A bejegyzéssorozat előző részében azt jártam körül, milyen feltételek mellett lehet béke, vagy legalább fegyverszünet az orosz-ukrán konfliktusban. Azóta az amerikai kormányzat nap mint nap gondoskodik róla, hogy a kérdés napirenden maradjon, egyre inkább ahhoz a forgatókönyvhöz közelítve, hogy lényegében felosztják egymást közt Ukrajnát az oroszokkal. A Trump adminisztráció másfél hónappal hivatalba lépése után igen érzékletesen jelezte Zelenszkij felé, hogy ha akarja, ha nem, bele fogják kényszeríteni egy az országának kedvezőtlen fegyverszünetbe és választhat, hogy a pillanatnyi rossz, vagy a későbbi még rosszabb feltételeket fogadja-e el. A 19. századi értelemben imperialistává váló USA vezetése az ukránok döntési szabadáságát arra szűkíti le, hogy eldönthetik, Amerika vazallusai lesznek, némi önállósággal és az USA zsákmányolja ki őket innentől kezdve, cserébe pedig befektetéseket visz az országba, amiket azt ígéri, meg fog védeni, vagy feladva a harcot orosz gyarmattá válnak.

Az az igen szokatlan diplomácia felfogás, amit Donald képvisel, vagyis hogy barátként bánik az ellenségeivel és ellenségesen a szövetségeseivel érdemben elbillenti az erőviszonyokat a konfliktusban az oroszok javára, ám a szeszélyes és kiszámíthatatlan Trump még sok meglepetést és fordulatot tartogathat, amivel itt nem is foglalkoznék többet. Ehelyett ebben a bejegyzésben olyan túl- és alul tárgyalt témákat szedtem össze a háború kapcsán, amik indokolatlanul sok figyelmet kaptak az elmúlt 3 évben, vagy méltatlanul kevés említés esik róluk a nyilvánosságban.

Túltárgyalt szempontok

 1.) Kifogynak a katonák ukrán oldalon/Elfogynak a harceszközök orosz oldalon

A 3 éve tartó öldöklés 2023 óta egyértelműen anyagháborúvá alakult. Sokan okkal hasonlítják az első világháborúhoz, mivel nem látványos hadműveletek, komoly előretörések, bekerítések és huszáros rohamok jellemzik, hanem hullámzó intenzitású felőrlő hadviselés minimális területi változásokkal. Erről összességében azt mondhatjuk el, hogy lehetőségeihez mérten mind Ukrajna, mind Oroszország alkalmazkodott a hadi helyzethez és hosszútávú konfliktusra rendezkedtek be.

Hol az egyik, hol a másik oldal támad, hol az oroszok fogynak ki drónokból, rakétákból, tüzérségi lőszerből és katonákból, aminek egy részét iráni más részét észak-koreai forrásokból pótolják. Hol Ukrajna helyzete nehezül el az EU-ban a magyar és a szlovák vétók miatt, vagy Amerikában a trumpista republikánusok ellenállása miatt tavaly, amiért jó fél évig nem érkezett az amerikai fegyversegély lőszerhiányt eredményezve a fronton. Vagy épp emberhiány áll elő ukrán oldalon is, amit Ukrajna szövetségesei Észak-Koreával ellentétben nem igyekeznek a saját katonáikkal pótolni, így az ukrán hadsereg a hadkiegészítési rendszer reformjára, a sorozási korhatár leszállítására és belső, strukturális reformokra szorul, hogy kezelni tudja ezt a kihívást.

Ennek megfelelően az elmúlt 2 évben csupán néhány ezer négyzetkilométer cserélt gazdát, cserébe komoly vesztességeket szenvedtek mindkét oldalon. Az elit egységek itt és ott is nagyobb részt kivéreztek, emberben másfél-kétszeres, eszközben szinte minden fegyverosztály esetében 3-5-szörös az orosz vesztesség az ukránhoz képest. Azonban a vesztességekhez hasonló mértékű az orosz túlerő aránya is, vagyis röviden azt mondhatjuk, a felek nem bírnak egymással.

Ebben a helyzetben logikusnak tűnt az elemzők részéről, hogy azt kezdték latolgatni, vajon melyik erőforrás az, amiből legelőször kifogyhat egyik, vagy másik fél és ami rákényszerítheti a gyengébbet a neki kedvezőtlen fegyverszünet megkötésére. Az inkább Oroszországgal szimpatizáló megszólalók Ukrajna korlátos embertartalékait, míg az ukránok ügye mellett állók az oroszok véges fegyverkészleteit és nem végtelen gyártó és javítókapacitásait emlegették főként. És persze tény, hogy mint említettem Ukrajna jelenleg emberhiánnyal küzd a fronton és az is, hogy az év végére, de legkésőbb a jövő év közepére az orosz sereg is kifogy a nehéztechnikából a mostani ütem mellett. De ezekkel szemben van 2 olyan erőforrás, ami az ember és eszközutánpótlásnál is szűkösebbnek, illetve törékenyebbnek tűnik. Ez a morál és a külföldi támogatás.

Ukrajna emberhiánya nem abból fakad, hogy a háború kezdetén 38-42 milliós ország ténylegesen kifogyott volna az emberből – a legdurvább becslések szerint is maximum 500-700 ezer fő a teljes vesztesség sebesültekkel együtt. Az önkéntesekből fogytak ki és a besorozottak egyre nagyobb számban dezertálnak, mert nem akarnak harcolni, aminek alapvetően az lehet az oka, hogy egyrészt féltik az életüket és a testi-lelki épségüket – nagyon is érthető módon –, másrészt nem látják a célt, nem látják, hogy győzhetnek. Ha ez utóbbin sikerül változtatnia az ukrán vezetésnek, – és ez Amerika ukránok melletti határozott kiállása nélkül aligha fog menni – akkor még évekig lesz elég katona a frontra, mert az ukrán társadalom nagy többsége továbbra sem akarja megadni magát az oroszoknak.

Orosz oldalon is gond a morál, ami egyrészt ott is dezertálásban, illetve az önkéntesek hiányában jelenik meg, de esetükben abban is, hogy már zsoldost sem igen találnak, hiába emelték olyan magasra a belépési bónuszt és a fizetést, hogy azzal az alsóbb osztályokból azonnal a középosztályba katapultálhatnak az életüket és testi-lelki épségüket kockáztatni hajlandó férfiak. (Trump hatalomra jutása után ugyan oroszok tömegei jelentkeztek a hadseregbe zsoldosnak a nagy pénz miatt és vélhetően abban reménykedve, hogy a harcok addigra véget érnek, mire őket a frontra vezényelnék, de ez feltehetően egy egyszeri hatás. Ha nem ér véget gyorsan a háború, az oroszok kénytelenek lesznek mozgósítani.)

De az is különbség a két ország között, hogy míg Ukrajna számára ez élet-halál küzdelem, addig orosz oldalon mindez csupán Putyin háborúja. Kérdés, hogy ha Trump nem kényszeríti rövidesen az ukránokat egy számukra erősen előnytelen fegyverszünetbe, meddig tolerálja még az orosz nép a magas vesztességeket és főként hogy fogadja majd az említett, kikerülhetetlen újabb mozgósítást?

És itt jutunk el a külső támogatások kérdéséig. Ami, mint a bevezetőben már utaltam rá, Amerika részéről most a legszűkebb és legtörékenyebb erőforrásnak tűnik ukrán oldalon. Vélhetően ez fogja eldönteni a háború sorsát is. Trump igen érzékletesen mutatta be, hogy a fegyverszállítmányok visszatartásával, és főként a hírszerzési segítség részleges leállításával, mennyire nehéz helyzetbe tudja hozni az ukrán haderőt, és ha a Zelenszkij kormány nem úgy táncol, ahogy ő fütyül, könnyedén teremthet olyan helyzetet, amelyben Ukrajna akár el is veszítheti a háborút még idén. A zsarolás működött, az ukránok kényszerűségből hajlandóak belemenni az amerikai diktátumokba.

2.) Az orosz harcéri sikerek túlértékelése

2023 késő őszétől ismét az oroszok vették át a kezdeményezést Ukrajnában. Eközben a republikánusok Trump párti szárnya hónapokon át hatékonyan akadályozta Ukrajna katonai támogatását az amerikai képviselőházban, aminek meg is lett az eredménye a fronton. Avdiivkát 2024. február közepén bevették az oroszok az ukrán tüzérségi lőszerhiány miatt, és ezzel megnyílt az út a kiépített védelemmel kevésbé rendelkező ukrán falvak irányába a front dél-keleti szakaszán. Az ezt követő hónapokban az oroszok egyre gyorsabban törtek előre a tavalyi év folyamán, leginkább augusztus és december közt értek el látványosabb területi sikereket. Erre alapozva az oroszbarát elemzők orosz áttörésről kezdtek beszélni és egyesek már Ukrajna közelgő összeomlását várták.

Az ilyen meglátások azonban nem vették figyelembe, hogy még ha az ukrán védelem az említett emberhiány, az ideiglenes, azóta megoldódott lőszerhiány és a kiépített védelmi állások hiánya miatt gyengült is, végig aktív és pusztító maradt a támadókra nézve – természetesen a saját, magasabb vesztességei árán is. Az oroszok valójában nem azért tudtak gyorsabban előrenyomulni, mert összeomlottak az ukránok, hanem mert Putyin úgy áldozta fel az embereit és a haditechnikáját, mintha nem lenne holnap. Mindent és mindenkit a frontra küldtek, akit csak tudtak a műveleti tartalékokból. Ez a brutális taktika egyrészt kimerítette és demoralizálta az ukrán védőket, de az orosz támadókat is, amitől megszaporodott a dezertálás mindkét oldalon. Másrészt olyan eszközhiányt teremtett idén év elejére az oroszoknál, hogy nem egyszer előfordult, hogy páncélosok híján személyautókkal és motorkerékpárokkal rohamoztak az oroszok, illetve a rokkantakat is kivezényelték az orosz parancsnokok, velük „tisztítva meg” az aknamezőket. De már az is előfordul, hogy dzsipek és teherautók híján szamarakkal és lovakkal látnak el kisebb logisztikai feladatokat bizonyos orosz egységek.

Mint ezekből is látható, az orosz gyárak pillanatnyilag nem bírták pótolni a vesztességeket, de arra azért számíthatunk, ha nem lesz gyorsan béke, hogy az oroszok idén még fel tudják tölteni a készleteiket az utolsó elavult, szovjet tartalékok felújításából, csak, ahogy ez ma látszik is a fronton, ehhez lassítaniuk kell. Valójában mostanra olyannyira kimerültek az oroszok, hogy Ukrajna pillanatnyilag bizonyos frontszakaszokon korlátozottan sikeres ellentámadásokba is lendülhetett, ám ezek jelentőségét is hiba volna túlértékelni, főként az amerikai magatartás fényében.

3.) Oroszország szétesése

Ugyan itthon kevés említést kapott a médiában, az ukrán propaganda és az azt átvevő nyugati sajtótermékek időnként felröppentették annak a lehetőségét, hogy Oroszországot ez a konfliktus végül belülről feszíti majd szét. Aki ilyesmit állít, azzal szokott érvelni, hogy egy soknemzetiségű birodalomról van szó, a kisebbségeket aránytalanul nagy számban küldik a frontra, ami egy ponton olyan feszültséghez vezethet, ami etnikai alapú polgárháborúhoz és végül az ország széteséséhez vihet el.

Akik ilyen (vágyvezérlet) véleményeket fogalmaznak meg, azok azt hiszem nincsenek tisztában az etnikumok arányával. Az ország bő 82%-a orosz etnikumú, a második legnagyobb etnikum a tatár, ami alig több, mint 3,5%. Szerintem nem kell ennél tovább magyarázni, miért nem reális, hogy etnikai alapon széthasadna az ország. Az persze előfordulhat, hogy az egységes etnikumú, kisebbségek által dominált régiók fellázadnak függetlenséget követelve, mint egykor Csecsenföld. Ezt azonban az orosz fegyveres erők el tudnák fojtani, bár ezesetben gyors fegyverszünetre kényszerülnének Ukrajnával.

Ugyan nem szokott elhangozni, de az is elképzelhető, hogy vallási alapon indul polgárháború. Ebből a szempontból valóban tagoltabb a társadalom. 55% ortodox, 18% muszlim, 10% protestáns, hogy csak a legnagyobb felekezeteket nézzük. Ilyen alapon azonban leginkább a muszlim radikálisok és mindenki más állhatna egymással szemben a legvalószínűbben, ők pedig megint csak nincsenek elegen.

Egy orosz polgárháborúnak leginkább osztály, esetleg ideológiai alapon lenne létjogosultsága az erősen szétnyílt társadalmi olló és a városi és vidéki Oroszország közötti kulturális távolság miatt, illetve a liberális-nyugatos és az imperialista-nemzeti radikális tömbök mentén.

Ugyanakkor itt fontos megemlíteni az egyik, vagy másik oldalt támogató hatalmak idevágó szempontjait is. Egy korábbi írásomban utaltam rá, hogy a Nyugat célja, hogy Oroszország ne nyerjen és ez máig nem változott. Macron elnök, tavaly nagy port kavart mondatai a nyugati katonák Ukrajnába küldéséről is ezt a célt húzták alá. A Nyugatnak még mindig félőbb Oroszország szétesése és/vagy polgárháborúja, mint egy meggyengült, Kínának alárendelt Putyin rezsim a sok atomfegyver miatt, ezért eddig csak annyira támogatták az ukránokat, ami ahhoz elég volt, hogy Putyin ne érje el a céljait. Jól jelzi ezt, hogy az orosz erők amortizációjával párhuzamosan egyre csökkent az Ukrajnának juttatott segítség összege és mérete is.

Kína célja itt nagyrészt találkozik a Nyugat eddigi céljával. Ők azt szeretnék, hogy Oroszország ne veszítsen. Talán az sincs ellenükre, ha nyer, de ennél fontosabb, hogy ne essen szét/süllyedjen polgárháborúba egy vereség hatására.

4.) Oroszország csődbe megy

A szankciók kapcsán 2022-ben sokszor felröppent az orosz államcsőd lehetősége. Ma már tudjuk, hogy ez csupán vágyvezérelt gondolkodás volt nyugati véleményformálók részéről. Az orosz természeti kincsek mind a fosszilis, mind a megújuló energia szempontjából igen jelentősek és világviszonylatban is fontosak, nem beszélve az orosz mezőgazdaság jelentőségéről a világélelmezésben. Nem véletlen, hogy az orosz olajat közvetítő országokon keresztül „átcímkézve” máig használja egy rakás EU ország, annak ellenére, hogy szankcionálták az oroszok tengeri kereskedelmét is. Tehát ezeket a szankciókat maguk a szankciókat kibocsátó országok kerülik meg, csak erről mélyen hallgatnak. Ebből is jól látszik egyébként, milyen nagy egymásra utaltság jellemzi a világgazdaság szereplőit, mennyire nehéz meglenni egymás „portékái” nélkül.

Az orosz gazdaság nagy és bár egyre jobban érződik a hosszúra nyúlt különleges katonai művelet hatása, annak kicsi a reális esélye, hogy rövidtávon elfogyna az oroszok pénze és ezért kellene leállniuk. Azért is, mert Kína és India számára gazdaságilag és stratégiailag is jó üzlet az orosz energiahordozók nyomott áron való megvásárlása és, mint utaltam rá az EU országainak egy része sem bírja megállni, hogy ne vegyen orosz energiahordozót, akár illegális úton is.

A szankciós politika tehát gyengíti és erodálja Oroszországot és a hadseregét, növeli a háború gazdasági árát, de arra mai formájában nem alkalmas, hogy rövid időn belül térdre kényszerítse az oroszokat. Egyetlen arra vonatkozó becslést találtam, hogy meddig bírhatják még az oroszok pénzzel a konfliktust, eszerint 2027 lehet az az év, amikor önállóan már nem lesznek képesek tovább finanszírozni a különleges katonai műveletet ilyen méretekben. Ez azonban valójában rengeteg tényező függvénye, befolyásolja a harcok intenzitása és ezen keresztül a vesztességek elszenvedésének üteme, a társadalom toleranciája a vesztességek, a növekvő infláció és a hullámzó életszínvonal miatt, a nyersanyagok és energiahordozók világpiaci árának alakulása, nem függetlenül az ezek iránti kereslet változásaitól, illetve még a külföldi támogatók szerepvállalása is, így azt lehet mondani, hogy igazán jól ez a kérdés nem becsülhető.

Végül ennél a pontnál érdemes még kitérni arra a gyakorlatra, hogy nyugati vállalatok kivonultak az orosz piacról és azok, akik ma oroszokkal üzletelnek, negatív morális ítéletre számíthatnak a nyugati közösségen belül. Mindennek viszonylag kevés tényleges hatása volt Oroszországra, ezek a lépések inkább a Putyinnal eleve kritikusabb nagyvárosi középosztálynak fájtak. A moralizálás pedig többet árt azoknak a nyugati cégeknek, akik megtartották orosz kapcsolataikat, mint az orosz háborús erőfeszítéseknek. Megítélésem szerint ez egy nagyon képmutató és végső soron inkább kontraproduktív gyakorlat, főként a szankciók állami szintű megkerülésének tükrében.

5.) Oroszország megerősödve kerül ki a konfliktusból

Oroszpárti véleményvezérektől hallom sokszor azt az elképzelést, hogy az oroszok birodalommá erősödve térnek vissza a világpolitika színpadára, miután végeztek Ukrajnával. Aminek igen kicsi esélyét látom, mert egyrészt a fentiekből is látható, hogy eleve nem boldogulnak az ukránokkal. Másrészt, mint az előző bejegyzésben kifejtettem, a konfliktus hatására erősen meggyengültek mind diplomáciai, mind katonai, mind gazdasági tekintetben, sőt, elveszítették a nyugati gazdasági kapcsolataikat is – bár ezen Trump még megpróbálhat fordítani, hogy leválassza őket Kínáról. Ha végül valahogyan mégis elérnék a céljaikat, az csupán pürrhoszi győzelem lenne, semmi több.

Ennek a nézőpontnak ugyanakkor az ukránpárti sajtóban is van megfelelője. Eszerint azért is kell támogatni Ukrajnát és nem szabad hagyni, hogy az oroszok győzzenek, mert akkor nem állnának meg a határoknál, jönne tovább az orosz sereg.

Hát… ez az orosz sereg biztosan nem. Annyira legyengültek minden értelemben a hagyományos orosz erők – a haditengerészetet és a légierőt kivéve –, hogy egy esetleges fegyverszünet után Oroszország még minimum 4-5 évig nem lenne képes megtámadni az EU országokat, hacsak nem tudja még nagyobb mértékben felpörgetni a hadiiparát, mint eddig tette, ami valószínűtlen a gazdasági lehetőségeik alapján, amennyiben fennmaradnak a szankciók. Ez pedig nekünk is elég a felkészülésre, ami még akkor is igaz, ha Trump szétveri a NATO-t – amire különben nem számítok – és Európa tényleg „magára marad”.

Végül azt is érdemes lehet mérlegelnie az európai döntéshozóknak, hogy ilyen gyenge, mint most, nem lesz még egyzser a Putyin rezsim, ha túléli a háborút. Ezért, ha az orosz imperializmusnak gátat kívánnak szabdni, ezek a legjobb pillanatok egy rezsimváltás megtámogatásához, hisz nem csak Oroszország tud beleszólni a nyugati politikákba, a titkosszolgálataink révén mehet ez fordítva is...

6.) Kitör az atomháború

Annak az esélye, hogy atomháborúvá, esetleg tényleges, katonai világháborúvá szélesedik ez a konfliktus pontosan annyi, amennyi 2022 februárjában, a különleges katonai művelet/háború új szakaszának kezdetén volt. ’22 végén India és Kína is világossá tette Putyinnak, hogy addig tolerálják/támogatják a harcát, amíg nem vet be atomot. Más félnek pedig nem áll érdekében atomcsapást indítani.

Miért keringenek akkor mégis ezek az elméletek a sajtóban? Nos, ezek mindegyike kisebb-nagyobb mértékben a propaganda része egyik-másik, de sokszor mindkét oldalon és azt a célt szolgálják, hogy a közvéleményt befolyásolják. Vagy abba az irányba, hogy mindenképp támogatni kell a Nyugatnak Ukrajnát, vagy abba az irányba, hogy miért nem szabad/túl veszélyes ez a támogatás, hogy azzal miért kellene mielőbb leállni.

Magyar viszonylatban a ’24-es EU-s és önkormányzati választási kampányban a Fidesz tette témává, és a köztévé komolynak szánt szimulációkat mutatott, mi történne, ha Magyarországot atomtámadás érné. Ezzel a cél szerintem a kormány gyenge gazdasági teljesítményének és a belpolitikai botrányoknak az elfedése lehetett a választók félelmére apellálva, nem a valós veszélyre való figyelmeztetés.

Alultárgyalt szempontok

Miközben a fenti témákról jelentőségükhöz és olykor realitásukhoz képest túl sok szó esik a hazai és/vagy a nyugati közbeszédben, addig a most következő témákat egyáltalán nem, vagy csak alig szokás érinteni, pedig ezek hatása a hadviselő felekre, de akár az egész világunkra is összehasonlíthatatlanul nagyobb az előbbieknél.

1.) Hogy nézne ki az ukrán győzelem?

Főként jobb oldali biztonságpolitikai szakértők vetik fel olykor ezt a kérdést, meglátásom szerint teljes joggal. Azt el tudjuk képzelni, milyen lenne, ha az oroszok totális győzelmet aratnának – bár ehhez az erejük már nincs meg. Kijevben orosz harckocsik gördülnének a vélhetően szétlőtt város utcáin, az ukrán kormány elmenekül, vagy tagjai meghalnak és hamarosan orosz bábkormány alakul, mondjuk az Oroszországba menekült egykori ukrán elnök, Viktor Janukovics vezetésével.

De hogy nézne ki mindez fordítva? Előttünk van-e, ahogy Ukrajna csapatai beveszik Moszkvát, Putyint az ukrán különleges erők katonái rángatják ki a bunkeréből élve, vagy holtan, sőt, akár a Kaukázuson átkelve Szibéria sztyeppéin üldözik a vert orosz sereg utolsó maradékait az ukrán gépesített dandárok? Aligha. Túl azon, hogy ehhez nincsenek meg az ukrán képességek, az is nehezen képzelhető el, hogy a világ legtöbb atomfegyverével rendelkező hatalma ne vetne be tényleg atomot egy ilyen arányú vereséghez közeledve.

Az elmúlt évtizedekből megtanulhattuk, hogy miként veszít el atomhatalom háborút: úgy, hogy belefárad, és feladja. Mint az USA Vietnamban, Afganisztánban, vagy a Szovjetunió Afganisztánban. Csakhogy az orosz vereség most a Putyin rezsim biztos bukásával járna odahaza, így hiába fárad Oroszország, a vezetése nem állhat le.

Az persze elképzelhető, hogy, amennyiben nem köttetik rövidesen fegyverszünet, a konfliktus még 1-2 évig elhúzódik és az oroszok újabb és újabb mozgósításra kényszerülnek, ami növeli a társadalmi elégedetlenséget, miközben nem érnek el érdemi áttörést a frontokon, sőt, kifogynak a páncélosokból és végül itt-ott részleges visszavonulásra kényszerülnek, az orosz elit tagja pedig, akik rengeteget veszítettek ezzel a háborúval felismerik, hogy Putyin a gátja annak, hogy Trump-al megegyezzenek és akár visszatérhessenek a nyugati piacokra, szóval a társadalom e két rétege egy ponton összetalálkozzon, és az elit kihasználja a tömegek dühét Putyinnal szemben.

Az ukrán győzelem tehát, meglátásom szerint nem képzelhető el addig, amíg a Putyin rezsim hatalmon van Oroszországban. Ha természetes halál, merénylet, puccs, vagy forradalom elmozdítja, úgy az utóddal már jobb eséllyel lehet megegyezni, de ehhez Oroszország és különösen az orosz elit is szükséges.

2.) Béke Putyin után

Ott folytatva, ahol az előző pontot abbahagytam, ha abban gondolkodunk, hogy valódi béke, vagyis politikai rendezés – nem csupán tűzszünet – mikor és milyen körülmények között képzelhető el a két ország között, akkor érdemes lehet akár több évtizedes távlatban gondolkodni. Ha a most legvalószínűbb forgatókönyvet vesszük alapul, hogy az amerikaiak rövid időn belül tető alá hoznak egy kompromisszumos fegyverszünetet, amit, míg Putyin van hatalmon meg-megsértenek majd az oroszok, akárcsak a nacionalista indulatoktól fűtött ukránok is, mindkét fél fegyverkezik és egy esetleges háborúra készül, miközben az oroszokkal szembeni szankciók nagyobb része fennmarad a területi megszállás miatt, az kirajzolhat egy olyan ívet, ami a béke felé mutat.

Putyin még a harcok lezárulta után sem adhat fel megszállt területeket, mert ezzel legitimálja a 3 évnyi szenvedést, amit a saját társadalmának is okozott, illetve amiért cserébe világpolitikai jelentőségéből rengeteget veszített az országa. De Putyin nem él örökké és nem marad a végtelenségig Oroszország élén. Ha a Nyugat nagyobb részt egységes marad, jól taktikázik, fenntartja a szankciókat és világossá teszi, hogy azokat csak a területi megszállás feladása árán oldja fel Oroszországgal szemben, úgy amikor megtörténik a rezsimváltás, legkésőbb Putyin halálakor, a következő vezetés érdekelt lehet abban, hogy minimum kompromisszumos megoldást keresve Ukrajnával megállapodjon a most megszállt területek sorsáról.

Ukrajna, ami eközben folyamatos fenyegetésben élne, népessége ez elől nem kis részben folytatná a nyugatra vándorlást, gazdasága nyüglődne a fegyverkezés súlya alatt, a feloldatlan konfliktus miatt sem az EU-ba, sem a NATO-ba nem nyerhetne felvételt és az újjáépítése is kérdéses lenne szintén érdekelt volna a rendezésben. Ezt főként a sérelmek és a traumák, illetve az azokból fakadó érthető indulatok gátolnák az esetükben.

Mindkét oldalon sok a ha, ez egy igen távoli és ezért igen bizonytalan forgatókönyv, mégis, talán érdemes lehet beszélni róla, abban is gondolkodni, hogy nem marad Putyin mindig Oroszország élén és ez majd új helyzetet teremt Ukrajna ügyében is.

És természetesen teremthet rosszabb helyzetet is, ha az új orosz vezetés még radikálisabb, még imperialistább, mint Putyin és köre. Ha közben Európa nem válik katonailag egységessé és a mainál erősebbé, ha a Nyugat politikai megosztottsága folytatódik, akár polgárháborúkba torkollva, akkor menet közben az oroszok joggal érezhetik, hogy eljött az ő idejük Ukrajna teljes elfoglalására, mert a Nyugat már nincs abban a helyzetben, hogy segítsen. És természetesen még Kína is döntő mértékben változtathat egyik és másik irányba az erőviszonyokon, nem beszélve a globális erőforrás kimerülés hadseregeket is érintő kérdéséről, és az ennek nyomán fellépő várható világszintű gazdasági visszaesésről, vagy a klímaválság okán várható menekültáradatról a következő évtizedekben, amik szintén lényeges mértékben érintik majd, hogy miként alakul a régió sorsa.

3.) Két traumatizált társadalom

A jelenbe visszatérve hiába ismerjük jól, hogy pszichésen milyen pusztítóan hat a háború egy azt átélő társadalom tagjaira, méltatlanul keveset beszélünk arról, milyen következményei lehetnek és lesznek mind ukrán, mind orosz oldalon még évtizedekkel a konfliktus lezárulta után is e két társadalomra és a tágabb világunkra az átélt traumák, attól függően, hogy mit kezdenek velük a közösségek.

A katonáknak nehéz lesz a visszailleszkedés a társadalomba. A könyörtelen körülmények közt az ember is könyörtelenné, keménnyé válik, a gyengéd érzelmek, az együttérzés a részvét szinte teljesen eltűnik belőlünk. Szenvedhetnek poszttraumás stressz zavartól, nagyobb eséllyel válhatnak függővé, öngyilkossá, hajléktalanná, vagy bűnözővé, mint a háborút át nem élt felnőttek. Megnőhet a családon belüli erőszak és az erőszakos bűncselekmények számának előfordulása mindkét országban a traumatizált veteránok miatt, akik így másokat traumatizálnak majd.

Ezek a hatások a mentálhigiénés és szociális ellátórendszer működése nyomán mérsékelhetőek, csakhogy még a tehetős nyugati társadalmakban sincs olyan ellátórendszer, ami több évnyi totális háborúság széleskörű társadalmi traumáinak enyhítésére, feldolgozására alkalmas lenne, nemhogy a szétlőtt, nyugati pénz nélkül csődben lévő Ukrajnában, vagy a tekintélyelvű, diktatórikus Oroszországban.

Ráadásul mind orosz, mind ukrán oldalon soroztak a börtönökből is – akárcsak egykor az USA, többek közt az iraki háború előtt –, a börtönviselt elítéltek esetében pedig még kevésbé várhatjuk, hogy a háború borzalmait képesek lennének hatékonyan feldolgozni. Hisz eleve jellemzően hátrányos helyzetű, már a háború előtt a civil életben, majd a börtönökben sokszorosan traumatizált emberekről beszélünk.

És fontos azt látnunk, hogy ezek a hatások nem állnak majd meg a határoknál. Részben azért nem, mert az orosz és az ukrán szervezett bűnözés is jelen van világszerte igen sok országban, a traumatizáltság miatt pedig azt várhatjuk, hogy brutálisabbakká, még keményebbekké válnak majd. Másrészt várhatóan sok orosz és ukrán hagyja majd el az országot azután is, hogy véget ér a háború munkalehetőség miatt, a Nyugatra vagy Ázsiába vándorolt családjukkal való újraegyesülés miatt, bulizni, világot látni, vagy épp szerelem okán. És a traumatizáltságukat sem hagyják majd maguk mögött a határon...

Lényeges kimondani szerintem, hogy a háború elsősorban nem hősöket termel, hanem traumatizált embereket teremt és generációkra megnyomorít családokat és egész közösségeket.

4.) Az orosz propagandaháború sikerei – A Nyugat sebezhetősége

Miközben a harctéri eseményekről folyamatosan beszámol a média a konfliktus kezdete óta, arról szinte egyáltalán nem hallani, milyen propagandaháború zajlik a fegyveres harcokkal párhuzamosan. A közösségi médiában megszaporodó álhírek és konteók pedig sok esetben nagyon is összefüggenek az oroszok propagandatevékenységével.

Az orosz vezetés helyesen ismerte föl, hogy ebben a háborúban csak akkor győzhet, ha megbontja a Nyugat egységét Ukrajna mögött. Mi több, a Kreml talán tényleg úgy tekint a konfliktusra, hogy ők nem csak az ukránokkal, hanem az egész Nyugattal harcolnak 2014 óta. Innen nézve pedig a céljuk az, hogy kihasználva a demokratikus társadalmak belső megosztottságait nekik kedvező politikai fordulatokat érjenek el világszerte, akár odáig fokozva a belső indulatokat, hogy polgárháborúba fulladjon egy-egy megcélzott ország.

Trump megválasztása például nem önmagában jó Putyinnak, hanem csak akkor, ha Donald elég ostoba ahhoz, hogy az USA belső társadalmi feszültségeit nem elsimítani igyekszik, hanem még jobban kiélezi azokat társadalmi támogatás reményében. Ez akár odáig fajulhat, hogy már az elnöki ciklusában, mondjuk a félidős választás után, vagy 2028-ban az elnökválasztást követően, a vesztes oldal fanatikusai nem fogadják el az eredményt és kirobbantják Amerika második polgárháborúját, ami nemcsak az oroszoknak lenne ajándék, de Kínának is, ami egyből lerohanhatná Tajvant egy ilyen esetben.

Orosz szemszögből a Capitolium 2021-es ostromlói hasznos hülyék, ahogy Călin Georgescu Romániát épp lángba borító támogatói is, hasonlóan Trump-hoz, Ficóhoz, Orbánhoz és az európai szélsőjobb, illetve szélsőbal Ukrajnával szemben kritikus elemeihez. Putyinnak mindegy, hogy a progresszív, gender-woke, pacifista, zöld-szocialisták/kommunisták vétózzák Ukrajna támogatását, vagy a fasiszta, homofób, soviniszta konteóhívő, altright keresztény-nacionalisták. Neki a vétó a lényeg. Ezért pénzeli kérlelhetetlenül és támogatja kiberműveletek sokaságával is a nyugati szélsőjobbot, de tenné ezt a szélsőballal is, ha épp azt látná célravezetőnek.

Mindezzel ráadásul 2 legyet üt egy csapásra. Egyszerre szítja a Nyugat társadalmainak belső megosztottságát és, ha hatalomra jut itt-ott a szélsőjobb, akkor büszkén mondhatja, hogy ő csak a fasiszta Nyugat ellen küzd a normalitás és a moralitás bajnokaként. Mindebben pedig sajnos ijesztően sikeres!

Míg az orosz dandárok épp kivéreznek Donyeckben, a propaganda szinte akadálytalanul hatol be a Nyugat bőre alá, elsősorban a közösségi médián keresztül, mint láthattuk legutóbb a román elnökválasztás kapcsán. Hiába tiltották be az orosz propagandaportálokat már a háború kezdetén az EU országai, ha a social media-n keresztül akadálytalanul bomlaszt az orosz titkosszolgálat. A kérdés messzire vezet, a demokráciánk válsága, a társadalmi igazságtalanságok, az oktatási rendszer problémái, a mentálhigiénés ellátórendszer hiányosságai és végső soron a lakosság egyre növekvő bizalmatlansága és elégedetlensége az elittel szemben együtt adják a táptalajt az orosz álhír- és konteógyáraknak. Összességében mindezek a nyugati demokrácia sebezhetőségére világítanak rá, amiről sokkal többet, mélyebben és nyíltabban kellene beszélnünk.

5.) A gazdasági- és a kibervilágháború – egy korszak vége

Amikor 2022 február 24-én Oroszország lerohanta Ukrajnát, az nem csak a háború egy új szakaszát nyitotta ki a két ország közt, de ma már talán kijelenthető, hogy egyben egy korszak vége és egy új korszak kezdete is volt. Egyszerre gazdasági világháborúvá bővítették az USA-Kína gazdasági háborút a Nyugat szankciói, amikhez a csatlakozás, vagy az azoktól való távolmaradás évről-évre mélyítette a világ két gazdasági övezetté fejlődését. A folyamat persze messze nem zárult még le, a két övezet távolról sem egységes, de jól látszik, hogy az 1990 utáni nyugati világrendet nagyon szeretnék megkérdőjelezni annak kárvallottjai, és a Nyugat is egyre kevésbé egységes annak fenntartását illetően.

Oroszország a gazdaságát Kína és India felé orientálta a nyugati szakítás után. Kína nem a propagandát, hanem a gazdaságot, egész pontosan a befektetéseket, a hiteleket és a kenőpénzeket igyekszik fegyverként használni, hogy általuk más országok politikai elitjét korrumpálja, illetve ezeken keresztül függő helyzetbe hozza a megcélzott országokat és beleszólást nyerjen azok belügyeibe. Eddig főként Afrikában és Ázsiában volt sikeres a befolyásszerzése, de kisebb részben már a nyugati országokban is.

Elindult a nyílt versenyfutás az Északi-sarkvidék ásványkincseiért és hajózási útvonalaiért, amik a felmelegedés miatt olvadó jégtakarók nyomán válnak egyre hozzáférhetőbbé. Ezért kell Trump-nak Grönland és Kanada, de a hajózási útvonal jelentősége miatt vethetett szemet a Panama-csatornára is. Mindezzel visszatér a világba az imperializmus 19. századból már jól ismert, fizikailag is erőszakosabb, területszerző formája. Végül a gazdasági világháború része az is, hogy a nyugati cégek egy része kivonult Oroszországból, amire többször utaltam korábban, de az is, hogy Musk Starlink-je, vagyis egy magánvállalat azzal fenyegetheti az ukránokat, hogy lekapcsolja az ukrán sereg kommunikációját, ha nem Elon szája íze szerint történnek a dolgok.

Bár a világgazdasági adok-kapok eddig nem törte meg Putyin birodalmát, mára jelentősen meggyengítette azt és az orosz diktátor nagy árat fizetett és fizettetett az országával, hogy ellen tudjon tartani a Nyugatnak. Közben annak magasak a gazdasági és a politikai költségei Nyugaton is. A gazdasági visszaesésben megerősödő szélsőjobb, mint az előző pontban utaltam rá, orosz hátszéllel osztja meg a Nyugatot Ukrajna támogatásának kérdésében és a belső indulatok veszélyeztetik a nyugati demokráciákat.

Ezen a ponton említeném meg, hogy még az előbbieknél is kevesebb szó esik a katonai háború mellett zajló kiberháborúról, amiben vélhetően számos ország vesz aktívan részt. Bár talán a töredékéről sem értesülünk a megindított és kivédett támadásoknak, a nyilvánosságban néha tárgyalt esetek alapján nekem úgy tűnik, egy alacsony intenzitású kibervilágháború zajlik körülöttünk, annyi ország hekkercsoportjai jelennek meg elkövetőként és annyi ország szervezetei célpontként. Sőt, ennek a kibervilágháborúnak az is a sajátja, hogy abba sok esetben nem államhoz köthető, civil szereplők is bekapcsolódnak és csapás mérnek egy-egy ország valamely rendszerére, vagy egy-egy vállalatra ideológiai alapon.

Az a „békés” időszak, amiben ’90 és 2022 közt éltünk, úgy tűnik véget ért és ismét egy veszélyesebb, háborúkkal teli korszakba léptünk, ahol az erősebb akár katonai erővel is érvényt szerez majd az akaratának, ami messze túlmutat az orosz-ukrán konfliktuson.

A korszakváltás jelentősége miatt külön bejegyzésben szeretnék foglalkozni a témával.

Ezzel a bejegyzéssel zárom az orosz-ukrán konfliktus tárgyalását a blogon. Köszönöm olvasóim kitartó figyelmét! Remélem, tudtam olyan gondolatokat megfogalmazni, amikkel legalább vitázni érdemes.