségből és beköltözni egy másikba – az új szomszédok pedig ugyanúgy idegenek, mint egy járókelő az utcán, lehetnek barátságosak, de ellenségesek is.

Míg egykor, akár évszázadokon át ugyanabban a faluban élt egy család minden őse, addig ma egy átlag városi ember kb. 5-10 alkalommal költözik élete során. Nem ritkán olyan lakóhelyre, ami maga sem idősebb néhány évnél, vagy évtizednél – tehát nincsenek helyi szokások, hagyományok és nincs összeszokott lakóközösség sem.

Másrészt, gondoljunk az olyan túlzsúfolt lakhatási formákra, mint a panelház, vagy a felhőkarcoló, ahol több ezren zsúfolódnak össze egyetlen épületen belül – túl nagy a csoportméret –, így esélyük sincs megismerni az összes szomszédot. Tehát annak, hogy a lakóközösség egy valódi, összetartó kisközösséggé szerveződjön, sokszor eleve nem adottak a feltételei.

A másik, ehhez hasonló kisközösségi szintet a korabeli városokban a szakmai érdekvédelmi szervezethez, vagyis a céhhez tartozás jelentette. Így a városi polgárok jelentős része egy ilyesfajta szolidaritást is megtapasztalhatott – arról nem is beszélve, hogy egy-egy kerület lélekszáma sokszor nem haladta meg a már említett néhány száz fős méretet, ki/beköltözni sem volt olyan egyszerű, így kézzel foghatóan megvolt a lakóközösségi szintű csoportidentitás is.

Végül az azonos hitközséghez tartozás tudott csoportformáló erőként hatni, olyannyira, hogy ez akár az eltérő társadalmi rétegek közt is kapcsot képezhetett, ha a misén a földesúr és a jobbágy is ugyanabban a templomban imádkozott.

Mára a kisközösségi szint a család és a baráti kör méretére zsugorodott, tehát gyakorlatilag hiányzik – így a gyakori egyedüllét és elidegenedettség érzés, amiről sok városi polgár beszámol, nagyon reális. Legtöbben nem valódi közösséggé összeállt lakóközösségekben élünk. A munkahelyeken erősen visszaszorult a szakmai érdekvédelmi önszerveződés, illetve a szakszervezetek sokszor politikai tényezőként túl nagyra nőttek, hogy a kisközösségi identitásnak megágyazhassanak. A hitközségek jelentősége és mérete pedig olyannyira összezsugorodott, hogy a többség számára nem jelenik meg alternatívaként.

Megjelennek ehelyett a divatirányzatok diktálta pillanatnyi kategóriák, amik az öltözködés, az ízlés és a viselkedés mentén kínálnak egyfajta „közösséget” a többi szubkultúrába tartozóval. Azonban itt sem jelenhet meg a valódi közösségi identitás, hisz közel sem ismerhetek minden rockert, juppit, vagy épp vegánt, tehát túl nagy kategóriáról beszélünk. Ugyanígy túl tág kategória az is, ha azt mondom, óbudai vagyok, vagy ha magyarnak vallom magam. A futball EB kapcsán sokunk átélhetett valamiféle valódi közösségi élményt magyarként, de a hétköznapokban ez nem jelenik meg, ahogy az Óbuda Napja nevű rendezvény is hozhat egyfajta összetartozás érzést a terület lakói közt, de ez sem terjed tovább az esti koncert végénél.

Ezzel szemben a fociultrák csapata, a városi bandák, a motoros klubok, a skinheadek, a terrorszervezetek, vagy sok esetben a helyi maffia valódi kisközösséggé szerveződnek, ahogy a hadsereg és a rendőrség tartósan együtt szolgáló alakulatai, a sportklubok és hobbi szervezetek tagsága, vagy az iskolai osztályok is. Ha nincs versengés egy munkahelyen, akár még a kollégák közt is megjelenhet a közös csoportidentitás. Az utóbbi, elfogadottabb, illetve legális csoportok tagjai azonban jellemzően csak meghatározott időre alkotnak közösséget, ami a csoportcél elérése után megszűnik és, hacsak nem váltak valódi „bajtársakká”, esetleg barátokká, ez az identitásérzés is véget ér a csoporttal együtt.

A másik oldalról az előbb felsorolt, törvényen kívüli, vagy a többség által elítélt szervezetekből nem lehet könnyedén kilépni, ahogy bekerülni sem egyszerű, így a csoportidentitás is erősebb ezekben. Sokaknak talán nem tetszik a létezésük, de nagyon is érhető: ha az embernek azt a természetes igényét, hogy egy csoporthoz tartozzon, a többségi társadalom „legális” formában nem elégíti ki, sőt, valamire hivatkozva még ki is közösíti/diszkriminálja, akkor mindig is lesznek olyanok, akik más lehetőségek felé fordulnak.

Innen is magyarázható, hogy a közelmúltban francia, német, belga, amerikai, vagy épp brit állampolgárok miért támadtak terroristaként a honfitársaikra: a dzsihadista identitás erősebb volt bennük, mint a nemzeti – ami talán ki sem alakult a perifériára szorultság miatt. Ezeknek a terrorcselekményeknek pedig súlyos áruk van, mert a már említett barát-ellenség dilemmát teszik nagyon is kézzelfoghatóvá. Azt, hogy valójában nem tudhatjuk, hogy a villamosan az utastársak a következő pillanatban fölsegítenek-e, ha elbotlunk, vagy baltával rontanak ránk minden látható ok nélkül. Ez a bizonytalanság végső soron az egymás felé érzett bizalmat kezdi ki, és a bizalom elvesztésével csökken a társadalmi kohézió, a szolidaritás egymás felé, vagyis a társadalom összetartó ereje.

Erről nekünk, magyaroknak, terrorcselekmények nélkül is van saját tapasztalatunk: a szovjet megszállás idején, az államszocialista diktatúrában nem tudhattuk, hogy ki ír rólunk jelentést és ki igaz barát – ahogyan a rövidke nyilas uralom, vagy korábban a Kun Béla féle vörös terror idején sem. Ha valami, hát ez a gyakorlat tökéletesen alkalmas arra, hogy kisközösségi szinten a csoportképződést aláássa a bizalmi viszonyok megmérgezésén keresztül.

Nem véletlen, hogy rendre a társadalmi kohézió folyamatos csökkenését mutatták ki Kopp Máriáék kutatásai a rendszerváltás után is, hisz nem volt felelősségre vonás, máig nem nyilvánosak az ügynökakták – leegyszerűsítve még most sem tudhatjuk ki barát és ki ellenség. Meggyőződésem, hogy a történelmi tragédiák mellett a híres magyar elégedetlenség és pesszimizmus gyökere is innen, a társadalmi kohézió folyamatos csökkenéséből fakad.

Ha most visszatérünk a nagyvárosi létből fakadó barát-ellenség dilemmához, a tolerancia és az idegengyűlölet is új megvilágításba kerül. A mai, hivatalos kánon szerint az elfogadó attitűd a normális, míg a kirekesztő viselkedés és eszmék nem kívánatosak. Ugyanakkor, ha mélyen belegondolunk, mind a tolerancia, mind a xenofóbia gyökere ugyanaz: az általánosítás. Általában szoktuk elfogadni, vagy elutasítani a melegeket, a romákat, a muzulmánokat, stb., miközben mindegyik kategórián belül találunk segítőkész, de ellenséges személyeket is. Ezt az ellentmondást pedig mindkét tábor úgy oldja föl, hogy a „gonosztevők”/”rendesek” csak kakukktojások, de a csoport többi tagja mind egyforma. Az ismeretlen, arctalan idegeneket pedig igen könnyű összemosni egy masszává, miközben a gyakorlat azt mutatja, hogy valójában csak azt a pár „kakukktojást” ismerjük személyesen, ezért is látjuk őket „másmilyennek”, mint a fejünkben élő sztereotip kép.

Ahelyett azonban, hogy ezekből az emberi találkozásokból felismernénk, hogy a másik szexuális, etnikai, vagy vallási hovatartozása teljesen irreleváns a személy megítélésében, tévesen őt a kivételek közé soroljuk. Míg, ha mondjuk azt halljuk, hogy egy cigány lop, akkor megerősítve érezzük a róluk kialakult képet, miközben elfelejtjük, hogy a tolvajt egyáltalán nem ismerjük és így nem is érthetjük meg a cselekedete okát – hogy nem azért lop, mert cigány, hanem mert alulszocializált, vagy szegény, vagy mert ezt a mintát látta a családban, esetleg a családja éhezik, talán kleptomániás, vagy mindezek együtt, stb.

Az általánosítás, hogy másokat csoportokba sorolunk, nem csak a világban való eligazodást egyszerűsíti le, de meg is nyugtat, mondván, tudjuk, kihez hogyan viszonyuljunk. A valóság viszont ennél sokkal ijesztőbb: a körülöttünk élő idegenek sokaságáról semmit sem tudunk és a rasszra, öltözködésre, vallásra és nemzetiségre vonatkozó hiedelmeink fabatkát sem érnek annak bejóslásában, hogy a másik „barát-e, vagy ellenség”. Így tehát az idegenekkel szembeni tartózkodás, és a barátságos odafordulás is reális érzések, de, ahogy fentebb utaltam rá, mindkettő biankó csekk. A legjobban abból jósolhatjuk meg, hogy hogyan fognak velünk viselkedni, hogy mi hogyan viszonyulunk a többi emberhez.

Számomra érdekes, hogy az egyszerű emberekhez hasonlóan az átfogó társadalomszemléletek és ideológiák is általánosítnak. A nyugati világban a 19. század második felétől két meghatározó megközelítés szerint szokták leírni a társadalmat: a nemzet, vagy az osztály felfogás alapján. A nemzet olyan kulturális közösségnek feltételezi a polgárok összességét, amely egységes csoportot alkot. Ám egészen mást jelent magyarnak lenni a Rózsadomb tetején és mást egy zsákfaluban. A Karl Marx-féle osztálytársadalom ezzel szemben vagyoni és jogi alapon elkülönülő csoportokat feltételez, melyek átívelnek a nemzetállamok határain, nemzetköziek. Azonban az iménti példához hasonlóan teljesen más nyomorban élni egy kisközségben, mint a főváros valamelyik kerületében és még inkább más egy Riói favelában, vagy az ostromlott Aleppóban.

E két koncepció látszólag kizárja egymást, valójában azonban az egyik a másikat kiegészíti: a társadalom egyszerre nagyon rétegzett, mégis, a bajban, vagy közös célokért összetartó, nagyobb összefogásra, vagy közös ünneplésre is képes. Ez a kettősség pedig együtt adja a modern kori képviseletit demokráciák legnagyobb buktatóját: szinte lehetetlen az egész társadalmat képviselni. Ha egy politikus a munkájával az egész magyarságnak szeretne jót tenni akkor ehhez minden szub- és mikrokultúra képviselőjével egyeztetnie kellene, hogy aztán sok körültekintéssel alkothassa meg a minden álláspontot figyelembe vevő törvénytervezeteit. De, még ha a politikusban van is ilyen szándék, az azonos réteghelyzetű emberek – a már említett nagyvárosi bezárkózás problematika miatt – többnyire nem alkotnak kisközösségeket, amelyeken keresztül az érdekeiket képviselhetnék, vagyis igen hiányos hazánkban a civil szektor és emiatt igen foghíjas a valódi önkormányzatiság is. Így pedig politikusunknak egyenként meg kellene kérdeznie mindenkit, ami már egy ilyen kicsi, kb. 10 milliós országban is logisztikailag lehetetlen. Vagyis a kisközösségek hiánya a társadalom összetartó erejének csökkenésén túl a részvételi demokráciára való áttérést is lehetetlenné teszi.

Legvégül az újabb keletű, gender alapú össztársadalmi elképzelések sem kevésbé általánosítóak, mint a hagyományos politikai ideológiák. A nőkről és férfiakról általánosságban beszélni ugyanúgy értelmetlen, mint románokról, Y generációról, vagy szőkékről. Az embereket személyenként meg lehet érteni, de általában a nőket és férfiakat nem.

3 komment

Címkék: nemzet terror társadalom identitás filozófia csoport xenofóbia terrorizmus osztály filo idegengyűlölet részvételi demokrácia csoportidentitás Karl Marx Spanyolviasz Brexit


A bejegyzés trackback címe:

https://spanishwax.blog.hu/api/trackback/id/tr1710416842

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Endre Haász 2016.08.17. 10:16:45

Éppen a részvételi demokrácia kialakiítására van eg idealisztikus elképzelésünk, amit mrgpróbálunk megvalósítani.
Ebben az országban nlóég nem volt soha valódi önkormányzatiság, a választók szinte ünnepnek tekintik a választás, mert "választhatnak", közben elfelejtik, hogy ők is válszthatók lennének. Önként mondenek le a jogaikról aztán csodálkoznak.
Vannak orzágok ahol ez még nem így működik, de mindn politikus szeretné ha így lenne.

Palekó 2018.11.19. 16:05:41

Szuper. Köszönöm!

Mayer Máté 2018.11.19. 21:30:51

@Palekó: Nagyon szívesen, én köszönöm! :)
süti beállítások módosítása