A bejegyzés sorozat eddigi részeiben régmúlt korok tanulságairól és jelennel való párhuzamairól írtam. Róma, a középkor, vagy a Nagy Francia Forradalom mind időben távoli, ezért az olvasó számára inkább semleges korszakok, hisz már nem él senki, akit személyesen érinthetne ezek kritikai elemzése. A következő bejegyzésekben azonban olyan, 20. századi eseményekről szeretnék beszélni, amik nagyon is húsbavágóak sokak számára, az élő történelem részét képezik már csak azért is, mert a túlélők bár egyre fogyatkozó számban, de máig köztünk járnak.

Ezek mindegyikére, így a most tárgyalt Holokausztra is erősen igaz a címben szereplő mondat, mivel jelenleg is identitásformáló esemény, az aktuálpolitikában használt hivatkozási alap és ennek megfelelően emlékezetpolitikai viták terepe, vagyis „érzékeny téma”, amiről nem lehet úgy beszélni, hogy érdekeket ne sértenénk. Biztos vagyok abban, hogy ez az írás is fog indulatokat kiváltani. Már csak azért is, mert a Holokauszt trauma egyéni, családi, kisközösségi és társadalmi szinten egyaránt máig hat az euró-atlanti kultúrkörben. A személyes élményeken és a családok emlékezetén túl amiatt is, mivel filmek, könyvek, színdarabok, táncelőadások, képzőművészeti alkotások, cikkek, posztok és társadalmi viták egész sora tartja fájóan elevenen az emlékét, többnyire azt üzenve: „Soha többé!”.

És éppen ez a nagy figyelem az oka, hogy egyre gyakrabban merül föl az a vélemény is, miszerint a téma „túl van beszélve”, túlzottan fel van nagyítva más népirtásokhoz és nemzeti tragédiákhoz képest. A magam részéről úgy vélem, a Holokauszt hivatalos emlékezetpolitikája valóban túl van beszélve, de annak a folyamatnak a megértése, hogy mi vezetett el a genocídiumhoz, a közbeszédből hiányzik, illetve csak fájóan túlegyszerűsítve, pontatlanul van jelen. Ebben a bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy egyrészt árnyaljam a Holokausztról kialakított képet, másrészt a példáján keresztül körbejárjam a népirtást, mint jelenséget és kiemeljem a jelenre vonatkozó általános tanulságait.

Ehhez először a már említett hivatalos emlékezetpolitikához fordulok. A kánon szerint a Holokauszt egyedülálló rémtett a történelemben, a zsidóság tragédiája, amit a gonosz, náci németek követtek el, az áldozatok pedig sokáig csak a néhányukat bújtató jóságos embermentőkhöz fordulhattak. Majd a diadalmas szövetséges és szovjet felszabadítók, akik véget vetettek ennek az iszonyatnak, az eltitkolt haláltáborok felfedezésekor döbbenten szembesültek az ott látott borzalmakkal. A valóságban azonban, az előző két mondat minden eleme pontatlan, vagy téves, a későbbi emlékezetpolitika terméke, annak a céljait szolgálja. A továbbiakban ezt a képet szeretném árnyalni és pontosítani.

A témával foglalkozó írások kezdetnek jellemzően a „Hogyan történhetett ez meg?” kérdésre keresik a választ, tegyünk hát mi is így! Sokan ilyenkor nem mennek tovább annál, hogy a nácik antiszemiták és egyben gonoszak is voltak, ezért, miután hatalomra jutottak, szabadjára engedték féktelen, állatias agressziójukat. Ez pedig egy sok szempontból kényelmes válasz az utókor számára, mivel azt sugallja, hogy a nácik jellembeli sajátosságai miatt történhetett minden. Vagyis, ha azt szeretnénk, hogy ilyesmi soha többé ne forduljon elő, elég csak távol tartani a nácikat a hatalomtól. De az örmény népirtásnál, az első világháború idején Törökországban, vagy Sztálin etnikai irtó hadjáratainál a ’20-as, ’30-as években a Szovjetunióban, vagy a ruandai népirtásnál ’94-ben nem nácik voltak hatalmon, mégis szervezett, etnikai alapú genocídiumok történtek – ahogy az ókor óta már oly sokszor –, vagyis a népirtás nem kizárólag náci sajátosság, de még csak az etnikai alapú népirtás sem az, miként a Holokauszt sem egyedülálló rémtett a történelemben, csupán néhány eleme ilyen, amikre később még kitérek.

Másrészt ennél sokkal nyugtalanítóbb a kép, ha az erőszak természete felől fogjuk meg a kérdést. Békés jogállamban az erőszakcselekményt úgy szoktuk értelmezni, mint egy hibát a rendszerben, amit ki kell küszöbölni. Egyáltalán nem látjuk természetesnek, az elkövetőket hajlamosak vagyunk betegnek, vagy alulszocializáltnak bélyegezni és normálisnak tartjuk, hogy velük szemben a karhatalom szintén erőszakot alkalmaz. Vagyis a fizikai agresszió használata szigorúan szabályozott, az állam monopóliuma, azt csak a rendőrség, a nemzetbiztonsági szolgálatok és a hadsereg gyakorolhatják előre megszabott törvények betartása mellett. Ebből következően a békéhez szokott társadalmak emberképe is alapvetően szelíd, békeszerető, aki legfeljebb verbális agresszióhoz folyamodik végső tehetetlenségében, bár azt is elítélendőnek tekintjük.

Ennek megfelelően mikor, mondjuk egy jól szituált szülő pofon csapja a gyermekét, vagy egy különben magasan szocializált pár egyik tagja a másikat, akkor azt mondjuk, „kijött belőle az állat”. Mintha szemben állna egymással a civilizált, természeténél fogva békés ember és az indulatain uralkodni képtelen állat. Ezt a képet erősíti az a mondás is, hogy mikor erőszakosak vagyunk, „akkor nem vagyunk önmagunk”. Mindez pedig tökéletesen rárímel az állatias nácik képére, akiket szintén a civilizáltnak és alapvetően békésnek láttatott emberrel állítanak szembe.

Az agressziónak ez a távolítása nyilván megnyugtató, csakhogy hamis biztonságérzetet teremt. Ha ugyanis az erőszak valóban nem lenne az emberi természet része, akkor nem kellene megpróbálni olyan szigorú szabályokkal kiirtani a mindennapokból. Az igazság az, hogy az ember sok egyéb mellett alapvetően erőszakos is, lehetőségként az erőszak mindig ott van mindannyiunk számára és jogállamban azért fordul elő viszonylag ritkán – legalábbis súlyosabb formában –, mert a polgárok egy része jól szocializált, belsővé tette az erőszak tabuját, mások pedig a büntetéstől félve tartózkodnak tőle, vagy hasznot remélve mondanak le róla.

Még amikor „elragad az indulat”, olyankor is tudatos döntést hozunk arról, hogy ütünk, olyankor sem „állatiasak vagyunk” – csak a külső szemlélő minősít bennünket így –, hanem tudatosan cselekszünk. Egy munkahelyi szituációban például, kevés kivételtől eltekintve, a főnök bármennyire fölidegesít, akkor sem ütjük meg, a párunkat, vagy a gyerekünket viszont adott esetben könnyebben, vagyis van abban tudatosság, hogy mikor használjuk az indulatunkat és mikor nem.

A megsemmisítő táborokban ráadásul, az őrök kegyetlenkedésein túl nem is ilyenfajta, indulati agresszióval találkoztak a fogva tartottak. A tömegek kiirtására létesített gázkamrák tudatosan, megtervezetten kerültek megépítésre és így is működtették azokat. Abban nem volt semmi állatias, sőt, hűvös, racionális mérnöki munkáról beszélhetünk. Ez a szervezettség és precizitás az, ami a népirtások sorában egyedi vonásként társult a Holokauszthoz. Azt is mondhatjuk, hogy a Holokauszt volt eddig a történelem legszervezettebb és mérnöki szempontból legprofesszionálisabb népirtása. (Amikor professzionálist mondok, az nem egy tisztelgés az elkövetők előtt, hanem arra utalok vele, hogy ez a valaha volt leginkább „szakmaszerűen” véghezvitt népirtás.)

Másrészt a haláltáborokat megálmodó és működtető emberek egész soráról elmondható, hogy amúgy tanult, jól szocializált, „jóravaló” férfiak és nők voltak, akik különben sem szociopatának, sem szadistának, sem impulzuskontroll problémákkal élő „elmebetegeknek” nem minősíthetők és békeidőben még csak nem is voltak deviánsak, vagy bűnözők, sőt, nagyon is törvénytisztelő, „jó polgárokként” éltek.

Vagyis kimondhatjuk, hogy legnagyobb részt különben civilizált, békés polgárok követték el a Holokausztot, ami a témával foglalkozó társadalomtudósokat is hamar zavarba ejtette. Hogy lehetséges az, hogy az egykori törvénytisztelő polgárok egyszerre „gyilkoló gépekké” változtak? Úgy, hogy bizonyos körülmények mellett bárki képes és a többségünk hajlandó is erőszakot alkalmazni. Tehát népirtás a megfelelő feltételek megléte esetén bármikor és bárhol megtörténhet. (Akit a téma bővebben érdekel, annak ajánlom Jörg Baberowski: Az erőszak terei című könyvét.)

A három legalapvetőbb ilyen feltétel pedig az erőforrásszűke, a magas népsűrűség és a vagyon nagyon egyenlőtlen eloszlása. Mikor ez a három jelenség egyszerre áll fenn, annak minden esetben olyan komoly társadalmi feszültség az eredménye, ami már az állam fennmaradását veszélyezteti és ilyenkor nem is kell más a népirtáshoz, csak egy lökés, ami mozgásba hozza az eseményeket. Talán furcsán fog hangzani, de a népirtást úgy is felfoghatjuk, mint az elit kétségbeesett kísérletét a széleskörű társadalmi összeomlás elkerülésére és saját pozícióik védelmezésére. Mi, emberek ugyanis addig és csak addig viselkedünk „civilizáltan”, amíg van mit ennünk, hol aludnunk és mit csinálnunk. Ha az állam ezeket, de főként az élelmezést nem tudja biztosítani, egyszerre tömegek kezdenek rabolni és fosztogatni, amit a rendőrség, de még a katonaság sem bír megfékezni mindenütt, így az állam elveszti irányító szerepét azokon a területeken, ahol erőszakkal nem képes kikényszeríteni a törvényei betartását. Helyette helyi hadurak, vagy bűnözővezérek veszik át az állam szerepét. Ezt láthatjuk ma Afrika, Dél-Amerika és a Közel-Kelet számos régiójában: jellemzően hosszúra nyúló polgárháborús káoszba süllyed a társadalom és részekre hullik az ország.

Ehhez képest a szervezett népirtás az elit, de a többség számára is vonzóbb alternatíva lehet. Ilyenkor az történik ugyanis, hogy az ínséges időkben mind a nélkülözés, mind az egyenlőtlenségek okaként kiválasztanak egy, vagy több kisebbségi csoportot (bűnbakképzés), akiket ellenségnek, veszélyesnek, nem emberinek láttatnak (gyilkos ideológia) és az ő kárukra osztják újra a vagyont, így enyhítve a többség erőforráséhségén. Az elitnek azt kell mérlegelnie, hogy ha nem így tesznek és nem is tudnak hathatósan kilábalni a válságból, akkor rövid úton ők maguk válnak a nincstelen tömegek céltábláivá pusztán azért, mert tehetősek és tőlük lehet a legtöbbet elvenni (lásd például a parasztfelkeléseket). Ez a forgatókönyve a múlt minden népirtásának az ókortól napjainkig.

De nézzük mindezt a Holokauszt gyakorlatán és emlékezetpolitikáján keresztül! A hivatalos emlékezetpolitika idevonatkozóan leggyakrabban három dolgot emel ki. Egyrészt Hitler szerepét felnagyítva, mint a népét megdelejező vezér szokás őt magát a népirtás döntő okaként megjeleníteni.  Ennél árnyaltabb a kép, mikor a náci ideológiát teszik felelőssé a történtekért. Végül, főként a témával foglalkozó társadalomtudósok az autoriter nevelés következtében vak tekintélytisztelethez szoktatott korabeli német társadalmat jelölik meg okként arra, hogy miként válhatott a törvénytisztelő állampolgárokból gyilkoló gép.

Hitler valóban nagy hatású szónok volt, ha megdelejezni nem is tudta a követőit, arra valóban képes volt, hogy hallgatósága elfojtott indulatait felszítsa. Másrészt ő adta ki a parancsot a Holokauszt végrehajtására, sőt, könyve a Mein Kampf a náci ideológia alapműve lett és egyfajta szellemi háttérként szolgált a későbbi borzalmakhoz. Mégis, mikor Adolfot jelöljük meg a népirtás egyedüli és fő okaként, a felelősségáttolás klasszikus esetével állunk szemben. Hisz a tömegek indulatait ő csak fölszította, azok már nélküle is ott voltak! Azokat az egykori porosz birodalomépítő ideológia, az elveszített első világháború traumája és a megalázó békefeltételek Németországot megnyomorító széleskörű hatásai fűtötték, nem Hitler.

A kiadott parancsot egész seregnyi ember hajtotta végre, az ő engedelmességük sem a Führer érdeme, hanem a már idézett autoriter, poroszos nevelés, a tekintélyelv alapján szervezett társadalmi kultúra kellett hozzá. Végül, bár a Mein Kampf valóban meghatározó mű a náci ideológiában, azt Goebbels és Hitler más követői „rázták gatyába”, Adolf ugyanis amilyen nagyhatású szónok volt, annyira csapnivalóan muzsikált íróként. Maga a könyv pedig csak akkor kezdett igazán jól fogyni, miután a nácik hatalomra jutottak és sokan valószínűleg olvasás nélkül egyszerűen porfogónak tették ki a polcra az esetleges vendégeknek azt sugallva, hogy ők bizony jó árják – erről lásd bővebben Daniel Kalder: A pokoli könyvtár című művét. Vagyis az írás hatása valójában igen korlátozott maradt.

A náci ideológia természetesen elengedhetetlen feltétele volt a Holokausztnak, ahogy minden népirtás esetében kell egy olyan eszmerendszer, ami meggyőzi az elkövetőket arról, hogy amit tesznek, az nem hogy nem bűn, hanem egyenesen hőstett. Ugyanakkor arról kevés szót ejtünk, hogy a nácizmus milyen jól beleillett, belesimult a korabeli korszellembe és mennyire sok követőre talált Németország határain túl is. Vagyis itt nem valami speciálisan német és még csak nem is valami fősodortól távoli extremitás hirtelen előretöréséről beszélünk, hanem egy több évszázados ideológia egyik arcáról. Ez az ideológia pedig nem más, mint a gyarmatosítás eszmerendszere, megspékelve az őskorig visszanyúló vérségi köteléken alapuló nemzetség képzetével.

A haditechnikában fejlettebb európai ember ugyanis, ahogy egyre másra igázott le nagy múltú civilizációkat és törzsi társadalmakat világszerte elhitte, hogy felsőbbrendű mindenki másnál. Egyfajta kultúrmisszióként fogta fel az erőszakos terjeszkedést, miáltal a barbár, vad népeknek szerte a világon elviszi a csodás civilizációt, a saját civilizációját, hogy ők is modern módon élhessenek. Mennyivel jobban hangzott ez, mint elismerni, hogy a bolygó nagy részének természeti kincseit kisajátították és kiszipolyozták, nem törődve sem a természeti, sem a helyi társadalmi következményekkel, miközben rabszolgasorba taszították az ott élőket, szétverve társadalmakat és szétszakítva családokat azért, hogy Európában beköszönthessen a jólét, megágyazva az ipari forradalom és a demokratizálódás technológiai, gazdasági, politikai és társadalmi folyamatainak. Innen már csak egy ugrás volt, hogy a kizsákmányolt őslakosok Európából nézve primitív életmódját és gyatra gazdasági teljesítményét azonosították a genetikai különbségekkel – félreértelmezve a darwini evolúció frissen publikált elméletét –, velük született alsóbbrendűségnek bélyegezve azt.

A szociáldarwinizmus a 19. század végére ugyanolyan általánosan elfogadott vélekedéssé vált, mint ma a neoklasszikus közgazdaságtan korlátlan növekedésről szóló, axiómaként kezelt kijelentései. Bár a második világháború előtt a németek és a franciák kérlelhetetlenül gyűlölték egymást uralkodóik sok évszázados viszálykodásai nyomán, abban egyetértettek, hogy mindannyian felsőbbrendűek a más bőrszínű emberekkel szemben és osztotta ezt a nézetet a liberális Nagy-Britannia és Amerika fehér lakosságának jelentős része is, hogy mást ne mondjak. Sőt, nem volt kevésbé antiszemita a németeknél egyetlen más euro-atlanti társadalom sem. Hogy a Holokausztra éppen Németországban került sor, az gazdasági okokkal, nem néplélektani devianciákkal magyarázható.

Az első világháborúhoz vezető, birodalomépítő szemlélet döntötte romba az európai nemzetgazdaságokat és nyomorba az addig jobb sorban élő polgárok tömegeit, nem beszélve a gyászról és háborús traumákról. De hiába volt eleve hibás a „német és francia nép gyűlöli egymást” jellegű gondolkodás a többiek kárára gyarmatbirodalmat építő doktrínához hasonlóan, a világégés után a megbukott és megbuktatott feudális rezsimek helyén születő demokratikus, illetve szocialista államok sem szakítottak velük. Mi több, a Harmadik Birodalom élettér elmélete csupán ennek a koncepciónak a továbbvitele és a vágyat, hogy globális szuperhatalommá fejlődjenek végül az USA és a Szovjetunió, később pedig Kína váltotta valóra. Ez a Nagy Sándorig és talán még tovább visszanyúló vágy láthatóan máig velünk él!

Az első világháborúból keveset tanulva az egyszerű polgárok is önfeledten gyűlölték tovább egymást, meg sem kérdőjelezve, hogy olyanokon akarnak revánsot venni, akiket nem is ismernek, olyan bűnökért, amiket nem személyesen azok követtek el, olyan urak önérdekét szolgálva, akik mit sem törődnek velük. Ráadásul a végén a közembereknek mindenképp rosszabb lett, még akkor is, ha nyertek, csupán az elit járhatott jól a győztes háborúval, amit a saját bőrükön tapasztalhattak meg a „diadalmas” háború után hamarosan nyomorogni kényszerülő, lelkileg megroppant francia és brit kispolgárok tömegei.

Mi több, a világégést lezáró békét még a kortársak is csak pár évre szóló fegyverszünetnek tekintették, annyira tarthatatlan helyzetbe hozta a vesztes országokat. Majd a lassú stabilizációs folyamatnak a ’29-es New York-i tőzsdekrach adta meg a kegyelemdöfést. A kibontakozó világválság minden államot megrengetett, de Németországot még a többieknél is jobban, mivel épp a békefeltételek miatt a német gazdaság rendkívül sebezhetővé vált, méghozzá tartalékok nélkül a folyamatos és nagyarányú jóvátétel fizetési kötelezettség következtében.

Ha máskor nem is, ebben a helyzetben mindenképp felül kellett volna vizsgálni a békefeltételeket annak érdekében, hogy a németeknek legyenek demokratikus lehetőségeik a kilábalásra, erre azonban a franciák nem voltak hajlandóak a kellő időben és mértékben, így a túltermelési válságot okozó gazdasági döntéshozókkal egyetemben közvetve igen komoly felelősség terheli őket Hitler hatalomra jutásában.

A náci ideológia, ahogy utaltam rá természetesen nem ekkor született, de ebben a történelmi pillanatban jött csak igazán kapóra az elitnek. Igaz volt, hogy Németországban többen is az első világháború alatt nyerészkedve szerezték a vagyonukat és az is, hogy köztük voltak zsidó származású németek is. A pozícióikat féltő tehetős germánok pedig örömmel vették, hogy a nácizmus minden felelősséget a zsidókra hárít, tisztára mosva a honfitársaik nyomorán meggazdagodó árjákat. Ugyanis a világválság hatására még a háborút követő nyomornál is nagyságrendekkel nagyobb munkanélküliségi és szocioökonómiai válság söpört végig a német társadalmon, Európa egyik legnépesebb társadalmán, amin belül komoly gazdasági egyenlőtlenségek uralkodtak abban az időben.

A nácizmus azonban túlmutatott az antiszemitizmuson, lényegében azt képviselte, hogy ellenségnek kell tekinteni mindenkit, aki más, aki „nem közénk való”. Így lett a későbbi Holokauszt a hivatalos emlékezetpolitikával szemben nem csupán a zsidóság, de a cigányság, a fogyatékkal élők, az LMBT közösség tagjai, a baloldali politikusok, gondolkodók és szimpatizánsok és néhány keresztény pap közös tragédiájává.

Ugyanakkor ne felejtsük el azt se, hogy a náci hatalomátvételt, a hadigazdaságra való átállással és a katonai megerősödéssel, az ellenségnek minősített kisebbségekkel szembeni törvényekkel és atrocitásokkal egyetemben a szövetségesek közönye tette lehetővé. Sőt, nem csak közönnyel, de a britek a franciákkal szembeni lehetséges szövetségest látva benne egyenesen örömmel fogadták a Führer erősödését, ahogy Amerikában is többen a rossz békediktátum alól az országát felszabadító hősnek látták Hitlert. A Times 1938-ban az év emberének választotta!

Hogy mennyire a korszellem része volt a nácizmus számos eleme azt jól mutatja, hogy a háború előestéjén a britek és a franciák is megtagadták a zsidó származású németek befogadását, előbbiek nagy vonakodva csupán néhány gyerek beutaztatását engedélyezték, utóbbiak még azt sem. De ezt láthatjuk abból is, hogy az 1940-es francia vereség után a németekkel kollaboráns francia Vichy kormányzat antiszemita módon lépett fel és a Holokausztban is aktívan segítséget nyújtott a németeknek – mennyivel kellemesebb hős partizánként emlékezni a franciákra, akik a megszállt országukban halált megvető bátorsággal küzdöttek a németek ellen, pedig ha a számokat nézzük, sokáig az utóbbiak voltak kevesebben…

Azután az a tény is a nácizmus elfogadottságát mutatja, hogy befolyásos amerikai és brit üzletemberek, illetve politikusok még a háború első évei alatt is azt szorgalmazták, hogy hagyni kell Hitlert érvényesülni, vagy akár ki kell békülni, esetleg szövetségre kell vele lépni a háború helyett. Nem volt tehát szalonképtelen a nácizmus akkoriban és ne legyenek kétségeink afelől, hogy a szövetséges, illetve a szovjet hírszerzés is tudott a Holokausztról, csak nem törődtek vele, de ne szaladjunk ennyire előre.

Bár Hitler és közvetlen követői őszintén gyűlöltek mindenféle másságot, talán furcsán hathat néhány olvasómnak, ha azt mondom, hogy a náciknak a Holokauszt valóban csak a végső megoldást jelentette. Miután sterilizálták a fogyatékkal élőket, kisemmizték és gettókba zárták a zsidókat, illetve bebörtönözték a politikailag másként gondolkodókat, valamint megkülönböztető intézkedésekkel hátrányos helyzetbe hozták a felvállaltan LMBT polgárokat, a Führer és diplomatái abba az irányba tapogatóztak, hogy miként toloncolhatnák ki újdonsült foglyaikat más országokba. Ekkor még a háború kitörése előtt járunk, tehát békés párbeszéd folyhatott róla a britekkel és a franciákkal, hogy a gyarmataik valamelyikére telepítenék át a gettósított zsidóságot – többek között Madagaszkár és Izrael is felmerült a lehetséges célterületek között –, erről azonban a szövetségesek hallani sem akartak (bővebben lásd Ian Kershaw: Hitler – Nemezis).

A Holokauszt történetét az emlékezetpolitika és több neves történész is a tágabb történelmi háttér, a világháború nélkül mutatja be, sőt, keményen érvelnek amellett, hogy ez így és csak így helyes. A magam részéről azonban ezt komoly szakmai hibának tartom. A haláltáborok 1941-es megnyitása ugyanis nem, vagy csak jóval később történt volna meg, ha nincs a háború. És itt kanyarodunk vissza az erőforrásszűke, a magas népességkoncentráció és a nagyon egyenlőtlen vagyoni megosztás kérdéseihez.

Azzal, hogy a nácik elvették a német zsidó vagyont és ezt újraosztva juttattak sok árja németet például lakáshoz, csupán időben, térben és érintett társadalmi csoportban tolták el a gazdasági válság hatásait, de nem szüntették meg azokat. A gettókban a zsidók ellátása kezdettől nehezen ment, a háború miatt továbbszűkülő erőforrások mellett pedig egyre lehetetlenebbé vált, így a náci körletvezetők egyre másra írták kétségbeesett jelentéseiket, hogy nem fogják tudni fenntartani a rendet a fogvatartottak között – mert már ekkor foglyok voltak a gettó lakói, ha nem is ez volt kommunikálva.

A szűkülő erőforrások tehát egyre sürgetőbb és egyre radikálisabb megoldást tettek szükségessé. Vagyis a háború volt az a bizonyos lökés, ami a népirtáshoz kellett, de az erőforrások fölemésztésén túl más módon is hozzájárult a haláltáborok születéséhez. „Szerelemben, háborúban mindent lehet”, tartja a mondás és valóban, háborús helyzetben a békeidők normái felfüggesztődnek és az erőszak válik normává – bővebb kifejtésért lásd Jörg Baberowski már idézett művét. A Holokauszttal párhuzamosan, oda-vissza erősítve egymást zajlott a Szovjetunió elleni invázió és a front mögött tevékenykedő Waffen SS különítményeknek Hitler parancsba adta, hogy irtsák a zsidókat és az oroszokat – valószínűleg attól félve, hogy a megszerzett területeket a helyi lakosokkal szemben nem lesz elég erőforrásuk megtartani, ha azok fölkelnének új uraik ellen. Így vált egyre elfogadottabbá, sőt, normává a kegyetlenkedés mind a fronton, mind a hátországban.

És, hogy kicsit elszakadjunk a történelemtől és másik hivatásom a pszichológia felől is ránézzünk a nácizmusra, azt mondhatjuk, hogy a gyűlölet mögött minden esetben a félelem munkált alapérzésként. Ők maguk és neonáci kollégáik valószínűleg kikérnék maguknak amit most mondok, de a nácik valójában féltek a másságtól, féltek, hogy, bár erőt mutattak kifele, gyengének bizonyulnak a zsidókkal, LMBT polgárokkal és balosokkal szemben és ez a gyengeségtől, sebezhetőségtől való félelem sarkallta őket erőszakra.

Hogy mennyire nem valami náci sajátosságról beszélünk most sem, azt mutatja, hogy a koncentrációs táborokat a búr háborúban először használó britek szívében is hasonló érzés munkálhatott, ahogy a második világháború idején a japán származású polgárait koncentrációs táborokba záró liberális amerikaiakat, vagy az osztályellenségnek minősített tömegeket Gulag táborokba záró szovjeteket is ez mozgatta.

De térjünk vissza az erőszak normájához! Talán bele se gondolunk elsőre, mit is jelent, mikor az lesz normális, elvárt, hogy kegyetlenkedjünk az ellenségnek bélyegzett személyekkel szemben. Pedig meghatározó szerepe volt ennek a normának abban, hogy átlagemberek tömeggyilkosokká váljanak. Ha ugyanis a porosz állam szigorú fegyelmét és vak tekintélytiszteletét ötvözzük ezzel a normával, engedelmes gyilkoló gépeket kapunk, a jóravaló német ugyanis mindenekelőtt engedelmes. Ha pedig valaki jó, normakövető polgár akar lenni, a mindenkori normát követi, akkor is, ha az a humanista értékekkel megy szembe. „Parancsra tettük.” – védekeztek a katonák, mikor a világháború után felelősségre vonták néhányukat a történtekért és az a helyzet, hogy részben igazat mondtak. A neveltetés, a csoportnyomás és az ideológia együtt teremtették meg azt a lelki teret, ahol a szadizmus és az ölés a legtermészetesebb hétköznapi tevékenységekké, a munka részévé váltak.

A neveltetés, ideológia és csoportnyomás hármasában az utóbbinak kiemelt szerep jutott és az áldozatokra és a felszabadítókra is egyaránt hatással volt. A hivatalos emlékezetpolitikába nem fért bele, de életinterjúkból tudjuk, hogy a foglyok egymás közt, egymás kárára is kegyetlenkedtek. És mikor egy beteg rabtárstól veszik el a kenyeret, akinek úgysincs esélye a túlélésre, azt még magyarázhatnánk az életösztönnel, de mikor férfi elítéltek használnak szextárgyként női elítélttársakat, azt semmiképp sem. Ahogy arról sem esik sok szó, hogy a felszabadító katonák milyen formában várták el a hálát az egykori fogolynőktől, vagy, hogy az embermentők egy része szexuális ellenszolgáltatást várt a segítségért cserébe – lásd részletesebben Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant című könyvében.

Mindezt elintézhetnénk azzal is, hogy az emberek egy része állatias, civilizálatlan, vagy gonosz, de többről van itt szó. Az utókor elkövetőknek, áldozatoknak és felszabadítóknak nevezi a történet résztvevőit, de az igazság az, hogy egy háborúban és egy népirtásban mindenki egyben áldozattá is válik, lelkileg mindenkit alakít, megnyomorít egy ilyen élmény, függetlenül attól, hogy a fegyver és a kerítés melyik oldalán áll és milyen egyenruhát visel. Akik ilyen sokáig és ilyen intenzitással élnek az erőszak normája mellett, azok elveszítik a finomabb, gyengédebb érzések megélésének képességét, rémálmok és disszociatív tünetek kísérhetik őket, akár egy életen át, illetve a társas kapcsolódás, a kötődés is nehézzé, vagy szinte lehetetlené válik a számukra. Ezt a jelenségkört, pontosabban annak egy részét nevezi a szakirodalom PTSD-nak, vagyis poszttraumás stressz zavarnak.

A civil lakossággal és a hadifoglyokkal szembeni kegyetlenkedés minden modern háború és minden résztvevő fél sajátja. Szeretjük azt hinni, hogy csak a gonosz németekre, vagy épp az „állatias ázsiai szovjetekre” igaz az ilyesmi, de Drezda gyújtóbombákkal való porig rombolása (kb. 60000 áldozat), a Hirosima (90-140 ezer áldozat) és a Nagaszaki (80-140 ezer áldozat) elleni atomcsapás épp a civilizált és liberális szövetségesek műve volt, ahogy a Katinyi mészárlást (kb. 23000 áldozat) is szervezetten, európai neveltetésű orosz tisztek felügyelete mellett követte el a szovjet hadsereg. Ezek a népirtások két dologban különböznek a Holokauszttól, egyrészt méreteiben (időtartamban, szervezettségben és az áldozatok számában) messze elmaradnak tőle, másrészt, ezekért senkit nem vontak felelősségre, Drezda, Hirosima és Nagaszaki bombázását ráadásul máig háborús hőstettnek tartják az egykori szövetségesek által írt történelemkönyvekben.

A Holokauszt közvetlen, jelenre is ható következményei tetten érhetőek a világ zsidóságának identitásában számos módon, de a németek bűntudatában is, ami jellemzi még a generációkkal az események után született polgárok széles tömegeit is. A bocsánatkérés és a jóvátétel sok formában megtörtént már azóta – a világháború után a britek talán a saját bűntudatukat enyhítendő a gyarmatbirodalmuk egy darabját a zsidóságnak adták tekintet nélkül a helyi etnikai viszonyokra, ma ezt a területet hívjuk Izraelnek; a németek kezdetben haditechnikával és az újdonsült zsidó állam haderejének kiképzésével, majd pénzbeli jóvátétellel, valamint emlékművek építésével és a bűnök elismerésével adóztak az áldozatok előtt, de így tett számos bank és vállalat is, akik a nácikkal kollaboráltak, ahogy a németekkel szövetséges és így a Holokausztban szintén részt vállaló országok, köztük Magyarország is – a kollektív megbocsátás sajnos még várat magára, ami egyre inkább kontra produktív, például Németországban. (Meggyőződésem, hogy részben a szűnni nem akaró bűntudatos helyzetre adott egyik kilépést kereső válasz az AfD előretörése.)

Ha ennél általánosabban próbáljuk értelmezni a történteket, hogy a jelenre vonatkozó tanulságokat is levonhassunk, ma az látszik, hogy a Föld lakossága a ’30-as évekhez képest bő 3 és félszeresére nőtt (akkor kb. 2 milliárd fő, 2020-ban 7,8 milliárd fő), a vagyon még soha nem oszlott meg annyira egyenlőtlenül a történelemben, mint manapság és a gazdasági rendszerünk működési alapelvei miatt időről-időre válságokba sodródunk, ráadásul egyre gyorsuló ütemben és egyre radikálisabb mértékben változtatjuk a klímát, durván beszűkítve így az elérhető erőforrásokat. Vagyis a népirtások minden eleme adott, ellenségképnek ott vannak a bevándorlók, a más vallású emberek, vagy a politikailag másként gondolkodók, a lökés lehetőségét pedig minden válság potenciálisan magában hordja. A harmadik világ országai a nagyobb nyomor miatt kitettebbek, de a magas technológiai fejlettség a nyugat országaiban középtávon az ökológiai válság miatt várhatóan bekövetkező erőforrásszűkével együtt szervezettebb és nagyobb arányú pusztításra tesznek bennünket képessé. Mikor népesedésről, fenntarthatóságról, gazdaságszervezésről, vagy társadalmon belüli vagyonmegoszlásról beszélgetünk, jusson eszünkbe, hogy ennyire húsbavágó és brutális következményei is lehetnek a döntéseinknek évek, évtizedek múlva!