Közel egymillió hívőt veszített a katolikus egyház az elmúlt 10 évben a legutóbbi népszámlálás adatai szerint, míg a protestáns felekezetek lélekszáma stagnál, amivel egy világszintű trendbe illeszkedik Magyarország, miközben a hit alapú gondolkodásra nem csökkent a kereslet. „Morális válság van”, hangzik erre az egyház válasza, vagyis a társadalom a hibás, amiért elfordulunk Krisztustól, az egyháznak ebben nincs felelőssége. Hodász András, kiugrott katolikus pap ezzel szemben az egyház saját „hitelességi válságról” beszél. Maga a jelenség pedig azért lehet érdekes mindannyiunk számára, mert egyszerre egyházi belügy, társadalmi folyamat és politikai jelentőséggel bíró trend, hisz mégiscsak a keresztény-demokrácia morális alapját adó szervezetek válságáról beszélünk.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat előző részeiben a hiedelmei fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, majd körüljártam, hogyan láncolnak bennünket ezekhez a hiedelmekhez az érzelmeink, az irracionalitásunk. Azután olyan konkrét, rendszerigazoló önhazugságokat vettem górcső alá, mint, hogy "szorgalommal bárkiből lehet bármi", vagy az egyenlőség nimbusza. De beszéltem a demokrácia álszentségeiről, és a modern szabadságfogalmunkat körüllengő hipokráciáról is. Volt már szó a központi értékké vált toleranciához kötődő önhazugságokról, a tolerancia diktatúrájáról, kitértem a szakmák társadalmi megítélését övező álszentségekre, vagy a valódi zöld erőfeszítések helyett széles körben alkalmazott zöldre festésre. Vizsgáltam a tehetséghez és a sikerhez fűződő hipokrita közmegegyezéseket, illetve a marketing megtévesztő, gondolkodásunkat és ezáltal világunkat meghatározó működését. A bejegyzéssorozat befejező részében a „legszentebb szervezet” a katolikus egyház álszentségeit veszem nagyító alá a csökkenő társadalmi beágyazottságukon keresztül.

Az alábbiakban széles értelemben arra keresem a választ, hogy miért veszíti el híveit az egyház, illetve miért nem tud újakat magához vonzani? Kíváncsi vagyok arra is, mi lesz az egykori hívekkel, „hova tűnnek” ők? Végül megvizsgálom, milyen szerep és jövő várhat az egyházakra és a vallásokra? Mindezek közben pedig szeretném tisztázni azt is, mi egyáltalán a keresztény vallás, valamint azt, hogy pontosan mi is az az intézmény, amit keresztény egyháznak nevezünk, hogyan, miért alakult ki és hogyan változott a szerepe napjainkig?

Maga a keresztény vallás egy hitrendszer, vagyis egy narratíva arról, hogy mi helyes és mi helytelen, hogy hogyan kell(ene) élnünk. Azért jött létre, mert egyrészt a hívek számára iránymutatást és célt ad, fogódzót jelent az életben, másrészt a hatalmasok szempontjából ideológia, ami elfogadtatja a társadalmi egyenlőtlenségeket, tiltja az „isten rendje” elleni lázadást és irányíthatóvá teszi a sokaságot az úr akaratára való hivatkozással. Hatása ugyanakkor messze túlmutat a hívők közösségén.

Ha nem vagyunk hívők, akkor is a keresztény kultúrkör vesz bennünket körül, vagyis abban a normarendszerben szocializálódunk, amelyben a Bibliában lefektetett morál alapján állnak az erkölcseink. És még a legelkötelezettebb ateisták is nagy vonalakban ennek a morálnak az alapján határozzák meg a maguk számára a jó és a rossz fogalmát – csak ennek sokuk valószínűleg nincs a tudatában. Gondoljunk csak bele, hogy a gyilkosságról, a magántulajdonról, a hűségről, az őszinteségről, a segítségnyújtásról, vagy épp a családról alkotott képünk mennyire megegyezik a bibliai képpel. Még akkor is, ha mi magunk nem ennek a képnek megfelelve élünk, ehhez képest határozzuk meg a viszonyulásunkat. (Írom mindezt ateistaként.)

Vagyis ez a normarendszer és erkölcsiség alapvető elemeiben töretlenül velünk él a szokásrendjeinkben, és a törvényeinkben, így, mikor az egyház morális válságról beszél, legalábbis részben nincs igazuk. Hisz nem ez az erkölcsiség jutott válságba, csupán maga az egyház. A vallástól közvetlenül már nem függő, de abban gyökerező elveink jó eséllyel azt is túlélnék, ha teljesen eltűnnének a keresztény egyházak, vagy maga a vallás is és tovább élnének valami újban, ami a kereszténység után jön, de ne szaladjunk ennyire előre.

A keresztény narratíva alapja, mint írtam a Biblia, ami bő 1600 éve, a 397-es karthágói zsinat óta változatlan formában hirdeti az igét. És bár a Biblia szövege állandó, az értelmezése sokszor változott az idők során a pillanatnyi politikai céloknak megfelelően. Ma Jézus szeretete, isten megbocsátása és a morálisan helyes életvitel az egyház fő üzenetei, de ebből merítették a legitimációt a pogányok elleni kegyetlen térítőháborúkhoz, a boszorkányégetésekhez, a „szent földet” vérbe borító keresztes hadjáratokhoz, a gyarmatosítást kísérő misszionárius térítőháborúkhoz, vagy a különféle reformációs törekvésekkel fellépő „eretnekekkel” szembeni vallásháborúkhoz, mindez pedig végül az újkori inkvizíció brutális kínzásaiban és kivégzéseiben csúcsosodott ki.

Annyi háború, népirtás és könyörtelenség szennyezi a római katolikus egyház múltját, annyi borzalomra adtak már áldást, sőt, álltak azok élére, hogy ezeknél kevesebbért tiltott ideológia ma a kommunizmus és a nácizmus. És miközben a 20. századi totalitárius diktatúrák ideológiáit néhány szélsőséges emberen kívül senki nem szeretné rehabilitálni, a katolikusok azt mondják, legyünk türelemmel, megértéssel az egyház (bűnös) múltja iránt, hogy ne azt nézzük, milyen volt a legrosszabb pillanataiban, hanem azt, hogy milyen most, a „szeretet egyházaként”. Mintha az új-kommunisták azzal védenék népirtó örökségüket, hogy „de hát a proletárdiktatúra végül felszámolta a nagy vagyoni egyenlőtlenségeket és kiépítette a mindenki számára elérhető állami ellátórendszereket”.

Ugyanakkor nem az egyház által, vagy a kereszténység nevében elkövetett emberiség elleni bűnök miatt veszítettek népszerűségükből a keresztény felekezetek. Hisz miközben ilyenek zajlottak, az egyház szinte mindvégig virágzott, népszerűsége, elfogadottsága töretlen maradt. Megtörték a különféle pogányokat és megannyi eretnek mozgalmat, majd a szellem- és természetimádó népek egész sorát Ázsiában, Afrikában és Amerikában, a Közép- és Dél-Amerikai indián birodalmak vallásait, feltartóztatták a muzulmánokat, erre jöttek a 20. században a feministák, meg később a woke és megrengették ezt a majd 2000 éves szervezetet. Mert nem tudtak mit kezdeni azzal  a keresztények, hogy mára ciki a nőket másodrendű polgároknak tekinteni és nem elfogadott többé széles körben a homofóbia sem – hisz maga a Biblia egy homofób könyv, vagy legalábbis vannak homofób részei.

Az sem segített persze, hogy pedofil botrányok sora rázta meg világszerte a katolikus egyházat, kérdéseket vetve fel a papi nőtlenség, a cölibátus intézményével szemben, ami mögé bújva menedékül szolgál mindenféle szexuális kisebbséghez tartozóknak, de különösen a meleg, illetve pedofil keresztények egy részének. És jogos indulatokat váltott ki a hívekben az a gyakorlat, hogy az egyház hosszú időn át az elkövetőket és nem az áldozatokat segítette, az ügyeket igyekezett eltusolni, hogy a saját jó hírét és társadalmi státuszát megőrizze.

Emellett a tudomány eredményei nevetségessé tették a Bibliában szereplő teremtéstörténetet – ennek hatására már maga az egyház is szimbolikusan és nem szó szerint értelmezi azt – és alternatív magyarázatok sorát szállítja a világ működéséről. A pszichológia újszerű megközelítéseket kínál a lelki nyomorúságra – a pszichoterápia hatékonyabb eljárásnak bizonyul, mint a rózsafüzér, meg két miatyánk –, továbbá az állami ellátórendszerek világi alternatívát nyújtanak az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátás területén. A New Age, az ezotéria, az újkeresztény közösségek, a jóga filozófia, az iszlám és a buddhizmus pedig mind olyan új opciók a spiritualitásra vágyó polgárok számára, amik felpezsdítették a versenyhelyzetet a vallási piacon.

Végül az utóbbi évtizedekben több ország helyi egyháza aktívan bekapcsolódott a politikába, valamelyik politikai oldal, vagy párt támogatására buzdítva a híveit – tipikusan a jobb oldal mellé állnak és azt üzenik, hogy „mi vagyunk a jobbak, mert mi vagyunk az erkölcsösek, velünk van isten” –, ami alapvető félreértése az egyház szerepének a közügyek alakításában. Hisz a politika megosztó dolog és a katolikus egyház akkor tudott igazán hatalmas lenni, mikor a megosztó ügyek fölött állva, azokban nem foglalt nyíltan állást, hanem univerzális jellegét hangsúlyozta, de erre még visszatérek.

Az pedig igen sovány reakció minderre, hogy „morális válság van”, hogy „veletek van a baj, akik elfordultok az egy igaz istentől”, vagyis az egyház kioktat és moralizálva ítélkezik az elvesztett hívek fölött. Ezzel pedig nemhogy azok számára nem tud vonzó lenni, akik nem követik a szervezet tanításait, de olykor még azokat is elüldözi, akik ma még a követői. Másként mondva mára a legtöbb helyen kiürültek a templomok és akik mégis maradtak, a szeretet nevében gyűlölködve ítélkező idős nénik és a realitás talajától messzire szakadt prédikátorok, akaratuk ellenére mindent megtesznek azért, hogy ezek a templomok üresen is maradjanak. Meglátásom szerint mindezek együttesen az okai annak, hogy tömegesen fordulnak el a hívek a katolikus egyháztól, amin eddig nem sokat tudott segíteni a Ferenc pápa nevével fémjelzett legújabb kori „ellenreformáció” sem.

Maga Ferenc megtestesíti a „jó fej” pápa karakterét, személyében szimpatikus sok nem-hívő számára is – és ugyanezért fanyalgást vált ki az említett nénik és prédikátorok körében –, de hiába a korlátozott reformok és a sokszor mindannyiunk számára megszívlelendő pápai enciklikák, köti őt is a Biblia ódon merevsége és főként nem tudja ellensúlyozni az egyházszervezet említett bűneit és moralizáló működésmódját. Egyetlen szimpatikus pápától nem cserélődik ki a papság és nem újul meg a gyülekezetek szellemisége sem. A 2024 végén bejelentett egyházreformokban is az érződik számomra, hogy belülről nézve óriási, kívülről szemlélve apró, óvatos lépések abba az irányba, hogy az egyház visszaszerezzen valamit elvesztett vonzóságából, miközben omlik össze a szervezet társadalmi szinten. Ha megvalósulnak, talán már az is kevés, de kérdés, hogy egyáltalán át tudja-e verni a Vatikán az akaratát a papságon világszerte.

(A Biblia régies tanításai persze állandóságot, stabilitást is sugallhatnak, támaszt is nyújthatnak, amit gyakran kiemelnek az egyházat védő hívők, de ma számomra az látszik, hogy inkább merevségnek, rugalmatlanságnak, dogmatizmusnak tűnik a többség szemében az évezredes sorokhoz való ragaszkodás.)

Ha el is fogadjuk, hogy a Biblia számos, mindannyiunk számára értékes tanítást tartalmaz, akkor bennem felmerül a kérdés, hogy lehet-e keresztényi módon élni, ha az ember nem hívő? Hiszen istenhit nélkül is bűnnek tarthatjuk az emberölést, lehetünk segítőkészek, altruisták, lehetünk megértőek, empatikusak embertársaink iránt, élhetünk takarékos életet, lehetünk önmegtartóztatóak, stb. Ezek a vallástól független értékek, nézőpontok, vagy viselkedési módok. A keresztény tanítás értelmében azonban azok, akik nem „fogadják be” istent a pokolra jutnak, örök szenvedés és kárhozat vár rájuk.

Vajon mit mond az el istenről, hogy hiába élsz a saját normarendszere szerint is jó életet, ha nem imádod őt, a pokolra küld? Hogy egy kicsinyes nárcisztikus alak, mint az ószövetség számos történetében. És erre hiába mondják bizonyos keresztények, hogy „isten akkor is szeret, ha te nem szereted őt.”, annyira a saját tanításaik szerint sem szeret, hogy a mennyországba bebocsátást engedjen a hitetleneknek. A szeretete valahogy a halálunkkal véget ér, a „halhatatlan lelkünkre” az már nem vonatkozik. És ehhez még ellenségesnek sem kell lenned istennel szemben, gyűlölnöd sem kell, elég, ha nem hiszel a létezésében.

Ez a fajta intoleráns istenkép azután megjelenik az egyházak intoleranciájában is az ateizmus iránt. Érdekes módon ma nem a más vallásúakat vegzálják elsősorban a hittérítők, hanem a vallástalanokat. Valahogy azt nem bírják elviselni, hogy vallásos hit nélkül is lehet teljes életet élni. A szeretettelinek szánt, de valójában erőszakos hittérítés pedig soha nem volt hatékony mód a nem hívők eléréséhez. Az aktív hittérítés annak a teljes félreértésén alapul, hogy mikor, miért szoktak emberek megtérni. Ugyanis soha nem a magukat jól érző emberekben fortyan fel a vallási buzgalom, mindig a kétségbeesett, szenvedő, helyzetüket kilátástalannak látó személyek fordulnak a hit felé. Az egyház feladata tehát nem az agresszív térítés, hanem az „ajtók kitárása” a kétségbeesett emberek előtt.

Mert kétségbeesett emberek ma is vannak szép számmal a világban, igényelnek is a racionális magyarázatok mellett (vagy helyett) kevésbé kézzelfogható, mondjuk spirituális megfejtéseket, de a hagyományos keresztény egyházak kapui, ha tárva is vannak, nem vonzóak a többség számára. És itt érkezünk el ahhoz, hogy mik az egyház és a vallás funkciói az „egyszerű emberek” szempontjából.

Egyrészt egy közösséghez való tartozást jelent, ha vallási gyülekezethez kapcsolódunk. De, mint följebb már írtam, a keresztény gyülekezetek nagy része összezsugorodott és azok a tagok akik maradtak, nem feltétlenül olyanok, akikhez jó érzés tartozni. A Hit Gyülekezetéhez hasonló újkeresztény közösségek egyik vonzereje éppen abban áll a hagyományos felekezetekhez képest, hogy élő közösség és élő hitélet jellemzi a vidám vasárnapokat. Nem olyan formalizált még, ami ott történik, mint egy katolikus mise esetében, jobban is hasonlít az őskeresztény közösségek összejöveteleihez – azzal a lényeges különbséggel, hogy egykor ezek az alkalmak akár orgiába is torkollhattak, ma meg be kell érni a néha bizarr, földön fetrengős extázissal, vagy ahogy ők nevezik, „istenélményekkel”.

Vannak persze olyan katolikus papok, mint Pál Feri, akik köré élő közösség gyűlik, de mára ők a kivételek és nem véletlenül. A katolikus egyház első komoly válságát az egyházi korrupció, a búcsúcédulák árusítása okozta. Erre válaszként született Luther, majd Kálvin protestantizmusa, melyekből kinőve az evangélikus és a református egyház „piaci versenytársakká” váltak a katolikus vallással szemben Európában, a hívek pedig tömegesen áramlottak át e két új felekezetbe.

Erre a versenyhelyzetre az ellenreformációval válaszolt a katolicizmus, kigyomlálva egyrészt a korrupciót a szervezet soraiból, másrészt ekkor váltak a keresztény egyházak szigorú, aszkéta életvitelt hirdető, kioktató, ítélkező, moralizáló egyházakká, amilyenek ma is – nem csak a katolikusok, hanem mind. És nehéz úgy hirdetni az örömhírt, hogy közben örömtelen maga a szervezet…

A vallás következő funkciója, hogy segítsen értelmezni, keretbe foglalni a valóságot és főként megmagyarázni a „megmagyarázhatatlant”. Ezért kezdődik minden egyház szent szövege teremtéstörténettel, van tele példázatokkal, hogy miért viselkedik a kiszámíthatatlan természet (vagy ebben a megfogalmazásban isten), hol így, hol úgy, ezért (is) beszél a helyes életről, amivel beteljesíthetjük a teremtő céljait – vagyis célt és értelmet ad a céltalan életünknek – és végül ezért kiemelten fontos, hogy tudni véli, hogy mi vár ránk a halál után.

A teremtéstörténet és a természet működése vonatkozásában ugyanakkor, mint írtam, már nem a Biblia az irányadó szöveg, sokkal inkább bízunk az empirikus bizonyítékokon alapuló tudományban. Az az életcél pedig, ami a kereszténységben megjelenik, mára sokat veszített a vonzerejéből.

„Élj istenek tetsző, erényes életet és az úr majd megjutalmaz a túlvilágon, cserébe a mennyországba jutsz.” – valahogy így tudnám összefoglalni azt az üzenetet, amivel évszázadokon át próbálták rávenni a keresztény társadalmak szegényebb sokaságát, hogy fogadják el a sorsukat és ne próbálják felborítani „az isteni rendet”, vagyis az urak rendjét, ne csináljanak forradalmat. Ezzel szemben a ma, erőforrásbőséghez szokott fogyasztói társadalmaiban még az életünkben szeretnénk boldogok lenni, a halál utáni jutalom ígérete közel sem olyan hívogató, mint egykor. A halálról különben sem akarunk tudomást venni, amíg csak lehet, így a mennyországról szóló történeteket is inkább elhessegetjük, és csak akkor vesszük elő vigasztalódásul, mikor egy szerettünk halálával szembejön az elmúlás.

Ehhez képest a jóga, a buddhizmus, az ezotériák széles tárháza, a pszichoaktív szerek, a pszichoterápia, de a sport, az alkohol és a drogok is azonnali, vagy viszonylag gyors, még bőven az életünkben elérhető megoldásokat kínálnak arra, hogy boldogok lehessünk, amivel a kereszténység pillanatnyilag nem tud versenyre kelni.

Végül az előbbihez szorosan kapcsolódva az egyház közvetítésével a vallás feladata a lelki nyomorúság feloldása valamilyen szertartások, lelki gyakorlatok keretében. A cölibátusban élő, a hétköznapi emberek problémáitól távol tartott papok többsége azonban nem érti igazán a hívek problémáit, így nem is tud hitelesen kapcsolódni hozzájuk. Mikor a már idézett kijelentésében Hodász András hitelességi válságról beszél, akkor a bántalmazások és pedofil ügyek mellett erre gondol. A gyóntatás során a feloldozással és a felrótt szövegek ismételgetésével a hívek bűntudata persze pillanatnyilag enyhül, de sokszor nem kapnak elég megértést, elég segítséget ahhoz, hogy önmagukat jobban megismerve más típusú megküzdésekkel éljék az életüket, így többen újra és újra elkövetik ugyanazokat a vétkeket. Paradox módon ebből előállhat az a gyakorlat, hogy egy hívő gyarlóbb életet él, mint egy ateista, mégis, a gyónás által feloldozva elvben ő a mennyországba juthat, míg a vallástalan a pokolba. Ezt pedig azért is emelem ki, mert a keresztény álszentségek széles köre kapcsolódik a gyónás intézményéhez.

De a papok neveltetésének és életének életszerűtlensége különösen élesen talán akkor jelenik meg, mikor nem „bűnökkel”, hanem komolyabb nehézségekkel fordul egy hívő a lelkipásztorához, aki nem tud mással válaszolni, csak a Biblia példabeszédeivel. Illetve nehezen tudom eldönteni melyik lehet a cikibb élmény, a kötelező iskolai szexuális felvilágosítás, vagy a katolikus jegyesoktatás, ahol egy elvben szűz, egyedülálló férfi oktatja az x éve kapcsolatban lévő, sokszor már közös háztartást vezető, együtt élő, általában szexuálisan aktív párokat arra, hogyan kell házasságban élni. Mindezekhez sokkal relevánsabban nyúl a pszichológia, amivel újabb funkciót veszített a katolicizmus.

A fentiek alapján azt hiszem, már kellő alapossággal megválaszolható, hogy hová is lesznek az egyházat elhagyó hívők. A kutatások szerint egy részük újkeresztény felekezetekhez, vagy a buddhistákhoz, ritkábban az iszlámhoz, vagy a zsidó valláshoz csatlakozik, esetleg ezotériahívőbe megy át, legritkább esetben protestáns feletekhez pártol, más részük a vallást is elhagyva ateistává lesz, a többségük azonban megmarad egyház nélküli kereszténynek. Az ilyen ember a vallását nem hagyja el, csak a katolikus egyházat, így ők lehetnek azok, akiknek a visszacsábításában Ferenc pápa bízhatott a reformjai bevezetésekor.

Az egyháznak ugyanakkor, mint utaltam rá, nem csak az egyes emberek életében lehet szerepe, de társadalmi, gazdasági, sőt, politikai funkciókat is betölt(het). A Római Birodalom hosszú hanyatlása idején ezt ismerte föl Nagy Konstantin császár is, mikor 313-ban a milánói ediktummal engedélyezte a kereszténység gyakorlását a birodalomban, majd I. Theodosius császár, aki 380-ban államvallássá tette. Mindketten azt remélhették, hogy a kereszténység lesz az az új narratíva, ami összetartja a gyengélkedő Rómát. Hogy a túlvilági üdvösségért cserébe a hívek betartják az uralkodó rendjét, megvédik az impériumot a „hitetlenek” külső fenyegetésével szemben és végső soron ez lehet az az ideológia, ami, megtérítve a Limest, vagyis a határt átlépő germán, gót és egyéb törzseket segít majd abban, hogy befogadva az új jövevényeket ismét megerősítse Rómát, ahelyett, hogy elsöpörné a népvándorlás.

Ezt a célt szolgálta 382-ben a római zsinaton a Biblia kanonizálása is, mivel ekkor döntötték el, mely iratok, mely hittételek kerülhetnek bele a könyvbe és melyek nem (a császár szándékaitól sem függetlenül) – ez a folyamat a már említett 397-es, a karthágói zsinaton zárult le. A birodalmi egyház birodalmi Bibliája büszkén hirdette is az egy isten, egy császár elvet, mely szerint a császár az úr földi helytartója, törvényei egyben isten törvényei is. Erre hivatkoztak később a középkorban a különféle királyok és császárok, de még a nemesek is, mikor azt állították, hogy a feudális társadalmi berendezkedés isten rendje szerint való.

Talán a fenti sorokból már sejthető, miért érte meg a „barbár” fejedelmeknek és királyoknak a keresztény egyházra cserélni eredeti pogány hitüket, miután Konstantin és Theodosius reményeivel szemben megbuktatták az akkorra már kettészakadt impérium nyugati felét 476-ban. Egészen eddig a pontig a történelemben minden egyház az állam szolgálója, alattvalója volt és az urak rendjéből fakadó egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat volt hivatva legitimálni. Bár az ókori Egyiptomban akadtak rövid időszakok, mikor egyes fáraók teokráciává, vagyis papság uralta állammá fejlesztették a birodalmukat, illetve arra is volt példa, hogy a papság maga igyekezett átvenni az uralmat az állam fölött, ezek azonban mindig csak rövidke közjátékok maradtak a történelem színpadán.

A középkori pápák azonban, mint a birodalom nélkül maradt birodalmi egyház vezetői nem haboztak megragadni a vissza nem térő alkalmat, hogy a meggyengült és széttöredezett világi hatalom fölébe nőhetnek. A Róma bukása utáni századokban a keresztény egyház vált azzá a közös gondolattá, ami összetartotta a sokfelé szakadt kontinenst, majdnem 1500 évvel a kommunista internacionálé előtt megvalósítva a katolikus internacionálét. Bizonyos vonatkozásokban maga volt a kor Európai Uniója, NATO-ja és ENSZ-e egyszerre. Közös identitást adott, katonai szövetségbe terelt a muszlimokkal szemben és alapot szolgáltatott a diplomáciai egyeztetésekre az egymással gyakorta háborúzó mindenféle királykák között.

A római pápák mind nagyobb önállósága, hatalma és politikai tényezővé erősödése vezetett el 1054-ben formálisan a keleti, ortodox és a nyugati, római katolikus egyház szétszakadásához, mivel a római pápa jó ideje nem fogadta el maga fölött a Bizánci császár fennhatóságát sem.

Azonban ekkorra már a katolikus egyház valami még többé fejlődött, ez lett a történelem első multinacionális nagyvállalata. Európa minden országában jelentős földbirtokos volt, sőt, a középkorban az egyház vált a mezőgazdasági innovációk zászlóvivőjévé. Kolostoraiban nem csak elmélyült hitélet, de komoly élelmiszeripari kísérletezés is folyt. Ennek örökségét őrzik máig az apátsági sörfőzdék és sajtműhelyek. A katolikus egyház ma államinak mondott funkciókat, szolgáltatásokat átvéve megszervezte a kor szociális ellátórendszerét – szegényházak, lelencházak – és oktatásügyét szintén a szerzetesrendekre támaszkodva, illetve a különféle kuruzslók és füvesemberek mellett az egyház felelt az egészségügyért is.

Mindezekért és persze a királyok legitimálásáért cserébe a kontinens minden polgárától adót, tizedet szedhetett. Kiátkozhatott nemeseket, királyokat, sőt, császárokat is, így beleszólva a politikába és a kereszt zászlaja alatt háborúkat indíthatott. Olyan sok területen volt jelen és olyan hatalommal bírt, ami meghaladja bármely mai multi képességeit.

Ez a hatalom ugyanakkor a 10. század végére a világi hatalmasok számára is veszélyessé vált, ami elvezetett a pápaság és a császárság hosszú küzdelméhez, ez a háborúskodás pedig végül elhozta mindkét szembenálló fél, vagyis a katolicizmus és a német-római császárság intézményének a meggyengülését is.

Az iménti rövid történeti kitekintőt azért is írtam le, mert kultúrtörténeti érdekességén túl fontos üzenete van a jelenre nézve is. Mint említettem korábban, a katolikus egyház akkor tudott igazán hatalmas lenni, mikor univerzális, mindenek, de leginkább a megosztó ügyek felett álló volt. Ám épp ez az óriási hatalomkoncentráció vezetett oda, hogy magában ellentmondásossá tette a szervezetet, és ellenérzéseket szült a világi hatalmasokban a pápa hatalmával szemben. Ma, amikor olyan megosztó témákban foglal állást az egyház, mint a nők társadalmi státusza, a nemi kisebbségek megítélése, vagy a politikai oldalak és pártok harca, azzal minden alkalommal felad valamit az univerzalitásából, „lerántja magát a sárba” és egy egyre szűkülő körnek prédikál csupán. Cserébe állami támogatásokat és fanatizálódó híveket kap az intoleráns, szélsőjobbosok közül, ami visszás és taszító azok többsége számára, akik „a körön kívül” vannak.

Ugyanakkor, bár a hagyományos keresztény felekezetek jelene igen borús, a vallások és egyházak jövőjét illetően van egy számukra reményt adó jelenség: az ökológiai válság. Elsőre talán furcsának tűnhet, hogy a civilizációnk bukásával fenyegető krízis az egyházak reménysége, de ez két értelemben is igaz. Egyrészt, a vallásos hit alapján szerveződő kisközösségek sokkal összetartóbbak szoktak lenni, mint a világi emberek alkotta ökofalvak. És az önmegtartóztatást, önkorlátozást erényként felmutató hitelvek hatékony ideológiai alapjai lehetnek a fenntartható életmódnak – lásd a működő, önellátó ökológiai gazdálkodást folytató Krisna-völgy, vagy Amerikában a szintén önfenntartó, modern technikát elutasító Amishok példáját. Ilyen értelemben az ökológiai katasztrófák elleni küzdelemben fontos szerep juthat a vallásoknak és az egyházaknak is.

Másfelől, ha a legvalószínűbbnek tűnő forgatókönyvek valamelyike következik be és véget ér a technológiai civilizáció, akkor a már ma is kissé repedező hírű tudománytól elfordulhatnak a túlélők. Ez pedig elhozhatja a vallások és egyházak új aranykorát. Mondhatják, hogy a „világ vége”, vagyis a civilizáció vége azért következett be, mert morális válság volt, mert bűnben éltek a hedonista, túl szabados, erkölcstelen és kapzsi emberek, isten pedig megbüntette a teremtményeit. Ebben a nagyon is elképzelhető narratívában a puritanizmus sötét öröksége éledhetne újjá. Persze egy ilyen jövőben nem feltétlenül a ma ismert egyházak válnának ismét uralkodóvá. Könnyen lehet, hogy a keresztet, a félholdat, a Dávid-csillagot, Buddhát és Sivát is maga alá temetné egy ilyen összeomlás, de szellemiségük, a zsidó, a keresztény, a muzulmán, a buddhista és a hinduista kultúrkörök örökségei beépülnének, és talajként szolgálnának az akkori egyházak számára is.