Spanyolviasz

A bejegyzés sorozat eddigi részeiben régmúlt korok tanulságairól és jelennel való párhuzamairól írtam. Róma, a középkor, vagy a Nagy Francia Forradalom mind időben távoli, ezért az olvasó számára inkább semleges korszakok, hisz már nem él senki, akit személyesen érinthetne ezek kritikai elemzése. A következő bejegyzésekben azonban olyan, 20. századi eseményekről szeretnék beszélni, amik nagyon is húsbavágóak sokak számára, az élő történelem részét képezik már csak azért is, mert a túlélők bár egyre fogyatkozó számban, de máig köztünk járnak.

Ezek mindegyikére, így a most tárgyalt Holokausztra is erősen igaz a címben szereplő mondat, mivel jelenleg is identitásformáló esemény, az aktuálpolitikában használt hivatkozási alap és ennek megfelelően emlékezetpolitikai viták terepe, vagyis „érzékeny téma”, amiről nem lehet úgy beszélni, hogy érdekeket ne sértenénk. Biztos vagyok abban, hogy ez az írás is fog indulatokat kiváltani. Már csak azért is, mert a Holokauszt trauma egyéni, családi, kisközösségi és társadalmi szinten egyaránt máig hat az euró-atlanti kultúrkörben. A személyes élményeken és a családok emlékezetén túl amiatt is, mivel filmek, könyvek, színdarabok, táncelőadások, képzőművészeti alkotások, cikkek, posztok és társadalmi viták egész sora tartja fájóan elevenen az emlékét, többnyire azt üzenve: „Soha többé!”.

És éppen ez a nagy figyelem az oka, hogy egyre gyakrabban merül föl az a vélemény is, miszerint a téma „túl van beszélve”, túlzottan fel van nagyítva más népirtásokhoz és nemzeti tragédiákhoz képest. A magam részéről úgy vélem, a Holokauszt hivatalos emlékezetpolitikája valóban túl van beszélve, de annak a folyamatnak a megértése, hogy mi vezetett el a genocídiumhoz, a közbeszédből hiányzik, illetve csak fájóan túlegyszerűsítve, pontatlanul van jelen. Ebben a bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy egyrészt árnyaljam a Holokausztról kialakított képet, másrészt a példáján keresztül körbejárjam a népirtást, mint jelenséget és kiemeljem a jelenre vonatkozó általános tanulságait.

Ehhez először a már említett hivatalos emlékezetpolitikához fordulok. A kánon szerint a Holokauszt egyedülálló rémtett a történelemben, a zsidóság tragédiája, amit a gonosz, náci németek követtek el, az áldozatok pedig sokáig csak a néhányukat bújtató jóságos embermentőkhöz fordulhattak. Majd a diadalmas szövetséges és szovjet felszabadítók, akik véget vetettek ennek az iszonyatnak, az eltitkolt haláltáborok felfedezésekor döbbenten szembesültek az ott látott borzalmakkal. A valóságban azonban, az előző két mondat minden eleme pontatlan, vagy téves, a későbbi emlékezetpolitika terméke, annak a céljait szolgálja. A továbbiakban ezt a képet szeretném árnyalni és pontosítani.

A témával foglalkozó írások kezdetnek jellemzően a „Hogyan történhetett ez meg?” kérdésre keresik a választ, tegyünk hát mi is így! Sokan ilyenkor nem mennek tovább annál, hogy a nácik antiszemiták és egyben gonoszak is voltak, ezért, miután hatalomra jutottak, szabadjára engedték féktelen, állatias agressziójukat. Ez pedig egy sok szempontból kényelmes válasz az utókor számára, mivel azt sugallja, hogy a nácik jellembeli sajátosságai miatt történhetett minden. Vagyis, ha azt szeretnénk, hogy ilyesmi soha többé ne forduljon elő, elég csak távol tartani a nácikat a hatalomtól. De az örmény népirtásnál, az első világháború idején Törökországban, vagy Sztálin etnikai irtó hadjáratainál a ’20-as, ’30-as években a Szovjetunióban, vagy a ruandai népirtásnál ’94-ben nem nácik voltak hatalmon, mégis szervezett, etnikai alapú genocídiumok történtek – ahogy az ókor óta már oly sokszor –, vagyis a népirtás nem kizárólag náci sajátosság, de még csak az etnikai alapú népirtás sem az, miként a Holokauszt sem egyedülálló rémtett a történelemben, csupán néhány eleme ilyen, amikre később még kitérek.

Másrészt ennél sokkal nyugtalanítóbb a kép, ha az erőszak természete felől fogjuk meg a kérdést. Békés jogállamban az erőszakcselekményt úgy szoktuk értelmezni, mint egy hibát a rendszerben, amit ki kell küszöbölni. Egyáltalán nem látjuk természetesnek, az elkövetőket hajlamosak vagyunk betegnek, vagy alulszocializáltnak bélyegezni és normálisnak tartjuk, hogy velük szemben a karhatalom szintén erőszakot alkalmaz. Vagyis a fizikai agresszió használata szigorúan szabályozott, az állam monopóliuma, azt csak a rendőrség, a nemzetbiztonsági szolgálatok és a hadsereg gyakorolhatják előre megszabott törvények betartása mellett. Ebből következően a békéhez szokott társadalmak emberképe is alapvetően szelíd, békeszerető, aki legfeljebb verbális agresszióhoz folyamodik végső tehetetlenségében, bár azt is elítélendőnek tekintjük.

Ennek megfelelően mikor, mondjuk egy jól szituált szülő pofon csapja a gyermekét, vagy egy különben magasan szocializált pár egyik tagja a másikat, akkor azt mondjuk, „kijött belőle az állat”. Mintha szemben állna egymással a civilizált, természeténél fogva békés ember és az indulatain uralkodni képtelen állat. Ezt a képet erősíti az a mondás is, hogy mikor erőszakosak vagyunk, „akkor nem vagyunk önmagunk”. Mindez pedig tökéletesen rárímel az állatias nácik képére, akiket szintén a civilizáltnak és alapvetően békésnek láttatott emberrel állítanak szembe.

Az agressziónak ez a távolítása nyilván megnyugtató, csakhogy hamis biztonságérzetet teremt. Ha ugyanis az erőszak valóban nem lenne az emberi természet része, akkor nem kellene megpróbálni olyan szigorú szabályokkal kiirtani a mindennapokból. Az igazság az, hogy az ember sok egyéb mellett alapvetően erőszakos is, lehetőségként az erőszak mindig ott van mindannyiunk számára és jogállamban azért fordul elő viszonylag ritkán – legalábbis súlyosabb formában –, mert a polgárok egy része jól szocializált, belsővé tette az erőszak tabuját, mások pedig a büntetéstől félve tartózkodnak tőle, vagy hasznot remélve mondanak le róla.

Még amikor „elragad az indulat”, olyankor is tudatos döntést hozunk arról, hogy ütünk, olyankor sem „állatiasak vagyunk” – csak a külső szemlélő minősít bennünket így –, hanem tudatosan cselekszünk. Egy munkahelyi szituációban például, kevés kivételtől eltekintve, a főnök bármennyire fölidegesít, akkor sem ütjük meg, a párunkat, vagy a gyerekünket viszont adott esetben könnyebben, vagyis van abban tudatosság, hogy mikor használjuk az indulatunkat és mikor nem.

A megsemmisítő táborokban ráadásul, az őrök kegyetlenkedésein túl nem is ilyenfajta, indulati agresszióval találkoztak a fogva tartottak. A tömegek kiirtására létesített gázkamrák tudatosan, megtervezetten kerültek megépítésre és így is működtették azokat. Abban nem volt semmi állatias, sőt, hűvös, racionális mérnöki munkáról beszélhetünk. Ez a szervezettség és precizitás az, ami a népirtások sorában egyedi vonásként társult a Holokauszthoz. Azt is mondhatjuk, hogy a Holokauszt volt eddig a történelem legszervezettebb és mérnöki szempontból legprofesszionálisabb népirtása. (Amikor professzionálist mondok, az nem egy tisztelgés az elkövetők előtt, hanem arra utalok vele, hogy ez a valaha volt leginkább „szakmaszerűen” véghezvitt népirtás.)

Másrészt a haláltáborokat megálmodó és működtető emberek egész soráról elmondható, hogy amúgy tanult, jól szocializált, „jóravaló” férfiak és nők voltak, akik különben sem szociopatának, sem szadistának, sem impulzuskontroll problémákkal élő „elmebetegeknek” nem minősíthetők és békeidőben még csak nem is voltak deviánsak, vagy bűnözők, sőt, nagyon is törvénytisztelő, „jó polgárokként” éltek.

Vagyis kimondhatjuk, hogy legnagyobb részt különben civilizált, békés polgárok követték el a Holokausztot, ami a témával foglalkozó társadalomtudósokat is hamar zavarba ejtette. Hogy lehetséges az, hogy az egykori törvénytisztelő polgárok egyszerre „gyilkoló gépekké” változtak? Úgy, hogy bizonyos körülmények mellett bárki képes és a többségünk hajlandó is erőszakot alkalmazni. Tehát népirtás a megfelelő feltételek megléte esetén bármikor és bárhol megtörténhet. (Akit a téma bővebben érdekel, annak ajánlom Jörg Baberowski: Az erőszak terei című könyvét.)

A három legalapvetőbb ilyen feltétel pedig az erőforrásszűke, a magas népsűrűség és a vagyon nagyon egyenlőtlen eloszlása. Mikor ez a három jelenség egyszerre áll fenn, annak minden esetben olyan komoly társadalmi feszültség az eredménye, ami már az állam fennmaradását veszélyezteti és ilyenkor nem is kell más a népirtáshoz, csak egy lökés, ami mozgásba hozza az eseményeket. Talán furcsán fog hangzani, de a népirtást úgy is felfoghatjuk, mint az elit kétségbeesett kísérletét a széleskörű társadalmi összeomlás elkerülésére és saját pozícióik védelmezésére. Mi, emberek ugyanis addig és csak addig viselkedünk „civilizáltan”, amíg van mit ennünk, hol aludnunk és mit csinálnunk. Ha az állam ezeket, de főként az élelmezést nem tudja biztosítani, egyszerre tömegek kezdenek rabolni és fosztogatni, amit a rendőrség, de még a katonaság sem bír megfékezni mindenütt, így az állam elveszti irányító szerepét azokon a területeken, ahol erőszakkal nem képes kikényszeríteni a törvényei betartását. Helyette helyi hadurak, vagy bűnözővezérek veszik át az állam szerepét. Ezt láthatjuk ma Afrika, Dél-Amerika és a Közel-Kelet számos régiójában: jellemzően hosszúra nyúló polgárháborús káoszba süllyed a társadalom és részekre hullik az ország.

Ehhez képest a szervezett népirtás az elit, de a többség számára is vonzóbb alternatíva lehet. Ilyenkor az történik ugyanis, hogy az ínséges időkben mind a nélkülözés, mind az egyenlőtlenségek okaként kiválasztanak egy, vagy több kisebbségi csoportot (bűnbakképzés), akiket ellenségnek, veszélyesnek, nem emberinek láttatnak (gyilkos ideológia) és az ő kárukra osztják újra a vagyont, így enyhítve a többség erőforráséhségén. Az elitnek azt kell mérlegelnie, hogy ha nem így tesznek és nem is tudnak hathatósan kilábalni a válságból, akkor rövid úton ők maguk válnak a nincstelen tömegek céltábláivá pusztán azért, mert tehetősek és tőlük lehet a legtöbbet elvenni (lásd például a parasztfelkeléseket). Ez a forgatókönyve a múlt minden népirtásának az ókortól napjainkig.

De nézzük mindezt a Holokauszt gyakorlatán és emlékezetpolitikáján keresztül! A hivatalos emlékezetpolitika idevonatkozóan leggyakrabban három dolgot emel ki. Egyrészt Hitler szerepét felnagyítva, mint a népét megdelejező vezér szokás őt magát a népirtás döntő okaként megjeleníteni.  Ennél árnyaltabb a kép, mikor a náci ideológiát teszik felelőssé a történtekért. Végül, főként a témával foglalkozó társadalomtudósok az autoriter nevelés következtében vak tekintélytisztelethez szoktatott korabeli német társadalmat jelölik meg okként arra, hogy miként válhatott a törvénytisztelő állampolgárokból gyilkoló gép.

Hitler valóban nagy hatású szónok volt, ha megdelejezni nem is tudta a követőit, arra valóban képes volt, hogy hallgatósága elfojtott indulatait felszítsa. Másrészt ő adta ki a parancsot a Holokauszt végrehajtására, sőt, könyve a Mein Kampf a náci ideológia alapműve lett és egyfajta szellemi háttérként szolgált a későbbi borzalmakhoz. Mégis, mikor Adolfot jelöljük meg a népirtás egyedüli és fő okaként, a felelősségáttolás klasszikus esetével állunk szemben. Hisz a tömegek indulatait ő csak fölszította, azok már nélküle is ott voltak! Azokat az egykori porosz birodalomépítő ideológia, az elveszített első világháború traumája és a megalázó békefeltételek Németországot megnyomorító széleskörű hatásai fűtötték, nem Hitler.

A kiadott parancsot egész seregnyi ember hajtotta végre, az ő engedelmességük sem a Führer érdeme, hanem a már idézett autoriter, poroszos nevelés, a tekintélyelv alapján szervezett társadalmi kultúra kellett hozzá. Végül, bár a Mein Kampf valóban meghatározó mű a náci ideológiában, azt Goebbels és Hitler más követői „rázták gatyába”, Adolf ugyanis amilyen nagyhatású szónok volt, annyira csapnivalóan muzsikált íróként. Maga a könyv pedig csak akkor kezdett igazán jól fogyni, miután a nácik hatalomra jutottak és sokan valószínűleg olvasás nélkül egyszerűen porfogónak tették ki a polcra az esetleges vendégeknek azt sugallva, hogy ők bizony jó árják – erről lásd bővebben Daniel Kalder: A pokoli könyvtár című művét. Vagyis az írás hatása valójában igen korlátozott maradt.

A náci ideológia természetesen elengedhetetlen feltétele volt a Holokausztnak, ahogy minden népirtás esetében kell egy olyan eszmerendszer, ami meggyőzi az elkövetőket arról, hogy amit tesznek, az nem hogy nem bűn, hanem egyenesen hőstett. Ugyanakkor arról kevés szót ejtünk, hogy a nácizmus milyen jól beleillett, belesimult a korabeli korszellembe és mennyire sok követőre talált Németország határain túl is. Vagyis itt nem valami speciálisan német és még csak nem is valami fősodortól távoli extremitás hirtelen előretöréséről beszélünk, hanem egy több évszázados ideológia egyik arcáról. Ez az ideológia pedig nem más, mint a gyarmatosítás eszmerendszere, megspékelve az őskorig visszanyúló vérségi köteléken alapuló nemzetség képzetével.

A haditechnikában fejlettebb európai ember ugyanis, ahogy egyre másra igázott le nagy múltú civilizációkat és törzsi társadalmakat világszerte elhitte, hogy felsőbbrendű mindenki másnál. Egyfajta kultúrmisszióként fogta fel az erőszakos terjeszkedést, miáltal a barbár, vad népeknek szerte a világon elviszi a csodás civilizációt, a saját civilizációját, hogy ők is modern módon élhessenek. Mennyivel jobban hangzott ez, mint elismerni, hogy a bolygó nagy részének természeti kincseit kisajátították és kiszipolyozták, nem törődve sem a természeti, sem a helyi társadalmi következményekkel, miközben rabszolgasorba taszították az ott élőket, szétverve társadalmakat és szétszakítva családokat azért, hogy Európában beköszönthessen a jólét, megágyazva az ipari forradalom és a demokratizálódás technológiai, gazdasági, politikai és társadalmi folyamatainak. Innen már csak egy ugrás volt, hogy a kizsákmányolt őslakosok Európából nézve primitív életmódját és gyatra gazdasági teljesítményét azonosították a genetikai különbségekkel – félreértelmezve a darwini evolúció frissen publikált elméletét –, velük született alsóbbrendűségnek bélyegezve azt.

A szociáldarwinizmus a 19. század végére ugyanolyan általánosan elfogadott vélekedéssé vált, mint ma a neoklasszikus közgazdaságtan korlátlan növekedésről szóló, axiómaként kezelt kijelentései. Bár a második világháború előtt a németek és a franciák kérlelhetetlenül gyűlölték egymást uralkodóik sok évszázados viszálykodásai nyomán, abban egyetértettek, hogy mindannyian felsőbbrendűek a más bőrszínű emberekkel szemben és osztotta ezt a nézetet a liberális Nagy-Britannia és Amerika fehér lakosságának jelentős része is, hogy mást ne mondjak. Sőt, nem volt kevésbé antiszemita a németeknél egyetlen más euro-atlanti társadalom sem. Hogy a Holokausztra éppen Németországban került sor, az gazdasági okokkal, nem néplélektani devianciákkal magyarázható.

Az első világháborúhoz vezető, birodalomépítő szemlélet döntötte romba az európai nemzetgazdaságokat és nyomorba az addig jobb sorban élő polgárok tömegeit, nem beszélve a gyászról és háborús traumákról. De hiába volt eleve hibás a „német és francia nép gyűlöli egymást” jellegű gondolkodás a többiek kárára gyarmatbirodalmat építő doktrínához hasonlóan, a világégés után a megbukott és megbuktatott feudális rezsimek helyén születő demokratikus, illetve szocialista államok sem szakítottak velük. Mi több, a Harmadik Birodalom élettér elmélete csupán ennek a koncepciónak a továbbvitele és a vágyat, hogy globális szuperhatalommá fejlődjenek végül az USA és a Szovjetunió, később pedig Kína váltotta valóra. Ez a Nagy Sándorig és talán még tovább visszanyúló vágy láthatóan máig velünk él!

Az első világháborúból keveset tanulva az egyszerű polgárok is önfeledten gyűlölték tovább egymást, meg sem kérdőjelezve, hogy olyanokon akarnak revánsot venni, akiket nem is ismernek, olyan bűnökért, amiket nem személyesen azok követtek el, olyan urak önérdekét szolgálva, akik mit sem törődnek velük. Ráadásul a végén a közembereknek mindenképp rosszabb lett, még akkor is, ha nyertek, csupán az elit járhatott jól a győztes háborúval, amit a saját bőrükön tapasztalhattak meg a „diadalmas” háború után hamarosan nyomorogni kényszerülő, lelkileg megroppant francia és brit kispolgárok tömegei.

Mi több, a világégést lezáró békét még a kortársak is csak pár évre szóló fegyverszünetnek tekintették, annyira tarthatatlan helyzetbe hozta a vesztes országokat. Majd a lassú stabilizációs folyamatnak a ’29-es New York-i tőzsdekrach adta meg a kegyelemdöfést. A kibontakozó világválság minden államot megrengetett, de Németországot még a többieknél is jobban, mivel épp a békefeltételek miatt a német gazdaság rendkívül sebezhetővé vált, méghozzá tartalékok nélkül a folyamatos és nagyarányú jóvátétel fizetési kötelezettség következtében.

Ha máskor nem is, ebben a helyzetben mindenképp felül kellett volna vizsgálni a békefeltételeket annak érdekében, hogy a németeknek legyenek demokratikus lehetőségeik a kilábalásra, erre azonban a franciák nem voltak hajlandóak a kellő időben és mértékben, így a túltermelési válságot okozó gazdasági döntéshozókkal egyetemben közvetve igen komoly felelősség terheli őket Hitler hatalomra jutásában.

A náci ideológia, ahogy utaltam rá természetesen nem ekkor született, de ebben a történelmi pillanatban jött csak igazán kapóra az elitnek. Igaz volt, hogy Németországban többen is az első világháború alatt nyerészkedve szerezték a vagyonukat és az is, hogy köztük voltak zsidó származású németek is. A pozícióikat féltő tehetős germánok pedig örömmel vették, hogy a nácizmus minden felelősséget a zsidókra hárít, tisztára mosva a honfitársaik nyomorán meggazdagodó árjákat. Ugyanis a világválság hatására még a háborút követő nyomornál is nagyságrendekkel nagyobb munkanélküliségi és szocioökonómiai válság söpört végig a német társadalmon, Európa egyik legnépesebb társadalmán, amin belül komoly gazdasági egyenlőtlenségek uralkodtak abban az időben.

A nácizmus azonban túlmutatott az antiszemitizmuson, lényegében azt képviselte, hogy ellenségnek kell tekinteni mindenkit, aki más, aki „nem közénk való”. Így lett a későbbi Holokauszt a hivatalos emlékezetpolitikával szemben nem csupán a zsidóság, de a cigányság, a fogyatékkal élők, az LMBT közösség tagjai, a baloldali politikusok, gondolkodók és szimpatizánsok és néhány keresztény pap közös tragédiájává.

Ugyanakkor ne felejtsük el azt se, hogy a náci hatalomátvételt, a hadigazdaságra való átállással és a katonai megerősödéssel, az ellenségnek minősített kisebbségekkel szembeni törvényekkel és atrocitásokkal egyetemben a szövetségesek közönye tette lehetővé. Sőt, nem csak közönnyel, de a britek a franciákkal szembeni lehetséges szövetségest látva benne egyenesen örömmel fogadták a Führer erősödését, ahogy Amerikában is többen a rossz békediktátum alól az országát felszabadító hősnek látták Hitlert. A Times 1938-ban az év emberének választotta!

Hogy mennyire a korszellem része volt a nácizmus számos eleme azt jól mutatja, hogy a háború előestéjén a britek és a franciák is megtagadták a zsidó származású németek befogadását, előbbiek nagy vonakodva csupán néhány gyerek beutaztatását engedélyezték, utóbbiak még azt sem. De ezt láthatjuk abból is, hogy az 1940-es francia vereség után a németekkel kollaboráns francia Vichy kormányzat antiszemita módon lépett fel és a Holokausztban is aktívan segítséget nyújtott a németeknek – mennyivel kellemesebb hős partizánként emlékezni a franciákra, akik a megszállt országukban halált megvető bátorsággal küzdöttek a németek ellen, pedig ha a számokat nézzük, sokáig az utóbbiak voltak kevesebben…

Azután az a tény is a nácizmus elfogadottságát mutatja, hogy befolyásos amerikai és brit üzletemberek, illetve politikusok még a háború első évei alatt is azt szorgalmazták, hogy hagyni kell Hitlert érvényesülni, vagy akár ki kell békülni, esetleg szövetségre kell vele lépni a háború helyett. Nem volt tehát szalonképtelen a nácizmus akkoriban és ne legyenek kétségeink afelől, hogy a szövetséges, illetve a szovjet hírszerzés is tudott a Holokausztról, csak nem törődtek vele, de ne szaladjunk ennyire előre.

Bár Hitler és közvetlen követői őszintén gyűlöltek mindenféle másságot, talán furcsán hathat néhány olvasómnak, ha azt mondom, hogy a náciknak a Holokauszt valóban csak a végső megoldást jelentette. Miután sterilizálták a fogyatékkal élőket, kisemmizték és gettókba zárták a zsidókat, illetve bebörtönözték a politikailag másként gondolkodókat, valamint megkülönböztető intézkedésekkel hátrányos helyzetbe hozták a felvállaltan LMBT polgárokat, a Führer és diplomatái abba az irányba tapogatóztak, hogy miként toloncolhatnák ki újdonsült foglyaikat más országokba. Ekkor még a háború kitörése előtt járunk, tehát békés párbeszéd folyhatott róla a britekkel és a franciákkal, hogy a gyarmataik valamelyikére telepítenék át a gettósított zsidóságot – többek között Madagaszkár és Izrael is felmerült a lehetséges célterületek között –, erről azonban a szövetségesek hallani sem akartak (bővebben lásd Ian Kershaw: Hitler – Nemezis).

A Holokauszt történetét az emlékezetpolitika és több neves történész is a tágabb történelmi háttér, a világháború nélkül mutatja be, sőt, keményen érvelnek amellett, hogy ez így és csak így helyes. A magam részéről azonban ezt komoly szakmai hibának tartom. A haláltáborok 1941-es megnyitása ugyanis nem, vagy csak jóval később történt volna meg, ha nincs a háború. És itt kanyarodunk vissza az erőforrásszűke, a magas népességkoncentráció és a nagyon egyenlőtlen vagyoni megosztás kérdéseihez.

Azzal, hogy a nácik elvették a német zsidó vagyont és ezt újraosztva juttattak sok árja németet például lakáshoz, csupán időben, térben és érintett társadalmi csoportban tolták el a gazdasági válság hatásait, de nem szüntették meg azokat. A gettókban a zsidók ellátása kezdettől nehezen ment, a háború miatt továbbszűkülő erőforrások mellett pedig egyre lehetetlenebbé vált, így a náci körletvezetők egyre másra írták kétségbeesett jelentéseiket, hogy nem fogják tudni fenntartani a rendet a fogvatartottak között – mert már ekkor foglyok voltak a gettó lakói, ha nem is ez volt kommunikálva.

A szűkülő erőforrások tehát egyre sürgetőbb és egyre radikálisabb megoldást tettek szükségessé. Vagyis a háború volt az a bizonyos lökés, ami a népirtáshoz kellett, de az erőforrások fölemésztésén túl más módon is hozzájárult a haláltáborok születéséhez. „Szerelemben, háborúban mindent lehet”, tartja a mondás és valóban, háborús helyzetben a békeidők normái felfüggesztődnek és az erőszak válik normává – bővebb kifejtésért lásd Jörg Baberowski már idézett művét. A Holokauszttal párhuzamosan, oda-vissza erősítve egymást zajlott a Szovjetunió elleni invázió és a front mögött tevékenykedő Waffen SS különítményeknek Hitler parancsba adta, hogy irtsák a zsidókat és az oroszokat – valószínűleg attól félve, hogy a megszerzett területeket a helyi lakosokkal szemben nem lesz elég erőforrásuk megtartani, ha azok fölkelnének új uraik ellen. Így vált egyre elfogadottabbá, sőt, normává a kegyetlenkedés mind a fronton, mind a hátországban.

És, hogy kicsit elszakadjunk a történelemtől és másik hivatásom a pszichológia felől is ránézzünk a nácizmusra, azt mondhatjuk, hogy a gyűlölet mögött minden esetben a félelem munkált alapérzésként. Ők maguk és neonáci kollégáik valószínűleg kikérnék maguknak amit most mondok, de a nácik valójában féltek a másságtól, féltek, hogy, bár erőt mutattak kifele, gyengének bizonyulnak a zsidókkal, LMBT polgárokkal és balosokkal szemben és ez a gyengeségtől, sebezhetőségtől való félelem sarkallta őket erőszakra.

Hogy mennyire nem valami náci sajátosságról beszélünk most sem, azt mutatja, hogy a koncentrációs táborokat a búr háborúban először használó britek szívében is hasonló érzés munkálhatott, ahogy a második világháború idején a japán származású polgárait koncentrációs táborokba záró liberális amerikaiakat, vagy az osztályellenségnek minősített tömegeket Gulag táborokba záró szovjeteket is ez mozgatta.

De térjünk vissza az erőszak normájához! Talán bele se gondolunk elsőre, mit is jelent, mikor az lesz normális, elvárt, hogy kegyetlenkedjünk az ellenségnek bélyegzett személyekkel szemben. Pedig meghatározó szerepe volt ennek a normának abban, hogy átlagemberek tömeggyilkosokká váljanak. Ha ugyanis a porosz állam szigorú fegyelmét és vak tekintélytiszteletét ötvözzük ezzel a normával, engedelmes gyilkoló gépeket kapunk, a jóravaló német ugyanis mindenekelőtt engedelmes. Ha pedig valaki jó, normakövető polgár akar lenni, a mindenkori normát követi, akkor is, ha az a humanista értékekkel megy szembe. „Parancsra tettük.” – védekeztek a katonák, mikor a világháború után felelősségre vonták néhányukat a történtekért és az a helyzet, hogy részben igazat mondtak. A neveltetés, a csoportnyomás és az ideológia együtt teremtették meg azt a lelki teret, ahol a szadizmus és az ölés a legtermészetesebb hétköznapi tevékenységekké, a munka részévé váltak.

A neveltetés, ideológia és csoportnyomás hármasában az utóbbinak kiemelt szerep jutott és az áldozatokra és a felszabadítókra is egyaránt hatással volt. A hivatalos emlékezetpolitikába nem fért bele, de életinterjúkból tudjuk, hogy a foglyok egymás közt, egymás kárára is kegyetlenkedtek. És mikor egy beteg rabtárstól veszik el a kenyeret, akinek úgysincs esélye a túlélésre, azt még magyarázhatnánk az életösztönnel, de mikor férfi elítéltek használnak szextárgyként női elítélttársakat, azt semmiképp sem. Ahogy arról sem esik sok szó, hogy a felszabadító katonák milyen formában várták el a hálát az egykori fogolynőktől, vagy, hogy az embermentők egy része szexuális ellenszolgáltatást várt a segítségért cserébe – lásd részletesebben Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant című könyvében.

Mindezt elintézhetnénk azzal is, hogy az emberek egy része állatias, civilizálatlan, vagy gonosz, de többről van itt szó. Az utókor elkövetőknek, áldozatoknak és felszabadítóknak nevezi a történet résztvevőit, de az igazság az, hogy egy háborúban és egy népirtásban mindenki egyben áldozattá is válik, lelkileg mindenkit alakít, megnyomorít egy ilyen élmény, függetlenül attól, hogy a fegyver és a kerítés melyik oldalán áll és milyen egyenruhát visel. Akik ilyen sokáig és ilyen intenzitással élnek az erőszak normája mellett, azok elveszítik a finomabb, gyengédebb érzések megélésének képességét, rémálmok és disszociatív tünetek kísérhetik őket, akár egy életen át, illetve a társas kapcsolódás, a kötődés is nehézzé, vagy szinte lehetetlené válik a számukra. Ezt a jelenségkört, pontosabban annak egy részét nevezi a szakirodalom PTSD-nak, vagyis poszttraumás stressz zavarnak.

A civil lakossággal és a hadifoglyokkal szembeni kegyetlenkedés minden modern háború és minden résztvevő fél sajátja. Szeretjük azt hinni, hogy csak a gonosz németekre, vagy épp az „állatias ázsiai szovjetekre” igaz az ilyesmi, de Drezda gyújtóbombákkal való porig rombolása (kb. 60000 áldozat), a Hirosima (90-140 ezer áldozat) és a Nagaszaki (80-140 ezer áldozat) elleni atomcsapás épp a civilizált és liberális szövetségesek műve volt, ahogy a Katinyi mészárlást (kb. 23000 áldozat) is szervezetten, európai neveltetésű orosz tisztek felügyelete mellett követte el a szovjet hadsereg. Ezek a népirtások két dologban különböznek a Holokauszttól, egyrészt méreteiben (időtartamban, szervezettségben és az áldozatok számában) messze elmaradnak tőle, másrészt, ezekért senkit nem vontak felelősségre, Drezda, Hirosima és Nagaszaki bombázását ráadásul máig háborús hőstettnek tartják az egykori szövetségesek által írt történelemkönyvekben.

A Holokauszt közvetlen, jelenre is ható következményei tetten érhetőek a világ zsidóságának identitásában számos módon, de a németek bűntudatában is, ami jellemzi még a generációkkal az események után született polgárok széles tömegeit is. A bocsánatkérés és a jóvátétel sok formában megtörtént már azóta – a világháború után a britek talán a saját bűntudatukat enyhítendő a gyarmatbirodalmuk egy darabját a zsidóságnak adták tekintet nélkül a helyi etnikai viszonyokra, ma ezt a területet hívjuk Izraelnek; a németek kezdetben haditechnikával és az újdonsült zsidó állam haderejének kiképzésével, majd pénzbeli jóvátétellel, valamint emlékművek építésével és a bűnök elismerésével adóztak az áldozatok előtt, de így tett számos bank és vállalat is, akik a nácikkal kollaboráltak, ahogy a németekkel szövetséges és így a Holokausztban szintén részt vállaló országok, köztük Magyarország is – a kollektív megbocsátás sajnos még várat magára, ami egyre inkább kontra produktív, például Németországban. (Meggyőződésem, hogy részben a szűnni nem akaró bűntudatos helyzetre adott egyik kilépést kereső válasz az AfD előretörése.)

Ha ennél általánosabban próbáljuk értelmezni a történteket, hogy a jelenre vonatkozó tanulságokat is levonhassunk, ma az látszik, hogy a Föld lakossága a ’30-as évekhez képest bő 3 és félszeresére nőtt (akkor kb. 2 milliárd fő, 2020-ban 7,8 milliárd fő), a vagyon még soha nem oszlott meg annyira egyenlőtlenül a történelemben, mint manapság és a gazdasági rendszerünk működési alapelvei miatt időről-időre válságokba sodródunk, ráadásul egyre gyorsuló ütemben és egyre radikálisabb mértékben változtatjuk a klímát, durván beszűkítve így az elérhető erőforrásokat. Vagyis a népirtások minden eleme adott, ellenségképnek ott vannak a bevándorlók, a más vallású emberek, vagy a politikailag másként gondolkodók, a lökés lehetőségét pedig minden válság potenciálisan magában hordja. A harmadik világ országai a nagyobb nyomor miatt kitettebbek, de a magas technológiai fejlettség a nyugat országaiban középtávon az ökológiai válság miatt várhatóan bekövetkező erőforrásszűkével együtt szervezettebb és nagyobb arányú pusztításra tesznek bennünket képessé. Mikor népesedésről, fenntarthatóságról, gazdaságszervezésről, vagy társadalmon belüli vagyonmegoszlásról beszélgetünk, jusson eszünkbe, hogy ennyire húsbavágó és brutális következményei is lehetnek a döntéseinknek évek, évtizedek múlva!

Kamaszként nagy rajongója voltam a Terminator filmeknek és a poszt-apokaliptikus jövőben játszódó regényeknek, így a közelmúltban bemutatott 6-dik részre, a Sötét Végzetre már csak nosztalgiából is kíváncsi voltam. Közben épp a Tóth Csaba által elindított sci-fi, fantasy, szuperhős és horror műfajokon keresztül társadalom- és természettudományos megközelítéseket bemutató könyvsorozat legújabb darabját, a Párhuzamos Univerzumokat forgattam. Innen pedig szinte már adta is magát, hogy az említett könyvsorozatban kevéssé tárgyalt Terminator univerzumot a pszichológia, azon belül is a rendszerszemlélet felől szemlélve én is írjak egy hasonló, „kéretlen fejezetet”. Ezt olvashatja most a Kedves Érdeklődő.

(Alább főként a filmekből és a Terminator TV sorozatból, kisebb részben pedig a regényekből és videojátékokból felépülő Terminator univerzumot veszem górcső alá, így óhatatlanul is spoilerezni fogok, ezért előre szólok azoknak, akik még nem látták/olvasták/játszották ezen műveket.)

Az első filmből megtudhatjuk, hogy a hadászati célokra fejlesztett szuperszámítógép, a Skynet egyszer csak öntudatra ébred és atomháborúba taszítja az emberiséget, a kevés túlélőt pedig gyilkos gépezetekkel, Terminatorokkal igyekszik levadászni. Reménytelen helyzetben lévő fajunk ugyanakkor megmenekül egy zseniális vezetőnek, John Connor-nak hála, aki ütőképes hadsereggé szervezi az ellenállni kész embereket és végül legyőzi a gyilkos MI-t, a teremtményeivel együtt. A Skynet azonban, elemezve a John jelentette fenyegetést arra a következtetésre jut, hogy még az Ítélet Napjának nevezett atomháború előtt el kell pusztítania a férfit. Így, az időutazás frissen felfedezett technológiáját használva percekkel az emberek győzelme előtt Terminatorokat küld vissza különböző időpontokba azzal a feladattal, hogy végezzenek John-nal, vagy annak születése előtt az anyjával, Sarah-val.

A nő és gyermeke végül csak úgy tud megmenekülni, hogy az emberi ellenállás is minden alkalommal visszaküld egy védelmezőt, hol egy emberi katonát, hol átprogramozott Terminatorokat, akikkel közösen újra és újra legyőzik a gyilkos kiborgokat/robotokat. A történet azonban nem áll meg itt, a Terminator 2 Ítélet Napjában Sarah úgy dönt, hogy visszavág és nem csak a fiát menti meg, de egyúttal megsemmisíti a még csak csíra állapotban lévő Skynetet és minden adatot és eszközt, amiből újra lehetne alkotni. Még a kutatásokat vezető tudós, Miles Dyson megölésétől sem riadna vissza, bár végül ez utóbbiban a fia és a segítségül küldött halálosztó megakadályozzák, hogy végül közösen hajtsák végre a szabotázst.

A Skynet tönkretételével tehát Sarah és John az, akik ténylegesen megváltoztatják a jövőt, így a folytatásokban, lényegében két alternatív valósággal találkozunk. A harmadik rész, a Gépek Lázadása szerint a Skynetet az USA kormánya valahogy mégis újraalkotta, így a Connor család akciója csak késleltetni tudta a világ végét, de megakadályozni nem. Minden további film, a TV sorozat, a regények és a játékok is ezt a történetet, vagy az eredeti, ’97-es apokalipszist éneklik meg, ahol John végül mindig győzedelmeskedik a gépisten felett. Még az atomháborút látszólag elkerülő és a Skynettel – ottani nevén Genesys-szel – az ötödik részben közvetlenül a 2017-re tolódott Ítélet Napja előtt leszámoló Sarah Connor és Kyle Reese, illetve az őket segítő átprogramozott Terminator akciója utáni záró jelenet is azt sugallja, hogy a kataklizma elkerülhetetlen.

Egyedül a legújabb, hatodik epizód szakít a kánonnal, itt ugyanis Connor-ék valóban sikerrel járnak, bár a különböző idősíkokba visszaküldött Terminatorok egyike, egy sosem volt jövő egyetlen képviselőjeként később megöli John-t. Sarah a gyászba belenyomorodva öregszik meg és a további Terminatorok érkezését várja, hogy revansot vegyen rajtuk.

Egy alkalommal azonban nem a szokásos halálosztók, hanem egy különös, új modell, a Rev 9-es és egy mesterségesen felturbózott képességű, lényegében kiborg nő, Grace hullanak le meztelenül az égből, akiknek nem cseng ismerősen a Connor név és mindketten egy Daniella Rose nevű fiatal nőt akarnak megölni/megvédeni. Sarah is beszáll a buliba és hamarosan kiderül számára, hogy egy alternatív jövő katonáival van dolga. Eszerint a Skynet megsemmisült a szabotázsban, de jóval később kifejlesztettek egy hasonló katonai MI-t, a Legion-t, ami elődjéhez hasonlóan atomháborút robbantott ki, majd elkezdte levadászni a túlélőket, némileg másfajta Terminatorokkal. Csakhogy ebben a jövőben nem jut szerep John Connornak – akivel ugye jóval az Ítélet Napja előtt végzett egy halálosztó –, helyette Daniella, vagy, ahogy barátai és harcostársai hívják, Dani áll az emberek élére és ő győzi le a Legion-t és ez az a pont, ahol érdemes behozni a történetbe a rendszerszemléletet.

Látszólag – az Ítélet Napja után játszódó negyedik epizód kivételével – minden nagyfilm cselekménye ugyanaz: adott egy MI, a Skynet/Genesys/Legion, ami magára nézve veszélyesnek ítéli az emberiséget, ezért ki akar bennünket irtani. Terve csak azért nem sikerül, mert egy kivételes képességű ember John Connor/Daniella Rose az atomháború után a romok között ellenállást szervez és végül legyőzi a gépeket. Ez a történet két toposzra épül, a gonosz MI és a kivételes hős legendáira. Csakhogy, ha igaz lenne egyik, másik, vagy mindkettő, akkor a Skynet pusztulását követően nem kellett volna eljönnie az Ítélet Napjának, illetve John halála után a gépisten akadálytalan győzelmet aratott volna az emberek felett. Hogy mégsem így történt annak az okait pontosan megmutatja nekünk a rendszerszemlélet.

Kezdjük a Terminator univerzum egyik kulcs elemével, az időutazással. Lényegében azzal a második világháború utáni dilemmával állunk itt szemben, hogyha valaki visszamenne az időben, mondjuk az 1910-es évekbe és megölné a fiatal Hitlert, azzal elkerülhető lenne-e a második világháború? A filmek válasza pedig az, hogy nem, csupán a háború bizonyos elemei és időpontja változnának, ami megfelel a valóságnak. Ugyanis nem egyedül Hitler volt az, aki elindította a háborút, sőt, a Führer személye kevéssé is fontos a konfliktus szempontjából, mivel a világégéshez vezető, rendszer szintű okok már nélküle és tőle függetlenül léteztek. A világuralomért folyó versengés Hitlertől függetlenül vezetett az első világháborúhoz, a Versailles melletti békékhez sem volt köze, amik kiszolgáltatott és függő helyzetbe hozták Németországot az évszázados ellenséggel, Franciaországgal szemben. (Mellesleg a két ország messzire nyúló konfliktusa is független Adolftól.) A kapitalista gazdasági berendezkedés strukturális hibái miatt kirobbant ’29-es gazdasági válság is kívül esett a későbbi Führer hatókörén, ahogy az is, hogy a demokratikus német kormányzat képtelen volt hatékonyan fellépni a megalázó, igazságtalan és nagyon szerencsétlen békefeltételek alapvető felülvizsgálatáért, hogy legalább esélye legyen a németeknek kilábalni a válságból. A franciák hajthatatlanságáról sem Hitler tehetett, ami tovább nehezítette a demokratikus német politikusok dolgát.

Hitler csupán egy radikális német párt, az NSDAP vezetője volt, akik hangzatos szlogenekkel kínáltak gyógyírt a bajokra. De kínáltak ilyet a német kommunisták is, csupán az ő PR-juk rosszabb volt, mert akkorra a Szovjetunió már a gyakorlatban is megmutatta, hogy mit jelent a kommunizmus kísérletének megvalósítása. No, nem a kisemberek szintjén volt ez elrettentő, hanem a tehetős németek körében, akik így szívesebben finanszírozták Hitlert, mint a szélsőbalosokat, ami megint csak nem Adolf érdeme.

Mik tehát a világháborúhoz vezető rendszerszintű tényezők? A világuralomért folyó verseny, aminek ideológiája az ókorig nyúlik vissza, a Versailles környéki békék, melyek folyamatosan fenntartották a feszültséget a győztes és a vesztes államok között, a világgazdaság strukturális problémái, amik egy gazdasági válságban csúcsosodtak ki és ami radikális megoldásokat tett elképzelhetetlenből kívánatossá és végül a demokratikus, béke párti politikai erők impotenciája. A háború feltételei tehát adottak voltak tőle függetlenül is és ha nem Hitler, akkor valaki más lett volna a befutó a Führer szerepére és ő indította volna el a világháborút, hacsak a szovjetek meg nem előzik ebben – hisz a kapitalista nyugat és a kommunista oroszok között is fennállt egy kibékíthetetlen ellentét, ami magában rejtette a háború kockázatát.

De hogy jön mindez a Terminatorhoz? Mikor a Skynet arra a következtetésre jut, hogy az emberek csak azért tudják legyőzni, mert van egy különlegesen tehetséges vezetőjük, John Connor, akkor a gépisten téved. Sarah Connor ugyanebbe a hibába esik, mikor azt képzeli, hogy megállíthatja a Skynetet, ha elpusztítja a Cyberdyne Systems laborját. Ugyanis egyikük sem veszi figyelembe, hogy a John-t és a Skynetet kitermelő körülmények egyik, vagy másik pusztulásával mit sem változnak.

Bár Connor jó parancsnok, az emberek egy idő után nélküle is megszervezték volna magukat, lett volna egy vezetőjük és jó eséllyel győznek is – ahogy erre Dani esete világít rá –, mivel egyrészt az atomháború és a Terminatorok az embereket technológia imádóból a technológiával szemben ellenségessé tették. Ráadásul a gépisten sarokba szorította és olyan dilemma elé kényszerített fajunkat a megsemmisítő táborok felállításával, hogy vagy harc nélkül halunk meg, vagy a harc által esetleg túlélhetünk. Nem nehéz kitalálni, hogy a vesztenivaló nélkül maradt személyek java része mit választ egy ilyen helyzetben. Amikor pedig a háború tétje a túlélés vagy a kihalás, csak annak van értelme az emberek szempontjából, ha mind az utolsó leheletükig küzdenek.

Mi több a gépek jól azonosítható közös ellenségként jelentek meg, amivel szemben csak együtt volt esélyük az ellenállóknak, így a különféle nemi, faji, vallási, nemzeti, politikai, stb. ellentéteket félretéve a túlélők kénytelen-kelletlen összefogtak, létrehozva egy minden addiginál egységesebb emberiséget. Természetes, hogy kellett valaki, aki a mozgalom élére áll és ilyen szűkös erőforrások mellett a hatékonyság mindennél többet számít, tehát a szelekciós nyomás miatt nem volt fontos se a származás, se az előélet, se a képesítés, csakis az, hogy az illető a gyakorlatban is eredményesen vezeti-e a gépek elleni harcot. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a John Connor-ság inkább egy intézmény, mint egy konkrét személy, amit bárki betölthet, ha az eredeti férfi kiesik, akár Daniella Rose is, mint arra Sarah Connor maga jön rá a hatodik részben.

És ugyanez igaz a Skynetre is. A gazdaság növekedési kényszere, ami rövidtávú profitmaximalizálásra és mind nagyobb piaci koncentrációra, illetve technológiai versenyre ösztönzi a cégeket, a gépistentől függetlenül létezett. Ahogy a nemzetállamokat lényegében túszul ejtő vállalati lobbik sem a Skynet teremtményei, melyek előbb említett érdekeit így a politika is kritikátlanul kiszolgálja. Nem a gépek tehetnek arról sem, hogy a tudomány és a technológia a vállalatok piaci érdekeinek lett alárendelve társadalmunkban. Azt érdemes megértenünk, hogy magát a Skynetet ugyan a Cyberdyne Systems fejlesztette ki, de a mesterséges intelligencia kifejlesztésére való igény a rendszer előbb említett elemeiből következik, megfejelve az egyre jobban technológiafüggővé váló lakosság támogató hozzáállásával. A Genesys, vagy a Legion példája épp azt mutatja meg, hogy puskákkal és bombákkal a kutatást csak lassítani lehet, de amíg megvan a gazdasági és politikai akarat a kifejlesztésére, addig megállítani nem.

A hatodik részben szintén Sarah az, aki a maga módján ezt ki is mondja. Mikor meghallgatja Grace történetét a Legion-ről, keserűen csak annyit tesz hozzá, hogy „Azok a szemetek semmiből sem tanulnak.”, utalva a gépistent kifejlesztő vállalatokra és kormányzatra – szűkebben talán a hadsereg vezetésére is –, de már föl sem veti, hogy akadályozzák meg az Ítélet Napját. A helyzet azonban az, hogy míg Sarah-nak volt miből tanulnia, épp az akciója sikere miatt, „Azok”, nem ismerték, nem is ismerhették a sötét jövőt, így nem volt miből okulniuk. Ha találkoztak is valamilyen formában Sarah történetével, az nem tűnhetett többnek számukra egy paranoid skizofrén nő zagyvaságainál. Pláne azok után, hogy ’97-ben ténylegesen nem volt atomháború, ami igazolta volna a történetét.

Visszatérve a Skynet/Genesys/Legion tehát nem csupán John/Dani zsenialitása miatt bukott el, hanem mert rengeteg stratégiai és taktikai hibát vétve egyszerűen nem volt elég hatékony az emberek kiirtásában. Másrészt az embereknek nem hagyott más választást, minthogy győzzenek, vagy kihaljanak, mivel belekényszerítette őket az élet-halál harcba.

Azon túl, hogy egy ilyen eszmefuttatás önmagában is érdekes lehet, a Terminator univerzum és ezen keresztül a rendszerszemlélet a valódi világunkra nézve is fontos tanulságokkal szolgál. Túl azon a kézenfekvő értelmezésen, hogy a mesterséges intelligencia kutatás veszélyes is lehet ránk nézve, ha a gépeket és az MI-t a technológia szimbólumának tekintjük, akkor a halálosztó sorozat azt üzeni nekünk, hogy a technológia révén önkéntelenül és tudattalanul ki is irthatjuk magunkat. Ugyanis a mi Skynetünk az ökológiai válságunk és a releváns szakértők ma már nem arról vitatkoznak, hogy létezik-e a probléma, vagy, hogy a technológiát használó ember tevékenysége okozza-e, hanem egyre inkább az a vita tárgya, hogy már elszabadult-e a klímaváltozás, vagy még kordában tartható. A Terminator világának kifejezéseivel az a kérdés, hogy elkerülhetjük-e még az Ítélet Napját, vagy a Skynet már kilőtte az atomtölteteket és várja a becsapódást, amit mi csupán tehetetlenül nézhetünk.

A rendszerszemlélet abban is segít nekünk, hogy beazonosítsuk azokat a rendszer szintű jelenségeket, amik az ökológiai válsághoz és azon belül a klímaválsághoz vezettek, – szinte pontosan ugyanazok, amik a Skynetet is létrehozták a filmekben – illetve arról is ad némi tájékoztatás, hogy milyen jövőbeni forgatókönyvekre számíthatunk, ha így haladunk tovább és mire akkor, ha változtatunk ezeken. Itt azonban nem pontos jóslatokra kell gondolni, csupán olyan eseményhorizontokra, amiknek jelenleg a szélső értékei a kisebb, helyi szintű humanitárius válságok és katasztrófák óriási zöld reformok mellett, amelyek alapvetően alakítják át a gazdaságot, a társadalmat, az államokat és a politikát, illetve az emberiség kihalása abban az esetben, ha továbbra is erőltetjük az exponenciális gazdasági növekedést.

A közép távú jövő e két szélsőség között mozoghat, amennyiben nem történik valamilyen nem várt esemény/csoda, mint néhány, ma még elképzelhetetlen tudományos felfedezés, melyek segítségével közvetlenül képessé válunk a bolygó klímájának, ökoszisztémájának, illetve a talaj termő és vízvisszavevő képességének a manipulálására. De lehet ilyen egy nagyobb méretű aszteroida becsapódása is a bolygónkba, egy pusztító világjárvány, vagy egy fejlett idegen faj, ami már az ökológiai válság tetőpontja előtt kiirt/megtizedel bennünket, így változtatva a jelenlegi trendeken. Sőt, az sincs egészen kizárva, hogy egy MI is öntudatra ébredhet és jaj nekünk, ha ellenséget lát a teremtőiben…

Képzeljük el, hogy mit okozna, ha a személyautó birtoklásához nem a szabadság, a felnőttség és a státusz, hanem a felelőtlenség képzetét társítanánk. Ha a távoli helyekre tervezett nyaralás kapcsán az izgalmas élmények helyett az okozott károsanyag kibocsátás mértékéről beszélgetnénk. Ha a szobányi ruhatárat felhalmozó személyeket nem követni való influenszereknek, hanem mentális betegeknek látnánk. Ha a gyakori húsevést nem a jómódhoz – ma a mélyszegénység egyik kritériuma, hogy az illető nem eszik húst – és pláne nem az egészségességhez kötnénk, hanem ahhoz, hogy felzabáljuk a gyerekeink elől a Földet. Ha a mértéktelen vagyonosodás nem szexi, trendi, meg kúl lenne, hanem visszataszító, pszichopátiás vonás, sőt, emberiség elleni bűn. Ha a hitelezés, a tőzsdézés és a devizakereskedelem mai formáinak nagy részét letöltendő börtönbüntetéssel és nem milliós fizetésekkel jutalmaznánk. Ha a klímaváltozásra fittyet hányó vállalatokat a legveszélyesebb bűnözőkhöz hasonlóan „kivégezhetnénk”. Ha az ehhez asszisztáló politikusok tevékenységét hazaárulásként kezelnénk. Ha a fedezet nélküli pénzt értéktelen papír fecninek, illetve fémdarabnak tartanánk.

Ha az olvasó egyik másik állítást túl demagógnak, radikálisnak, vagy embertelennek érzi, igaza van. A mai normarendszereink közt legalábbis mindenképp. Először épp ezekből kell kilépnünk, ha másodrendű változásokat szeretnénk!

Az ökológiai krízishez vezető utat kikövező rendszert ugyanis társadalmi normák sokasága tartja olajozottan. A gazdasági növekedés mellett – ami ugye önmagában is norma – a neoklasszikus közgazdaságtan, mint eszmerendszer és a fedezet nélküli, banki adósság útján teremtett, inflálódó pénz (fiat pénz) megkérdőjelezhetetlensége jelentik a halálos elegy közgazdaságtani lábát. Ezzel kéz a kézben jár a politikum világának neokonzervatív, illetve neoliberális ideológiája. A tudomány és technika hozzájárulása a katasztrófához a „fenntartható fejlődés” tündérmeséjének szolgálatába állított technokrata szemlélet – vagyis minden problémára kizárólag technológiai választ keresnek, mint az elektromos autó a benzines kocsik helyett a károsanyag kibocsátás csökkentésére, stb..
Mint az könnyen belátható, az eddigi pontok mind kizárólag a politikai és gazdasági elit terepei, de a környezetpusztítás nem kizárólag az elit kiváltsága! Ugyanis az urbanizáció és vele a materializmus filozófiájában testet öltő életszínvonal megszállottsággal a szélesebb társadalom is sietteti a klímaválság eljövetelét. Azután a túlnépesedést és a más fajokkal szembeni emberi kegyetlenséget elfedő, esetenként tabusító humanizmussal kiegészítve a vagyonkoncentráció oldaláról már csak a korlátlan magántulajdon szentsége kell ahhoz, hogy teljes legyen a kép.

A fenti norma- és eszmerendszerek részletes kifejtése minimum több könyvnyi terjedelmet igényelne és bár az olvasóim megszokhatták, hogy nem fukarkodom a szavakkal, ettől most megkímélnék mindenkit. Csupán e normák néhány meghatározó vonását emelném ki. Az első és szerintem legfontosabb ilyen vonás a kölcsönös függés.

Talán néhányan, akik különösen haragszanak a világcégekre már el is kezdték ízlelgetni az imént a klímavédelemre fittyet hányó és így az egész emberiséget veszélyeztető óriáscégek „kivégzésének” a lehetőségét. Vonjuk meg a szervezet működési engedélyét, kobozzuk el a tőkéjét és a tulajdonosok pénzét, amit aztán fordítsunk klímavédelemre, börtönözzük be a vezetőket és a tulajdonosokat, stb.! Igen ám, de ha így teszünk, emberek százezrei, vagy akár milliói veszítik el az állásukat világszerte. Mert amíg a gaz multira csak úgy tekintünk, mint környezetromboló szörnyetegre, addig szívesen pellengérre állítanánk, de amint munkaadóként kezdjük látni, mindjárt árnyalódik a kép. „Ja, hát azt nem akarjuk, hogy hozzánk hasonló kisemberek tömegei járjanak rosszul.” – mellesleg humanista együttérzéstől vezérelve.

Ha pedig történetesen, mondjuk egy olyan mezőgazdasági, gyógyszeripari és vegyipari óriáscégről beszélünk, mint a Bayer-Monsanto, akkor a „kivégzést” követő időkben egyszerre nem csupán a megugró munkanélküliséggel kell számolnunk, de gondok lesznek az élelmiszer ellátásban is, ami éhínségeket okoz. Aztán a példában csődbe mennek a Bayer-Monsanto beszállítói is, további milliókkal növelve a munkanélküliek számát. A farmerek, akik a cég génmódosított vetőmagjait és a különféle vegyszereit használták, nem csupán átmenetileg nem tudnak majd megfelelő mennyiségben termelni, de a génkezelés és a vegyszerezés következtében szennyezett földjeikre nehezen találnak majd megfelelő mennyiségben ott túlélni képes új vetőmagot, ezért tartóssá válik az élelemtermelés krízise. A szűkülő élelmiszerkészlet felveri az árakat, amit a tehetősebbek még igen, de a szegények már nem tudnak megfizetni, amitől növekszik a társadalmi feszültség, forradalmak robbannak ki több országban, főleg a nagyvárosokban. A tehetős, élelmiszert felvásárló és felhalmozó nemzetek egyszerre a mainál is sokkal nagyobb népvándorlási hullámmal nézhetnek szembe, ahogy a háború, az éhezés és a nyomor elől a szülőhazájukat hátrahagyó tömegek indulnak meg feléjük.

És akkor még nem beszéltem a Bayer-Monsanto részvényeit birtokló befektetési alapok, befektetők, államok és bankok megbüntetése nyomán meginduló recesszióról a világgazdaságban. A folyamat továbbgyűrűzne, megágyazva egy újabb gazdasági világválságnak. Vagyis még több munkanélküli, még nagyobb nyomor, még több migráns, még nagyobb társadalmi feszültségek még több helyen.

Talán ennyiből is jól érthető, hogy ebben a rendszerben mit jelent a kölcsönös függés. A cégek a munkaadóink és tőlük vesszük nem csak a szórakozásunkhoz, de a túlélésünkhöz is a nélkülözhetetlen javakat, mint az étel, a víz, vagy épp az otthon és alkalomadtán a gyógyszer. Bármilyen drasztikus változás hatással van minden szintre, ami óriási tehetetlenségi erőt ad a rendszernek a változással szemben. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a Bayer-Monsantot és a hozzá hasonló óriáscégeket ne kellene a fenntarthatóság érdekében felszámolni, csak világossá teszem azt a dilemmát, hogy inkább munkahelyeket akarunk-e teremteni és rövidtávon megóvni, illetve gazdasági és életszínvonalbeli növekedést generálni, vagy jobb szeretnénk elkerülni az ökológiai összeomlást hosszú távon? A kettő együtt, legalábbis ebben a rendszerben nem fog menni.

A kölcsönös függés mellett erősen torzítja a valóságérzékelésünket az a szóhasználat is, ami összemossa a mennyiségi, materiális növekedést a fejlődéssel. A mai élő nyelvek nagy részében a fejlődést és a növekedést egyszerűen szinonimaként kezeljük, mintha ugyanazt a pozitív, kívánatos dolgot jelentenék. Vezetőink folyton az elért növekedéssel büszkélkednek, ha a sikerességüket akarják bizonyítani, vagy további fejlődést ígérnek, ha azt szeretnék, hogy rájuk szavazzunk. Csakhogy, amikor Magyarország egyre nagyobb növekedést produkálva egyre jobban zárkózik fel a nyugathoz, akkor egyúttal ez azt is jelenti, hogy többek közt sikerült növelni az ország károsanyag kibocsátásának, a globális erdőirtáshoz való hozzájárulásának és szeméttermelésének a mértékét is – sokszor nem is közvetlenül, mert nem mi irtjuk, mondjuk az erdőt, de a megnövekedő vásárlóerő révén, mikor felvevőpiacai leszünk erdőirtó vállalatoknak. Ezzel persze már nem kérkednek a politikusaink. Ez a fajta növekedés a jövő emberiségére nézve olyan, mint a rákos sejtek növekedése a testünkben, mint azt már mások is találóan megjegyezték előttem.

Az elmúlt években sokszor fellángolt az a vita, hogy egy véges erőforrásokkal rendelkező rendszerben létezhet-e egyáltalán fenntartható fejlődés. Én magam is érveltem amellett, hogy nem, de most pontosítanék. Minden olyan fejlődés, ami konkrét, materiális növekedéssel jár együtt, fenntarthatatlan, de a morális, szellemi és lelki fejlődés, vagyis az önfejlesztés és tanulás nagyon is fenntartható. Mi több, szükséges előfeltétele lenne annak, hogyha az ökológiai válság így vagy úgy, de kikényszeríti a mai gazdasági, politikai és társadalmi rendszerek átfogó változását a kölcsönös függés imént ismertetett logikája mentén, akkor minél kisebb krízisek révén, minél gördülékenyebben tudjunk újraszerveződni, létrehozva egy fenntartható rendszert.

Ez a tanulási folyamat lenne az alapja annak is, hogy megtanuljuk fenntarthatóan használni a technikát. Mára, hogy csak egy példát hozzak, a különféle egészségügyi fejlesztések lehetővé tennék, hogy a már megszületett emberek minél inkább minőségi, aktív életet élhessenek, sőt, az is a hatalmunkban állna, hogy a születésszabályozás révén demográfiai szabályozást vezessünk be. Ehelyett az elmúlt 150 évben az egészségügyi technológiát nagyobb részt arra használtuk, hogy életben tartsunk minden megfogant, illetve már világra jött embert függetlenül attól, hogy milyen minőségű életet élhet és tudjuk-e majd etetni, vagyis akaratunkon kívül létrehoztuk a Földön fajunk túlnépesedését. A megszülető ipari mezőgazdaság pedig feladatává tette, hogy bármi áron megtermelje a tömegek etetéséhez, sőt jól tartásához szükséges élelmiszert, feltéve persze, ha az emberek meg tudják azt fizetni. E terület képviselői meg azzal nem számolnak, hogy a ma bőséget teremtő technológiáik módszeresen tönkreteszik a termőtalajt, ami a jövőben kezelhetetlen éhínségeket és szomjúságokat eredményez majd.

Az említett mellékhatásokra azért is vagyunk vakok, mert a humanista filozófia arra tanít bennünket, hogy az embert a természettől független, az állatvilágból kinőtt, új minőségű, felsőbbrendű lénynek tekintsük. Mintha mi volnánk az életnek nevezett darab főszereplői, a flóra és a fauna pedig csak azért létezne a bolygó minden kincsével együtt, hogy minket kiszolgáljon. Vagyis, ami jó nekünk – pillanatnyilag –, az hogyan is lehetne összességében rossz dolog? Hát nem nagyszerű mindenkit meggyógyítani és jóllakatni, nem volna pompás legyőzni a halált is? Elvégre a veszteség, a gyász borzasztóan nehéz lelki folyamatok. A születésszabályozás nem az isteni műbe való ördögi beavatkozás csupán?

Abban az eszmerendszerben, ahol minden emberi élet érték, ahol az ember az állat- és növényvilágtól, vagyis röviden a természettől független entitás, akinek az érdekei elsőbbséget élveznek minden más élőlény érdekeivel szemben, sőt fajunk uralkodását az élővilág felett isten szava szentesíti, amivel a tudomány képviselői is nagyobb részt egyetértenek, ahol minden magzat az úr ajándéka, stb., szóval ebben az eszmekörben túlnépesedésről beszélni mizantróp és eretnek dolognak tűnik. Ebből a nézőpontból hogyan is lehetne azt kimondani, hogy az ember továbbra is az állatvilág és a természet része és mint faj, nem több egy nagyon intelligens, túlszaporodott csupasz majomnál és valószínűleg épp az fog vele is történni, mint minden fajjal, ami túlszaporodik: sokan meghalnak és a populáció mérete fenntarthatóra zsugorodik? Kimondható-e, hogy az ember nagyszerű alkotásai, a városok és a tárgyak egy mára globálissá vált terraformálás részei, ami során más fajok számára lakhatatlan beton és kősivatagokká változtatjuk azt a helyet, amit úgy hívunk, otthon?

Máig nincs egyetértés abban, hogy csak egy drámai népességrobbanásnak vagyunk-e tanúi az elmúlt 200 évben, ami azonban még fenntartható, vagy már túlnépesedtünk. Illetve, hogy egy nagy globális, vagy csak kisebb, helyi szintű túlnépesedésekről beszélhetünk-e. Hogy ezt eldöntsük, azt kellene kiszámolni, hogy a ma művelés alá vont összes földterület mennyi embert tudna a túlélésükhöz szükséges mértékben etetni – vagyis még csak nem is jól tartani – akkor, ha mindenütt fenntartható módon – mondjuk a permakultúra elvei szerint – termelnénk és a legrosszabb évek termésátlagait néznénk. Illetve ezt az adatot korrigálni kéne azzal, hogy mennyivel kellene csökkenteni a megművelt területek mértékét az újraerdősítés rovására, hogy 1,5 fok alatt tarthassuk a felmelegedést. Továbbá mellé kellene tenni olyan modelleket, amik azt vizsgálják, hogy a következő évszázadra vonatkozó várható éghajlatváltozás hatására hogy fog módosulni a termőterületek és a termésátlagok aránya. Egy ilyen komplex számítás alapján végre tudományos alapon kezdhetnénk el arról beszélgetni, hogy túlnépesedtünk-e, vagy sem.

A magam részéről a túlnépesedés szó használata tudatos döntés, de ez inkább csak az én megérzésemen és nem tudományos bizonyítékokon alapszik, hisz tudomásom szerint ténylegesen, ellenőrizhető adatok alapján még nincs kiszámolva, hogy egy-egy terület, vagy akár az egész Föld emberisége túlnépesedett-e, vagy még van hova szaporodni és sokasodni. Azt azonban nagy biztonsággal ki merem jelenteni, hogy a városlakó ember túlnépesedett. Mert azt az életformát, amit urbanizált környezetben folytatunk a jövő tartalékainak felélése nélkül jól láthatóan nem tudjuk fenntartani. A már említett tanulásra lenne szükség itt is, hogy váltani tudjunk, mégpedig nem is akármire: földművelési ismereteket kellene tömegével elsajátítanunk, ha fenntartható gazdaságra vágyunk. Ahhoz ugyanis, hogy az élelmiszert fenntartható módon termeljük meg a termőtalaj tönkretétele nélkül olyan, ma ökológiai gazdálkodás gyűjtőnév alá tartozó technológiákat kellene alkalmaznunk, amik nagy és szerteágazó szakértelmet és rutint igényelnek, így pedig elég bonyolultak ahhoz, hogy gépekkel még jó darabig nem lehet majd kiváltani az emberi munkaerőt. Más szóval, ha enni akarunk, gazdálkodnunk kell, méghozzá főállásban.

Bár nem vagyok szakértő, azt feltételezem, hogy a társadalmak 70-90%-ának vissza kellene térnie a földműveléshez, ha fenntartható jövőben gondolkodunk. Ez pedig számos mellékhatással járna, ismét a kölcsönös függés logikája miatt. Egy ilyen változás egyben magával hozná a ruralizációt, a kisközösségek újraszervezését a politika helyi szintűvé válásával és átalakulásával, sőt, akár a nemzetállamok eltűnését is. Ezen felül a mai piacgazdaság szintén eltűnne, vagy durván visszaszorulna és vele bukna nagyobb részt a globalizáció, a multik és a bankrendszer is, a szolgáltató szektor szakmáinak többségével együtt. Bár nem ez az egyetlen út, ahogy még visszatérek rá, de jó eséllyel a vagyoni egyenlőtlenségek mértéke is jelentősen mérséklődne. A technológia életünkben játszott szerepének a drasztikus csökkenése, a tartós használati cikkekre való áttérés és a társadalom specializációjának az erős visszaszorulása – az önfenntartó kisközösségekben inkább polihisztorokra, mint egy-egy területre specializált szakemberekre van szükség – szintén következménye lenne a folyamatnak. Végezetül a tudományos kutatás ütemének jelentős lassulása, és a mai közszolgáltatásoknak, mint az oktatás, egészségügy, szociális ügy, tűzoltóság, katasztrófavédelem, polgári védelem, rendőrség és katonaság a radikális átalakulása is együtt járna ezzel az átmenettel, sőt, vélhetően a népességszám csökkenése sem lenne elkerülhető.

Látható, hogy annyira sok és sokrétű változást hozna a fenntarthatóságra való átállás, hogy az szinte biztosan nem mehet, legalább kisebb, helyi összeomlások nélkül. Főleg, ha tudjuk, hogy mindezt még elég gyorsan is kellene véghezvinnünk, hogy legyen esélyünk a klímaváltozás lassítására. A változáshoz ugyanakkor elengedhetetlen a szenvedésnyomás, amit a változó klíma és a változás következtében jó eséllyel megjelenő kisebb összeomlások majd szállítanak is.

Emellett az sem baj persze, ha van egy víziónk, hogy hova szeretnénk utóbb eljutni. A két folyamat, a jelenlegi életmódunk elgyászolása és az új rendszerhez való alkalmazkodás, illetve az abban való kiteljesedés nagyjából párhuzamosan menne végbe ebben a forgatókönyvben. Kissé paradox, hogy a mai, tárgy és vagyonfelhalmozást segítő normáink között a fent vázolt fenntartható jövőkép egy lemondásokkal teli, beszűkítő, szomorú világ képe. Miközben ha mindenki azt érezné, hogy értelmes és hasznos munkát végez – pl. élelmet termel –, a fizikai munka során ráadásul kimozogjuk az eleve kezelhetőbb mértékű stresszt, és még egészséges is, ha ésszel csináljuk, ráadásul az újraszerveződő kisközösségekben barátokra és párokra lelhetünk és intenzív, offline társas életet élhetünk a digitális, nagyvárosi magány helyett, sőt, „kisimulnak az idegeink” a természet közelségében, vagyis összességében boldogabb, kiegyensúlyozottabb életünk lehet, akkor akár vonzó alternatívaként is tekinthetnénk egy ilyen útra. Mégis, a kezdeti lemondások miatt ez a vízió sokunknak mégsem csábító, önszántunkból ekkora változásokat nem szívesen viszünk véghez.

Ezért is lehet olyan népszerű, amikor politikusaink, világcégeink és néhány tudós azzal hitegetnek, hogy elég lehet átállni fosszilis tüzelőanyagokról valami fenntartható technológiára és kisebb kellemetlenségektől eltekintve mehet úgy tovább az életünk, ahogy eddig. Csakhogy, ha belegondolunk, a károsanyag kibocsátás csökkentésével még nem oldjuk meg az erdőirtások gondját, de már lőttek az egzotikus nyaralásoknak. Ha újraerdősítünk, kevesebb föld marad mezőgazdálkodni és vissza kell szorítanunk a húsevést. Ha olyan módon művelnénk a földet, hogy ne pusztuljon a termőtalaj, és szeretnénk megállítani a tömeges fajkihalást is, akkor tömegekre lenne szükség az agráriumban és lehetőleg helyben, mert ha városról kell tömegével utaztatni a munkaerőt a földekre, majd vissza a kész terményt, az nem lenne fenntartható. Ha tartós cikkekre állunk át pár hónap, vagy év alatt leselejtezhető szemetek helyett, vége az ipar és a kereskedelem növekedésének, plusz agyő divat és újabb és újabb kütyük. Ha nincs folyamatos növekedés, nem kell a hitel, tőzsde és bank sem, ráadásul le kell cserélni a fiat pénzt is értékálló fizetőeszközre. Ha nincs fiat pénz, vége a kamatos kamatnak és vele a mesés gazdagodásnak is.

Ha ebben a folyamatban aktív résztvevők és nem passzív elszenvedők szeretnénk lenni, akkor megint csak a tanulás segíthet. A népszerű neoliberális, neokonzervatív és neoklasszikus axiómával ellentétben, hogy „az állam rossz gazda”, ma azt láthatjuk, hogy a piac meg még rosszabb gazda, mert rendre nem veszi figyelembe a fenntarthatósági és szociális szempontokat. Másrészt az állam akkor válik igazán rossz gazdává, ha nincs fölötte megfelelő civil kontroll. Ha nem képviselőkre bízott elitista, korrupt áldemokráciában gondolkodunk, hanem aktív, tájékozott, kompetens polgárok részvételi demokráciájában, akkor az államnál nem lehet jobb gazda, mert épp a törvényhozásba való aktív beleszólás miatt csak olyan jogszabályok születhetnek, melyek kis túlzással mindenki szempontjának a figyelembevételét tükröző kompromisszumok, nem pedig néhány lobbi csoport kizárólagos érdekeit visszhangozzák, mint legtöbbször napjainkban. (Bár ez a törvénykezési folyamat szükségszerűen igen lassú volna, ami a gyors alkalmazkodás kényszere miatt kérdésessé teszi a pillanatnyi, gyakorlati alkalmazhatóságát.)

De ahogy utaltam rá, van egy másik út is. Amennyiben nem nyúlunk a jelenlegi tulajdonviszonyokhoz, úgy a mai gazdasági elit felvásárolhatja a termőföldeket és a vízkészleteket – ma több helyen is ez zajlik – és mi, többiek hamar kiszolgáltatott pozícióban találhatjuk magunkat velük szemben. Ez a feudális út, ahol a termelőeszközöket és az erőforrásokat birtokló urak jobbágyai, vagy rosszabb esetben rabszolgái lehetünk csupán, megtermelve az ő ételüket is cserébe azért, hogy magunknak is termelhessünk… Ez a zölddiktatúrák egyik lehetséges útja. A másik, ha alulról jövő, erőszakos csoportok ragadják magukhoz a hatalmat és a mai elithez hasonlóan, de akár még annál is agresszívabban parancsuralmi eszközökkel kényszerítik ki a fenntarthatóságot, miközben védik a saját hatalmi pozícióikat is, mint egyfajta zöld fasiszták/kommunisták.

De hadd térjek még vissza egy pillanatra a technológiához. A természet messze nem olyan kegyes, jámbor és jóságos, mint amit a bibliai, vagy a hippi ábrázolások sugallnak. Ha megnézzük, az evolúció évmilliók alatt több fajt irtott ki, mint az emberiség együttvéve – bár nekünk ehhez évezredek is elegendőek voltak –, és a természetes környezet az ember számára veszélyes, gyakran halálos is lehet. Ragadozók és kórokozók prédájául eshetünk és ha ez még nem volna elég, az öregedés, amibe előbb-utóbb úgyis belehalunk, szintén természetes, vagyis mint folyamat a természet része. Érthető tehát, ha az ember a természet megszelídítésére törekszik a technológia révén. Mára azonban nem csak hogy megszelídítettük, de le is igáztuk a természetet, majd pedig igyekszünk a végletekig kizsigerelni azt. Ezzel van a gond.

Végezetül felmerülhet a kérdés, hogy hol érdemes elkezdeni a változást, hol nyúljunk bele a rendszerbe? Véleményem szerint egyértelműen a pénzrendszer reformja a leglogikusabb kiindulópont, a pénz ugyanis – egyetértve a Római Klub ide vonatkozó, 2012-es jelentésével – nem pusztán fizetőeszköz, de motivátor is. A fiat pénz pedig arra motivál, hogy minél többet halmozzunk föl belőle egymás rovására, miközben mérték nélkül növekedünk. A pénzbe épített exponenciális növekedési kényszer a kamatos kamat révén eleve kizárja a fenntarthatóságot, ezért, ha el akarjuk kerülni a globális ökológiai összeomlást, meg kell válnunk tőle.

Vagyis azoknak is igazuk van, akik szerint azért tartunk itt, mert „ilyen az emberi természet”. Valóban, ha a fiat pénz ezt hozza ki belőlünk, akkor ez már eleve bennünk volt. Tehát azt mondhatjuk, hogy ilyen is az emberi természet, de nem csak ilyen. Hisz néhányan tudunk takarékosak, együttműködőek, szolidárisak és altruisták is lenni, még a jelenlegi rendszerben is, ha azonban úgy változtatjuk a körülményeket, tömegek mozdíthatóak ezekbe az irányokba. Olyan pénzek kellenek tehát, amik a többségünket ezekre a viselkedésekre motiválják – részéletesen lásd a Chicago tervet és a Római Klub már idézett, Pénz és fenntarthatóság, a hiányzó láncszem című könyvét.

Ezzel csak annyi a baj, hogy alulról, az egyszerű állampolgárok szintjén nincs ráhatásunk. Visszaértünk tehát ahhoz a kérdéshez, hogy miként vehetik rá a tömegek az eliteket a változásra, vagy miként vehetik el tőlük a hatalmat, hogy maguk változtassanak. A tanulás és önfejlesztés mellett az önszerveződés lehet ennek a kulcsa, de ne legyenek illúzióink, nagyszámú embert egyben tartani rendkívül nehéz feladat, megosztani viszont sokkal könnyebb. Itt is az önfejlesztés és a tájékozódás lehet a legjobb fegyver az „oszd meg és uralkodj!” típusú törekvésekkel szemben.

A kisközösségi önszerveződésnek ugyanakkor más célja is lehet, amit a mai ökopolitikai diskurzusban is sokan támogatnak és nagyjából így foglalható össze: „ne törődjünk a nagypolitikával, vonuljunk ki a társadalomból és váljunk önfenntartó kis szigetté, ami ellent tud állni az olyan világjelenségeknek, amire amúgy sincs ráhatásunk”. Itt szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy ez a szemlélet lényegileg ugyanaz, mint amit a magánszigetet, bunkert,  űrállomást, vagy űrhajót építő milliárdosok képviselnek, ugyanis mind arra készülnek, hogy miként tudnak majd túlélni a katasztrófa után. Tehát ebben a logikában már fel sem merül a katasztrófa elkerülése, vagy mérséklése. Tök mindegy, hogy a többiekkel mi van, csak az a lényeg, hogy „mi éljünk túl”! Ez a bezárkózó szemlélet pedig ugyanarra a sorsra kárhoztathatja a kis ökoközösségeket egy esetleges társadalmi összeomlás után, mint a vagyonos rezervátumokat: erővel meg kell védeniük a javaikat a nincstelenek tömegeivel szemben. Már csak ezért sem mindegy, hogy „mi van a többiekkel”, hogy mi van a rendszerrel, amiben élünk.

A javaslatom tehát, hogy egyéni szinten tanuljunk és fejlesszük magunkat, közösségi szinten szerveződjünk minél inkább önfenntartó kisközösségekké, de ne zárkózzunk be, épp ellenkezőleg, globális szinten alakítsunk hálózatokat, illetve használjuk a már meglévőket és gyakoroljunk nyomást az elitre a változás érdekében.

A ’70-es évek óta egyre erősödnek azok a hangok a közbeszédben, amelyek egy közelgő ökológiai katasztrófára szeretnék felhívni a figyelmet, sőt, az utóbbi időben megszaporodó természeti csapások és szokatlan időjárási jelenségek – hőhullámok, özönvízszerű esők és a térségre nem jellemző kisebb tornádók Európában, áradások, hurrikánok, erdőtüzek, extrém szárazság, stb. – ízelítőt is adnak abból, hogy mire számíthatunk a jövőben a változó klíma hatására. Mégis, az elmúlt 50 évben nemhogy érdemleges előrelépés nem történt a várható katasztrófák elkerülésére, de napról napra egyre fenntarthatatlanabbul élünk. Bár ezzel a kérdéssel már számos bejegyzésben foglalkoztam a blogon, úgy érzem, egy átfogó elemzésnek még helye van itt arról, hogy mik a főbb okai az emberiség kollektív önpusztító viselkedésének és arról, hogy mivel járna letérni erről az összeomlással fenyegető útról.

Talán az első és leglényegesebb nehézség az, hogy az ember klímaváltozásban játszott szerepe egy rendszerszintű probléma, mi azonban szinte kivétel nélkül a „tüneti megoldásokat” erőltetjük. Mikor a világ jól öltözött politikusai kiállnak a kamerák elé és komoly arccal előadják, hogy nagy a baj, ezért váltsunk mind napelemre, szélkerékre, elektromos autóra és megindítják az államilag támogatott újra erdősítést is, majd egy mondattal később kijelentik, hogy a gazdasági növekedés és az életszínvonal emelése a mindenek felett álló cél, ma talán sokan nem értik a két üzenet közt feszülő alapvető ellentmondást. A környezetvédelmet úgy kezeljük, hogy „jó-jó csináljuk, de csak addig, amíg nem megy a gazdasági növekedés rovására.” Csakhogy a környezetet nagyrészt éppen a gazdasági növekedéssel tesszük tönkre! Tehát, amíg nem mondunk le erről a növekedésről, addig nem is tehetünk szinte semmi érdemlegeset az ökológiai katasztrófa elkerüléséért.

Ma talán a környezet védelme alatt sokan a jelenlegi életformánk megőrzését is értik, mintha elég volna csupán néhány apróságon változtatni, hogy elkerüljük az összeomlást, de különben élhetnénk ugyanúgy tovább. Szaknyelven szólva a példában a megújuló energiára és elektromos autókra való átállás, de még a nagy erdőtelepítések is mind elsőfokú változások, vagyis olyan lépések, amik nem érintik a rendszer alapszabályait, csak a rendszeren belül lesz valamiből több, vagy kevesebb. Ellenben a gazdasági növekedésről való lemondás másodfokú változást hozna azáltal, hogy magát a rendszert és vele az életformánkat változtatná meg. Ugyanakkor minden rendszer törekszik az állandósága fenntartására, így az emberiség, vagy szűkebben a nyugati kultúrkör társadalmai is, mégpedig a normák révén.

Az állandó növekedés normája mellett főként 4+1 jelenségkörnek és a hozzájuk tartozó normáknak van kiugró szerepük a környezet átalakításában. Ezek a túlnépesedés, az urbanizáció, a tudományos és technológiai fejlődés és a mindezeket kiszolgáló politika, ráadásként pedig a soha nem látott mértékű vagyonkoncentráció. Mikor rendszer szintű problémáról beszélek, arra is gondolok, hogy ezek a jelenségek nem egymástól függetlenül, légüres térben, hanem egymásra hatva, egymással szorosan összefonódva érvényesülnek, ha tetszik, mindezek együtt alkotják az ökológiai válságot eredményező rendszert.

Mint korábban kifejtettem, a civilizáció fő motorja a klímaváltozás mellett a lokális túlnépesedések sora volt. Ezeket valamikor úgy 6 ezer évvel ezelőtt a Közel-Keleten és ettől függetlenül, de hasonló időben a mai India területén is elkezdtük egy technológiai forradalom révén új módon kezelni: néhány generáció alatt a halász, vadász, gyűjtögető életmódról áttértünk a földművelésre, állattartásra. A több termés azután több száj etetését tette lehetővé. A termelést azonban meg kellett szervezni, a terményfelesleget be kellett gyűjteni, raktározni és visszaosztani ínséges időkben, meg persze célszerű volt megvédeni mindazoktól, akik továbbra is nomád mód vándoroltak, vagy más telepesektől, akik terjeszkedtek volna.

Ez a földhöz kötöttség vezetett a városiasodás megindulásához és vele az urbanizált életforma megjelenéséhez. A várossal együtt járt az állam megszületése, aminek része volt olyan új, nagyobb tömegű társadalmi csoportok megjelenése is, mint az irányító elit, az őket kiszolgáló udvartartás és a hivatásos papság, a katonaság és a hivatalnokok, valamint az iparosok és a kereskedők, akik már nem foglalkoztak élelemtermeléssel, a földművesek munkája etette őket is. Más néven elindult a társadalom specializációja és vele a hierarchizáltság növekedése is. A várossal pedig hamarosan a vidékinél erőforrás igényesebb városi életforma is együtt járt, vagyis nem volt elég eltartani a városlakókat, jól is kellett tartani őket, ami természetesen tovább erősítette a növekedési kényszert.

Ahogy megjelent az egyenlőtlenség, persze mindjárt meg is kellett indokolni, hogy az miért „jogos” és többek közt ezért volt szükség a papokra. Az ókorban, a középkorban, de még az új és a jelen korban is minden iparosodás előtti társadalom isteni akaratként és rendként tünteti fel a társadalom kasztosodását, a vagyoni egyenlőtlenségek meglétét „isteni igazságként” láttatja, de legalábbis megengedhetőnek és elfogadni valónak címkézi, mint a megbonthatatlan földi rend részét. „Add meg az istennek, ami az istené, add meg a császárnak, ami a császáré”, tanítja Jézus. És így hiába helyteleníti egyfelől az anyagi javak kapzsi harácsolását, ha közben a fennálló társadalom vagyoni viszonyainak az elfogadása mellett is kiáll. Krisztus tehát nem propagálja, de megengedhető tökéletlenségként elfogadja a vagyonkoncentrációt és követőit is erre inti.

Ezen felül a vallások azzal vigasztalják a híveket, hogy ha az isteni parancsok szerint élnek – amik valamiért az elitnek mindig jobban kedveznek –, akkor a haláluk után elnyerik a jutalmukat a túlvilágon vagy egy új életben, ha azonban szembemennek a mennyei renddel, akkor örök kárhozatra számíthatnak. Másként mondva „ne csinálj forradalmat, mert pokolra jutsz!”.

Ma a modern társadalomtudományokban is gyakran hasonló érvelés mentén szokás védelmezni a gazdasági egyenlőtlenségeket mind emberek, mind országok között. „Nem jó, hogy van, törekedni kell a csökkentésére, de hát ilyen a piac, fogadjuk el, hogy így van, ez a természetes.” Tehát pusztán azzal legitimálják az egyenlőtlenséget, hogy megengedik, gazdasági törvényszerűségnek, természetesnek láttatják azt. Az elit tagjai azonban már törvények és nem isteni akarat mögé bújnak, papok helyett pedig közgazdászokat és jogászokat foglalkoztatnak, hogy mértéktelen gazdagodásukat ne csupán jogos, de egyedül elfogadható alternatívakén mutassák be.

Visszatérve a kezdetekhez, ebben a rendszerben sokáig minden munkához emberi erőre volt szükség, így a termelés hatékonyságának és a védelem növelésének az érdekében egyre több és több ember kellett. Mikor pedig ezt a „szaporodjatok és sokasodjatok!” normába foglalt igényt követte a nép, az idővel oda vezetett, hogy a városállam megint túlnépesedett és a szomszédos földek meghódítására kényszerült. Majd ez ismétlődött újból és újból, míg végül szinte az egész bolygón ez a kultúra vált uralkodóvá.

A hódítások jogosságát szintén istenekre hivatkozva igazolták a megszülető birodalomépítő politika hívei, háborúskodásaik pedig tudományos és technológiai újítások sorát ösztönözték. Mert a természettudományok eredményei nagyrészt nem jámbor, nagyszakállú tudósok ártatlan szemlélődésének a gyümölcsei, hanem a hadászat szükségszerűségei szülték azokat. A kémia egyebek mellett a robbanószerek révén fejlődött sokat (pl. görögtűz), a matematika és a fizika a különféle ostromgépek (pl. katapult), illetve védművek (falak, bástyák, tornyok) fejlesztése során csiszolódott. Tudni kellett például, hogy az ellenség szintén falak mögé bújó polgárait milyen röppályát használva lehet mégis eltalálni, mondjuk egy lángoló labdaszerű lövedékkel, és így tovább.

Másfelől a tudományos és technológiai újításokat az az igény fűtötte, hogy az élelemtermelés minél hatékonyabbá váljon, hogy minél több éhes szájat tudjanak etetni. Vagyis arra törekedtek, hogy a meglévő forrásokat mind hatékonyabban tudják kiaknázni. Az egyszerűbb szerszámok megalkotása mellett többek közt így ismertük fel a nagytestű állatok erejében, vagy épp a vízben és a szélenergiában rejlő potenciált és mindez együtt gazdasági növekedést teremtett. Csakhogy, mint láttuk, a túlnépesedés terjeszkedéssel való kezelése a növekedéspárti politikával kiegészítve végül újratermelte a túlnépesedést, ami újabb terjeszkedéshez, egyre méretesebb birodalmakhoz és egyre nagyobb urbanizációhoz vezetett. Ezzel pedig egyre több, a földművesektől függő, egyre specializáltabb városi polgár, egyre hangosabb terjeszkedési politika és egyre újabb és újabb tudományos-technológiai fejlesztések jártak együtt, nem is beszélve a lassú, de szinte folyamatos gazdasági növekedésről. A társadalmon belüli egyenlőtlenségek is tovább növekedtek, amire egészen a felvilágosodásig, a humanizmusig és a kapitalizmus születéséig továbbra is az volt a válasz, hogy ez isten akarata.

A recept pedig annyira sikeres volt, hogy mára nagyjából az összes embert a világ minden táján egyetlen globális világpiac ernyője alatt fogják össze, a társadalom zöme városokban él, a technológia annyira átszövi a nyugati ember életét, hogy szinte már létezni sem tud nélküle, a túlnépesedés globálissá vált és nincs hova elvándorolni. A migrációval szemben az iparilag fejlett és tehetős országok polgárai amúgy is egyre ellenségesebbek, a gazdasági növekedés pedig elképesztően felgyorsult és vele az elit és a többi réteg közti vagyoni és hatalmi szakadék is óriásira nőtt. Ha pedig mindez nem lenne elég, a tudományos-technológiai fejlődés mára odáig jutott, hogy a gépek lassan minden munkahelyről kiszorítják az embereket, létrehozva a 21. század nagy tömegű emberfeleslegét, ami gazdasági, társadalmi és politikai krízisek sorával fenyeget az ökológiai válság árnyékában.

Az évezredekig működő modell tulajdonképpen az ipari forradalommal borult fel. Ez volt ugyanis a katalizátor, ami olyan mértékben felgyorsította az említett folyamatokat, hogy alig 200 év alatt az ökológiai összeomlás szélére sodródtunk. Ugyanis a fenti folyamatok melléktermékeként az üvegházgáz kibocsátás durva megemelésével, az erdőirtások volumenének látványos növelésével, a vizek túlhalászásával és a szeméttermelés által az óceánok és a szárazföldek egyre nagyobb részének elszennyezésével, az ipari mezőgazdaság révén fajok sokaságának kiirtásával és a termőtalaj pusztításával, illetve szintén emiatt a talaj édesvízkészleteinket fenyegető vízvisszavevő képességének a roncsolásával egyben egy globális ökológiai katasztrófa alapjait is megágyazta ez a „fejlődés”. A klíma is ennek a folyamatnak a következtében változik egyre gyorsabban és radikálisabban.

A régi mondással ellentétben a városi levegő ma nem szabaddá, hanem beteggé tesz. Ráadásul az eredeti mondat azért is hamis, mert a városi életforma szabadság helyett függőségbe taszít a nagy ellátórendszerektől. Az ételt, az italt, a ruhát, a tárgyainkat és az otthonunkat mind mások termelik helyettünk, mi többnyire már egyik előállításához sem értünk, de ezt nem érezzük bajnak, amíg a mesterséges árubőség elfedi a függőségünket és kiszolgáltatottságunkat.

Az urbanizációval járó életmódunk elemeit ugyanakkor elkezdtük alapjogként kezelni. Elvárjuk, hogy jobban éljünk a szüleinknél, utazhassunk, termékek sokasága várjon ránk a boltokban. Elvárjuk a kényelmet, a háztartási- és szórakoztatóelektronikát, a szobányi ruhatárat, a személyautót, a sok és minél távolabbi utazást, mindez számunkra természetes, alapkövetelmény.

Tehát nem elég, hogy egyre többen vagyunk, ami folyamatos növekedésre kényszerít minket, de még egy olyan életszínvonalat is megkövetelünk, aminek a biztosításához egyre drasztikusabban és egyre gyorsuló ütemben kell kiaknáznunk a föld erőforrásait.

Nem szeretném ugyanakkor a felelősség nagyját a fogyasztókra tolni, mint annyi könyv és cikk teszi a témában, ugyanis minderre a fogyasztóknak alig van ráhatása. Olyannyira, hogy például a városi életformával járó technológiai igények kivétel nélkül mesterséges, cégek által generált szükségletek, hisz hogy vágyhatnának a tömegek valamire, ami addig nem létezett és elképzelni sem tudták (lásd pl. az okostelefon történetét)?

Ha egymás mellé tesszük, jól látszik, hogy a lakossággal szemben a nagy cégek károsanyag-kibocsátása annyival nagyobb, hogy az egyszerű emberek együttvéve is eltörpülnek mellettük. És mivel kontrolljuk nincs rá, felelősségük sem lehet emiatt – az egyenlőtlen felelősség elve –, mert ki kell mondani, sem a demokratikus jogaink, sem a vásárlóerőnk révén nem vagyunk érdemi tényezők ebben a játszmában.

Miközben a rendszer gazdasági, társadalmi és politikai válságokon keresztül mára oda jutott, hogy a bolygó lakhatóságát fenyegeti és ennek egyre többen ébredünk a tudatára, nem tudunk érdemben változtatni. A klímaváltozás hiába olyan népszerűtlen, hogy egy népszavazáson elsöprő többségben mondanánk rá nemet, ha a széles társadalom kezében sem számottevő politikai-, sem elegendő gazdasági hatalom nincs ahhoz, hogy „leszavazzuk” a klímaváltozást. Talán a skandináv államok és esetleg Svájc kivételével mind csupán kirakatdemokráciákban élünk, amiről több helyen is részletesen írtam.

Tőlünk függetlenül persze az elit is változtathatna a fennálló renden, csakhogy az éppen az ő rövidtávú érdekeik kiszolgálására jött létre. Vagyis látszólag önmaguk ellen kellene cselekedniük. És hogy ezt miért nem teszik, legalábbis szervezetten, annak magyarázata lehet az is, hogy a felhalmozott vagyonuk mögé bújva abba az illúzióba ringathatják magukat, hogy rájuk nem lesz hatással a folyamat, mert elbújnak előle a magánszigetükre, vagy a bunkerjukba, vagy egy űrállomásra, esetleg más bolygón létesített kolóniára költöznek. Csakhogy valós esély van rá, hogy ha a Földön maradnak, akkor a klíma olyan radikálisan megváltozik, hogy nem lesz olyan zug a bolygón, mi alkalmas lehet emberi életre, következésképp ők, vagy a gyerekeik/unokáik is meghalnak. Még ha maradnak is túlélők, a történelmi példák alapján valószínű, hogy a társadalmi rend felbomlásakor a vagyon többé nem számít majd, nem tudja megvédeni az elitet a bandákba verődött tömegekkel szemben, akik megkísérlik elérni és kifosztani ezeket a „pénzeszsák rezervátumokat” amire komoly esélyük is lesz.

Igencsak valószínű továbbá, hogy a globális ökológiai katasztrófa gyorsabban és radikálisabban súlyt majd le, minthogy a tudomány megoldja az űrbe költözés előtt magasodó nehézségeket. Vagyis a bolygó elhagyása és a kapitalizmus kiterjesztése az űrre, legalábbis a közeli jövőben megmaradhat a sci-fi műfaján belül.

De mi történik, ha igazuk van és valahogy tényleg megúszhatják a nagy válságokat, ha el tudnak menekülni előlük? Ebben az esetben egy igen paradox helyzetben találhatják magukat, ugyanis akár földi búvóhelyen, akár űrbéli menedéken lelnek új otthonra, kénytelenek lesznek megtanulni fenntarthatóan élni. Hiszen egy végletekig kimerített és zord klímájú bolygón csak úgy maradhatnak életben, ha önfenntartó ökoszisztémát építtetnek maguk köré, ami vélhetően igen limitált javakat biztosít csupán. Ha pedig kilépnek a világűrbe, az egy még cudarabb hely, ahol szintén csak úgy élhetnek túl, ha önmegtartóztatók, tudatosak és sok-sok generáció idejére szakítanak mai növekedéskényszeres elveikkel. Ironikus, hogy menekülésük után a mai alsó középosztály szintjénél is jóval alacsonyabb életszínvonalon élhetnek csak, esetleg virtuális valóságokba menekülve a realitás elől. Azon persze nem lepődnék meg, ha a Függetlenség Napja ufóihoz hasonlóan ők is bolygóhódító útra indulnának lakható, vagy akár már lakott bolygók ellen, hogy utóbb azt is kizsigereljék a Földhöz hasonlóan. Igen ám, de amíg odaérnek, muszáj lesz fenntarthatóan élniük.

De térjünk vissza a jelenbe! Ha tehát szeretnénk elkerülni az egyre nagyobb és nagyobb klímakatasztrófák sorát ezen a bolygón, akkor az a kérdés, hogy miként tudjuk rávenni az elitet, hogy a változás élére álljanak? (Mivel csak nekik van meg a hatalmuk a rendszerszintű, másodrendű változtatásokhoz.) Vagy hogyan tudják az elit kárára érdemben növelni a hatalmukat a társadalom széles rétegei és egyidejűleg áttérni fenntartható gyakorlatokra, ily módon kényszerítve ki a változásokat? És így érkezünk vissza a fenntarthatatlanságot okozó normák kérdéséhez, amit a következő részben tárgyalok majd.

Talán nem mondok azzal nagyon meglepőt, hogy a gyereknek nem „csak” önmagukkal rendben lévő, érett személyiségű szülőkre, de élhető társadalmi és fizikai környezetre is szükségük van. Ebben a bejegyzésben azt szeretném kibontani, hogy milyennek látom a mai, globális társadalmi környezetet a gyermekek szempontjából, a fizikai környezetről pedig külön bejegyzésben lesz szó.

A társadalmi környezet szerintem attól élhető, ha van rá mód, hogy legitim módon felnőhessenek és kiteljesedhessenek annak polgárai. Ami alatt egyfelől azt értem, hogy a munkaerőpiac és a családok szocio-ökonómiai státusza lehetővé tegye, hogy a szülők elegendő időt tudjanak önmagukra, a társukra és a gyerekükre fordítani, hogy esélyük legyen jól lenni – vagyis ne minden erejük és idejük a pénzszerzésre menjen el. Másrészt azt, hogy a gyerek számára elérhető legyen az oktatás és az egészségügy megfelelően magas színvonala, hogy felkészítse őt a felnőtt életre, majd pedig felnőve neki magának is legyenek meg a lehetőségei az önfenntartáshoz és a családalapításhoz – tehát szerezhessen munkát, találhasson párt, juthasson ételhez, italhoz és otthonhoz.

De nézzünk egy konkrét példát! Az ősközösségek életformája és életszínvonala mai szemmel mélyszegénységnek tűnik, tagjai könnyen áldozatul eshettek betegségnek, ragadozóknak, de akár a többi embernek is. Gyakran éheztek és vándoroltak, alig voltak ingóságaik, nemhogy ingatlanuk. Mégis, ha szempontot váltunk azt látjuk, hogy a tagoknak, ha elég ügyesek és szerencsések voltak, a gyermekkort átvészelve lehetőségük nyílt teljes értékű tagokká válni a közösségben. Szabadon gyűjtögethettek, halászhattak és vadászhattak, a közösségen belüli hierarchia szerint pedig párt is választhattak. Vélhetően a hierarchiában való előrejutás elsősorban az egyéni képességektől és nem a származástól függött.

Ezzel szemben ma, még a nyomorgóknak is jobb egészségügyi ellátás, több élelem, biztonságosabb otthon és több ingóság jut, mint egykor a legsikeresebb törzsfőknek. Ennél tehát sohasem volt élhetőbb társadalmunk, mondhatnánk, ha felületesen szemléljük a képet. Mert bár anyagi értelemben szegényebb volt a civilizáció előtti ember, a ma mélyszegénységben élő milliárdoknál – a Föld lakosságának kb. a fele a mélyszegénységi küszöb alatt él (!) –, a lehetőségeit tekintve mégis lényegesen jobb helyzetben volt.

Ma a nyomort elsősorban vagyoni, gazdasági kérdésként kezeljük, azt tartjuk nyomorgónak, akinek sokkal kevesebb van, mint amit normálisnak gondolunk, a szegénységnek azonban van egy ennél fájdalmasabb arca is. Az anyagi nélkülözésben éhezhetünk, szomjazhatunk és fázhatunk, érezhetjük magunkat kiszolgáltatva betegségeknek, ragadozóknak és mindenekelőtt a többi embernek. Ez a fajta nélkülözés a jelent szűkíti be.

Az ősember azonban, ha éhes volt, elmehetett vadászni, halászni és gyűjtögetni. Túl azon, hogy az ökológiai válság miatt egyre kevesebb a vadon élő állat és növény, ha ma valaki ezeket a módokat választaná táplálékszerzésre, azt orvvadásznak, orvhalásznak, vagy rablónak bélyegeznénk és börtönbe zárnánk. Ha behúzódna valahova melegedni, mint őseink, illegális házfoglalónak, vagy betörőnek neveznénk. Ha szerszámokat készítene, hogy megvédje magát, elítélnénk illegális fegyverviselésért.

Ma a szükségeltek legális kielégítésének csupán egyetlen módját fogadjuk el: a pénzért való vásárlást. Ahhoz pedig, hogy valaki törvényesen keresse meg a megélhetéséhez szükséges javak árát tanulni kell, ezzel javítva a munkaerőpiaci helyzetén. Csakhogy aki éhes, szomjas, esetleg beteg is, nem tud tanulni. Ha a környéken nincs iskola, nem tud tanulni. Ha kiégett, alulfizetett tanárok foglalkoznak vele eleve túl nagy osztálylétszám mellett, nem szerezheti meg az előrejutáshoz szükséges tudást. Ha nincsenek szülei, ezért magát kell megvédeni és fenntartani, nem tud tanulni. Ha vannak szülei, de nem tudnak gondoskodni önmagukról sem, neki a testvéreire is gondot kell viselni, nem tud tanulni. Ha már gyerekként munkát kell vállalnia, hogy a családnak legyen mit enni, nem tud tanulni, stb..

Így aki ma mélyszegénységben él, óriási hátránnyal indul a tehetősebb rétegek gyermekeivel szemben, miközben az ősidőkben közel sem volt hasonló mértékű ez a fajta vagyoni, hatalmi különbség a társadalmon belül. Ha pedig valaki ki akar törni a nyomorból, akkor ritka kivételektől eltekintve, vagy az élsport, vagy a bűnözés útjára kell lépnie, vagyis nagyon szűkek a társadalmi mobilitás lehetőségei és ez az, ami a szegénységnél is pusztítóbb. Ha nincs élelmed, attól csak éhes leszel, ha viszont nincs legális lehetőséged, hogy a helyzeteden változtass, az a reményt veszi el tőled.

Meggyőződésem, hogy a világ szegényeinek nem pénzre, élelmiszer- és gyógyszersegélyekre van elsődlegesen szükségük, hanem arra, hogy megengedjük nekik, hogy önfenntartó életet élhessenek. Ne vegyük el a földjeiket, hogy a saját élelmük helyett a mi hasznon növényeinket termesztessük rajta, vagy épp az ásványaikat bányásszuk ki onnan saját használatra. Ne szennyezzük a vizeiket az odatelepített gyárak mocskával. Ne irtsuk ki az erdőiket az ültetvényeink miatt, stb..

Ha mindemellett még a társadalmi felemelkedés esélyét is megteremtjük a hatékony oktatás, szociális ügy és egészségügy közreműködésével, az is nagyszerű, de ha csak hagyjuk őket élni és legális módon megteremteni az önfenntartásuk kereteit, az már véleményem szerint elég. Onnan már megszervezhetik önmagukat.

Napjainkban az élhető társadalmi környezet leginkább a nyugati közép és felsőbb rétegek sajátja, mindenki más számára legfeljebb csupán résnyire van nyitva az ajtó a felemelkedésre. Innen nézve pedig az ősközösségek általános anyagi szegénysége mégis kevésbé jelentett nyomort, mint a vagyonfelhalmozó társadalmakon belüli óriási vagyoni szakadék.

Ráadásul a gazdasági, jogi és politikai környezet révén ez a vagyoni egyenlőtlenség nemhogy csökkenne, helyette exponenciálisan nő. Vagyis egyre kevesebb ember kezében összpontosul minden vagyon, a középrétegek is lecsúsznak és afelé haladunk, hogy a világ 99,99% teljesen ki lesz szolgáltatva a maradék 0.01%-nak. Sőt, az ipari forradalom óta egyre gyorsuló ütemben veszik át gépek az emberek munkáját, a mai automatizációs hullám pedig azzal fenyeget, hogy hamarosan már a szolgáltató szektorban sem lesz szükség emberekre. Eddig ugyanis az elit annyiban mindig rá volt utalva a társadalom szegényebb tömegeire, hogy ők adták a munkaerőt és a vásárlóerőt a gazdagodásukhoz. De gondoljuk el, mivel járna, ha a tulajdon nélküli tömegek helyett gépekre bíznának minden munkafolyamatot! Ha minden vagyon az elité és a termeléshez sincs szükségük a többiekre, számukra értéktelen emberfelesleggé válik mindenki más.

Ha tehát a gyerekek érdekeit figyelembe véve nézzük ezeket a folyamatokat, azt látjuk, hogy nem csak a következő bejegyzésben tárgyalt klímaváltozás, de a vagyonkoncentráció, az automatizáció és az egyenlőtlenségeket felerősítő gazdasági és politikai keretek – vagyis a neoklasszikus közgazdaságtan, illetve a neoliberális és neokonzervatív eszmék – is „elveszik a jövőjüket”.

Eddig tehát a tágan vett élhető társadalmi környezetről, most pedig arra kérem az olvasókat, engedjenek meg nekem egy éles váltást! Sokat gondolkodtam azon, hogy a következő témát is ebben a bejegyzésben bontsam-e ki, vagy külön posztot szenteljek neki, végül úgy döntöttem itt szólok néhány szót a nem kívánt terhesség kérdésköréről.

A család a legszűkebb társas környezet, amelyben élünk, a család működése pedig a szülők fizikai és mentális „működőképességén” múlik és ebbe az is beletartozik, hogy milyennek élik meg magát a szülővé válást, illetve a szülőséget. Mikor gyerekek érdekéről szólunk a közbeszédben különösen gyakran és élesen szokott felmerülni az „élet védelme kontra női önrendelkezés” vita. Ennek eldöntésére nem vállalkoznék, már csak azért sem, mert szerintem lehetetlen.

A főként vallási, illetve konzervatív politikai meggyőződésből és személyes indulatokból a magzatok élete mellett kiálló személyeknek abban van igazuk, hogy tényszerűen az abortusz gyilkosság. A nők saját testük fölötti szuverenitását hirdetők, jellemzően feminista, radikális illetve liberális eszmeiség alapján arra világítanak rá helyesen, hogy egyben politikai kérdés is az, hogy kompetensnek tartjuk-e a nőket, hogy maguk is meg tudják ítélni, hogy tudják és kívánják-e vállalni a terhességgel és a szüléssel, illetve a szülővé válással járó fizikai, mentális, kapcsolati és szocioökonómiai változásokat, vagy sem. Magyarán a férfiakkal egyenrangú felnőttnek kezeljük-e a nőket, vagy sem.

Ebben a fajta kérdésfeltevésben tehát valójában arról vitázunk, hogy mit tartunk fontosabbnak a két fenti szempont közül. Előrebocsátanám, hogy nézetem szerint egy nem kívánt terhesség esetén sokszor nincsenek jó döntések, csak rossz, de minimum nagyon nehéz döntések közül válogathatunk. Arra gondolok, hogy tapasztalataim szerint az abortusz lelkileg megterhelő az anyának, a gyermek kihordása, megszülése, majd a róla való lemondás is traumatikus, de a nem kívánt anyaszerepben maradás sem feltétlenül kevésbé pusztító a többinél. Tovább bonyolítja a helyzetet, ha a gyermek nemi erőszakból fogant, ha fogyatékkal születne, ha az anya kiskorú, ha mentális zavarokkal küzd, vagy ha halmozottan hátrányos helyzetű. A legfontosabb üzenet, amit szeretnék átadni, hogy minden eset egyedi, külön mérlegelést igényel és már csak ezért sem szerencsés rá általános megoldást adni, egyrészt ezért eldönthetetlen a fenti kérdés.

Mert egészen más egy középrétegbeli házasságban élő anya helyzete, ahol már van két gyermekük és véletlenül „becsúszik” egy harmadik, mint azé a kábítószerfüggő hazulról elszökött kamaszlányé, aki olykor az utcán él, máskor fiúknál húzza meg magát és a testével fizet a szállásért. Vagy az a nő, aki háború sújtotta vidéken él és egyik nap megerőszakolják a katonák. Vagy aki súlyos betegen, mondjuk HIV fertőzöttként szembesül a terhességgel. Vagy, aki egyedülálló fiatal felnőttként azért költözik vidékről a városba, hogy diplomát szerezzen, majd pár héttel egy egyéjszakás kaland után döbbenten nézegeti a gyorsteszten a két csíkot. És ezeket az életből vett példákat még hosszan tudnám sorolni. Nem állítom, hogy bármelyik közülük könnyű helyzet lenne, csupán annyit, hogy mások a körülmények és mások a lehetőségek is, a döntés ettől még hasonlóan nehéz. A döntésen kívül pedig csupán egyetlen dolog közös bennük, a nem kívánt terhesség.

Ha a gyerek szempontjából nézzük a kérdést, talán még drámaibb a kép. Hisz nyilván nem érdeke, hogy abortálják, ahogy az sem, hogy a szülei eldobják, és az sem, hogy az anyja esetleg ne tudja lelkileg feldolgozni a szülővé válást és akár posztpartum depresszióval, esetleg pszichózissal küzdjön. Az árvaházak, illetve a nevelőszülői rendszer komoly fejlesztésével persze lehetne javítani az esélyein, ahogy egy a mainál kiterjedtebb és jobb minőségű mentálhigiénés rendszer is nagy segítség lehetne az akaratuk ellenére teherbe eső nők számára, hogy azt érezhessék, nincsenek magukra hagyva, van kihez fordulni, van honnan segítséget kérni. Ez utóbbi valószínűleg több nő számára is valódi kérdéssé tenné a gyermek megtartásának, vagy elvetetésének lehetőségét, talán kevésbé éreznék magukat egy szégyenteljes kényszerhelyzetben, amiből csak az abortusz jelenthet kiutat.

Ellenben biztosan nem segít a gyereknek, ha moralizálva elítéljük azokat a nőket, akiknek döntést kell hozniuk a nem kívánt magzatuk sorsáról, mert egyáltalán mérlegelik az abortusz lehetőségét! Amikor „megoldásként” az abortusz tilalmát javasolják, jellemzően talán nem veszik figyelembe, hogy a nem kívánt terhességeknek a kétségbeesett nők ilyenkor is gyakorta igyekeznek véget vetni. Vagyis nem csak az történik, hogy kényszerűségből több nem kívánt babát hoznak a világra, de a nem biztonságos, alternatív abortálási módok következtében sok nő meghal, megnyomorodik, vagy a magzatát sérti meg annyira, amitől a kicsi még nem hal meg, de fogyatékkal jön majd a világra.

Ahogy már mondtam, egy nem kívánt terhesség esetén nem igazán vannak jó, de legalábbis könnyű döntések. Vagyis logikusan gondolkodva azt mondhatjuk, hogy a nem kívánt terhességek megelőzése szolgálja legjobban a gyerekek érdekét. Igen ám, de a fogamzásgátlás, valamint a házasságon kívüli szexuális élet éppen a magzatok élete, a „gyerek érdeke” mellett kardoskodó – magukat jellemzően kereszténynek mondó – emberek számára megengedhetetlen, bűnös dolog. Pusztán azért, mert a Bibliából azt olvassák ki, hogy isten elítélően szólt ezekről 2000 évvel ezelőtt. Emiatt nem tartják megengedhetőnek az óvszer használatát a különben HIV-vel durván fertőzött és túlnépesedett fekete Afrikában, ami mindkét problémára középtávon orvosság lehetne, ahogy az ázsiai, vagy a latin-amerikai túlnépesedés sem lehet indok arra, hogy felülvizsgálják a nézeteiket.

Mert ha már a gyerekek érdekeinél és az élhető társas környezetnél tartunk, akkor érdemes kiemelni, hogy a túlnépesedés, ami élhetetlenné teszi nemcsak a társadalmi, de igen hamar a fizikai környezetet is, kicsit sem érdeke a gyerekeknek. A túlnépesedés pedig nagyon szorosan összefügg azzal, hogy a nők mennyire rendelkezhetnek a saját testük felett – a harmadik világ országaiban a nők minden vizsgálatban rendre kevesebb gyereket szeretnének, mint amennyit végül kénytelenek megszülni, mert sokszor nincsenek elérhető lehetőségeik a fogamzásgátlásra, és/vagy a terhesség megszakítására. Ezen a szinten látszik, hogy itt legalább annyira egy politikai vita zajlik a kérdésről, mint amennyire a gyerekek érdekeit valójában mérlegelnék. Ez a másik oka, amiért nem eldönthető az élet védelme/női önrendelkezés kérdése.

Összefoglalva tehát a gyereknek az az érdeke, hogy a nők és a férfiak reálisan mérlegeljék, hogy mennyi gyereket tudnak fölnevelni és mikor tudnak gyereket vállalni, a tágabb család, a lakókörnyezet és a társadalom pedig, jó, ha ebben segítséget, támogatást nyújt.

A következő bejegyzésben, ahogy többször ígértem, a fenntartható fizikai környezet és az ökológiai válság lesz a téma, már nem csak a gyerek érdekéből szemlélve a kérdést.

Minden időben akadnak olyanok, akik jogot formálnak rá, hogy eldöntsék, kik méltóak rá, hogy bizonyos tudásra szert tehessenek, bizonyos pozíciókba kerülhessenek, vagy bizonyos élethelyzetekbe beléphessenek. Nem kivétel ez alól a szülői alkalmasság kérdése sem. Míg egészen a legutóbbi időkig ez elsősorban a gyermekvédelemnek delegált feladat volt, addig ma a napi politika egyik kedvelt témájává vált.

A gyerek érdekére hivatkozva gyakran hangzik el az a mondat, hogy „a homoszexuális pároknak ne lehessen gyereke, mert rossz példát mutatnak a kicsinek és különben is cikizik majd ezért őket az osztálytársaik”. Ez az állítás azonban sok sebből vérzik, ha valóban a gyerek érdekeit nézzük, ugyanis a meleg emberek is a heteroszexuálisokkal azonos módon és mértékben tudnak „rendben lenni magukkal” – aminek a fontosságáról az előző bejegyzésben írtam –, képesek szeretetet és törődést mutatni a párjuk és a gyerekük felé, ahogy ugyanúgy lehetnek frusztrált, túlaggódó és túlóvó szülők is, stb. Ebből a szempontból a nemi orientáció irreleváns.

A példa, amit mutatnak valószínűleg semmivel sem jobb, vagy rosszabb, mint egy heteroszexuális szülőpár mintája, hisz az előbb említett minőségek mind megjelenhetnek benne. Csak akkor ítélhetjük el a melegek gyerekvállalását, ha maga a homoszexualitás az, amit elítélünk, de ekkor már nem a gyerek érdekeit nézzük, hanem moralizálunk egy ideológia mentén. Valószínűleg nem a szexuális orientáció alapján válik valaki alkalmassá, vagy alkalmatlanná a szülőszerepre. Másrészt a melegek praktikusan heteroszexuális szülőpárok mellett nőttek fel, hisz a közelmúltig ideológiai alapon fel sem merülhetett, hogy egynemű párok gyereket neveljenek, ha pedig igaz lenne, hogy a példa az, ami valakit meleggé tesz – már ha ez egyáltalán baj –, akkor ez egy nehezen magyarázható jelenség.

Egyébként éppen azért, mert csak viszonylag rövid ideje vállalhatnak a melegek gyereket és csak a világ igen kis részén, minden olyan kijelentés, ami a meleg párok mellett felnövő gyerekekre vonatkozik valójában tudománytalan. Hisz egész egyszerűen nincs elég „szivárvány családban” felnőtt gyerek ahhoz, hogy bizonyító erejű statisztikát lehessen csinálni arról, hogy miként hat valójában a szülők nemi orientációja a gyermekük fejlődésére.

Ennél némileg árnyaltabb az a kritika, ami a meleg férfi párokra vonatkozik, hogy egyrészt nem tudják szoptatni a gyereket, másrészt, mivel nem a testükben fejlődik a magzat, nem is alakulhat ki bennük a terhesség során az anya-gyerek kapcsolat, a kicsi viszont elszakad a biológiai anyjától, akár mert béranya hordja ki, akár, mert valamilyen okból megárvult. Való igaz, hogy mind a szoptatás, mind az anya fizikai közelsége fontos a kicsi számára több szempontból is. De ha ez a kapcsolat nem elérhető, még mindig a legjobb pótlék egy szerető, törődő örökbefogadó szülőpár, legyenek akár heteroszexuálisok, akár melegek.

Azután a cikizés, vagy kiközösítés, mint érv szintén sántít. A gyerekközösségek mindenkit cikiznek, aki csak kicsit is eltér az átlagtól, elég, ha a gyerekünk nagyon magas, vagy alacsony, nagyon kövér, vagy vékony, vagy épp vörös a haja – utóbbi saját tapasztalat. Az óvodás és kisiskolás korú gyerekek borzalmasan konformisták. Nem az a kérdés, hogy hogyan kerülhetjük el, hogy cikizzék a gyermekünket, hanem az, hogy hogyan készítsük föl rá, ha ez megtörténik, mit kezdjen vele – úgy, hogy közben lehetőleg ne váljon ő maga is agresszorrá. Egy meleg szülők mellett felnövő gyereknek ugyanúgy lehet színes konfliktuskezelési repertoárja, mint egy heteroszexuális szülőpár mellet felnövő társának. Ha azonban a gyerekek konformizmusát tartjuk normálisnak felnőtt korban is, akkor a szándékaink szerint szerveződő társadalom nagyon uniformizált, homogén és ettől igen kevéssé alkalmazkodóképes, rugalmatlan közösség lehet, ahol híján leszünk a kreativitásnak.

Társadalmi méretekben számomra az látszik, hogy minél bizonytalanabbnak, feszültebbnek és kiszolgáltatottabbnak érezzük magunkat a világ gyors és számunkra sokszor kedvezőtlen változásai miatt, annál többekben erősödik az igény a biztonság és az erő érzésének a megélésére. Mindez nagyon is érthető, azonban sokan ezzel párhuzamosan süllyednek vissza egy 5 éves konformista normarendszerének szintjére.

És miközben elutasítják a melegek szülőséghez való jogát a gyerek vélt érdeke mögé bújva, de valójában az előítéleteikre alapozva, sokszor észre sem veszik azokat az eseteket, amik valóban és bizonyítottan ártanak a gyereknek. Egy alkoholbeteg ember például alkalmatlan szülőnek, bizonyítottan és súlyosan traumatizálja a gyermekét akkor is, ha „csendes alkoholista, aki csak szépen elbóbiskol”. Mégsem követelik, hogy az alkoholistáktól vegyék el a jogot a gyerekvállalásra. Sőt, bár Magyarországon ez az egyik legelterjedtebb mentális zavar, nincs nemzeti stratégia sem a kezelésére, miközben a töredék annyi embert érintő kábítószer használatot tűzzel-vassal igyekszik visszaszorítani a kormányzat – ami, bár jelen formájában igen problémás, önmagában üdvözlendő, itt csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy ehhez mérten az alkoholfüggőséget sokkal komolyabb léptékben kellene kezelni.

Ha egy személy, aki mellesleg akár lehet alkoholbeteg is, fizikálisan erőszakos otthon, azt már „meglátja” a törvényhozás és a jelenlegi gyermekvédelmi szabályozás értelmében vagy az erőszaktevőt, vagy, sajnos gyakrabban a gyereket emelik ki a családból, megint a gyerek érdekére hivatkozva. És miközben bántalmazás esetén nagyon helyes, hogy az első lépés a bántalmazás ismétlődésének a megállítása, akár valamelyik családtag kiemelésével, ami utána történik, az nem ritkán köszönő viszonyban sincs a gyerek érdekével. Mint korábban írtam, minden gyerek legalapvetőbb érdeke az, hogy a szüleik mentálisan és lehetőleg fizikailag is jól legyenek. Ebből pedig az következne, hogy az erőszaktevőt pszichoterápiában kezelni kezdi egy team, kombinálva az egyéni, csoportos és esetleg gyógyszeres kezelést – utóbbit akkor, ha fennáll valamilyen gyógyszerezést igénylő mentális zavar, pl.: skizofrénia, mániás depresszió, súlyos kényszerbetegség, stb., illetve függőség.

Ehhez képest a rendszer számára fontosabb az erőszaktevő megbüntetése, kriminalizálása, mint a kezelése, pedig ez a személy továbbra is a gyerek apja/anyja és az is marad, bármi történjék is. Már csak azért sem merül föl a kezelés, mert ehhez nincs kiépítve a megfelelő intézményrendszer, a mentálhigiéné szinte mindenhol a világon az egészségügy mostohagyereke, hiába lenne rá óriási szükség és igény. Ez pedig a szempontunkból már csak azért is megdöbbentő, mert a gyerek érdeke a szülő mentális egészsége lenne azokban az esetekben is, ahol a szülő ugyan nem agresszív, de mentális zavarral él, ami, ha kezeletlen, szintén alkalmatlanná teszi a szülőségre.

A bajt csak tetézik, amikor nem az erőszaktevőt, hanem a gyereket emelik ki a családból, majd intézetbe zárják. Ettől egyrészt azt érezheti, hogy vele van a baj, ő csinált valami rosszat. Másrészt rengeteg vizsgálat bizonyítja, hogy az intézeti lét pszichésen, fizikailag és mentálisan is megnyomorító a gyerekeknek, elsősorban a nem megfelelő körülmények miatt: túl kevesen vannak, ezért túlterheltek a gondozók, akik nem ritkán ugyanezért ki is vannak égve, a pályára nem is feltétlenül alkalmasak, mellettük pedig a gyakran kontrollálatlanul hagyott különböző korú gyerekekből álló gyerekcsoportok sem biztosítanak ideális terepet a fejlődéshez, annál inkább az ismételt bántalmazáshoz.

A melegek szülői jogai ellen kardoskodókat azonban nem gyakran hallom azért felszólalni, hogy a mentálhigiénés ellátórendszert fejlesszük az árvaházakkal párhuzamosan. Sőt, nem ritkán éppen ők azok, akik a „bűnözők szigorú megbüntetését” szorgalmazzák – a korrekciót teljesen figyelmen kívül hagyva –, a halálbüntetés mellett is előszeretettel érvelve.

Végül ide kívánkozik még nekem a papi pedofília kérdése is. A homoszexualitást elítélő normák talaja ugyanis a legtöbb esetben a Biblia azon passzusa, ami a melegséget bűnösnek, rossznak kiálltja ki. Vagyis a hivatkozási alap egy több ezer éves, istennek tulajdonított irat, amit ráadásul úgy kanonizáltak a többi, istennek tulajdonított irat közül, hogy megfeleljen a zsinatok idején épp regnáló római császárok érdekeinek.

Hogy a szülők homoszexualitása árt-e a gyereknek azt, mint említettem, valójában nem tudjuk, azt viszont, hogy a szexuális bántalmazás árt, annál inkább. A katolikus egyház pedig évtizedeken – ha nem évszázadokon – át tudott arról, hogy bizonyos képviselői abuzálják a rájuk bízott gyerekeket. Ezt a tudást azonban nem a gyerekek érdekében használták föl, hanem az egyház tekintélyének megőrzését tartották szem előtt. Ahelyett, hogy feltárták volna az ügyeket, inkább az eltusolásán mesterkedtek – sokáig meglehetősen sikeresen –, a kompromittálódott testvéreiket pedig jellemzően nem távolították el a klérusból, csupán „speciális gyógykezelésre küldték”. Vagyis olyannyira tudatában voltak, hogy mi történik ezekben az esetekben, hogy egész rendszert dolgoztak ki arra, hogy az ügyekre ne derüljön fény, az érintett egyházi személyeket pedig „kikezeljék” a tévelygéseikből. Az áldozatokkal, vagyis a gyerekekkel ugyanakkor eközben nem törődtek.

A dolog egyebek mellett azért is igen problémás, mert egyfelől mai tudásunk szerint a pedofília nem kezelhető ki valakiből, az érintett papokat és szerzeteseket viszont a „gyógykezelés” után ismét gyerekek közelébe engedték… Nem nehéz kitalálni, hogy ennek gyakran újabb zaklatás és újabb „gyógykezelés” lett a vége. A pedofil papok és akár az egész egyház ellen valahogy mégsem szoktak hangosan tüntetni a melegséget elítélő polgártársak, mintha itt megint nem a gyerek érdeke lenne a fontos. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a pedofil személyeket a soraiban megtűrő egyház álláspontja a melegek szülői jogai tekintetében ettől automatikusan hiteltelenné válna, hiszen, mint többször is írtam, az egynemű szülők mellett való felcseperedés hatásairól valójában semmit nem tudunk. Azt mindenesetre jól mutatja, hogy a politikai érdek hogy tud egy csapásra a gyerek érdeke elé kerülni.

Visszakanyarodva az eredeti témához a szülői alkalmasság, lelki oldalról nézve érett személyiséget jelent, vagyis olyan valakit, aki nagyobb részt ismeri önmagát, önálló identitással bír, levált a szüleiről, képes a saját érzelmei szabályozására és képes érzelmileg intim kapcsolatok kialakítására a párjával, a barátaival, lehetőség szerint a származási családja tagjaival és a leendő gyermekével is. De ha őszinték vagyunk, a fenti felsorolásnak szinte alig akad ember, aki már a szülés pillanatában megfelelne, sokkal gyakoribb, hogy valaki a szülővé válás folyamatában, azzal párhuzamosan tesz szert ezekre a képességekre.

Ha azonban nem csak a gyerek mentális és lelki szükségleteiről beszélgetünk, akkor a legalapvetőbb fizikai szükséglet az élhető környezet iránti igény, a folytatásban erről lesz szó.

A gyerek érdekére való hivatkozás mind a pszichoterápiás üléseken, mind a közbeszédben érzékeny és sokszor fókuszba kerülő téma. Mindannyian valamilyen közösségből, többnyire családból, ritkábban intézeti, nevelőszülői környezetből jövünk és az ott látott minták és ott hallott ideológiák alapján valahogy mind tudni véljük, hogy mi kell a gyereknek, milyen „a normális nevelés”.

„A gyereknek az kell, hogy egész családban nőjön fel egy apa és egy anya, illetve a testvérei mellett, hogy egészséges példát lásson a felnőtt életéhez.” „A gyereknek csak szeretet adjunk és sok játékot, hogy szabadon kibontakoztathassa a tehetségeit.” „A gyerekeknek nagyfokú figyelemre van szükségük és arra, hogy minden az ő igényeik szerint legyen alakítva, különösen az első 6 évben, hogy egészséges személyiséggé fejlődjenek.” „A gyerekeknek szabályok, határok és pontos napirend kell, nem ismerik még a világot és a mi szigorú szeretetünk a mankó, hogy később el tudjanak igazodni benne.” „A mai, rohanó világ egy verseny, amiben könnyű lemaradni, ezért a gyerekünknek rengeteg fejlesztő foglalkozásra és különórára van szüksége, hogy bejusson a legjobb iskolákba, ahol jó kapcsolatot építhet ki a jövő vezetőivel – ki tudja, talán ő lesz az egyikük –, miközben jó papírokat is szerezhet és így biztos helye lesz a munkaerőpiacon.” „Mindenki annyit ér, amennyije van! Azzal tesszük a legjobbat a gyerekünknek, ha mindent megveszünk neki, amire vágyik és közben minél nagyobb örökséget halmozunk föl a számára.” „Istennek tetsző módon neveljük a gyermekünket, hogy jó, istenfélő ember váljon belőle, a hit a legfontosabb a lelki üdve számára!” „Sose üssük meg a gyereket!” „Soha ne veszekedjünk a gyerek előtt, adjuk meg a kicsinek a boldog és békés gyermekkort!” „Nehogy elkényeztessük a gyereket, még léhűtő, nyámnyila homokos lesz belőle!”

Mennyi féle, sokszor egymásnak is ellentmondó norma és a mögöttük meghúzódó eszmerendszerek! Azt tapasztalom, hogy mikor a gyerek és a család kérdése kerül napirendre, valahogy különösen hajlamosak vagyunk ragaszkodni megcsontosodott „igazságainkhoz” és egészen vakok vagyunk ezeknek az igazságoknak a következményire. A folytatásban éppen ezekre a következményekre szeretném ráirányítani a figyelmet.

A legtöbb fiatal szülő, akivel találkozom, a propagandaplakátokkal ellentétben nem vidáman mosolyogva éli meg a szülővé válás „nagy élményét”, hanem nyúzottan, ingerlékenyen húzza annak mindennapi igáját, amiért azonban újra és újra kárpótolja őket a gyermekük fejlődésének látványa. Szülővé válni egyszerre csoda, óriási felelősség és rengeteg lemondás, ami fenekestül felforgatja az addigi életünket. A hivatalos kép azonban egy habos-babos beállított, rózsaszín családi fotó, ahol mindenki boldog és ennek a képnek a többség vért és verejtéket nem kímélve igyekszik is megfelelni.

Ebbe a képbe pedig nem fér bele, hogy a leendő szülőknek kétségeik és félelmeik is vannak, nem csak vágyaik és örömeik. Nem fér bele, ha a csöppség érkezése után fáradtak, nyűgösek, pláne, ha olykor haragszanak a gyermekükre, aki zsinórban a 12-dik éjszakát bömböli végig és semmitől nem hajlandó lenyugodni. Nem fér bele a megsokasodó feszültség a szülőpár közt és a többnyire ezzel járó veszekedések, ahogy a friss nagyszülőkkel szembeni határhúzások harcai sem. Mert szinte mindenki jó anya és apa akar lenni, nagyon szeretne megfelelni a gyermeke minden vélt vagy valós igényének, a kapcsolódó családi normáknak és a társadalmi képnek, ami persze nem megy, mire jön a szorongás, a bűntudat, a szégyen és az önhibáztatás. Hiszen ilyenkor csak mi lehetünk a hibásak, sohasem a normákat kérdőjelezzük meg! Pláne, hogy „másoknak ez megy. Ők miért tudják jól csinálni, mi meg miért nem?”. Az önhibáztatás tehát az első ilyen következmény, a velejáró csökkenő önértékeléssel, csökkenő önbizalommal és negatívabbá váló énképpel együtt.

Ehhez képest a család- és párterápiás szakirodalomban a gyermekvállalást a legnagyobb normatív krízisnek tartjuk, ami csak eljöhet egy pár életében. Nem habos, nem babos, hanem krízis! Minden vonatkozó vizsgálat megerősíti, hogy a gyermekvállalás a nyugati kultúrában a párok számára egy válságos időszak, amitől megváltozik az anya teste és testképe, a szocioökonómiai helyzete, ahogy időlegesen kikerül a munkaerőpiacról és ezzel párhuzamosan a kenyérkeresés súlya jobban nehezedik az apára. A pár tagjai érzelmileg eltávolodnak egymástól, „bekerül közéjük a gyerek”, kimerültek és ingerlékenyek, a nő és a férfi napi rutinja egymáshoz képest egészen különbözővé válik, ahogy egyikük a gyerek és a háztartás, másikuk a már jól ismert munkahelyi környezet keretei közt éli mindennapjait, ami tovább növeli a távolságot. A párkapcsolattal való elégedettség jellemzően ekkor a legalacsonyabb és, ha a gyerek növekedésével párhuzamosan legkésőbb 9 hónap-1 év elteltével nem közelednek újra, mindez a kapcsolat tartós válságát eredményezi. Ugyanakkor az élettel való elégedettség is ilyenkor a legmagasabb a születés örömének hála és abban az esetben, ha ki tud alakulni egyfajta szülői bajtársiasság, sorsközösség, akkor a szülőpár közti kötődés is minden korábbinál erősebbé válhat.

A szülőség alternatív narratívája a hivatalos szólamokkal ellentétben éppen a nehézségeket és a lemondásokat domborítja ki, mintha a szülővé válás egy életfogytiglani önfeladás lenne, ahol már soha nem juthat idő önmagunkra. Innen nézve apának és anyának lenni egy olyan mókuskerék, amiből nincs kiszállás, és amiben nincs öröm, csak kötelességek. Akik ezt az álláspontot hangsúlyozzák ezzel meg is indokolhatják önmaguk és mások előtt, hogy esetlegesen miért nem váltak szülőkké. Innen nézve a szülői szerepről való lemondás a szabadság választását jelenti, ami csupa öröm és boldogság, a gyermektelenség elgyászolása pedig adott esetben meg sem jelenhet ebben a gondolatmenetben. Hiszen „minek gyászolni azt, ami amúgy is ennyire rossz lett volna?”

Ugyanakkor egészen biztos vagyok benne, hogy mindez azért is krízis, mert a mi kultúránkban féloldalas és ezért hamis képek élnek a közgondolkodásban a szülővé válásról, amiknek azután így vagy úgy, de próbálunk, csak igazán úgysem tudunk megfelelni, ahogy már utaltam rá. Másként mondva a társadalom nem készíti fel megfelelően a jövendő anyukákat és apukákat a szerepükre és arra, hogy ez mivel is jár, ahogy arra sem, hogy milyen, ha lemondunk a szülőségről.

Számtalanszor tapasztaltam, hogy mennyire megkönnyebbülnek a szülők, ha megengedjük, hogy beszéljenek a negatív érzéseikről és ezekkel együtt is érzünk. A gyerekvállalással normálisan együtt jár egy rakás félelem és kétség, nem is beszélve a kényelmetlenségekről. Egészen új élethelyzetbe kerülünk, amihez idő, mire alkalmazkodunk. Kinek több, kinek kevesebb, mert azt is fontos tudatosítani, hogy nem vagyunk egyformák!

A másik oldalról a gyermektelenség, főleg a nők esetben az önértékesség, a női identitás teljes megkérdőjelezését szokta hozni. „Ha nem tudok kihordani egy gyermeket, nem vagyok nő.” – hangzik gyakran az ítélet önmaguk felett. A tapasztalataim szerint pedig innen fölállni és újraépíteni az önképet legalább olyan nehéz, mint beletanulni a szülőszerepbe, kialakítani a szülői identitást.

A bejegyzés címében a gyerekek érdekeiről való gondolatokat ígértem, ha pedig a kicsik alapvető igényeiről beszélünk, a gyereknek a legfontosabb nem a sok törődés, idő, figyelem, szeretet, játék, nyugalom, szabály, vagy nevelő célzatú mondat, hanem az, hogy a szülei jól legyenek a saját bőrükben. Elsősorban lelkileg, másodsorban fizikálisan. Mert csak az a szülő fog tudni ráhangolódni a gyerekére, önfeledten játszani vele és minőségi időt együtt tölteni a kicsivel, aki önmagára is rá tud hangolódni és magában van jól. És mindez nem azt jelenti, hogy minden pillanatban jól kell lenni! Épp ellenkezőleg, lehet rosszul is lenni és ettől nem kell kétségbeesni, mert az a normális, hogy nem vagyunk egyfolytában jól. Amikor pedig épp nem vagyunk jól, akkor nem szerencsés azon töprengeni, hogy mit okozunk a gyerekünknek a szorongásainkkal/tartós rosszkedvünkkel, hanem úgy tekinteni a negatív érzéseket, mint figyelmeztetést, hogy ideje magunkra figyelni, magunkkal is törődni, nem csak a kicsivel.

Másrészt ez a megközelítés már csak azért is szerencsésebb, mint ha minden erőnket és időnket feláldozzuk a szülőség oltárán, mert a gyerek, ahogy cseperedik, 3 dologból tanul: 1.) Hogyan viselkedünk vele?, 2.) Hogyan viselkedünk magunkkal?, 3.) Hogyan viselkedünk a szülőtársunkkal?.

Azok, akik akár önmaguk elhanyagolása árán is szuperszülők próbálnak lenni, többnyire csak az első pontot ismerik fel és azt hangsúlyozzák. Ebben aztán vagy kiégnek, vagy a társukat idegenítik el és rekesztik ki végleg, elfordulva a férj/feleség szereptől, ami talán addig is nyűgös volt számukra – általában főként annak szexualitás része. Vagyis a gyerek számára ugyan mindenáron megadják azt a fajta figyelmet, amit ők jónak tartanak – és nem feltétlenül azt, amire a gyereknek valóban szüksége lenne –, közben pedig mutatnak egy olyan példát is, ami az első esetben önsanyargató és kegyetlen, a második esetben pedig egészen steril, deszexualizált – ilyenkor a hiányzó érzelmi intimitásigényt a gyerektől igyekeznek bezsebelni és nagyon nehéz lehet megengedni, hogy egyszer felnőjön és leváljon róluk. Ráadásul a gyereknek az utóbbi esetben alapélménye lesz, hogy választania kell a szülei között, nem szeretheti mindkettőt egyformán – ezt nevezzük a terápiákon lojalitáskonfliktusnak. Van, mondjuk a jó anya és a rossz apa, ha apát is szeretni meri a gyerek, az árulás anyával szemben és rosszabb esetben ez fordítva is igaz. Annál is inkább, mert egy ilyen „társ” mellett a kirekesztett fél, ha elég egészséges elválik, vagy minimum hűtlen lesz, rosszabb esetben alkoholba, drogba, esetleg betegségekbe „menekül”, amivel természetesen mindjárt egy másik mintát is kap a gyerek.

Apropó, különböző minták és nevelési elvek. Gyakran felmerül, hogy „közös nevezőt kell képviselni a gyerekkel szemben a nevelésről, a szülők nem mondhatnak egymásnak ellent!” Így a „közös nevezőért” – vagyis azért, hogy a másik kritikátlanul fogadja el az én elveimet, mert csak azok a jók – vérre menő küzdelmeket folytatnak egyes szülőpárok. A kicsi azonban nem hülye, csak gyerek! Akárhogy iparkodunk is, mivel különböző emberek vagyunk különböző háttérrel és különböző szülőszerepben, az a normális, ha a fiunk/lányunk 2 féle mintával találkozik, a miénkkel és a társunkéval és mindkettőhöz viszonylag hamar meg fog tanulni alkalmazkodni. Az mondjuk szerencsés, ha a gyerek előtt direktben nem mondunk ellent a másiknak, mikor nevelni próbál, vagyis ilyen értelemben nem csorbítjuk egymás szülői tekintélyét, egységfrontot alkotunk, de ettől még nem kell hasonulnunk egymáshoz.

A másik véglet, mikor a „ne veszekedjünk a gyerek előtt!” felkiáltással értelmezzük félre a harmadik pontot, mondván „a gyereknek minden körülmények között rossz, ha vitát, feszültséget tapasztal!” Ez kategorikusan nem igaz! Egyrészt a feszültségünket, ha igyekszünk nem mutatni, elfojtani, a gyerek akkor is megérzi, csak épp azáltal, hogy ez kimondhatatlan, mi pedig próbálunk úgy tenni, mintha minden a legtökéletesebb volna, később nem lesznek rá szavai, hogy megnevezze a saját feszültségét és eszközei sem, hogy kezelje azt. (Higgyék el, a pszichoterápiák jelentős része épp a gyerekkorból hiányzó érzelemszabályozási képességek fejlesztéséről szól!) Ezzel szemben, ha azt tapasztalja, hogy a feszültség is egy normális érzés, az élet része és mi magunk képesek vagyunk kezelni a saját feszültségeinket és reagálunk az ő stresszesebb állapotaira is, akkor ezt tanulja majd meg felnőve.

Másrészt a vita, a veszekedés is az élet része olykor. És egészen biztosak lehetünk benne, hogy felnőve a gyerekünk is fog majd veszekedni a párjával – előtte kamaszként meg többek közt velünk –, ezért ha kap rá repertoárt, hogy mit lehet kezdeni a konfliktusokkal, később még jól fog jönni neki. Persze nem mindegy, hogy milyenek azok a minták, amiket tőlünk lát. Ha mi magunk félünk a konfliktustól, például azért, mert „a szüleink folyton veszekedtek kiskorunkban” – és a veszekedések feszültségeit többnyire nem tudták feloldani, magukat megnyugtatni és kompromisszumokat találni –, ezért mindenáron kerülni igyekszünk az összeütközést, akkor a gyerek is megtanulja, hogy a veszekedés veszélyes, amitől félni kell. Ha a vitáinkat verekedéssel rendezzük le, akkor ne lepődjünk meg, ha a gyerekünk is agresszív lesz – és ilyenkor ne a videojátékokra, meg az akciófilmekre mutogassunk! Ugyanakkor, amennyiben a veszekedések utóbb megbeszélhetőek, tudunk megnyugodni, bocsánatot kérni és megbocsátani, akkor ezt adjuk tovább a következő generációnak is.

Összességében talán azt tudom mondani, hogy ha el tudjuk fogadni, hogy a negatív érzések is normálisak, hogy a legvadabb gondolatok is megjelenhetnek néha a fejünkben (pl.: „mikor így üvölt a gyerek az éjszaka közepén, legszívesebben kidobnám az ablakon.”) – viszont nem kell azokat tettekre váltani! –, akkor esély nyílik arra, hogy szeretettel legyünk önmagunk felé, ami megkönnyíti azt is, hogy többnyire szeretettel forduljunk a társunk felé és nagy eséllyel rá tudunk majd hangolódni a gyerekünk valódi szükségleteire is. Ha normáknak és szerepeknek próbálunk megfelelni, úgy viszont igen nehéz odafigyelni magunkra, az érzéseinkre, a vágyainkra és a hiányainkra, mert ekkor csak az a fontos, hogy „hogyan legyünk elég jók”, mintha azért bármit is tenni kellene, ahelyett az alapélmény helyett, hogy „elég jók és értékesek vagyunk” minden különösebb erőfeszítés nélkül is. Ha oda tudunk figyelni rá, a kisgyerekektől éppen ezt a fajta feltétel nélküli szeretetet tapasztalhatjuk meg.

A következő bejegyzésben a szülői alkalmasság, az „elég jó szülőség” kérdését járnám körül egy nem megszokott nézőpontból.

A blog nyitó posztjában még 2014-ben tabuk döntögetését ígértem, aminek a bejegyzések többségében igyekeztem is eleget tenni. A következő, egymáshoz csak lazán kapcsolódó írásokban arra vállalkozom, hogy ezt a szellemiséget továbbvíve górcső alá veszem a nyugati kultúra normarendszerének számos elemét, vagyis azt, hogy miről mit illik gondolni és ehhez képest mit szoktunk csinálni. De különösen az érdekel, hogy az illendő gondolkodási keretek hogyan szűkítik be a cselekvési terünket és milyen utakra, tévutakra visznek az életvezetésünkben, a megoldáskereséseinkben.

Mert a nyugati normarendszer következménye a klímaváltozás jelenlegi mértéke és üteme, a soha nem látott vagyoni különbségek szegények és gazdagok között, a sorozatos gazdasági válságok, a társadalomban igen széles körben elterjedt civilizációs betegségek, úgymint a depresszió, a szorongásos zavarok széles skálája, az autoimmun betegségek és a pszichoszomatikus betegségek sora. Lényegében úgy teszünk, mintha ezek pusztán zavaró mellékhatások lennének, amiket elég külön-külön orvosolni, miközben az ezeket eredményező normarendszereket örökérvényű igazságokként kezeljük, amikhez nem kell és nem is szabad hozzányúlni.

Amikor pedig valaki egyszerre érvel a gazdasági fejlődés, illetve a zöld politika fontossága mellett, mikor úgy teszünk, mintha az elmúlt korok erkölcsösebbek és jobbak lettek volna, mint a mai „züllött világ”, ami azonban, hogy-hogy nem, ezekből az „erkölcsös korokból” született, ha elítéljük az abortuszt, de egyben a fogamzásgátlást is, stb., akkor csak Besenyő Pista bácsi örökérvényű kérdését tudom föltenni: nooormális?!

De mik is azok a normák? Az én meghatározásom szerint a normák egyrészt arra vonatkozó szabályok, hogy miként kellene, és hogyan nem szabad élni, másrészt a normák többek puszta intelmeknél, egyben történetek is. Norma például, hogy „ne ölj!”, ami mögött több történet is megbújik. Az egyik arról szól, hogy az ember isten teremtménye és az élet adása, valamint elvétele isten kiváltsága, aki gyilkol, isten jogát bitorolja. Egy másik történet azt mondja, minden ember élete önmagában érték, aki egy másik emberrel végez, értéket pusztít el, ezért bűn hát az ölés. A harmadik történet arról szól, hogy az élet kioltása fájdalmat és szenvedést okoz, gyakran az áldozatnak is, de a szeretteinek mindenképp, és mert a fájdalom és a szenvedés rossz érzések a gyilkosság is rossz.

Azután ezekkel a történetekkel igazoljuk a norma jogosságát és megkérdőjelezhetetlenségét. A normákat ugyanis hajlamosak vagyunk axiómának, természeti törvénynek tekinteni, miközben a normáink kivétel nélkül kulturális termékek, vagyis emberek alkották azokat, csak ezt gyakran elfelejtjük.

A „ne ölj!” parancs mögött álló történetek mindegyike logikailag könnyedén megkérdőjelezhető: Létezik-e isten? Tudományosan nem nyert bizonyítást, tehát minimum vitatható, hogy van-e „odafönn valaki”, akinek a jogait a gyilkosság sértené. Egy sokszorosan túlnépesedett bolygón valóban tartható az a nézet, hogy minden emberi élet értékes? Pláne úgy, hogy minden korban és kultúrában nagyon látványosan vannak értékesebbnek és értéktelenebbnek, vagy akár egyenesen értéktelennek tartott emberek, vagyis a gyakorlat soha sehol nem igazolja vissza ezt a tézist, ami így inkább tűnik egy idealista óhajnak, mint természeti ténynek. A fájdalom és szenvedés ugyanolyan érzelmek, mint az öröm, vagy a hála, nem rosszabbak, vagy jobbak a többinél, csak megélni kellemetlen azokat. Az érzelmek, a kellemetlen érzelmek is természetesek, bizonyos helyzetekben mindnek van funkciója – nem az a normális, ha egyfolytában boldogok vagyunk, hogy egy másik normára utaljak –, vagyis a rossznak és kerülendőnek minősítésük meglehetősen önkényes.

Másrészt a gyakorlat oldaláról nézve nagyon is szoktunk ölni. És itt nem csak a háborúkra, zavargásokra, bűncselekményekre és családon belüli erőszakra gondolok, de sokszor ölünk azért is, hogy legyen mit ennünk. Csupán ez esetben nem emberekkel, hanem állatokkal és növényekkel végzünk – vagy végez valaki helyettünk az anyagi haszon reményében. Az a norma, ami csak a fajtársaink megölését tiltja, megint csak teljesen önkényes.

Emellett van, hogy véletlen balesetben öljük meg embertársainkat, amit mindig enyhébben ítélünk meg, vagyis csak a szándékos emberölés az igazán bűnös cselekedet. De még az sem mindig, mert önvédelemből, ha arányos, lehet ölni, háborúban egyenesen kötelesség, és akinek jól megy a gyilkolászás, azt hősnek kiáltjuk ki és ünnepeljük. Vagyis van egy csomó kiskapu a gyilkosság tabujának feloldására.

A norma mindig az uralkodó elit szándékait tükrözi, ezért ha pontosan fogalmaznánk meg a „ne ölj!” parancsot, akkor valahogy így hangozna: „csak akkor és úgy ölj embert, ahogy az elit elvárja és megengedi, a többi élőlény szabad préda, de csak a tulajdonjog figyelembevétele mellett”.

Ha pedig a természetet figyeljük, azt látjuk, hogy a gyilkolás egészen megszokott, mindennapos, mondhatnánk természetes dolog a túlélés érdekében. Tehát nem az ölés, hanem az ölés tiltása az, ami természetellenes – ez a mondat mellesleg a természetről alkotott történeteinkkel áll éles ellentétben.

De félreértés ne essék, nem a gyilkosság létjogosultságát akarom itt hangsúlyozni, még kevésbé buzdítanék bárkit is az ölésre, hiszen a normák nem eleve romlott ósdi dolgok, hanem a társas együttélés alapvető fontosságú építőkövei. A fenti gondolatmenetből épp az látható, hogy normák nélkül – többek közt – egymást öldöklő csürheként viselkednénk. Vagyis sokat nyerünk azáltal, hogy normák közé szorítjuk a megengedhető és az elvárt cselekvések körét. Ennek azonban ára is van!

Mint már utaltam rá, azzal, hogy megkérdőjelezhetetlen tényként fogadjuk el a normát és a mögötte álló történeteket, egyben nem csak viselkedéstípusokról, de bizonyos gondolatokról is lemondunk, azokat is rossznak, illegitimnek bélyegezve. Mindez addig nem is jelent gondot, amíg a normát életre hívó körülmények változatlanul fennállnak, csakhogy az élet egyik legalapvetőbb törvénye a folyamatos változás. Mikor pedig a valóság és a norma egyre távolabb kerül egymástól, hajlamosak vagyunk a normának hinni az érzékszerveink helyett és elkezdjük számon kérni embertársainkon a norma betartását – mivel nyilván egyre többen szegik azt meg. Más szóval ezt nevezzük moralizálásnak.

Ha például az erőforrások szűkössége miatt a túlélés csak egymás kárára lehetséges, akkor a „ne ölj!” parancsot biztosan lesznek olyanok, akik megszegik. Azután mikor a helyzet már elég válságos, persze ítélkezhetünk moralizálva a gyilkosságot választó emberek felett, de az erkölcsi diadalon túl ebből csak annyi következik, hogy ők túlélnek, mi pedig áldozattá válunk és az ő génjeik és normáik öröklődnek majd tovább, mert az adott környezeti feltételekhez azok álnak közelebb.

Egy másik példa a normák beszűkítő logikájára a mostani ökológiai válság érzékelése. Mivel a jelenleg uralkodó gazdaságra, közéletre, politikára és életvezetésre vonatkozó normáink születésekor még nem, vagy legalábbis széles körben nem volt ismert az emberi tevékenység klímára és ökoszisztémákra gyakorolt hatása, így a zöld szempontok még hírükben sincsenek jelen ezekben. A jó öreg megközelítésmódok pedig elavult, a klímaváltozással szemben érdemben kevéssé hatékony megoldásokat tudnak csak szülni.

Mert miközben már a saját bőrünkön is egyre többen tapasztaljuk az éghajlatváltozás káros következményeit és a témában szakértő tudományos közösség lényegében egységes a tekintetben, hogy ezt a válságot az ember tevékenysége idézi elő, mi még mindig azon iparkodunk, hogy növekedési pályán tartsuk a gazdaságot – mert a gazdasági növekedés jó, tartja egy később tárgyalt normánk. Másrészt még mindig minden emberi életet értékesnek tartva kutatunk a rák, az AIDS és más halálos betegségek gyógymódja után, illetve szorgalmazzuk, hogy számoljuk fel az éhezést és javítsuk az egészségügyi körülményeket világszerte, pedig a klímaváltozás jelenlegi szintje és mértéke legnagyobb részt a túlhajtott gazdasági növekedésből és a túlnépesedésből, illetve az azt kiszolgáló ipari mezőgazdaság térhódításából fakadnak, csak épp ezt a normáink nem engedik láttatni a többség számára. Így a rendszerszintű szembenézés és reformok helyett a szokásos megoldásainkat erőltetjük: „a technológia majd mindent megold!”, „a fogyasztók legyenek kicsit mértékletesebbek, ne autózzanak annyit, egyenek kevesebb húst, keressék az energiatakarékos termékeket és főleg kerüljék az egyszer használatos műanyagokat!”.

Ezekkel azonban önmagukban nem megyünk semmire, amit az elmúlt 60 év alatt számtalanszor bizonyítottunk is, de nem igazán bírunk belátni. Ehelyett, mikor valaki világos érveléssel és mérési adatokkal bizonyítja, hogy a gond magában a gazdaságban, illetve a demográfiai robbanásban van, erre végső ellenérvként azt vágjuk rá, hogy „ilyen az emberi természet” és „kezdjünk el felkészülni a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásra”. Vagyis megint egy olyan normatív történethez nyúlunk, ami segít megóvni magunkat attól, hogy változnunk kelljen, akár egy globális klímakatasztrófa árán is.

Szeretném hangsúlyozni, hogy itt sem a fenti normákkal van gond önmagukban, hanem azzal a ténnyel, hogy miközben a környezetünk változik, mi nem a normáinkon próbálunk változtatni az alkalmazkodás érdekében, hanem foggal-körömmel védjük a normák szentségét és sérthetetlenségét a valóságészlelés kárára. Kicsit olyan ez nekem, mint mikor egy király kivégezteti a rossz hír hozóját, de nem törődik érdemben magával a rossz hírrel.

Azután a normák kapcsán felmerül bennem még egy további probléma. Arra gondolok, hogy minél inkább képmutatók vagyunk, mert, mondjuk másoktól elvárjuk a normakövetést, mi azonban nem tartjuk magunkra érvényesnek a szabályt, annál inkább gyengítjük az adott norma erejét. Mikor például enyveskezű politikusaink sajnálkozva nyilatkoznak a polgárok körében tapasztalható gyatra adózási fegyelemről, akkor tökéletesen szemléltetik a fenti állítást a gyakorlatban. Mert a mondással ellentétben, hogy „amit szabad Lucifernek, nem szabad a kisördögnek”, a valóságban inkább az tűnik igaznak, hogy amire példát mutat a hatalmon lévő elit, azt tartja majd érvényes normának a társadalom jelentős része is. Ahelyett, hogy a „ne lopj!” parancs érvényesülne, az „úgy lopj, hogy ne bukj le!” mentalitás az irányadó.

Általánosságban vizsgálva a normákat, azt mondhatjuk, hogy minden korban és kultúrában az a gyakorlat, hogy a polgároknak ezek keretei között kellene boldogulniuk, ha pedig nem megy, akkor mindig az egyénnel van a baj, sohasem a normával. Vegyük a ma nyugaton uralkodó párkapcsolati normát, az élethosszig tartó, kötődésen és szerelmen alapuló monogám házasságot. Miközben a kapcsolatok jelentős része el sem jut a házasságig, az embereknek jellemzően több tartós kapcsolatuk van életük során, nem pedig egy élethosszig tartó. A frigyek durván 60%-a válással végződik, a leggyakoribb válóok a hűtlenség és a fennmaradó házasságokról sem tudjuk, hogy boldog párkapcsolatok-e, hogy van-e még bennük szerelem és kötődés, mégis, nem átalljuk azt képviselni, hogy aki ebben a rendszerben nem tud boldogulni, azzal baj van.

Ráadásul úgy, hogy tudjuk, a szerelem legfeljebb másfél-2 év után elmúlik, valamint aki nem biztonságos kötődési mintát hoz a családjából, annak nagyon nehéz lesz egy életen át kitartani valaki mellett. Tudjuk továbbá, hogy csak a szerelem idején „alapértelmezett” attitűdünk a hűség, máskor inkább kalandot keresnénk. Történelmi tény, hogy a házasság egy két család között köttetett jogi, gazdasági és politikai szövetség volt egészen kb. a 20. század második harmadáig, szó nem volt benne kötődésről és szerelemről és az intézmény még ma is részben egy gazdasági szerződés – csak ezt az aspektusát már kevésbé szeretjük kidomborítani, mert nem romantikus. Azóta pedig nem telt el elegendő idő, hogy a polgárok maguktól alkalmazkodjanak az új normához, miközben az állam sem készíti fel őket arra, hogy miként is kellene ilyen módon „boldogan élni”. Eszközöket és használati utasítást tehát nem adunk az élethosszig tartó, kötődésen és szerelmen alapuló monogám házassághoz, csak normákba oltott elvárásokat, amik így viszont a többség számára tarthatatlanok.

Amikor pedig a fenti tényeket látják a normaalkotók, akkor ahelyett, hogy a normákat kérdőjeleznék meg, vagy a betarthatóságukhoz szükséges segítség megadásán fáradoznának, hajlamosak annyit mondani, hogy „ez egy züllött, erkölcstelen kor”. Ez pedig azon túl, hogy nem igaz – hisz bőven van bizonyíték arra, hogy a megelőző korokban sem voltak hűségesebbek, nagyobb arányban biztonságosabban kötődők, vagy szeretettelibbek az emberek, mint ma, csupán tilos volt a válás, így elválni nem tudtak – egy újabb példa a moralizálásra.

A folytatásban egy sokszor hivatkozási alapként használt normakört, „a gyerek érdekét” teszem majd kritikai boncasztalomra, remélem, sokakat együttgondolkodásra ösztönözve.

Kamaszként a rock zene vonzott, a rockerséggel pedig együtt járt a lázadás is. Lázadtam a rádióbarát slágerek ellen, a divat ellen, az „átlagosság”, vagyis a konformizmus ellen, a hurráoptimizmus ellen, ami ezt a világot a létező világok legjobbikaként igyekszik láttatni elhazudva a nehézségeket és a problémákat. Lázadtam a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok ellen, illetve a szűklátókörű, hazug és demagóg politikusok ellen, de leginkább az alkalmazotti léttel járó „kispolgári” életforma ellen lázadtam, amit soha nem akartam élni. Fekete, zenekaros pólókban jártam, hosszúra növesztettem a hajamat, bakancsot hordtam és a rocker imázs többi kliséjét is beszereztem, mint a nyakláncok, felvarrók, sapkák, fejkendők, stb.

Tizenévesen persze még nem láttam rá, hogy mindezzel ugyanúgy egy trendet, egy divatot követek, csupán nem a mainstreamet. A zsebpénzemből erre a szubkultúrára szakosodott cégeket támogattam, mikor megvásároltam a lázadó rockerség kötelező kellékeit. Lényegében csak megvettem egy előre gyártott életérzés „alapdarabjait”, amitől kívülállónak, különlegesnek érezhettem magam abban a hitben, hogy lázadok a nagybetűs „Rendszer” ellen. Pedig a rock, akárcsak a többi lázadó zenei és szubkulturális irányzat, mint a metal, a punk, a rap, vagy épp a skin headség csak addig szóltak valóban a lázadásról, amíg valaki nem látta meg bennük a profitot és nem kezdett pénzt csinálni valamelyikből. Mára a legvadabb, legextrémebb külsőségeket felvonultató és a legszélsőségesebb ideológiákat a zászlajukra tűző zenék és zenekarok köré szerveződő szubkultúrák is termékekké szelídültek a „szabad” piacon, amiket – többek közt – a fast fashion márkák gátlástalanul ki is használnak. Ami egykor devianciának számított, mára tömegcikké vált. Ha tetszik, a kapitalizmus megvette kilóra és így megölte a valódi lázadást.

A rocker imázs kellékeit azóta rég magam mögött hagytam – bár még mindig rockot hallgatok és rock zenekarban játszom –, a rendszer ellen való lázadás, mint attitűd azonban valahogy máig nem tudott kiverődni a fejemből. Talán azért sem, mert a jelenlegi világrend terméke az egyre gyorsabb ütemű, mindannyiunkat veszélyeztető klímaváltozás, a gazdasági válságokkal és az egyre súlyosbodó vagyoni szakadékkal a felső egy ezrelék és mindenki más között, hogy az adatkoncentráció révén óriási hatalomra szert tevő tech cégekről már ne is beszéljek. Vagyis a rendszer tényleg rosszul működik mindazok számára, akik nem dollármilliárdosok, vagy legalább nem dollár milliomosok – sőt, a klímaváltozás miatt még az ő utódaik számára is.

Amikor ennek a bejegyzésnek a megírásán gondolkodtam, egyetlen kérdés járt a fejemben: Hogy lehet ténylegesen lázadni a 21. században? A válaszhoz pedig egy pszichoterápiákon használt alapszabályt hívtam segítségül, ami azt mondja ki, hogy terapeutaként mindig csináljuk az ellenkezőjét annak, amit a kliensünk csinál. Ha ebben az esetben a kliens maga a „Rendszer”, vagyis a jelenlegi gazdasági, politikai, jogi és társadalmi berendezkedés, akkor erre a kérdésre igen sokféle válasz adható.

Ma nem akkor lázadunk igazán, ha valamilyen durva metal banda logóját, egy pentagrammot, vagy akár egy horogkeresztet állítunk be háttérképnek az okos telefonunkon, hanem, ha nincs okos telefonunk, sőt, semmilyen okos eszközünk sem. Ha nincs bankkártyánk és bankszámlánk, minden fizetést készpénzben intézünk, higgyék el, az ismerőseink jobban meglepődnek, mintha kitetováltatjuk a karunkat. Attól kevésbé számítunk deviánsnak, ha vad, rendszerkritikus punkot hallgatunk az autónkban, mint ha nincs is autónk, se más járművünk, esetleg egy biciklin kívül. Ha kemény kommenteket írunk a közösségi média felületeire az sokkal konformistább, mintha nem is regisztrálunk ezekre. Ha nem követjük napi szinten a híreket, ha férfiként nem nézzük a profi sport közvetítéseket, ha egyáltalán nincs TV-nk, se rádiónk, ha nem járunk távoli helyekre nyaralni, ha nőként lemondunk a sminkről és az egyéb piperékről, ha kerüljük a gyorséttermeket és a fast fashion üzleteket, illetve úgy általában a plázákat, ha nem szedünk vitaminokat, ha nem vagyunk alkalmazottak, az mind egy-egy kis lázadás. Ha pedig ezt mind egyszerre nem tesszük, akkor kimondottan lázadó életet élünk, ugyanis lényegében a szükségtelen fogyasztásról és a pénz- és tárgy központú értékszemléletről, a „sorba való beállásról” mondunk le ilyenkor. És hogy ez miért lázadás? Mert a korunk alapértékeivel és alapvető normáival megyünk szembe.

A 21. század elejének „nyugati” társadalmai ugyanis attól, hogy nagyobb részben magukévá tették a hagyományos liberalizmus – és a kapitalizmus – alapelveit nem lettek kevésbé normatívak, mint a megelőző korok társadalmai, vagyis nem szabadultunk föl a normák alól, ahogy nem lettünk kevésbé prűdek és álszentek sem. A normaszegőket, ha a legtöbb esetben nem is vetjük tömlöcbe, nem égetjük el máglyán, vagy nem száműzzük, attól a közösségeink még szankcionálják a maguk módján az efféle különcségeket. (Természetesen a normák egyáltalán nem rossz dolgok, sőt, nem is tudnánk közösségben élni nélkülük, csak az nem mindegy, hogy mi a normák tartalma, mennyire követik le a gyakorlatot és mennyire vesszük szigorúan a betartásukat és betartatásukat.)

A deviancia szó, amit nem is olyan rég, még a bakancsos, hosszú hajú, zenekaros pólót viselő fiúkra és hasonlóan öltöző lányokra is használt a többségi társadalom valójában csak annyit jelent, hogy eltérő, vagyis az „átlagtól” eltérő. Aki „deviáns” az nem szükségképpen beteg, vagy bűnöző, egyszerűen csak eltér attól, amit átlagosnak és ezért normálisnak gondolunk egy társadalomban – bár attól, hogy annak gondoljuk még egyáltalán nem biztos, hogy a gyakorlatban valóban az az átlagos, lásd például a hűség-hűtlenség normáját. Ennek illusztrálásához a saját szakterületem, a párkapcsolatok világából hoznék néhány példát.

Ha felvállaltan a szingliség mellett döntünk, vagyis elutasítjuk a párkapcsolatban élés normáját, akkor bizton számíthatunk néhány megvető pillantásra, de talán legalább ennyi megértésre is – mivel a szingliség megítélése pozitív irányba változott, nem kis részben a Szex és New York című sorozat hatására. Ha viszont emellett promiszkuusan is élünk, vagyis a „szabad szerelem” eszméjét igyekszünk kiteljesíteni, akkor nőként hamarosan gazdagodni fogunk a céda jelző valamelyik szinonimájával, míg ha férfiként teszünk ugyanígy, eleinte a macsó címkével büszkélkedhetünk, egy bizonyos kor után azonban a sokkal kevésbé hízelgő szoknyabolond, vagy vén nőcsábász titulus birtokosai leszünk.

Ha párkapcsolatban vagyunk ugyan, de nem monogám, hanem nyitott kapcsolatban, az talán még az előbbinél is nagyobb „bűn” sokak szemében. Hasonlóan a melegség felvállalásához a „poli” kapcsolat coming outja sem könnyű, emberi kapcsolatok szakadhatnak meg miatta, akár a családunk bizonyos tagjai ki is közösíthetnek, mert nem „normális” életet élünk. Ha mindezeken túl még azt is felvállaljuk, hogy biszexuálisak vagyunk, az már tényleg a vég! Ekkor sem a meleg, sem a hetero közösségtől nem számíthatunk sok együttérzésre, mert amit legtöbbször kapni fogunk, az a következő mondat: „döntsd már el végre, hogy kikhez vonzódsz!”. Mintha a mindkét nem iránti szexuális vágy nem lenne legitim, választható opció, aki biszexuális, az csak bizonytalankodna. A dolog a monogámia normája felől nézve persze könnyen érthetővé válik: aki biszexuális, ha ki szeretné teljesíteni a vágyai teljes repertoárját, azt eleve csak nem monogám formában teheti.

És hogy mi a korunk megoldása arra, ha valaki nem fér be a normák szabta skatulyákba, azokon belül maradva többnyire frusztrált és nem boldog? Egyszerű, csináld nyugodtan, csak tartsd titokban! Így meg is érkeztünk az álszentséghez. A dolog abszurditását talán a Boston Legal című amerikai sorozat két ügyvéd szereplője szemléltette számomra a legnagyszerűbben. Egyikük megkérdezte a kollégáját, hogy hogyan lehet valaki republikánus meleg férfiként, mire a másik a következőt felelte: „otthon nyugodtan lehetsz meleg, ha közben nyilvánosan elítéled a homoszexuálisokat.”

De visszakanyarodva a fogyasztás és a pénz- és tárgyközpontú szemlélet, vagyis a kapitalizmus alapértékeinek az elutasításához, az önkéntes egyszerűsítés, mint irányzat valami nagyon hasonlót képvisel. Persze lehet ennél finomabban és extrémebben is lázadni. Ha fogyasztóként tudatosakká válunk, utána olvasva azoknak a tárgyaknak és szolgáltatásoknak, amiket használunk és, mondjuk számon kérjük a gyártókon a minél kisebb ökológiai lábnyomot, illetve a munkások tisztességes bérezését, akkor is szembe megyünk a ma uralkodó szemlélettel, de kissé kevésbé radikális formában. (Ide tartozik az is, ha nagy nemzetközi termelési láncok helyett kis, helyi cégek termékeit vesszük akkor is, ha drágábbak és több utánajárást igényel a beszerzésük.) Ahogy finomabb formában akkor is lázadunk, ha birtoklunk ugyan okos eszközöket, de meglehetős tudatossággal, célzottan és mértékletesen használjuk azokat. Lázadunk, mert nem két kézzel, önként szolgáltatjuk magunkról az adatokat.

Extrémebb formája a lázadásnak, ha lemondunk a városi létről és önfenntartó életmódra berendezkedve magunknak termeljük az ételt a permakultúra elvei mentén, valamint mi készítjük a saját ruháinkat és eszközeinket, vagy cserekereskedelem formájában más, hasonlóan önfenntartásra berendezkedett emberektől szerezzük be azokat a saját terményeinkért/termékeinkért cserébe. Vagyis, ha teljesen lekapcsolódunk a nagy ellátórendszerekről és a „civilizációból kivonulva” az eddigieken túl magunknak termeljük az energiát, saját kútból vesszük a vizet és saját hatáskörben oldjuk meg a szemetünk újrahasznosítását, illetve a szennyvizünk kezelését, továbbá helyi kisközösségekbe szerveződünk a többi hasonlóan gondolkodó emberekkel. Ez az ökopolitika egyik irányzata.

De a kamaszkort magam mögött hagyva azt is megtanultam, hogy egyrészt a lázadás sok esetben egyáltalán nem konstruktív dolog. Például az erőszak tabujával való szembemenés, az önbíráskodás, a vandalizmus és a garázdaság, bár normaszegések, de semmiképp sem nevezném őket előremutató gyakorlatoknak. Másrészt arra jutottam, hogy a valami ellen való lázadás mindig bukásra van ítélve. A fenti példánál maradva, ha ma mindenki lázadó módon önkéntes egyszerűsítene, illetve jó páran az ökopolitika említett útját követnék, akkor nem egy szép új világ jönne el, hanem egy óriási gazdasági világválság. A gazdasági, pénzügyi modell lecserélése nélkül ugyanis semmi nem fog érdemben változni, ezt pedig csak alulról építkezve lehetetlen megtenni. A neoliberalizmus és a neokonzervativizmus helyett szükség van egy zöld szempontokat sokkal inkább hangsúlyozó ideológiai fordulatra a politikai mainstreamben, a gazdaságban pedig a neoklasszikus közgazdaságtan szemléletét kell a környezetterhelést is figyelembe vevő új paradigmára cserélni, ha nem csak a jelenlegi rendszer ellen lázadnánk, de egy fenntarthatóbb jövőért is szeretnénk tenni. Ugyanígy, ha a párkapcsolatok világában ezúttal nem régmúlt korok értékeiből önkényesen összegyúrt normák betartását várnánk el a polgároktól, hanem a normákat igazítanánk a gyakorlathoz, akkor egy sokkal őszintébb és nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb közösségben élhetnénk – persze ekkor is lennének bőven szenvedést okozó nehézségeink, mert azok is az élet részei. De mindez már nem a rendszer elleni lázadás, hanem a rendszer belső megváltoztatásának témája.

A bejegyzés sorozat eddigi részeiben körbejártam azokat a tényezőket és folyamatok, amik hatalomra segítik a demokratikus viszonyokat lebontó populista vezetőket és rendszereket. Mert tájékozatlan, szervezetlen és passzív, a közélettől elzárkózó tömegek, illetve a társadalmon belüli vagyoni egyensúly drasztikus elbillenése nélkül ma nem lehetne elnök Valgyimir Putyin, Recep Tayyip Erdogan, Jair Bolsonaro, Nicolás Maduro, vagy épp Orbán Viktor. Ha nem szőné át egyre jobban az életünket a kevesek kezébe óriási adatkoncentrációt és így hatalmat adó információs technológia, vagy legalább ha jobban megértenénk és képesek volnánk tudatosabban használni azt, nem kerülhetett volna hatalomra Donald Trump és a britek jó eséllyel nem szavazzák meg a brexitet.

De félreértés ne essék, az úgynevezett nyugati, demokratikus országok sem teljes mértékben demokráciák, mint ahogy a populista vezetők imént felsorolt és nem is teljes névsora sem nyílt diktatúrákat takar. Közelebb áll a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy a demokrácia és a diktatúra nem egyszerűen két egymást kizáró kategória, hanem egy tengely két végpontja és ezen a tengelyen helyezhetjük el azokat a hibrid rendszereket, amiket liberális képviseleti demokráciaként, részvételi demokráciaként, illiberális demokráciaként, stb. szoktunk emlegetni. Egy állam annál demokratikusabb, minél aktívabbak, szervezettebbek és tájékozottabbak a polgárai és a hatalmon lévők minél inkább törekszenek velük a párbeszédre, a hatalom közös gyakorlására. Utópisztikus esetben képviseleti demokráciában a polgárok a választott képviselőiken keresztül, velük konzultálva gyakorolják a hatalmat, részvételi demokráciában még direktebb módon, saját civil szervezeteik révén is részt vesznek a parlamenti munkában, míg közvetlen demokrácia esetében mindenki minden kérdéshez közvetlenül, képviselet nélkül szólhat hozzá és szavazhat róla.

Ezzel szemben az egyszerűség kedvéért illiberális államok gyűjtőfogalom alá sorolható rendszerekben a polgárok nagyobb részt képviselőkre bízzák az állam irányítását, lemondanak arról, hogy legyen érdemben ráhatásuk a közügyekre, mivel a tekintélyelv alapján választott vezetőik úgyis „jobban értenek hozzá”. Egyszersmind a polgárok függenek is az államtól, az uralkodó párttól és a vezetőtől, kisebb-nagyobb mértékben gondoskodást és iránymutatást várnak ezektől. Ugyanakkor mind a 4 említett modellben közös pont, hogy a hatalmon lévők a legitimitásukat a nép támogatásából, ha tetszik, szeretetéből nyerik, nem pusztán erőszakkal, terrort alkalmazva tartják azt fenn. Bár Putyin, Erdogan, vagy épp Maduro nem ritkán nyúl erőszakos eszközökhöz, így Oroszország, Törökország és Venezuela joggal nevezhető diktatórikusabb államnak a többi populista vezető illiberális rendszereinél, rájuk is igaz azonban, hogy mindmáig nagy tömegek támogatják a hatalmukat – legkevésbé Madurot –, így (még) egyiket sem nevezhetjük klasszikus diktatúrának, ami egyenlő a kizárólag erőszakkal fenntartott zsarnoksággal. És ennek kapcsán felmerül a demokrácia egy újabb paradoxona, mi van akkor, ha a nép maga akar diktatúrában élni, ha önként választja az önkényt? – mert ma, az illiberális demokráciák virágzása idején éppen ezt láthatjuk.

Amikor a bejegyzés sorozat előző részeiben a demokratikus berendezkedés válságáról írtam, akkor nem csupán a populista vezetésű illiberális államokra gondoltam, hanem a liberális demokráciák válságára is, mivel úgy hiszem, hogy, amennyiben a világ aktuális kihívásaira nem adnak a választók többsége számára megfelelő válaszokat a hagyományos pártok, akkor a ma még liberális demokráciaként számon tartott országokban is csak idő kérdése, hogy populista demagógok vegyék át a hatalmat – lásd például a brit demokrácia brexit okozta csődjét, vagy Trump választási győzelmét. Ide kapcsolódik a demokrácia egy további paradoxona is: nagy kérdés, hogy az inkább demokratikusnak nevezhető államok és politikusok fel tudnak-e úgy lépni a demokrácia védelmében az azt széttrollkodó populistákkal szemben, hogy közben nem számolják föl ők maguk a demokráciát? – lásd az internet szabályozásának kérdést, vagy a mindenféle különleges jogosítvánnyal kibővített szükségállapotra vonatkozó törvényeket.

Ebben a bejegyzésben ugyanakkor főként a populistának nevezett rendszerekre szeretnék koncentrálni, mert a demokrácia lebontásának munkáját közjogi értelemben végül mindig a populista politikusok végzik el. Ők azok, akik Montesquieu elveivel szemben a hatalmai ágakat nem szétválasztják, hanem egyesítik, akik olyan alkotmányt írnak, ami a saját uralmukat tartósítja és legitimálja, akik a polgárokat nem fölvilágosítani, hanem elbutítani igyekeznek, hogy lojális támogatókként álljanak mögöttük, ne kritikus tömegként velük szemben, és akik különféle eszközökkel ellehetetlenítik az ellenzéket, a választásokból és a parlamenti munkából is lényegében valós tét nélküli show-t, bábszínházat csinálnak.

Ugyanakkor látni kell azt is, hogy ezek a rendszerek többségében – talán ez alól csak Venezuela és Törökország kivétel – nagyon hatékonyak a rövidtávú gazdaságpolitikában, mert a világgazdaság elitjét olykor még jobban kiszolgálják, mint a liberális demokráciák. Rengeteg építkezés, fejlesztés, jó GDP adatok, látványos eredmények, amiből azonban főként csak a felső 1-10% profitál, hisz az előbbiekkel párhuzamosan a társadalmon belül gyorsan növekvő vagyoni egyenlőtlenségek és több esetben a környezetvédelmi szempontok figyelmen teljes, vagy részleges kívül hagyása jellemzi az illiberális államokat.

A másik közös pont, hogy ezek a rendszerek tudnak a leggyorsabban reagálni válsághelyzetekre, mint amilyen a 2015-ös menekültválság volt Európában, vagy a jelenlegi Amerikában. Ráadásul, mivel a liberális demokrácia játékszabályait magukra nézve nem tartják érvényesnek, ezért olyan megoldásokkal is előállhatnak, amik egy klasszikus demokráciában botrányhoz vezetnének – lásd kerítésépítés. Éppen ezért, a hagyományos politikusokból és ideológiákból kiábrándult tömegek számára vonzónak, bátornak tűnhetnek ezek az intézkedések és vezetők. És miközben a konkrét válsághelyzetre adott radikális válasz önmagában tűnhet jónak, a vele csomagban kapott, a diktatúrához közelebb álló illiberális rendszer már nem feltétlenül. Hogy ezt egy könnyen érthető, de kissé demagóg mondattal érzékeltessem: Rendben van, hogy Orbán Viktor megvéd a migránsoktól, de ki véd meg Orbán Viktortól?

A hazai kiszólás nem véletlen, a továbbiakban a magyarországi illiberális demokrácia példáján keresztül szeretném kicsit közelebbről is megszemlélni egy ilyen berendezkedés természetét és működését. Ugyanakkor fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy bár mindenütt vannak helyi sajátosságok, mikor Orbán rendszerén keresztül vizsgálom az „illiberalizmust”, akkor egy világtrendről írok, amibe belesimul a hazai gyakorlat is. Vagyis nem egy zárványról, furcsa hungarikumról, vagy a kor normáival szembenő  modellről van szó, ahogy azt néhányan állítják, hanem egy világjelenségről.

Mivel a populista rendszer alapja a széleskörű népszerűség, ezért a populista vezetők mindig pragmatikus emberek, akiket kizárólag az érdekel, hogy miként tudnak elegendő szavazatot szerezni a hatalom megragadásához és megtartásához.

Nincs ezzel másként Orbán Viktor sem. Bár ma keresztény-nemzeti politikus képében tetszeleg, de ideológiáját úgy változtatja, ahogy azt a szavazatmaximalizálás érdeke megkívánja. Vagyis az, hogy mikor, mi számít „kereszténynek és nemzetinek”, a pillanat szükségszerűségeitől függ, így a NER is tele van ellentmondásokkal. Például, simán megfér benne egymás mellett a keresztény értékek, a szeretet hangsúlyozása és közben Ferenc pápa menekültekkel kapcsolatos intelmeinek teljes figyelmen kívül hagyása, a bevándorlókkal szembeni gyűlöletkeltő politizálás, vagy a NATO-beli szerepvállalás erősítése az Amerikának való udvarlással és ezzel párhuzamosan az orosz titkosszolgálat beengedése Magyarországra, vagy az Uniónak való hálálkodás a támogatásokért és az EU tagság fontosságának hangsúlyozása, illetve Brüsszel ostorozása, stb.

Hogy mennyire csak a hatalom megtartása a lényeg, arra talán a legszemléletesebb példa a net adó, a vasárnapi boltzár, vagy a budapesti olimpia ötlete, amiket simán elvetett a kormány, mert úgy ítélték meg, hogy az ezekkel szembeni tiltakozás már a szükséges népszerűségüket veszélyeztetheti. Orbán és kollégái ugyanis rájöttek, hogy egy képviseleti demokráciában csak az a lényeg, hogy „nálad legyen a hatalom”. Mindegy, hogy milyen ideológiát tűzöl a zászlódra, hogy amit mondasz igaz és átgondolt-e, vagy sem, mert csak akkor tudsz bármit megvalósítani, ha te vagy hatalmon. Ha pedig a polgárokat jobban érdekli a szavazófülkében, hogy ki iránt mit éreznek, mint, hogy ki mit képvisel, akkor nem kell választási program, csupán az a fontos, hogy téged jobban szeressenek, vagy legalább kevésbé utáljanak, mint az ellenfeleket. Aztán, ha nyertél, még mindig ráérsz kitalálni, hogy mit kezdj a hatalommal.

Mint minden populista vezető, Orbán is úgy szerzi meg a kellő számú voksot, hogy ellenségképeket mutat a tömegnek, akikkel szemben védelmet ígér, vagyis a választók félelmeire épít. Amíg ugyanis jobban félnek Brüsszeltől, a migránsoktól és Soros Györgytől, mint tőle, addig semmi nem veszélyezteti érdemben a hatalmát. Ma az ellenzék épp ezért kezdi ugyanezt a receptet alkalmazva Orbánt megtenni közös ellenségnek (O1G), aki ellen össze lehet fogni. A következő választások eredményét nagyban az határozza majd meg, hogy hányan tartanak az egyik és hányan a másik „főgonosztól” – már akkor persze, ha ÁSZ bírságokkal és egyéb adminisztratív eszközökkel végleg el nem lehetetlenítik közben az ellenzéki pártokat.

Mellesleg a félelemre építeni azért is kifizetődő, mert a félelem beszűkíti a tudatot és védekezésre, biztonságkeresésre ösztönöz. Erre a tudati beszűkülésre pedig szükség is van, mivel minden populista vezető főként a gazdasági-társadalmi elit érdekeit képviseli a saját önös érdekei mellett (az egykulcsos adó, a nagyvállalatokkal kötött stratégiai partnerségek különleges adókedvezményekkel és állami támogatásokkal, a kiterjedt korrupció, stb.) és amíg Soros Györgyökkel, meg Orbán Viktorokkal vagyunk elfoglalva és a migránsoktól, illetve a diktatúrától rettegünk, addig nem valószínű, hogy elkezdjük megkérdőjelezni a társadalmon belüli vagyoni egyenlőtlenségek jogosságát, vagy számon kérni a vezetőinken, hogy miért nem képviselnek inkább bennünket az elit helyett.

Ugyanez igaz nemzetközi szinten is: amíg nem sértik a nemzetközi üzleti körök érdekeit, addig nyugodtan brüsszelezhetnek, sorosozhatnak és levehetik a beruházásokból a saját részüket, ezért legfeljebb némi diplomáciai ejnye-bejnye jár. Ha azonban, mondjuk hirtelen elkezdenék rendesen megadóztatni a nálunk termeltető német vállalatokat, vagy a hazai piac érdekeit – és egyben a környezetet is – védve igyekeznének adókkal megdrágítani, vagy akár kiszorítani a külföldi termékeket a piacról, akkor egyszerre kipenderítenének bennünket az Unióból és valószínűleg komoly szankciókkal nézhetnénk szembe. Egy korábbi kijelentést pontosítva tehát a populista rendszerek legitimitása a szavazóik közös ellenségtől való félelméből és a nemzetközi gazdasági elit jóváhagyásából táplálkozik – tulajdonképp ők a tehetős kevesek szóvivői, a multik tulajdonosainak PR-osai, akik az elit érdekeit össztársadalmi érdekként igyekeznek eladni a polgárok számára, mint arról korábban már írtam.

Éppen ezért III. Napóleon gyakorlatát követve az illiberális államok, így hazánk vezetői is kínosan ügyelnek rá, hogy a demokrácia látszata megmaradjon, hogy a támogatóik úgy érezhessék, az ő véleményük is számít (népszavazás helyett nemzeti konzultáció, választások, ahol azonban a kormánypártoknak lejt a pálya, kormányközeli civilek 100 milliós támogatásai), hogy az ő érdekeiket is képviselik (állami „ajándékok”, mint a rezsicsökkentés, a CSOK, a családvédelmi akcióterv, vagy a közmunka).

A gazdaság, az oktatás, a tudományos élet és a média centralizálása, valamint a hatalmi ágak összeolvasztása illetve az ellenzéki pártok és kormánykritikus civilek anyagi ellehetetlenítése révén a kritikus hangokat is megritkíthatják, de teljesen mégsem némítják el azokat, mert a tüntetések, a sztrájkok, az ellenzék parlamenti jelenléte, vagy 1-2 kormánykritikus médium és civil szervezet nagyon is jó szolgálatot tesznek: segítenek fenntartani a „mintha demokrácia” mázát, alkalomadtán pedig ellenségképnek is felhasználhatók.

A Fidesz tulajdonképpen egy újfajta társadalmi szerződést kínál a polgároknak: „Ha elismertek minket a hatalom kizárólagos tulajdonosainak, cserébe mi ajándékokat adunk és hagyunk mindenkit élni”. A rendszer annyiban demokratikus, hogy időről időre megkérdezi a választóktól, hogy akarják-e a folytatást, de annyiban diktatórikus, hogy erre a kérdésre csak igennel lehet felelni. A jelenlegi kormánypárt ugyanis demokratikus eszközökkel ma nem leváltható – ami tulajdonképpen a demokrácia legalapvetőbb feltétele volna –, mégpedig azért nem, mert minden számára kellemetlen, vagy valóban veszélyes pártot és intézményt (ellenzék, kormánykritikus civilek, MTA, bíróságok) durván megszorongat gazdaságilag, engedelmességre kényszerít jogszabályilag, vagy személycserék révén, vagy épp kiszorít a médiából és az érdemi politikai munkából, amit a polgárok jelentős része lelkesen támogat, de legalábbis hallgatólagosan tudomásul vesz. Más szóval azért bontják le a demokráciát, mert megengedjük, sőt, sokan támogatják is őket abban, hogy ezt tegyék.

A rendszer tehát addig stabil, míg stabil társadalmi bázisra számíthat. Ha azonban elveszítik ezt a széles körű támogatást és instabillá válik a hatalmi pozíciójuk, mivel korruptságuk okán sokat veszíthetnének egy esetleges felelősségre vonás alkalmával, félő, hogy Erdoganhoz, Madurohoz, Putyinhoz, vagy Janukovicshoz hasonlóan erőszakot kezdenek majd alkalmazni a lakossággal szemben és az illiberális állam nyílt diktatúrába fordulhat.

Ma ugyanis leginkább azért nem erőszakos az államhatalom, mert nincs erre szüksége. Hiszen a többség e nélkül is betartja a játékszabályait. Minden más feltétel azonban adott egy diktatúra, de akár egy polgárháború kirobbanásához is: a kormány és az ellenzék követőinek nem kis része kölcsönösen árulónak tartja, gyűlöli egymást, a kormányoldalon a felelősségre vonás rémképe miatt nem megengedhető a hatalom átadása, ellenzéki oldalon egyre többen érzik úgy, hogy nincs vesztenivalójuk, a kormány kezében egy egyre jobban felszerelt karhatalom mellett ott vannak oligarcháik őrzővédő cégei is, akik jó részt kiképzett és felfegyverezhető, a kormányhoz hű zsoldosokká válhatnak…

A rendszer ezen túlmenően akkor is destabilizálódhat, ha a kivándorlás lehetősége lezárul, mert mondjuk kihullunk az EU-ból és így az elégedetleneknek nem marad menekülőút, vagy ha beüt egy újabb világválság, ami megtöri a látszólagos jólétet és ebben az esetben ugyanúgy könnyen a fenti forgatókönyvek egyikében találhatjuk magunkat.

Ironikus, hogy miközben a bevándorlóktól féltjük a kultúránkat, mi magunk bontjuk le azt, ahogy felépítjük az illiberális rendszert. Ennek a rendszernek pedig ugyanúgy része az ellenzék is, a maga tehetetlenségével, korruptságával és széttagoltságával. Azzal, ahogy elindulnak a választásokon és ahogy beülnek a képviselőtestületekbe, egyben legitimálják is a NER-t. És amikor úgy döntenek, hogy meg sem próbálják megszólítani a Fideszt támogató polgárokat, csak az ellenzéki szavazóknak politizálnak, akkor arról is letesznek, hogy leváltsák Orbán Viktort. Mert a Fideszt érdemben csak akkor lehet meggyengíteni, ha elpártolnak a szavazói, különben egy esetleges összefogás győzelme esetén is a legnagyobb ellenzéki párt maradna és valószínűleg sikerrel gáncsolhatná el a rendszer megváltoztatására irányuló törekvéseket – feltéve persze, hogy akadnak olyan ellenzékiek, akik akarnak egyáltalán érdemi változásokat, hisz a társadalom növekvő vagyoni egyensúlytalanságához láthatóan a többségük lelkesen asszisztál, ők ugyanúgy az „elit emberei”. (Mellékesen az is elég ironikus, hogy az ellenzék rendszeresen beszél arról, hogy megszólítják a párt nélkülieket és a politikától elfordult embereket, különösen a vidékieket, de ez éppen a Fidesznek sikerült, nagyobb részt a migránsokkal való riogatással.)

Egy ilyen „demokráciában” a lojalitás többet számít a szakértelemnél, ennek megfelelően az iskola engedelmességre, nem pedig önmagunk kibontakoztatására nevel. És ebben áll az illiberalizmus legnagyobb gyengesége is. Mint minden, diktatúrába hajló rendszer, úgy az Orbán féle állam is híján van az önkritikának, de még inkább a tartalmas társadalmi párbeszédnek, helyette minden kérdést erőből igyekeznek megoldani, ellentmondást nem tűrve. Ezért a lázas építkezés és fejlesztés hevében egy halom szükségtelen és átgondolatlan, a lakossági igényeket figyelmen kívül hagyó beruházásra (pl.: stadionok, alföldi „kilátók”) is elúsznak a polgárok adóforintjai és az Uniós források. Ráadásul, mivel jellemzően az oligarcháik sebtében összegründolt cégeivel végeztetik a kivitelezést, a szakértelem hiánya miatt gyakran még ezek is rossz minőségben valósulnak meg (pl.:Várkert bazár, MTK stadion), amit azután újabb milliók, milliárdok elköltésével lehet csak kijavítani, remélhetőleg az eredetinél már jobb minőségben…

De természetesen a kép nem fekete, vagy fehér, ahogy azt nálunk kormány és ellenzék egyaránt szereti láttatni! A gazdaság fehéredése mindenképp a kormány érdeme, ahogy zajlott és zajlik számos kórház és iskolaépület fejlesztés, illetve közlekedési beruházás is, melyekre nagy szükség volt már. Ugyanakkor hiába a modern kórház, ha nincs benne elegendő ápoló és orvos, keveset számít a jól felszerelt iskola, ahol ósdi szemlélettel oktatnának tekintélytiszteletre… Talán nem is véletlen, hogy a Fidesz olyan népszerűtlen a diákok körében, hogy ha rajtuk múlna, a parlamentbe se jutnának be.

Másrészt örvendetes, hogy számos műemlék rekonstrukciója megtörtént az elmúlt években, hogy a BKV menetrendje ésszerűbbé, összehangoltabbá, a járműpark modernebbé, akadálymentesebbé vált. Aki ma ügyet akar intézni, többnyire gördülékenyebben és egyszerűbben végez, mint 10-15 éve, ami a bürokrácia átszervezésének és informatikai fejlesztéseinek köszönhető. A V4-ekkel való szorosabb együttműködés, vagy az Oroszország felé meglévő diplomáciai kapcsolatok még jól jöhetnek Magyarországnak, de nem mindegy, hogy miként sáfárkodnak ezekkel…

A rendszer stabilitásához fontos elem még a vezető, ebben az esetben Orbán Viktor személyi kultusza. Ellenfelei Kádár Jánoshoz, vagy olykor Hitlerhez hasonlítják, de követői szemében Orbán inkább a népmesei Mátyás király alakjához hasonlatos, aki küzd a gaz betörni vágyó migránsok ellen délen, de végvárak helyett most kerítéssel, közben nyugatra is odacsap, csak ezúttal nem Bécsnek, hanem Brüsszelnek. Rendet tart az urak közt, aki elkanászodik, mint Simicska, vagy az ellenzék pártjai, azt helyre teszi, „a népnek” pedig ajándékokat oszt rezsicsökkentés, családtámogatás, fűtéstámogatás, vagy épp nyugdíj kiegészítés formájában. A fiatal korában liberális demokráciát hirdető, de már akkor a Fideszből autoriter vezetését soha meg nem kérdőjelező mameluksereget fabrikáló Viktor személyiségéhez pedig nagyon is passzol ez a középkori hűbérúr szerep.

Ezt az idealizált képet még a hibák és a túlkapások sem törhetik meg, ebben segít a felelősség áthárításának rendszere. Ha a magyar diákok leszerepelnek a PISA teszteken, akkor a tesztek a rosszak és különben is Soros György. Ha fény derül rá, hogy valamelyik kórházból tömegesen mennek el az orvosok, akkor ez álhír, amit a migránspárti, Sors-bérenc ellenzéki pártok terjesztenek igaztalanul. Amikor államosították a magánnyugdíjpénztári befizetéseket, akkor elmúlt 8 év. Elios ügy => bevándorláspárti Brüsszel. Amikor egyre-másra derül fény a kormánypártok vezető politikusainak korrupciógyanús ügyeire, akkor „Viktor biztos nem tudott róla”, bezzeg a csúnya Mengyi Roland, ő, akárcsak egykor Zuschlag János, jó bűnbak, hogy elvigye a balhét.

Ehhez az eszközhöz nyúltak akkor is, amikor – más illiberális vezetőkhöz hasonlóan – Orbán maga is szeretett volna bekerülni a világgazdaság elitjébe dollármilliárdosként. Mivel a látszat fenntartása fontos, ezt közvetlenül nem tehette meg, de Mészáros Lőrincen keresztül már igen. Aki pedig ezt pedzegeti, az ellen kíméletlen lejárató kampányt folytat a kormánypárti sajtó.

Összefoglalva tehát az illiberális állam a gazdasági elit érdekképviseletét választja a többi társadalmi réteggel szemben, nemzeti érdeknek hazudva azt. (Ehhez mellesleg tökéletes elméleti alapként szolgál a neokonzervativizmus – de akár a neoliberalizmus is.) Hogy valós szándékait elfedje, mindig ellenségképeket fest a szavazók elé, akikkel szemben védekezésre, összefogásra szólít fel. A vezető félelemre építi uralmát, miközben magát erősnek, egyetlen alternatívának állítja be a veszéllyel szemben. Ebből fakad a népszerűsége is, ami abban segíti, hogy erőszak nélkül is fenntarthassa a saját rendjét. Az illiberális államban ugyanis a kormány demokratikus úton nem váltható le, a választások és népszavazások csak a hatalmon lévők pozíciójának fenntartását, újbóli megerősítését szolgálják. Ha az amúgy kirakat szerepet betöltő ellenzék mégis valós veszéllyé válna, bürokratikus eszközökkel gyengítik meg.

Az illiberális államban nem a hagyományos demokráciák szabályai szerint játszanak, helyette „unortodox” politizálás zajlik. E mögé a szlogen mögé bújva törnek meg minden olyan intézményt és szervezetet, ami korlátozhatná a kormány mozgásterét. A folyamat vége pedig egy totális, centralizált hatalmi struktúra kiépítése, amit Oroszországban, Törökországban, vagy Kínában láthatunk a legtisztábban – bár mindhárman némiképp más úton jutottak el ide, különösen Kína esete érdekes, ahol a totális diktatúra szelídült illiberális állammá.

Egyelőre nincsenek olyan való életből vehető példák, ahol a társadalom sikerrel állt volna ellen az illiberalizmus térnyerésének, de folyamatokat kiemelhetünk, amik ebbe az irányba mutatnak. A civil önszerveződés, az aktív, politikusokkal párbeszédet kezdő politizálás, a kisközösségek építése, a hazai médián túli tájékozódás és az alternatív iskolák választása mind ilyenek, bár nem fér hozzá mindegyikhez mindenki egyformán. Zárásként fontosnak tartom még kiemelni, hogy a forradalom, amit időről-időre többen is fölvetnek, jellemzően nem olyan eszköz, ami a rendszer megváltozását hozza, ezért nem tekintem kiútnak – erről lásd részletesen itt.