Spanyolviasz

Ha színdarabírót kellene mondanunk, legtöbben talán Shakespeare-re gondolunk, róla meg beugrik leghíresebb drámája a Rómeó és Júlia, ha híres tudóst, akkor rávágjuk, hogy Einstein és eszünkbe jut korszakos jelentőségű képlete az E=mc², ha festőt, akkor biztosan az elsők közt asszociálunk Leonardo da Vincire, ha pedig festményt, akkor leghíresebb képe, a Mona Lisa a válasz. Ha ezután azt kérném, gondoljunk egy focistára, sokan sok nevet dobnának be, de ha csak egy emlékezetes futballeseményt kellene megnevezni, akkor a mai 50-60 évesekben nagy valószínűséggel Maradona fél pályán végigcselezett, végül szabálytalan gólja ötlene föl.

Az említett személyekben az a közös, hogy mindet kimagasló tehetségű zseninek szokás tartani, felsorolt munkáik pedig a kollektív emlékezet részei, közmegegyezés szerint ezek a művek, és teljesítmények ott vannak a legkiválóbbak között az adott területen. Ez a közmegegyezés azonban olyan, soha ki nem mondott, tudatosan végig nem gondolt hiedelem, amit mégis axiómaként fogadunk el. Valójában e művek és teljesítmények csupán a legismertebbek, amiből nem következik, hogy a legjobbak is egyben.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadságfogalmunkat körüllengő hipokráciáról. Volt már szó a központi értékké vált toleranciához kötődő önhazugságról, a tolerancia diktatúrájáról, majd a zöldre festés témakörét vizsgáltam meg. Legutóbb a szakmák társadalmi megítélése került górcső alá, de korábban kitértem olyan rendszerigazoló önhazugságokra is, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. Ebben a bejegyzésben szorosan kapcsolódva a szorgalom és az egyenlőség kérdéséhez a tehetségről és a sikerről bennünk élő, sokszor álszent és hazug közgondolkodásnak szeretnék görbe tükröt tartani.

Visszatérve az „a legismertebb nem feltétlenül a legjobb” gondolatmenethez, vajon miért Shakespeare kötetét vesszük le a polcról, ha klasszikus drámairodalomra vágyunk, és miért nem, mondjuk spanyol kortársától, Lope de Vega-tól olvasunk valamit? Hisz de Vega hasonlóan ünnepelt szerző volt egykor, mint angol kollégája. Talán az ő művei kevésbé jók, nem annyira időtállóak és érvényesek napjainkban is, mint Shakespeare munkái?

Dehogy! Shakespeare nem azért a legismertebb drámaíró, mert ő a legjobb, hanem azért, mert az angol gyarmatosítás nyomán az angol nyelv és az angol kultúra vált dominánssá a világban a 17-18. század folyamán, ez a dominancia pedig azóta is tart, csak ma már nem a brit, hanem az amerikai lobogó alatt.

Félreértés ne essék, nem azt mondom ezzel, hogy Shakespeare teljesen érdemtelenül ünnepelt szerző mindmáig. Nem maradt volna fenn a neve, ha nem szólítja meg az olvasóit korokon átívelve. A fenti gondolatmenet csak azt magyarázza, hogy miért Shakespeare-t és nem de Vega-t tartjuk a polcunkon, amihez magának Shakespeare-nek, vagy a munkái minőségének semmi köze nincs.

De Shakespeare, Einstein, da Vinci, vagy Maradona legalább joggal jutottak egykor a legnagyobbak közé. Ezzel szemben ma számos területen a legtöbbet, illetve a legeredményesebben reklámozott alkotók és alkotások kerülnek rivaldafénybe, nem pedig a legjobbak. Erre utal a cím ironikus mondata is, „a marketing utat tör”, hisz a marketingnek nagyobb a szerepe a sikerben, mint annak, hogy az adott dolog valójában mennyire jó. Különösen igaz ez a széles tömegeket elérő könnyűzene-, videojáték-, társasjáték- és filmiparra.

A nagybetűs marketing mellett ráadásul a tehetségnél és az alkalmasságnál lényegesen nagyobb szerep jut a sikerben az önmarketingnek is, vagyis annak, hogy ki hogyan tudja eladni magát. Ezt átlagemberként lépten-nyomon tapasztalhatjuk, ha részt veszünk egy állásinterjún, vagy egy cégnél dolgozunk alkalmazottként, és végignézünk a kollégáinkon, a főnökeinken és a beosztottainkon.

Persze most legyinthetnénk, mondván, ezek közönséges szakmák, a tömegszórakoztatás meg nem is igazi művészet. De az olyan, magas művészetnek tartott területeken, mint az irodalom, a komolyzene, a festészet, a szobrászat, az építészet, vagy a képzőművészet, amik mindig is réteg művészetként léteztek az elit igényeinek alárendelve, ma is a teljesen szubjektív, szeszélyes és olykor sznob és dekadens mecénások és kiadók kénye-kedvétől függ a siker, nem a művészek tehetségétől, vagy a műveik művészi értékétől.

Ezzel el is érkeztünk a kapcsolati tőke fontosságához. A sport világában, ahol azt gondolnánk, az eredmények magukért beszélnek, sokszor mégis „szakmapolitikai megfontolásokból” kerül be X játékos a válogatottba Y helyett, akkor is, ha Y statisztikái jobbak. Magyarul X-nek jobb kapcsolatai vannak felsőbb körökben, és csak ezért hívják be őt a válogatottba, miközben Y jobban megérdemelné azt. A siker szempontjából bizonyos területeken egyértelmű, hogy az adott személy tehetségénél többet számít, hogy milyen közegből jön, hol szocializálódott, kik az ismerősei és miként használja ezeket a kapcsolatokat. Egyetlen vezető politikus sem gettókból, vagy mélyszegénységből érkezik például…

Hogy ki, hova és minek születik, egyértelműen szerencse dolga, a sikerességben pedig sokkal nagyobb szerepe van a szerencsének is, mint amit annak tulajdonítani szokás – lásd, mondjuk Forest Gump és a rákászhajó esetét, ahol Forest-et nem lehet különleges tehetséggel vádolni a sikerében, egyszerűen csak jókor volt jó helyen. Forest persze kitalált karakter, de a való életből is hozhatunk hasonló példákat. A 20. századig a művészet, a tudomány és a politika mind „férfi princípiumnak” számítottak, nők csak elvétve juthattak bármilyen szerephez egyikben, vagy másikban. Amiből nem az következik, hogy a végül híressé vált férfiak ne lettek volna adott esetben érdemesek a sikerükre, mint Shakespeare esetében, hanem az, hogy számos tehetség elkallódott pusztán azért, mert az illető nőnek született.

És még csak hátrányosan megkülönböztetett csoportba sem kell születnünk, hogy a tehetségeink kibontakoztatása komoly gátakba ütközzön. Elég, ha kívülről tisztesnek látszó családunkban, mondjuk az egyik szülőnk alkoholista, vagy bántalmazó. Amire lehet az a válaszunk felnőve, hogy mindenáron bizonyítani akarunk és kitörünk, de sokkal többen vannak, akik beletörnek, és akiknek csak a belenyomorodás marad, a siker nélkül. De annak is hatása lesz, ha csupán arról van szó, hogy a szüleink nem olvasnak, nem igen fogyasztanak „magas” kultúrát, és máris hátránnyal indulunk az életben.

Mindezeken túl a tehetség vonatkozásában gyakran találkozom azzal a nézettel, hogy a tehetség mellé szorgalom is kell. Sőt, a tapasztalatom az, hogy valójában a szorgalom még fontosabb is a tehetségnél. Benedek Tiborra például az egész sporttársadalom úgy emlékszik vissza, mint kivételes tehetségű pólósra. Benedek azonban még életében beszélt arról, hogy valójában nem volt különösebben tehetséges, mi több, a testalkata alapján nem jósoltak neki nagy jövőt a vízilabdában. Amiben azonban kitűnt kortársai közül az épp a szorgalma volt. Egyszerűen többet edzett, gyakorolt és a testalkatából fakadó hátránya ellenére lett olimpiai bajnok a sportágban.

Benedek példája nem egyedülálló. Egy sor sportolót, művészt, tudóst, politikust és mindenféle hírességet említhetnénk, aki a szorgalmával, a munkabírásával lett kimagasló, nem elsősorban a tehetsége révén. Tanárok, edzők és a tehetséget kutató tudósok olykor el is mondják, hogy valójában a tehetség, vagyis az adottság, amitől egy konkrét dologban könnyebben boldogul a tehetséges személy, mint az átlag, gyakran épp, hogy elkényelmesít. „Minek tanuljak/eddzek, ha úgyis jól megy?” – lehetne a mottója egy sor elkallódó tehetségnek.

Sokan azonban hiába szorgalmasak, hiába zseniálisak, csak nem jön a siker. És persze van, hogy az élet utóbb igazságot szolgáltat, mikor a halála után fedeznek fel valakit. De mi van azokkal a tudósokkal, művészekkel és sportolókkal, akiket sosem ismer el a világ, vagyis mi van a „meg nem értett művészekkel”, az elfeledett „senkikkel”? Ők talán nem elég tehetségesek, vagy szorgalmasak, vagy csak nem tudják megfelelően kibontakoztatni a tehetségüket? Valóban nem alkotnak semmi maradandót? Ha abban szeretnénk hinni, hogy ez egy igazságos világ, akkor rávágjuk, hogy igen, és bizonyára sokakra ez igaz is.

De gondoljunk csak bele, ha Maradona egy afrikai faluba születik, ahol a helyi megye 2 bajnokságban csinálja végig híres cseleit, akkor erről tudomást sem szerezhet a nemzetközi közvélemény. Ha Einstein közép-ázsiai paraszt család gyermeke, nem jut olyan oktatáshoz, sem olyan kapcsolatokhoz, hogy egyáltalán foglalkoztassák azok a kérdések, amik kapcsán megalkotott elméleteivel végül híressé vált. Ha Shakespeare 21. századi magyar drámaíró, hiába ragadná meg remekül a tiltott szerelmet Rómeó és Júlia történetében, egy olyan korban alkotna, mikor egy szűk, városi értelmiségi rétegen kívül senki nem jár színházba és ennél nem sokkal többen olvasnak, ráadásul egy olyan nyelven publikálna, amit alig beszélnek 15 millióan világszerte. Óriási szerencséje és/vagy remek kapcsolatai kell, hogy legyenek, hogy angolul is kiadják a műveit és még nagyobb szerencse kell, hogy felfigyeljen rá Hollywood, hogy az épp uralkodó kultúrharcos sztenderdek szerint megcsúfolva adják elő az eredetit, mondjuk szuperhős jelmezben. Vagy hány „Mona Lisa” heverhet elfeledve a világban padlásokon, pincékben, sőt, akár szeméttelepeken?

Ennek ellenpontjaként mi a helyzet azokkal, akik a saját területükön nem tehetségesek, nem szorgalmasak és nem is jók, de a kapcsolataik és/vagy szerencséjük révén, érdemtelenül lesznek sikeresek? Az előbbit hívjuk nepotizmusnak és ha valami, hát ez nagyon szokta sérteni az igazságérzetünket. Ugyanakkor érdekes, hogy politikai oldalválasztásunk függvényében könnyebben nézzük el, ha a mi oldalunkhoz tartozó személy lesz ilyen módon sikeres. Ha következetesek, logikusak lennénk, ilyesmi nem fordulhatna elő, nem alkalmaznánk kettős mércét, de mint korábban már írtam, az ember érzelemvezérelt, irracionális faj…

Végül a tehetség kapcsán felmerül még egy igen érzékeny kérdés. A vonatkozó kutatásokból tudjuk, hogy a tehetséget nem lehet tanítani, az egy adottság, ami vagy megvan, vagy nincs meg és vannak olyan adottságok, amiket szorgalommal sem lehet helyettesíteni – kiváló látás nélkül, például senkiből nem lesz pilóta. Ez pedig alapjaiban megy szembe a tolerancia diktatúrája kapcsán leírt, kulturális egyenlősítő alapgondolatokkal, vagyis a „mindenki egyformán értékes” és a „bárkiből lehet bármi” típusú mantrákkal.

Persze, mondhatjuk, hogy mindenki tehetséges valamiben, de az is igaz, hogy a többségünk nem tehetséges kimagaslóan semmiben. Mi van tehát a „tehetségtelenekkel” és a sikertelenekkel, vagyis mi van a többségünkkel? A Harcosok Klubja című film egyik ikonikus jelenetében Brad Pitt karaktere úgy foglalja ezt össze, hogy „A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon-nagyon berágunk.”

A világunk tehát nem csak azért igazságtalan a témánk szempontjából, mert a tehetség nem tör mindig utat, és a jó (alkotó) nem mindig nyeri el méltó jutalmát, hanem azért is, mert nem mind vagyunk genetikai értelemben olyan szerencsések, hogy kiugró tehetséget örököltünk volna, vagy nem születünk olyan közegbe, ahonnan egyáltalán esélyünk lenne a világsikerre. Amiből az is következik, hogy valójában nem vagyunk egyformán értékesek a társadalom számára sem.

Hogy egy extrém példát hozzak, egy értelmi fogyatékossággal élő személy a fogyatékossága mértékétől függően nem hogy hasznos nem tud lenni, egész életében teher lesz a családja és a társadalom számára. És ezen nem változtat az sem, ha „különlegesnek” nevezzük, vagyis megpróbáljuk pozitívan átkeretezni a fogyatékosságát. Ennek a tabunak a kimondása azonban olyan mértékben sérti a kulturális egyenlőségről alkotott önhazugságainkat, hogy aki ilyet állít, az minimum megkapja, hogy politikailag nem korrekt és adott esetben cancelelni fogják.

Főleg az amerikai kultúrkörben divatos, hogy ezzel szembeállítva megjelent a „büszkeség kultúrája”. „Légy büszke a testedre!”, „Légy büszke az etnikumodra!”, sőt, „Légy büszke a fogyatékosságaidra!” Számomra borzasztóan érdekes aspektusa a büszkeség kultúrájának, hogy az mindig valamilyen hátrányos, kisebbségi helyzethez kötődik pozitív átkeretezésként. Ha azonban a többségi társadalomhoz tartozó, akár privilegizált helyzetben lévő személy fogalmaz meg az adottságaival kapcsolatban büszkeséget, az megbotránkozást kelt. Ha egymás mellé tesszük a fekete büszkeség és fehér büszkeség kifejezéseket, azt hiszem, mindenki pontosan érti, mire gondolok. (Természetesen megkerülhetetlen része ennek a diskurzusnak a rasszista történelmi jelentés, ami rárakódott a fehér büszkeség kifejezésre.)

Nincs viszont ilyen terheltsége annak, ha valaki valamilyen tehetségére, vagy élethelyzeti adottságára büszke, mégis, ha a többséghez, vagy privilegizált kisebbséghez tartozik, könnyen negatív megítélés alá eshet. Aki ugyanis kiírja valamelyik közösségi oldalra, hogy, teszem azt büszke a vékonyságára, az intelligenciájára, az örökölt vagyonára, vagy épp az önbizalmára, az könnyen kérkedésnek hathat mindazok körében, akiknek problémájuk van a testsúlyukkal, a szellemi teljesítőképességükkel, az anyagi helyzetükkel, vagy az énképükkel. Ez a „Ne dicsekedj, Ne kérkedj!” mentalitás, úgy veszem észre, a magyar kultúrában különösen elterjedt.

Visszatérve a „Légy büszke…” mantrára, a mélyben meghúzódó törekvés, hogy önmagunkat tanuljuk meg becsülni, szeretni, természetesen nagyon is nemes. Ugyanakkor a büszkeség érzését eredetileg teljesítményekhez kötődően szokás érezni, nem az adottságainkhoz kapcsolódóan.

És épp azért, mert büszkék a teljesítményeinkre vagyunk, a „légy büszke az adottságaidra” típusú megközelítést gyakran maguk az érintettek is önhazugságnak érzik. Alapvető emberi vonásunk, hogy összehasonlítjuk magunkat másokkal, ami akkor válik problémássá, mikor ezt kizárólag negatív összehasonlítások formájában tesszük. Hisz mindenki találhat olyat, aki egy adott dologban jobb, akár tehetségesebb nála, de olyat nem, akinél ne lenne ő maga jobb egy másik dologban.

Önmagunkat akkor tanulhatjuk meg becsülni, szeretni – és nem büszkének lenni magunkra –, ha a magamhoz való viszonyt függetlenítem a teljesítményeimtől. Hisz egy szülő sem azért szereti a gyerekét, mert ügyesen kúszik, jó jegyeket szerez a suliban, vagy ő dobja a legmesszebbre a medicinlabdát, hanem pusztán a léte okán, „azért mert van”. Ugyanígy viszonyulhatunk, viszonyulhatnánk önmagunkhoz is. A tehetségnek és a sikernek ehhez semmi köze, mégis, sokan úgy tekintenek magukra, hogy csak akkor lennének elég jók, csak akkor szerethetnék önmagukat és mások számára is csak akkor lennének elég jók és szerethetők, ha kiemelkedőek, ha sikeresek lennének.

Ennek egyik extrém példája az incelek esete, vagyis a „nem önkéntes cölibátusban élő” férfiak mozgalma. Ők úgy tartják, hogy az emberiség, hasonlóan egy farkas falkához genetikai dominanciasor szerint működik a partnerválasztás terén. A legjobb adottságokkal rendelkező férfiak, az alfák kellenek minden nőnek, így ők dúskálhatnak a potenciális (szex) partnerekben, míg az incelek, vagyis a kevésbé jó genetikai adottságú férfiak nő nélkül maradnak. Sokuk felnőtt férfi létére még mindig szűz, ami frusztrálttá, dühössé teszi ezeket az embereket.

Ebben a fajta világlátásban az talán az egyik legborzasztóbb, hogy egy olyan „tehetséghez”, adottsághoz kötik a párválasztási sikerességet – jó gének –, ami semmilyen módon nem kompenzálható, nem megváltoztatható, így az incelek saját filozófiájuk szerint örök szüzességre vannak kárhoztatva. Itt csak az alfák szerethetőek/vágyhatóak, senki más. Mondjanak bármit a hazugnak és álszentnek látott nők, akikre a haragjuk irányul.

Az ő példájuk azt is megmutatja, hogy, bár a gyakorlati tapasztalatok fényében nincs igazuk, vagyis nem csak a legvonzóbb, legjobb genetikájú férfiak sikeresek a nőknél, mivel ők így hiszik, lépéseket sem tesznek azért, hogy társat találjanak, helyette nőgyűlöletben csúcsosodik ki a keserűségük, amivel borzasztóan nehéz empatizálni társadalmi szinten. Mert amikor alapjognak tekintik a szexet, a nőket pedig szextárgyként kezelik, akkor igen jól érthető, miért nem hajlandó velük lefeküdni senki. De e gondolatok mögött az áll, hogy alacsony az önbizalmuk, zavarba jönnek, ha meg kell szólítaniuk egy (számukra vonzó) nőt és se kapcsolatteremtési, se érzelemszabályozási szinten nincsenek arra eszközeik, hogy ezzel érdemben meg tudjanak küzdeni. Vagyis olyan, szociálisan és mentálhigiénésen magukra hagyott emberekről beszélünk, akik a sikertelenségeik, a helyzetük okán frusztrálódnak és radikalizálódnak.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a siker a tehetség, a szorgalom, a kapcsolatok, a szerencse és az önmarketing függvénye. Egyenlőtlen helyzetekből indulunk csecsemőkortól kezdve, amiben a szocioökonómiai státusz és a szülők különféle sajátosságai mellett a tehetség is közrejátszik, hisz nem egyforma adottságokkal, nem egyforma tehetségekkel születünk. (Arra itt nem tértem ki, hogy némely tehetséget magasabbra értékel az adott közösség, másokat megvet.)

Azután ez az egyenlőtlen helyzet határozza meg értékességünket a társadalom szemében, ha tetszik, beáraz bennünket. A szorgalmunkkal rászolgálhatunk, akár kicsit rá is erősíthetünk erre a pozícióra, önsorsrontással, mondjuk valamilyen függőséggel pedig leértékelhetjük magunkat.

És ha már szóba került a marketing, a bejegyzéssorozat következő részében a marketing és különösen a ma divatos élménymarketing jelenségével és hipokráciájával foglalkozom majd.

„A szakmákat a társadalmi hasznosságuk alapján javadalmazzuk.” – mondta évekkel ezelőtt egy egyetemi előadáson az egyik oktatóm. Ha ez így lenne, a tanárok és iskolai dolgozók, az egészségügyben dolgozók, az utcaseprők, a kukások, a szociális munkások, a közlekedési vállaltok munkatársai, a katasztrófavédelemben dolgozók, a postások, a klímatudósok és az állami hivatalnokok keresnék a legtöbb pénzt, a pénzügyi szektor munkavállalói, valamint a fegyveripar, a dohányipar, az alkohol ipar, a fosszilis energiaipar, a reklámipar alkalmazottai, a gyógyszeripar lobbistái és a drogtermesztésben és terjesztésben résztvevők, a csempészek, az ember- és fegyverkereskedelemmel, illetve prostitúcióval foglalkozók,a pornóiparban dolgozók, valamint a csalók, rablók, és betörők keresnének a legrosszabbul. Ez azonban éppen fordítva van.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló önhazugságokat vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. De beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadságfogalmunkat körüllengő hipokráciáról is. Volt már szó a központi értékké vált toleranciához kötődő önhazugságokról, a tolerancia diktatúrájáról, legutóbb pedig a zöldre festés témakörét jártam körül. Ebben a bejegyzésben arra keresem a választ, hogy mitől függ a szakmák társadalmi megítélése és ezt milyen kollektív hazugságokkal igyekszünk igazolni.

A társadalmi hasznosság elve, amit egykori tanárom hangoztatott megfelelne a társadalmi igazságosság elvének, vagyis ez egy rendszerigazoló állítás, miszerint igazságos világban élünk. Az ezzel totálisan szembemenő gyakorlat ordító ellentmondása azonban pszichológus nyelven kognitív disszonanciát teremt. Vagyis belső ellentmondást és feszültséget szül, ha rácsodálkozunk erre a kettősségre, ezért legtöbben eleve nem gondolkodunk ilyeneken, aki pedig mégis, az gyakran úgy oldja fel a disszonanciát, hogy elkezdi megmagyarázni, miért igazságos mégis, hogy azok keresnek sokat, akik sokat keresnek.

Legjellemzőbb érvük talán, hogy a magasan fizetett szakmák képviselői biztosan sokat tanultak, szorgalmasak és nyilván tehetségesek is, különleges tudás birtokosai, úgymond kimagaslanak a társadalomból, ezért megérdemlik a nekik jutó státuszt. Ez az érdem alapú, meritokratikus érvelés, bár jól hangzik, mégsem állja ki egészen a valóság próbáját. Drogbáró mindenfajta formális oktatás nélkül is lehet bárkiből, aki elég gátlástalan és elszánt hozzá. Egy magániskolában dolgozó tanár éppen annyit tanult, mint egy állami iskola alkalmazásában álló kollégája, mégis, a sokszorosát keresi az utóbbinak. Egy bőrgyógyász fizetése meg sem közelíti egy plasztikai sebész bérét, még akkor sem, ha mindketten a magánegészségügyben dolgoznak és közel azonos időt töltöttek a képzéssel. Egy diplomás szociális munkás a töredékét keresi, mint, mondjuk egy adott esetben csak érettségivel rendelkező fegyveripari lobbista, stb.

Erre persze még mindig mondhatják, hogy a jól keresők kimagasló tehetségűek, azért jár nekik több pénz. De, ha ugyanaz a tanár elmegy állami intézménybe a magániskola után, ugyanolyan keveset fog keresni, mint a mindig is államiban dolgozó tanárok, miközben nyilván nem lesz kevésbé tehetséges a munkahelyváltástól. Ráadásul egy bangladesi gyári munkás a töredékét keresi egy azonos területen dolgozó magyar gyári munkásnak, aki meg a töredékét keresi egy azonos területen dolgozó amerikai gyári munkásnak. Van tehát egy olyan regionális különbség a bérek tekintetében, amit se a képzettség, se az egyéni képességek nem magyaráznak – mert a magyar munkavállaló nem kiválóbb a bangladesinél és az amerikai sem kiválóbb mindkettőnél –, és akkor még nem is említettem a nemek, vagy a rasszok szerinti bérkülönbségeket.

A társadalmi hasznosság olyannyira nem érvényesül a bérek megállapításánál, hogy a pénzügyi szektorban dolgozók kapják a legmagasabb fizetéseket, miközben a munkájukkal közvetve, vagy közvetlenül hozzájárulnak a társadalmak vagyoni szétszakadásához, vagyis „a gazdagok további gazdagításához és a szegények elszegényítéséhez”, illetve az ökológiai válságok felpörgetéséhez a gazdasági növekedés hajtásán keresztül. A pénzügyi szektor munkakörei épp ezért nem hogy nem hasznosak társadalmilag, de ezek egyenesen társadalmilag káros munkák! Ahogy a fegyveripar, a fosszilis energiaipar, a dohányipar, az alkohol ipar, a drog ipar, sőt a reklámipar és a marketing is társadalmilag káros területek. Egy igazságos és racionális szempontok mentén szervezett világban ezek nagy része nemhogy magas fizetést nem érne, de törvényileg tiltottak lennének, a többségükért pedig letöltendő börtönbüntetés járna. A fentiekből azonban ma egyedül a drog szektor ilyen.

A társadalmilag káros munkák nem keverendőek össze a David Graeber által leírt bullshit jobs-al, vagyis a fölösleges szakmákkal. Ez utóbbiak unalmasak, automatizáltak és a bennük dolgozók kiégnek, mentálisan szenvednek az ingerszegény és sokszor mégis magas stresszfaktorral jellemezhető munkakörökben. A társadalmilag káros munkakörök ezzel szemben lehetnek nagyon változatosak és izgalmasak, sőt, szerethetőek, mint munkák. Csak épp a munka eredménye az, ami társadalmilag inkább káros, mint hasznos.

Azt tehát kijelenthetjük, hogy a szakmák státuszát nem a társadalmi hasznosságuk határozza meg. De akkor micsoda? Ahogy gondolkodtam a témán, arra jutottam, hogy a különféle munkaköröket három módon értékeli a társadalmunk. A fizetésen keresztül, amiről eddig beszéltem, a tisztelet és megbecsülés révén, amit az adott szakmák képviselői felé szokás érezni és kifejezni, illetve a szakmát gyakorlók felé áradó elismerés, rajongás, és a vele járó „menőség-faktor” révén.

A béreket egyértelműen a piaci verseny határozza meg, nem ettől függ azonban a megbecsülés és az elismertség sem, amit egyes hivatás képviselői kapnak, mások viszont nem. A pénzügyi szektor alkalmazottai éppen azért vannak olyan jól fizetve, mert lényegében az a munkájuk, hogy még gazdagabbá tegyék a cégeik tulajdonosait, így azok a magánszemélyek, illetve alapkezelők még több hatalomra tehessenek szert.

Egy IT szakember bére azért magasabb, mint egy újságíróé, mert kevesebb ember tanul IT-snek, mint amennyit keresnek a piacon, így folyamatos munkaerőhiány van azon a területen. Újságírónak ellenben mindig sokkal többen képződnek a kommunikáció szakokon, mint amennyi üres pozíció a média területén elérhető, itt tehát túlkínálat van munkavállalókból, ami lenyomja a béreket és a munkáltatóknak kiszolgáltatott pozícióba helyezi az újságírókat, amivel a cégek itthon jellemzően vissza is élnek.

Ha az ember racionális faj lenne, akkor az előbbi furcsaság az IT és az újságírás kapcsán pár év alatt megoldódna, többen tanulnának IT-snek, néhányan pedig átképeznék magukat az újságírók közül olyan területekre, ahol munkaerőhiány van, miközben a kom szakok népszerűsége bezuhanna. Az informatika szakok azonban, bár sokat javult a renoméjuk, mégsem igazán tartoznak a „sláger szakok” közé, az IT-sekre vonatkozóan az a sztereotípia él, hogy igénytelen, autisztikus „kocka” férfiak, vagyis jól fizetett, de nagyon nem menő emberek. Ehhez képest a kommunikáció szak népszerűsége töretlen, mert az újságíró hivatást változatos, kreatív és szabadabb, menő munkának szokás tartani, pedig valójában nem sokat ér egy kommunikációs diploma a munkaerőpiacon, jó néhányan a kom szakosok közül végül valóban a pálya elhagyására kényszerülnek.

Az ember tehát nem elsősorban racionális lény, inkább érzelmi alapon hozunk meg rengeteg döntést, így sokak esetében a pályaválasztásnál is fontosabb szempont, hogy érdekes, változatos, kihívást keltő legyen egy adott szakma, vagy az, hogy menő legyen abban dolgozni, és akár az is, hogy „legyen értelme”, hasznos legyen, valami nagyobb jóhoz járuljunk így hozzá, mint az, hogy mennyit fizetnek érte, vagy mennyire lehet abban a szakmában elhelyezkedni.

Egyfelől éppen ez, vagyis egy állás érdekessége, illetve (köz)hasznossága határozza meg egy szakma elismertségét. Például állatkerti gondozónak lenni anyagilag nem különösebben kifizetődő, a munkakörülmények is igen sokfélék lehetnek, attól függően, hogy ki melyik állatkert dolgozója és azon belül melyik terület felelőse, mégis igen széles körben tartja magát az állatkerti gondozóság romantizálása. Egy állatkerti gondozó akkor is menőbb, ha fele annyit keres, mint egy nagyvállalat PR managere.

(Egy munkakör változatosságának, izgalmasságának a preferálása mellékesen evolúciós örökségünk. A halász-vadász-gyűjtögető ember kb. 120 ezer évig ahhoz volt hozzászokva, hogy színes, folyton változó tevékenységeket végezve boldogul az életében. Ehhez képest 6-7000 éve a letelepült ember egy sokkal monotonabb, ingerszegényebb létre kényszeríti önmagát és egyszerűen evolúciós léptékben nem telt még el elég idő, hogy a monotónia szeretet – nem egyszerűen a monotónia tűrés(!) – dominánssá váljon a fajunkban.)

Egy munka elismertségét másfelől nem csak az érdekesség és a hasznosság adhatja, hanem az a közmegegyezés is, hogy az adott szakma menő. Rocksztárnak lenni például menő, a rocksztárokért tömegek rajonganak, mert van egy teljesen esetleges és irracionális konszenzus arról, hogy a rocksztárság elismerésre méltó. A sok rajongó sok eladott jegyet és így jó fizetést is jelent, ugyanakkor a rocksztárok társadalmi megbecsültsége, tisztelete már nem jellemző.

A megbecsülés és tisztelet kapcsán jelenik meg leginkább a már emlegetett társadalmi hasznosság, mint szempont. Egy ügyvédet, vagy egy orvost jellemzően megbecsülés, tisztelet övez. Ám itt is igen jól tapintható a sztárok imádatához hasonlóan egy teljesen irracionális konszenzus arról, hogy ezek tiszteletreméltó szakmák. Miért kell megbecsülni egy közgazdászt, aki mondjuk a gazdasági növekedés felkent papjaként szinte vallási dogma-szerűen hajtogatja, hogy a vég nélküli növekedés jó és elérendő, tekintet nélkül a következményekre? Mert ez a közmegegyezés, semmi több. Egykor egy könyvelő magasan képzett, ritka szaktudás birtokosa volt, nem látszott, hogy a munkája közvetve ökológiai károkhoz vezet majd és bár ma diplomásnak sem kell ahhoz lenni, hogy valaki mérlegképes könyvelővé legyen, ez a történelmileg kialakult pátosz, bár megkopva, ma is körüllengi a közgazdaság szakmáit.

A tanárok esetében ugyanakkor inkább csak üres lózung, hogy megbecsülést érdelemnek – bár társadalmilag nagyon is hasznosak, ha jól végzik a munkájukat –, mert a gyakorlatban a tanárokról inkább negatív kép él tömegek fejében. A tanár, ha állami intézményben tanít lúzer, aki éhbérért robotol. Ennek megfelelően a tanár szakok népszerűsége kriminálisan alacsony. Másrészt, bár szinte mindenkinek van emléke arról, hogy volt jó tanára, szinte mindenkinek több emléke van rossz tanárokról. „Azokért tüntessek, akik lelkileg megnyomorítottak?” – fogalmazott egyszer egy kliensem, velősen összefoglalva a tanárokról széles körben kialakult negatív, utálatos képet a tanártüntetések idején.

Egy jó tanár munkája társadalmilag valóban hasznos, de egy rossz tanár adott esetben több kárt okoz, mint amennyi haszna a tevékenységének van. A dolog pedig azért szomorú, mert politikai költsége láthatóan nincs annak, ha nem költ az állam a pedagógusokra, ebbe nem buknak bele kormányok.

Ennek eredményeképpen, egyre kevesebben tanulnak tanárnak, mint utaltam rá, és akik annak tanulnak, azok is többségükben elhagyják a pályát. Akik maradnak, azokat nyugdíjas koruk után is visszahívják, mert annyira nincs szakember, de mert az állam ennek ellenére nem költ a probléma súlyának megfelelő mértékben többet pedagógusbérekre, a bérverseny az állami oktatásban nem érvényesül – a magánoktatásban annál inkább(!) –, így, akik maradnak túlterhelődnek, kiégnek, többségükben nincs pénzük pszichológushoz fordulni – mert állami alapon alig van elérhető terápia, a bérverseny az egészségügy esetében is a magánegészségügyben érvényesül, így a szakemberek itt is elhagyják az állami pályát, akárcsak az oktatásban. Végül ezek a túlterhelt, kiégett, nem ritkán függőségbe menekülő tanárok lesznek azok, akik mellett a diákoknak traumatikus élményeik lesznek és ezért mondhatják a fenti mondatot arról, hogy „Na ezekért nem tüntetek, nem állok ki.” A kör bezárult. Kérdés, hogy a jelenlegi helyzet, hogy már több iskolában nyugdíjas tanár sincs és képzettség nélküli emberekkel töltik fel az üres tanári állásokat átüti-e a társadalom ingerküszöbét? Hogy lesz-e abból tömeges megmozdulás, hogy kis túlzással a portás „tanítja” a történelmet, a konyhás néni meg a matekot?

A szakmák státuszához visszatérve tovább árnyalja a képet, hogy a fent leírt állítások ráadásul még csak nem is univerzálisak. Életkori, generációs és szubkulturális alapon egészen más szakmák számítanak, elismertnek, vagy menőnek. Míg kamasz korban nagyon menő, ha valakinek zenekara van, vagy DJ-zik, addig felnőve az már inkább csak „aranyos” és felmerül, hogy „de ugye van rendes munkád is?”.

A zeneiparnál maradva a már említett rocksztároknak kijáró rajongásból nem sok jut annak a rengeteg zenésznek, aki adott esetben nem kevésbé tehetséges, vagy szorgalmas, mint a sztár, csak nincs annyi szerencséje, tőkéje, vagy olyan kapcsolatai, mint a híres kollégának, és a zenéje nem jut el pár környékbeli emberen kívül máshoz. Nem kezdik játszani rádiók, zenecsatornák, vagy zenei podcastek, nem írnak róla zenei magazinok és nem tud elmenni előzenekarként turnéra nagyobb, híresebb zenekarokkal, hiába dolgozik adott esetben még többet is, mint egy sztár.

Ha tehát híres vagy, menő vagy, de ha ugyanabban a szakmában tevékenykedve nem leszel híres, akkor elismerés sem jár. Ez igaz a komplett művészvilágra, de a sport, sőt a tudományos kutatás világára is! Az ismeretlen tömegek tehát azért nem menők, mert láthatatlanok, nem azért mert értéktelenek, vagy akár feltétlenül rosszabbak, mint az ismert pályatársak. Erre példa, mikor valaki a halála után lesz híres és menő, mert akkor fedezi és kapja fel a nyilvánosság.

A szakmák elismertsége tekintetben jól látszik az említett generációs különbség abból, hogy, mondjuk egy nagymama azt szeretné, ha a lány unokája orvoshoz, ügyvédhez, vagy könyvelőhöz menne hozzá, mert egyrészt abba szocializálódott bele, hogy az orvosok, ügyvédek és közgazdászok tiszteletre méltóak, másrészt élettapasztalataiból fontosnak tartja, hogy jól keressen a leendő férj. A fiatal felnőtt lány unoka ezzel szemben nagy eséllyel az ügyvédet és a könyvelőt unalmas szakmáknak tartja, mert időközben mindkét terület képe megkopott a közgondolkodásban, és inkább egy kalandos életű művésszel kötné össze az életét, még nem annyira gondolva a megélhetés esetleges nehézségeire – vagy akár eleve azt vallva, hogy a saját lábán, saját jogon akar megélhetést biztosítani önmagának, nem egy férfira támaszkodva.

A szubkulturális különbségekre példa, hogy egy halmozottan hátrányos helyzetű közegben, „gettóban” adott esetben egy maffiafőnök megbecsültsége nagyobb, mint egy ügyvédé, orvosé, vagy könyvelőé. Mert abból a közegből a szervezett bűnözés, az élsport, a celebség és a zeneipar jelent főként kiugrási lehetőséget, karriert, így ezen területek képviselői lesznek menők. A maffiafőnök emellett azért lesz még tiszteletreméltó is, mert a celebekkel, sportolókkal és zenészekkel ellentétben ő a helyi közösség életét is szervezni, irányítani fogja, kvázi állami funkciókat is átvesz, bár nem így szoktunk gondolni rá.

Összefoglalva tehát a szakmák státusza részben a piaci versenyhelyzetükből, részben esetleges társadalmi-kulturális közmegegyezésekből származnak. Aki pedig el nem ismert szakmában dolgozik, az ettől jellemzően frusztrációt él meg, csökken az önbecsülése, negatívabb az énképe. Ennek szélsőséges esete az építőipari betanított munkások státusza. Városi nők tömegei találkoznak a „füttyögő munkás” jelenséggel. Ezek a füttyögő munkások jellemzően olyan hátrányos helyzetű közösségekből érkező férfiak, akik alacsonyan iskolázottak és viszonylag nincstelenek. Ezekben a közegekben a tisztelet tipikusan igen nagyra tartott érték, mondhatjuk, hogy másuk sincs. Emellett a hagyományos értékrend egy változata, vagyis alapvetően patriarchális, „macsó” értékrend dominálja e szubkultúrákat, a leendő munkások pedig ennek megfelelően szocializálódnak.

A fentiekből ugyanakkor nem az következik, hogy ezek az emberek a füttyögéssel udvarolnának és a közegükbe tartozó nőknek ez bejönne a többségi társadalom nőinek meg visszataszító. Azt gyanítom, mikor ismerkedni akarnak, ők is hasonlóan udvarolnak a kiszemelt nőnek, mint más férfiak. A füttyögés inkább egyfajta válasz arra, hogy nincsenek tisztelve, elismerve és megbecsülve a többségi közegben, ahol dolgoznak, hogy ők ott egy kisebbség, akik „férfi létükre” messze azok alatt a nők alatt vannak rangban, akiknek füttyögnek. Közben a szocializációjukba belefér, hogy a füttyögéssel kifejezzék ezek felé a nők felé, hogy „nem tisztellek, lehetsz bármilyen gazdag, megbecsült és elismert, akkor is csak egy nő maradsz, csak egy szex tárgynak tartalak”. A füttyögés tehát egyfajta abúzus és többségükben a nők is annak szokták értékelni. Dinamikáját tekintve a nemi erőszakkal párhuzamos a füttyögés dinamikája. Ahogy a felnőttekkel szembeni nemi erőszak sem a szexről szól, úgy a füttyögés sem az udvarlásról, hanem egy hatalmi helyzetről, hogy „ezt én megtehetem veled”.

Végül fontos eleme a füttyögésnek, hogy fiatal és vonzó nők a céltáblái, vagyis olyanok, akik a füttyögő számára szexuálisan vonzóak, és akik vélhetően éppen a társadalmi és kulturális távolság miatt szóba sem állnának az adott munkással, mint férfival. Ennek a frusztrációja is ott lehet a füttyben.

A bejegyzéssorozat következő részében azzal foglalkozom majd, mennyit számít a tehetség az életben valójában és miket szoktunk magunknak hazudni róla.

Egy évtizede ütötte át a média ingerküszöbét az ökológiai válság, egy évtizede szorong a társadalmak egyre nagyobb része a klímakatasztrófától, ezért egy évtizede a cégek és a politikusok arra kényszerülnek, hogy zöldítsenek a működésükön és megnyugtató válaszokat adjanak a széles közvéleménynek. A biopamut fast-fashion ruhák, az egyre terjedő elektromos autók/rollerek/robogók, az öko-bio-vegán gyorséttermi menük, vagy épp az olyan zöld politikák, mint az EU-féle Green New Deal mind ezt a célt szolgálják. Ezek láttán azt hihetnénk, hogy hátradőlhetünk, a világ jó kezekben van.

Ugyanakkor a ma uralkodó, neoliberális gazdaságpolitika alapvetése, hogy növekedni kell, mert minden bajunkra a növekedés a megoldás, miközben maga a növekedés okozza az ökológiai válságot.A zöld gondolat érvényesülésének pedig az a legnagyobb gátja, hogy elhisszük, hogy a növekedés jó nekünk, és a társadalmi feszültségek orvoslását mind a növekedéshez kötjük, mert „akkor több pénz lesz oktatásra, egészségügyre és szociális ügyre, stb, sőt, több pénz lesz zöld befektetésekre is!”. Vagy, ahogy egy piaci árus feltette nekem a kérdést néhány éve egy karácsonyi vásárban: „Nem lehetne úgy megvédeni a természetet, hogy a munkahelyek is megmaradjanak?”

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló önhazugságokat vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. De beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadság fogalmunkat körüllengő hipokráciáról is. Legutóbb a központi értékké vált toleranciához kötődő önhazugságokról, a tolerancia diktatúrájáról írtam, ebben a bejegyzésben pedig a bevezetőben tárgyalt feloldhatatlan ellentmondás feloldását, a zöldre festés elméletét és gyakorlatát vizsgálom meg.

A zöldre festés lényege, hogy zöldnek, azaz fenntarthatónak hazudunk valamit, ami nem az. Az egyszerűbb és ma már ritkább eset, amikor nettó hazugságról beszélhetünk, mint a lebomló műanyag csomagolásoknál, amik valójában csak mikroműanyag részecskékre esnek szét, a szó szoros értelemben nem bomlanak le, csak évszázadok, vagy évezredek alatt.

Ennél sokkal gyakoribb, amikor van igazság az állításban, de az adott gyakorlat ténylegesen nem fenntartható, csak fenntarthatóbb, mint amit levált. Ilyen az, amikor a műanyag csomagolások bizonyos körét újrahasznosíthatóként tüntetik fel. És az igaz is, hogy 2-3 alkalommal valóban újra lehet hasznosítani ezeket a műanyagokat – komolyabb energiabefektetés ésj elentős minőségromlás árán –, utána azonban ugyanúgy szemét lesz belőlük, mint az egyszer sem újrahasznosítható csomagolásokból. Vagy, amikor 10-20% biopamutot kevernek a hagyományos pamut ruhadarabba és bio-termékként reklámozzák azt. Vagy ilyenek az átgondolatlan faültetések is, amik jól mutatnak ugyan a politikusok eredményei közt választás idején, vagy cégek PR jelentéseiben, de ha nem megfelelő helyre, és/vagy időben ültették azokat, és/vagy nincs az ültetéshez kapcsolódó utógondozás, akkor csak egy csomó kiszáradt, halott facsemete lesz a történet végén, ahogy ma magyar nagyvárosokban ezt sok felé láthatjuk.

Az említett példák és a közgondolkodás szerint is azt hihetnénk, hogy a zöldre festés csak a profitéhes cégek, illetve a szavazatvadász politikusok gyakorlata, de a helyzet sajnos ennél sokkal rosszabb. A valóságban ugyanis szinte mind aktívan élünk ezzel a megküzdési móddal kisebb-nagyobb mértékben, hisz a nagyvárosi lét, ami ma a világ népességének több mint 50%-ának a létformája, eleve fenntarthatatlan. Akkor is, ha szelektíven gyűjtjük azt a hulladékot, amit eleve meg sem kellett volna termelni. Akkor is, ha vega/vegán étrendre váltunk, majd több ezer kilométerről ideszállított növényeket fogyasztunk. Akkor is, ha elektromos autót vásárolunk, amihez az energiát részben szén, vagy gáztüzelésű erőmű termeli és az előállításához komoly környezetkárosításra van szükség, főként a ritkaföldfémek bányászata során valahol a harmadik világban, majd a leselejtezett akkumulátor veszélyes hulladékká válik a végén, aminek a kármentesítése egyelőre nem megoldott. És akkor is, ha napelemet szereeltetünk a tettőnkre, ami 30-40 év műlva, az élettartama végén veszélyes hulladék lesz, aminek a kezelése jelenleg nem megoldott és eleve nincs elegendő nyersanyag, hogy az akkor tönkrement panelokat majd újakra cseréljük.

A sort rendkívül hosszan lehetne folytatni, de annyi talán kitűnik belőle, hogy alulról, az állampolgárok szintjéről nem lehet egy fenntarthatatlan rendszer keretei közül kitörni – vagy legalábbis csak bizonyos mértékig és óriási mentális és anyagi befektetést igényel, mondjuk önellátó gazdálkodóvá válni, vagy ökofalvat üzemeltetni. De ugyanúgy nem lehet ezt megtenni cégként, vagy vezető politikusként sem, csak ott nagyobb a mozgástér, mert maga a neoliberális gazdasági rendszer az, ami fenntarthatatlan, a globalizáció révén pedig mindenki kényszerűen része ennek a rendszernek. És itt érkezünk el a zöldre festés értelméhez: megnyugtatni a lelkünket, hogy mi mindent megteszünk az ökológiai válság ellenében. Aki pedig felhívja a gyakorlat álságosságára a figyelmet, az megkaphatja a sötétzöld/zöld károgó címkét és lehet is figyelmen kívül hagyni, cancelelni.

Ha ugyanis adott egy fenntarthatatlan rendszer, ami viszonylagos jólétet és kényelmet biztosít azoknak a hatalommal bíró polgároknak, akik változtathatnának rajta, és közben van bennük egy növekvő szorongás az ökológiai válság miatt, akkor ezt a feszültséget feloldhatjuk úgy is, hogy a rendszert változtatjuk meg, de ezért vagyonnal, jóléttel és kényelemmel kell fizetni, vagy úgy is, ha a szorongást oldjuk látszatintézkedésekkel. És ha megnézzük a gyakorlatot, akkor láthatóan széles egyetértésben inkább az utóbbit választjuk.

A helyzet az, hogy a ma uralkodó narratívák miatt a tényleges zöld átállás nemcsak a tehetősek, de az egész társadalom szemében nagyon népszerűtlen, így azt a zölden gondolkodó kisebbség egy radikális kisebbségén kívül senki nem akarja. Aztán a zöldre festéstől ideig-óráig tényleg megnyugszanak jó páran. Viszont havonta jönnek a hírek arról, hogy mennyivel nőtt a károsanyag-kibocsátás, a globális átlaghőmérséklet (pillanatokra már át is lépve a bűvös másfél fokot), az óceán szemétszigetei, vagy az erdőirtás mértéke, hogy mennyi faj pusztult ki, hány centivel erodálódott a termőtalaj, vagy épp milyen árvíz, hurrikán, tornádó, vagy hőhullám sújtott le a Föld valamelyik pontján a klímaválság miatt, és újra szorongani kezdünk.

Olyan ez, mintha egy heroinista a drasztikusan romló egészségügyi mutatói láttán arról kezdene beszélni, hogy egészségesebb étrendre vált és többet fog mozogni ahelyett, hogy a valódi problémáról, a szerhasználatról mondana le. És abban biztosak lehetünk, hogy akárcsak a heroinista, a végén mi is le fogunk állni a neoliberális kábítószerrel, csak az a kérdés, hogy belátás és leszokás, vagy a féktelen használat és túladagolás vet véget a függőségünknek…

Másként mondva az az egyik kérdés, hogy a zöld átállás egy tudatos, önkéntes, irányított civilizációs átállás lesz-e, vagy egy kontrollvesztett civilizációs leépülés, amit a természet kényszerít ki.

A jelen zöld intézkedései egyébként a lelkünk nyugtatásán kívül még egyvalamire jók a gyakorlatban: a környezetpusztítás növekedésének a mértékét csökkentik, így pedig valamennyi minimális időt nyernek nekünk az átálláshoz.

Időre pedig óriási szükségünk van több dolog miatt is. Ha például a mezőgazdaságot valóban fenntarthatóvá alakítanánk, akkor a különféle becslések szerint 1-4 milliárd embert tudna etetni a bolygó, most viszont 8 milliárdan vagyunk és ez a szám rohamosan nő. Az egy további kérdés (kellene hogy legyen), hogy ekkora népességcsökkenést hogyan hajtunk végre. Rövid idő alatt csak népirtás, világjárvány, az egészségügy leállítása és/vagy éhínség útján érhető ez el. Középtávon, ha hagyjuk dolgozni a halált és szigorú népességszabályozást vezetünk be, akkor békés(ebb) lehet az átmenet.

De időre van szükségünk olyan, zöld technológiák kifejlesztéséhez is, mint a tartós energiatárolást lehetővé tevő, kevésbé környezetkárosító és hosszú élettartamú akkumulátorok, az elvben tiszta és olcsó energiát ígérő hidegfúziós erőművek (aminek a széles körű alkalmazásához nincs elég szükséges, trícium nevű ritkaföldfém a bolygón), vagy a légkörben lévő szén-dioxid kivonását végző gépek, vagy kémiai eljárások. Mindegyiket úgy várja a civilizációnk, mint Hitler a csodafegyvert, amivel megnyerhette volna a második világháborút… És esélyes, hogy hozzá hasonlóan pórul járunk mi is, ha kizárólag a technológiai megoldásokban bízunk.

A harmadik kérdés, hogy ki fizesse meg a zöld átállás költségeit? A középréteg és az eleve kevésbé tehetős tömegek, hogy az elit továbbra is jólétben, kényelemben és óriási vagyonon ülve élhessen tovább, míg a társadalom többsége a középkorba süllyed vissza, mint a Fehér Király című filmben? Vagy legyen társadalmi újraelosztás és „fizessenek a gazdagok”, enyhítve a szegényebb rétegek számára az átállást, amin a tehetős kevesek hatalmasat buknak? Esetleg a kettő valamilyen hibridje érvényesüljön?

A féktelen gazdasági növekedés neoliberális módja ugyanis az ökológiai válság mellett társadalmi válságot is teremtett, amire az egyenlőség kapcsán korábban már utaltam a hipokrácia sorozatban. Egyszerűen szólva az a problémánk, hogy túl sok vagyont termeltünk, főként az utóbbi 150-200 évben és ez túl kevesek kezében összpontosul.

A zöldre festéshez visszatérve, annak a gyakorlata bizonyos esetekben félre megy, és nemhogy csökkentené a társadalmi feszültségeket, még növeli is azokat. Mint az EU elektromos autókra való erőltetett átállási terve, ami a kontinensen tömegeket foglalkoztató autóipar és a kapcsolódó szerviz, flottakezelő, autóbérlő, utasszállító, üzemanyagellátó,stb. szolgáltatásokban dolgozók helyzetét nehezíti, akár a megélhetésüket is veszélyeztetheti. Ilyen rövid időtávon az átállást valószínűleg csak a kárvallottak kompenzációjára elégetett euro milliárdok árán lehet úgy véghezvinni, hogy abból ne legyen még komolyabb társadalmi felzúdulás.

És itt érkezünk vissza a piaci árus kérdéséhez, hogy lehet-e úgy is védeni a természetet, hogy nem szűnik meg tömegek munkája? A válasz pedig az, hogy nem. Ha gazdasági rendszert váltunk ökológiai elvek szerint, akkor tömegek veszítik el a szolgáltató szektorban és az iparban a munkájukat. Ez a váltás ugyanakkor egy újfajta társadalmi és gazdasági berendezkedést jelent, ami új munkahelyeket teremt vidéken, és a nagyvárosi lét helyett– legalábbis a világ szerencsésebb részein –főként kisvárosi/falusi közegben ökolokálisan tudnak majd dolgozni, leginkább a mezőgazdaságban, vagy kisüzemi keretben, kézművesként, mesteremberként azok, akik elveszítették az állásukat. Az energia és nyersanyaghasználat csökkentésének a jegyében a ma gépesített munkafolyamatok egy részét ismét embereknek kell majd végezniük.

A világ szerencsétlenebb feléről pedig, ahol helyben nem lehet annyi élelmet termelni a klímaváltozás miatt, hogy eltartsa az ott élőket, csak elvándorolni lehet. Ez a migráció pedig bizonyosan társadalmi feszültségekhez vezet ott, ahova ezek az emberek majd mennek.

A fentiekből következik egy fontos tanulság, ami a zöldre festés gyakorlatát is aláhúzza. Nevezetesen a társadalmak könnyebben elfogadják, ha a korlátozások természeti katasztrófák, háborúk és nyersanyagok kimerülése miatt következnek be, mint, ha döntéshozók kényszerítik rájuk az önkorlátozást. Utóbbi ellen lehet tüntetni, ki lehet kényszeríteni a korlátozó intézkedések feloldását, mint a francia sárgamellényes tüntetésekkor láthattuk az üzemanyag áremelés ügyében. Katasztrófák ellen viszont senkinek nem jut eszébe tüntetni, mindenki lenyeli a keserű pirulát.

Külön bekezdést érdemel még a témában Elon Musk tevékenysége. A gigagyárak, a Tesla, vagy a Hyperloop az ökológiai válság technológiai megoldását ígérik, míg a Space-X távlati tervei magában rejtik a Marsra költözés/menekülés lehetőségét, ha az előbbi nem jönne be. Mindezek jó példái az elit számára gyártott zöldre festésnek.

Hisz nemcsak a „közemberek” aggódnak az ökológiai rendszereink közelgő összeomlása miatt, de a tehetősek jelentős része is. Ha pedig valakinek sok pénze van és tenni szeretne valamit ez ellen azért, hogy a szorongását csökkentse és azt érezhesse, hogy hozzájárult fajunk legnagyobb kihívásának megoldásához, vagy akár azért, mert ez majd jól mutat a köz szemében és ebből tud tőkét kovácsolni, azok számára Musk a (látszat) megoldás.

Elon Musk abból lett a Föld leggazdagabb embereinek egyike, hogy álmokkal kereskedett és még nem létező megoldásokat árult a zöld jövő, vagy az összeomlás elől való menekülés ígéretével. Majd, miután tehetős tömegek fektettek ezekbe az ígéretekbe, felfogadta a legjobb tudósokat és mérnököket, hogy a pénz egy részéből, éjt nappallá téve dolgozva valósítsák meg az álmokat.

Ezek egy része ma sem működik. Másik részükről kiderült, ami a technológiai megoldásokról mindig ki szokott derülni, hogy másfajta problémákat eredményez – pl. az elektromos autó és az akkumulátor már említett problémái – és még azt sem feltétlenül oldja meg, amire megalkották– a károsanyagkibocsátás csökkentése csak akkor lenne valóság, ha nem szén és gáztüzelésű erőművek adnák jelentős részben az áramot a kocsikhoz.

Vagyis Musk ajánlatai csak azt a tényt világítják meg még jobban, hogy az energia és anyaghasználat visszafogása nélkül nincs érdemleges zöld politika. Viszont nagyon károsak, mert a jó irányba tett lépések illúzióját adják, illetve azt ígérik, hogy a tehetősek elmenekülhetnek az űrbe az összeomlás elől, tehát nem egy csónakban evez az egész emberiség. Mindezek pedig hatékonyan gátolják a valóban hatékony cselekvést a zöldre festés egyéb eseteivel együtt.

Végezetül a zöldre festés témájához tartozónak érzem az olyan, öko-optimista jövőforgatókönyveket is, amik a zöld átmenet kapcsán eltagadják, hogy az kikerülhetetlenül vesztességként jelenik majd meg és gyásszal jár a legtöbb érintett számára. Azzal együtt természetesen, hogy egy ilyen átmenet egyben lehetőséget is teremt egy lassabb, kisközösségibb és ettől szociálisabb, elégedettebb életre, ami jobban illeszkedik az ember bio-pszicho-szociális alkatához, mint a túlpörgetett, nagyvárosi lét és az irodai munkák világa. És itt hangsúlyoznám, hogy attól, hogy erre lehetőséget teremt, ez nem jelenti azt, hogy boldog, hippi-kommuna/ősközösség jellegű kisközösségekre vált majd a nagyvárosi népesség jelentős része, ahogy az is egy félrevezető gondolat, hogy ami öko, az csak részvételi/bázis demokrata és szociálisan érzékeny lehet.

Az átmenet sajnos nagyobb valószínűséggel hozhat újra feudalisztikus/diktatórikus viszonyokat, rabszolgaságot, minden korábbinál nagyobb szakadékot és kizsákmányolást szegények és gazdagok közt, mindezt véres háborúkon, migráción, népirtásokon, éhezésen, nélkülözésen és járványokon keresztül az állami ellátórendszerek összeomlásától kísérve fasisztoid kormányok alatt. Aki pedig ilyenekről beszél, azt katasztrofistának szokás bélyegezni és bizonyos zöld körökben ezzel máris cancel-elhető. Pedig igen fontosnak tartanám legalább említés szintjén beszélni ezekről a lehetséges, sőt, történelmi tapasztaltok alapján valószínűbb forgatókönyvekről. Nem azért, hogy pánikot keltsünk, vagy depresszióba lökjünk tömegeket. Épp ellenkezőleg, hogy kellő súllyal lehessen arról szót váltani, hogy ha ezeket szeretnénk elkerülni, akkor milyen eszközeink lehetnek a jelenben.

Pszichológusként többek közt azt tanultam meg, hogy szenvedésnyomás nélkül nem igen van rendszerszintű változás sem egy egyén, sem egy párkapcsolat, vagy egy családrendszer szintjén, de ugyanúgy kisközösségi, sőt társadalmi szinten sem. Másfelől alulról építkezve a legerősebb „fegyverünk” az össztársadalmi narratívák formálása. Ha csak pár ezren mondjuk azt, hogy a gazdasági növekedés a baj, akkor könnyen félre lehet söpörni bennünket, elég csupán ostobának bélyegezni, vagy valami gonosz terv ügynökeinek beállítani és a szavaink leperegnek a domináns, növekedéspárti narratíváról. Ha azonban legalább a társadalom 10%-a ugyanezt képviseli, akkor átlépjük a kritikus tömeget és kikezdjük a növekedésmítoszt.

Ha azt a narratívát sikerül elterjeszteni, hogy nem az a kérdés, hogy növekedünk-e tovább és minden marad a régiben, vagy jön az öko-önkorlátozás, hanem az a kérdés, hogy irányítottan lassulunk és csökkenünk, vagy kontrollvesztetten leépülnek, majd összeomlanak a társadalmaink, akkor azt hiszem lehet esély az előbbire.

Az iménti gondolattal zárnám ezt a cikket, a hipokrácia bejegyzéssorozatot pedig egy, a szakmák társadalmi megítéléséről szóló írással folytatom hamarosan.

Ha megváltoztatjuk a nyelvünket, azzal megváltozik a gondolkodásunk is? Ha a cigányt romának hívom, ha a transz nőt, csak nőnek nevezem, attól valóban elfogadóbb leszek? Ha pedig a szociális- és házi munkákat „női munkának” címkézem, vagy, ha az értelmi fogyatékkal élőt „rokinak” bélyegzem, attól sovinisztább, kirekesztőbb személy válik belőlem? Noam Chomsky, nagyhatású amerikai nyelvész és baloldali politikai aktivista szerint a válasz végső soron igen.

És miután a ’90-es évektől kezdve a tolerancia, mint érték fokozatosan egyre központibb szerepet kapott az amerikai kultúrpolitikában, ez a gondolat lett az alapja a politikai korrektség, a píszí nyelvhasználat megszületésének és elindítója mindannak, amiről ebben a cikkben írni szeretnék.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló hiedelmeket vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. De beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadságfogalmunkat körüllengő hipokráciáról is. Ebben a posztban pedig a liberális demokrácia másik alapértékét a toleranciát szeretném megvizsgálni a hozzá tapadó önhazugságaink és képmutatásaink szűrőjén keresztül.

Hogy jól érthető legyen az idevágó társadalmi jelenség, hadd kezdjek egy rövid történeti áttekintővel. A píszí először az egyetemi kampuszok világában és a művészvilág bizonyos köreiben terjedt el a ’90-es évektől kezdve, de fokozatosan vették át bizonyos politikusok, médiamunkások és maga Hollywood is. Ez utóbbi azután hol komoly, hol parodisztikus filmek és sorozatok formájában, de tolmácsolta ezt a megközelítést a szélesebb társadalom és a világ többi része számára, így a 2000-es évek elején a píszí már világviszonylatban is standarddá erősödött.

Az egész jelenség mögött egyrészt az a felismerés állt, hogy az emancipációval létrejött ugyan a nemek és a rasszok jogegyenlősége a 20. század második felére a nyugati világban, ez azonban nem járt együtt kultúraváltással is. Vagyis elvben egy nő azonos munkáért azonos fizetést kellett volna, hogy kapjon, vagy egy afro-amerikai ember is elérhetett volna vezető pozíciót, a gyakorlatban azonban egyebek mellett továbbra is a fehér férfiakat javadalmazták jobban és preferálták inkább a cégek. Mindenki más úgy érezhette, „üvegplafon” van a feje fölött. Másként mondva a társadalmak a jogegyenlőségtől nem lettek kevésbé szexisták és rasszisták.

A feminizmus harmadik hulláma a ’80-as-’90-es években ezen a helyzeten szeretett volna változtatni, részben a pozitív diszkrimináció intézményével, vagyis a nemi és etnikai kvóták bevezetésével, részben pedig a nyelv és rajta keresztül a gondolkodás megváltoztatásával a píszí révén. Majd a 2010-es évekre a feminista negyedik hullám a szexuális kisebbségek iránti tolerancia erősítését ugyanezekkel a módszerekkel igyekezett kiharcolni, kiegészítve a cancel culture eszközével, vagyis a nem toleránsnak bélyegzett személyek stigmatizálásával, pellengérre állításával és így elhallgattatásával, illetve egyetemi berkekben a safe space intézményének a megteremtésével, más szóval olyan kisközösségi kultúra meghonosításával, ahol a csoporttagok számára zavarba ejtő, vagy felháborító nézeteket tabusítják, száműzik a tárgyalható témák sorából.

Mindez szorosan összefonódott a #metoo mozgalommal, melynek során nők tömegei vallottak világszerte arról, hogy szexuális erőszak, vagy zaklatás áldozatai lettek, nem ritkán a szakmájukban hatalommal bíró férfiak, vagy híres férfiak részéről, és a #metoo-t megelőzően intézményesített módon zsarolással, fenyegetéssel, vagy lefizetéssel vették őket rá a hallgatásra, ha az erőszak elszenvedése után átélt szégyen nem lett volna elég, hogy ne beszéljenek a történtekről.

Másfelől a rendőri igazoltatás közben elhunyt George Floyd halála kapcsán fellángolt Black Lives Matter (BLM), intézményi rasszizmus elleni fekete polgárjogi mozgalom és a feminista negyedik hullám között is hamar létrejöttek kapcsolódási pontok. Az eredetileg a ’60-as évek fekete polgárjogi mozgalmai által használt woke, vagyis éber, felébredt kifejezést először a BLM aktualizálta, utalva arra, hogy az afro-amerikaiak tisztában vannak vele, hogy az őseiket rabszolgaként hurcolták az országba a gyarmatosító fehérek és máig létezik a feketékkel szembeni intézményi rasszizmus az állami szervek részéről, különösen a rendőrségen belül. Ezt a kifejezést vette át, majd sajátította ki az LMBTQAI+ aktivisták egy csoportja, utalva arra, hogy nem csak intézményi rasszizmus van, de homofóbia, transzfóbia is megfigyelhető szerintük a társadalom széles rétegeiben és az intézményekben is. A meleg jogok és a transzjogok kérdését előtérbe állítva a meleg házasság általános engedélyezése, másfelől a társadalmi nem biológiai nemmel szembeni elsőségének az elismerése – személyi szám megváltoztathatósága, illetve a pubertás blokkolók használatának az ügye – váltak a woke mozgalom fő követeléseivé.

Ez a politikai üzenet azonban, bár nyugaton dominánssá vált, nem aratott osztatlan sikert a társadalmak széles rétegeiben. Olyannyira nem, hogy kapott mérsékelt, baloldali, demokrata kritikát, kisebb törést előidézve a politikai baloldalon, klasszikus feminista kritikát, szintén törést előidézve a feminista táboron belül és radikális jobboldali kritikát is. És míg a baloldali, feminista, demokratikus tábort mindez végső soron gyengítette, addig az ezzel szemben magát újrafogalmazó, illiberális szélsőjobboldal mögött egyre többen sorakoznak fel.

Mert valójában az illiberális és liberális tömbök közt nem a szabadsághoz való hozzáállásban van különbség, hisz mindketten kérlelhetetlen neoliberálisok, így az illiberális/liberális szembeállítás elnevezése valójában félrevezető. Pontosabb volna, ha azt mondanánk, hogy intoleráns/hipertoleráns oldal, hisz a tolerancia mentén húzódik a törésvonal e két tábor közt.

Mára a bal- jobboldaliság hagyományos politológiai felosztását egyre inkább a liberális, illiberális felosztás váltotta fel. Annál is inkább, mivel a klasszikus bal- és jobboldaliság szinte teljesen megszűnt. A politikai fősodorban már szinte senki nem követeli a gazdagok megadóztatását, a vagyonkoncentráció visszafordítását, az újraelosztás szükségességét – ez a baloldali politika –, ahogy a hagyományokhoz való ragaszkodás, a lassú, fontolva haladás, a tekintély, a hierarchia tisztelete és a meritokratikus, egyéni értékeket jutalmazó társadalomszemlélet, vagyis a jobb oldali politika értékei is jelszóvá silányultak, hogy elkendőzzék a gazdaság és a technológia világformáló, progresszív szemléletét.

Talán ennyiből is jól látszik, hogy a toleranciához való viszony ma mennyire átpolitizált, a politikum tárgyalása nélkül nem is lenne értelmezhető. Hogy megérthessük, miért van ez így, egy pillanatra ismét vissza kell ugornunk a ’90-es évekbe. Nem az történt ugyanis, hogy a feminista ideológia hirtelen meghatározó súlyra tett volna szert a közéletben, és képes lett volna kikényszeríteni a tolerancia központi értékké emelését. Nem is egy morális felemelkedés tanúi lehetünk, ahol a társadalmi többség egyszerre ráébredt volna, mennyire igazságtalan, hogy privilégiumai vannak a kisebbségekkel szemben és még csak nem is jó szándékú, idealista politikusok világjobbító kíséreltének lehetünk a tanúi az elmúlt 30 évben.

Mert természetesen voltak feministák, a kérdést morális alapon megközelítő polgárok és jó szándékú politikusok is, de valójában a ’80-es évek közepén indult neoliberális/neokonzervatív fordulat hívei voltak ekkor – és azóta is – a politikai hatalom birtokosai és egyszerűen arról volt szó, hogy kapóra jött nekik ez az ideológia.

Ahogy arról egy korábbi bejegyzésben írtam, a neoliberális/neokonzervatív fordulat azt jelentette, hogy a gazdasági növekedést központba állító ideológusok úgy okoskodtak, hogy a céljukat akkor érhetik el a legjobban, ha a tehetősek adóit lecsökkentik, hagyják őket korlátlanul gazdagodni, mire azok a profitjukból egyre többet és többet fektetnek majd be, új munkahelyeket teremtenek, így a társadalom alsóbb rétegeibe is fokozatosan „lecsorog” a jólét. Ezzel párhuzamosan azt sem tekintették gondnak, hogy a multik és a gazdagok hiányzó adója miatt kevesebb pénz marad a költségvetésben, így a kormányok kénytelenek leépíteni a jóléti államot – az állami oktatást, egészségügyet és szociális ügyet –, mert elvben ezeket is pótolja majd a piac, a szétáradó jólét pedig mind többeket tesz majd képessé piaci alapon az öngondoskodásra, így szinte mindenki igénybe tudná venni ezeket a piaci verseny miatt egyre jobb szolgáltatásokat. Vagyis a koncepció szerint egyre jobb magániskolák és magánegészségügy jön létre és egyre többen tudnak is élni az ezek adta előnyökkel, csak az marad ki, aki nem akar dolgozni, aki lusta, bűnös, morálisan, vagy pszichésen sérült, esetleg fizikailag beteg. Nekik maradna az állami ellátás, aminek a színvonala viszont szintén emelkedik, hisz arra is jut pénz a gazdasági növekedés miatt.

Ez volt tehát az elképzelés, ami máig meghatározó vezérelve a politikának és rengeteg bajunk forrása. A társadalmi elit pedig olyan jól járt vele, hogy az extraprofitból – részben a várt befektetések helyett – elkezdtek egyre komolyabb összegeket lobbitevékenységre költeni és megvették a politikusokat és a pártokat kilóra, így már nem lehetett letérni az útról akkor sem, ha látszott, hogy nem oda vezet, amit vártak tőle. A másik oldalról a tehetősek egy része a megnövekedett bevételeit arra használta fel, jellemzően a cégein keresztül, hogy elkezdték felvásárolni a bolygónk erőforrásait. A termőföldeket, az erdőket, a vízkészleteket, az érclelőhelyeket, stb., amivel nem új munkahelyeket teremtettek, hanem bebiztosították vezető szerepüket. Többek közt ezért sem jött be a neoliberális álom.

És annak érdekében, hogy elfedjék a gazdagok mesés gazdagodását, a jóléti állam leépítését – ez utóbbi az USA-ban eleve nem volt erős, inkább Nyugat-Európára jellemző –, és a nyugati középosztály relatív helyzetének a romlását az Ázsiába kiszerverezett termelés és a cégeknek juttatott adókedvezmények miatt, amik kicsit sem lettek volna népszerűek, ügyes hatalomtechnikusok hirtelen központi ügyet csináltak a toleranciából.

Kellően megosztó téma, elég erős érzelmeket vált ki ahhoz, hogy az addigi, reális politizálást felválthassák az identitáspolitikával. Hogy „bal-” és „jobb oldali” véleménybuborékot hozzanak létre, melyeken belül mindenki azt gondolja, hogy ahogy ő értelmezi a valóságot, csak az a normális és amit a másik tábor képvisel, az beteg/amorális. Hogy a modern baloldalon ne tűnjön föl, hogy már csak a kisebbségeknek – vagy inkább őket felhasználva – moralizálnak, politizálás helyett és nincs üzenetük a többségi társadalom számára, legfeljebb annyi, hogy „legyetek toleránsak, amúgy meg szégyelljétek magatokat”.

És hogy a modern jobboldalon ne tűnjön fel, hogy épp a jobboldalinak mondott politika (a vagyonkoncentráció és a technokrata hozzáállás) bontja le a hagyományos társadalmat, termeli ki a migrációt részben a vagyonelszívás, részben a neoliberális gazdaságpolitika mellékhatásaként létrejövő ökológiai válságok révén, ez vezet háborúkhoz, ez teremti meg és legitimálja az elit dekadenciáját és devianciáját, amit amúgy morálisan elítélnek és legfőképp ez veszélyezteti csak igazán a nemzetállamokat a felhizlalt multikon keresztül, amik már olyan gazdasági erővel rendelkeznek, mint a közepes méretű országok és várhatóan a következő évtizedben szuperhatalom méretűvé nőnek.

Indultunk tehát a jó szándékú kultúraváltás igényétől és eljutottunk odáig, hogy a toleranciát eszközként használva liberális és illiberális identitáspolitikákat építettek belőle azok a hatalomtechnikusok – think tankek, tanácsadók, spin doktorok, politológusok, jogászok és közgazdászok –, akiknek az volt a dolguk, hogy eladják a neoliberális/neokonzervatív politikákat.

Annyira sikeresek voltak, hogy elérték, hogy sokszor ne a lényegről beszéljünk, vagy ne érdemi módon beszéljünk a lényegről. A vagyonkoncentráció emlegetése ma „marxista, kommunista dolog”, ha ilyet teszünk, könnyen megkapjuk a címkét és máris el lehet bennünket hallgattatni, lehet bennünket „cancel-elni” a cancel culture szellemében.

Ha kimondom, hogy az LMBTQ jogokkal való foglalkozás elveszi a közbeszédben a figyelmet többek közt az ökológiai válságtól, a vagyonkoncentrációtól, a túlnépesedéstől és a technológia társadalomformáló vadhajtásaitól, amik összességében sokkal fontosabbak a meleg- és transzjogoknál, arra azt mondhatják, hogy ezzel a kijelentéssel sértek másokat, nem vagyok píszí, sőt, akár homofóbnak, vagy transzfóbnak is bélyegezhetnek és jöhet ismét a „cancel-elés”. Még akkor is, ha személyesen fontosnak tartom a szexuális kisebbségek jogait és helyzetét, csak közben tény, hogy a téma eltörpül fajunk potenciális kihalása, a társadalom működőképességét veszélyeztető vagyoni és hatalmi szakadék, az egyre súlyosabb humanitárius válságok, vagy épp az MI veszélyei és a közösségi médiahasználat mentálhigiénés vonatkozásai mellett.

Ha kimondom, hogy az ökológiai válság megoldása nem technológiai, hanem gazdasági kérdés. Hogy az elektromos autók, a fásítás, a digitalizáció, meg a zöld energetikai beruházások nem fogják megoldani a problémát, olyannyira nem, hogy az elektromobilitás konkrétan alig zöldebb a benzines/dízeles hajtásláncnál, vagyis NEM MEGOLDÁS, akkor minimum maradi, vagy fanyalgó vagyok, rosszabb esetben a nemzetgazdasági érdekeket nem veszem figyelembe és akár hazaárulónak is bélyegezhetnek, amire válaszként megint jöhet a „cancel-elés”, csak ezúttal a jobboldalról.

Mert az is egy ide kapcsolódó mítosz, hogy „cancel-elni” csak a modern szélsőbalosok szoktak. Ugyanúgy teszik ezt a jobboldaliak is, mikor libsinek, libernyáknak, soros-ügynöknek, hazaárulónak, sötétzöldnek, stb. bélyegzenek nekik nem tetsző véleményt képviselőket, akikkel azután már nem kell foglalkozni. Ahogy természetesen teszik ezt baloldaliak (ultratoleránsok) is, akik fasisztának, nácinak, vagy újabban a szitokszóvá váló nacionalistának, máskor megvezetett, tájékozatlan, buta birkának bélyegeznek olyan jobboldaliakat (intoleránsokat), akiket utána már nem kell meghallgatni a biztonságos, safe space – vagyis a véleménybuborék – körein belülre nem jöhetnek be.

Mára a jelenség olyan szélsőséges méreteket öltött, hogy egyetemi oktatók, színészek és zenészek, de egyszerű irodai dolgozók, vagy fizikai munkások is elveszítik az állásukat, mert, bár szakmailag kiválóak, megsértették a tolerancia/intolerancia diktatúrája valamelyikének normáit, ha olyasmiről, vagy olyan módon merészeltek beszélni, ami az adott körben tabusítva van.

Oda jutottunk, hogy korunk udvari bolondjai, a stand-up humoristák jóformán az egyetlenek, akiknek legálisan ki szabad lépni a píszí fogságából anélkül, hogy a cancel culture áldozataivá válnának, bár egyes extrémebb esetekben már rájuk is lesúlyt a népharag.

De térjünk vissza Chomsky kezdeti felvetéséhez, tényleg megváltozunk, ha változik a nyelvünk? Ez az egész cécó legalább a liberálisok körében valóban toleránsabbá tette az embereket? A fentieket végiggondolva az én következtetésem az, hogy aligha. Gyakran a píszível csak annyit sikerült elérni, hogy mondjuk, amúgy rasszista emberek nem merik kimondani, hogy valójában mit gondolnak a kisebbségekről, legfeljebb csak a legszűkebb baráti/családi körben teszik ezt meg. És a píszí ennyit is vár tőlük: lehetsz, mondjuk rasszista, csak ne mutasd, hogy nehogy megsérts másokat – és nehogy ezért cancel-eljünk.

A nyílt rasszizmust sikerült is visszaszorítani az USA közbeszédében, de George Floyd idézett halála kapcsán az intézményi rasszizmust vizsgáló bizottságok rendre arra jutottak, hogy intézményi rasszizmus nagyon is jelen van az igazságszolgáltatás minden szintjén. Vagyis a vágyott kultúraváltást nem hozta el a píszí – ha hihetünk persze a vizsgálatok eredményének. Ha pedig arra gondolunk, mennyi toleranciával vannak a liberálisnak mondott oldal hívei az illiberálisnak mondott oldal hívei felé, akkor látszik csak igazán, hogy mennyire nem történt a személyiség működése szintjén változás. Mert lehet, hogy a különféle kisebbségekkel szemben toleránsak, de az ellentétesnek látott politikai oldal hívei felé egy fikarcnyit sem lettek toleránsabbak. Így tehát ők maguk tolerancia terén nem igen változtak, legfeljebb abban, hogy kiket tolerálnak és kiket nem.

Tényleges attitűdváltozást, úgy hiszem, valójában a kölcsönös tolerancia felől lehetne elérni. A vágyott kultúraváltáshoz tehát nem elég a többségnek tolerálnia a kisebbséget, a kisebbségnek is érdemes toleránsnak mutatkozni a többség irányába, ahogy ma egyébként sokan teszik is. A kölcsönös tolerancia ugyanis oda-vissza megerősítőleg hat a kisebbségi és a többségi táborban egyaránt.

Végül hadd zárjam a makro és a nemzetközi szint után egy egészen hétköznapi, magyar példával a bejegyzést. Mikor egy elmaradott faluban, ahonnan elköltöztek már a fiatalok egy kisnyugdíjas attól retteg, hogy őt is kirabolják és összeverik a cigányok, mint nem olyan rég a szomszédját, és erre a liberális elit válasza az, hogy „ne mondd azt, hogy cigány, mert az rasszista kifejezés, az etnikai hovatartozásnak semmi köze nincs a bűnelkövetéshez”, akkor mindkettőjüknek igaza van… csak az utóbbi nem válasz az előbbire. Ezt a példát pedig azért hoztam ide, mert szerintem valahogy így vagyunk mi a magyar társadalomban a toleranciával. Amíg egyesek a bűnös, vagy épp betegesnek tartott viselkedések elkendőzésének látják a toleranciát, mások pedig vaknak mutatkoznak bizonyos kisebbségeket negatív színben feltüntetni képes jelenségekre, addig igen nehéz közöttük a párbeszéd és elérhetetlen az attitűdváltozás.

A hipokrácia sorozat folytatásában a most is pedzegetett zöldre festés gyakorlatát – vagyis azt, mikor zöldnek hazudnak egy terméket, szolgáltatást, gyakorlatot, vagy politikát, ami nem az – és annak okait járom majd körül.

A szabadságért sokan meghalni is hajlandóak, ha nincs belőle elég, ha viszont megkapjuk a szabadságot, rengetegen szorongani kezdenek a „végtelen” lehetőségek láttán. Érdekes és különösen aktuális ellentmondás, hiszen ma szabadabban élünk, mint valaha, ám a gazdasági kényszerek szorítása, a szabadsággal járó sokféle bizonytalanság és a szabadsággal való visszaélések miatt, mintha a szabadság ázsiója sokat esett volna. Mindez illiberális fordulatot és a szélsőjobb erősödését hozta a legtöbb nyugati országban.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmek fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló hiedelmeket vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. Legutóbb a demokrácia álszentségeit vizsgáltam, most pedig ahhoz az íráshoz szorosan kapcsolódva a liberális demokrácia alapértékét, a szabadságot járom körül.

A bevezetőre visszautalva egyfelől igaz, hogy a jólét, a liberalizmus győzelme nyugaton és a társadalmi kényszerek megszűnése (pl. szekularizáció) valóban elhozta a nyugati polgárok számára a jogok szabadságát. Ugyanakkor eszközöket, fogódzókat nem ad a rendszer, hogy megtanítson élni is ezzel a szabadsággal. Ha pedig nincsenek fogódzóink, akkor paradox módon a szabadság nem felszabadulásérzéshez vezet, hanem a bizonytalanság és a szorongás börtönébe zár.

Terapeutaként sokszor tapasztalom, hogy a hozzám fordulók többségének még felnőtt korban is az a kérdése, hogy „Mit kell csinálni?” és nem az, hogy „Mit szeretnék csinálni?”. Ha belegondolunk, ez egy gyermeki pozíció, hisz egy gyermeknek a felnőttek mondják meg mit tegyen, mikor és hogyan. Ezt természetesnek is tartjuk, „mert még gyerek, most tanulja, hogyan igazodjon el a világban”.

Egy felnőtt viszont ezt elvben már tudja, nincs szüksége más (szuper)felnőttekre, akik megmondják neki, mit tegyen, mivel azt magától is képes eldönteni. Felnövekedése során megismerte a világot és önmagát, látja, mik az erősségei, a gyengeségei, hogy mik a vágyai, a lehetőségei és a korlátai és ezek mentén él, nem igaz? Kíváncsi vagyok, ha így definiáljuk a felnőttséget, az olvasók közül hányan tartják magukat valóban felnőttnek.

A felnőttségben ugyanis pont az az egyik legjobb, hogy bármit tehetünk, valójában senkinek nem tartozunk elszámolással… a következményekkel viszont együtt kell élnünk. (Az iménti mondat első felével a hívő emberek többsége bizonyára nem ért egyet.) És, hogy hogy jön ez a szabadsághoz? Úgy, hogy, ha állandóan azt kérdezzük, mit kell tennünk, akkor valójában nem vagyunk szabadok, mások elvárásainak, utasításának a végrehajtóiként, alárendeltjeiként viselkedünk. Egy ilyen emberre, ha rászabadítjuk a szabadságot, jellemzően nem tud mit vele kezdeni. Szorongani fog, nem tudja mitévő legyen. Ha pedig azzal bíztatjuk, hogy „tedd, amit szeretnél”, azzal sem képes kezdeni semmit, hisz fogalma sincs, igazából mit szeretne, hogy mire vágyik, mivel ez addig talán soha nem volt kérdés az életében.

A családok nem kis része és a komplett iskolarendszer szabálykövetésre tanít… egy demokráciában, ahol elvileg mi is aktív alakítói vagyunk a szabályoknak. Épp ezért a szabadság tömegek számára a biztonságérzet hiányával egyenlő, mikor mindig döntéseket kell hozni és ezekért felelősséget kell vállalni. Miközben nem tudjuk, mi a jó döntés, hogy kell jól dönteni és mások mit szólnak majd a döntéseinkhez, illetve mi magunk elégedettek leszünk-e a döntéseink következményeivel.

Tapasztalataim szerint ugyanakkor nincs olyan, hogy jó döntés! Csak döntések vannak és utóbb, a következményeket mérlegelve szoktunk egy döntést jónak, vagy rossznak tartani. Másrészt a legtöbb döntés következménye nem végleges, hanem megváltoztatható, sőt, újabb döntési helyzetekhez vezet bennünket. Végül nem tudjuk, ha anno „Hufnágel Pistit” választottuk volna, azzal jobban jártunk volna-e. Nincs lehetőség ellenpróbát csinálni, hisz csak egy életünk van, nem tudunk visszautazni az időben, sem maradéktalanul felmérni egy-egy döntés összes lehetséges következményét, pláne nem azt, hogy ezekből mi valósul majd meg ténylegesen is.

Gyakran hallom egy sok éves, szakítással végződő párkapcsolat után kliensektől, hogy „előre kellett volna látnom, hogy ez lesz”. Honnan? – teszem fel ilyenkor a kérdést. Mikor fülig szerelmesen egymás kezét fogva őszintén hitték, hogy örökre együtt maradnak, mert megtalálták a számukra tökéletes társat, akkor honnan kellett volna tudniuk, hogy az évek során kinek milyen irányba alakul majd a személyisége és ez miként hat majd a kapcsolatukra? Vagy azt, hogy ezzel majd ki mit fog kezdeni?

Arra, hogy mi történik velünk, sokszor nincs közvetlen befolyásunk, de, hogy hogyan reagálunk rá, az mindig a mi szabadságunk. Ha kiabálnak velünk, akkor biztosan valamilyen negatív érzést élünk át. Ez automatikus. De, hogy befelé mit kezdek az érzéssel, mondjuk hogyan nyugtatom meg magam, és kifelé mit kezdek a helyzettel, arrébb megyek, visszakiabálok, vagy valami egész mást csinálok, az már csak rajtam áll. Ez a valódi szabadságunk. Ahogy azt is bármikor megtehetjük, hogy mondjuk, elfogadjuk azt, ahogyan korábban döntöttünk ahelyett, hogy ostoroznánk magunkat miatta.

Másrészről társadalmi szinten igaz, hogy Nyugaton sokkal több lehetőségünk van alakítani a viszonyainkat, mint a megelőző korokban, vagy ma a világ más kultúráiban, így a címben szereplő mondat, a „szabad világ” a Nyugatra részben egy igaz állítás. A szabadsághoz való hozzáférésben ugyanakkor óriási egyéni különbségeket tapasztalunk. Vannak (és mindig is voltak) egyenlőbbek, akiknek valóban mindent szabad.

A ’80-as években az USA-ban és Nyugat-Európában, majd a rendszerváltások után Kelet-Európában milliók érezhették meg, hogy a kevesek, a tehetősek korlátlan szabadsága mit jelent. Hogy a termelés kiszervezése Ázsiába, vagy épp a privatizációnak nevezett folyamat során szabadon szüntethettek meg komplett iparágakat és vele munkahelyeket, derékba törve ezzel karriereket és, ami ennél fontosabb, egzisztenciákat. Hogy komplett települések váltok élhetetlenné a munkalehetőségek megszűnése miatt, de ezt is szabad volt. Hagyott is nyomot ez a fajta szabadság a mentálhigiénés és a halálozási statisztikákban, különösen az állás nélkül maradt felnőtt férfi lakosság statisztikáiban. Ez a fajta szabadság, a piac korlátlan szabadsága többek közt azt jelenti, hogy bárki szabadon kizsákmányolható.

Azok a munkások, akik így egyszerre földönfutókká váltak, jellemzően nem rendelkeztek olyan megküzdési repertoárral, amivel eredményes és érdemi válaszokat tudtak volna adni nemhogy társadalmi, de még egyéni szinten sem arra, ami velük történt. Az alkoholba, a drogfüggésbe, vagy az öngyilkosságba menekülés ennek az eszköztelenségnek a tünetei, amit jó esetben ellensúlyozni tudott a szociális rendszer és az egészségügy.

Rosszabb esetben az volt rá a válasz, hogy mindenki szabadon továbbképezheti magát, vagy elköltözhet, és itt érkezünk el napjaink szabadságfogalmának egyik legkomolyabb ellentmondásához. Mikor arról beszélünk, hogy a harmadik világ nyomorgóinak tömegeit emelte fel gazdaságilag az, hogy munkahelyeket teremtettek náluk a multik – az imént említett termeléskiszervezés másik oldala –, vagy arról, hogy ma a nők is szabadon dolgozhatnak, vagy mikor a szabad lakhelyválasztás mellett érvelünk, akkor sokszor elfelejtjük, hogy ezek az esetek többségében valójában kényszerek.

Ahol hagyományos, önellátó közösségek megélhetését ellehetetlenítették azzal, hogy kisajátították a földjeiket, megtiltották, hogy onnan gyűjtsék be, vagy ott termeljék meg az élelmüket és adófizetésre kényszerítették őket, így terelve be ezeket az embereket a munkaerőpiacra, azt ők maguk aligha felemelkedésként és szabadságként élték meg. Statisztikai értelemben persze, amíg önellátók voltak, addig nincstelenek voltak, hisz nem volt pénzük, nem termeltek piacra, nem kereskedtek, nem voltak részei a világpiacnak, mégis megvolt mindenük, amire szükségük volt. A váltás után a gyerekeiktől sokszor elszakadva, távol eső gyárakban, földeken, vagy bányákban robotolnak embertelen körülmények közt, egészségtelenül sokat, hogy nekik és a családjuknak legyen mit enniük, illetve, hogy a gyerek tanulhasson, és neki majd ne kelljen így élnie.

Mikor azok a főként anyaszerepre vágyó, jellemzően hagyományos értékrendet valló nők kritikusak a nőknek munka és karrierlehetőséget kiharcoló feministákkal szemben Nyugaton, akkor részben értékrendbeli kritikát fogalmaznak meg, részben azt a realitást, hogy a nők számára a munkavállalás sok esetben nem pusztán lehetőség, hanem gazdasági kényszer. A kétkeresős családmodell nem népszerűsége, hanem kényszerűsége miatt vált gyorsan dominánssá. (Ugyanakkor itt szeretném megjegyezni, hogy a nők, az úri kisasszonyokat leszámítva a megelőző korokban is dolgoztak. Változást abban hozott a nők szabad munkába állása, hogy mi mindennel foglalkozhatnak, illetve, hogy ezért elkezdtek önálló fizetést kapni, így anyagi kiszolgáltatottságuk a családjuk és a férjük irányába csökkent, vagy megszűnt.)

Végül, amikor munkalehetőség híján, vagy a közállapotok okán valaki költözni kényszerül a szülőhazájából/városából/falujából, azt megint csak nem biztos, hogy maga az illető szabadságként éli meg. Mégis, a fenti esetek a közbeszédben gyakorta szabadságként vannak feltüntetve.

A folytatásban a szabadság és a tolerancia, mint két alapérték szembekerüléséről szeretnék írni a cancel culture jelenségén keresztül. Annál is inkább aktuálisnak és fontosnak tartom ezt a témát, mert ez áll a liberális demokráciák belső értékválságának a központjában, és nem kis részben ez vezetett el a politikában az illiberális fordulatokig szerte a nyugati világban.

Azt érzi-e a kedves olvasó, hogy rajta múlnak a közügyek? Hogy számít a szava? Hogy a kezében közhatalom van, amit a szomszédaival, családtagjaival, barátaival és kollégáival közösen gyakorol? Hogyha nem tetszik az irány, amerre a világ tart, akkor képes azt megváltoztatni? Vagyis azt érzi-e, hogy népuralom, hogy demokrácia van? Ha nem azt érzi, kérdezem, hogy érezte-e a fentieket valaha is? A 14 év kétharmad során, vagy az előtte való években? Vagy a rendszerváltás előtt? Vagy, ha olyan idős, a Horthy-korszakban? Ha a válasz mindannyiszor nem, akkor megnyugtatom, a hiba nem az Ön készülékében van.

A demokráciát rengeteg népszerű álszentség, rengeteg közismert önhazugság lengi körül. Részben ezek lelepleződése vezetett el világszerte a liberális demokráciák válságához.A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmek fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló hiedelmeket vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. Ebben a bejegyzésben pedig a demokratikus berendezkedés álszentségei kerülnek terítékre.

Előrebocsátanám, hogy elkötelezett demokrata vagyok. Kritikusan gondolkodni és szabadon beszélni pedig szerintem az egyik legdemokratikusabb cselekedetek akkor is, ha magával a demokráciával szemben vagyunk kritikusak. A demokrácia ugyanis messze nem olyan jó, igazságos és szabad rendszer a gyakorlatban, mint amiket gondolni szoktunk róla, csak nagyon jó a PR-ja.

Hadd kezdjem egy erős mondattal: a demokrácia egy morális trónus a rabszolgatömegek hátán. Mert az ókori Athén óta tudjuk, hogy a demokrácia egy nagyon erőforrás igényes rendszer. Csak akkor megvalósítható, ha a társadalom egy szűk csoportja kezében elég erőforrás összpontosul, ha elég jólétben élnek, hogy megengedhessék azt a luxust, hogy egész nap közügyekkel foglalkoznak a népgyűlésben a saját javaik megtermelése helyett. Ehhez pedig kell egy széles munkástömeg, akik nem részesülnek a demokratikus jogokból és a szociális kiváltságokból, miközben olcsó munkaerejük lehetővé teszi a kevesek jólétét. Ma ez a tömeg részben a harmadik világ munkásainak sokasága. És miközben ők termelik meg a nyugati árubőséget, mi innen nagyobb műveltségünkre, morális fejlettségünkre – vagyis fejlettebb szocializációnkra – hivatkozva magunkat tőlük különbnek tartjuk, és gyakorta gond nélkül ítélkezünk fölöttük. „Hisz mi adunk nekik még munkát is!”

Másfelől az átlag nyugati polgár rendelkezik ugyan választójoggal, de közben maga is munkás, a szolgáltatásbőség megteremtője. Ennyiben helyzetünk valahol az ókori Athén „körüllakói” – polgárjog nélküli, szabad kézművesek, akik Athén vonzáskörzetében éltek, és a várost szolgálták ki – és polgárai közt található. Nem mi ülünk a népgyűlésben, vagyis a parlamentben, de képviselőket küldhetünk oda, akik elvben a mi érdekünket képviselik, amíg mi termeljük a GDP-t. De erre hadd térjek vissza később.

Ha tehát elfogadjuk, hogy az eredeti, részvételi demokrácia nagyon erőforrásigényes rendszer, akkor érdemes egy pillantást vetnünk a közelmúltra. A Covid ellen bevezetett karantén szabályok idején ugyanis megtapasztalhattuk, mennyire törékeny a globális ellátási lánc, ami egyben a nyugati demokrácia egyik sebezhetőségét is adja. Ha pedig hihetünk az előrejelzéseknek, az ökológiai válságok sora annyira szűkíteni fogja az erőforrásainkat a következő évtizedekben, ami jóformán kizárja azt, hogy a mai képviseleti demokráciák részvételivé fejlődjenek, sőt, sok esetben kizárhatja magát a demokratikus működésmódot is.

Visszatérve a jelenbe, maga a demokrácia csupán egy államberendezkedés, nem képvisel olyan morális értékeket, mint az emberi jogok tisztelete, a másokkal való szolidaritás, vagy egymás méltóságának a tisztelete, bár egyesek ilyeneket tulajdonítanak neki. A demokrácia pusztán annyit jelent, hogy a nép uralkodik önmaga fölött. Ha a többség arra szavaz, akkor éppenséggel az is demokratikus, ha valamelyik kisebbségi csoportnak megkülönböztető jelzést kell magán viselnie, vagy, ha betiltanak egy ruhadarabot, de még az is, ha embereket gladiátorként egymás elleni, halálig tartó küzdelemre kényszerítenek egy arénában. A társadalomtól, a néptől függ, hogy milyen tartalommal tölti meg a demokráciát.

„A demokrácia egy olyan börtön, ahol megválaszthatjuk a börtönőreinket.” – ezt az idézetet jó pár éve olvastam egy villamosmegállóban. Nem tudom, kitől származik, de a maga cinizmusával együtt is van benne igazság. A modern, képviseleti demokrácia ugyanis eredetileg egy társadalmi kompromisszum, ahol a középosztály a gazdasági erejére támaszkodva politikai jogokat kényszerít ki a maga számára az elittel szemben. Így jutott politikai súlyhoz korábban a nemesség, a polgárság és a papság is a királyokkal szemben, majd a nagypolgárság az abszolutista uralkodókkal, illetve a nemesekkel és a papokkal szemben, azután a munkásság a nagypolgársággal szemben. Korunk középosztálya azonban évtizedekkel ezelőtt elveszítette azt a gazdasági súlyt, amivel kikényszeríthetné a jogot a tényleges hatalomgyakorlásba való nagyobb beleszólásra. Valójában ma az elbábozott demokráciákban nem a nép uralkodik, hanem a tőkések, a vagyonosok. Ezért helyesebb volna kapitalokráciának, vagy régies nevén plutokráciának hívni a nyugati államberendezkedést.

Azután a demokrácia hatalomtechnika is lehet a forradalom elkerülésére. A választások annak az illúzióját keltik, hogy, ha nem tetszik az irány, akkor békés úton változtathatunk, leválthatjuk a hatalmon lévőket, és ezzel valódi változást hozhatunk. Ha azonban a hagyományos, centrista pártok nem kínálnak megoldást a problémáinkra, még csak nem is beszélnek azokról, ha csak strómanokat, „börtönőröket” választhatunk, akik majd a multik lobbiérdekeinek megvalósítói lesznek, az a tömegek szemében álságossá és így törékennyé teszi a demokráciát. Ilyenkor szoktunk szélsőséges, antidemokratikus pártok felé fordulni. Ez történik az elmúlt években.

Azzal párhuzamosan, ahogy a bal- és jobboldaliság kiüresedett, mert mára mindannyian neoliberálisok, akik a gazdasági növekedés, a vagyonkoncentráció és a technológiai fejlődés kérlelhetetlen hívei, úgy egyre inkább dominánssá vált a választók körében az elitellenesség. Mikor a bal- és jobboldali jelöltek szerte Nyugaton csak abban különböznek egymástól, hogy épp a melegek, vagy a soviniszták támogatását hangoztatják-e, akkor egyre többen fordulnak azok felé, akik kibeszélnek a kánonból. Vagy, ahogy politológus körökben szokták mondani, akik nem részei az establishmentnek. Véleményem szerint Trump, Bolsonaro, Netanjahu, Berlusconi, Fico, Kaczyński, Geert Wilders, Javier Milei, Orbán 4 kétharmada, az Öt Csillag, a Podemos, vagy épp a Sziriza előretörése nem történhetett volna meg, ahogy a Brexit sem, ha a hagyományos elitnek van érdemi válasza a vagyonkoncentrációra, ami akkor pörgött csak föl igazán, mikor 2008-ban válságba zuhant a világgazdaság.

A lecsúszó, politikailag magára hagyott középosztály lecsúszása és magárahagyottsága épp annak a bizonyítéka, hogy már nem képvisel kellő ellenerőt az elittel szemben. Hogy már nem kell vele foglalkozni és ki lehet szúrni a szemét trumpokkal, akik olyan kamu-ellenségképeket adnak, mint a migránsok, az „aberrált” libsik, az emancipált nők, az LMBTQ emberek, meg a kínaiak, miközben a társadalmi probléma valódi megoldását, a vagyoni újraelosztást, a többkulcsos adópolitikát és az egészségügy, az oktatás és a szociális ügy szociális szempontú reformját komcsi propagandának bélyegzik.

De hogy jutottunk idáig? Hisz a hidegháború végével 1990-re a liberális, képviseleti demokrácia diadalmaskodott az államszocialista és 45 évvel korábban a fasiszta/nemzetiszocialista diktatúrák felett. Akkor úgy tűnhetett, hogy a 20. századi, nyugati társadalmi kísérletek közül egyedül a liberális demokrácia állta ki az idő próbáját, és a ’90-es évekre a világban a demokrácia mellett csak premodern féltörzsi, vagy félfeudális államok, illetve különféle hanyatló diktatúrák maradtak, amiket a haladás levált, vagy elsöpör majd. Úgy tűnhetett, hogy a modernitás végül elhozza nekünk a világbékét és a stabilitást. Ezért a technológiai fejlődést és a gazdasági növekedést jónak kellett tekinteni, még ha járt is áldozatokkal és kellemetlen mellékhatásokkal, mint a civilizációs betegségeknek nevezett pszichés zavarok terjedése, vagy az akkor még csak a távolabbi jövőben felsejlő ökológiai válság.

Azután szembe jött a valóság. A kínai digitális diktatúra érdemi kihívóvá nőtte ki magát a világpiacokon. Megbukott az USA „demokrácia export” külpolitikája a Közel-Keleten, és az arab tavasz országaiban mára szinte mindenütt konszolidálódott diktatúrákat, vagy rosszabb esetben elhúzódó polgárháborúkat látunk. Afrika nem kis része hadurak polgárháborúiban vergődik az elmúlt 30 évben, hol itt, hol ott omlasztva össze a központi államhatalmat. (Ami nem mellesleg jelentős mértékben egykori gyarmattartóik alávetettjeiből áll, vagy minimum tőlük függ.) Közép- és Dél-Amerika országaiban államcsőd, drogháborúk, populista elnökök és helyenként polgárháborúba hajló helyzetek kavalkádja váltja egymást, ha végig tekintünk a térképen. Talpon maradt Kuba, Észak-Korea, Irán, utóbbi egyfajta muzulmán teokratikus alternatívaként is felsejlik a liberális demokráciával szemben. Oroszország mára a szovjet időket idéző diktatúra fasiszta tartalommal és bő 2 éve birodalomépítő háborút folytat Ukrajnában. Sőt, a demokrácia, már nem csak a posztszovjet térségben, de a hosszú demokratikus hagyományokkal rendelkező nyugati államokban is válságba jutott, mint fentebb már utaltam rá.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a neoliberális fordulat mára Nyugaton is erodálta a demokráciát, illiberális fordulatokhoz vezetett. A vagyonkoncentráció, a technológia túlburjánzása és a gazdasági növekedés miatt egyre súlyosabbá váló ökológiai válságok sora maga a probléma. Más szóval a rendszer maga a probléma. A világ többi részén meg eleve nem volt meg az a középosztályi társadalom, ami demokratikus fordulatot hívhatott volna életre. Az olajmonarchiák esete, élükön Szaúd-Arábiával mutatja, hogy merre tart a világ: szűk, dúsgazdag, csúcstechnológiát birtokló elit, mely fényévekre él a többségi, nyomorgó társadalomtól.

Ezzel szemben Kína és kisebb mértékben India, Vietnám és Indonézia társadalmai mutattak érdemi középosztályi felemelkedést. Eddig azonban egyik középosztály sem volt elég bátor és valószínűleg elég kétségbeesett sem ahhoz, hogy rendszerszintű átalakulást kísérelt volna meg kikényszeríteni a demokratizálódás irányába, sőt, ma inkább a demokrácia leépülését láthatjuk, többek közt Indiában is – azzal együtt természetesen, hogy e négy országban eleve jelentős különbségek vannak egymáshoz képest, hogy melyik mennyire demokratikus. A jövő egyik izgalmas kérdése, hogy mennyire és meddig lesz életképes az épülő kínai digitális diktatúra, távoltartható-e a hatalomtól a középosztály ilyen módon.

A folytatásban a demokrácia legféltettebb alapértékét a szabadságot fogom körbejárni. Miközben valóban szabadabban élünk, mint bármikor bárki a történelemben, arra keresem a választ, hogy valójában kinek és mit szabad ebben a szabad világban, illetve egyáltalán, hogy éljük meg mi magunk ezt a szabadságot?

A modern nyugati társadalmak talán legnagyobb belső ellentmondása, hogy a soha nem tapasztalt jogegyenlőség mellé eddig soha nem látott mértékű vagyoni egyenlőtlenségek párosulnak. Aminek röviden szólva a magántulajdonhoz való jog korlátlansága az oka.

A Monopoly című társasjáték igen szemléletesen és rengeteg frusztrációt szülve mutatja be ezt a jelenséget: A legszerencsésebb játékos, aki leggyorsabban kezd el gazdagodni, fokozatosan elszívja a pénzt a többi játékostól, majd felvásárolja a többiek ingatlanait és végül megnyeri a játékot. A többieknek nincs esélyük vele szemben, hacsak nem vét bődületes hibákat. Kis túlzással bárhova lép, végül úgyis ő jár jól. Ez az angolul „rich gets richer”-nek hívott elv, vagyis a gazdag gazdagodik elve, ami ugyanúgy igaz a való életben, mint a játékban.

Mi pedig egy olyan világban élünk a ’80-es évek neoliberális fordulata óta, ahol egy globális Monopoly résztvevői vagyunk a fogantatásunk pillanatától anélkül, hogy ennek a tudatában lennénk. Csakhogy ebben a Monopoly-ban a gazdag játékosok nemcsak a „parti végéig”, vagyis az életük végéig gazdagodhatnak korlátlanul a többiek kárára, de ugyanilyen korlátlanul át is örökíthetik a vagyonukat, dinasztiákat hozva létre és „örökre” bebetonozva az egyre egyenlőtlenebb helyzetet – lásd a 16. század óta velünk élő nagy bankárcsaládok példáját.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmek fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Az előző cikkben és ebben az írásban pedig olyan konkrét, rendszerigazoló hiedelmeket veszek górcső alá, mint legutóbb a "szorgalommal bárkiből lehet bármi" ideája, vagy most az egyenlőség nimbusza.

Miközben a nyugati kultúra hangzatos jognyilatkozatokban hirdeti a társadalmi egyenlőséget, legújabban már a szexuális kisebbségekre is kiterjesztve az egyenlő jogokat, és modern hőstörténetekkel – pl. Mark Zuckerberg, Bill Gates, vagy Elon Musk –, igyekszik alátámasztani, hogy mennyire egyenlők vagyunk, hogy minden csak a képességeinktől függ, hisz „bárkiből lehet bármi”, addig a gazdasági és politikai elit az elmúlt évtizedekben lényegében elkezdett modern nemesi osztállyá válni. És a magántulajdonhoz való jog korátlansága, valamint a vagyon korlátlan örökíthetősége jelentik az előjogaikat. Magánbirtokok magas kerítései mögött, távol élnek a többség hétköznapjaitól. Magánrepülők, magániskolák és magánkórházak szeparálják őket a „plebsztől”, vagyis az átlagembertől. Sok esetben csak egymás közt házasodnak és barátkoznak, ezáltal egy egyre zártabb uralkodó réteggé állnak össze, miközben ők birtokolják a gazdasági és politikai hatalom döntő szeletét – hiába élünk demokráciában – és ebből az elzárt közegből kormányozzák a világ többi részét. Az elzárkózásukból azonban nem az következik, hogy ésszel ne értenék meg a kevésbé tehetős tömegek élethelyzetét, mint azt többen felróják nekik – hisz nem ostobák –, hanem az, hogy sokuk nem érez együtt a többséggel. Hogy a társadalom csúcsáról nézve mindenki más könnyen statisztikai adattá silányul…

A, jellemzően többségi tulajdonukban lévő multinacionális vállalatok olyan nagy lobbierőre és olyan komoly gazdasági súlyra tettek szert a 20. században, hogy lényegében gúzsba kötik a nyugati parlamenteket (túszul ejtett állam koncepció), a saját igényeik szerint befolyásolva a törvényalkotást és válságba taszítva a képviseleti demokráciákat. Másrészt, válság esetén az állam nem engedheti, hogy csődbe menjenek, mert annak államcsőd lenne a vége („too big to fall”, vagyis túl nagy, hogy elbukjon elve). Így pedig a válságok mindig lehetőségek a számukra, hogy felvásárolják a gyengébb konkurenciát és egyre kevesebb kézben koncentrálódjon az egyre nagyobb vagyon és az egyre nagyobb hatalom. Keleten ehhez képest maga az állam válik multinacionális céggé, oligarchává silányítva a helyi gazdasági elitet és mind a keleti, mind a nyugati modell célja a korlátlan gazdasági növekedés, bármi áron… Ázsiában persze sok az új milliárdos, hisz egész társadalmak jönnek a szegénységből. Rájuk is jellemző azonban, hogy dinasztiát alapítanak és igyekeznek a gyerekeiknek átmenteni az újonnan szerzett vagyont, így konzerválva a kialakult egyenlőtlenséget.

A gazdasági elitek és a kezükben lévő nagyvállalatok azok, akik a mesterséges intelligencia (MI) és a robotika fejlesztésében az élen járnak, és valós veszélynek látom, hogy egy ponton a nem túl távoli jövőben ki tudják majd iktatni az emberi munkát a tervezési, termelési és értékesítési folyamatból is, ezzel fölöslegessé téve emberek milliárdjait. Sokkal valószínűbb ugyanis, hogy az MI egy nagyon szofisztikált eszköz marad a tulajdonosa kezében és továbbra is emberi érdeket szolgál majd, mint, hogy öntudatra ébred és a saját útját kezdi járni. Ha pedig az előbbi megtörténik, az elhozhatja a „tökéletes vagyonkoncentráció” időszakát, mikor teljes jogi egyenlőség mellett abszolút vagyoni alávetettségben élnek a tömegek az elithez képest.

Az utolsó bekezdés a jövőt illetően persze csak spekuláció, nem kis részben arra alapozva, amit nyilvános forrásokból sikerült megértenem az MI fejlesztés jelenlegi irányairól és állapotáról, másfelől a Római Birodalomban a római polgárok történelmi példájának jövőbe vetítése. Minden korábban leírt mondat azonban tényszerűen igaz, visszaolvasva mégis könnyen összeesküvés-elméletnek érződik, és itt álljunk is meg egy pillanatra.

A többségtől szeparálódó és bezárkózó gazdasági-politikai elit láttán a széles társadalom egyre növekvő elitellenességgel válaszol. Meggyőződésem szerint ennek egyik formája a konteók növekvő népszerűsége, mint a rendszerben való bizalmatlanság megnyilvánulásai – hisz a fenti gondolatmenetet könnyedén el lehet mesélni úgy is, mint egy titkos társaság mesterkedését a világuralom megszerzésére, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az egységesedő elit a valóságban nem jelent ténylegesen egységes elitet. Részben ennek okaként, részben következményeként egyre-másra nyernek választásokat világszerte olyan radikális, (általában) jobboldali populista vezetők, mint Trump, Bolsonaro, Geert Wilders, vagy legutóbb az argentin Javier Milei. Ez az elitellenesség jelenik meg a politikai fősodor integráció és toleranciapárti – jobboldali megfogalmazásban Brüsszel- és migránspárti – alapállásával szembemenő Brexitben, de a mediterrán európai országok bal-populista pártjainak előretörésében is, mint korábban a spanyol Podemos, az olasz Öt Csillag, vagy a görög Sziriza. (A jelenség súlyához mérten, külön bejegyzésben fogom tárgyalni a demokrácia válságát a hipokrácia bejegyzés-sorozaton belül.)

A vagyoni egyenlőtlenség tárgyalása után azonban fontosnak tartom a jogegyenlőség kérdését is alaposabban szemügyre venni. A 20. század második felére a hatalmon lévők a nyugati világ minden polgára számára kiterjesztették a politikai jogokat társadalmi státusztól, vagyoni helyzettől, nemtől és bőrszíntől függetlenül, amit úgy is lehet látni, hogy a munkásmozgalmak, a nőjogi és az afro-amerikai polgárjogi szervezetek célt értek. De a Nyugat nem állt meg itt, az egykori gyarmattartók fokozatosan kivonultak gyarmataikról, betiltották a rabszolgaság intézményét, ráadásul megállapodtak abban is, mit tekintenek alapvető emberi jogoknak és a Föld minden országa számára (elvben) azt garantáló egyezményt hoztak tető alá az ENSZ égisze alatt. Sőt, a Szovjetunió összeomlásával az egykori orosz alávetettség után a Közép- és Kelet-Európai országokra a gyakorlatban is sikerült kiterjeszteni a jogegyenlőség nagyszerű vívmányát. Így valósult meg a szabadság és a (jog)egyenlőség eszménye a szocializmus/kommunizmus helyett a kapitalizmusban...

És hogy mit jelent a fent említett szabadság és egyenlőség a gyakorlatban? Nos, jogilag valóban megszűntek a különbségek ember és ember közt a nyugati országokban, az egyenlő jogok azonban egyenlőtlen lehetőségekkel párosulnak. Míg a szocializmusban mindenki egyformán elszegényedett és hasonlóan jogfosztott volt, ahol szabad volt ugyanazt gondolni, amit a párt mond, addig a kapitalista demokráciákban a szinte korlátlan szólás- és véleménynyilvánítási szabadsághoz a világ többi részéhez és a korábbi történelmi korokhoz képest viszonylagos jólét, és a már említett óriási vagyoni egyenlőtlenségek társulnak.

Emiatt a Nyugat szinte minden más ország számára irigyelt, vágyott földi paradicsomként, máskor pedig romlott, erkölcstelen és gyűlölt fertőként jelenik meg, ízléstől és világnézettől függően. Egyfajta ideál, példakép a nyugati életszínvonal, amit sokan talán már az emberi alapjogok közt tartanak számon, társadalomtudósok pedig nem ritkán magától értetődőnek veszik, hogy a bolygó minden polgára ezen a színvonalon szeretne élni – függetlenül attól, hogy ez ökológiailag egyáltalán nem reális. Efféle fejtegetéseket hallgatva pedig könnyen lehet az az érzésünk, hogy minden ország a Nyugatot szeretné utolérni.

A "fejlett Nyugat" vezetői és véleményvezérei azután hajlamosak elhinni kiválóságukat és morális trónusról ítélkezni a világ többi része, a "fejlődő országok" felett. És miért is ne tennék? – kérdezhetnénk, hisz "a létező világok legjobbikát" teremtették meg! A hidegháború megnyerésével történelmi, gazdasági és politikai igazolást kapott a nyugati berendezkedés elsősége. Itt összpontosul a világ GDP-jének bő 60%-a és a harmadik világ polgárai az életük kockáztatása árán is szeretnének ide vándorolni és részesülni a jóléti ellátórendszer vívmányaiból, mint a közbiztonság, az ingyenes közoktatás és közegészségügy, a szociális háló, vagy épp a béke és létbiztonság, a szinte korlátlan lehetőségek mellett.

Vagyis egy olyan relatív helyzetben van a nyugati polgár, amiben szabadabb és jobban él, mint korábban, vagy jelenleg bárki más, de olyan kiváltságos ő, aki egyben alávetett is az elitnek. Egyszerre irigyelt a viszonylagos jóléte miatt és bűnbak, amikor a nyugati életszínvonal fenntarthatatlanságáról, vagy az életszínvonalát megtermelő harmadik világbeli emberek „adósrabszolgaságáról” esik szó.

A választójogot valójában nem kivívnia sikerült, hanem odaadták a hatalmasok. És ez persze már nem „az” a választójog, amit oly féltve őriztek a 19. században és a 20. század elején a tehetősek a munkásságtól. Elinflálódott. Csak azt választhatjuk meg 4-5 évente kik legyenek a vállalati lobbiérdekek képviselői, a háttéralkuk megkötői – ők az elvben a népet képviselő politikusaink –, az érdemi jogalkotásba a legtöbb nyugati ország polgárai csak elvétve szólhatnak bele. Hisz az elit tagjai rájöttek, hogy elég megvesztegetni a hatalomba kerülő politikusokat, hogy ne változzon semmi az érdekeik ellenében. A jogegyenlőség tehát úgy igaz, hogy mindig vannak egyenlőbbek…

Másrészt, kicsit cinikusan azt mondhatjuk, hogy ebben a világban a szabadság is csak azt jelenti, hogy a korlátlan tulajdonszerzés okán bárki szabadon kisemmizhető, majd szabadon kizsákmányolható, de a szabadsággal is külön bejegyzésben szeretnék foglalkozni, ezért erről itt nem írnék többet.

Mindez a téma rejtettebb, hatalomtechnikai vetülete. Ahogy már a sorozat első bejegyzésében is írtam, a hipokrácia egyik mögöttes célja a rendszer stabilitásának megőrzése, az „igazságos világkép” fenntartása. Számos rendszerigazoló álszentség azonban arra is alkalmas, hogy nem pusztán önmagában erősíti azt a képet, hogy ez egy igazságos világ, de egyszersmind az „oszd meg és uralkodj!” elvet is a gyakorlatba ülteti. Mikor például a lecsúszó, fehér, alsó középosztálybeli a „migránsoktól”, vagy a más bőrszínűektől/más vallásúaktól félti a megélhetését, mikor a harcos feminista az elnyomó férfiuralom, a dühös patriarcha meg a nők által gyakorolt kiherélés ellen küzd, akkor senki nem arra a szűk elitre tekint közös ellenfélként, akik bőrszíntől, nemtől, sőt, ideológiától mentesen mindenkit leuralnak és kizsákmányolnak. Ha a gazdagokra kivetett több-kulcsos adót és különösen a nagy vagyonszerzések utáni vagyonadót, illetve a nagyobb vagyon átörökíthetőségét korlátozó örökösödési adót a széles közvélemény rossznak tartja, azzal már hallgatólagosan el is fogadtuk a mostani játékszabályokat, amik között a már említett „gazdag gazdagodik” elv érvényesül, mindenki más meg csak a maradékon marakodik.

Az iménti gondolatmenet természetesen nem új keletű, annak több elemét még Marx írta le a 19. században az akkori viszonyokra alkalmazva. És, mivel Marx nevében szocialistának/kommunistának csúfolt diktatúrákat építettek a 20. század eleji oroszok, majd az ő segítségükkel/elnyomásuk alatt még számos állam, amik borzalmas társadalmi kísérletekként vonultak be a történelemkönyvekbe, minden gondolat, ami Marxhoz, vagy a szellemi örökségéhez köthető, könnyedén kapja meg a kommunista címkét. Ez a címkézés pedig igen hatékony rendszerfenntartó: mind a felcímkézett gondolatot, mind az azt hangoztató és ezért kommunistának bélyegzett embert innentől figyelmen kívül lehet hagyni, vagy a ma divatos angol kifejezéssel „cancelelhetjük”. Ugyanúgy, ahogy a nekünk nem tetsző jobboldali emberekre és gondolatokra rásüthetjük a náci, vagy fasiszta jelzőt. Máskor a woke, vagy az LMBTQAI+ propaganda, megint máskor a homofób/transzób/soviniszta/femináci, stb. jelzők használatával tehetünk zárójelbe embereket, csoportokat és számunkra zavaró gondolatokat. Kultúránk rendszerigazoló álszentségei közül a cancel culture az egyik legújabb jelenség, amire a folytatásban egyebek mellett mindenképp ki fogok térni.

Végül az egyenlőségről szólva fontosnak tartok megkülönböztetni három fogalmat: az egyenlőséget, az egyformaságot és az egyenjogúságot. A teljes egyenlőséget a kommunista és az anarchista ideológiák hirdetik. Nagy, gyakorlati hiányosságuknak tartom viszont, hogy nem ismerik el a különféle képességekből és eltérő megküzdési módokból fakadó egyéni, érdembeli különbségeket, vagyis nem meritokratikusak. Ezáltal pedig nem motiválnak a munkára és arra, hogy próbáljunk építeni, előre jutni az életben, jobbá válni. Ahogy többször leírtam már, meglátásom szerint nem a jelenlegi társadalmi egyenlőtlenségek ténye a problémás, hanem azok mértéke.

Az egyformaság, az uniformizálás gondolata a kommunizmus, a fasizmus, a nácizmus, de legújabban a radikális feminizmus és a transzjogokért küzdő radikális jogvédők/aktivisták részéről is felmerül, különböző vonatkozásokban. Megint csak gyakorlati problémám ezzel, hogy az emberek között meglévő és megváltoztathatatlan különbségek eltagadásával azok nem szűnnek meg. Az identitásunk nem írja fölül sem a biológiánkat, sem az evolúciónkat, sem a történelmünket. Szerencsénkre nem vagyunk egyformák és ez a sokszínűség tesz minket mint fajt alkalmazkodóbbá és ellenállóbbá. A kérdésre külön bejegyzésben fogok visszatérni.

Az egyenjogúság ugyanakkor az előbbiekkel szemben reális, megvalósítható állapot. Nem véletlenül küzdenek a jogfosztottságot megélő kisebbségek szerte a világon egyenlő jogokért. De ahogy talán ebből az írásból is megérthető, a jogegyenlőség csak az egyik fontos lépés egy valóban igazságos világ megteremtésére – amennyiben ez cél egyáltalán –, szociális érzékenység, kulturális változás és hatékony vagyoni újraelosztás nélkül sajnos félremegy, és csak egy másképp igazságtalan világhoz visz el, amivel szemben legalább jogunk van szót emelni.

A címben szereplő állítás korunk egyik fontos mítosza. A közhiedelem szerint a sikerhez vezető királyi út ez, míg a sikertelenség, a nyomor, a lecsúszott társadalmi helyzet nyilván csak a lustaságból, meg persze a butaságból fakadhat. Ha pedig ez így van, a társadalmunk ebből a szempontból igazságos, mindenki azt kapja, amit megérdemel, amiért megdolgozott. Ez tehát egy rendszerigazoló mantra.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat első részében a hiedelmek fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, a folytatásban azt jártam körül, hogy az érzelmeink, az irracionalitásunk hogyan köt bennünket az említett hiedelmeinkhez, ebben a cikkben pedig az elvek és értékek szintjén megjelenő álszentségbe „kóstolok bele”.

Elon Musk vagyona 2023-ban elérte a 219 milliárd dollárt. És vajon lehetséges, hogy Musk több százezerszer szorgalmasabb a napi 8-12 órát dolgozó nyugati átlagembernél, vagy több százmilliószor szorgalmasabb a napi 14-16 órát robotoló munkásoknál a harmadik világban? Aligha. Hogy munkamániás, az valószínű, de hogy a világ egyik leggazdagabb embereként ennyivel szorgalmasabb lenne mindenki másnál, azt komolyan talán senki nem gondolja róla.

Akkor mégis hogyan lehet ilyen gazdag egy igazságos világban? Vagy még inkább a vagyonba csak beleszülető milliárdos és százmilliomos csemeték szocioökonómiai státuszát mivel magyarázzuk? (A tehetősek 33-50%-a származása révén, örökségként válik gazdaggá, nem a saját szorgalmából és tehetségéből!) Elődeik közül persze volt olyan, aki megdolgozott a vagyonáért, bár talán nem olyan arányban, mint amennyire meggazdagodott, azután meg az utódaira hagyta az örökséget. Hogy ezt igazságosnak tartjuk-e, az már ízlés dolga.

De ha hagyjuk most a szupergazdagokat és csak az átlagember szintjénél és tapasztalatainál maradunk, kik jutnak előre egy cégben, akik szorgalmasan dolgoznak? Vagy inkább azok, akik szorgalmasan építenek kapcsolatokat, lépten-nyomon reklámozzák, hogy mennyit dolgoztak és milyen nagyszerű dolgokat értek el, miközben a munkát másokra tolják, és mindig igyekeznek a főnök kedvében járni? Az utóbbi is egyfajta szorgalom, persze…

Vagy másik oldalról megközelítve, mondhatjuk-e egy harmadik világbeli, nyomorgó ország embertelenül sokat dolgozó polgáraira, hogy azért nem jutnak előre egész életükben, mert nem elég szorgalmasak? Ha továbbra is fenn akarjuk tartani a társadalmi rend igazságosságába vetett hitünket, állíthatjuk, hogy az iskolában biztosan nem voltak elég szorgalmasak, ezért végeznek olyan ócska, rosszul fizetett munkát, amiből alig tudnak eltengődni. Ezt érdemelték. Ahogy a feketék, a cigányok, a nők, a migránsok, stb. is mind-mind lusták, nem akarnak tanulni, vagy dolgozni, ezért lehetnek átlagban rosszabb helyzetben a középosztálybeli fehér férfiaknál. Esetleg azért, mert alkatilag képtelenek többre, alacsonyabb rendűek, páriák. Sőt, ott vannak a kivételek, ha nekik sikerült, a többivel mi a baj? Hisz nyilván csak velük lehet a baj.

Ismerős ez a konzervatív, nemzeti, hagyományos érvelés? Azt hiszem, fájóan az. És az a liberális, feminista, baloldali, polgárjogi harcos attitűd, hogy ezzel szemben a nyomorgók, a kirekesztettek mind áldozatok, a patriarchális, elnyomó-kizsákmányoló rendszer, vagy a gonosz gyarmatosítók, de mindenekelőtt a fehér férfiak áldozatai? Talán nem sokkal kevésbé az.

Vegyük észre, hogy mindkét megközelítés erősen sztereotipikus, általánosító, és ebben a formában egyik sem egészen igaz. Van szerepe a környezetnek, a szocializációnak és a rendszerszintű, strukturális egyenlőtlenségeknek abban, hogy valaki hova kerül a szocio-ökonómiai rangsorban? Persze. És meghatározzák-e a képességei, hozzáállása, megküzdési módjai ugyanezt, más szóval van-e benne személyes felelőssége? Megint csak persze.

Vagyis ezek az állítások úgy igazak, hogy közben kiegészítik egymást és hamisak, ha úgy tekintünk rájuk, mint amik kizárják a másikat. Ki lehet törni szorgalommal, tehetséggel és kitartással a nyomorból? Igen, de aki a nyomorból szeretne a középosztály szintjére eljutni, annak sokkal több szorgalomra, tehetségre és kitartásra van szüksége, mint aki a középosztályba születik bele, egyszerűen az egyenlőtlen kiinduló feltételek miatt. Sok olyasmit is fáradtságos munkával kell megtanulnia, ami egy középosztálybelinek természetes – mondjuk az alapvető (középosztálybeli) viselkedési szabályokat társas helyzetekben –, ráadásul menet közben a „neveletlenségéért”, „primitívségéért” adott esetben sok sértést is el kell viselnie a középosztálybeliek részéről, ha közéjük szeretne tartozni, míg a származási közege a kitörés után nem ritkán kitaszítja, hogy oda már nem való. Egy kis faji előítélettel is bonyolítva a dolgot anno úgy fogalmazta ezt meg a főiskolán egy cigány évfolyamtársam, hogy a fehéreknek még nem elég fehér, a cigányoknak meg már nem elég cigány.
Szóval nagyon rögös a nyomorból kitörni vágyók útja, mert általában a középosztály nem várja őket tárt karokkal, otthonról meg nem feltétlenül biztatást kapnak és gyakran nem büszkeséggel tekint rájuk az eredeti közösségük, ha esetleg sikerrel járnak. Találó a mondás, miszerint számukra „ragad a padló”.

De, ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy egy nyomorgó gyerekből lehet-e felnőve a világ leggazdagabb embere akkor a válasz egyértelműen nem. Erre egyetlen példát sem látunk. Azok a híres tech-dollármilliárdosok, mint Bill Gates, akik „önerőből felküzdötték magukat a csúcsra”, már eleve a középosztályból, főleg a felső középosztályból jöttek, annak megfelelő elitiskolákba jártak, és ott olyan kapcsolati hálóra tettek szert, ami egy nyomorgónak sosem adatik meg. Még ha valami csoda folytán mindazt a tárgyi tudást meg is szerzi valaki, amivel, mondjuk Bill anno kikerült az iskoláiból, sem az anyagi sem a kapcsolati tőkéje nem lesz meg, hogy vállalkozást indítson és mire összekaparja ezeket, eltelt az élete nagy része, így maximum a gyerekei, de inkább az ük-ükunokái juthatnak el a felső egy ezrelékbe, ha mind követik a nyomdokait.

Ugyanakkor, ha mindezt történelmi léptékben vetjük össze a korábbi korokkal, akkor azt mondhatjuk, hogy a társadalmi mobilitás ma nagyobb – főleg nyugaton –, mint bármikor, az ismert történelemben. Igazságos-e tehát ez a rendszer? Nézőpont kérdése, az viszont biztos, hogy álszent és hazug.

A másik oldalról a társadalmi egyenlősítők gyakran összekeverik az egyenjogúságot az egyformasággal, ahogy erre a következő bejegyzésben térek majd ki részletesen. Merthogy számos vonatkozásban különbözünk egymástól mi, emberek. Nem egyformák a képességeink, következésképp nem egyforma a teljesítményünk sem. Hogy igazságos-e, hogy különböző ellentételezést, díjazást kapunk, hogy rendben van-e, hogy vannak szegények és gazdagok, az megint csak ízlés dolga. Szerintem nem a szegénység, vagy a gazdagság ténye problémás, sokkal inkább azok mértéke.

A szorgalomfétis azután egy további módon is megjelenik a mindennapjainkban. Az élsportolókat már kicsi kortól, a fegyveres testületek leendő tagjait pedig kamasz, vagy fiatal felnőtt koruktól kezdve arra neveljük, hogy mindennél nagyobb érték a kemény munka, a szorgalom, a befektetett áldozatuk pedig majd megtérül. Tőlük olyan extrém teljesítményeket várunk, ami azután testi és pszichés deformitásokhoz vezet. Ha otthon egy szülő bánik úgy a gyerekével, ami norma egy edzőtáborban, arra ráhívjuk a gyermekvédelmet, de minimum családterápiára küldjük őket, mégis ünnepeljük, illetve hősnek tartjuk azokat, akik a versenyeken, vagy szolgálat közben magasan kiemelkednek az átlagból, míg a többieknek azért, hogy kizsigerelik magukat csak a feledés homálya jut. És ugyanez igaz a művészvilág, a tudomány, vagy épp a politika elitjével szembeni elvárásokra is. Embertelen elvárásokat állít „a kultúránk” a kirakatba ideálként, mint követendő példák és nem kérdőjelezzük meg ezek tarthatóságát, realitását.

A szorgalom középpontba állítása tapasztalataim szerint sokszor kéz a kézben a jár a teljesítménynyomással, olykor a perfekcionizmussal, maximalizmussal is. Azokban a családokban, ahol a szorgalom központi érték, gyakran nem figyelnek igazán a gyerekre, nem próbálják megismerni, hogy milyen is ő valójában, mert az a fontos, hogy mennyire „jó gyerek ő”, mennyire felel meg az elvárt képnek és nem az számít, hogy ő milyen egyéniség. Hogy ez igazságos-e? Nos, az érintettek nem szokták annak érezni… De nyilván azért lesz ilyen egy szülő, mert ő is ezt, vagy még ezt sem kapta gyerekként.

Mire jó akkor a szorgalom, érték-e egyáltalán? Ez utóbbi megint ízlés dolga, szerintem érték. Valóban sok helyzeten átsegít, többek közt általa juthatunk előrébb az életben, de nem mindegy, hogy minden pillanatban szorgoskodva élünk-e – mert abban biztosan kiégünk –, vagy közben az élet élvezete is lehet a szorgalom mellett egy érték, lazítani, játszani ugyanúgy becsülendő tevékenységek-e, mint szorgalmasnak, kitartónak lenni? Összegezve azt mondhatom, hogy ugyan sokra vihetjük a szorgalom által, de nem lehet belőlünk bármi.

A folytatásban, ahogy fentebb ígértem egy másik, rendszerigazoló mantrát, a „mind egyenlők vagyunk” szlogent veszem nagyító alá.

A szegényebb társadalmi rétegbe tartozók miért fogyasztanak több cukros üdítőitalt, mint a tehetősebbek? Miért olyan népszerű a metal zene Skandináviában és miért marginális a világ többi részén? Miért a homokóra testalkatú nőket és a V alkatú férfiakat tartjuk vonzónak napjainkban az Euro-atlanti kultúrkörben, míg a középkorban ugyanitt miért a túlsúlyos emberek voltak a szépségideálok? Miért a sportautókat gondoljuk menőnek a családi autókkal, és pláne a tömegközlekedéssel szemben? Miért magasabb, mondjuk a pszichológus hivatás presztízse, mint az építőmunkásé? Egyesek miért hitbuzgó hívők, mások miért ateisták? Miért arra a pártra szavazunk egy választáson, amelyikre?

Látszólag semmi nem köti össze a fenti kérdéseket, és mégis, van egy közös ok a mindegyikre adható válaszok mögött, ami így hangzik: „mert az a trendi az adott szubkultúrában”. A hipokrácia bejegyzéssorozat előző részében a hiedelmei csapdájába zárt emberrel és a „hétköznapi hipokráciával” foglalkoztam, ebben az írásban pedig arra fókuszálok, hogy mi a szerepe az érzelmeinknek, az irracionalitásunknak – vagy ha tetszik a csoportnyomásnak és a megfelelési kényszernek – abban, hogy a narratíváink foglyai vagyunk.

Az embert szeretjük racionális lényként ábrázolni, ezért, mikor a fenti dilemmákat feszegetjük, többnyire racionális válaszokat keresünk. Például az első kérdés esetében mondhatjuk, hogy a cukros italok és ételek olcsóbbak, mint az egészségesek, de kiemelhetjük, hogy az alacsonyabb iskolázottság – ami az egyik oka, de a következménye is a szegénységnek – általában kevesebb egészségügyi ismeretet, és rosszabb egészségmagatartást jelent. Kitérhetünk a társadalmon belüli komoly egyenlőtlenségre, ami az oktatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférést illeti a különböző társadalmi csoportok között, sőt, taglalhatjuk a média szerepét is, ahogy Kertesi Gábor, közgazdász is tette, egy remek podcast-beszélgetésben a Partizánon – mindenkinek jó szívvel ajánlom a figyelmébe!

És ebben a több szempontú elemzésben kétségkívül rengeteg igazság van. De meggyőződésem, hogy leginkább azért isszák a cukros üdítőket a szegényebbek, mert a körükben népszerű celebekkel (valóságshow szereplőkkel, sportolókkal, valamint zenei előadókkal) reklámozták nekik ezeket. Azután néhány, ebbe a rétegbe tartozó hangadó elkezdte inni az ilyen löttyöket, mire hamar menővé vált a szubkultúráik egy részében – de nem minden szegényebb szubkultúrában.

És miért ezek a médiaszereplők és sportolók voltak népszerűek a körükben? Természetesen ugyanazért, amiért a cukros üdítők népszerűvé váltak: divatból. Ha tudományosabban akarunk fogalmazni, akkor mondhatjuk erre, hogy szocializáció, de, bár én is sokat használom a fogalmat, ebben az esetben szerintem nem pontos, mert nem mutatja meg az ilyen értékválasztások teljesen irracionális jellegét.

És mielőtt valaki azzal vádolna, hogy lenézem és primitívnek akarom beállítani kevésbé tehetős embertársainkat, gyorsan hozzáteszem, hogy a méregdrága, limitált szériás, tervezői divatcikkek pont ugyanezért népszerűek a tehetősek körében: divatból. Jobb-e 1.500.000 forinttal egy menő táska, mint egy 15.000 forintos, „olcsó” másolat? Dehogy jobb! Még csak nem is feltétlenül tartósabb, ráadásul jó eséllyel ugyanúgy Bangladesben varrták össze, talán pont ugyanabban a gyárban és még az is lehet, hogy hasonló alapanyagokból. Akkor miért fizet valaki olyan sokat érte? Mert az a divat a szubkultúrájában, mert státuszszimbólum. A valahova tartozás érzését nyújtja: „ha én az 1.515.000 forintos táskát veszem meg, akkor az elithez tartozhatok!”

Ha metal rajongó vagyok, akkor a metalosok közé tartozom, ha homokóra/V alakom van, akkor a vonzó emberek közé, ha sportautóm van, menő vagyok, ha pszichológus vagyok, akkor is, ha hiszek egy felsőbb hatalomban, akkor a hívők közösségének tagja lehetek és ha X pártra szavazok, akkor a bal/jobb oldali emberek táborának vagyok a része.

A felsorolást végtelen hosszan lehetne folytatni, de alapvetően arról van szó, hogy teljesen önkényes, irracionális szempontok alapján hozunk meg rengeteg döntést és ítéletet az életünkben. Az egész világlátásunk hemzseg az esetleges, szubjektív, érzelmi alapú és sokszor egészen logikátlan állításoktól, csak ennek sokszor nem vagyunk a tudatában. Olyannyira, hogy még a racionalitás talaján álló tudomány sem mentes az ilyesmitől. Azt például, hogy melyik kutatót mi érdekel, mit kutat szívesen, gyakran épp ilyen szentimentális alapon választja ki: „Az édesanyám meghalt rákban és akkor eldöntöttem, hogy a rák gyógymódjának kutatására szentelem az életem.” Könnyen megérthető érvelés? Persze, és teljesen érzelmi alapú, amivel nincs is semmi baj.

Természetesen az érzelmek nem azonos mértékben befolyásolják az embereket függően az érzelemszabályozási képességük mértékétől. Mint ahogy nem mindannyiunkra hat egyforma erővel a csoportnyomás sem.  Nem egyforma mértékű megfelelési kényszer munkál bennünk, ezért vagyunk jó páran, akik nagyobb távolságtartással tudunk lenni a divathullámokkal, vagyis a trendekkel szemben. De ettől még mindannyiunkat befolyásol az a szociális mező amiben élünk, kivált belőlünk érzelmeket, amikből gondolatok fakadnak, ezeket összefűzve pedig már a világlátásunkat alakítjuk ki – nem kis részben nem tudatosan, inkább érzelmi alapon álló gondolatokból, hiedelmekből és előítéletekből.

Vagyis összességében azt állítom, hogy fajunk minden tagja nagyobb részben irracionális lény. Ha megvizsgáljuk a napi cselekedeteinket, akkor rengetegszer tetten érhetjük az irracionalitásunkat, de még akkor is, ha az emberi történelmet vesszük górcső alá.

Miért a szénhidrátban és zsírban gazdag süteményt vettem meg a boltban, a rostban, vitaminban és fehérjében gazdag lencsesaláta helyett? „Mert, mondjuk rossz kedvem volt és fel akartam magam vidítani valamivel.”. Míg racionálisan az utóbbi lett volna a jobb döntés, a testünknek egyértelműen a saláta tápanyagaira volt nagyobb szüksége, mi érzelmi alapon a sütit választottuk – részben azért is, mert evolúciósan arra szelektálódtunk, hogy finomnak találjuk az édes dolgokat. Az emberiség, ha egyszer tudja, hogy klímakatasztrófák felé száguld, miért nem változtat radikálisan a politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedésén, illetve az életmódján, hogy elkerülje azokat? Ha racionálisak lennénk, ezt tennénk, de nem vagyunk azok és éppen ezért van kis hatásfoka az intellektusunkat célzó üzeneteknek, ha viselkedésváltozásról van szó.

Egy másik példával: minden dohányos tudja, hogy a függősége rákot okoz – persze csak akkor, ha rendelkezik az erre hajlamosító génkombinációval –, és hiába dörgöljük még egymilliószor az orruk alá a dobozra nyomtatva, vagy felvilágosító előadások és műsorok formájában ezt a tényt, attól nem fognak leszokni. Míg, ha valaki megijed a saját közelgő halálától, egy csapásra leteszi a cigit. Vagy, ha egy közösségben ciki lesz a dohányzás, hirtelen ugrásszerűen lecsökken a dohányosok száma – és átváltanak e-cigire, ha az meg közben menővé, státuszszimbólummá válik.

Megfigyelték ezt a jelenséget a marketing szakemberek is. Ha logikusak lennénk, elég lenne a lehető legjobb döntések alapján reklámozni, mivel azonban irracionálisak vagyunk, túl sok tényező, túl nagy véletlenfaktor alapján hozunk döntéseket, ezért a tényleges viselkedésünk megfigyelésével jobban lehet ránk reklámokat optimalizálni.

Szocioökonómiai státuszunk megmondja, hogy milyen életmód és azon belül milyen táplálkozási-, öltözködési-, médiafogyasztási-, közlekedési- és képmutatási szokások, vagy épp milyen vágyak és függőségek megfelelőek „a mi szintünkön”. És sokan valóban ezeknek megfelelve élnek, ha tetszik, valahol a kasztjuk foglyai, aminek még a tudatában sincsenek.

Legalább ennyire érdekes, hogy mindezt hogyan szoktuk társadalmi, de kisközösségi szinten is kezelni: moralizálással. A máskülönben önkényes, esetleges és érzelmi alapon álló értékrendünkre támaszkodva lépten-nyomon ítélkezünk egymás felett: aki a sorozatnézést választja az edzés helyett az lusta, aki inkább cukros üdítőt iszik az igénytelen, aki nagyon más szubkultúrába tartozik, mint mi az minimum fura, de inkább nyomi, aki nem a szépségideálnak megfelelő külsővel él az csúnya, aki más pártra szavaz, az birka, vagy épp hazaáruló, aki sportautóban száguldozik – pláne ha férfi – az biztosan kis pénisszel rendelkezik, stb. Ezt a listát is végtelen hosszan lehetne folytatni. De mit érünk el mindezzel?

Egyrészt önigazoló funkcióval bír a moralizálás, hogy mi, normálisok, meg tudjuk magunkat különböztetni a másmilyenektől, a nem normálisoktól. Másrészt, ha a megbélyegzésem tárgya felveszi a vele szemben megfogalmazott ítéletet, akkor bűntudatot, vagy szégyent fog érezni, összességében kisebbrendűségi érzést kelt ez benne, amivel rövidtávú viselkedésváltozást és megfelelést el lehet ugyan érni, de tartós, attitűd szintű változást aligha. Mondjuk, kifelé azt fogja képviselni, hogy a kibeszélős műsorok megvetendők, de titokban továbbra is nézni fogja a Mónika show valamelyik újabb kori klónját, és közben időről-időre szégyenkezni fog emiatt.

Érdekes paradoxon, amit terápiában nagyon sokszor megfigyelhetek, hogy az önmagunkkal szembeni moralizálás célja, hogy „jobb emberek legyünk” – hisz önmagunk felett is igen gyakran szoktunk moralizálva ítélkezni –, az eredménye viszont az, hogy szorongóbbakká, bizonytalanabbakká, gátoltabbakká válunk, magunkat kevésbé értékesnek látjuk másoknál és ezt vagy mások felé való megfeleléssel kompenzáljuk, vagy magunkba roskadunk. A megfelelésben, vagy az önsanyargatásban azután kimerülünk és éppen ahhoz a viselkedéshez nyúlunk egy kis enyhülésért, ami miatt magunkkal szemben kritikusak vagyunk: például elítélem magam azért, mert iszom, de a szégyen és a bűntudat érzése olyan erős emiatt, és annyira nincs más eszközöm ezekkel szemben, hogy iszom, hogy elnyomjam őket.

„Mi akkor a megoldás?” – kérdezik ilyenkor sokan. Ha az egész témát nézem, akkor a felvilágosítás, az ismeretterjesztés mellett és a moralizálás helyett az együttérzés, a megértés, az empátia az, amivel érdemi módon és a kívánatos irányban hatni lehet az érzelmeinkre, azon keresztül pedig a viselkedésünkre. Az eszünk mellett tehát az érzelmeinkre érdemes hatni, azokkal is érdemes foglalkozni.

A szatirikus címválasztással egy olyan, általános és talán az emberiséggel egyidős jelenségre utalok, ami minden korban és kultúrában megtalálható, meghatározza a gondolkodásunkat, azon keresztül pedig a viselkedésünket. Nevezetesen, mindannyian a hiedelmeink, történeteink, vagyis a narratíváink foglyai vagyunk. Vannak egyéni, illetve családi hiedelmek, amik csak ránk és esetleg közvetlen környezetünkre hatnak és vannak kollektív narratívák, amik hatalmas embertömegek értékválasztásait befolyásolják. Ezeket az értékválasztásokat és hiedelmeket azután hajlamosak vagyunk tényként, axiómaként, az emberi természet sajátjaként, és megváltoztathatatlanként kezelni… csakhogy a hétköznapok gyakorlata ezektől sokszor eltér, sőt, akár ellentmond nekik, mivel olykor teljesen életidegenek, a kultúránk mégis álszent módon harsogja a valósággal adott esetben köszönőviszonyban sem lévő elveket.

A hipokrácia, az álszentség uralma bejegyzés sorozatot egy görbe tükörnek szánom, amibe, ha belenéz a kedves olvasó, reményeim szerint jobban megértheti az embert, mint fajt. Megláthatja benne, hogy milyen álszentek vagyunk és azt is, hogy ennek mi a haszna és mi az ára ránk nézve. No, nem azért, hogy azután közösen ítélhessük el a homo sapienst. Épp ellenkezőleg! Meggyőződésem, hogy a világunknak sokkal több empátiára és kevesebb moralizálásra lenne szüksége, az empátia pedig általában a megértéssel kezdődik. Az ember nem azért álszent, mert gonosz, vagy erkölcsileg romlott, esetleg alulfejlett, hanem mert a hiedelmei fogja és akár a racionalitással és a mindennapi tapasztalatokkal szemben is védelmezi ezeket a hiedelmeket. Ha azonban rálátunk a hiedelmeinkre, tudjuk, hogy azok csak hiedelmek, nem pedig tények, akkor meg is változtathatjuk azokat.

De félreértés ne essék, ha változtatunk is a narratíváinkon, az ember továbbra is a narratívái fogja lesz, csak az új narratívák fogja. Ez nem valamilyen evolúciós csökevény, inkább fajunk adottsága. És, ha már nem tudjuk levetkőzni, érdemes lehet megtanulni élni vele, hogy ne egy szűk, uralkodó elit hatalom-technikusainak játékszereiként tengessük az életünket, hanem mind többen aktívan beleszólhassunk a világunk alakításába. Mert a világunkat a hiedelmeinken keresztül változtathatjuk meg és erre a változásra az ökológiai katasztrófák, a szélsebesen fejlesztett mesterséges intelligenciák és egy mindig a fejünk fölött lebegő atomháború árnyékában, úgy gondolom, nagyon is szükségünk lenne.

Mielőtt azonban a makro szinttel, a kultúrával foglalkoznánk, nézzük meg mi van kicsiben, hogy működik a „hétköznapok hipokráciája”! Ha megkérdeznénk, 10-ből 9 ember azt állítaná, hogy több értékes tartalmat, például dokumentumfilmeket szeretne látni a TV-ben. Ehhez képest a gyakorlatban, ha sugároznak is ilyeneket, valahogy a valóságshow-k, kvízműsorok, szappanoperák és zenés produkciók nézettsége mindig összehasonlíthatatlanul magasabb, mint a dokumentumfilmeké.

Sokszor cikinek érezzük bevallani, hogy hódolunk ilyen „bűnös élvezeteknek”, mégis, a vallott elvvel szemben („Értékes tartalmakat szeretek fogyasztani.”) a kevésbé magasröptű produkciókat részesítjük előnyben az életünkben. És ha azt képzeljük, hogy a TV már a múlté és az internet korában megváltoztak a tartalomfogyasztási szokások, nos, akkor részben igazunk van, de a változás épphogy nem ellentétes, hanem még inkább radikális eltolódást jelent a „trash” – vagyis szemét – tartalmak irányába.

Sztereotip módon feltételezhetnénk, hogy a kevésbé iskolázott és esetleg hátrányos helyzetű társadalmi csoportokra igaz csupán a fenti állítás. És valóban, az iskolázottság és a szociális réteghelyzet befolyásolja, hogy ki mit fogyaszt inkább. De nem abban az értelemben, ahogy a sztereotípia alapján várnánk: iskolázottság és szocioökonómiai szempontok szerint besorolva a nézőket nem abban térünk el egymástól, hogy ki fogyaszt több és ki kevesebb „szemét tartalmat”, hanem, hogy ki milyen szemetet néz.

De vegyünk egy másik példát! Amíg a „trash tartalmakat” csak cikinek érezzük, addig a pornófogyasztást egyenesen morálisan megvetendőnek tartjuk. És mi következik ebből a gyakorlatban? A pornogáfia a teljes nyugati világban legális, ha felnőtt szereplők vesznek benne részt és az online pornóoldalak nézettsége a sorozat-streaming szolgáltatók nézettségével vetekszik. Kijelenthetjük, hogy embertársaink nagyobb része kisebb-nagyobb rendszerességgel pornófogyasztó, erről azonban tabu beszélni, sőt, szégyellni való, ha valakiről kiderül.

Kicsit még a témánál maradva, ha bárki pénzért áruba bocsátja a testét, azt prostituáltnak hívjuk, de, ha kamerák előtt teszi ugyanezt, akkor már színész a megnevezés, ha pedig csak egy, jellemzően dúsgazdag partnernek adja el magát, akkor sugar baby-nek/sugar boy-nak kell mondanunk. Mellesleg egy apró, idevágó érdekesség: nem ritkán azok, akik nyilvánosan megvetik a szexmunkásokat, gyakori és visszatérő vendégeik.

Nagyon hasonló a helyzet a szexuális mássággal szemben is, akik nyilvánosan elítélik az LMBTQI+ személyeket, azok a négy fal között nem egyszer maguk is ilyen kapcsolatokba bonyolódnak, majd szégyentől és bűntudattól terhesen élnek a hétköznapokban, vagy fordítva, akik közszereplőként a toleranciát hirdetik, azok magánemberként simán lehetnek homofóbok, transzfóbok, vagy, ha a faji előítéletek kérdését is idehozom, rasszisták.

Azután ott van a hűség és hűtlenség témája. A megcsalás megvetendő cselekedet a közbeszédben és mégis gyakorlat sokak hétköznapjaiban. Vagy mondhatnám, hogy ma illik elítélni a gyermekekkel szemben alkalmazott fizikai erőszakot a szülők részéről, de azért a gyakorlatban el-elcsattan egy-egy „makarenkói pofon”. A sort pedig olyan hosszan lehetne folytatni, hogy mennyi mindenben vagyunk álszentek egymással és önmagunkkal szemben az élet nagyjából minden területén, hogy a végén mindenki magára ismerhetne valamelyikben.

A célom azonban nem az, hogy beledörgöljem a kedves olvasó orrát az önhazugságaiba, sokkal inkább azt szeretném ezeken a példákon keresztül megvilágítani, hogy hogyan hatnak ránk lélektani értelemben az álszentségeink. Egyfelől a már említett szégyen, bűntudat, de minimum szorongás és zavar érzését éljük meg, mikor belső ellentmondásainkkal szembesülünk. Az önbecsülésünket és az énképünket is rombolhatja, mikor saját hipokráciánkkal találkozunk. Azután haragudhatunk magunkra, vagy épp a világra, aminek nem felelünk meg, illetve félhetünk a lebukástól. Ezek tükrében gyarlónak, bűnösnek láthatjuk magunkat, amit aztán igyekezhetünk elrejteni és kompenzálni, jóvátenni. Mindezeket tekinthetjük pszichológiai értelemben az álszentség árának.

De ha csak ára lenne és haszna nem, akkor bizonyosan nem „térnénk le a helyes útról”. És most egy pillanatra tekintsünk túl azokon a nyilvánvaló hasznokon, hogy mondjuk a trash tartalom érzéstelenít, kikapcsol, ahogy a pornó is, ezáltal hatékony pillanatnyi szorongásoldó, vagy, hogy a tiltott gyümölcs édesebb, mert izgalmas azt leszakítani, hogy a vágyaink beteljesítése kielégítő, hogy a szülő a kiosztott pofonnal a feszültségét és tehetetlenségét is oldja egy pillanatra, stb..

Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mi haszna van egyáltalán életszerűtlen elvek közé szorítani az életünket, sokkal izgalmasabb válaszokat kaphatunk. A normák fogódzót adnak a valóság értelmezéséhez, leegyszerűsítik számunkra ezt a végtelenül összetett és bonyolult világot. Ha van egy értékrendszerem arról, hogy mi jó és mi rossz, mi egészséges, mi beteg, mi normális és mi deviáns, stb., azzal rengeteg időt és energiát spórolok meg. Elég ugyanis ezekbe a skatulyákba beleszuszakolni a körülöttünk lévő végtelen számú történést, és máris egy szép, letisztult, fejben könnyen kezelhető világot kapunk. Nem kell minden egyes jelenséget és szereplőt több oldalról megvizsgálnom, megértenem, vagy akár együttérezni vele, elég csak betenni, mondjuk a jó-rossz tengely valamelyik kategóriájába és kész.

Másrészt a normák abban az értelemben is fogódzók, hogy megtudhatjuk belőlük, hogy mit tart a közösségünk értékelendőnek és mit tilt, így segít nekünk a szocializációban és a társas eligazodásban. Ezekből tudhatjuk például, hogy ölni bűn, de háború esetén a katonakorú, egyenruhába bújtatott polgároknak az „ellenséggel” szemben kötelesség. Vagy, hogy a magántulajdon szent és sérthetetlen, ha elvesszük a másét az lopás, de ha a hatalmon lévők veszik el a javainak az államérdek.

Erre az eligazodásra azért is van szükségünk, mert valójában az életünkben mindennek csak relatív értéke van. A normák ehhez képest abszolút értékké tesznek bizonyos választásokat, amivel a biztonságérzetünk nő, el tudjuk magunkat helyezni a társadalmi ranglétrán, tudjuk, hogy mit tekinthetünk fejlődésnek és mit kell tennünk annak érdekében, hogy előrébb lépjünk.Vagyis az értékrendszereink célokat is adnak nekünk.

Egyéni szinten tehát ilyen sok és sokféle előnnyel jár, ha normák szemüvegén keresztül szemléljük az életet, de a kultúra és különösen a hatalmon lévők szempontjából további előnyökkel is jár. Narratíváink és értékrendszereink által szabályrendszereket és a szabályok által irányítható emberi közösségeket kapunk. Másrészt az elveink rendszerigazoló funkcióval is bírnak, az „igazságos világ” képét sugallják, "ami nem is lehetne másmilyen". Ezzel pedig állandóságot teremtenek. Ha elhisszük, hogy mindenki azt kapja, ami neki jár – ennek árnyoldala az áldozathibáztatás –, ha a rendszerszintű bajokért mindig van egy jól azonosítható csoport, akiket felelősnek kiálthatunk ki – bűnbakképzés –, ha azt gondoljuk, hogy van ráhatásunk a történésekre, hogy választhatunk, sőt, azt, amerre a világ tart, mi választottuk – a kontroll illúziója – és, ha azt valljuk, hogy az ember természetes állapota az, ahogy ma él, ez az emberi természetből egyenesen következik és nem következhet belőle más – ennek szélsősége a tanult tehetetlenség –, akkor a világ, amelyben élünk, a létező világok legjobbika és felesleges a fennálló rend elleni lázadás. Elég csak a deviánsok megrendszabályozása, a bűnösök megbüntetése, a tanulatlanok kitanítása, mert a rendszer alapvetően úgy jó, ahogy van. Mindez pedig a rendszer és benne a hatalom stabilitását, megkérdőjelezhetetlenségét is magával hozza.

 De most akkor jó nekünk, hogy vannak normáink, segítik az életünket, vagy nem, éppen hogy megnyomorítanak? – tehetnénk fel a kérdést. A válasz pedig az, hogy attól függ, hogy empátiával közelítünk-e önmagunkhoz és másokhoz egy-egy normaszegés esetén, vagy moralizálunk, a normáink adta trónusról ítélkezünk a „bűnösök” fölött? A magam részéről mindenkit biztatnék az előbbire. Ettől a világ tényleg egy sokkal jobb hellyé válhatna.

A bejegyzés-sorozat következő részeiben az „igazságos világ” illúzióját, a kultúránk szintjén jelentkező hipokráciát szeretném tüzetesen megvizsgálni és annyit már most spoilerezek, hogy a világunk rengeteg aspektusból nézve igazságtalan, vagy legalábbis nem abban az értelemben igazságos, ahogy a szót a hétköznapokban használjuk...