A blog nyitó posztjában még 2014-ben tabuk döntögetését ígértem, aminek a bejegyzések többségében igyekeztem is eleget tenni. A következő, egymáshoz csak lazán kapcsolódó írásokban arra vállalkozom, hogy ezt a szellemiséget továbbvíve górcső alá veszem a nyugati kultúra normarendszerének számos elemét, vagyis azt, hogy miről mit illik gondolni és ehhez képest mit szoktunk csinálni. De különösen az érdekel, hogy az illendő gondolkodási keretek hogyan szűkítik be a cselekvési terünket és milyen utakra, tévutakra visznek az életvezetésünkben, a megoldáskereséseinkben.

Mert a nyugati normarendszer következménye a klímaváltozás jelenlegi mértéke és üteme, a soha nem látott vagyoni különbségek szegények és gazdagok között, a sorozatos gazdasági válságok, a társadalomban igen széles körben elterjedt civilizációs betegségek, úgymint a depresszió, a szorongásos zavarok széles skálája, az autoimmun betegségek és a pszichoszomatikus betegségek sora. Lényegében úgy teszünk, mintha ezek pusztán zavaró mellékhatások lennének, amiket elég külön-külön orvosolni, miközben az ezeket eredményező normarendszereket örökérvényű igazságokként kezeljük, amikhez nem kell és nem is szabad hozzányúlni.

Amikor pedig valaki egyszerre érvel a gazdasági fejlődés, illetve a zöld politika fontossága mellett, mikor úgy teszünk, mintha az elmúlt korok erkölcsösebbek és jobbak lettek volna, mint a mai „züllött világ”, ami azonban, hogy-hogy nem, ezekből az „erkölcsös korokból” született, ha elítéljük az abortuszt, de egyben a fogamzásgátlást is, stb., akkor csak Besenyő Pista bácsi örökérvényű kérdését tudom föltenni: nooormális?!

De mik is azok a normák? Az én meghatározásom szerint a normák egyrészt arra vonatkozó szabályok, hogy miként kellene, és hogyan nem szabad élni, másrészt a normák többek puszta intelmeknél, egyben történetek is. Norma például, hogy „ne ölj!”, ami mögött több történet is megbújik. Az egyik arról szól, hogy az ember isten teremtménye és az élet adása, valamint elvétele isten kiváltsága, aki gyilkol, isten jogát bitorolja. Egy másik történet azt mondja, minden ember élete önmagában érték, aki egy másik emberrel végez, értéket pusztít el, ezért bűn hát az ölés. A harmadik történet arról szól, hogy az élet kioltása fájdalmat és szenvedést okoz, gyakran az áldozatnak is, de a szeretteinek mindenképp, és mert a fájdalom és a szenvedés rossz érzések a gyilkosság is rossz.

Azután ezekkel a történetekkel igazoljuk a norma jogosságát és megkérdőjelezhetetlenségét. A normákat ugyanis hajlamosak vagyunk axiómának, természeti törvénynek tekinteni, miközben a normáink kivétel nélkül kulturális termékek, vagyis emberek alkották azokat, csak ezt gyakran elfelejtjük.

A „ne ölj!” parancs mögött álló történetek mindegyike logikailag könnyedén megkérdőjelezhető: Létezik-e isten? Tudományosan nem nyert bizonyítást, tehát minimum vitatható, hogy van-e „odafönn valaki”, akinek a jogait a gyilkosság sértené. Egy sokszorosan túlnépesedett bolygón valóban tartható az a nézet, hogy minden emberi élet értékes? Pláne úgy, hogy minden korban és kultúrában nagyon látványosan vannak értékesebbnek és értéktelenebbnek, vagy akár egyenesen értéktelennek tartott emberek, vagyis a gyakorlat soha sehol nem igazolja vissza ezt a tézist, ami így inkább tűnik egy idealista óhajnak, mint természeti ténynek. A fájdalom és szenvedés ugyanolyan érzelmek, mint az öröm, vagy a hála, nem rosszabbak, vagy jobbak a többinél, csak megélni kellemetlen azokat. Az érzelmek, a kellemetlen érzelmek is természetesek, bizonyos helyzetekben mindnek van funkciója – nem az a normális, ha egyfolytában boldogok vagyunk, hogy egy másik normára utaljak –, vagyis a rossznak és kerülendőnek minősítésük meglehetősen önkényes.

Másrészt a gyakorlat oldaláról nézve nagyon is szoktunk ölni. És itt nem csak a háborúkra, zavargásokra, bűncselekményekre és családon belüli erőszakra gondolok, de sokszor ölünk azért is, hogy legyen mit ennünk. Csupán ez esetben nem emberekkel, hanem állatokkal és növényekkel végzünk – vagy végez valaki helyettünk az anyagi haszon reményében. Az a norma, ami csak a fajtársaink megölését tiltja, megint csak teljesen önkényes.

Emellett van, hogy véletlen balesetben öljük meg embertársainkat, amit mindig enyhébben ítélünk meg, vagyis csak a szándékos emberölés az igazán bűnös cselekedet. De még az sem mindig, mert önvédelemből, ha arányos, lehet ölni, háborúban egyenesen kötelesség, és akinek jól megy a gyilkolászás, azt hősnek kiáltjuk ki és ünnepeljük. Vagyis van egy csomó kiskapu a gyilkosság tabujának feloldására.

A norma mindig az uralkodó elit szándékait tükrözi, ezért ha pontosan fogalmaznánk meg a „ne ölj!” parancsot, akkor valahogy így hangozna: „csak akkor és úgy ölj embert, ahogy az elit elvárja és megengedi, a többi élőlény szabad préda, de csak a tulajdonjog figyelembevétele mellett”.

Ha pedig a természetet figyeljük, azt látjuk, hogy a gyilkolás egészen megszokott, mindennapos, mondhatnánk természetes dolog a túlélés érdekében. Tehát nem az ölés, hanem az ölés tiltása az, ami természetellenes – ez a mondat mellesleg a természetről alkotott történeteinkkel áll éles ellentétben.

De félreértés ne essék, nem a gyilkosság létjogosultságát akarom itt hangsúlyozni, még kevésbé buzdítanék bárkit is az ölésre, hiszen a normák nem eleve romlott ósdi dolgok, hanem a társas együttélés alapvető fontosságú építőkövei. A fenti gondolatmenetből épp az látható, hogy normák nélkül – többek közt – egymást öldöklő csürheként viselkednénk. Vagyis sokat nyerünk azáltal, hogy normák közé szorítjuk a megengedhető és az elvárt cselekvések körét. Ennek azonban ára is van!

Mint már utaltam rá, azzal, hogy megkérdőjelezhetetlen tényként fogadjuk el a normát és a mögötte álló történeteket, egyben nem csak viselkedéstípusokról, de bizonyos gondolatokról is lemondunk, azokat is rossznak, illegitimnek bélyegezve. Mindez addig nem is jelent gondot, amíg a normát életre hívó körülmények változatlanul fennállnak, csakhogy az élet egyik legalapvetőbb törvénye a folyamatos változás. Mikor pedig a valóság és a norma egyre távolabb kerül egymástól, hajlamosak vagyunk a normának hinni az érzékszerveink helyett és elkezdjük számon kérni embertársainkon a norma betartását – mivel nyilván egyre többen szegik azt meg. Más szóval ezt nevezzük moralizálásnak.

Ha például az erőforrások szűkössége miatt a túlélés csak egymás kárára lehetséges, akkor a „ne ölj!” parancsot biztosan lesznek olyanok, akik megszegik. Azután mikor a helyzet már elég válságos, persze ítélkezhetünk moralizálva a gyilkosságot választó emberek felett, de az erkölcsi diadalon túl ebből csak annyi következik, hogy ők túlélnek, mi pedig áldozattá válunk és az ő génjeik és normáik öröklődnek majd tovább, mert az adott környezeti feltételekhez azok álnak közelebb.

Egy másik példa a normák beszűkítő logikájára a mostani ökológiai válság érzékelése. Mivel a jelenleg uralkodó gazdaságra, közéletre, politikára és életvezetésre vonatkozó normáink születésekor még nem, vagy legalábbis széles körben nem volt ismert az emberi tevékenység klímára és ökoszisztémákra gyakorolt hatása, így a zöld szempontok még hírükben sincsenek jelen ezekben. A jó öreg megközelítésmódok pedig elavult, a klímaváltozással szemben érdemben kevéssé hatékony megoldásokat tudnak csak szülni.

Mert miközben már a saját bőrünkön is egyre többen tapasztaljuk az éghajlatváltozás káros következményeit és a témában szakértő tudományos közösség lényegében egységes a tekintetben, hogy ezt a válságot az ember tevékenysége idézi elő, mi még mindig azon iparkodunk, hogy növekedési pályán tartsuk a gazdaságot – mert a gazdasági növekedés jó, tartja egy később tárgyalt normánk. Másrészt még mindig minden emberi életet értékesnek tartva kutatunk a rák, az AIDS és más halálos betegségek gyógymódja után, illetve szorgalmazzuk, hogy számoljuk fel az éhezést és javítsuk az egészségügyi körülményeket világszerte, pedig a klímaváltozás jelenlegi szintje és mértéke legnagyobb részt a túlhajtott gazdasági növekedésből és a túlnépesedésből, illetve az azt kiszolgáló ipari mezőgazdaság térhódításából fakadnak, csak épp ezt a normáink nem engedik láttatni a többség számára. Így a rendszerszintű szembenézés és reformok helyett a szokásos megoldásainkat erőltetjük: „a technológia majd mindent megold!”, „a fogyasztók legyenek kicsit mértékletesebbek, ne autózzanak annyit, egyenek kevesebb húst, keressék az energiatakarékos termékeket és főleg kerüljék az egyszer használatos műanyagokat!”.

Ezekkel azonban önmagukban nem megyünk semmire, amit az elmúlt 60 év alatt számtalanszor bizonyítottunk is, de nem igazán bírunk belátni. Ehelyett, mikor valaki világos érveléssel és mérési adatokkal bizonyítja, hogy a gond magában a gazdaságban, illetve a demográfiai robbanásban van, erre végső ellenérvként azt vágjuk rá, hogy „ilyen az emberi természet” és „kezdjünk el felkészülni a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásra”. Vagyis megint egy olyan normatív történethez nyúlunk, ami segít megóvni magunkat attól, hogy változnunk kelljen, akár egy globális klímakatasztrófa árán is.

Szeretném hangsúlyozni, hogy itt sem a fenti normákkal van gond önmagukban, hanem azzal a ténnyel, hogy miközben a környezetünk változik, mi nem a normáinkon próbálunk változtatni az alkalmazkodás érdekében, hanem foggal-körömmel védjük a normák szentségét és sérthetetlenségét a valóságészlelés kárára. Kicsit olyan ez nekem, mint mikor egy király kivégezteti a rossz hír hozóját, de nem törődik érdemben magával a rossz hírrel.

Azután a normák kapcsán felmerül bennem még egy további probléma. Arra gondolok, hogy minél inkább képmutatók vagyunk, mert, mondjuk másoktól elvárjuk a normakövetést, mi azonban nem tartjuk magunkra érvényesnek a szabályt, annál inkább gyengítjük az adott norma erejét. Mikor például enyveskezű politikusaink sajnálkozva nyilatkoznak a polgárok körében tapasztalható gyatra adózási fegyelemről, akkor tökéletesen szemléltetik a fenti állítást a gyakorlatban. Mert a mondással ellentétben, hogy „amit szabad Lucifernek, nem szabad a kisördögnek”, a valóságban inkább az tűnik igaznak, hogy amire példát mutat a hatalmon lévő elit, azt tartja majd érvényes normának a társadalom jelentős része is. Ahelyett, hogy a „ne lopj!” parancs érvényesülne, az „úgy lopj, hogy ne bukj le!” mentalitás az irányadó.

Általánosságban vizsgálva a normákat, azt mondhatjuk, hogy minden korban és kultúrában az a gyakorlat, hogy a polgároknak ezek keretei között kellene boldogulniuk, ha pedig nem megy, akkor mindig az egyénnel van a baj, sohasem a normával. Vegyük a ma nyugaton uralkodó párkapcsolati normát, az élethosszig tartó, kötődésen és szerelmen alapuló monogám házasságot. Miközben a kapcsolatok jelentős része el sem jut a házasságig, az embereknek jellemzően több tartós kapcsolatuk van életük során, nem pedig egy élethosszig tartó. A frigyek durván 60%-a válással végződik, a leggyakoribb válóok a hűtlenség és a fennmaradó házasságokról sem tudjuk, hogy boldog párkapcsolatok-e, hogy van-e még bennük szerelem és kötődés, mégis, nem átalljuk azt képviselni, hogy aki ebben a rendszerben nem tud boldogulni, azzal baj van.

Ráadásul úgy, hogy tudjuk, a szerelem legfeljebb másfél-2 év után elmúlik, valamint aki nem biztonságos kötődési mintát hoz a családjából, annak nagyon nehéz lesz egy életen át kitartani valaki mellett. Tudjuk továbbá, hogy csak a szerelem idején „alapértelmezett” attitűdünk a hűség, máskor inkább kalandot keresnénk. Történelmi tény, hogy a házasság egy két család között köttetett jogi, gazdasági és politikai szövetség volt egészen kb. a 20. század második harmadáig, szó nem volt benne kötődésről és szerelemről és az intézmény még ma is részben egy gazdasági szerződés – csak ezt az aspektusát már kevésbé szeretjük kidomborítani, mert nem romantikus. Azóta pedig nem telt el elegendő idő, hogy a polgárok maguktól alkalmazkodjanak az új normához, miközben az állam sem készíti fel őket arra, hogy miként is kellene ilyen módon „boldogan élni”. Eszközöket és használati utasítást tehát nem adunk az élethosszig tartó, kötődésen és szerelmen alapuló monogám házassághoz, csak normákba oltott elvárásokat, amik így viszont a többség számára tarthatatlanok.

Amikor pedig a fenti tényeket látják a normaalkotók, akkor ahelyett, hogy a normákat kérdőjeleznék meg, vagy a betarthatóságukhoz szükséges segítség megadásán fáradoznának, hajlamosak annyit mondani, hogy „ez egy züllött, erkölcstelen kor”. Ez pedig azon túl, hogy nem igaz – hisz bőven van bizonyíték arra, hogy a megelőző korokban sem voltak hűségesebbek, nagyobb arányban biztonságosabban kötődők, vagy szeretettelibbek az emberek, mint ma, csupán tilos volt a válás, így elválni nem tudtak – egy újabb példa a moralizálásra.

A folytatásban egy sokszor hivatkozási alapként használt normakört, „a gyerek érdekét” teszem majd kritikai boncasztalomra, remélem, sokakat együttgondolkodásra ösztönözve.