HTML

Spanyolviasz

Álmodtam egy jobb világot: http://kompetenstarsadalom.blogspot.hu

Friss topikok

Közösség

Utolsó kommentek

Címkék

21.század (1) 25 év (1) 3. világháború (3) adat (1) Adolf (1) ageizmus (1) alacsony önértékelés (1) alárendelődés (1) Alexandrosz (1) alkalmazott (2) alkohol (1) államtitok (1) álszentség (3) általánosítás (1) al Kaida (1) Amidala (1) Anakin (1) anarchizmus (2) androgűn (1) Antal József (1) antiteizmus (1) apokalipszis (1) armageddon (1) asztrológia (1) ateizmus (3) autoimmun betegség (1) autoritás (1) ayurvéda (1) ayurvédikus (1) a gyerek érdeke (2) baloldal (2) bántalmazás (1) befolyásolás (1) beosztott (2) big picture (1) bio (1) biológia (1) Birodalom (1) biszexualitás (1) bizalom (1) biztonság (1) blogindító (1) BNO-10 (1) boldogság (2) Brexit (1) cenzúra (1) civil (3) civilizáció (1) colonus (1) Connor (1) Covid 19 (1) csábítás (1) csábító (1) család (7) családterápia (1) Csillagok háborúja (2) csoport (1) csoportidentitás (1) csoportnyomás (1) csöves (1) Darth Vader (2) darwinizmus (1) demográfia (2) demokrácia (17) démonizálás (1) depresszió (1) destabilizáció (1) destabilizálódás (1) digitális (1) digitális magány (1) diktatúra (5) diplomácia (3) Disney (1) divat (4) DK (3) dolgozó (1) dominancia (1) drog (1) DSM-V (1) egalizmus (1) egészség (4) egészségmegőrzés (1) egészségügy (2) egyén (1) egyenlőség (5) egyenlőtlenség (2) egyenruha (1) egyformaság (1) egyház (4) Együtt (2) együttélés (1) együttgondolkodás (1) együttműködés (1) elégedetlenség (1) elengedés (1) élet (1) életkor (1) életszínvonal (1) elfogadás (1) elidegenedés (3) elit (3) elitizmus (1) ellenzék (1) elmélkedés (13) Első Rend (1) elv (1) elvándorlás (2) elvárás (1) elvtelenség (1) ember (4) ember és környezet (1) én (1) energiahatékonyság (1) énideál (1) EQ (1) érdek (1) erkölcsiség (1) erő (1) erőszak (1) erő kutusz (1) érték (1) értékválság (2) érzelemszabályozás (1) érzelmi intelligencia (1) ész (1) eszme (2) eszmetörténet (1) etikus (1) EU (4) Euróoai Unió (1) Európai Unió (3) evolúció (4) evolúciós pszichológia (1) ezotéria (1) fajgyűlölet (1) fasizmus (2) fast-fashion (1) FED (1) fejlődés (3) félelem (2) felelősség (1) felettes én (1) felkelés (1) felmelegedés (1) felnőtt (1) felnőttek (1) félrelépés (2) feminizmus (2) fenntartható (15) fenntarthatóság (3) férfi (3) férfiak (4) feszültség (1) feudalizmus (1) fiatal (1) fiatalok (1) Fidesz (4) film (3) filo (85) filozófia (79) finn (1) finn-ugor (1) fogyasztásmentes (1) fogyasztói társadalom (2) fölérendelődés (1) főnök (2) forradalom (3) Francia Forradalom (1) függőség (3) gazdagság (5) gazdaság (19) gazdasági válság (5) gazdasági világválság (1) gender (1) generáció (1) genetika (1) genocídium (1) globális felmelegedés (4) globalizáció (3) gondolkodás (3) gyarmatosítás (1) gyász (2) gyerek (4) gyerekvállalás (2) gyerek érdeke (1) gyógyászat (1) Gyurcsány (1) háború (7) hadsereg (1) hajléktalan (1) hajléktalanság (2) hála (1) halál (3) halandóság (1) hangulatzavar (1) Han Solo (1) harcászat (1) Harmadik Birodalom (1) Harmadik Világ (1) hatalmi elit (1) hatalom (13) házasság (3) hazugság (1) HBO (1) heteroszexualitás (1) hidegháború (2) Hidegháború (1) hiedelem (4) hierarchia (1) hipokrácia (3) hippi (1) hit (1) Hitler (2) Holokauszt (2) homeopátia (1) homoszexualitás (2) hontalan (1) Horn Gyula (1) humanizmus (2) humán ökológia (1) hun (1) hunok (1) hűség (2) hűtlenség (2) idegengyűlölet (2) identitás (1) ideológia (2) idő (1) idősek (1) időskor (1) igaz szerelem (1) II. világháború (1) III. világháború (1) illiberalizmus (1) india (1) indiai (1) információ (1) integráció (1) inteligencia (1) intellektus (1) internet (2) intimitás (1) inverz szexizmus (1) IS (1) ISIS (1) ismerkedés (1) isten (1) Iszlám Állam (1) játék (3) Jedi (2) (1) Jobbik (4) jobboldal (2) jólét (3) jóléti társadalom (3) jóslás (1) jövő (3) jövőkép (1) jövőkutatás (3) Jung (1) jutalom (1) Kádár (1) kapcsolatok (2) kapitalizmus (4) Karl Marx (1) Kárpát-medence (1) kataklizma (1) kegyes hazugság (1) kelet (1) képviselet (1) képviseleti demokrácia (2) kerítés (1) kiadó (1) kiegyenlítődés (1) kihalás (1) kilátástalanság (1) Kína (2) kína (1) kínai (1) kisebbrendűség (1) kivándorlás (1) kizsákmányolás (1) klerikális (1) klímaváltozás (16) kognitív (1) kommunikáció (1) kommunizmus (1) konfliktus (1) kontroll (1) könyv (1) konzervatív (1) környezet (4) környezetvédelem (4) Koronavírus (1) korrupció (1) köszönet (1) köszöntő (1) kötődés (1) közélet (18) Közép-Kelet Európa (1) közlekedés (1) kozmetika (1) közösségi nyomás (1) Köztársaság (1) közvetlen demokrácia (1) krízis (1) külföldi munkavállalás (1) különleges katonai művelet (1) külső (1) kultúra (2) kultusz (1) kütyü (1) kvóta (1) Kylo Ren (1) látó (1) lázadás (2) Leia (1) lélek (12) lélektan (26) lélekten (1) lelki betegség (1) lelki egészség (3) lelki nevelés (1) Liberálisok (1) liberális feminizmus (1) libertarianizmus (1) libertinizmus (1) LMP (3) lobbi (2) Luke (1) lustaság (1) magány (2) magatartásorvoslás (1) magyar (2) Magyarország (2) magyarság (1) manipuláció (1) Marx (1) Mayer Máté (3) média (7) médiakutatás (1) medicina (1) megcsalás (3) megfelelés (1) megjelenés (1) megkérdőjelezhető (1) megváltoztatás (1) Megyessy (1) meleg (1) melegség (2) meló (1) menekült (2) menekültek (2) menekültválság (1) menekült válság (1) migráció (12) migráns (2) migránsok (2) mítosz (5) mobilitás (1) modern ideálok (1) MoMa (1) Momentum (1) monogámia (4) moralizálás (2) mozi (1) MSZP (3) multi (2) munkaerőpiac (1) munkahely (1) náci (3) nácizmus (2) nagyvállalat (1) Nagy Francia Forradalom (1) nagy Ő (3) Nagy Sándor (1) nárcizmus (1) NATO (1) Nem (1) Nemiség (1) nemiség (2) nemi erőszak (1) nemi szerep (1) Nemi vágy (1) nemzet (2) nemzetállam (2) nemzethalál (1) nemzeti szocializmus (2) nemzetközi kapcsolatok (1) nem vagy elég jó (1) neokonzervativizmus (1) neoliberalizmus (1) neonáci (1) népességfogyás (1) népharag (1) népirtás (1) népszavazás (1) népvándorlás (3) (2) nők (5) norma (5) normák (4) növekedés (2) nyílt tabu (1) nyitott kapcsolat (2) Nyugat (1) nyugat (1) Ő (2) objektivitás (1) öko (4) ökológiai válság (4) ökologizmus (1) öko bolt (1) oktatás (2) október 2-a (1) oligarcha (1) olvasás (1) önismeret (1) önkéntes önkorlátozás (1) önszeretet (2) önszerveződés (1) Orbán (2) öreg (1) öröm (1) orosz-ukrán háború (3) oroszok (2) Oroszország (5) orvostudomány (2) őshaza (1) összefogás (1) osztály (1) Palpatine (2) pandémia (1) pár (1) párbeszéd (1) Párkapcsolat (1) párkapcsolat (16) párkeresés (1) pártok (1) párválasztás (1) patológia (1) patrícius (1) pedofília (1) pénz (1) pénzügy (1) pestis (1) plasztika (1) plebejus (1) plebs (1) PM (2) polgár (1) polgárháború (1) poligámia (2) politika (24) politikai korrektség (1) politikus (1) popkultúra (2) populista (2) populizmus (4) poszt-apokaliptikus (1) poszt-humanizmus (1) profit (1) promiszkuitás (2) propaganda (1) psziché (3) pszicho (3) pszichológia (42) pszichopatológia (1) Putyin (1) radikális (1) radikális feminizmus (1) radikalizákódás (1) Rákosi (1) rassz (1) rasszizmus (1) rasszizums (1) recesszió (1) referendum (1) rendszer (1) rendszerhiba (1) rendszerszemlélet (1) rendszerváltás (1) részvételi demokrácia (3) röghözkötés (1) Róma (2) Római Birodalom (3) Róma bukása (1) rossz (1) sajtó (1) sajtószabadság (1) sámán (1) sci-fi (3) siker (1) Sith (2) skinhead (1) Skynet (1) Skywalker (1) Snoke (1) Soros (1) sorozat (2) soviniszta (1) sovinizmus (2) Spanyolviasz (65) spanyolviasz (40) spekuláció (1) spirituális (2) spiritualitás (3) stagnálás (1) Star Wars (2) Stephen Hawking (1) szabad (1) szabadpiac (1) szabadság (6) szabad akarat (2) szabad világ (1) számítógép (1) számítógépes játék (1) származás (1) szegénység (1) szekta (1) szellemtudomány (1) szélsőjobb (1) szélsőség (1) szélsőséges (1) személyiség (1) szemlélet (1) szenvedés (1) szépség (1) szerelem (4) szex (6) szexizmus (2) szexmentes kapcsolat (1) Szexualitás (1) szexualitás (6) Szíria (1) szkíta (1) szkíták (1) szociális ügy (1) szocializmus (2) szociál darwinizmus (1) szociológia (1) szorgalom (1) szorongás (1) Szovjetunió (1) szpanyolviasz (1) sztereotípia (1) sztereotipizálás (1) szubjektivitás (1) születésnap (1) szülő (3) szülői alkalmasság (1) szülők (2) szülőkép (1) szülőszerep (2) szuperego (1) tabu (4) táltos (1) tárgy (1) társ (1) társadalmi csoport (1) társadalmi fejlődés elmélet (1) társadalmi feszültség (1) társadalom (79) társkapcsolat (2) tartósság (1) távgyógyító (1) távol-kelet (1) technika (1) technológia (9) tekintély (1) tekintélyelvű (1) telekommunikáció (1) teljesítmény (1) természet (1) természetes szelekció (1) természetgyógyászat (1) természettudomány (1) Terminator (1) terorizmus (1) terror (2) terrorizmus (1) testvériség (2) tini (1) titok (4) tőke (1) tolerancia (3) történelem (17) transzperszonális (1) trend (3) Trianon (1) Trump (1) túlfogyasztás (2) túlnépesedés (15) túltermelés (2) túlvilág (1) TV (1) ugor (1) újság (1) újságíró (1) Uj Péter (1) Ukrajna (3) Ukrjana (1) Unió (1) uniszex (1) űrkutatás (1) USA (3) üzlet (1) vágy (2) vagyon (2) vagyoni egyenlőtlenség (3) vagyonkoncentráció (5) válás (2) választók (1) vállalat (1) vállalati kultúra (4) vallás (9) valóság (1) valós vágyak (1) válság (9) változó világ (1) világcég (1) világháború (1) világjárvány (1) világkép (1) világnézet (1) világpolitika (1) világrend (2) világűr (1) világuralom (2) világválság (3) világvége (1) vilápolitika (1) virtuális vágyak (1) virtuális valóság (1) viselkedés (1) Vona (1) vonzó (1) vonzódás (1) vonzóság (2) Westworld (1) xenofóbia (2) Y (2) Y generáció (1) zöld (7) zöld pszichológia (1) Címkefelhő

2024.03.19. 06:54 Mayer Máté

Hipokrácia 3. – „Szorgalommal bármi lehet belőled”

A címben szereplő állítás korunk egyik fontos mítosza. A közhiedelem szerint a sikerhez vezető királyi út ez, míg a sikertelenség, a nyomor, a lecsúszott társadalmi helyzet nyilván csak a lustaságból, meg persze a butaságból fakadhat. Ha pedig ez így van, a társadalmunk ebből a szempontból igazságos, mindenki azt kapja, amit megérdemel, amiért megdolgozott. Ez tehát egy rendszerigazoló mantra.

A hipokrácia bejegyzés-sorozat első részében a hiedelmek fogságában élő emberiségről és a hétköznapok hipokráciájáról írtam, a folytatásban azt jártam körül, hogy az érzelmeink, az irracionalitásunk hogyan köt bennünket az említett hiedelmeinkhez, ebben a cikkben pedig az elvek és értékek szintjén megjelenő álszentségbe „kóstolok bele”.

Elon Musk vagyona 2023-ban elérte a 219 milliárd dollárt. És vajon lehetséges, hogy Musk több százezerszer szorgalmasabb a napi 8-12 órát dolgozó nyugati átlagembernél, vagy több százmilliószor szorgalmasabb a napi 14-16 órát robotoló munkásoknál a harmadik világban? Aligha. Hogy munkamániás, az valószínű, de hogy a világ egyik leggazdagabb embereként ennyivel szorgalmasabb lenne mindenki másnál, azt komolyan talán senki nem gondolja róla.

Akkor mégis hogyan lehet ilyen gazdag egy igazságos világban? Vagy még inkább a vagyonba csak beleszülető milliárdos és százmilliomos csemeték szocioökonómiai státuszát mivel magyarázzuk? (A tehetősek 33-50%-a származása révén, örökségként válik gazdaggá, nem a saját szorgalmából és tehetségéből!) Elődeik közül persze volt olyan, aki megdolgozott a vagyonáért, bár talán nem olyan arányban, mint amennyire meggazdagodott, azután meg az utódaira hagyta az örökséget. Hogy ezt igazságosnak tartjuk-e, az már ízlés dolga.

De ha hagyjuk most a szupergazdagokat és csak az átlagember szintjénél és tapasztalatainál maradunk, kik jutnak előre egy cégben, akik szorgalmasan dolgoznak? Vagy inkább azok, akik szorgalmasan építenek kapcsolatokat, lépten-nyomon reklámozzák, hogy mennyit dolgoztak és milyen nagyszerű dolgokat értek el, miközben a munkát másokra tolják, és mindig igyekeznek a főnök kedvében járni? Az utóbbi is egyfajta szorgalom, persze…

Vagy másik oldalról megközelítve, mondhatjuk-e egy harmadik világbeli, nyomorgó ország embertelenül sokat dolgozó polgáraira, hogy azért nem jutnak előre egész életükben, mert nem elég szorgalmasak? Ha továbbra is fenn akarjuk tartani a társadalmi rend igazságosságába vetett hitünket, állíthatjuk, hogy az iskolában biztosan nem voltak elég szorgalmasak, ezért végeznek olyan ócska, rosszul fizetett munkát, amiből alig tudnak eltengődni. Ezt érdemelték. Ahogy a feketék, a cigányok, a nők, a migránsok, stb. is mind-mind lusták, nem akarnak tanulni, vagy dolgozni, ezért lehetnek átlagban rosszabb helyzetben a középosztálybeli fehér férfiaknál. Esetleg azért, mert alkatilag képtelenek többre, alacsonyabb rendűek, páriák. Sőt, ott vannak a kivételek, ha nekik sikerült, a többivel mi a baj? Hisz nyilván csak velük lehet a baj.

Ismerős ez a konzervatív, nemzeti, hagyományos érvelés? Azt hiszem, fájóan az. És az a liberális, feminista, baloldali, polgárjogi harcos attitűd, hogy ezzel szemben a nyomorgók, a kirekesztettek mind áldozatok, a patriarchális, elnyomó-kizsákmányoló rendszer, vagy a gonosz gyarmatosítók, de mindenekelőtt a fehér férfiak áldozatai? Talán nem sokkal kevésbé az.

Vegyük észre, hogy mindkét megközelítés erősen sztereotipikus, általánosító, és ebben a formában egyik sem egészen igaz. Van szerepe a környezetnek, a szocializációnak és a rendszerszintű, strukturális egyenlőtlenségeknek abban, hogy valaki hova kerül a szocio-ökonómiai rangsorban? Persze. És meghatározzák-e a képességei, hozzáállása, megküzdési módjai ugyanezt, más szóval van-e benne személyes felelőssége? Megint csak persze.

Vagyis ezek az állítások úgy igazak, hogy közben kiegészítik egymást és hamisak, ha úgy tekintünk rájuk, mint amik kizárják a másikat. Ki lehet törni szorgalommal, tehetséggel és kitartással a nyomorból? Igen, de aki a nyomorból szeretne a középosztály szintjére eljutni, annak sokkal több szorgalomra, tehetségre és kitartásra van szüksége, mint aki a középosztályba születik bele, egyszerűen az egyenlőtlen kiinduló feltételek miatt. Sok olyasmit is fáradtságos munkával kell megtanulnia, ami egy középosztálybelinek természetes – mondjuk az alapvető (középosztálybeli) viselkedési szabályokat társas helyzetekben –, ráadásul menet közben a „neveletlenségéért”, „primitívségéért” adott esetben sok sértést is el kell viselnie a középosztálybeliek részéről, ha közéjük szeretne tartozni, míg a származási közege a kitörés után nem ritkán kitaszítja, hogy oda már nem való. Egy kis faji előítélettel is bonyolítva a dolgot anno úgy fogalmazta ezt meg a főiskolán egy cigány évfolyamtársam, hogy a fehéreknek még nem elég fehér, a cigányoknak meg már nem elég cigány.
Szóval nagyon rögös a nyomorból kitörni vágyók útja, mert általában a középosztály nem várja őket tárt karokkal, otthonról meg nem feltétlenül biztatást kapnak és gyakran nem büszkeséggel tekint rájuk az eredeti közösségük, ha esetleg sikerrel járnak. Találó a mondás, miszerint számukra „ragad a padló”.

De, ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy egy nyomorgó gyerekből lehet-e felnőve a világ leggazdagabb embere akkor a válasz egyértelműen nem. Erre egyetlen példát sem látunk. Azok a híres tech-dollármilliárdosok, mint Bill Gates, akik „önerőből felküzdötték magukat a csúcsra”, már eleve a középosztályból, főleg a felső középosztályból jöttek, annak megfelelő elitiskolákba jártak, és ott olyan kapcsolati hálóra tettek szert, ami egy nyomorgónak sosem adatik meg. Még ha valami csoda folytán mindazt a tárgyi tudást meg is szerzi valaki, amivel, mondjuk Bill anno kikerült az iskoláiból, sem az anyagi sem a kapcsolati tőkéje nem lesz meg, hogy vállalkozást indítson és mire összekaparja ezeket, eltelt az élete nagy része, így maximum a gyerekei, de inkább az ük-ükunokái juthatnak el a felső egy ezrelékbe, ha mind követik a nyomdokait.

Ugyanakkor, ha mindezt történelmi léptékben vetjük össze a korábbi korokkal, akkor azt mondhatjuk, hogy a társadalmi mobilitás ma nagyobb – főleg nyugaton –, mint bármikor, az ismert történelemben. Igazságos-e tehát ez a rendszer? Nézőpont kérdése, az viszont biztos, hogy álszent és hazug.

A másik oldalról a társadalmi egyenlősítők gyakran összekeverik az egyenjogúságot az egyformasággal, ahogy erre a következő bejegyzésben térek majd ki részletesen. Merthogy számos vonatkozásban különbözünk egymástól mi, emberek. Nem egyformák a képességeink, következésképp nem egyforma a teljesítményünk sem. Hogy igazságos-e, hogy különböző ellentételezést, díjazást kapunk, hogy rendben van-e, hogy vannak szegények és gazdagok, az megint csak ízlés dolga. Szerintem nem a szegénység, vagy a gazdagság ténye problémás, sokkal inkább azok mértéke.

A szorgalomfétis azután egy további módon is megjelenik a mindennapjainkban. Az élsportolókat már kicsi kortól, a fegyveres testületek leendő tagjait pedig kamasz, vagy fiatal felnőtt koruktól kezdve arra neveljük, hogy mindennél nagyobb érték a kemény munka, a szorgalom, a befektetett áldozatuk pedig majd megtérül. Tőlük olyan extrém teljesítményeket várunk, ami azután testi és pszichés deformitásokhoz vezet. Ha otthon egy szülő bánik úgy a gyerekével, ami norma egy edzőtáborban, arra ráhívjuk a gyermekvédelmet, de minimum családterápiára küldjük őket, mégis ünnepeljük, illetve hősnek tartjuk azokat, akik a versenyeken, vagy szolgálat közben magasan kiemelkednek az átlagból, míg a többieknek azért, hogy kizsigerelik magukat csak a feledés homálya jut. És ugyanez igaz a művészvilág, a tudomány, vagy épp a politika elitjével szembeni elvárásokra is. Embertelen elvárásokat állít „a kultúránk” a kirakatba ideálként, mint követendő példák és nem kérdőjelezzük meg ezek tarthatóságát, realitását.

A szorgalom középpontba állítása tapasztalataim szerint sokszor kéz a kézben a jár a teljesítménynyomással, olykor a perfekcionizmussal, maximalizmussal is. Azokban a családokban, ahol a szorgalom központi érték, gyakran nem figyelnek igazán a gyerekre, nem próbálják megismerni, hogy milyen is ő valójában, mert az a fontos, hogy mennyire „jó gyerek ő”, mennyire felel meg az elvárt képnek és nem az számít, hogy ő milyen egyéniség. Hogy ez igazságos-e? Nos, az érintettek nem szokták annak érezni… De nyilván azért lesz ilyen egy szülő, mert ő is ezt, vagy még ezt sem kapta gyerekként.

Mire jó akkor a szorgalom, érték-e egyáltalán? Ez utóbbi megint ízlés dolga, szerintem érték. Valóban sok helyzeten átsegít, többek közt általa juthatunk előrébb az életben, de nem mindegy, hogy minden pillanatban szorgoskodva élünk-e – mert abban biztosan kiégünk –, vagy közben az élet élvezete is lehet a szorgalom mellett egy érték, lazítani, játszani ugyanúgy becsülendő tevékenységek-e, mint szorgalmasnak, kitartónak lenni? Összegezve azt mondhatom, hogy ugyan sokra vihetjük a szorgalom által, de nem lehet belőlünk bármi.

A folytatásban, ahogy fentebb ígértem egy másik, rendszerigazoló mantrát, a „mind egyenlők vagyunk” szlogent veszem nagyító alá.

Szólj hozzá!

Címkék: társadalom filozófia trend ember pszichológia filo szorgalom hiedelem álszentség Spanyolviasz Mayer Máté hipokrácia


2024.02.16. 08:19 Mayer Máté

Hipokrácia 2. – A „racionális ember” és a trendek

A szegényebb társadalmi rétegbe tartozók miért fogyasztanak több cukros üdítőitalt, mint a tehetősebbek? Miért olyan népszerű a metal zene Skandináviában és miért marginális a világ többi részén? Miért a homokóra testalkatú nőket és a V alkatú férfiakat tartjuk vonzónak napjainkban az Euro-atlanti kultúrkörben, míg a középkorban ugyanitt miért a túlsúlyos emberek voltak a szépségideálok? Miért a sportautókat gondoljuk menőnek a családi autókkal, és pláne a tömegközlekedéssel szemben? Miért magasabb, mondjuk a pszichológus hivatás presztízse, mint az építőmunkásé? Egyesek miért hitbuzgó hívők, mások miért ateisták? Miért arra a pártra szavazunk egy választáson, amelyikre?

Látszólag semmi nem köti össze a fenti kérdéseket, és mégis, van egy közös ok a mindegyikre adható válaszok mögött, ami így hangzik: „mert az a trendi az adott szubkultúrában”. A hipokrácia bejegyzéssorozat előző részében a hiedelmei csapdájába zárt emberrel és a „hétköznapi hipokráciával” foglalkoztam, ebben az írásban pedig arra fókuszálok, hogy mi a szerepe az érzelmeinknek, az irracionalitásunknak – vagy ha tetszik a csoportnyomásnak és a megfelelési kényszernek – abban, hogy a narratíváink foglyai vagyunk.

Az embert szeretjük racionális lényként ábrázolni, ezért, mikor a fenti dilemmákat feszegetjük, többnyire racionális válaszokat keresünk. Például az első kérdés esetében mondhatjuk, hogy a cukros italok és ételek olcsóbbak, mint az egészségesek, de kiemelhetjük, hogy az alacsonyabb iskolázottság – ami az egyik oka, de a következménye is a szegénységnek – általában kevesebb egészségügyi ismeretet, és rosszabb egészségmagatartást jelent. Kitérhetünk a társadalmon belüli komoly egyenlőtlenségre, ami az oktatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférést illeti a különböző társadalmi csoportok között, sőt, taglalhatjuk a média szerepét is, ahogy Kertesi Gábor, közgazdász is tette, egy remek podcast-beszélgetésben a Partizánon – mindenkinek jó szívvel ajánlom a figyelmébe!

És ebben a több szempontú elemzésben kétségkívül rengeteg igazság van. De meggyőződésem, hogy leginkább azért isszák a cukros üdítőket a szegényebbek, mert a körükben népszerű celebekkel (valóságshow szereplőkkel, sportolókkal, valamint zenei előadókkal) reklámozták nekik ezeket. Azután néhány, ebbe a rétegbe tartozó hangadó elkezdte inni az ilyen löttyöket, mire hamar menővé vált a szubkultúráik egy részében – de nem minden szegényebb szubkultúrában.

És miért ezek a médiaszereplők és sportolók voltak népszerűek a körükben? Természetesen ugyanazért, amiért a cukros üdítők népszerűvé váltak: divatból. Ha tudományosabban akarunk fogalmazni, akkor mondhatjuk erre, hogy szocializáció, de, bár én is sokat használom a fogalmat, ebben az esetben szerintem nem pontos, mert nem mutatja meg az ilyen értékválasztások teljesen irracionális jellegét.

És mielőtt valaki azzal vádolna, hogy lenézem és primitívnek akarom beállítani kevésbé tehetős embertársainkat, gyorsan hozzáteszem, hogy a méregdrága, limitált szériás, tervezői divatcikkek pont ugyanezért népszerűek a tehetősek körében: divatból. Jobb-e 1.500.000 forinttal egy menő táska, mint egy 15.000 forintos, „olcsó” másolat? Dehogy jobb! Még csak nem is feltétlenül tartósabb, ráadásul jó eséllyel ugyanúgy Bangladesben varrták össze, talán pont ugyanabban a gyárban és még az is lehet, hogy hasonló alapanyagokból. Akkor miért fizet valaki olyan sokat érte? Mert az a divat a szubkultúrájában, mert státuszszimbólum. A valahova tartozás érzését nyújtja: „ha én az 1.515.000 forintos táskát veszem meg, akkor az elithez tartozhatok!”

Ha metal rajongó vagyok, akkor a metalosok közé tartozom, ha homokóra/V alakom van, akkor a vonzó emberek közé, ha sportautóm van, menő vagyok, ha pszichológus vagyok, akkor is, ha hiszek egy felsőbb hatalomban, akkor a hívők közösségének tagja lehetek és ha X pártra szavazok, akkor a bal/jobb oldali emberek táborának vagyok a része.

A felsorolást végtelen hosszan lehetne folytatni, de alapvetően arról van szó, hogy teljesen önkényes, irracionális szempontok alapján hozunk meg rengeteg döntést és ítéletet az életünkben. Az egész világlátásunk hemzseg az esetleges, szubjektív, érzelmi alapú és sokszor egészen logikátlan állításoktól, csak ennek sokszor nem vagyunk a tudatában. Olyannyira, hogy még a racionalitás talaján álló tudomány sem mentes az ilyesmitől. Azt például, hogy melyik kutatót mi érdekel, mit kutat szívesen, gyakran épp ilyen szentimentális alapon választja ki: „Az édesanyám meghalt rákban és akkor eldöntöttem, hogy a rák gyógymódjának kutatására szentelem az életem.” Könnyen megérthető érvelés? Persze, és teljesen érzelmi alapú, amivel nincs is semmi baj.

Természetesen az érzelmek nem azonos mértékben befolyásolják az embereket függően az érzelemszabályozási képességük mértékétől. Mint ahogy nem mindannyiunkra hat egyforma erővel a csoportnyomás sem.  Nem egyforma mértékű megfelelési kényszer munkál bennünk, ezért vagyunk jó páran, akik nagyobb távolságtartással tudunk lenni a divathullámokkal, vagyis a trendekkel szemben. De ettől még mindannyiunkat befolyásol az a szociális mező amiben élünk, kivált belőlünk érzelmeket, amikből gondolatok fakadnak, ezeket összefűzve pedig már a világlátásunkat alakítjuk ki – nem kis részben nem tudatosan, inkább érzelmi alapon álló gondolatokból, hiedelmekből és előítéletekből.

Vagyis összességében azt állítom, hogy fajunk minden tagja nagyobb részben irracionális lény. Ha megvizsgáljuk a napi cselekedeteinket, akkor rengetegszer tetten érhetjük az irracionalitásunkat, de még akkor is, ha az emberi történelmet vesszük górcső alá.

Miért a szénhidrátban és zsírban gazdag süteményt vettem meg a boltban, a rostban, vitaminban és fehérjében gazdag lencsesaláta helyett? „Mert, mondjuk rossz kedvem volt és fel akartam magam vidítani valamivel.”. Míg racionálisan az utóbbi lett volna a jobb döntés, a testünknek egyértelműen a saláta tápanyagaira volt nagyobb szüksége, mi érzelmi alapon a sütit választottuk – részben azért is, mert evolúciósan arra szelektálódtunk, hogy finomnak találjuk az édes dolgokat. Az emberiség, ha egyszer tudja, hogy klímakatasztrófák felé száguld, miért nem változtat radikálisan a politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedésén, illetve az életmódján, hogy elkerülje azokat? Ha racionálisak lennénk, ezt tennénk, de nem vagyunk azok és éppen ezért van kis hatásfoka az intellektusunkat célzó üzeneteknek, ha viselkedésváltozásról van szó.

Egy másik példával: minden dohányos tudja, hogy a függősége rákot okoz – persze csak akkor, ha rendelkezik az erre hajlamosító génkombinációval –, és hiába dörgöljük még egymilliószor az orruk alá a dobozra nyomtatva, vagy felvilágosító előadások és műsorok formájában ezt a tényt, attól nem fognak leszokni. Míg, ha valaki megijed a saját közelgő halálától, egy csapásra leteszi a cigit. Vagy, ha egy közösségben ciki lesz a dohányzás, hirtelen ugrásszerűen lecsökken a dohányosok száma – és átváltanak e-cigire, ha az meg közben menővé, státuszszimbólummá válik.

Megfigyelték ezt a jelenséget a marketing szakemberek is. Ha logikusak lennénk, elég lenne a lehető legjobb döntések alapján reklámozni, mivel azonban irracionálisak vagyunk, túl sok tényező, túl nagy véletlenfaktor alapján hozunk döntéseket, ezért a tényleges viselkedésünk megfigyelésével jobban lehet ránk reklámokat optimalizálni.

Szocioökonómiai státuszunk megmondja, hogy milyen életmód és azon belül milyen táplálkozási-, öltözködési-, médiafogyasztási-, közlekedési- és képmutatási szokások, vagy épp milyen vágyak és függőségek megfelelőek „a mi szintünkön”. És sokan valóban ezeknek megfelelve élnek, ha tetszik, valahol a kasztjuk foglyai, aminek még a tudatában sincsenek.

Legalább ennyire érdekes, hogy mindezt hogyan szoktuk társadalmi, de kisközösségi szinten is kezelni: moralizálással. A máskülönben önkényes, esetleges és érzelmi alapon álló értékrendünkre támaszkodva lépten-nyomon ítélkezünk egymás felett: aki a sorozatnézést választja az edzés helyett az lusta, aki inkább cukros üdítőt iszik az igénytelen, aki nagyon más szubkultúrába tartozik, mint mi az minimum fura, de inkább nyomi, aki nem a szépségideálnak megfelelő külsővel él az csúnya, aki más pártra szavaz, az birka, vagy épp hazaáruló, aki sportautóban száguldozik – pláne ha férfi – az biztosan kis pénisszel rendelkezik, stb. Ezt a listát is végtelen hosszan lehetne folytatni. De mit érünk el mindezzel?

Egyrészt önigazoló funkcióval bír a moralizálás, hogy mi, normálisok, meg tudjuk magunkat különböztetni a másmilyenektől, a nem normálisoktól. Másrészt, ha a megbélyegzésem tárgya felveszi a vele szemben megfogalmazott ítéletet, akkor bűntudatot, vagy szégyent fog érezni, összességében kisebbrendűségi érzést kelt ez benne, amivel rövidtávú viselkedésváltozást és megfelelést el lehet ugyan érni, de tartós, attitűd szintű változást aligha. Mondjuk, kifelé azt fogja képviselni, hogy a kibeszélős műsorok megvetendők, de titokban továbbra is nézni fogja a Mónika show valamelyik újabb kori klónját, és közben időről-időre szégyenkezni fog emiatt.

Érdekes paradoxon, amit terápiában nagyon sokszor megfigyelhetek, hogy az önmagunkkal szembeni moralizálás célja, hogy „jobb emberek legyünk” – hisz önmagunk felett is igen gyakran szoktunk moralizálva ítélkezni –, az eredménye viszont az, hogy szorongóbbakká, bizonytalanabbakká, gátoltabbakká válunk, magunkat kevésbé értékesnek látjuk másoknál és ezt vagy mások felé való megfeleléssel kompenzáljuk, vagy magunkba roskadunk. A megfelelésben, vagy az önsanyargatásban azután kimerülünk és éppen ahhoz a viselkedéshez nyúlunk egy kis enyhülésért, ami miatt magunkkal szemben kritikusak vagyunk: például elítélem magam azért, mert iszom, de a szégyen és a bűntudat érzése olyan erős emiatt, és annyira nincs más eszközöm ezekkel szemben, hogy iszom, hogy elnyomjam őket.

„Mi akkor a megoldás?” – kérdezik ilyenkor sokan. Ha az egész témát nézem, akkor a felvilágosítás, az ismeretterjesztés mellett és a moralizálás helyett az együttérzés, a megértés, az empátia az, amivel érdemi módon és a kívánatos irányban hatni lehet az érzelmeinkre, azon keresztül pedig a viselkedésünkre. Az eszünk mellett tehát az érzelmeinkre érdemes hatni, azokkal is érdemes foglalkozni.

Szólj hozzá!

Címkék: divat társadalom filozófia trend ember pszichológia filo hiedelem álszentség Spanyolviasz Mayer Máté hipokrácia


2024.01.16. 06:39 Mayer Máté

Hipokrácia 1. – Az álszentség uralma, és a hétköznapi hipokrácia

A szatirikus címválasztással egy olyan, általános és talán az emberiséggel egyidős jelenségre utalok, ami minden korban és kultúrában megtalálható, meghatározza a gondolkodásunkat, azon keresztül pedig a viselkedésünket. Nevezetesen, mindannyian a hiedelmeink, történeteink, vagyis a narratíváink foglyai vagyunk. Vannak egyéni, illetve családi hiedelmek, amik csak ránk és esetleg közvetlen környezetünkre hatnak és vannak kollektív narratívák, amik hatalmas embertömegek értékválasztásait befolyásolják. Ezeket az értékválasztásokat és hiedelmeket azután hajlamosak vagyunk tényként, axiómaként, az emberi természet sajátjaként, és megváltoztathatatlanként kezelni… csakhogy a hétköznapok gyakorlata ezektől sokszor eltér, sőt, akár ellentmond nekik, mivel olykor teljesen életidegenek, a kultúránk mégis álszent módon harsogja a valósággal adott esetben köszönőviszonyban sem lévő elveket.

A hipokrácia, az álszentség uralma bejegyzés sorozatot egy görbe tükörnek szánom, amibe, ha belenéz a kedves olvasó, reményeim szerint jobban megértheti az embert, mint fajt. Megláthatja benne, hogy milyen álszentek vagyunk és azt is, hogy ennek mi a haszna és mi az ára ránk nézve. No, nem azért, hogy azután közösen ítélhessük el a homo sapienst. Épp ellenkezőleg! Meggyőződésem, hogy a világunknak sokkal több empátiára és kevesebb moralizálásra lenne szüksége, az empátia pedig általában a megértéssel kezdődik. Az ember nem azért álszent, mert gonosz, vagy erkölcsileg romlott, esetleg alulfejlett, hanem mert a hiedelmei fogja és akár a racionalitással és a mindennapi tapasztalatokkal szemben is védelmezi ezeket a hiedelmeket. Ha azonban rálátunk a hiedelmeinkre, tudjuk, hogy azok csak hiedelmek, nem pedig tények, akkor meg is változtathatjuk azokat.

De félreértés ne essék, ha változtatunk is a narratíváinkon, az ember továbbra is a narratívái fogja lesz, csak az új narratívák fogja. Ez nem valamilyen evolúciós csökevény, inkább fajunk adottsága. És, ha már nem tudjuk levetkőzni, érdemes lehet megtanulni élni vele, hogy ne egy szűk, uralkodó elit hatalom-technikusainak játékszereiként tengessük az életünket, hanem mind többen aktívan beleszólhassunk a világunk alakításába. Mert a világunkat a hiedelmeinken keresztül változtathatjuk meg és erre a változásra az ökológiai katasztrófák, a szélsebesen fejlesztett mesterséges intelligenciák és egy mindig a fejünk fölött lebegő atomháború árnyékában, úgy gondolom, nagyon is szükségünk lenne.

Mielőtt azonban a makro szinttel, a kultúrával foglalkoznánk, nézzük meg mi van kicsiben, hogy működik a „hétköznapok hipokráciája”! Ha megkérdeznénk, 10-ből 9 ember azt állítaná, hogy több értékes tartalmat, például dokumentumfilmeket szeretne látni a TV-ben. Ehhez képest a gyakorlatban, ha sugároznak is ilyeneket, valahogy a valóságshow-k, kvízműsorok, szappanoperák és zenés produkciók nézettsége mindig összehasonlíthatatlanul magasabb, mint a dokumentumfilmeké.

Sokszor cikinek érezzük bevallani, hogy hódolunk ilyen „bűnös élvezeteknek”, mégis, a vallott elvvel szemben („Értékes tartalmakat szeretek fogyasztani.”) a kevésbé magasröptű produkciókat részesítjük előnyben az életünkben. És ha azt képzeljük, hogy a TV már a múlté és az internet korában megváltoztak a tartalomfogyasztási szokások, nos, akkor részben igazunk van, de a változás épphogy nem ellentétes, hanem még inkább radikális eltolódást jelent a „trash” – vagyis szemét – tartalmak irányába.

Sztereotip módon feltételezhetnénk, hogy a kevésbé iskolázott és esetleg hátrányos helyzetű társadalmi csoportokra igaz csupán a fenti állítás. És valóban, az iskolázottság és a szociális réteghelyzet befolyásolja, hogy ki mit fogyaszt inkább. De nem abban az értelemben, ahogy a sztereotípia alapján várnánk: iskolázottság és szocioökonómiai szempontok szerint besorolva a nézőket nem abban térünk el egymástól, hogy ki fogyaszt több és ki kevesebb „szemét tartalmat”, hanem, hogy ki milyen szemetet néz.

De vegyünk egy másik példát! Amíg a „trash tartalmakat” csak cikinek érezzük, addig a pornófogyasztást egyenesen morálisan megvetendőnek tartjuk. És mi következik ebből a gyakorlatban? A pornogáfia a teljes nyugati világban legális, ha felnőtt szereplők vesznek benne részt és az online pornóoldalak nézettsége a sorozat-streaming szolgáltatók nézettségével vetekszik. Kijelenthetjük, hogy embertársaink nagyobb része kisebb-nagyobb rendszerességgel pornófogyasztó, erről azonban tabu beszélni, sőt, szégyellni való, ha valakiről kiderül.

Kicsit még a témánál maradva, ha bárki pénzért áruba bocsátja a testét, azt prostituáltnak hívjuk, de, ha kamerák előtt teszi ugyanezt, akkor már színész a megnevezés, ha pedig csak egy, jellemzően dúsgazdag partnernek adja el magát, akkor sugar baby-nek/sugar boy-nak kell mondanunk. Mellesleg egy apró, idevágó érdekesség: nem ritkán azok, akik nyilvánosan megvetik a szexmunkásokat, gyakori és visszatérő vendégeik.

Nagyon hasonló a helyzet a szexuális mássággal szemben is, akik nyilvánosan elítélik az LMBTQI+ személyeket, azok a négy fal között nem egyszer maguk is ilyen kapcsolatokba bonyolódnak, majd szégyentől és bűntudattól terhesen élnek a hétköznapokban, vagy fordítva, akik közszereplőként a toleranciát hirdetik, azok magánemberként simán lehetnek homofóbok, transzfóbok, vagy, ha a faji előítéletek kérdését is idehozom, rasszisták.

Azután ott van a hűség és hűtlenség témája. A megcsalás megvetendő cselekedet a közbeszédben és mégis gyakorlat sokak hétköznapjaiban. Vagy mondhatnám, hogy ma illik elítélni a gyermekekkel szemben alkalmazott fizikai erőszakot a szülők részéről, de azért a gyakorlatban el-elcsattan egy-egy „makarenkói pofon”. A sort pedig olyan hosszan lehetne folytatni, hogy mennyi mindenben vagyunk álszentek egymással és önmagunkkal szemben az élet nagyjából minden területén, hogy a végén mindenki magára ismerhetne valamelyikben.

A célom azonban nem az, hogy beledörgöljem a kedves olvasó orrát az önhazugságaiba, sokkal inkább azt szeretném ezeken a példákon keresztül megvilágítani, hogy hogyan hatnak ránk lélektani értelemben az álszentségeink. Egyfelől a már említett szégyen, bűntudat, de minimum szorongás és zavar érzését éljük meg, mikor belső ellentmondásainkkal szembesülünk. Az önbecsülésünket és az énképünket is rombolhatja, mikor saját hipokráciánkkal találkozunk. Azután haragudhatunk magunkra, vagy épp a világra, aminek nem felelünk meg, illetve félhetünk a lebukástól. Ezek tükrében gyarlónak, bűnösnek láthatjuk magunkat, amit aztán igyekezhetünk elrejteni és kompenzálni, jóvátenni. Mindezeket tekinthetjük pszichológiai értelemben az álszentség árának.

De ha csak ára lenne és haszna nem, akkor bizonyosan nem „térnénk le a helyes útról”. És most egy pillanatra tekintsünk túl azokon a nyilvánvaló hasznokon, hogy mondjuk a trash tartalom érzéstelenít, kikapcsol, ahogy a pornó is, ezáltal hatékony pillanatnyi szorongásoldó, vagy, hogy a tiltott gyümölcs édesebb, mert izgalmas azt leszakítani, hogy a vágyaink beteljesítése kielégítő, hogy a szülő a kiosztott pofonnal a feszültségét és tehetetlenségét is oldja egy pillanatra, stb..

Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mi haszna van egyáltalán életszerűtlen elvek közé szorítani az életünket, sokkal izgalmasabb válaszokat kaphatunk. A normák fogódzót adnak a valóság értelmezéséhez, leegyszerűsítik számunkra ezt a végtelenül összetett és bonyolult világot. Ha van egy értékrendszerem arról, hogy mi jó és mi rossz, mi egészséges, mi beteg, mi normális és mi deviáns, stb., azzal rengeteg időt és energiát spórolok meg. Elég ugyanis ezekbe a skatulyákba beleszuszakolni a körülöttünk lévő végtelen számú történést, és máris egy szép, letisztult, fejben könnyen kezelhető világot kapunk. Nem kell minden egyes jelenséget és szereplőt több oldalról megvizsgálnom, megértenem, vagy akár együttérezni vele, elég csak betenni, mondjuk a jó-rossz tengely valamelyik kategóriájába és kész.

Másrészt a normák abban az értelemben is fogódzók, hogy megtudhatjuk belőlük, hogy mit tart a közösségünk értékelendőnek és mit tilt, így segít nekünk a szocializációban és a társas eligazodásban. Ezekből tudhatjuk például, hogy ölni bűn, de háború esetén a katonakorú, egyenruhába bújtatott polgároknak az „ellenséggel” szemben kötelesség. Vagy, hogy a magántulajdon szent és sérthetetlen, ha elvesszük a másét az lopás, de ha a hatalmon lévők veszik el a javainak az államérdek.

Erre az eligazodásra azért is van szükségünk, mert valójában az életünkben mindennek csak relatív értéke van. A normák ehhez képest abszolút értékké tesznek bizonyos választásokat, amivel a biztonságérzetünk nő, el tudjuk magunkat helyezni a társadalmi ranglétrán, tudjuk, hogy mit tekinthetünk fejlődésnek és mit kell tennünk annak érdekében, hogy előrébb lépjünk.Vagyis az értékrendszereink célokat is adnak nekünk.

Egyéni szinten tehát ilyen sok és sokféle előnnyel jár, ha normák szemüvegén keresztül szemléljük az életet, de a kultúra és különösen a hatalmon lévők szempontjából további előnyökkel is jár. Narratíváink és értékrendszereink által szabályrendszereket és a szabályok által irányítható emberi közösségeket kapunk. Másrészt az elveink rendszerigazoló funkcióval is bírnak, az „igazságos világ” képét sugallják, "ami nem is lehetne másmilyen". Ezzel pedig állandóságot teremtenek. Ha elhisszük, hogy mindenki azt kapja, ami neki jár – ennek árnyoldala az áldozathibáztatás –, ha a rendszerszintű bajokért mindig van egy jól azonosítható csoport, akiket felelősnek kiálthatunk ki – bűnbakképzés –, ha azt gondoljuk, hogy van ráhatásunk a történésekre, hogy választhatunk, sőt, azt, amerre a világ tart, mi választottuk – a kontroll illúziója – és, ha azt valljuk, hogy az ember természetes állapota az, ahogy ma él, ez az emberi természetből egyenesen következik és nem következhet belőle más – ennek szélsősége a tanult tehetetlenség –, akkor a világ, amelyben élünk, a létező világok legjobbika és felesleges a fennálló rend elleni lázadás. Elég csak a deviánsok megrendszabályozása, a bűnösök megbüntetése, a tanulatlanok kitanítása, mert a rendszer alapvetően úgy jó, ahogy van. Mindez pedig a rendszer és benne a hatalom stabilitását, megkérdőjelezhetetlenségét is magával hozza.

 De most akkor jó nekünk, hogy vannak normáink, segítik az életünket, vagy nem, éppen hogy megnyomorítanak? – tehetnénk fel a kérdést. A válasz pedig az, hogy attól függ, hogy empátiával közelítünk-e önmagunkhoz és másokhoz egy-egy normaszegés esetén, vagy moralizálunk, a normáink adta trónusról ítélkezünk a „bűnösök” fölött? A magam részéről mindenkit biztatnék az előbbire. Ettől a világ tényleg egy sokkal jobb hellyé válhatna.

A bejegyzés-sorozat következő részeiben az „igazságos világ” illúzióját, a kultúránk szintjén jelentkező hipokráciát szeretném tüzetesen megvizsgálni és annyit már most spoilerezek, hogy a világunk rengeteg aspektusból nézve igazságtalan, vagy legalábbis nem abban az értelemben igazságos, ahogy a szót a hétköznapokban használjuk...

Szólj hozzá!

Címkék: társadalom filozófia filo hiedelem álszentség Spanyolviasz Mayer Máté hipokrácia


2023.03.09. 07:40 Mayer Máté

Az ukrajnai háború és a gazdasági világháború alakulása 3. - A lehetséges következmények

Az orosz-ukrán háború vélhetően még jó ideig velünk marad és hatásai jóval a konfliktus lezárulta után is meghatározzák majd a világunkat. Vagyis teljesen félrevezető lehet az az érvelés, hogy a békekötéssel „minden visszatérhet majd a régi, normális kerékvágásba”. A cikksorozat első részében a háború okait és a felelősség kérdését jártam körül, a második részben arra kerestem a választ, miért tarthat még ez a konfliktus és ki nyerheti azt meg, a mostani, lezáró részben pedig négy kérdést szeretnék körbejárni: Meddig tart még a konfliktus?, Eszkalálódhat-e a háború?, Mik az érintett felek céljai? És milyen hosszú távú hatásai lehetnek a „különleges katonai műveletnek”.

Az első három kérdést egyben tárgyalnám, mert mind erősen összefügg a többivel. Ha a harcoló felek céljait nézzük, ahogy én látom, a Putyini stratégia az előremenekülés és a háború eszkalációja annak reményében, hogy legalább valami, otthon győzelemként eladható eredményt érjenek el addig, mire mind az orosz, mind az ukrán sereg kimerül a 2023-as offenzívákban, valamikor ez év második felére. Így szeretné megtartani hatalmát, vagy legalább elérni, hogy szépen vonulhasson vissza és ne egy puccs, vagy forradalom váltsa le, csak a rezsimjén belülről vegye át valaki a helyét, aki őt magát később sem vonja majd felelősségre, a Putyini rendszer pedig az országlása után is fennmarad.

Ukrán részről szintén egy minél kedvezőbb fegyverszüneti pozíció kiharcolása lehet a cél. Bár az ország teljes felszabadítását hangoztatják, az ukrán politikai és hadvezetés sem idiótákból áll, és az oroszokhoz hasonlóan bizonyára tisztában vannak a lehetőségeikkel, hogy, hacsak radikálisan meg nem nő a nyugati támogatás, nem lesznek képesek mindent visszaszerezni. A minél nagyobb támogatásért persze – érthető módon – folyamatosan lobbiznak, de a 2023 elején bejelentett fegyverszállítmányok azt jelzik, hogy a Nyugat, részben a rövidtávon korlátozott kapacitásai miatt is inkább egy hosszabb távú felfegyverzés, átfegyverzés forgatókönyvét ajánlja – nem kis részben a nyugaton már elavult, leselejtezett haditechnikák, mint a Leopard-1-es harckocsik 2024-re vállalt átadásával. Tehát abban már most látszik a nyugati elköteleződés, hogy valóban hosszabb távú együttműködésben gondolkodnak a mai vezetők, de az is kirajzolódik, hogy nem egy csúcskategóriás sereg felállítására törekednek, inkább arra, hogy Ukrajna képes legyen kitartani hosszú időn keresztül is, illetve elegendő elrettentő erőt képviseljen, hogy az oroszok ne merjenek egyhamar újra támadni. Ha ebben nem áll be fordulat, akkor még középtávon sem reális, hogy egy esetleges következő konfliktus során az ukránok visszaszerezhetnék a most elvesztett és ebben a háborúban vissza nem szerezett területeiket, ugyanakkor az is valószínűtlen, hogy az oroszok a négy papíron elcsatolt megye teljes területét meghódíthatnák, nem is beszélve az ország többi részéről, vagy akár egy oroszbarát bábkormány Kijevbe ültetéséről. Vagyis jó eséllyel egyik harcoló fél sem lesz képes elérni a közvetlen céljait ebben a háborúban.

Az oroszoknál is látszik ugyanakkor a rövid távú célok mellett – a Donbasz elfoglalása/felszabadítása – egy hosszabb távú stratégia megjelenése. Az ország gazdaságát egyre inkább igyekeznek átformálni hadigazdasággá, hogy akár egy elhúzódó konfliktust, akár egy következő orosz-ukrán háborút képesek legyenek megvívni. Az erőltetett militarizálódásnak azonban mind gazdasági, mind technológiai-tudásbeli korlátai vannak orosz oldalon, így valószínűtlen, hogy annál többre futná, mint, hogy az orosz sereg elavult technikai eszközökkel ellenfele tudjon lenni a nagyobb részt középtávon szintén, főként ósdi technikával felszerelt ukránnak. Bár a konfliktusban jelen vannak csúcstechnológiát képviselő eszközök is mindkét oldalon, ezek aránya viszonylag kicsi és nem látszik, hogy ez változna a jövőben.

A konfliktus intenzív szakasza a tartalékok kimerülése miatt tehát váratóan idén az év második felében véget ér, ami persze nem jelenti automatikusan a harcok végét.  Vagy egy alacsonyabb intenzitású konfliktusként folyik tovább a háború, akár évekig, vagy fegyverszünet megkötésére kerülhet sor az akkori frontvonalak mentén, de a békekötésre belátható időn belül nincs esély. Ahogy az előző bejegyzésben írtam, végül a befagyott konfliktus a legvalószínűbb kimenetel jelenleg.

Addig természetesen várható a további eszkaláció, mind az újabb fegyverek bevetése, mind a nagyobb létszámú seregek összeütközése, mind a brutalitás tekintetében, de annak igen kicsi a valószínűsége, hogy akár katonai világháborúvá szélesedjen ez a konfliktus, akár atomfegyver bevetésére kerüljön sor. Más országokra azért kevéssé esélyes, hogy átterjednének a harcok, mert az oroszok az ukránokkal se bírnak, és gyakorlatilag nincs és a vesztességeiket látva egy bő évtizedig nem is lesz ahhoz elegendő katonai erejük, hogy másokat megtámadjanak. A NATO, vagy akár Kína Oroszországra támadása is valószínűtlen, mert arra az oroszok atommal felelnének, és amúgy sem áll érdekében egyik blokknak sem egy ilyen háború megindítása.

Végül az atomfegyverek használata Ukrajnán belül leginkább épp az előbbi logika fordítottja miatt nem valószínű. Mivel az atom bevetése nem csak az adott területet, de jóformán az egész világot radioaktív szennyezésnek tenné ki – kis mértékben –, ezért más országok sem egy helyi háború belügyeként kezelnék azt. Az USA világossá tette, hogy ebben az esetben már nem szankciókkal, hanem konkrét katonai csapásokkal felelnének, különös gondot fordítva a közvetlen felelősök megölésére, és Kína, illetve India ezen a ponton többé gazdasági eszközökkel sem támogatná Oroszországot, akár a szankciókhoz, de a helyzet súlyossága esetén – stratégia atomtöltetek bevetésekor – az oroszok elleni katonai akciókhoz is csatlakozhatnának. Az atom bevetése olyannyira ellentétes mindenki más érdekeivel, olyan erős vörös vonal, hogy ebben az esetben még a mainál is durvább példa statuálása lenne a cél, ami minden bizonnyal atomháborúhoz és a civilizáció végéhez vezetne.

Fontos lehet megérteni, hogy csak a megfelelő válaszcsapástól való félelem tartja vissza az országokat az atomfegyver bevetésétől az elmúlt 70 évben. Paradox módon ez a viszontfenyegetés a világ stabilitásának záloga és leginkább most is ebben bízhatunk – meg persze a komplex katonai protokollokban, amik meggátolják, hogy egy épp megőrölő vezető egy személyben atomháborút indíthasson.

Másfelől harcászati szempontból sem lenne jó ötlet atomhoz, vagy radiológiai, netán biológiai fegyverhez nyúlni. Ezek egyike sem csodafegyver, nem arra való, hogy megfordítsák vele egy háború menetét, hanem arra, hogy megsemmisítsenek egy különösen nagy erőkoncentrációt – az ukrán erők elszórtan álltak fel a front mentén –, vagy megakasszanak vele egy ellenséges támadást. Ha az orosz front összeomlik és az ukránok megállíthatatlanul közelednek az orosz határhoz, vagy benyomulnak a Krímbe, akkor előfordulhat, hogy komolyan megfontolják orosz oldalon az atom bevetését, de erre egyelőre nem látszik képesnek az ukrán hadsereg.

Azért is bajos lenne ezeknek a tömegpusztító fegyvereknek a bevetése, mert közel van Oroszország és a „felszabadítani” kívánt orosz ajkú lakosság a bevetési területen él. Őket sem kímélné sem a nukleáris, sem a radiológiai, sem a biológiai csapás. Mindezeket egyébként is megelőzné egy eszkaláció a tömegpusztító fegyverek bevetését illetően is. Vagyis előbb vetnének be vegyi fegyvert az oroszok, mint atomot a protokolljaik szerint. Ilyenre már Mariupol ostrománál egyébként volt epizodikus példa (foszforbombák), de tömeges, kiterjedt alkalmazás nem történt. Amire tehát a tömegpusztító fegyverek bevetése esetén számítani lehet, az inkább a vegyi fegyverek bevetése az előrenyomuló ukrán erők ellen, ha azok esetleg képesek mélységben áttörni az orosz arcvonalat az oroszok szerint veszélyes irányban, és nem elég a hátországi tartalék a front mögött a megállításukra.

Ha kissé tágabban tekintünk az eseményekre, a gazdasági világháborúban leginkább érintett, illetve a gazdaságilag legerősebb felek céljai és érdekei is igen lényegesek a folytatásra nézve. Kína és India már elérte a célját, a nekik tartósan alárendelt Oroszország a háború befejeztével is kénytelen lesz nyomott áron adni számukra az olajat és ha kiépülnek a gázszállítási útvonalak az évtized végére, akkor a földgázt is.

Béke esetén ugyanakkor a világgazdasági válság enyhülése kedvezőbb gazdasági környezetet teremtene mind Kína, mind India számára, így részükről a mielőbbi fegyverszünet egyértelmű cél, ahogy ezt Putyin értésére is adták ’22 őszén. Szempontjukból egyedül az kérdéses, hogy Putyin rendszere túléli-e a háborút? Nekik az a jobb, ha igen, mert ezzel az elittel már jól kiépített kapcsolataik vannak, függő helyzetben tarthatják azt, míg egy zűrzavaros átmenet akár kedvezőtlenebb végeredményt is hozhat. Ha, mondjuk egy ultra-nacionalista, a mindenkitől való függetlenséget minden elé soroló szélsőséges csoport kerül hatalomra az Kína és India érdekét sértené, akárcsak az, ha egy nyugatos, az ország modernizálása iránt elkötelezett garnitúra váltja a Putyini rezsimet – utóbbira igen kis esélyt látok – netán, ha Oroszország szétesik és ilyen-olyan kisebb államalakulatok sorává bomlik, és a térség destabilizálódik, az még rejthet magában veszélyt Oroszország „fő szövetségesei” számára is.

A Nyugat részéről az eddigi világrend, a status quo fenntartása/visszaállítása az elsődleges érdek. Épp ezért fontos számunkra, hogy Oroszország nem nyerheti meg a konfliktust, hogy példát statuáljunk vele, azt üzenve mindenkinek, de főként Kínának és Iránnak, hogy hasonlóan járnak el velük szemben is, ha háborút indítanak. Közben azonban a Putyin-rezsim összeomlása, annak minden hibája mellett szintén nem feltétlen érdeke a nyugati vezetőknek sem. Főleg a közel-keleti példákból tanulva egy rossz diktátor (pl. Szaddam Husszein) is adott esetben jobb és kezelhetőbb, mint egy bizonytalan helyzet és egy polgárháború, ami a teljes térséget destabilizálja. Ezért Oroszország nem is veszíthet, legalábbis nem teljesen. A kérdés inkább az, hogy milyen mértékben bukjon el?

Világszinten nézve ugyanis Oroszország egy olyan gyengülő középhatalom, aminek túl sok atomfegyvere van. És egy zűrzavaros polgárháborúban kérdéses, hogy mi lenne ezeknek a sorsa. Valójában az atomháború kockázata nem most, egy új hidegháború idején, vagy egy helyi konfliktus során magas, ahol az atomhatalom vesztésre áll, hanem egy polgárháborúban. Ezt tehát mindenki szeretné elkerülni. Ha meg is jelennek olyan idealista vélemények, hogy jó volna, ha a nép megdöntené a Putyini rezsimet és demokratizálná Oroszországot, ennek nincsenek meg a társadalmi alapjai és előfeltételei, sokkal inkább egy még fasisztább, vagy egy kommunista típusú radikalizálódásnak.

Az 18-19. században sokszor nevezték Törökországot „Európa beteg emberének”, utalva ezzel arra, hogy az Oszmán Birodalom maradékai nagyobb terület felett gyakorolnak uralmat, mint amit gazdasági és katonai ereje megengedne. Most azt mondom, Oroszország a világ „beteg embere”, a fenti értelemben. Felemelkedni belátható időn belül biztosan nem fog, sőt, valószínűbb, hogy tovább veszít a hatalmából és csak az a kérdés, hogy ki, vagy mi veszi át a helyét. A legkisebb esélyt ugyanis arra látom, hogy „az orosz nép” levonva a háborús vereségből a konzekvenciákat felhagy az imperializmussal és a társadalom és a gazdaság militarizációjával, alapvetően reformálják meg a korrupt államapparátust és a gazdaságot fenntartható és versenyképes irányba modernizálják. Egy ilyen változás hiányában pedig szükségképpen tovább veszítenek majd világpolitikai pozícióikból.

Ha áttérünk a lehetséges következményekre a patthelyzet-fegyverszünet forgatókönyv, vagyis a legvalószínűbb kimenetel, a befagyott konfliktus esetében valami ilyesmire számíthatunk:

Oroszország meggyengül, elszigetelődik és az újraélesztett birodalom helyett egy Kínának és Indiának kiszolgáltatott, egyre inkább vazallusszerű állammá válik, egyre keményebb terrort alkalmazva saját polgáraival szemben, hogy a hatalmat fenntarthassa a rezsim – bár mostanra biztosra veszem, hogy maga Putyin bele fog bukni a konfliktusba, ez nem jelenti automatikusan a rezsimje végét is, simán lehet, hogy egyszerűen egy újabb Putyin-szerű figura váltja majd az elnöki székben, ahogy fentebb írtam. Mindezek mellett Oroszország elkerülhetetlenül elveszti maradék szövetségi rendszerét – Fehéroroszország kivételével –, de talán pontosabb, ha azt írom, a „baráti” Kína kiszorítja onnan.

Ukrajna az államiságát megőrzi, de teljes függetlenségét nem nyeri el, a nyugatnak erősen kiszolgáltatva, Oroszország által folyton fenyegetve, egy állandó háborús állapotra berendezkedő, sanyarú sorsú ország jövőjét élheti, aminek, főként élelmezési és energetikai szempontból tartós és súlyos kihatása lesz a világ számos más részére is. Egy ilyen fegyverszünet esetén biztosra veszem, hogy mind Ukrajna, mind Oroszország készülne a következő háborúra és csak idő kérdése lenne, hogy valamelyik fél a másikra támadjon – hasonlóan az I. világháborút lezáró békékhez, vagy a 2014-’15-ös ukrán-orosz háborút lezáró fegyverszüneti megállapodáshoz. Ebben az esetben Ukrajna belátható időn belül nem csatlakozhat sem az EU-hoz, sem a NATO-hoz, ami csalódást és egy ponton akár a Nyugattól való elfordulást is hozhat az ukránokban. Ennél valószínűbb talán, hogy egy majdani békét épp azért köt meg a két fél, mert Oroszország belemegy az ukrán EU csatlakozásba, ha bizonyos területekről lemond Ukrajna és valamilyen demilitarizált státuszt kaphat az ország, amit az EU országai és az USA is szavatol, így biztosítva, hogy az oroszoknak a jövőben eszükbe se jusson újra támadni és ezzel kirobbantani egy katonai világháborút.

Tágabb keretben értelmezve az eseményeket a gazdasági világháború elnyújtja és elmélyíti a karantén szabályok keltette gazdasági világválságot. Ebben a gazdasági válságban ráadásul további tényezők is összeérnek. Egyfelől az egyre súlyosabbá váló ökológiai válságok is mélyítik, másrészt számomra az látszik, hogy a kapitalista világrend mindezektől függetlenül is ebben az évtizedben éri el növekedési korlátait energetikai, de főként bizonyos nyersanyagok (ritka földfémek) kimerülő készletei miatt. Ha pedig nincs olcsó energia és nincs olcsó nyersanyag, az megnöveli az élelmiszerek és a munkaerő árát is – amit ma is láthatunk –, ekkor pedig nincs többé profit sem, ami a további növekedés gazdasági motorja lehetne. (Már amennyiben lennének nyersanyagok és elegendő energia ennek kiszolgálásra.)

Az itthon sokat ostorozott szankciós politika véleményem szerint még hosszú időn át fennmarad és az EU és Oroszország viszonyát akkor is meghatározza majd, ha feloldják azokat. Arra gondolok pl., hogy, ha nem sújtja embargó az orosz olajat, nyugaton már akkor sem veszik majd olyan sokan, részben a technológiai átállás miatt, ami az olaj elhagyását célozza, részben azért, mert akkorra más országok készleteihez is hozzáfér az EU és nem lesz ráutalva az orosz szállításokra.

A szankciók, de főként a gazdasági világháború ráadásul a globalizáció végét is jelenthetik. Az utóbbi években mind több ország hoz haza mind több ipart, a nemzetközi ellátási láncok sérülékenységét látva. A nemzetbiztonsági érdekek már a háború előtt is elkezdték ebben felülírni a gazdasági szempontokat. Másként fogalmazva pár világcég rövidtávú profitjánál fontosabbá vált, hogy a nemzetállamok közép és hosszú távon minél kevésbé legyenek kitéve a gazdasági összeomlások kockázatainak. Ez még nem egy öko-lokális politika, de később akár annak is lehet az alapja.

Másfelől a háború katonai értelemben is ráirányította a nemzetbiztonsági szempontokra a figyelmet. Minden ország őrült fegyverkezésbe kezdett, amivel az amúgy is szűkülő erőforrásokat és energiát arra használják, hogy fegyvereket gyártsanak bármi más helyett. A fent említett gazdasági-ökológiai válságfolyamatokat tehát ez a megközelítés felgyorsítja.

A fegyverkezés természetesen egyrészt könnyen megérthető, másrészt igen elkeserítő. Annak a valószínűségét, hogy az emberiség összefogva, érdemben fel fog tudni lépni a saját maga okozta ökológiai krízisek sorával szemben igencsak lecsökkenti. De, ahogy arról már korábban is írtam, az ökológiai összeomlásokra való felkészülésnek az is egy módja, hogy fegyvereket halmozunk fel és az „apokalipszis” után elvesszük az erőforrásokat azoktól, akiknek még van, a haderejük viszont gyengébb.

Egyben egy olyan középtávú jövő képét is fellebbenti az orosz-ukrán háború, amelyben a megsokasodó erőforrás-háborúk és a nyomukban megjelenő népvándorlási hullámok kötik majd le mindannyiunk figyelmét és az államok erőforrásait, így elterelve a szót és a fókuszt a nagyobb képről, az ökológiai válságról és annak kezeléséről, ami miatt mindez történik. Vagy egyszerűbben szólva, ha folyton háborúzunk és migrációs válságokat kezelünk nem marad energiánk az ökológiai válsággal foglalkozni.

Már most is jól látszik – sokadszorra –, hogy az ENSZ nem tudja betölteni azt a nemzetek feletti ellenőrző szerepet, ami összefoghatná fajunkat globális krízisek esetén. Még egy ilyen, az ökológiai válsághoz képest aprócska válságot, mint az orosz-ukrán háború sem képes úgy kezelni a szervezet, hogy, mondjuk a harcok idejére kiteszik az agresszort az ENSZ BT-ből és nemzetközileg szankcionálják azt, hogy így kényszerítsenek ki egy sokkal gyorsabb fegyverszünetet, majd pedig békekötést. Hogy várhatnánk akkor, hogy az ENSZ fogja össze a nemzetállamokat – és a nagyvállalatokat – az ökológiai válsággal szembeni küzdelemben? Épp ezért a szervezet reformja egyre égetőbb.

A bejegyzés végén külön is szeretnék kitérni a konfliktus magyar vonatkozásaira. A háború legközvetlenebb hatásai a kárpátaljai magyarok romló helyzetén, a menekülthullámon és a gazdasági válság súlyosbításán keresztül is sújtják hazánkat. A háború kikényszeríti továbbá, hogy elkerülhetetlenül csökkentenünk kell a függőségünket az orosz energiától. Itthon is felerősíti továbbá a nemzetbiztonsági szempontokat, újabb lökést adva a fegyverkezésnek és a haderőreformnak. Bár ma még nincsen szó a kötelező sorkatonaság visszaállításáról, ha nem sikerül rövid időn belül vonzóvá tenni a hivatásos katonai pályát, egy ponton ezt a döntést is meghozhatja a kormány, annál is inkább, mert a központi ideológiától ez a fajta „hazafiasság” finoman szólva sem áll távol. Egyedül a lépés széles körű népszerűtlensége jelent ma visszatartó erőt.

A belpolitikára áttérve a hazai sajtóban szinte egy az egyben az orosz propagandába ütközünk, ami példátlan a nyugati országok körében és egyre komolyabb feszültséget teremt hazánkkal szemben a szövetségi rendszereinken belül is. Minderre azért lehet szükség, mert az Orbán kormány külpolitikája teljes mértékben megbukott, mikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, viszont ennél nagyobb baj a rezsim számára, hogy a bő évtizede a „hanyatló Nyugattal” szemben felépített ideológiája és az abból fakadó belpolitikája, ezzel pedig a hatalma is megrendült.

Sokan talán meglepődve olvashatták az előző mondatot a negyedik, minden korábbinál erősebb kétharmados választási győzelem után, pedig valójában ez a helyzet. Magyarország az első Fidesz kétharmad, vagyis 2010 óta fokozatosan egy olyan külpolitikát épített fel, amelyben igyekezett nagyobb távolságot tartani az EU-val és valamelyest az USA-val szemben is, közben azonban itt-ott engedményeket is tett a Nyugat felé – lásd pl. német autógyáraknak adott óriási állami kedvezmények és támogatások, vagy a magyar munkavállalókat hátrányosan érintő törvénymódosítások –, így próbálva növelni a mozgásteret, vagyis a „nemzeti szuverenitást”. Ehhez pedig olyan, erős országokra volt szüksége, melyek ellenpontot képezhetnek a „Nyugattal” szemben, mint Oroszország és Kína – ezeknek a hatalmaknak azonban hazánk csak addig érdekes, amíg az EU és a NATO tagja. Másfelől olyanokra is szüksége volt, akik az Unión belül velünk közösen képezhetnek egy pólust, ellenpontozva a német-francia túlsúlyt, ez lett a Visegrádi négyek felelevenítése

A háború kitörésekor az európai diplomáciában is végbement egy paradigmaváltás, innentől háborús logika mentén értelmezik az események alakulását, ahol „valaki vagy velünk van, vagy ellenünk”. Ez Orbánnak jól ismerős, hisz a belpolitikáját is erre a logikára építette fel. És azzal, hogy az EU-n belül rajtunk kívül mindenki Ukrajna mellé állt – ha nem is mindenki egyforma lelkesedéssel (lsd pl. Románia és Horvátország) –, és a NATO-n belül is meglehetősen erős az Ukrajna melletti kiállás, Magyarország egyszerre veszítette el Oroszországot és a Visegrádi négyeket – főleg a lengyel-magyar viszony megromlása látványos –, miközben Kína sosem látott bennünk olyan stratégiai partnert, aminek Orbán szerette volna beállítani hazánkat.

Most üt vissza az is, hogy a Fidesz kikormányozta magát az Európai Néppártból és nem tudott új pólust létrehozni a gazdasági szövetségen belül. Még Giorgia Meloni, új olasz miniszterelnök hatalomra jutása sem hozott ebben az elszigetelődésben változást, aki pedig személyesen jó viszonyt ápol Orbánnal. A miniszterelnök ideológiai testvérei, mint Erdogan, Putyin, Trump, vagy a brazil Bolsonaro mind megbuktak, vagy válságba kormányozták a hazájukat és épp most buknak meg. A nemzetközi porondon igencsak fogyott Orbán körül a levegő.

A történet számára talán fájóbb oldala, hogy belpolitikáját hosszú ideje a Nyugattal való szembenállás, a Brüsszellel szembeni szabadságharc mentén tematizálta. Most pedig abba a kellemetlen helyzetbe kormányozta magát, hogy vagy „behódol Brüsszelnek és Washingtonnak” és az EU és a NATO teljes jogú tagja maradhat, vagy egy ponton korlátozzák a hozzáférésünket a közös javakhoz – az EU-ban már eljött az első ilyen pont a magyar támogatások felfüggesztésekor. Ha azonban a Fidesz leteszi a fegyvert és így hozzájut a forrásokhoz, azzal a választóik jó eséllyel nem lesznek elégedettek és idehaza is pozíciót veszíthet a kormány.

Másfelől Orbán hatalmát a folyamatos gazdasági gyarapodás alapozta meg idehaza. Ez a gyarapodás most véget ért és még olyan, „szent teheneket” is meg kellett vagdosni, mint a rezsicsökkentés, hogy a gazdaságot működtetni lehessen – úgy-ahogy. A Fidesz ’22-es választási ígéreteiről sorra derül ki, hogy nem tarthatóak, személy szerint külön kíváncsi vagyok rá, hogy a családtámogatási rendszert mikor kezdik majd szűkíteni. A kérdés tehát úgy is feltehető, hogy vagy „feladják a harcot Brüsszellel szemben” és azért veszítenek szavazókat, vagy kitartanak, egyre kevesebb forrás érkezik ide, egyre súlyosabb lesz a gazdasági visszaesés és ezért veszítenek – még több – szavazót.

Ugyanakkor ebben a pillanatban még belföldön nem fenyegeti közvetlen veszély a kormány hatalmát. Amíg a DK és a Mi Hazánk a két legerősebb ellenzéki párt és stabil a gazdaság – ha recesszióba is fordul –, addig Orbán e tekintetben nyugodtan alhat. Ugyanis ez a két párt nemcsak a legtöbb szavazóval bír ellenzéki oldalon, de ugyanott a legnagyobb elutasítottsággal is bír. Más szóval a lakosság jó része jobban utálja Gyurcsányt és Dobrevet, illetve a szélsőséges jobboldali-konteóhívőket, mint Orbánt. Ugyanakkor, egy súlyosbodó gazdasági válság még hozhat ebben fordulatot. A magam részéről a legnagyobb növekedési potenciált ellenzéki oldalon a Mi Hazánkban látom. Ugyanis a Fidesz radikalizálódása miatt 10-15 éve még szalonképtelen állítások tömege vált a politikai fősodor részévé, így fokozatosan legitimálva a radikális jobboldalt, és a Fidesz szavazókhoz legközelebb a Fidesz után a Mi Hazánk áll. Ha csalódnak a Fideszben, nagy valószínűséggel nem az ellenzéki összefogás – ha akkor épp lesz még olyan – irányába pártolnak majd el, hanem vagy egészen elfordulnak a politikától, vagy a Mi Hazánk táborához csatlakoznak. Másként mondva a Fidesz tábor jó részét a Fideszen kívül még a Mi Hazánk tudja megszólítani.

Vagyis közép és hosszú távon arra számítok, hogy itthon politikai válságot eredményez majd a karantén szabályok, majd az orosz-ukrán háború nyomán fellépő és vélhetően tartósan velünk maradó gazdasági visszaesés, amit az ökológiai-válság, az új hidegháború és az elhúzódó gazdasági világháború biztosan tovább súlyosbítanak, nem beszélve az esetleges további válságokról. Ha sok dologban nem is, abban biztosan egyetértek a miniszterelnökkel, hogy a válságok évtizedére érdemes készülnünk.

Szólj hozzá!

Címkék: történelem háború társadalom oroszok filo gazdasági válság Oroszország Ukrajna Spanyolviasz orosz-ukrán háború különleges katonai művelet


2023.02.28. 07:05 Mayer Máté

Az ukrajnai háború és a gazdasági világháború alakulása 2. - A hadi helyzet

Orosz-ukrán háború

Az immár 12 hónapja tartó ukrajnai háborúról/különleges katonai műveletről rengeteg elemzés látott napvilágot, melyek közül jó néhány mítoszokat is épített köré. Ezektől és a rengeteg dezinformációtól nem könnyű megítélni, hogy pontosan mi miért történik és főleg, hogy mire számíthatunk. A cikksorozat előző részében a háború okait és a felelősség kérdését jártam körül, ebben a részben pedig két kérdésre kísérlek meg részleges választ adni: Hogyan lehetséges, hogy még mindig tart a háború?, illetve Ki nyerheti meg a konfliktust?

Akik orosz szemüvegen át nézik az eseményeket, sokszor utalnak rá, hogy az orosz a világ 2. legerősebb hadserege és az ebben a rangsorban a katonai művelet kezdetén 22. ukránoknak esélyük sincs ellenük. A konfliktus alakulását kezdetben akár tudatos orosz stratégiának látták, majd mostanra egy Nyugat vs. Oroszország konfliktussá terebélyesedő proxy háborúként értelmezik, de számukra a kimenetel, vagyis az oroszok győzelme nem lehet kérdéses. És valóban, a konfliktus kezdetén tényleg úgy tűnt, hogy néhány nap, maximum 1-2 hét alatt ledarálja az orosz haderő Ukrajnát, aztán kiderült, hogy erről szó sincs.

Akik az ukrán oldallal szimpatizálnak, azok hajlamosak az ukránok hősiességével magyarázni a háború mai állását, ahol a Nyugat anyagi és katonai segítsége csak a jogos önvédelem legitim támogatása. Ebben az olvasatban ez Dávid és Góliát küzdelme, ahol végül az előbbi győz majd és a világ rendje ezzel helyreáll. Az orosz agresszor bűnhődni fog, Putyin megbukik és a ruszkiknak hatalmas jóvátételt kell fizetniük az ukrán nép felé. Ha ránézünk a hadi helyzetre, az elmúlt hónapokban valóban azt láthatjuk, hogy a hazájukat védő ukránok bátran dacolnak a haditechnikai számbeli fölényben lévő támadókkal és időnként sikerrel szorítják vissza azokat.

Azonban, amikor a két hadsereget összehasonlítják, több gyakori tévedés is el szokott hangozni. Egyrészt az orosz sereg minden vonatkozásban sokszoros számbeli fölényben lenne az ukránnal szemben, ha a teljes orosz hadsereg támadna, de nem ez a helyzet. (Oroszországnak kb. 2 millió kiképzett, harcra kész katonája volt a háború kezdetén, ebből viszont csak kb. 850 ezren szolgáltak ténylegesen is a seregben. Ukrajna a konfliktus megindulásakor kicsivel kevesebb, mint 200 ezer aktív, besorozott katonával és maximum kb. 1 millió fős mozgósítható tartalékkal kezdte a harcokat.) Február 24-én egy kb. 180-200 ezer fős támadó erő állt szemben egy hasonló nagyságú, védelemre berendezkedett ukrán erővel szemben és az azóta küldött utánpótlásokkal is csak a vesztességeket igyekeztek pótolni az oroszok, a számuk tehát inkább csökkent, mint nőtt volna a szeptemberi részleges mozgósításig, miközben az ukránok teljes körű mozgósítást hajtva végre, azóta 1 millió fő körüli létszámot tartanak fegyverben. Az ukránok tehát hónapok óta számbeli fölényben vannak a harctéren, rácáfolva ezzel az „annyian vannak, mint az oroszok” mondásra. Ugyanakkor az oroszoknak számszerűen több fegyverük van a fronton – hisz eleve sokkal nagyobb volt az arzenáljuk.

Részben erre reflektálva orosz részről időnként elhangzott még az ősszel is a „még el sem kezdtük” szlogen, de a teljes orosz sereg bevetéséhez széleskörű társadalmi támogatásra lenne szükség, ami jól láthatóan nincs meg. (Ha Oroszországot támadás érné, kb. 42 millió embert tudnának maximálisan besorozni, ami majdnem annyi, mint Ukrajna teljes lakossága a háború előtt, de egy oroszok által indított invázióhoz ennek csak a töredékére számíthat Putyin, maximum a fent említett kb. 2 millió főre.) Másfelől az orosz vezetésnek gondolnia kell Oroszország védelmére is egy esetleges támadással szemben, így, bár sok katonát kivontak a katonai körzetekből, nem engedhetik meg maguknak, hogy a szó szoros értelmében a teljes hadsereget Ukrajna ellen küldjék.

Ennek megfelelően az orosz offenzíva hamar elakadt és a harcok azóta sem az orosz elit szája íze szerint alakulnak. Épp ezért az első hónapok kudarcait és hihetetlen orosz vesztességeit látva, az orosz vezetés előbb egy bújtatott mozgósításba kezdett, pénzért próbálva visszacsábítani a seregbe a kiképzett oroszokat – és elítélt fegyenceket, külföldi zsoldosokat, meg a megszállt területeken kényszersorozott férfiakat is az arcvonalba dobtak –, ez azonban nem hozta meg a várt eredményt, sőt.

Mivel zsoldosnak nem jelentkeztek elegen – ez is a kellő társadalmi támogatottság hiányának egy megnyilvánulása – és a frontok elkezdtek összeomlani az ukrán ellentámadásoktól, Putyin részleges mozgósításra kényszerült szeptember 21-én. Ennek a lépésnek azonban súlyos politikai költségei vannak magára Putyinra nézve is. Ráadásul a részleges mozgósítással ugyan 300-500 ezer embert végül besoroztak a seregbe, ezzel párhuzamosan azonban Oroszország több (potenciális) katonát vesztett az intézkedéssel, mint előtte 8 hónap ukrajnai háborúskodással, ugyanis 400-850 ezer orosz menekült külföldre néhány hét alatt, akik már nem lesznek besorozhatók. Ez a szám pedig a háború kezdete óta elvándorolt kb. 350 ezer fővel együtt már igen komoly érvágás még egy ilyen népes birodalomnak is.

A másik gyakori, orosz szempontú tévedés, az orosz sereg kifogyhatatlan készleteinek a mítosza. Igaznak tűnt ugyan a tavaly tavaszi becslés, hogy ha például minden tüzérségi lőszerét ellőné az orosz sereg, akkor 20-23 hónapig napi 1 millió lövést tudnának leadni. Brutális szám. Azonban jelenleg komoly gondot okoz nekik a temérdek lőszer – és persze üzemanyag, alkatrész és ellátmány – frontra juttatása. Ráadásul az ukrán tüzérség sikeresen pusztítja is ezeket a készleteket, így lassan nyilvánvalóvá kezd válni azok végessége.

Hatalmas az orosz hadi arzenál, de a logisztikája gyenge lábakon áll, sebezhető és ezt az ukránok ki is használják a háború elejétől kezdve. Másrészt a vesztességeket látva talán nem túlzás Rácz András, biztonságpolitikai szakértő kijelentése, hogy ha ebben az ütemben vesztik el eszközeiket az oroszok, 2023 év végére kifogynak több fegyvernem esetében is a haditechnikából – pl. elfogyhatnak a tankok.

Ehhez szorosan kapcsolódik a modernizált orosz sereg világszínvonalú felszerelésének mítosza is. Mint minden nagy létszámú tömeghadsereg a világon, az orosz is főként elavult, 20. századi technológiára épül, ami mellett ilyen-olyan arányban jelen vannak modernebb eszközök is. Ennek egyik oka, hogy hadsereget modernizálni drága, a másik, hogy korlátozottak a gyártási kapacitások, amitől igen időigényes a folyamat, a harmadik a korrupció, amire még visszatérek. A gyártás ráadásul ki van téve a globális ellátási láncból adódó sérülékenységeknek is. A mostani szankciók miatt fellépő mikrochip hiány miatt az oroszok precíziós rakétákat már csak igen korlátozott számban képesek készíteni, de a Krím, 2014-es elcsatolásakor életbe léptetett akkori szankciók is elégségesek voltak ahhoz, hogy Oroszország ne tudja kellő mértékben modernizálni sem a szárazföldi, sem a légierejét, és ma képtelen, mondjuk az ósdi T-72-es tanknál modernebb eszközt gyártani saját erőből, azt is csak igen korlátozott számban. Bár az oroszok nyár óta 24 órás termelésre állították át a fegyvergyáraikat, közel sem képesek pótolni az eszközvesztességeket. (Természetesen ez nem jelenti a teljes orosz gazdaság hadigazdaságra való átállítását. A hadiállapot bevezetésével még komoly további gyártási potenciálok válnának elérhetővé, miközben egyúttal az ország gazdaságát hosszabb távon csődbe is vinnék vele.) A haditechnikai szankciók tehát jól működnek, amitől ráadásul mi egyáltalán nem szenvedünk.

Próbálnak persze az oroszok hozzájutni a modern chipekhez csempészet útján is, de így jóval kevesebbet és jóval drágábban tudnak csak beszerezni, mint a hivatalos csatornákon. Az energiaexportjukkal meg pont fordított a helyzet, az olajat és a gázt is próbálják a szankciókat kijátszva értékesíteni csempészek bevonásával, de azt meg csak jóval a piaci ár alatt tudják adni és szintén csak jóval kisebb mennyiségben, mint a hivatalos kereskedők révén, ez pedig lassan fojtogatja az orosz gazdaságot.

A modernizációt aláásta továbbá a híresen magas orosz korrupció is, ahogy arra fentebb utaltam, ami miatt sok-sok rubel milliárdból nem Armatákat, Kindzsalokat, Kalibr-eket, SU-57-esket, T 90-eseket, meg T-14-eseket vettek, hanem luxusjachtokat, fényűző ingatlanokat és ki tudja még mi mindent, amik egy háborúban semmit sem érnek. Természetesen Ukrajna is egy híresen korrupt ország, de szerencséjükre az orosz korrupció mértéke nagyobb az ukránnál, ezen pedig Zelenszkij elnök 2023 elején még inkább igyekszik változtatni, a széleskörű személycserék legalábbis erre utalnak.

Orosz oldalon a korrupció miatt eltűnt például másfél millió egyenruha, és részben ezzel is magyarázható, hogy valahogy sosem jutott pénz a lekonzervált, tartalékban lévő haditechnika karbantartására. Drónokból pár hónap alatt kifogytak, a technikai vesztességeiket alig tudják pótolni és intelligens rakétákból is igencsak leapadtak a készleteik, de még a sima lőszerek egy részéből is rosszul állnak a hírek szerint, ezért szégyenszemre Irántól és Észak-Koreától kénytelenek bevásárolni mindabból, amit egyáltalán nem, vagy csak igen sokára tudnának legyártani saját erőből.

A modernizálás másik útja, hogy a meglévő, 20. századi fegyverrendszereket tuningolják fel. Tették ezt az oroszok is, de a meglévő fegyvereik alapvető sérülékenységeit és korlátait így sem tudták kiküszöbölni. Másfelől hiába van papíron az oroszoknak tízezernél is több tankja, ezek jó része nincs bevethető, de akár működőképes állapotban sem – ami egyébként minden hadseregre igaz a világon – ráadásul ezek nagy része súlyosan elavult. Valójában becslések szerint kb. 2800 működő tankja lehetett Oroszországnak a háború előtt, aminek legalább a 60%-át (!) tavaly novemberre már elvesztették a fronton. Vagy kilőtték őket az ukránok, vagy hátrahagyták a visszavonuló orosz katonák és ma már az ukránokat erősítik.

Mindezeken felül az orosz sereg szervezeti felépítése is elavult. Elődjét, a szovjet tömeghadsereget a Nyugat és főként az USA elleni 3. világháborúra hozták létre és leginkább a nukleáris arzenálra, a létszámfölényre, illetve a tüzérség elsöprő erejére építettek. Mára azonban a hatalmas, mozgósítható katonatömeg eltűnt, részben a Szovjetunió felbomlása és a szövetségi rendszer elvesztése, részben a katonai pálya kevéssé vonzó volta miatt. (Ebben a háborúban pedig úgy tűnik, meg is semmisül az egykori szovjet blokk fegyverarzenálja, amivel a 3. világháborút kellett volna megvívniuk.)

Eközben korszerűtlen, sokszor nem kellően rugalmas az orosz hadvezetés sem. Számos parancsnok a régi, szovjet iskolában képződött, nem frissítette a tudását, sőt, sokan közülük súlyos alkoholisták, adott esetben valakinek a valakijei, ezért töltik be posztjukat, nem a katonai alkalmasság alapján, így a szovjet dogmáktól való eltérést hiába is várnánk többségüktől. A katonai művelet élén váltogatott parancsnokok egyre-másra vallanak kudarcot – nem független attól sem, hogy a politika folyamatosan beleszól a háború alakításába, megfelelő eszközöket viszont nem ad a kitűzött célok eléréséhez.

Ráadásul a hatalmas vesztességek különösen sújtják orosz részről a tiszti állományt, ennek következtében már hónapokkal ezelőtt tiszthiány alakult ki, amit egyhamar biztosan nem tudnak orvosolni, hisz sok éves képzést néhány hónap alatt nem lehet lefolytatni. Ez az oka annak is, hogy a szeptemberben sorozottak nem kis részének emlékeztető képzését Fehéroroszországba volt kénytelen kiszervezni a Putyini vezetés – hisz kiképzőtiszteknek is híján vannak.

Ezen felül az oroszok az iszonyatos vesztességek, az elmaradó zsold, az akadozó ellátmány, a hadvezetési hibák és a háború nem kellő megindokoltsága, céltalansága miatt sokkal motiválatlanabbak az ukránoknál. Ez pedig rengeteget levon a harcértékükből. Így, mikor a legyőzhetetlen orosz sereg mítoszát építgetjük, azt azért tegyük hozzá, hogy Ukrajnában nem az orosz hadsereg, csupán annak egy része harcol, java részt elavult fegyverekkel, elavult harcászati elvek szerint, sokszor gyenge kvalitású parancsnokok alatt és motiválatlanul, ellátási nehézségektől sújtva.

Hogy érzékeljük az orosz vesztességek mértékét, érdemes lehet megemlíteni, hogy jelenleg már nem az az orosz sereg harcol Ukrajnában, ami februárban megindította a támadást. Azért nem, mert az inváziós sereg mára megsemmisült! A bevetett haditechnika szinte teljes egészében odalett és a katonák is meghaltak, vagy megsebesültek – utóbbiak egy része persze azóta visszatérhetett a frontra. Ezzel pedig a bevethető és valóban harcképes egységek és felszerelések jó része elpusztult a harcokban. Ma jóval gyengébben képzett katonák váltják az elesetteket, vagy sebesülteket és egyre ósdibb és rosszabb állapotú fegyvereket küldenek harcba az oroszok. Előbb a „roncstelepekről” helyezik ismét aktív állományba a nem ritkán 60 éves (!) felszerelést, aztán hamarosan a múzeumaikat is kiüríthetik, hogy legyen mivel harcolni az ukránok ellen, ha továbbra is ilyen ütemben veszítik el az eszközeiket. És itt nem túloztam! Másfelől a kétségbeesésüket jelzi, hogy az eddig tartalékolt, kisebb számú, csúcskategóriás eszközeik jó részét is a frontokra küldik a 2023-as tavaszi offenzívára készülve, vagyis azt a tartalékot, amivel egy esetleges NATO támadást kellene tudniuk visszaverni.

Oroszország ezzel a háborúval nemhogy a nagyhatalmi státuszát nem tudta ismét megszilárdítani, de egy bő évtizedre biztosította azt, hogy ne legyen képes katonailag veszélyeztetni egyetlen erősebb szomszédját sem. Minimum ennyi időre lesz ugyanis szüksége már most, hogy legalább nagyobb részben visszaépítse az elvesztett katonai kapacitásait – és a háború még nem ért véget.

Összegezve tehát az orosz hadsereg a hírénél sokkal gyengébb és méretben kisebb, elavult, főként 20. századi haderő, aminek az egyre inkább modernizált, 21. századi ukrán sereggel szemben egyedül a bevetett haditechnika darabszámában van fölénye, de sem létszámban, sem kiképzettségben, sem hadvezetésben, sem hírszerzésben, sem technikai színvonalban nem múlja felül azt. Mindezek következtében itt egy szimmetrikus háborúról beszélhetünk, ami sajnos általában sok évig eltart. Ráadásul akkorák az orosz sereg vesztességei, hogy annak pótlására fegyverzet tekintetében elégtelenek a tartalékai és a gyártási kapacitása sincs meg hozzá.

Velük szemben egy 2014 óta folyamatos háborúban edződött, mostanra megkeményedett, nem kis részben több nyugati kiképzésben is részesült és nagyon motivált ukrán sereg áll, akiknek nincs vesztenivalójuk, hisz legyőzetésük esetén Ukrajna megszűnne. Sőt, egyre több modern, nyugati fegyverrel vannak felszerelve, részben olyan parancsnokok irányítása alatt, akik jól képzettek a 21. századi kevert és gerilla hadviselésben is, ráadásul a nyugati hírszerzési adatok ismeretében folyamatosan nyomon követhetik az oroszok minden csapatmozgását, akik így nem igen tudnak meglepetést okozni nekik. És ha mindez nem lenne elég, a nyugati stratégák még szorosan együtt is működnek az ukrán kollégáikkal, annyira, hogy a sikeres, ’22 ősz eleji ukrán ellentámadást az amerikaiak tervezték meg mesterséges intelligencia támogatásával.

Az ukránok a háború első napjaiban helyesen mérték föl, hogy nyílt ütközetben kevésbé van esélyük az oroszokkal szemben, de az utánpótlási vonalakat támadva elérhetik, hogy az orosz ágyúkból ideiglenesen kifogyjon a lőszer, a harckocsikból az üzemanyag, stb.. Ezzel a taktikával pedig lassan, de biztosan el is kezdték felőrölni az oroszokat, akiknek láthatóan nincsenek hatásos válaszaik sem erre a taktikára, sem a nyugati fegyverek egy részére, amik messze felülmúlják az orosz megfelelőiket.

A Javelin tankelhárító rendszer zsenialitása például abban áll, hogy egy 250 ezer dolláros rakétával egy alig kiképzett katona pillanatok alatt ócskavasat tud csinálni egy 4,5 millió dollárba kerülő T-90-es orosz csúcskategóriás tankból, vagy egy ósdibb 1,5 millió dollárba kerülő T-72-es tankból és persze megöli a hónapokon át, drágán kiképzett személyzetet is. Hasonló a helyzet a Stinger légvédelmi rakéta és a helikopterek összecsapásánál is. De a 3,5 millió dolláros HIMARS rakétarendszer 150 ezer dolláros rakétái is dollárban kifejezve a saját költségükhöz képest sokszoros pusztítást végeznek az orosz lőszerraktárak felrobbantásakor, de a parancsnoki állások megsemmisítésekor is, a kiképzési időt és költségeket alapul véve. Egyedül az olcsó, iráni drónok és az ukránoknak juttatott drága légvédelmi rakéták esetében fordított a helyzet.

Ezeket a számokat pedig azért hasznos látni, mert a hosszabb, modern háborúk, mindig anyagháborúk, a háborúhoz meg, mint tudjuk, 3 dolog kell: pénz, pénz és pénz. Így, ha az egyik fél a másik fél egyre több pénzét „égeti el”, míg az ő költségei mérsékeltebbek maradnak, a végén megnyerheti a háborút. Itt érdemes kitérni rá, hogy, ha erre a konfliktusra úgy tekintünk, mint a Nyugat és Oroszország háborújára – ahogy az orosz propaganda szereti láttatni a különleges katonai műveletet –, úgy egy 40.000 milliárd dollár össz-GDP-t termelő blokk áll szemben egy 4.000 milliárd dolláros birodalommal. Oroszországnak tehát esélye sincs a győzelemre, amíg nem változnak a körülmények.

Természetesen az ukrán vesztességek is hatalmasak. Ahogy a támadó orosz sereg is megsemmisült, úgy a konfliktus kezdetén védekező ukrán erők jó része is elesett, vagy megsérült és szintén nagyok a technikai vesztességeik is. Az ukránok azonban, mint fentebb írtam, teljes mozgósítást rendeltek el már az invázió kezdetén, eleve több volt a harcedzett tartalékosuk, mert a 2014-es konfliktus óta folyamatosan forgatták a behívottakat a fronton, a frissen sorozott katonáikat pedig nem a frontra küldték meghalni – mint olykor az oroszok –, hanem nyugati országokba, főleg a britekhez kiképzésre és ezt a gyakorlatot máig folytatják. Összességében elmondható, hogy Ukrajna sokkal jobban megbecsüli a katonáit és jobban is bánik velük, mint Oroszország, amihez a Nyugat minden segítséget meg is ad, ugyanakkor további személyi tartalékai már csak igen korlátozottan vannak, amit a kényszersorozások újabban felreppenő híre is jelez.

Másfelől ukrán részről a saját hősiességük szerepének hangsúlyozása a sikereikben (és olykor nem létező hősök kreálása, pl. Kijev szelleme) kissé túlzás, mivel a Nyugat katonai, pénzügyi, hírszerzési és stratégia tervezési támogatása nélkül nem lennének képesek kitartani az oroszokkal szemben, hiába hősiesek. Éppen ez adja Ukrajna fő sérülékenységét a konfliktusban, amit Putyin is felismert. Ha a Nyugat apránként kihátrál az ukránok mögül, az oroszok még most is győzhetnek. A harcok elhúzódásával és főként annak gazdasági hatásaival egyre többen érzik magukon a gazdasági világháború következményeit úgy is, hogy nem Ukrajnában élnek, ez pedig el is kezdte csökkenteni az ukránokat támogató politikák népszerűségét. Az ukrán infrastruktúra támadása részben szintén ezt a célt szolgálhatja: minél több erőművet rongálnak meg, annál több euróba és dollárba kerül a nyugati adófizetőknek, hogy legalább részben működőképes állapotban tartsák Ukrajnát. Ugyanis nemcsak a katonai segítségnyújtás, de az ukrán államcsőd elkerülése is elég költséges vállalkozás. Ugyanakkor ez az ár töredéke annak, mint ha nyugati katonáknak, esetleg nyugati országok területén kellene háborút viselniük Oroszországgal szemben. Ez a logika áll igen nagy részben a további támogatás fenntartása mögött.

Kijelenthetjük, hogy Nyugaton a háború támogatottságának a csökkenés, hasonlóan az Oroszországon belüli elégedetlenség növekedéséhez eddig elmarad attól, hogy fordulatot hozzon. Más szóval Nyugaton és Keleten sem utálják még eléggé ezt a háborút, hogy megkísérelnék kikényszeríteni vezetőikből a változást.

Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy „egyik oldal se nyert még eleget”, és teszem hozzá halkan egyik se vesztett még eleget ahhoz, hogy feladja a céljait. Ukrajna esetében ez egyenlő lenne az államiság feladásával, amit nehezen tudok elképzelni, ezért is folytatják a küzdelmet a brutális vesztességek ellenére is a végsőkig, az oroszok esetében pedig ez Putyin hatalmába kerülne, aki szintén nem fog önszántából lemondani róla, de most is úgy vélem, ez könnyebben megtörténhet, mint az ukrán államiság feladása. A Nyugatnak pedig egyrészt túl „jó üzlet” ez a konfliktus több szempontból is, hogy rövid időn belül kihátráljon belőle – pl.: az ukránok végzik el a nyugati katonák helyett az orosz szárazföldi haderő megsemmisítését, garantálva ezzel a Nyugat biztonságát egy étvizedre –, de elég ijesztő ahhoz, hogy ne adjon meg minden eszközt, amit az ukránok kérnek. Másrészt a Nyugat számára a háború befejezése orosz győzelemmel az eddigi világrend feladását, a Nyugat vereségét és a világ destabilizálódását is jelentené, amit a többség szerint nem engedhetünk meg magunknak.

Mindezek együttesen az okai annak, hogy miért tud még mindig folyni a háború. Másrészt oka az is, hogy van még hadianyag mindkét oldalon és bár több gazdaság válságba, recesszióba került, vagy legalábbis stagnál/alig növekszik, még pénz is van, hogy további hadianyagot termeljenek – ha a gyártó kapacitások mindenütt végesek is.

Ha áttérünk a második kérdésre, hogy ki nyerheti meg a konfliktust és elolvassuk az elemzéseket, akkor sokszor vágyvezérelt gondolkodással találkozunk. Akik az ukrán oldalt támogatják, azok elkerülhetetlen ukrán győzelmet vizionálnak, akik az oroszt, azok végül orosz sikert, ahogy a bevezetőben már írtam. A józanabbnak tűnő hangok azért egy harmadik forgatókönyvet szoktak emlegetni és a magam részéről – sajnos – én is ezt tartom reálisnak. Ez pedig egy befagyott konfliktus képe, amit senki nem nyer meg, de senki nem is veszít el teljesen. Oroszország részlegesen eléri célját azzal, hogy Ukrajnát destabilizálja és ebben az állapotban is tartja, a NATO és EU csatlakozást lehetetlenné teszi, közben azonban aránytalanul magas árat fizet ezért mind gazdasági, mind politikai, mind katonai értelemben. (Ha kicsit cinikusan fogalmazok, ezt a háborút az USA, Kína és India nyerhetik meg.)

Ha összehasonlítjuk a vesztességek alakulását orosz és ukrán oldalon, katonai értelemben azok is egy döntetlent vetítenek előre. Az ember vesztességek aránya a sérülteket is ide számolva 2:1 Ukrajna javára – persze itt csak becslésekre támaszkodhatunk. És, ha számításba vesszük a maximálisan bevethető seregek méretét – 2 milliós orosz és 1 milliós ukrán erők –, akkor válik láthatóvá, hogy egyik oldal sem lesz képes legyőzni a másikat, hacsak radikális változás nem következik be a frontokon.

Ezt támasztja alá továbbá az is, hogy az oroszok fölényét bizonyos fegyvernemek esetében a beérkező nyugati fegyverek fokozatosan kiegyenlítették, így mára ukrán oldalon minden orosz húzásra van hatékony válasz. Annyit azonban nem kap Ukrajna ezen fegyverekből, hogy azzal alapvetően meg is tudja fordítani a háború menetét, eddig legalábbis.

Épp ezért látni kell, hogy ennek a háborúnak az alakulása elsősorban a Nyugat kezében van. Egyfelől bármikor felvonultathatunk olyan erőket Oroszország NATO határaira, amivel egy esetleges támadást lebegtetve arra kényszeríthetjük az oroszokat, hogy jobban megosszák erőiket és csapatokat vonjanak ki Ukrajnából. Másrészt a Nyugat bármikor adhat annyi és olyan fegyvert Ukrajnának, amivel megnyerhetik a háborút, de ki is hátrálhatunk Ukrajna mögül, akkor pedig Oroszország nyer. A másik oldalon az oroszoknak nincs meg ahhoz a kapacitásuk, hogy a nyugati segítséget egy ponton túl ellensúlyozzák, hiába lennének számszerű fölényben teljes mozgósítás esetén, egy ponton túl géppisztolyokon, RPG-ken és gránátokon kívül mással nem tudnák felszerelni az erőiket, ez pedig egy modern háborúban édeskevés a sikerhez, hiába vannak sokan. Ha Kína fegyverszállításokkal is beáll az oroszok mögé és ezzel belép a konfliktusba, azzal a gazdasági világháború eszkalációját kockáztatja és ezzel vélhetően csak azt érnék el, hogy a Nyugat minél inkább felpörgetve a fegyvergyártást még több fegyverrel ellensúlyozza a kínai fegyvereket a harctéren.

A cikksorozat lezáró részében azt járom majd körül, hogy milyen lehetséges következményei várhatóak a háborúnak, külön kitérve a magyar vonatkozásokra is.

19 komment

Címkék: történelem háború filo 3. világháború harcászat Oroszország Ukrajna Spanyolviasz orosz-ukrán háború vilápolitika


2023.02.24. 06:51 Mayer Máté

Az ukrajnai háború és a gazdasági világháború alakulása

’22. március végén írtam egy bejegyzést az akkor 1 hónapja tartó ukrán-orosz háborúról és a kiber- és gazdasági frontokon 3. világháborúvá szélesedő válságról. Ebben a három részes cikksorozatban arra vállalkozom, hogy az azóta történtek fényében a konfliktusról és a lehetséges jövőbeli kifutásairól egy tágabb áttekintést adjak, kitérve a magyar szempontokra is.

Okok és felelősök

A mindannyiunk életére kiható háború értelmezésében itthon igen hangsúlyos szerepet kap az okok és a felelősök keresése. Kik azok, akik miatt zuhan a forint, elszállnak az energiaárak és elszáll az infláció? Kik miatt lehetnek energia ellátási problémák idén – de főleg jövő – télen Európa-szerte és kik azok, akik miatt éhínség fenyeget a Harmadik Világ több pontján?

A közbeszédben ma 2 domináns narratíva szilárdult meg:

1.) A szovjet birodalmat feltámasztani vágyó Putyin imperialista, területszerző háborút indított Ukrajna ellen, hogy beolvassza az országot részben, vagy egészben Oroszországba. A konfliktusra készülve fél év alatt tudatosan elkezdte drágítani az energiahordozók árát, amik a háború kitörésével csak még inkább kilőttek. Ráadásul Putyin nem csak az olajat és a gázt, de a gabonaféléket is fegyverként használja, így próbálva rákényszeríteni akaratát a világ más országaira. A mindannyiunkra veszélyes orosz rezsim megállítása most mindent felülíró nemzetbiztonsági kérdés, így Oroszországot nagyon helyesen szankcionálta a Nyugat, aminek sajnálatos mellékhatásai voltak az energiaárak további emelkedése, az elszálló infláció és az energetikában az ellátás-biztonsági nehézségek.

2.) Az orosz nemzeti érdekekre és nemzetbiztonságra fittyet hányó NATO a rendszerváltás óta veszélyesen közel terjeszkedett Oroszország határaihoz és Putyin csak az ukrán csatlakozást akarta kivédeni ezzel a megelőző csapással. Ráadásul az Ukrajnában élő, nagyszámú orosz ajkú testvérüket is megsegítik így a nacionalista ukránokkal szemben. A háború oka ebben a megközelítésben a felelőtlen, tudatosan provokatív, imperialista amerikai külpolitika, Putyin is ennek az áldozata. Közben a felelőtlen szankciós politikával egyre inkább függő helyzetbe hozzák Európát is az USA-val szemben. Amíg Oroszországot alig érintik ezek az intézkedések, az EU saját maga számára gazdasági válságot teremt, Európa lábon/tüdőn lőtte önmagát. A szankciók nem működnek, hisz nem voltak képesek megállítani a vérontást.

Elsősorban politikai meggyőződéstől függ, hogy ki melyik nézetet fogadja el és látszólag áthidalhatatlan értelmezésbeli szakadékok vannak a két nézőpont közt. És itt a szakadék nem csupán arról szól, hogy kinek van igaza, ki érti jól a valóságot, de már arról is, hogy egyáltalán mi a valóság. Korunk nyugati társadalmainak politikai megosztottságára pedig egyre inkább ez a jellemző. Míg a 19. és 20. század nagy részében a politikai vita főleg arról szólt, hogy ki értelmezi jobban a valóságot és ki ad rá jobb választ, ma egyre inkább az a kérdés, hogy mi a valóság.

Ez az oka annak, hogy sokszor nincs és nem is képzelhető el érdemi párbeszéd a különféle oldalak hívei közt. Mondhatnám, hogy pszichotikusak a közállapotaink. Hisz aki pszichózisban van, másként értelmezi a valóságot, mint a körülötte élők, és ennek az értelmezésnek megfelelően cselekszik, ami belülről logikus és érthető, kívülről azonban őrültségnek tűnik.

A magyar közgondolkodásra lefordítva, ha, mondjuk attól rettegek, hogy migránsok verik szét a kultúránkat, kiszorítanak az állásainkból, az otthonainkból és végül a Kárpárt-medencéből is, azzal, hogy velünk ellentétben teleszülik azt – ráadásul még meg is vernek, ki is rabolnak, meg is erőszakolnak és akár meg is ölhetnek –, akkor érthető válasz erre a kerítés, a határőrség megerősítése, a vészhelyzet fenntartása, a szigorú fellépés a bevándorlókkal szemben és az idegengyűlölet erősödése, mint az állam és a társadalom egészséges önvédelmi mechanizmusa.

Ezzel szemben, ha nincstelen, szervezetlen, kétségbeesett embereket látok, akik az életük kockáztatása árán menekülnek a nyomor és/vagy a háború elől, akkor humanitárius kötelességemnek érezhetem a segítségnyújtást, a befogadást, a segélyezést és az olyan közjavak megosztását, mint a szociális védőháló, az oktatás és az egészségügy. Bármelyik megközelítést is vallom a magaménak, a „másik oldal” cselekedeteit érthetetlennek, értelmetlennek, károsnak, bűnösnek és bolondnak fogom látni, ahogy őket magukat is, arctalan, homogén masszaként. De hogy jön ez a háború okaihoz és felelőseihez?

Úgy, hogy, ha a fent említett első megközelítést tartom reálisnak, akkor az ukránok felfegyverzését, és segélyezését, valamint az Oroszország elleni szankciókat tarthatom helyesnek, míg, ha a második nézőpontot vélem a valóságnak, akkor a háború mielőbbi, bármi áron való lezárásában, egy gyors orosz győzelemben reménykedhetek, amit csak szükségtelenül lassítanak az ukrajnai fegyverszállítmányok és a szankciók. „Miközben ez nem a mi háborúnk, mi is szenvedünk tőle, amíg tart.”

Egymás nézőpontja ugyanúgy, mint a bevándorlós példában, itt is érthetetlen, felelőtlen, bűnös, vagy akár őrült. Meglátásom szerint azonban a háború kapcsán lehet érdemben tolmácsolni a két tábor közt. Van ugyanis néhány, alapvetően közös eleme a két értelmezésnek. Mindkettő imperialistákról beszél, csak az első esetben Oroszország, a második esetben az USA az imperialista. Mindkét álláspont hivatkozik a nemzeti érdekre, de míg az első Ukrajna nemzeti érdekét, addig a második az orosz nemzeti érdeket és áttételesen a saját nemzeti érdekünket látja megsértve. Végül mindkét nézőpontban felmerül a nacionalizmus, mint a probléma része, csak az elsőben az orosz nacionalisták azok, akik erőszakosan tiporják az ukrán érdeket, addig a másodikban épp fordítva, az ukrán nacionalisták sértették meg súlyosan az orosz kisebbség jogait – más kisebbségek, többek közt a Kárpátaljai magyar kisebbség jogaival együtt.

Ha kellő távolságból figyeljük ezeket az értelmezéseket, feltűnhet, hogy itt többnyire nem egymást kizáró, hanem valójában egymást kiegészítő szempontokkal találkozunk. Az ukrán-orosz háború hátterében 4 birodalom összeütközése zajlik. Az USA, az EU, Oroszország és Kína mind imperialisták, de amíg az USA-nak, az EU-nak és Kínának elég a térségben gazdasági és kulturális befolyás révén terjeszkedniük, addig Oroszország ezekben a dimenziókban folyamatosan alulmarad, és most fegyverrel próbálja kikényszeríteni az akaratát – hasonlóra „fanyalodott” az USA is a Közel-Keleten az elmúlt évtizedekben, vagy korábban Vietnamban. És ahogy az EU fokozatosan és egyre nagyobb mértékben alárendelt helyzetbe kerül az USA-val szemben, úgy Oroszország még ennél is inkább vazallusává válik Kínának.

A NATO terjeszkedés nem az orosz nemzeti-, hanem az orosz birodalmi érdeket sértette meg, ahogy sértette Oroszország amerikanizációja is, ami a szankciók és főként a vállalati szankciók révén most ideiglenesen visszább szorult. Az Ukrajna létét fenyegető háború nyilvánvalóan sérti az ukrán nemzeti érdeket, de persze szimpatizálhatunk az agresszorral és mondhatjuk, hogy az orosz birodalmi érdek az ukrán nemzeti érdeknél előrébb való. (Ebben az esetben azért nem baj, ha eszünkbe idézzük Trianont, vagy ’56-ot, ahol szintén birodalmak érdeke ütközött nemzeti érdekekkel, csak ott épp a mi sérelmünkre.)

Végül igaz az is, hogy Ukrajna nem volt a nemzetiségi jogok bajnoka és ma sem az – gondoljunk például a Kárpátaljai magyarok életét is megkeserítő néhány éves nyelvtörvényre, ami ellen még a magyar parlamenti ellenzék is egységesen kiállt. És ettől ugyanúgy igaz, hogy az oroszok által elfoglalt területeken az ukránok nemzetiségi jogait semmibe veszik. Konkrétan tagadják, hogy létezne ukrán nép, így annak kultúrája, önkormányzatisága, iskolái és kulturális élete sem lehet. Hogy az igazukat kikényszerítsék, milliókat deportálnak Oroszország kietlen zugaiba, hígítva ezzel az etnikai összetételt – ami megint csak ismerős lehet a magyar történelemből, Trianon és a második Trianon után a szomszédaink is előszeretettel deportálták, vagy száműzték a frissen polgáraikká lett magyarokat és a saját etnikumukhoz tartozókat költöztették a helyükre, így románosítva, szlovákosítva, stb. azokat a részeket.

A háború okai közt mindenképp kitüntetett szerepben van tehát az imperializmus, ami láthatóan nem valami idejétmúlt, 20. századi ostobaság, hanem – sajnos – nagyon is egy velünk élő politikai realitás. Ok a nacionalizmus és a liberalizmus is, hisz, ha a nemzetek szinte önként hajtanának fejet a birodalmak érdekei előtt, az orosz befolyásolási igény nem váltott volna ki ellenállást Ukrajnából még 2013-ban, az nem torkollott volna háborúba és most nem lennének harcok a szomszédunkban. Végül ok az is, hogy a NATO nem fogadta tagjai közé a csatlakozni vágyó Ukrajnát 2014 előtt, mikor Putyin Oroszországa még gyengébb volt, mert az oroszok nyíltan sohasem mertek volna megtámadni egy NATO tagországot – és ez ma is így van. Végül ok az orosz energiafüggést erősítő EU-s energiapolitika is, ami lehetővé tette, hogy az eladott gázból, olajból és nukleáris fűtőelemekből Putyin és köre elég pénzt keressen a hatalmon maradáshoz és a hadsereg részleges modernizációjához. Mint a közel-keleti olajmonarchiák esetében, az oroszok esetében is igaz, hogy a világpiacon kelendő fosszilis energiahordozóikból befolyó bevételek lehetővé teszik, hogy ne reformálják meg ezeknek az országoknak az egyébként versenyképtelen gazdasági szerkezetét, ezen keresztül a társadalmát és a politikai rendszerét, hanem fenntartsák a diktatúrát/autokráciát.

9 komment

Címkék: politika történelem háború diplomácia világpolitika filo 3. világháború Oroszország Ukrajna Spanyolviasz orosz-ukrán háború


2022.08.17. 06:32 Mayer Máté

Lehet-e hűségesnek lenni egy szexmentes párkapcsolatban?

Korábban részletesen írtam az emberi szexuális vágy összetettségéről és körüljártam a hűség és hűtlenség kérdéskörét is a monogámia történetén keresztül. Sokáig azt gondoltam, elmondtam mindent a témában, amit még érdemes. Aztán pár éve kértek tőlem egy nagyinterjút pszichológusként, ahol a szexmentes párkapcsolatok problematikáját jártuk körül. Igen gondolatébresztő, mély beszélgetés volt, utána mégis maradt bennem egy hiányérzet. Azóta forgatom magamban, hogy megírom ezt a bejegyzést.

A címben szereplő kérdés nemcsak egy kattintásvadász mondat, de egy nagyon összetett jelenségkört is takar. A munkám során, de a hétköznapi életben is többször találkozom azzal a párkapcsolati helyzettel, mikor az egyik fél teljesen lemond a szexualitásról, vagy lényegesen kisebb az igénye rá, mint a társának, aki ettől szenved, közöttük és bennük is konfliktus keletkezik, az elköteleződés és a hűség azonban továbbra is elvárt. Vagyis nincs mindkettőjük által legálisnak elfogadott kilépés ebből a problémából.

Az érem másik oldala, amikor van ugyan rendszeres szexuális élet, de az degradálódik a „házastársi kötelesség” szintjére. Az alaphelyzet tehát ugyanaz, de itt a szexre nem, vagy kevésbé vágyó fél szenved inkább, ez teremt benne és közöttük is konfliktust, az együttlét azonban elvárt, így itt sincs legális lehetőség a változtatásra, csapdahelyzetben vannak.

Előrebocsátanám, hogy ebben a posztban nem nagy megfejtéseket fogok írni – erre a helyzetre úgy gondolom nincs univerzálisan jó megoldás –, inkább empatikusan, több oldalról szeretném körbejárni a kérdést, mert úgy hiszem, az többet segít.

A párkapcsolat szexmentessége több módon is előállhat. Egyrészt az élethelyzet okán, aminek legegyszerűbb és leggyakoribb esete a terhesség utolsó időszaka és a gyerekszülés utáni hónapok. Ennél már ritkább és bonyolultabb, ha a felek távkapcsolatba kényszerülnek, mondjuk egyikőjük külföldi munkavállalása miatt, vagy, ha valamelyikük börtönbe kerül, netán katonai szolgálatra jelentkezik/kötelezik háborús helyzetben. Ugyanígy az élethelyzet az ok, ha az egyik fél krónikus, súlyos egészségügyi problémával kerül szembe, például nyaktól lefelé lebénul, ami miatt képtelenné válik a szexre. Ha belegondolunk, a terhesség kivételével ezek igen nehéz dilemmák, és a pillanatnyi körülmények egy idő után megváltoznak ugyan, addig azonban – nem csak a szex hiánya miatt – nem könnyű velük együtt élni egyénként és párként sem. A krónikus egészségügyi problémák ezzel szemben örökre úgy maradnak, így itt alapvetően szükséges sok mindent, így a párkapcsolatot és a hűség kérdését is újragondolni.

Mindegyik itt felsorolt és fel nem sorolt alaphelyzet megérne egy önálló bejegyzést, most azonban egy alapvetően más okból szexmentessé váló párkapcsolatról szeretnék írni. Ugyanis amiatt is eltűnhet a szex egy kapcsolatból, ha az egyik fél „úgy dönt”, hogy nem hajlandó szexelni. A döntés szót azért tettem idézőjelek közé, mert ez sokszor nem egy tudatos döntés, nem az akaraton múlik, sokkal inkább elveszik belőle a vágy globálisan, vagy csak a társa iránt. Még ebben a helyzetben sem egyetlen jelenségről beszélünk, egész más az oka és mást lehet vele csinálni, ha globálisan nem érez valaki vágyat és akkor, ha „csak” a társára nem vágyik. A mögöttes okok is igen sokfélék lehetnek, szexuális bántalmazástól önértékelési problémákon át a nevelés és a látott minták hatásán túl kapcsolati konfliktusig egészen sok minden, már csak ezért sincs rá univerzális megoldás. A kérdést tovább bonyolítja, hogy miként tekintenek erre a dilemmára a felek, ezt problémának, vagy normalitásnak látják-e („a kapcsolatokból egy idő után elmúlik a szenvedély”)? Ha problémának látják, mindketten annak látják-e, vagy csak az egyikük? Illetve, ha annak látják, hogyan magyarázzák? („Ilyenek a nők/férfiak!/Már nem is szeretsz!/Én nem vagyok elég vonzó., stb.”)  Mindegyikből más következik és így a kérdéskörhöz is másként lehet nyúlni.

De kezdjük kicsit távolabbról. A szex az állatvilágban egy teljesen ösztönös viselkedési forma, abban – az emberszabásúak kivételével – semmi tudatosság nincs. Az állatok a szexelést nem tanulják, hanem az ehhez szükséges tudást öröklik, az kvázi „a vérükben van”. Náluk a szex kizárólag a fajfenntartás eszköze. Az ember (és az emberszabásúak) esetében más a helyzet. Mi a szexuális viselkedést tanuljuk – például pornófilmekből –, vagyis szocializáció útján szerezzük meg a készségeket. Nálunk a szex az utódnemzésen túl, elsősorban örömszerzési, kapcsolat meg- és fenntartási, feszültség levezetési, kommunikációs, illetve szeretet és kötődés kifejezési funkciókkal bír. Ettől sokkal változatosabb az emberi szexualitás az állatinál, de sokkal sérülékenyebb is.

Ha párzási időszakban összeeresztünk, mondjuk egy hím és egy nőstény macskát, akik még sohasem párosodtak előtte, tudni fogják, hogy mi a dolguk és valószínűleg párosodni fognak. Az embernél ezzel szemben nincs, vagy legalábbis rejtett a „párzási időszak” – bár nők a peteérés környékén megnövekedett szexuális vágyról szoktak beszámolni. Mi bármikor lehetünk együtt, viszont alapból nem tudjuk, azt hogyan kell csinálni és mivel tabunak, cikinek számít a téma, a legtöbben kérdezni sem merünk, így innen-onnan összeszedett, ilyen-olyan minőségű ismeretek alapján szexelünk, amiről aztán mélyen hallgatunk.

Nem ritka azonban, hogy a társunk a mi szexuális teljesítményünkről már nem hallgat ilyen szemérmesen, azt kipletykálja a barátokkal/barátnőkkel és, ha ezzel szembesülünk, akkor ezt általában határátlépésnek, árulásnak, kvázi hűtlenségnek szoktuk bélyegezni. A pletykálkodásnak ugyanakkor, mivel a téma különben tabu, fontos szerepe van abban, hogy bővítsük az ismereteinket és főként abban, hogy meg tudjuk ítélni, hogy a mi élményeink a párunkkal „normálisak-e?”. Ha nem pletykálunk, akkor a már említett pornográfia felé fordulnak sokan, míg mások a romantikus regényekből/filmekből tanulják meg milyen a „normális” szexuális élet. Esetleg utánaolvasnak szakmai, pszichológiai fórumokon, de ez már jellemzően csak akkor történik, mikor valami egyértelmű bajt észlelnek.

Érdekes tehát a szex tabuja, a médiában kendőzetlenül találkozhatunk szexszel, beszélni viszont a saját szexualitásunkról kevésbé szoktunk, ami okoz nehézségeket akkor, ha gond lesz a szexszel a párkapcsolatban és azt kezelni szeretnénk. Ezért terápiában először mindig a kommunikáció felől közelítünk. Azt nézzük meg, miként beszél a pár a szexuális életükről – beszél-e róla egyáltalán –, mi az ő narratívájuk erről és az közös-e, vagy két különböző értelmezést használnak. Ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy a szexről való őszinte beszéd önmagában nem visz el a szexuális zavarok megoldásához, csak lehetővé teszi, hogy egyáltalán elkezdjük kezelni azokat.

De térjünk vissza a szexmentes kapcsolatok problémájához. Mint írtam, az emberi szexualitás sérülékeny: fáradtság, betegség, kapcsolati konfliktus, egyéni, vagy kapcsolati szorongás, gátlásosság, félelmek, szégyen, undor és bűntudat is megakaszthatja bennünk a vágyat eseti jelleggel. Nem, vagy nem csak erről van azonban szó ott, ahol eltűnik, vagy nagyon lecsökken a kapcsolati szex. Amit ezen a ponton nagyon szeretnék kihangsúlyozni, hogy ez nem egy normális jelenség, nem a felnőtt élet, vagy a hosszú távú kapcsolatok természetes velejárója.

Az igaz, hogy míg a szerelem idején segít bennünket a biológia és nagyon megemelkedik a szexuális vágyunk a társunkra, addig a szerelem elmúltával ez természetesen lecsökken. Az is igaz, hogy a kor előrehaladtával az emberek szexuális vágya kisebb-nagyobb mértékben csökken, és ahogy öregszünk ez úgy lesz egyre hangsúlyosabb – bár ebben nagy egyéni különbségek vannak. Az a kevésbé ismert tény is igaz, hogy az összeköltözés viszonylag hamar a szexuális vágy csökkenéséhez vezet – ha a másik folyton ott van körülöttünk, általában nem fogunk fantáziálni róla, ami viszont a vágy egyik fontos alapja lenne. Ezen felül sok kevésbé vonzó helyzetben és öltözetben is látjuk, megszokjuk, hogy ott van, amitől talán átkerül kicsit a „testvér” kategóriába és némiképp szexuális tabu alá kerül. Sőt, az is igaz, hogy, ha sok a konfliktusunk, ha sérelmeket gyűjtünk és őrizgetünk az évek alatt az elég negatívan hat a másik vonzóságára a szemünkben és így a vágyra is. Végül az is igaz, hogy a túlpörgetett, túl gyorsnak megélt nagyvárosi élet, amit ma a legtöbben élünk, szintén negatívan hat a vágyra. Olyannyira, hogy pszichológus kollégák világszerte arról számolnak be, hogy a tartósan együtt lévő párok átlagosan egyre kevesebbet szexelnek.

Többek közt mindezek miatt szoktuk mi párterapeuták azt mondani, hogy érdemes időről időre „dolgozni a kapcsolaton”, vagyis tudatosan olyan helyzeteket teremteni, amik felkelthetik a másik vágyát és a saját vágyunkat, illetve kigyomlálni azokat a helyzeteket, amik blokkolhatják azt. A fent felsoroltak egyikéből sem következik azonban, vagy legalábbis nem közvetlenül, ha elmúlik a vágy a kapcsolatból. A vágy csökkenése és elmúlása közt minőségi különbség van.

Az egyik, könnyen érthető eset az, ha kiszeretünk a társunkból, de összeköt a sok közös emlék, talán 1-2 gyerek és a kötődés érzése is. Ezt veszélyesebb kommunikálni, mint azt, hogy nincs vágyunk felé, mert ebből az következne, hogy válunk, míg utóbbi egy közös probléma, amit közösen kezelhetünk. Nem lehetetlen persze újból beleszeretni a másikba, ha nem is olyan forrón, mint az elején, de magától biztosan nem fog menni. Elég fontos itt, hogy mi mit akarunk, hogy miként szeretnénk változtatni ezen a helyzeten.

Szintén könnyen érthető, ha az egyik fél számára a szex valahogy sosem volt egy igazán élvezetes dolog. A nők kb. 20-40%-ának az önbevallós kérdőívek alapján sosem volt orgazmusa, többek számára a szex fájdalmas kötelesség, ami a hiányos szocializációból, de megerőszakolás élményből is fakadhat. Ezzel állítható párba a teljesítménykényszeres, szorongó, illetve gátlásos férfiak merevedési, vagy orgazmus problémája is. Ők sokszor csak, vagy főként önkielégítés útján szexelnek, a kudarctól való félelmükben elutasítják a társukkal való együttlétet. Itt megint egészen más megközelítésre van szükség akkor, ha ezt problémának látják. És kezelhetetlen akkor, ha valaki azt képviseli, hogy ő ilyen, aszexuális, őt így kell elfogadni. Amennyiben a kapcsolat elején ezekkel együtt van rendszeres nemi élet, a szexre kevéssé, vagy egyáltalán nem vágyó fél eljátssza, hogy van vágya, netán akkor még tényleg van, időközben múlik el, akkor a nem érintett fél átverve érezheti magát, ami kicsit még tovább bonyolítja a problémát.

Végül ott van az a forgatókönyv is, mikor a szexmegvonás büntetés, a kapcsolati játszmák része. Ezzel legtöbbször nők szoktak élni hol tudatosan, hol kevésbé tudatosan és rendszerint egy meg nem bocsátott sérelmekkel teli, sok haraggal és csalódással tarkított történet bújik meg mögötte.

A kérdéskör másik oldala a hűség dilemmája. „Köteles vagyok-e hűségesnek maradni a párom felé, ha ő elutasítja a szexet?”, vagy megfordítva „Elvárhatom-e a hűséget a másiktól, ha nem tudok/nem vagyok hajlandó vele lefeküdni?”. Ennek kapcsán a következőket tartom fontosnak mérlegelni.

Egyrészt, mikor elköteleződünk egymás mellett, „arra szerződünk”, hogy fenntartjuk az akkori kapcsolati helyzetet. Ami természetesen nem lehetséges hosszútávon, mivel mindketten változunk, így a kapcsolatunk is változni fog. Ebből pedig a gyakorlatban az következik, hogy újra és újra döntés elé kerülünk, hogy megújítjuk-e az elköteleződésünket, vagy inkább felbontjuk azt. Az elköteleződés tehát egy dinamikus folyamat, nem egy egyszeri döntés, pedig sokszor gondolkodunk róla így – a kultúránk is ezt sugallja, többek közt azzal a mesei mondattal, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak.”. Ha eltűnik a szex a kapcsolatból, az egy igen erős váltás, ha pedig tartósan fennmarad, az a fenti döntés elé kényszerít.

Másrészt, ha nincs szex egy kapcsolatban, akkor az definíció szerint nem párkapcsolat többé. Ettől még lehet értékes, fontos és mély kötelék, ahogyan egy barátság, vagy számos családi viszonyrendszer is az, de mivel nincs „áterotizálva”, a férfi-női dimenzió elveszik és ez minőségileg változtatja meg a kapcsolatot.

Harmadrészt, ahogy szexre kényszeríteni sem szabadna senkit, úgy a szexről való lemondásra kényszerítés is igen problémás. A szexre vágyó fél szabad döntése természetesen lehet a szexről való lemondás a kapcsolat fenntartása érdekében, de csak ebben az egy esetben van ez rendben.

Ha a szexre nem, vagy jóval kevésbé vágyó fél azt mondja a társának, hogy „ez a te problémád, nekem nincs vele dolgom.” „Ez normális, ilyenek a felnőtt párkapcsolatok, már sosem lesz minden úgy, mint az elején. (Ez utóbbi igaz.) Nőj fel, ne légy gyerekes!” „Ha nem fogadsz el így, nem is szeretsz.”, és hasonlókat, az egy nagyon méltatlan kapcsolati helyzetet teremt, amiből középtávon csak kilépni lehet.

Ha ezzel szemben van kölcsönös empátia és szeretet, megpróbálhatják feloldani a közös problémának látott helyzetet, akár a csökkent, vagy megszűnt vágyat gátló tényezőkkel foglalkozva, akár a kapcsolatot ideiglenesen, vagy tartósan kinyitva, ha ezt morális értékeik megengedik. (Utóbbi persze rengeteg új helyzetet és így lehetséges problémákat teremt.)

Végül, igen gyakran a felek a kapcsolat fenntartása érdekében hallgatólagosan elfogadják az eltávolodást, látszólag szépen, konfliktusmentesen élnek, közelebbről figyelve azonban nincs közöttük intimitás, amiről nem ejtenek szót, azt a szőnyeg alá söprik és ki-ki egyénileg kezeli a helyzetet. Az így keletkezett feszültséget illetve hiányt orvosolhatjuk szeretői kapcsolattal, a gyereknevelésbe meneküléssel, a munkánk, vagy valamilyen hobbink túlhajszolásával, rendszeres önkielégítéssel, de szerhasználattal és viselkedésfüggőségekkel is.

Remélem, a fentiekben elég teljes képet sikerült adnom a jelenségkörről ahhoz, hogy empatikusan lehessen rátekinteni. Ha bármit kihagytam, szívesen veszem, ha kiegészítitek kommentben.

Szólj hozzá!

Címkék: szex szexualitás párkapcsolat pszichológia filo Spanyolviasz szexmentes kapcsolat


2022.06.08. 06:09 Mayer Máté

Ökologizmus, avagy milyen lenne a zöld jövő?

Sok korábbi írásomban kritizáltam a fennálló gazdasági és részben a politikai és társadalmi világrendet az ökológiai válság szempontjából, több helyen alternatívákat is említve. Ebben a bejegyzésben ezeket az alternatívákat igyekszem összefésülni és egy rövid felsorolásban megmutatni, hogy miket lehetne, miket kellene tenni a valódi változás érdekében, vagyis mivel járna, ha, mint faj, mint emberiség komolyan vennénk a fenntartható fordulatot.

Globalizáció helyett öko lokalitásra épülő gazdaságra van szükség és nem csak a mezőgazdaságban, de az iparban és az energiatermelésben is. Illetve profitorientált túltermelés és divat helyett szükséglet alapú termelés kell és a beépített elavulás elhagyása, vagyis kevesebb és drágább, de tartósabb cucc, amiket helyben állítanak elő, helyi alapanyagokból, helyben megtermelt megújulókból, vagy atomenergiából származó árammal, jellemzően helyi cégek és akkor, amikor ezekre lakossági igény merül fel, nem a raktárkészletre termelés megy. (Az ökolokalitás alól a ritkafém igénye miatt egyedül az high-tech ipar lehet kivétel, semmi más.) Mindehhez elengedhetetlen az energiatermelés diverzifikációja, tehát sok kis, helyi szél, termál hő és naperőmű, néhány atomerőmű mellett a mosatni koncentrált energiatermelés helyett. Amint pedig akár az energiaraktározás problémája megoldódik, akár az atommal szemben tisztán és fenntarthatóan működő fúziós erőmű technológia, működő formában megvalósul, vagy más zéró emissziós, az üzembiztosságot szolgáló technológiai fejlesztés ezt lehetővé teszi, kivezethető az atomenergia is az energiamixből.

Kevesebb és energiatakarékosabb kütyü kell, a virtuális magányba zárkózó, széteső társadalmak helyett pedig újraéledő, önellátó kisközösségek. Illetve energiahatékonnyá tett épületek, szigeteléssel és a fűtés és villamos rendszerek megújuló szempontú korszerűsítésével, vagyis a mainál lényegesen kevesebb energiaigénnyel. Hangsúlyozom, hogy kisebb alapanyagigénye és szeméttermelése miatt, ahol csak mód van erre, ott nem új épületek felhúzására, hanem a meglévő épületállomány felújítására volna szükség. Városiasodás helyett ruralizáció szükséges, más szóval vidékre költözés, a városokon belül pedig helyi mezőgazdaság az ott élők élelmiszerszükségletének kielégítésére, illetve legalább kerületi szintű lakóhely, munkahely, szabadidős tér koncentráció, hogy ne kelljen ingázni, messzire utazni semmiért, az inkább csak lehetőség legyen, amivel olykor élhetünk.

A nagyipari, gépesített, műtrágyázó, vegyszerező és a földet szántó mezőgazdaság helyett a szántás és vegyszer mentes alternatívákra lenne szükséges áttérni, a talaj termőképességének megőrzéséhez, javításához, vagyis pl. permakultúrás termelés kell, a mainál jóval nagyobb munkaerőigénnyel a mezőgazdaságban – már csak ezért is indokolt a tömeges vidékre költözés. Az étrendben a húsevés radikális csökkentése, a növényi étrend felé mozdulás tűnik kikerülhetetlennek. Ezeken túlmenően személyautó helyett közösségi közlekedés és közösségi autózás, illetve kerékpározás, repülőutak helyett helyben nyaralás kell. Mindehhez szabad piac helyett öko védővámokra volna szükség. És valószínűleg a nemzetállami és szövetségi keretek rovására a helyi közösségek erősödnének.

Elengedhetetlen továbbá a gazdasági növekedés fétisével való leszámolás, nem inflálódó, arany, vagy más, véges erőforrás alapú, így véges pénzhez való visszatérés, a jelenlegi fiat pénznek nevezett, fedezet nélküli pénzek kivezetése mellett. Indokolt lehet továbbá kis, helyi, csak helyben érvényes, deflálódó pénzek bevezetése is, a kereskedelem helyben tartására. Emellett a tőzsdék reformja, vagy felszámolása is kikerülhetetlen. Ebben kevéssé érzem magam tájékozottnak, de az biztos, hogy a kereskedést és a spekulálást erősen korlátozni, keretek közé szorítani szükséges, a profitorientált, növekedés fókuszú szemlélet helyett a fenntarthatóság jegyében.

Mindez történhet demokratikus, a mainál egyenlőbb társadalmat eredményező keretben, amit sok zöld gondolkodó az egyedüli útnak tart és ezért egészen sok ideológiát igyekszik a fenntarthatósághoz kapcsolni, de elvben megvalósulhat zöld diktatúrák révén, a mai egyenlőtlenségek mellett is. Vagyis a zöld jövő nem feltétlenül lesz részvételi demokrácián alapuló, gazdaságilag és jogilag egyenlősítő, a kisebbségek jogait garantáló, a mainál szabadabb és igazságosabb.

A kérdés számomra csak az, hogy mindezt belátásból, az ökológiai válság nyomását érzékelve, magunktól lépjük-e meg, vagy az ökológiai összeomlások erőszakkal és sokkal több emberélet árán kényszerítik ki, adott esetben a mainál sokkal rosszabb életlehetőségek és kilátások között egy egyre lakhatatlanabbá váló bolygón? Úgy hiszem – és tévedhetek persze –, hogy ellentétben a neoliberális kapitalisták állításával az előbb elmondottak azok, amiknek valójában jelenleg nincs alternatívája.

9 komment

Címkék: jövő gazdaság zöld társadalom filo fenntartható jövőkutatás fenntarthatóság ökológiai válság Spanyolviasz humán ökológia ökologizmus


2022.05.31. 06:38 Mayer Máté

Lehet-e fenntarthatóan élni egy fenntarthatatlan rendszerben?

A címben szereplő kérdés ma talán a legfontosabb alapdilemma zöld témában, mert valójában arról szól, hogy tudunk-e fenntartható kapitalizmust építeni, vagy rendszert kell váltatnunk a túlélésünk érdekében. A rövid válaszom erre a kérdésre az, hogy nem, nem lehet fenntarthatóan élni egy fenntarthatatlan rendszer keretei közt. Ezt pedig egy képzeletbeli öko bolt példáján keresztül szeretnék szemléltetni.

Tegyük fel, hogy Éva, lelkes zöldként úgy gondolja, a fenntarthatóság ügyét azzal mozdítja elő, hogy nyit egy helyben termelt, fenntartható öko-bio cuccokkal kereskedő, csomagolásmentes üzletet, hogy alternatívát teremtsen. Barátai segítségével, fáradhatatlanul felkutatja azokat a termelőket, akiknek a portékáit árulni tervezi, közben megleli a tökéletes üzlethelyiséget is, céget alapít, beszerzi a szükséges engedélyeket és minden spórolt pénzét beletéve, bankhitellel meg is nyitja a kis öko boltot.

Éva tehát elfogadja a rendszer kereteit és ezeken belül igyekszik zöld alternatívát kínálni. A siker nem is marad el, az aktív közösségi média jelenlétnek és pár influenszernek hála, az ökológiai válságot szívükön viselő vásárlók szépen lassan elkezdenek szálingózni és a vállalkozás önfenntartóvá válik. Éva fizeti a hitelt és lelkesen hirdeti zöld rendezvényeken, hogy így is lehet.

Az ötlet annyira jó, hogy egy ilyen találkozón Tomi is meglátja ebben a lehetőséget és hamarosan hasonló üzletet nyit, ugyanabban a városban. Éva üdvözli Tomi kezdeményezését, jó kapcsolat alakul ki köztük, a példájukat pedig egyre többen követik, a városban egymás után nyílnak a csomagolásmentes zöld boltok, már-már úgy tűnik, egy kiskereskedelmi zöld forradalom bontakozik ki a településen, ám Éva egyszer csak azt veszi észre, hogy régi jó vásárlói egyre ritkábban jönnek hozzá és a bevételei kezdenek elapadni. Hogy a saját életét is finanszírozni tudja és a hitelt fizethesse tovább, kompromisszumos megoldásként néhány drága, helyi termelő helyett olcsóbb nagybeszállítókat keres, akik bio és öko portékákkal nagykereskednek. De hiába a kínai bambusz fogkefe, a közel-keleti szappan és a dél-amerikai olajos magvak, a vásárlószám-csökkenés csak nem marad abba és egyre nagyobb pénzügyi lyukakat kell betömnie, hogy a vállalkozás fennmaradhasson. Közgazdász barátai ekkor a segítségére sietnek, haveri alapon végeznek egy hevenyészet piackutatást, amiből kiderül, hogy a vásárlók azért fogynak, mert hol ebben, hol abban az öko boltban vásárolnak, vagyis a boltok száma ugrásszerűen megnőtt, a vásárlóközönség számbeli növekedése azonban egy ponton megállt. Úgy tűnik, még több embert csak igen lassan és körülményesen lehetne meggyőzni, hogy változtasson a vásárlási szokásain, tehát az öko boltok piaca túltelítetté vált, mindannyian azért a néhány vásárlóért versengenek, aki nyitott a zöld alternatívára.

Éva megfogadva barátai tanácsát, árversenybe kezd, csökkenti a profit-rátáját, hogy hátha így több vevőt tud visszaédesgetni és bővíti a termékpalettát is vegán szépészeti cikkekkel és öko témában workshopokat is szervez, hogy közösséget építsen. Az erőfeszítései meg is térülnek és ismét az övé lesz a város vezető öko boltja, néhányan bezárnak, Tomi azonban felveszi a kesztyűt és beszáll a versenybe. Ő is bővíti a termékpalettát Évinél nem kapható cuccokkal, vászonzsákokkal és fair-trade ruhákkal, valamint afrikai és dél-amerikai fair-trade édességekkel. Évi erre, piaci pozícióját kihasználva megpróbál jobb árat kizsarolni a beszállítóiból. A nagykerekkel persze nem sokra megy, de néhány kiskereskedő szomorúan belemegy az alkuba, míg mások összevesznek vele. Tomi le is csap a kiábrándult kistermelőkre és kizárólagossági szerződést köt mindegyikkel, garantált felvásárlási áron.

Ekkor a világgazdaság szól közbe, egy hirtelen jött recesszió miatt a forint erősen inflálódni kezd, szinte semmissé téve Éva eddigi eredményeit, Tomi a kizárólagossági szerződéseket és a garantált felvásárlási árat lobogtatva azonban továbbra is jó pénzért szerzi be a portékákat, nem törődve azzal, hogy egyesek így csődbe mehetnek a beszállítók közül. Aki próbál kitáncolni, azt perrel fenyegeti, aki nem teljesít, azt be is perli.

Éva kétségbeesésében elzálogosítja a lakását, minden termékből a legolcsóbbat veszi, már az sem baj, ha nem öko-bio, vagy nem helyi, csak csomagolásmentes legyen, mivel ezt érzi a legerősebb hívó szónak és több terméke árát annyira leviszi, hogy már vesztességgel adja el azokat, de a taktika bejön. A többi öko bolt nem bírja a versenyt és bezárnak, Tomi is csődbe megy és Éva leuralja a piacot. Újabb hitelekből felvásárol néhányat a bezárt üzletek közül, ezzel garantálva monopol helyzetét a városban, ha valaki megint ördögi módon öko boltokat szeretne nyitni az Ő piacán, az Ő vásárlóira lesve.

A példa nyilván sarkos, leegyszerűsítő és itt-ott pontatlan is, de talán jól érzékelteti a lényegi problémát, hogy miért nem lehet piaci alapon fenntarthatóan működni. Főszereplőnk, Éva fokozatosan adja föl az elveit a gazdasági túlélés érdekében és a zöld ügy helyett egyre inkább a financiális fenntarthatóság kerül a fókuszába. Tegyük hozzá, érthető módon. Hisz Éva nem csak zöld aktivista, de immár vállalkozó is és láng lelke őt kezdi mardosni, ha „nincs mit ennie”. A fenntarthatósággal ugyanis a jelenlegi rendszer keretei közt gondolkodva az a baj, hogy nem eléggé versenyképes. Ezért nem hiszem, hogy néhány rendszerszintű és alapvető gondolkodásbeli változás nélkül lehetséges lenne a fenntarthatóság elérése. A kapitalizmusban az csak egy szlogen, csak marketingfogás marad.

8 komment

Címkék: zöld társadalom bio kapitalizmus öko filo gazdagság fenntarthatóság ökológiai válság Spanyolviasz öko bolt


2022.03.25. 07:12 Mayer Máté

III. világháború

A III. világháború 2022. február 24-én kitört. Mindenki azt hitte, hogy a következő világháború atomháború lesz és az emberiség pusztulását hozza majd. A valóságban azonban nem repkednek atomrakéták, de még hagyományosak is csak Ukrajna fölött. Nem látunk nagyszabású hadműveleteket sem világszerte, a hagyományos háború borzalmait egyedül az Ukrajnából érkező felvételeken nézhetjük, vagy a környező országokba tömegével menekülő emberek nyomorúságát követve.

A globalizáció és az információs technológiák fejlődése révén ma egy egészen másfajta világháború tárul elénk. Ez a világháború gazdasági háború és a fő frontvonalak nem a Kijev, Harkiv, Szumi, Csernyihiv, Mikolajiv és Mariupol körül felállított zord harcállásokban húzódnak, hanem kényelmes, légkondicionált irodákban, fűtött parlamenti üléstermekben és ergonomikus székekkel teli tárgyalókban. Ez a világháború kiberháború, amit nem keménykötésű, maszkulin, terepszínbe öltözött katonák, hanem sokszor nyeszlett, vagy épp túlsúlyos, nem ritkán akár metroszexuálisnak is nevezhető informatikusok vívnak, jelentős részben civilként, még csak nem is katonai egyenruhában. És ez a világháború propagandaháború, kőkemény pszichológiai hadviselés, amit újságírók, TV és rádióbemondók, divatos influenszerek és rutinos propagandisták folytatnak trendi göncökben, homokzsák fedezék helyett tökéletes smink mögül.

Ma azt láthatjuk, hogy az utóbbi években gyengélkedő USA, ami a világuralmi pozícióját egyre inkább elveszíteni látszott, úgy roppantja össze a "kemény és erőtől duzzadó" Oroszországot, hogy ehhez egyetlen katonát sem kell bevetnie. Bident sokan felelőtlennek nevezték, mikor tavaly ősszel pedzegetni kezdte Ukrajna NATO tagságát. Akik az orosz vezetés – vagy legalábbis a propagandájuk – szemével nézik a most zajló háborút, azok az amerikai elnök, a NATO és bizonyos EU-s vezetők felelősségét szokták kiemelni a konfliktusban, mondván, ők hajszolták bele Putyint, hogy támadjon. És még ha ez így is lenne, a szempontjukból nézve ebben semmi felelőtlenség, vagy szeleburdiság nem volt, csak színtiszta számítás.

Az oroszok egyre inkább átvették az utóbbi időben a közel-kelet rendteremtője tisztet az USA-tól és Amerika levesébe annyiszor és olyan ügyesen köptek bele, hogy az arab országokban az USA befolyása megcsappant, az épp futó háborúit elvesztette. Ezen felül sikerült megosztani az EU-t, már 2014-ben a szakadár ukrán „köztársaságok” támogatásával destabilizálni tudták Közép-Kelet Európát, érdemben befolyásolták az előző amerikai elnökválasztást és tető alá hoztak egy Oroszország-Kína szerződést, amivel egy egyre erősebb új pólus körvonalazódik az USA-EU-Egyesült Királyság tömbbel szemben.

Ehhez képest Putyin ukrajnai inváziójánál nem sok dolog jöhetett volna jobban a Biden adminisztrációnak. Ennek ürügyén profi diplomáciai hadmozdulatokkal napok alatt hoztak létre egy soha nem látott nemzetközi szövetséget az oroszokkal szemben – még a mindig független Svájc, sőt, még Szingapúr is beszállt! –, amit minden bizonnyal már hónapok óta rakosgattak össze, másként nem lett volna ennyire gyors és egységes a Nyugat válasza. És itt mutatkozik meg igazán a soft power-nek nevezett kulturális befolyás ereje. Amerikának nem kell fegyvert tartania az ukránok fejéhez, hogy az ő szövetségi rendszeréhez akarjanak csatlakozni, de az EU-nak sem. Sőt, nem csak a szövetséges országokban, de még Oroszországban is az amerikai álmot kergeti a lakosság. És ez az, amiben az USA minden riválisa gyenge.

Senki nem akar orosz, vagy kínai életet élni, pláne nem afgánt, iránit, észak-koreait, venezuelait vagy kubait. Ebben a világháborúban pedig azt láthatjuk, hogy a soft power legyőzi a hard power-t, a nyers katonai erőt. Mert az orosz csapatok most ugyan lassan, de biztosan felőrlik az ukrán erőket, de Ukrajnát nem fogják tudni sokáig megtartani a széleskörű és kemény lakossági ellenállás miatt, ez a következő Afganisztán Oroszország számára.

Ráadásul ezzel a háborúval az időnként vonakodó, máskor rivalizáló EU-t, védelmi képességei korlátozottsága miatt most nagyobb mértékben függő helyzetbe hozhatja az USA, és teheti ezt a segítséget nyújtó, szívesen fogadott nagytestvérként – nem lepődnék meg, ha rövidesen újraélednének az USA-EU szabadkereskedelmi tárgyalások, de ezúttal sikerrel végződnének.

Sőt, még a nagy rivális Kínát is kellemetlen helyzetbe hozta ez a háború, mert, mint Putyin utolsó komoly szövetségese, ugyan érdekében áll az orosz győzelem, de nem mindenáron. Így, amint azt látják Pekingben, hogy Putyin már nem ura a helyzetnek és a háború burkolt támogatásának már nagyobb a költsége, mint a haszna – vagyis az, hogy így kapnak egy Kínától függő, annak alárendelt Oroszországot –, abban a pillanatban fognak kihátrálni mögüle. Mert Kína most még lehet nevető harmadik a konfliktusban, a nyugati szankciók hatása később ér el hozzá, mint ahogy visszaüt magára a nyugatra is, de a csőd felé száguldó Oroszország túl nagy és nem hiszem, hogy Peking hajlandó lenne hosszabb távon finanszírozni. Az már Kínának is túl drága.

Vagyis, ha valóban az indította Putyint Ukrajna lerohanására, hogy Biden belengette az ukrán NATO tagságot, akkor ez Joe – vagy a tanácsadói – részéről egy zseniális húzás volt, legalábbis az ő szempontjukból. Nekik politikailag nem drága, sőt még jól is jön a sok kifolyt ukrán vér, pláne a kifojt orosz vér. Küldik is a fegyvert és ellátmányt bőven az ukránoknak, akik lényegében helyettük győzik le Putyint, még akkor is, ha a háborút magát katonai értelemben elvesztik, mindezt egy tényleges amerikai háború költségeihez képest fillérekért. Mert ezzel a háborúval Putyin nem egyszerűen lábon lőtte, de hasba szúrta magát.

Bár még csak burkoltan, de a Nyugati vezetők már jelezték Oroszország felé, hogy csak egy út van nekik ebből a konfliktusból kifelé és az Putyin beáldozása és a feltétel nélküli kivonulás Ukrajna teljes területéről, beleértve a Krímet, Luhanszkot és Donyecket is. És vélhetően ez is fog történni, ha nem a következő hónapokban, akkor a következő 3-4 évben, mert Putyin nem fog feltételek nélkül kivonulni jóvátételt fizetve - mert ő csak így kerülhetné el a vesztét, vagyis ő így is, úgy is belebukna a konfliktusba. Közben persze borzalmas, helyrehozhatatlan károkat és traumákat okoznak Ukrajnának és az eddigieknél is súlyosabb belső válságokba és szenvedésbe taszítják Oroszországot is.

Sokan ma azt latolgatják, vajon eszkalálódik-e a konfliktus, lesz-e belőle katonai világháború, atomháború. Bár kizárni nem lehet, ennek kisebb esélyét látom, mint az orosz elnök bukásának. Igen valószínűnek tartom, hogy ha Putyin van olyan kétségbeesett, hogy megnyomatná azt a bizonyos „gombot”, akkor lesz a közelében olyan, aki még időben fejbe lövi. Oroszország esetében számomra az a kérdés, hogy katonai puccs, az oligarchák hatalomátvétele, vagy forradalom söpri majd el Vlagyimirt – mert amint nem tudja az államkasszából kártalanítani a nyugati szankciókban megtépázott gazdasági elitet, amint az látszik, hogy a hatalma meggyengült, és ahogy egyre inkább húzódik a háború és egyre nő a feszültség az egyenruhások között is, úgy fog bekövetkezni valamelyik.

De arra a kérdésre, hogy fog-e eszkalálódni ez a világháború, a válasz egyértelműen igen, gazdasági, kiberhadviselési és propaganda háború értelemben legalábbis mindenképp. Mert ez a világháború abban is más, mint az előzőek, hogy ezt már nem csak országok, de cégek is vívják. Az elsők, talán erkölcsi kötelességüknek érezték, de talán csak a marketing potenciált látták meg abban, ha demonstratívan kivonulnak Oroszországból. A többiek számára ez már gazdasági kényszer volt, hisz választaniuk kellett az épp a gazdasági összeomlás felé robogó orosz piac és az ehhez képest kisebb gazdasági válságra készülő nyugati között. A többségnek nem volt nehéz a döntés.

Mert ez a világháború az előzőekhez hasonlóan anyagháború, csak itt nem a hadianyagot öntik számolatlanul a csataterekre és az emberanyagot áldozzák föl minden mértéken fölül, hanem a gazdasági erőforrásokat, a tőkét és a fizikai javakat. Mikor elemzők arról írnak, hogy rövidtávon az EU számára is nagyon fájna a leválás az orosz gázról és olajról, ezért úgysem lépik meg, akkor csak azt felejtik el, hogy épp háború van és most nem a hagyományos közgazdasági logika, hanem a háborús logika érvényesül egyre nagyobb mértékben. Eszerint nem az a fő kérdés, hogy egy lépéssel mennyi pénzt és politikai tőkét nyerünk és mennyit veszítünk, hanem, hogy mennyit veszít a másik. És ha azt látják, hogy a Putyin éra végét az hozná el, ha egyszerre leállítanák a gáz és az olajvásárlást az oroszoktól arra az időre, amíg ez az átmenet végbemegy, akkor le fogják állítani.

Biztos vagyok abban, hogy az illetékesek az elmúlt hetekben keményen számoltak és tárgyaltak, hogy lássák, hogy mennyi ideig húzzuk ki orosz gáz és olaj nélkül és ezeket honnan és hogy lehetne ideiglenesen pótolni. És biztos vagyok abban is, hogy ezt mára pontosan tudják. Ahogy abban is, hogy őket egy fikarcnyit sem érdekli a rezsicsökkentés.

Mert ennek a világháborúnak, az előzőekhez hasonlóan minden országra, így hazánkra is hatása lesz. Hisz épp egy újabb gazdasági válság küszöbén vagyunk. A kérdés csak annak a mértéke és időbeni elnyúlása. Bár jól hangzik kampányszlogenként az ellenkező állítás, a háború költségeit a magyar emberek (is) meg fogják fizetni. Itthon több szempontból is különösen komoly következményekre számíthatunk.

Amikor a konfliktus kezdetén a kormány röviden arról beszélt, hogy újra kell gondolni a külpolitikát, akkor igen szemérmesen fogalmaztak. Mert ezzel a háborúval a Fidesz előző 12 évének kül- és gazdaságpolitikája omlik össze a szemünk előtt. Az elmúlt években mesterségesen is gyengített forint megroppant és a Covid válság után másodszor tapasztaljuk meg, hogy mik a hátrányai a saját nemzeti valutának az Euróval szemben – azzal együtt mondom ezt, hogy nem vagyok Euró párti. Az autógyártás alkatrészhiány miatt a következő hónapokban leáll jóformán az összes itthoni üzemben, ami megint egy, a Covidhoz hasonló csapás az iparban és a hazai termelés kitettségét és sebezhetőségét mutatja – egyben a Fidesz elhibázott kül- és gazdaságpolitikájának szimbóluma. A mezőgazdaságunk egyik fontos felvevőpiaca Oroszország volt, de talán Ukrajna és részbe az oroszok kiesésével a termelésből attól legalább nem kell tartanunk, hogy nem találunk vásárlót ezekre a termékeinkre a világpiacon. És ezek csak a legközvetlenebb hatások.

Hamarosan minden nagyon megdrágul majd, mert tarthatatlan lesz a rezsicsökkentés, a hatósági áras benzin, de még az építőanyagok ára is. Utóbbi, mármint az építőipar a kormánypárt másik nagy kedvezményezettje volt az elmúlt években, mindig kitehették a kirakatba, hogy az ő vezetésük alatt milyen látványosan fejlődik az ország. Nos, ez a fejlődés most megáll és az életszínvonalunk meredek zuhanásba kezd a következő hónapokban, amin nem változtatna egy újabb, családtámogatás köntösébe burkolt állami támogatás sem az építőiparnak, ahogy a hatósági árak is csak ideig-óráig. Ezután az történik majd mindennel, mint most az ármaximált termékekkel, a kereskedők először korlátozzák a megvehető mennyiséget, azután már ők sem kapnak a nagykerből vesztességgel és hiánycikké válik minden ilyen jószág - hacsak az adóforintjainkból nem kezdi kompenzálni őket a kormányzat, kockáztatva, hogy ezek a forintok máshonnan hiányozzanak. Mert hiába lesz olcsó a csirkefarhát, ha nem lehet majd kapni – a boltban legalábbis, mert ezzel párhuzamosan felélénkülhet itthon a feketepiac, ahol az ár sokszorosáért beszerezhető lesz minden, ami a boltokban hiánycikk. És eddig csak azokat a hatásokat soroltam, amik szinte biztosan bekövetkeznek – bár a választások után valószínűsítem, hogy a hatósági áraknak rövid úton búcsút inthetünk.

Ami a Fidesz számára talán ezeknél is nagyobb csapás, hogy Putyin elszigetelődésével elvesztették a legnagyobb ellensúlyt, akihez dörgölőzve kritizálhatták a nyugati szövetségeseinket. Ráadásul, ami békeidőben különutasság, az háborúban árulás. Most nincs se Brüsszelezés, se Sorosozás, se Von der Leyenezés, meg Bidenezés – vagy legalábbis erősen lehalkították – és ez így is marad akkor is, ha a ’22-es választást megnyerik Orbánék.

Mert a Putyinhoz való túl közeli viszony most keményen visszaüt hazánkra. A V4 nevű véd és dacszövetségen belül, ami eddig is recsegett, de Orbán legnagyobb külpolitikai sikere volt, most igen gyorsan szigetelődik el Magyarország. Lengyelország, akik az Unióban a Fidesz utolsó komoly szövetségesei voltak a magyar oroszpártiság miatt, most nem véletlenül nem küldtek különvonatot a március 15-i Békemenetre. A miniszterelnök úr az elmúlt években azon dolgozott, hogy új politikai pólust hozzon létre az EU-n belül, aminek ő lehet az erős embere, ehhez képest a mostani világháború miatt az Unió bohóca lett, egy olyan még megtűrt, de nem szeretett figura, akivel ciki barátkozni, és akit büntetlenül lehet ütni.

Mindez olyan környezetben éri hazánkat, amikor a jogállamisági mechanizmust elindítják az országgal szemben, nem kapunk meg komoly Uniós forrásokat - még ha a menekülthullám miatt ideiglenesen mégis - a Fidesz, nyugaton elfogadhatatlan politikája miatt – meg azért, mert Orbán elítélésével ott szavazatokat lehet szerezni. A keleti nyitás pedig épp az orosz invázió miatt teljes kudarc. A Fidesz most már csak Kína segítő kezében bízhat, ha fenn szeretné tartani különutasságát és, ha Peking hajlandó is segíteni, annak biztosan magas ára lesz, amit a magyar emberek fognak megfizetni, ahogy az eddigi manővereket is – Budapest-Belgrád vasútvonal a piaci ár sokszorosáért, Fudan egyetem, ha megvalósul, minden bizonnyal a piaci ár sokszorosáért, vagy épp Paks II az oroszok felé a piaci ár sokszorosáért, stb.. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan már most is látszik az enyhülés az Unió irányába.

Egy dologban bízhat most a kormánypárt, hogy azzal, hogy az elmúlt években szinte teljesen megfojtották az ellenzéki sajtót, Márky-Zajék nem tudják célba juttatni az üzeneteiket a bizonytalanok és a Fidesz szimpatizánsok felé, csak a saját szavazóikhoz. Így hiába szajkózzák, hogy a Fidesz politikusai Putyin bérencek, hogy Orbán is tehet a bezuhanó forintról, hogy sok kritikájuk jogos volt a Fidesszel szemben, többek közt, hogy nem kéne német autógyárak összeszerelő üzemévé változtatni az országot, hogy az orbáni politika miatt nem kapunk uniós támogatást, stb., ezek a mondatok épp azokhoz nem érnek el, vagy nem hisznek benne, akik megfordíthatnák a választás eredményét és így még ennyi kudarc árnyékában is a Fidesznek van több esélye nyerni 2022-ben. (Ha mindez nem lenne elég, amiatt is, mert az ellenzék nem eléggé egységes és meglehetősen sokat hibáznak, meg persze Gyurcsány egykori Putyin barátsága sem mutat most túl jól.)

Tágítva a világháború perspektíváját térben és időben Oroszország számára nem is a mostani szankciók és nem is az esetleges ideiglenes olaj- és gázvásárlási stop az igazán fájó következmény, hanem az a következő 10 éves Uniós terv, hogy az EU országai leváljanak az orosz energiahordozókról. Kína ugyan pótolni tudja a kieső vásárlókat, de a gáz esetében csak hosszabb távon és olyan alkupozícióból, amivel durván lenyomhatják az oroszok árait, ez pedig egy elhúzódó orosz gazdasági válságot vetít előre még jóval a háború vége után is.

Ahogy arra az ENSZ is fegyelmeztetett a napokban, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten éhínségre számíthatunk a kieső orosz és ukrán élelmiszerek, főleg a gabona exportja miatt. Ez pedig még nagyobb menekültválságot vetít előre, mint a 2015-ös – ami persze megint adhat majd muníciót a Fidesznek – megspékelve az Ukrajnából a háború elől menekülők tömegeivel. És ezek a menekültek egyértelműen klímamenekültek lesznek, hiszen ott már nincs elég termőtalaj az éghajlatváltozás miatt, ezért szorulnak az orosz és ukrán gabona behozatalára, anélkül a területeik lakhatatlanok.

Emellett egy új gazdasági világválság küszöbén állunk, egy olyan világgazdasággal, ami alig lábadozik még a Covid kapcsán hozott karantén intézkedések gazdasági hatásaiból. Közben Kínában ingatlanpiaci összeomlás van, lassul a növekedésük – pedig Kína a világgazdasági növekedés motorja az utóbbi években –, nem véletlen tehát, hogy több elemző is a világgazdaság csökkenését várja.

Az élelmiszer, az energiahordozók árának megugrása és a klímaváltozás miatti félelmek nyomán a „természet megdrágulása” miatt a világban ma uralkodó, neoliberális gazdaságpolitika súlyos válságba kerül. Ennek alapja ugyanis az „olcsó”, vagyis kizsákmányolt természet és munka. Ha az elit folytatni akarja a (köz)gazdasági növekedést – márpedig akarja –, akkor az alkalmazottak és bedolgozó alvállalkozóik béreit és jövedelmeit tudják még inkább lenyomni, az államok jóléti szolgáltatásait még inkább lerohasztani, illetve a klímacéloktól elfordulva ismét "inflálhatják" a természetet. Mindháromra látszanak már példák, ahogy a Covid kapcsán kibontakozó kis gazdasági világválságból is a tőkés elit profitált, komoly dollár milliárdokkal növelve vagyonát, míg „a néppel”, vagyis a kevésbé tehetősekkel fizettették meg annak költségeit, ha tetszik, még a válságon is a mi kárunkra gazdagodtak.

Visszatérve, a világháborúnak rövidtávon számos vesztese lesz, talán az egyik legjelentősebb a környezetvédelem. Azzal, hogy a fosszilis tüzelőanyagok közül legkisebb károsanyag kibocsátással járó földgázról gyorsan le szeretne válni az EU a nemzetbiztonsági és politikai kockázatok miatt, szinte borítékolható, hogy legalább a következő években távolodni fogunk a párizsi klímacéloktól, de hosszabb távon ez még jól is jöhet. Ha a megújulókra és a kutatás-fejlesztésre az eddigieknél lényegesen több pénzt költ az EU – és az USA, de Kína is –, akkor hamarabb jöhet el egy olyan technológiai áttörés az energiaraktározásban, aminek a segítségével lehetségessé válik, hogy a mindig ingadozó termelésű szél- és napenergiából stabil energiaellátást biztosítsunk, kiváltva a fosszilis és a nukleáris energiát. De később az is a zöldülés felé mozdíthat, ha a szabad kereskedelem helyett visszatérnek egyre szélesebb körben a védővámok, lassul a világkereskedelem és rövidülnek a termelési láncok.

De talán számomra az egyetlen igazi pozitívuma a III. világháborúnak – ha lehet ilyet mondani egy ilyen tragédia közepette –, hogy, akárcsak a Covid első hulláma alatt most ismét a világ gazdasági és politikai vezetői képesek voltak rövid idő alatt olyan radikális döntéseket meghozni, amik nem a pillanatnyi gazdasági racionalitás talaján állnak. Ez persze aggasztó is lehet egyben, hisz attól még, hogy egy döntés nem gazdasági racionalitáson alapszik és radikális, még egyáltalán nem biztos, hogy előremutató is – lásd magát az orosz inváziót. Azonban elv szintjén éppen erre lenne szükség az ökológiai összeomlás elkerüléséhez, mert az eddigi normalitás termelte ki az ökológiai krízist, ahogy, hogy csak a közelmúltat nézzük, 9/11-et, a Közel-Kelet háborúit és forradalmait, a 2008-as világválságot, de ezt a világháborút is. Szóval talán nincs minden rendben ezzel a normalitással…

17 komment

Címkék: gazdaság történelem háború társadalom környezetvédelem filo 3. világháború gazdasági válság gazdasági világválság Magyarország EU Európai Unió Oroszország NATO Spanyolviasz Ukrjana III. világháború


süti beállítások módosítása