Spanyolviasz

Képzeljük el, hogy mit okozna, ha a személyautó birtoklásához nem a szabadság, a felnőttség és a státusz, hanem a felelőtlenség képzetét társítanánk. Ha a távoli helyekre tervezett nyaralás kapcsán az izgalmas élmények helyett az okozott károsanyag kibocsátás mértékéről beszélgetnénk. Ha a szobányi ruhatárat felhalmozó személyeket nem követni való influenszereknek, hanem mentális betegeknek látnánk. Ha a gyakori húsevést nem a jómódhoz – ma a mélyszegénység egyik kritériuma, hogy az illető nem eszik húst – és pláne nem az egészségességhez kötnénk, hanem ahhoz, hogy felzabáljuk a gyerekeink elől a Földet. Ha a mértéktelen vagyonosodás nem szexi, trendi, meg kúl lenne, hanem visszataszító, pszichopátiás vonás, sőt, emberiség elleni bűn. Ha a hitelezés, a tőzsdézés és a devizakereskedelem mai formáinak nagy részét letöltendő börtönbüntetéssel és nem milliós fizetésekkel jutalmaznánk. Ha a klímaváltozásra fittyet hányó vállalatokat a legveszélyesebb bűnözőkhöz hasonlóan „kivégezhetnénk”. Ha az ehhez asszisztáló politikusok tevékenységét hazaárulásként kezelnénk. Ha a fedezet nélküli pénzt értéktelen papír fecninek, illetve fémdarabnak tartanánk.

Ha az olvasó egyik másik állítást túl demagógnak, radikálisnak, vagy embertelennek érzi, igaza van. A mai normarendszereink közt legalábbis mindenképp. Először épp ezekből kell kilépnünk, ha másodrendű változásokat szeretnénk!

Az ökológiai krízishez vezető utat kikövező rendszert ugyanis társadalmi normák sokasága tartja olajozottan. A gazdasági növekedés mellett – ami ugye önmagában is norma – a neoklasszikus közgazdaságtan, mint eszmerendszer és a fedezet nélküli, banki adósság útján teremtett, inflálódó pénz (fiat pénz) megkérdőjelezhetetlensége jelentik a halálos elegy közgazdaságtani lábát. Ezzel kéz a kézben jár a politikum világának neokonzervatív, illetve neoliberális ideológiája. A tudomány és technika hozzájárulása a katasztrófához a „fenntartható fejlődés” tündérmeséjének szolgálatába állított technokrata szemlélet – vagyis minden problémára kizárólag technológiai választ keresnek, mint az elektromos autó a benzines kocsik helyett a károsanyag kibocsátás csökkentésére, stb..
Mint az könnyen belátható, az eddigi pontok mind kizárólag a politikai és gazdasági elit terepei, de a környezetpusztítás nem kizárólag az elit kiváltsága! Ugyanis az urbanizáció és vele a materializmus filozófiájában testet öltő életszínvonal megszállottsággal a szélesebb társadalom is sietteti a klímaválság eljövetelét. Azután a túlnépesedést és a más fajokkal szembeni emberi kegyetlenséget elfedő, esetenként tabusító humanizmussal kiegészítve a vagyonkoncentráció oldaláról már csak a korlátlan magántulajdon szentsége kell ahhoz, hogy teljes legyen a kép.

A fenti norma- és eszmerendszerek részletes kifejtése minimum több könyvnyi terjedelmet igényelne és bár az olvasóim megszokhatták, hogy nem fukarkodom a szavakkal, ettől most megkímélnék mindenkit. Csupán e normák néhány meghatározó vonását emelném ki. Az első és szerintem legfontosabb ilyen vonás a kölcsönös függés.

Talán néhányan, akik különösen haragszanak a világcégekre már el is kezdték ízlelgetni az imént a klímavédelemre fittyet hányó és így az egész emberiséget veszélyeztető óriáscégek „kivégzésének” a lehetőségét. Vonjuk meg a szervezet működési engedélyét, kobozzuk el a tőkéjét és a tulajdonosok pénzét, amit aztán fordítsunk klímavédelemre, börtönözzük be a vezetőket és a tulajdonosokat, stb.! Igen ám, de ha így teszünk, emberek százezrei, vagy akár milliói veszítik el az állásukat világszerte. Mert amíg a gaz multira csak úgy tekintünk, mint környezetromboló szörnyetegre, addig szívesen pellengérre állítanánk, de amint munkaadóként kezdjük látni, mindjárt árnyalódik a kép. „Ja, hát azt nem akarjuk, hogy hozzánk hasonló kisemberek tömegei járjanak rosszul.” – mellesleg humanista együttérzéstől vezérelve.

Ha pedig történetesen, mondjuk egy olyan mezőgazdasági, gyógyszeripari és vegyipari óriáscégről beszélünk, mint a Bayer-Monsanto, akkor a „kivégzést” követő időkben egyszerre nem csupán a megugró munkanélküliséggel kell számolnunk, de gondok lesznek az élelmiszer ellátásban is, ami éhínségeket okoz. Aztán a példában csődbe mennek a Bayer-Monsanto beszállítói is, további milliókkal növelve a munkanélküliek számát. A farmerek, akik a cég génmódosított vetőmagjait és a különféle vegyszereit használták, nem csupán átmenetileg nem tudnak majd megfelelő mennyiségben termelni, de a génkezelés és a vegyszerezés következtében szennyezett földjeikre nehezen találnak majd megfelelő mennyiségben ott túlélni képes új vetőmagot, ezért tartóssá válik az élelemtermelés krízise. A szűkülő élelmiszerkészlet felveri az árakat, amit a tehetősebbek még igen, de a szegények már nem tudnak megfizetni, amitől növekszik a társadalmi feszültség, forradalmak robbannak ki több országban, főleg a nagyvárosokban. A tehetős, élelmiszert felvásárló és felhalmozó nemzetek egyszerre a mainál is sokkal nagyobb népvándorlási hullámmal nézhetnek szembe, ahogy a háború, az éhezés és a nyomor elől a szülőhazájukat hátrahagyó tömegek indulnak meg feléjük.

És akkor még nem beszéltem a Bayer-Monsanto részvényeit birtokló befektetési alapok, befektetők, államok és bankok megbüntetése nyomán meginduló recesszióról a világgazdaságban. A folyamat továbbgyűrűzne, megágyazva egy újabb gazdasági világválságnak. Vagyis még több munkanélküli, még nagyobb nyomor, még több migráns, még nagyobb társadalmi feszültségek még több helyen.

Talán ennyiből is jól érthető, hogy ebben a rendszerben mit jelent a kölcsönös függés. A cégek a munkaadóink és tőlük vesszük nem csak a szórakozásunkhoz, de a túlélésünkhöz is a nélkülözhetetlen javakat, mint az étel, a víz, vagy épp az otthon és alkalomadtán a gyógyszer. Bármilyen drasztikus változás hatással van minden szintre, ami óriási tehetetlenségi erőt ad a rendszernek a változással szemben. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a Bayer-Monsantot és a hozzá hasonló óriáscégeket ne kellene a fenntarthatóság érdekében felszámolni, csak világossá teszem azt a dilemmát, hogy inkább munkahelyeket akarunk-e teremteni és rövidtávon megóvni, illetve gazdasági és életszínvonalbeli növekedést generálni, vagy jobb szeretnénk elkerülni az ökológiai összeomlást hosszú távon? A kettő együtt, legalábbis ebben a rendszerben nem fog menni.

A kölcsönös függés mellett erősen torzítja a valóságérzékelésünket az a szóhasználat is, ami összemossa a mennyiségi, materiális növekedést a fejlődéssel. A mai élő nyelvek nagy részében a fejlődést és a növekedést egyszerűen szinonimaként kezeljük, mintha ugyanazt a pozitív, kívánatos dolgot jelentenék. Vezetőink folyton az elért növekedéssel büszkélkednek, ha a sikerességüket akarják bizonyítani, vagy további fejlődést ígérnek, ha azt szeretnék, hogy rájuk szavazzunk. Csakhogy, amikor Magyarország egyre nagyobb növekedést produkálva egyre jobban zárkózik fel a nyugathoz, akkor egyúttal ez azt is jelenti, hogy többek közt sikerült növelni az ország károsanyag kibocsátásának, a globális erdőirtáshoz való hozzájárulásának és szeméttermelésének a mértékét is – sokszor nem is közvetlenül, mert nem mi irtjuk, mondjuk az erdőt, de a megnövekedő vásárlóerő révén, mikor felvevőpiacai leszünk erdőirtó vállalatoknak. Ezzel persze már nem kérkednek a politikusaink. Ez a fajta növekedés a jövő emberiségére nézve olyan, mint a rákos sejtek növekedése a testünkben, mint azt már mások is találóan megjegyezték előttem.

Az elmúlt években sokszor fellángolt az a vita, hogy egy véges erőforrásokkal rendelkező rendszerben létezhet-e egyáltalán fenntartható fejlődés. Én magam is érveltem amellett, hogy nem, de most pontosítanék. Minden olyan fejlődés, ami konkrét, materiális növekedéssel jár együtt, fenntarthatatlan, de a morális, szellemi és lelki fejlődés, vagyis az önfejlesztés és tanulás nagyon is fenntartható. Mi több, szükséges előfeltétele lenne annak, hogyha az ökológiai válság így vagy úgy, de kikényszeríti a mai gazdasági, politikai és társadalmi rendszerek átfogó változását a kölcsönös függés imént ismertetett logikája mentén, akkor minél kisebb krízisek révén, minél gördülékenyebben tudjunk újraszerveződni, létrehozva egy fenntartható rendszert.

Ez a tanulási folyamat lenne az alapja annak is, hogy megtanuljuk fenntarthatóan használni a technikát. Mára, hogy csak egy példát hozzak, a különféle egészségügyi fejlesztések lehetővé tennék, hogy a már megszületett emberek minél inkább minőségi, aktív életet élhessenek, sőt, az is a hatalmunkban állna, hogy a születésszabályozás révén demográfiai szabályozást vezessünk be. Ehelyett az elmúlt 150 évben az egészségügyi technológiát nagyobb részt arra használtuk, hogy életben tartsunk minden megfogant, illetve már világra jött embert függetlenül attól, hogy milyen minőségű életet élhet és tudjuk-e majd etetni, vagyis akaratunkon kívül létrehoztuk a Földön fajunk túlnépesedését. A megszülető ipari mezőgazdaság pedig feladatává tette, hogy bármi áron megtermelje a tömegek etetéséhez, sőt jól tartásához szükséges élelmiszert, feltéve persze, ha az emberek meg tudják azt fizetni. E terület képviselői meg azzal nem számolnak, hogy a ma bőséget teremtő technológiáik módszeresen tönkreteszik a termőtalajt, ami a jövőben kezelhetetlen éhínségeket és szomjúságokat eredményez majd.

Az említett mellékhatásokra azért is vagyunk vakok, mert a humanista filozófia arra tanít bennünket, hogy az embert a természettől független, az állatvilágból kinőtt, új minőségű, felsőbbrendű lénynek tekintsük. Mintha mi volnánk az életnek nevezett darab főszereplői, a flóra és a fauna pedig csak azért létezne a bolygó minden kincsével együtt, hogy minket kiszolgáljon. Vagyis, ami jó nekünk – pillanatnyilag –, az hogyan is lehetne összességében rossz dolog? Hát nem nagyszerű mindenkit meggyógyítani és jóllakatni, nem volna pompás legyőzni a halált is? Elvégre a veszteség, a gyász borzasztóan nehéz lelki folyamatok. A születésszabályozás nem az isteni műbe való ördögi beavatkozás csupán?

Abban az eszmerendszerben, ahol minden emberi élet érték, ahol az ember az állat- és növényvilágtól, vagyis röviden a természettől független entitás, akinek az érdekei elsőbbséget élveznek minden más élőlény érdekeivel szemben, sőt fajunk uralkodását az élővilág felett isten szava szentesíti, amivel a tudomány képviselői is nagyobb részt egyetértenek, ahol minden magzat az úr ajándéka, stb., szóval ebben az eszmekörben túlnépesedésről beszélni mizantróp és eretnek dolognak tűnik. Ebből a nézőpontból hogyan is lehetne azt kimondani, hogy az ember továbbra is az állatvilág és a természet része és mint faj, nem több egy nagyon intelligens, túlszaporodott csupasz majomnál és valószínűleg épp az fog vele is történni, mint minden fajjal, ami túlszaporodik: sokan meghalnak és a populáció mérete fenntarthatóra zsugorodik? Kimondható-e, hogy az ember nagyszerű alkotásai, a városok és a tárgyak egy mára globálissá vált terraformálás részei, ami során más fajok számára lakhatatlan beton és kősivatagokká változtatjuk azt a helyet, amit úgy hívunk, otthon?

Máig nincs egyetértés abban, hogy csak egy drámai népességrobbanásnak vagyunk-e tanúi az elmúlt 200 évben, ami azonban még fenntartható, vagy már túlnépesedtünk. Illetve, hogy egy nagy globális, vagy csak kisebb, helyi szintű túlnépesedésekről beszélhetünk-e. Hogy ezt eldöntsük, azt kellene kiszámolni, hogy a ma művelés alá vont összes földterület mennyi embert tudna a túlélésükhöz szükséges mértékben etetni – vagyis még csak nem is jól tartani – akkor, ha mindenütt fenntartható módon – mondjuk a permakultúra elvei szerint – termelnénk és a legrosszabb évek termésátlagait néznénk. Illetve ezt az adatot korrigálni kéne azzal, hogy mennyivel kellene csökkenteni a megművelt területek mértékét az újraerdősítés rovására, hogy 1,5 fok alatt tarthassuk a felmelegedést. Továbbá mellé kellene tenni olyan modelleket, amik azt vizsgálják, hogy a következő évszázadra vonatkozó várható éghajlatváltozás hatására hogy fog módosulni a termőterületek és a termésátlagok aránya. Egy ilyen komplex számítás alapján végre tudományos alapon kezdhetnénk el arról beszélgetni, hogy túlnépesedtünk-e, vagy sem.

A magam részéről a túlnépesedés szó használata tudatos döntés, de ez inkább csak az én megérzésemen és nem tudományos bizonyítékokon alapszik, hisz tudomásom szerint ténylegesen, ellenőrizhető adatok alapján még nincs kiszámolva, hogy egy-egy terület, vagy akár az egész Föld emberisége túlnépesedett-e, vagy még van hova szaporodni és sokasodni. Azt azonban nagy biztonsággal ki merem jelenteni, hogy a városlakó ember túlnépesedett. Mert azt az életformát, amit urbanizált környezetben folytatunk a jövő tartalékainak felélése nélkül jól láthatóan nem tudjuk fenntartani. A már említett tanulásra lenne szükség itt is, hogy váltani tudjunk, mégpedig nem is akármire: földművelési ismereteket kellene tömegével elsajátítanunk, ha fenntartható gazdaságra vágyunk. Ahhoz ugyanis, hogy az élelmiszert fenntartható módon termeljük meg a termőtalaj tönkretétele nélkül olyan, ma ökológiai gazdálkodás gyűjtőnév alá tartozó technológiákat kellene alkalmaznunk, amik nagy és szerteágazó szakértelmet és rutint igényelnek, így pedig elég bonyolultak ahhoz, hogy gépekkel még jó darabig nem lehet majd kiváltani az emberi munkaerőt. Más szóval, ha enni akarunk, gazdálkodnunk kell, méghozzá főállásban.

Bár nem vagyok szakértő, azt feltételezem, hogy a társadalmak 70-90%-ának vissza kellene térnie a földműveléshez, ha fenntartható jövőben gondolkodunk. Ez pedig számos mellékhatással járna, ismét a kölcsönös függés logikája miatt. Egy ilyen változás egyben magával hozná a ruralizációt, a kisközösségek újraszervezését a politika helyi szintűvé válásával és átalakulásával, sőt, akár a nemzetállamok eltűnését is. Ezen felül a mai piacgazdaság szintén eltűnne, vagy durván visszaszorulna és vele bukna nagyobb részt a globalizáció, a multik és a bankrendszer is, a szolgáltató szektor szakmáinak többségével együtt. Bár nem ez az egyetlen út, ahogy még visszatérek rá, de jó eséllyel a vagyoni egyenlőtlenségek mértéke is jelentősen mérséklődne. A technológia életünkben játszott szerepének a drasztikus csökkenése, a tartós használati cikkekre való áttérés és a társadalom specializációjának az erős visszaszorulása – az önfenntartó kisközösségekben inkább polihisztorokra, mint egy-egy területre specializált szakemberekre van szükség – szintén következménye lenne a folyamatnak. Végezetül a tudományos kutatás ütemének jelentős lassulása, és a mai közszolgáltatásoknak, mint az oktatás, egészségügy, szociális ügy, tűzoltóság, katasztrófavédelem, polgári védelem, rendőrség és katonaság a radikális átalakulása is együtt járna ezzel az átmenettel, sőt, vélhetően a népességszám csökkenése sem lenne elkerülhető.

Látható, hogy annyira sok és sokrétű változást hozna a fenntarthatóságra való átállás, hogy az szinte biztosan nem mehet, legalább kisebb, helyi összeomlások nélkül. Főleg, ha tudjuk, hogy mindezt még elég gyorsan is kellene véghezvinnünk, hogy legyen esélyünk a klímaváltozás lassítására. A változáshoz ugyanakkor elengedhetetlen a szenvedésnyomás, amit a változó klíma és a változás következtében jó eséllyel megjelenő kisebb összeomlások majd szállítanak is.

Emellett az sem baj persze, ha van egy víziónk, hogy hova szeretnénk utóbb eljutni. A két folyamat, a jelenlegi életmódunk elgyászolása és az új rendszerhez való alkalmazkodás, illetve az abban való kiteljesedés nagyjából párhuzamosan menne végbe ebben a forgatókönyvben. Kissé paradox, hogy a mai, tárgy és vagyonfelhalmozást segítő normáink között a fent vázolt fenntartható jövőkép egy lemondásokkal teli, beszűkítő, szomorú világ képe. Miközben ha mindenki azt érezné, hogy értelmes és hasznos munkát végez – pl. élelmet termel –, a fizikai munka során ráadásul kimozogjuk az eleve kezelhetőbb mértékű stresszt, és még egészséges is, ha ésszel csináljuk, ráadásul az újraszerveződő kisközösségekben barátokra és párokra lelhetünk és intenzív, offline társas életet élhetünk a digitális, nagyvárosi magány helyett, sőt, „kisimulnak az idegeink” a természet közelségében, vagyis összességében boldogabb, kiegyensúlyozottabb életünk lehet, akkor akár vonzó alternatívaként is tekinthetnénk egy ilyen útra. Mégis, a kezdeti lemondások miatt ez a vízió sokunknak mégsem csábító, önszántunkból ekkora változásokat nem szívesen viszünk véghez.

Ezért is lehet olyan népszerű, amikor politikusaink, világcégeink és néhány tudós azzal hitegetnek, hogy elég lehet átállni fosszilis tüzelőanyagokról valami fenntartható technológiára és kisebb kellemetlenségektől eltekintve mehet úgy tovább az életünk, ahogy eddig. Csakhogy, ha belegondolunk, a károsanyag kibocsátás csökkentésével még nem oldjuk meg az erdőirtások gondját, de már lőttek az egzotikus nyaralásoknak. Ha újraerdősítünk, kevesebb föld marad mezőgazdálkodni és vissza kell szorítanunk a húsevést. Ha olyan módon művelnénk a földet, hogy ne pusztuljon a termőtalaj, és szeretnénk megállítani a tömeges fajkihalást is, akkor tömegekre lenne szükség az agráriumban és lehetőleg helyben, mert ha városról kell tömegével utaztatni a munkaerőt a földekre, majd vissza a kész terményt, az nem lenne fenntartható. Ha tartós cikkekre állunk át pár hónap, vagy év alatt leselejtezhető szemetek helyett, vége az ipar és a kereskedelem növekedésének, plusz agyő divat és újabb és újabb kütyük. Ha nincs folyamatos növekedés, nem kell a hitel, tőzsde és bank sem, ráadásul le kell cserélni a fiat pénzt is értékálló fizetőeszközre. Ha nincs fiat pénz, vége a kamatos kamatnak és vele a mesés gazdagodásnak is.

Ha ebben a folyamatban aktív résztvevők és nem passzív elszenvedők szeretnénk lenni, akkor megint csak a tanulás segíthet. A népszerű neoliberális, neokonzervatív és neoklasszikus axiómával ellentétben, hogy „az állam rossz gazda”, ma azt láthatjuk, hogy a piac meg még rosszabb gazda, mert rendre nem veszi figyelembe a fenntarthatósági és szociális szempontokat. Másrészt az állam akkor válik igazán rossz gazdává, ha nincs fölötte megfelelő civil kontroll. Ha nem képviselőkre bízott elitista, korrupt áldemokráciában gondolkodunk, hanem aktív, tájékozott, kompetens polgárok részvételi demokráciájában, akkor az államnál nem lehet jobb gazda, mert épp a törvényhozásba való aktív beleszólás miatt csak olyan jogszabályok születhetnek, melyek kis túlzással mindenki szempontjának a figyelembevételét tükröző kompromisszumok, nem pedig néhány lobbi csoport kizárólagos érdekeit visszhangozzák, mint legtöbbször napjainkban. (Bár ez a törvénykezési folyamat szükségszerűen igen lassú volna, ami a gyors alkalmazkodás kényszere miatt kérdésessé teszi a pillanatnyi, gyakorlati alkalmazhatóságát.)

De ahogy utaltam rá, van egy másik út is. Amennyiben nem nyúlunk a jelenlegi tulajdonviszonyokhoz, úgy a mai gazdasági elit felvásárolhatja a termőföldeket és a vízkészleteket – ma több helyen is ez zajlik – és mi, többiek hamar kiszolgáltatott pozícióban találhatjuk magunkat velük szemben. Ez a feudális út, ahol a termelőeszközöket és az erőforrásokat birtokló urak jobbágyai, vagy rosszabb esetben rabszolgái lehetünk csupán, megtermelve az ő ételüket is cserébe azért, hogy magunknak is termelhessünk… Ez a zölddiktatúrák egyik lehetséges útja. A másik, ha alulról jövő, erőszakos csoportok ragadják magukhoz a hatalmat és a mai elithez hasonlóan, de akár még annál is agresszívabban parancsuralmi eszközökkel kényszerítik ki a fenntarthatóságot, miközben védik a saját hatalmi pozícióikat is, mint egyfajta zöld fasiszták/kommunisták.

De hadd térjek még vissza egy pillanatra a technológiához. A természet messze nem olyan kegyes, jámbor és jóságos, mint amit a bibliai, vagy a hippi ábrázolások sugallnak. Ha megnézzük, az evolúció évmilliók alatt több fajt irtott ki, mint az emberiség együttvéve – bár nekünk ehhez évezredek is elegendőek voltak –, és a természetes környezet az ember számára veszélyes, gyakran halálos is lehet. Ragadozók és kórokozók prédájául eshetünk és ha ez még nem volna elég, az öregedés, amibe előbb-utóbb úgyis belehalunk, szintén természetes, vagyis mint folyamat a természet része. Érthető tehát, ha az ember a természet megszelídítésére törekszik a technológia révén. Mára azonban nem csak hogy megszelídítettük, de le is igáztuk a természetet, majd pedig igyekszünk a végletekig kizsigerelni azt. Ezzel van a gond.

Végezetül felmerülhet a kérdés, hogy hol érdemes elkezdeni a változást, hol nyúljunk bele a rendszerbe? Véleményem szerint egyértelműen a pénzrendszer reformja a leglogikusabb kiindulópont, a pénz ugyanis – egyetértve a Római Klub ide vonatkozó, 2012-es jelentésével – nem pusztán fizetőeszköz, de motivátor is. A fiat pénz pedig arra motivál, hogy minél többet halmozzunk föl belőle egymás rovására, miközben mérték nélkül növekedünk. A pénzbe épített exponenciális növekedési kényszer a kamatos kamat révén eleve kizárja a fenntarthatóságot, ezért, ha el akarjuk kerülni a globális ökológiai összeomlást, meg kell válnunk tőle.

Vagyis azoknak is igazuk van, akik szerint azért tartunk itt, mert „ilyen az emberi természet”. Valóban, ha a fiat pénz ezt hozza ki belőlünk, akkor ez már eleve bennünk volt. Tehát azt mondhatjuk, hogy ilyen is az emberi természet, de nem csak ilyen. Hisz néhányan tudunk takarékosak, együttműködőek, szolidárisak és altruisták is lenni, még a jelenlegi rendszerben is, ha azonban úgy változtatjuk a körülményeket, tömegek mozdíthatóak ezekbe az irányokba. Olyan pénzek kellenek tehát, amik a többségünket ezekre a viselkedésekre motiválják – részéletesen lásd a Chicago tervet és a Római Klub már idézett, Pénz és fenntarthatóság, a hiányzó láncszem című könyvét.

Ezzel csak annyi a baj, hogy alulról, az egyszerű állampolgárok szintjén nincs ráhatásunk. Visszaértünk tehát ahhoz a kérdéshez, hogy miként vehetik rá a tömegek az eliteket a változásra, vagy miként vehetik el tőlük a hatalmat, hogy maguk változtassanak. A tanulás és önfejlesztés mellett az önszerveződés lehet ennek a kulcsa, de ne legyenek illúzióink, nagyszámú embert egyben tartani rendkívül nehéz feladat, megosztani viszont sokkal könnyebb. Itt is az önfejlesztés és a tájékozódás lehet a legjobb fegyver az „oszd meg és uralkodj!” típusú törekvésekkel szemben.

A kisközösségi önszerveződésnek ugyanakkor más célja is lehet, amit a mai ökopolitikai diskurzusban is sokan támogatnak és nagyjából így foglalható össze: „ne törődjünk a nagypolitikával, vonuljunk ki a társadalomból és váljunk önfenntartó kis szigetté, ami ellent tud állni az olyan világjelenségeknek, amire amúgy sincs ráhatásunk”. Itt szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy ez a szemlélet lényegileg ugyanaz, mint amit a magánszigetet, bunkert,  űrállomást, vagy űrhajót építő milliárdosok képviselnek, ugyanis mind arra készülnek, hogy miként tudnak majd túlélni a katasztrófa után. Tehát ebben a logikában már fel sem merül a katasztrófa elkerülése, vagy mérséklése. Tök mindegy, hogy a többiekkel mi van, csak az a lényeg, hogy „mi éljünk túl”! Ez a bezárkózó szemlélet pedig ugyanarra a sorsra kárhoztathatja a kis ökoközösségeket egy esetleges társadalmi összeomlás után, mint a vagyonos rezervátumokat: erővel meg kell védeniük a javaikat a nincstelenek tömegeivel szemben. Már csak ezért sem mindegy, hogy „mi van a többiekkel”, hogy mi van a rendszerrel, amiben élünk.

A javaslatom tehát, hogy egyéni szinten tanuljunk és fejlesszük magunkat, közösségi szinten szerveződjünk minél inkább önfenntartó kisközösségekké, de ne zárkózzunk be, épp ellenkezőleg, globális szinten alakítsunk hálózatokat, illetve használjuk a már meglévőket és gyakoroljunk nyomást az elitre a változás érdekében.