A cikksorozat első részében arról írtam, hogy a magántulajdonnal, vagyis lényegében a civilizációval együtt született meg a házasság intézménye és a hűség, mint a nőktől elvárt erény. Ezek a frigyek azonban alapjaiban különböztek a mi házasságképünktől, mivel sokkal inkább félig nyitott kapcsolatként működtek, a férfiakra ugyanis kevésbé vonatkoztak az önmegtartóztatás szabályai.
A mai értelemben vett monogámia tehát csak az egyik formája a házasságnak és nem is a legősibb. Az intézmény a zsidó közösségben alakult ki a „Mózesi időkben”, az új, monoteista egyház bábáskodásával, amit később átvett a belőle születő kereszténység, és elterjesztette Európa-szerte. A természetüknél fogva promiszkuus embereket persze nem volt könnyű rávenni az „életmódváltásra”, még egyházon belül sem, de évszázadok kitartó küzdelme árán sikerült megszilárdítani a monogámia-eszményt, mint a nyugati civilizáció egyik alappillérét – legalábbis papíron.
Ahogy azonban a 15. századi pestisjárványok, belviszályok, illetve korrupció következtében megrendült az egyház mindenhatósága és megjelent a humanizmus, majd a felvilágosodás, úgy változott a házasság megítélése is a kultúrában. Bár a nyílt promiszkuitás továbbra is tagadott érték maradt, azzal, hogy a házasság és vele a válás kikerült a papság kezéből és könnyebbé vált, lényegileg értelmeződött át a párkapcsolat és a hűség fogalma.
Eredetileg a házasság elsősorban nem két ember, hanem két család között köttetett és alapja a gazdasági és esetenként politikai szövetség volt, nem pedig a szerelem. Olyannyira, hogy a kereszténység a szerelmet egyfajta elmebajnak, káros dolognak tekintette – ahogy a keleti kultúrkörben sok helyen még ma is annak tartják. Akkoriban egészen tipikusnak és normálisnak számított, hogy a férj és a feleség kényszernek élte meg a kapcsolatukat, és ha tetszett, ha nem, meg kellett szokniuk egymást, mert elválni szinte lehetetlen volt. (A válás tilalmával persze könnyen biztosíthatták, hogy halálig tartson a házasság.)
Ugyanakkor számtalan napló, titkos levelezés és lelencházakba, kolostorokba, illetve apácazárdákba zárt fattyúk tömegei őrzik az emlékét, hogy a keresztényég minden tanítása ellenére mennyi férfi és nő szédült el olykor romantikus hevülettől vezetve, sőt, előbbiek nem ritkán feleségük tudtával.
Érzékletesen ragadták meg ezt a szellemiséget az első világháború idején játszódó Az admirális című filmben, ahol a főhős felesége, férje bontakozó viszonyát látva csak legyint, mondván, „szerelmes fajta”. Régen sem voltak tehát szilárdabb erkölcsök, csak képmutatásból akadt több az uralkodó kultúrában.
Az egészségügy forradalma az ipari forradalommal párhuzamosan azután újabb fordulatot hozott. A nyugati világban ma már szinte az összes megszülető csecsemő megéri a felnőtt kort, de a Föld más részein, még a legjobban nyomorgó régiókban is ugrásszerűen változtak a „halálozási trendek”, amitől egyrészt elkezdtünk túlnépesedni, és „sokáig élni”, másrészt a vagyonfelhalmozó társadalmakban többé nincs szükség a sok utódra az öröklés biztosításához, így általánossá vált az 1-2 gyermekes család.
Jelenleg minden erőforrást ez az 1-2 csöppség kap meg, de már nem elég „csupán” vagyont adni a kezükbe. Taníttatni kell őket és foglalkozni velük, szeretetet sugározni, hogy minél egészségesebbé fejlődjön a személyiségük, mert napjainkban ezek is nagyban meghatározzák a „sikerességet”, mind a párválasztásban, mind a karrierben – vagyis a vagyonfelhalmozó képességben. Ettől egyrészt költségesebbé vált a gyermeknevelés, másrészt a szülői feladatok jobban kihangsúlyozódtak, ami egy újabb lökés a tartós monogámia felé. Más szavakkal mind az apa, mind az anya úgy maximalizálhatja a kisszámú utód sikerét, ha a felcseperedés idejére összefognak és erős szövetségben, együttműködve élnek.
A fentiekből látható, hogy viszonylag gyorsan alkalmazkodunk a kulturális környezetváltozásokhoz és a génjeinkben lévő üzeneteket mindig az új feltételekhez igazítva alkalmazzuk. Ha pedig az előbb említett tendenciák kizárólagosak és általánosak volnának, akkor ma többségünknek tényleges monogám\poligám kapcsolatokban kéne élnünk, de, ahogy a bevezetőben is utaltam rá, a valóságban egész más a helyzet.
Ennek egyfelől az a magyarázata, hogy az eddig leírtak csak a gazdagabb közép és felső rétegekre igazak. A szegények tömegei, akik nem tudnak vagyont és tudást biztosítani utódaiknak, továbbra is a mennyiség és nem a minőség elve alapján vállalnak gyereket, hisz akkor már mindegy, hogy kettő, vagy 50 fiam és lányom nem örököl utánam semmit, viszont mikor megöregszem, annál több sarjamra támaszkodhatom.
Másfelől az egészségügy fejlődésével nem csak a gyermekhalandóság csökkent le, de a fogamzásgátlás forradalma révén átértelmeződött a szexualitás is. A „gyerekgyártásról” átkerült a hangsúly a szex örömszerző funkciójára, és mellékesen biztonságosabbá vált a félrelépés. Így már nem kell a nem kívánt terhességtől tartani, illetve a nemi betegségeket is viszonylag nagy hatékonysággal ki tudjuk védeni, aminek eredményeként minden rétegben csökkent a hűtlenség kockázata – ezért veszítette el korábbi értékét a szüzesség.
Fontos továbbá kiemelni a kulturális hatások közül a feminizmust, ami a közélet mellett szexuális értelemben is elkezdte felszabadítani és egyenlősíteni a nőket. A folyamat persze máig sem ért véget, de azzal, hogy már a nők is élvezhetik a testiséget és legálisan vágyhatnak a szexre, szemben a korábbi passzív, a férfit kielégítő, alárendelődő, önmagával nem törődő szereppel, a régi mítosz, hogy a férfi természeténél fogva csalfa, míg a nő hűséges, erősen kezd töredezni.
Ezzel szemben egyre inkább az látszik, hogy a nők ugyanolyan gyakorisággal lépnek félre, mint a férfiak. Ráadásul sok esetben már nem is annyira az érzelmi elhanyagoltság áll ennek a hátterében, mint korábban, hanem pusztán a testi vágy a változatos, élvezetes erotikára, akárcsak a férfiaknál!
A jelenség persze egyáltalán nem meglepő, hisz a fogamzásgátlással a hűség, mint érték, elveszítette korábbi lényegét. A kulturális sztereotípiák változása is ebbe az irányba mutat: a társadalmi megbélyegzés többé már nem olyan szigorú a nők szabados szerelmi életével kapcsolatban, mint a megelőző korokban, így „a környezet rosszallása” egyre enyhébb és egyre kevésbé jelent visszatartó erőt – a férfiak esetében régen sem igen jelentett. Mi több, az általánossá váló, viszonylagos jólét, arra is lehetőséget biztosít, hogy valaki pár nélkül neveljen gyereket, még ha ez egy kevésbé optimális állapot is. Napjainkban nem szégyen többé egyedülálló szülőnek lenni, sőt, szociálisan – ha nem is megfelelő mértékben –, támogatjuk ezeket az embereket.
A cikksorozat lezáró részében az eddig tárgyalt kulturális és genetikai tényezők kölcsönhatásait összegezve arról szeretnék írni, hogy hogyan értelmeződött át napjainkban a párkapcsolat, mit jelent a hűség és a megcsalás a nagy Ő kultusz árnyékában.
Utolsó kommentek