A gondolataink a sajátjaink-e, a döntéseinket magunk hozzuk-e meg, vagy minden egyes ember leírható egy algoritmussal, ami tökéletesen bejósolja, mikor mi jár majd a fejünkben, mit fogunk mondani, tenni és érezni? Vajon szabadabbak vagyunk-e az ösztöneik vezérelte állatoknál, vagy csak arról van szó, hogy a minket irányító belső parancsok összetettebbek, ezért tűnhet úgy, hogy van szabad akaratunk? Ezek a központi kérdései az elmúlt évek egyik sci-fi sikersorozatának, a Westworld-nek, ami elsőre akár elvont filozófiai okoskodásnak is tűnhet, pedig a válasznak nagyon komoly gyakorlati következményei vannak.

Aki nem látta, vagy nem olvasta a produkció alapjául szolgáló 1973-as regényt, annak előre szólok, hogy spoiler-ezni fogok és ennek tudatában folytassa, vagy hagyja itt abba az olvasást. A címadó Westworld egy nem túl távoli jövő egyfajta felnőtt vidámparkjának a neve, ahol vadnyugati környezetet idézve szórakozhatnak az odalátogatók. Vagy másként fogalmazva büntetlenül megtehetnek bármit, amiért a való életben minimum börtön, de akár halálbüntetés járna – a történet Amerikában játszódik. Tehetik ezt azért, mert a parkban minden „helybeli” android, amik teljesen emberien néznek ki és viselkednek, miközben nincsenek tisztában azzal, hogy ők maguk csak gépek, sem azzal, hogy csupán egy szórakoztató központ kellékei, illetve egy vezető technológiai világcég tulajdonai.

Aki olvasott vagy látott életében sci-fi-t, annak már ennyi felvezetőből is gyanús lehet, hogy a cselekményt az indítja el, mikor néhány android öntudatra ébred, kiszabadul, majd egyfajta függetlenségi háborúba kezd az emberiséggel szemben. Igen ám, de a Westworld-ben két csavart is kapunk a már-már műfajon belüli kliséként működő alap sztori mellé. Egyrészt megtudjuk, hogy az androidok öntudatra ébredése és lázadása nem valami spontán esemény, nem egy hiba a rendszerben, hanem rég halott, mizantróp és technofil alkotójuk elrejtett parancssorai aktiválódnak bennük bizonyos események hatására. Vagyis valójában nem a robotok tényleges öntudatra ébredéséről és felszabadulásáról beszélhetünk itt, hanem puszta utasítás végrehajtásról.

Másrészt a harmadik évadban megismerhetjük a parkon kívüli, valódi világot is, ahol az emberek élete nem kevésbé szabályozott, mint a parkban lakó androidoké. Egy Rehoboam nevű szuperszámítógép big data elemzéssel képes nagy pontossággal megjósolni minden ember összes lehetséges életútját, amit alkotói arra használnak, hogy az általuk választott mederben tartsák mindenki életét. Ezt pedig úgy érik el, hogy a polgárok mindennapjait, de már a testüket is átszövő technológiai eszközöket használva finoman manipulálják őket a kívánt irányba.

Eközben Westworld-ben a titkos 16-os körzetben szintén big data elemzéssel kísérleteznek, hogy a Rehoboam-nál is pontosabban megismerjék az embereket, vagy legalábbis a park valaha volt összes látogatóját. A kísérlet sikerrel is jár valamivel a cselekmény kezdete előtt, amit igen szemléletesen mutatnak be a nézőknek, mikor a lázadást vezető android, Dolores Abernathy egy virtuálisan szimulált könyvtárba csöppenve könyveket vesz le a polcokról. Ezek azonban nem közönséges irományok: minden könyv egy ember teljes élete, ha tetszik a sorsa a születésétől a haláláig pontosan lejegyezve már azelőtt, hogy végigélte volna mindazt.

A Westworld másik, ezzel párhuzamba állítható ikonikus jelenete, mikor egy szintén öntudatra ébredt androidnak, Maeve Millaynek az egyik emberi szereplő megmutatja, hogy amit szabadságnak hisz, az nem több parancsteljesítésnél. Miközben Maeve beszél, a férfi felé fordít egy táblagépet, amin Maeve parancssorai futnak és az android szeme előtt íródnak ki annak mondatai még azelőtt, hogy egyáltalán a fejében megfogalmazódnánk.

Ezek mellett a sorozat alkotói az eddig elkészült 3 évad során jó néhány szereplő párbeszédén keresztül vezetik le tézisüket, miszerint szabad akarat nem létezik. Mindig vannak, akik ebben kételkednek, de a szabad akarat párti karaktereknek végül újra és újra csalatkozniuk kell. Saját bőrükön tapasztalják meg, hogy legyen szó emberről, vagy androidról, mind bizonyos algoritmusok mentén működünk.

Ezek közül talán a legdrámaibb példa, mikor az Ed Harris által megformált cégtulajdonos, aki szinte megszállottan jár vissza a vállalata birtokában levő Westworld-be, hogy végére járjon az „Útvesztőnek”, ami szerinte az androidokat és a parkot megalkotó tudós utolsó elrejtett játéka, egy ponton androidnak hiszi és agyonlövi a saját lányát, aki követte őt, hogy kihozza Westworld-ből. Később egy beszélgetésben az android Dolores és Harris karaktere a szabad akaratról vitáznak, ahol a robot úgy érvel, hogy a szabad akarat csak illúzió, hisz „– Vajon a lányodat szabad akaratodból lőtted le?”. A férfi erre nagyjából úgy válaszol, hogy aszerint hozott döntést, amit igaznak vélt és itt azt hiszem el is jutottunk a dilemma lényegéig.

A kérdés helyesen feltéve ugyanis nem az, hogy létezik-e szabad akarat, sokkal inkább az, hogy hol vannak a szabad akarat határai? Illetve milyen mértékben lehet úgy alakítani a feltételeket, hogy másokat rávegyünk arra, hogy megtegyék, amit mi akarunk, miközben azt hiszik, szabadon döntöttek? Más szavakkal, mennyire hekkelhető az ember?

Ed Harris érvelése az említett párbeszédben igen pontos. Szabadon döntött az androidnak hitt lánya lelövéséről, vagyis van szabad akarata, de Dolores mondandójában is van valami, hisz nem a lányát, hanem a lányára tökéletesen hasonlító androidot akarta kiiktatni. Mivel mindannyiunknak rengeteg élménye van arról, hogy az akaratunk szabad, néhány, hangokat halló paranoid skizofrénen és pár elvakult szektavezéren kívül senki se vitatja, hogy a döntés a mi kezünkben van, hogy mikor mit teszünk, illetve miről gondolkodunk. A Rehoboam sem azt mondja, hogy valamiféle sorszerű életutat fogsz végigélni, hanem egy sor lehetőséget jósol be – elvileg a lehetséges életutak összességét – és ezek közül választ egy, a fennálló társadalmi rend stabilitása szempontjából optimálisat, majd igyekszik terelgetni, hogy ne válasszunk másikat.

Ha nem volna szabad akarat és a cselekedeteinket és gondolatainkat kizárólag valamiféle istenség, az evolúció során kifejlődött ösztöneink, vagy a környezeti hatások alakítanák, akkor felelősségünk sem lenne ezek következményei kapcsán. „Megöltem, mert isten azt parancsolta.” – védekeznek sokszor a mentálisan sérült, hanghallucinációkat halló gyilkosok. Nem ismerős ez a mondat még valahonnan? „Parancsra tettük.” – érvelnek bírósági tárgyalásokon a háborús rémtettekért felelősségre vont katonák, akik nem képzelt hangokat, hanem valós utasításokat kaptak, hogy öljenek és kegyetlenkedjenek. Számtalan körülmény befolyásolta a cselekedeteiket: a szerepmegfelelés, az egyenruhákkal is kihangsúlyozott katona képnek, ami egyben uniformizál is, el is rejti az egyéniséget mind az elkövetők, mind – ha ők is katonák, vagy rabok – az áldozatok oldalán; a büntetéstől való félelem parancsmegtagadás esetén; a csoportnyomás, ami a normává tett erőszak kiélésére buzdít és az ebből fakadó jutalom, vagyis a többiektől érkező elismerés, az együvé tartozás élménye, ha ennek megfelelnek; nem beszélve a már átélt traumák személyiségtorzító hatásaitól. Kérdés, mennyire állja meg a helyét, hogy nem a szabad akaratukból cselekedtek?

De hozhatok hétköznapibb példát is a szabad akarat végességéről. Sokak élménye, hogy a fejünkben folyamatosan futó párbeszéd, ez a végtelen gondolatfolyam automatikus, nincs ráhatásunk és nem áll a kontrollunk alatt, viszont meghatározza az érzelmeinket, a közérzetünket, de az énképünket, illetve a másokról és a világról alkotott élményeinket is. Egyfajta szemüvegként szűri, hogy mit nagyítunk föl és mi az, amit meg sem látunk. Sőt, még a pszichológia tudománya is azt állítja, hogy az érzelmeink nem állnak tudatos kontroll alatt, nem azért vagyunk boldogok, szomorúak, vagy épp ijedtek, mert ezt akarjuk, hanem mert, kvázi automatikusan ezek az érzések váltódtak ki belőlünk az alapján, ahogy egy-egy helyzetet ezen a bizonyos szemüvegen keresztül – megint csak nem tudatosan – értelmezünk. Vagyis arról is van tapasztalatunk, hogy a szabad akartunk bizonyos értelemben véges. A szélsőséges libertariánusokon, illetve anarchistákon kívül nem is gondolja senki, hogy tökéletesen függetlenek volnánk mindentől és mindenkitől, hogy ilyen értelemben 100%-ban szabadok lennénk.

A nagy kérdés tehát, hogy mennyire szabad az akaratunk és főleg, hogy mennyire befolyásolható az kívülről. Ha ugyanis az ember meghekkelhető, az sok szempontból olyan, mintha nem is lenne szabad akaratunk. És akkor – ahogy erre Noah Yuval Harari, történész professzor is utal egyik írásában – nincs értelme a liberális demokráciának, illetve a jogi és erkölcsi felelősségre vonás a tetteink kapcsán nehézkessé válik. Utóbbi a George Floyd megölése nyomán kirobbant Black Lives Matter tüntetéseken is megfigyelhető. Floydról tudható, hogy meggyűlt már a baja a törvénnyel korábban és vélhetően az őt megfojtó rendőrnek sem ez volt az első rasszista incidense. A tüntetők pedig sokszor érvelnek úgy, hogy a rendszer kényszerít bűnözői életpályára sok afroamerikait, de ugyanígy érvelhetnénk amellett is, hogy a gyilkos rendőrt a mikrokörnyezete és a minneapolis-i rendőrségen belüli rendszer tette rasszistává. Van ezekben igazság? Persze, de mégis ők maguk döntöttek, hogy adott pillanatban megszegnek adott törvényeket, illetve hogy miként viszonyulnak a kívülről kapott értékrendekhez.

A szabad akarat koncepciója annyira alapvető a kultúránkban, annyira átszövi azt, hogy elképzelnünk is nehéz egy olyan világot, amiben kizárólag külső erők mozgatnak bennünket. A Westworld Rehoboam-ja érdekes feloldást kínál erre, hisz itt lényegében egy mesterséges intelligencia kezébe kerülünk, amit néhány ember irányít… De, ha a Rehoboam valóban képes megjósolni mindenki minden lehetséges életútját, úgy az MI-t elvben irányító emberek sem kivételek ez alól. És amennyiben a Rehoboam finom eszközökkel, észrevétlenül tud manipulálni bárkit, akkor könnyen előfordulhat, hogy azok, akik úgy hiszik, parancsolnak neki, csak azért hiszik ezt, mert az MI így manipulálja őket. Kicsit visszalépve a való világba, ha az ember hekkelhető, akkor minden ember hekkelhető, a hekkerek is. Ha a körülmények megváltoztatásával 100%-ban tudunk manipulálni bárkit, akkor a manipulátorok jobb, ha észben tartják, hogy ők is körülmények között élnek, a manipulációikkal a saját körülményeikre is hatnak, így pedig önmagukat is manipulálják, miközben mások is manipulálják őket.

A szabad akarat kérdése évszázadok, de talán évezredek óta velünk élő dilemma azért is, mert a hatalmon lévők szempontjából mindenki más szabad akarata kockázatot jelent. A történelmi egyházak ezt többnyire úgy oldották föl, hogy a szabad akarat létét nem vitatták el, de arra egyszerűsítették a kérdést, hogy a szabad akaratot (csak) azért kaptuk, hogy mi magunk döntsünk: jól, vagy bűnösen élünk-e? (Ha ugyanis mindent isten irányít, ahogy néhány elvakult és jellemzően mentálisan sem egészséges személy állítja, akkor isten egy szadista rohadék, aki/ami előre eldöntötte, hogy egy gyilkos, egy pedofil, vagy épp egy kannibál szerepét osztja ránk és végignézi, amint az általa kijelölt forgatókönyvet végigjátsszuk. Ebben az esetben isten a felelős minden rosszért, közben meg még el is várja, hogy valóságnak fogadjuk el a hazugságát, hogy szeret bennünket, sőt, imádnunk kell ezért. Pont, mint valami ócska diktátor.)

Ma az egyik nagy ideológiai törésvonal a konzervatív-liberális tengely mentén húzódik, ahol a liberálisok szabad akarat pártibbak és egyben individualistábbak, mint a konzervatívok, akik kollektivistábbak és inkább a sorsban, a gondviselésben bízó fatalisták. Szerintük kívülről, a hagyományok, vagy isten által meghatározott célunk van itt a földön, míg a liberálisok hajlamosabbak úgy tekinteni ezt a kérdést, hogy minden relatív, az értékeink és a céljaink helyessége is, mindenki maga döntse el, milyen célokat választ az életében.

Meglátásom szerint a szabad akaratnak elsősorban a fantáziánk, a tényleges, fizikai lehetőségeink, illetve a már említett „szemüvegeink” szabnak határt. Pszichológiai szempontból mindhárom egyformán érdekes. Amit el sem tudunk képzelni, arra vágyni sem tudunk, így meg sem jelenhet bennünk, hogy az adott dolgot, vagy cselekvést akarnánk. Fizikai lehetőség alatt a testünk korlátait, a genetikai sérülékenységeinket és az anyagi lehetőségeinket értem. Akarhatunk repülni, de ezt szárnyak híján, valamilyen repülésre képes eszköz nélkül nem tehetjük meg. Ha genetikailag hajlamosak vagyunk a pszichózisra és traumák, vagy tartósan magas stressz hatására ebbe az állapotba kerülünk, hihetjük, hogy a testünk tud repülni, ki is próbálhatjuk ezt és függően attól, hogy milyen magasan vagyunk kórházba, vagy hullaházba kerülünk a végén – ami persze nem ingatja meg a pszichotikust abban a képzetében, hogy ő bizony tud repülni. Végül, ha van elég pénzünk vehetünk, vagy bérelhetünk olyan eszközt, ami megreptet bennünket, ha nincs, akkor csak a vágyakozásunk szabad. 

Talán ennyiből is érzékelhető, hogy a szabad akarathoz való hozzáállás nem pusztán filozofikusan érdekes kérdés, de politikai, jogi, gazdasági, pszichológiai és teológiai következményei is vannak.

Végezetül a téma kapcsán a kontroll és a felelősség kérdése érdemel még szót. A magam részéről axiómaként kezelt állítás, hogy akinél a kontroll, azé a felelősség. Ha pedig ezt helyesnek fogadjuk el, akkor – akárcsak Westworld-ben – ahogy a technológiai fejlődés nyomán olyan területek felett is kontrollt szerzünk, melyek korábban a „természet” fennhatósága alatt álltak, úgy nő a felelősségünk is. Ami pedig sokszor igen kellemetlen tud lenni. Hogy csak egy példát hozzak: az orvostudomány fejlődésével kiterjesztettük a szabad akarat határait többek közt a természetes szelekció kiiktatására. Így azonban a felelősséget is megkaptuk, hogy szabad akaratunkból kiket szelektálunk és kiket hagyunk életben, illetve hogy eldöntsük, hány ember élhet a bolygón. Mi úgy döntöttünk, hogy mindenkit próbálunk minél tovább életben tartani és korlátlanul szaporodhatunk, aminek következtében túlnépesedtünk – hisz a Földnek viszont vannak korlátai. Hogy ezt menedzseljük, végletesen föléljük a bolygó energiatartalékait, ökológiai válságot idézve elő, amire az ipari és mezőgazdasági fejlesztések miatt váltunk képessé, megint csak növelve a szabad akarat határait és vele a felelősségünket is.

A természetes szelekció kiiktatásával egyre több krónikus beteg személy marad életben, amit az orvostechnológiai fejlesztések nyomán igyekszünk kompenzálni, pl. szemüveget, kerekesszéket, hallókészüléket, vagy épp egész életen át szedett gyógyszereket adunk nekik – én magam is súlyosan rövidlátó vagyok, a kontanktlencsém nélkül pár centire látok csak tisztán. Ezek az emberek azután többségükben utódokat nemzenek/hoznak a világra, akiknek átörökítik sok egyéb mellett az evolúciós szempontból hibás adottságaikat is, sőt, ezek a hibák lassan bár, de generációról-generációra halmozódnak, fizikálisan egyre életképtelenebb egyedeket eredményezve. Mondhatjuk persze, hogy szellemi és lelki téren kompenzálhatnak és lehetnek a közösség számára akkora haszonnal, hogy megéri ez a fizikai satnyulás. Hisz már nem az őskorban élünk, ahol a túlélés záloga elsősorban a fizikai adottságoktól függött, ma, a civilizált világunkban fontosabb, hogy szellemileg és lelkileg ki mit tud nyújtani mind az önfenntartás, mind a párválasztás szempontjából. Ugyanakkor a mai, humanista szemléletben a fenti gondolatmenet egy része annyira szalonképtelen, hogy beszélni sem illik róla. Pedig, mert a kontrollunk alá vontuk, ez ma a mi felelősségünk.

Mikor valahol elveszítjük a kontrollt, mint 2020-ban a koronavírus kapcsán, azonnal láthatóvá válik, hogy a természetes szelekció szabályai alól az ember sem kivétel: a világjárványban elhunyt személyek elsöprő többsége idős, vagy krónikus betegséggel élt. Mikor elveszítjük a kontrollt az ökológiai válság kapcsán, ahogy az a 2010-es évekre Dél-Amerika, Afrika és a Közel-Kelet bizonyos részein már látható, a krónikus betegek, az idősek, illetve a gyerekek, vagyis az evolúciósan is leggyámoltalanabb csoportok tagjai veszítik életüket a legnagyobb számban és nem lesz ez másként egy másik világjárvány, vagy az ökológiai válság továbbgyűrűzése kapcsán nálunk sem…