A közösségi nyomás

Napjainkban nagy divatja van a historizálásnak, egyesek a múltunkra hivatkozva igyekeznek igazolni a tetteiket és az ideológiájukat. Nagy elődök nevét használva próbálnak vonzóvá tenni különféle intézkedéseket, programokat, vagy terveket. Mások egyenesen a megelőző korszakokat szeretnék visszahozni és vannak olyanok is, akik egy-egy dicső pillanat, vagy tragédia emlékét ápolják, nem engedik kiveszni azt a köztudatból.

Én a történelemre egészen másként tekintek. A múltunk ugyanis nem csak identitást ad, de rengeteg példával is szolgál, amiken keresztül megérthetjük, hogy miként működünk közösségben, társadalomban élve mi, emberek. Sok jó megoldás és kudarcra ítélt vállalkozás gazdag tárháza a megelőző korok vizsgálata és sokkal többet mond jelen világunkról, mint hinnénk. Hadd szemléltessem ezt egy idézeten keresztül!

„A föld ércpáncél helyett ünnepi köntöst öltött, feltárták a hegyek méhét, hidakkal fékezték meg a nagy folyamokat, benépesítették a pusztaságot. Város várost ér, s a legtávolibb vidékeket is szabad közlekedés kapcsolja egybe. Ami a {világ} bármely részén terem, mindenkinek közkincsévé lesz. A tengereken zavartalanul járnak a hajók, az utakon nem kell félniük a vándoroknak, mert a kalózok és rablók immár legendává lettek. Itt-ott, a {távoli vidékeken, például} Afrika sivatagaiban, akadnak még csetepaték, de a nagy háborúk, pusztítások és embergyilkoló csaták elképzelhetetlenek már. A pusztító háború mítosszá lett, amelyről régi könyvekben olvasunk, de amelytől e művelt század sarjainak már nem kell tartaniuk. A pusztaságot szántóföldek váltották fel, a vadállatokat a háziállatok szorították ki – ma már annyi várost számlálhatunk, mint ahány ház volt egykor.”

Vajon melyik korról szól ez a pár sor? Mikor először olvastam, szinte hátborzongató volt számomra, hogy, ha a megfogalmazás kicsit frissebb lenne, gondolkodás nélkül rávághatnánk, hogy ez a mai fejlett világ bemutatása, olyan sok a hasonlóság. Valójában azonban Aelius Aristides görög szónok szavait idéztem, aki a Kr. u 2. századi Római Birodalomról írt… a birodalom összeomlásához vezető krízis kitörése előtt. (A 3. századtól ugyanis Róma olyan válságba süllyedt, amiből nem tudott kilábalni és szűk 3 évszázadnyi háborúktól és polgárháborúktól tarkított szenvedés után Kr. u 476-ban végleg összeomlott.)

Rómához azért érdemes visszanyúlni, mert jóformán minden, ami ma zajlik, kicsiben és bizonyos eltérésekkel már megtörtént akkor is. Épp ezért a történelmi párhuzamokat kereső bejegyzés-sorozatom első részében a Római Birodalom felemelkedéséhez szeretnék visszatérni.

Egy korábbi írásomban azt találtam mondani, hogy ma egy globális Római Birodalomban élünk, ahol a harmadik világ népei, mint egykor a provinciák lakói, félszabadokként, vagy rabszolgaként termelik a fejlett országok piacaira a termékeket és vívják a háborúinkat, nem ritkán helyettünk. Ebből a megfogalmazásból úgy tűnhet, hogy Róma egy gonosz, elnyomó állam, ami igába hajtotta szerencsétlen szomszédait. A mondat első fele az elnyomásról persze igaz is, de a második már sántít.

A történelem vizsgálatakor ugyanis alapszabály, hogy minden jelenséget a maga korában kell értelmezni, nem pedig a mai értékeket visszavetítve, előítéletesen. Róma leigázott szomszédai ugyanis semmivel sem voltak jámborabbak a későbbi birodalomnál, sőt, rendszeresen háborúztak vele. Vagyis bizonyos mértékig Róma, történelme első 6-700 évében, rákényszerült a terjeszkedésre, nem pusztán önszántából tolta ki folyamatosan a határait minden égtáj felé, hanem azért is, hogy magát, a létét védje. Abban a korban a többi állam a Birodalomhoz hasonlóan ugyanerre törekedett, csupán Róma volt közülük a legsikeresebb és a legszerencsésebb.

Ez a fajta, folyamatos önvédelemi harcban és időről-időre létbizonytalanságban élő életforma persze ennek megfelelően torzította a társadalom szerkezetét és világlátását is. A birodalomépítés egyre tudatosabbá, professzionálisabbá és végül öncéllá vált. A gazdaság is a folyamatos versenyhelyzethez igazodott, a rabszolgatartó modell támogatta a terjeszkedést, de a folyamatos növekedési kényszer egy idő után válságokba is sodorta a lassanként összetarthatatlanul nagyra növő államot, míg végül a fenntarthatóság szempontjának a hanyagolása össze is roppantotta azt. Megint csak ismerős?

A világunk szüntelenül túltermelő, túlfogyasztó és túlnépesedő emberisége is hasonló válságokat kénytelen időről-időre megtapasztalni, hol háborúk, hol humanitárius katasztrófák, hol gazdasági válságok, hol pedig népvándorlási hullámok formájában. De mi történne, ha egy állam vezetése, mondjuk Magyarország kormánya úgy döntene, hogy kiszáll a mókuskerékből és nem növekedik tovább, inkább fenntartható pályára állítja át az országot?

Ha visszafognák a fogyasztást, betiltanák a repülést és a lakosságot a benzin/dízel üzemű autókból környezetbarátabb közlekedési eszközökbe ültetnék át, illetve korlátoznák a húsfogyasztást, különösen a marhahús esetében, valamint az egy családban vállalható gyerekek számát, akkor rövid úton elsöpörné a vezetést a népharag új választás, vagy, ha mereven ragaszkodnak a céljaikhoz és elzárkóznak a demokratikus megoldások elől, akkor forradalom útján. De menjünk egy szinttel tovább! Tegyük föl, hogy oktatás és a tömegmédia révén meggyőzik a lakosság nagy részét a megszorítások szükségességéről és az állampolgárok még ezen a ponton is kitartanak a kormány mellett, mi több, a lépéseket akár az ellenzék mérvadó erői is teljes mellszélességgel támogatják.

Amikor korlátoznák a szabad-kereskedelmet, illetve a tőke és a munkaerő szabad áramlását – vagyis az EU alapelveinek és a szabadpiac fő alappilléreinek érvényre jutását –, valamint a hitelezést a fenntarthatóság érdekében és helyi, kisüzemi, nem ritkán kézműves vállalkozókat támogatnának, tiltva a raktárkészletek fölhalmozását célzó túltermelést és megkövetelve a tartósságot, hogy minél tovább használható tárgyakat kapva csökkentsük a bolygó szemétterhelését, akkor az Unió komoly szankciókkal vágna vissza. Mert amíg a demokratikus jogok csorbításában és a migránsok/menekültek be nem fogadásában egészen messzire elmehetünk, addig, amint a többi tagország – főként a nagyok, mint Németország, vagy Franciaország – gazdasági érdekeit megsértjük, azonnal keményen az orrunkra koppintanak. Végső soron akár ki is rúghatnak a szervezetből, de valószínűbb, hogy a társadalom megosztására törekednének különféle módszerekkel, hogy a nekik kedves politikai szereplőket megtámogatva visszatereljék az országot az általuk elvárt útra. (Elég, ha az államadósság átsorolásával és a visszafizetés ütemezésével elkezdenek nyomást gyakorolni hazánkra a megfelelő szervezetek és a kormány máris olyan kényszerű spórolásba és adóemelésbe kezdhet, ami a tudatos lakosság körében is visszatetszést keltene. Vagy a Nyugattól való lemaradással való riogatás is alkalmas lehet a vezetés népszerűségének aláásására és esetleg egy nagymértékű kivándorlás elindítására.)

Ha még a katonai kiadások csökkentését is meglépnénk, hogy oktatásra, egészségügyre, zöld energiára, stb. költsünk inkább, akkor meg a NATO támadna bennünket kötelezettségszegésért. Végső soron olyan gazdasági nyomás nehezedne Magyarországra, hogy az államcsőd elkerülése érdekében a kormány még akkor is kénytelen lenne feladni a küzdelmet, ha a lakosság kitart és fölsorakozik mögé. Akárcsak Róma, ami, ha nem folytat terjeszkedő háborúkat, a szomszédai prédájává vált volna. Ez a közösségi nyomás, vagy csoportnyomás, ami egy adott környezet minden szereplőjét meghatározza és bizonyos mértékig kényszerpályán tartja. Ha tetszik ez a korszellem.

Ez a nyomás a hétköznapok szintjén leginkább bizonyos hiedelmekben, alapvetésekben érhető tetten, mint például abban, hogy a folyamatos gazdasági növekedés jó, kívánatos és ha ezt bármi megtöri, az rossz, hibás, ezért kijavítandó. Vagy azokban, miszerint a szabadpiac, a vámhatárok lebontása, illetve a tőke és a munkaerő szabad áramlásának biztosítása a helyes irány, aki pedig nem ezt támogatja az beteg, ostoba, vagy morálisan romlott.

A környezetvédelem kérdésén keresztül igen jól érzékelhetjük, hogy ezek a hiedelmek miként torzítják el az egyébként nemes célért tett lépéseinket is. Nekem az egyik legszembetűnőbb ellentmondás, mikor a különféle termékekből egyre-másra jelennek meg a „zöld” alternatívák a piacon, öko-bloggerek arra buzdítanak, hogy minden meglévő jószágunkat cseréljük le környezetbarátra, különféle állami és uniós kedvezményekkel igyekeznek bennünket, például az elektromos autók felé terelni, stb. Miközben a legkörnyezetkárosítóbb tevékenységünk az, ha új dolgokat vásárolunk, ha fogyasztunk, és ezzel támogatjuk és ösztönözzük is a túltermelést. A fogyasztói társadalom és a kapitalizmus logikája azonban nem engedi láttatni, hogy éppen az a baj, hogy mindent konzumerizálunk, hogy mindenből üzletet csinálunk. Az igazán fenntartható életvitel nem csupán hulladékmentes, de a lehetőségekhez mérten fogyasztásmentes is.

A korszellem ugyanakkor egyáltalán nem egy rossz, gonosz, vagy akár csak problémás dolog, ahogy az eddigi sorokból akár tűnhetett, hanem egy adottság. Vagyis, ha változást szeretnénk elérni a világban, akkor nem a közösségi nyomás ellen, nem a korszellem ellen kell harcolnunk, hanem ennek a logikáját használva, e mentén gondolkodva célszerű cselekedni. Róma erre is remek példaként szolgál, mikor a császárság első századaira visszaszorult a rabszolgatartás korábban megállíthatatlanul terjedő gyakorlata. A helyüket pedig mind nagyobb mértékben szabad bérlők, a colonusok vették át, mert gazdaságilag egyre kevésbé érte meg rabszolgákkal dolgoztatni. Az elit számára veszélyes és költséges rabszolgalázadások, a rosszul tartott, motiválatlan rabszolgák alacsonyabb termelékenysége, a hódító háborúk végeztével a rabszolga utánpótlás elapadása és a rabszolgák eltartásának költségei együttesen elegendő nyomást jelentettek, hogy a kegyetlen és embertelen gyakorlat fenntartása többé ne érje meg, így pedig lassanként megszűnjön, átalakuljon.

Ugyanígy, ha ma problémának tartjuk, mondjuk a klímaváltozást, akkor leginkább úgy tehetünk ellene, ha egyrészt gazdaságilag segítjük a környezetbarát alternatívákat, másrészt adókkal és adminisztratív eszközökkel költségesebbé tesszük a jobban károsító gyakorlatokat. De legfőképp mindezt nem elszigetelt szabadságharcos módjára érdemes csinálnunk, hanem a nagy nemzetközi szervezeteken keresztül, azokat meggyőzve, velük együttműködve!