A ’70-es évek óta egyre erősödnek azok a hangok a közbeszédben, amelyek egy közelgő ökológiai katasztrófára szeretnék felhívni a figyelmet, sőt, az utóbbi időben megszaporodó természeti csapások és szokatlan időjárási jelenségek – hőhullámok, özönvízszerű esők és a térségre nem jellemző kisebb tornádók Európában, áradások, hurrikánok, erdőtüzek, extrém szárazság, stb. – ízelítőt is adnak abból, hogy mire számíthatunk a jövőben a változó klíma hatására. Mégis, az elmúlt 50 évben nemhogy érdemleges előrelépés nem történt a várható katasztrófák elkerülésére, de napról napra egyre fenntarthatatlanabbul élünk. Bár ezzel a kérdéssel már számos bejegyzésben foglalkoztam a blogon, úgy érzem, egy átfogó elemzésnek még helye van itt arról, hogy mik a főbb okai az emberiség kollektív önpusztító viselkedésének és arról, hogy mivel járna letérni erről az összeomlással fenyegető útról.

Talán az első és leglényegesebb nehézség az, hogy az ember klímaváltozásban játszott szerepe egy rendszerszintű probléma, mi azonban szinte kivétel nélkül a „tüneti megoldásokat” erőltetjük. Mikor a világ jól öltözött politikusai kiállnak a kamerák elé és komoly arccal előadják, hogy nagy a baj, ezért váltsunk mind napelemre, szélkerékre, elektromos autóra és megindítják az államilag támogatott újra erdősítést is, majd egy mondattal később kijelentik, hogy a gazdasági növekedés és az életszínvonal emelése a mindenek felett álló cél, ma talán sokan nem értik a két üzenet közt feszülő alapvető ellentmondást. A környezetvédelmet úgy kezeljük, hogy „jó-jó csináljuk, de csak addig, amíg nem megy a gazdasági növekedés rovására.” Csakhogy a környezetet nagyrészt éppen a gazdasági növekedéssel tesszük tönkre! Tehát, amíg nem mondunk le erről a növekedésről, addig nem is tehetünk szinte semmi érdemlegeset az ökológiai katasztrófa elkerüléséért.

Ma talán a környezet védelme alatt sokan a jelenlegi életformánk megőrzését is értik, mintha elég volna csupán néhány apróságon változtatni, hogy elkerüljük az összeomlást, de különben élhetnénk ugyanúgy tovább. Szaknyelven szólva a példában a megújuló energiára és elektromos autókra való átállás, de még a nagy erdőtelepítések is mind elsőfokú változások, vagyis olyan lépések, amik nem érintik a rendszer alapszabályait, csak a rendszeren belül lesz valamiből több, vagy kevesebb. Ellenben a gazdasági növekedésről való lemondás másodfokú változást hozna azáltal, hogy magát a rendszert és vele az életformánkat változtatná meg. Ugyanakkor minden rendszer törekszik az állandósága fenntartására, így az emberiség, vagy szűkebben a nyugati kultúrkör társadalmai is, mégpedig a normák révén.

Az állandó növekedés normája mellett főként 4+1 jelenségkörnek és a hozzájuk tartozó normáknak van kiugró szerepük a környezet átalakításában. Ezek a túlnépesedés, az urbanizáció, a tudományos és technológiai fejlődés és a mindezeket kiszolgáló politika, ráadásként pedig a soha nem látott mértékű vagyonkoncentráció. Mikor rendszer szintű problémáról beszélek, arra is gondolok, hogy ezek a jelenségek nem egymástól függetlenül, légüres térben, hanem egymásra hatva, egymással szorosan összefonódva érvényesülnek, ha tetszik, mindezek együtt alkotják az ökológiai válságot eredményező rendszert.

Mint korábban kifejtettem, a civilizáció fő motorja a klímaváltozás mellett a lokális túlnépesedések sora volt. Ezeket valamikor úgy 6 ezer évvel ezelőtt a Közel-Keleten és ettől függetlenül, de hasonló időben a mai India területén is elkezdtük egy technológiai forradalom révén új módon kezelni: néhány generáció alatt a halász, vadász, gyűjtögető életmódról áttértünk a földművelésre, állattartásra. A több termés azután több száj etetését tette lehetővé. A termelést azonban meg kellett szervezni, a terményfelesleget be kellett gyűjteni, raktározni és visszaosztani ínséges időkben, meg persze célszerű volt megvédeni mindazoktól, akik továbbra is nomád mód vándoroltak, vagy más telepesektől, akik terjeszkedtek volna.

Ez a földhöz kötöttség vezetett a városiasodás megindulásához és vele az urbanizált életforma megjelenéséhez. A várossal együtt járt az állam megszületése, aminek része volt olyan új, nagyobb tömegű társadalmi csoportok megjelenése is, mint az irányító elit, az őket kiszolgáló udvartartás és a hivatásos papság, a katonaság és a hivatalnokok, valamint az iparosok és a kereskedők, akik már nem foglalkoztak élelemtermeléssel, a földművesek munkája etette őket is. Más néven elindult a társadalom specializációja és vele a hierarchizáltság növekedése is. A várossal pedig hamarosan a vidékinél erőforrás igényesebb városi életforma is együtt járt, vagyis nem volt elég eltartani a városlakókat, jól is kellett tartani őket, ami természetesen tovább erősítette a növekedési kényszert.

Ahogy megjelent az egyenlőtlenség, persze mindjárt meg is kellett indokolni, hogy az miért „jogos” és többek közt ezért volt szükség a papokra. Az ókorban, a középkorban, de még az új és a jelen korban is minden iparosodás előtti társadalom isteni akaratként és rendként tünteti fel a társadalom kasztosodását, a vagyoni egyenlőtlenségek meglétét „isteni igazságként” láttatja, de legalábbis megengedhetőnek és elfogadni valónak címkézi, mint a megbonthatatlan földi rend részét. „Add meg az istennek, ami az istené, add meg a császárnak, ami a császáré”, tanítja Jézus. És így hiába helyteleníti egyfelől az anyagi javak kapzsi harácsolását, ha közben a fennálló társadalom vagyoni viszonyainak az elfogadása mellett is kiáll. Krisztus tehát nem propagálja, de megengedhető tökéletlenségként elfogadja a vagyonkoncentrációt és követőit is erre inti.

Ezen felül a vallások azzal vigasztalják a híveket, hogy ha az isteni parancsok szerint élnek – amik valamiért az elitnek mindig jobban kedveznek –, akkor a haláluk után elnyerik a jutalmukat a túlvilágon vagy egy új életben, ha azonban szembemennek a mennyei renddel, akkor örök kárhozatra számíthatnak. Másként mondva „ne csinálj forradalmat, mert pokolra jutsz!”.

Ma a modern társadalomtudományokban is gyakran hasonló érvelés mentén szokás védelmezni a gazdasági egyenlőtlenségeket mind emberek, mind országok között. „Nem jó, hogy van, törekedni kell a csökkentésére, de hát ilyen a piac, fogadjuk el, hogy így van, ez a természetes.” Tehát pusztán azzal legitimálják az egyenlőtlenséget, hogy megengedik, gazdasági törvényszerűségnek, természetesnek láttatják azt. Az elit tagjai azonban már törvények és nem isteni akarat mögé bújnak, papok helyett pedig közgazdászokat és jogászokat foglalkoztatnak, hogy mértéktelen gazdagodásukat ne csupán jogos, de egyedül elfogadható alternatívakén mutassák be.

Visszatérve a kezdetekhez, ebben a rendszerben sokáig minden munkához emberi erőre volt szükség, így a termelés hatékonyságának és a védelem növelésének az érdekében egyre több és több ember kellett. Mikor pedig ezt a „szaporodjatok és sokasodjatok!” normába foglalt igényt követte a nép, az idővel oda vezetett, hogy a városállam megint túlnépesedett és a szomszédos földek meghódítására kényszerült. Majd ez ismétlődött újból és újból, míg végül szinte az egész bolygón ez a kultúra vált uralkodóvá.

A hódítások jogosságát szintén istenekre hivatkozva igazolták a megszülető birodalomépítő politika hívei, háborúskodásaik pedig tudományos és technológiai újítások sorát ösztönözték. Mert a természettudományok eredményei nagyrészt nem jámbor, nagyszakállú tudósok ártatlan szemlélődésének a gyümölcsei, hanem a hadászat szükségszerűségei szülték azokat. A kémia egyebek mellett a robbanószerek révén fejlődött sokat (pl. görögtűz), a matematika és a fizika a különféle ostromgépek (pl. katapult), illetve védművek (falak, bástyák, tornyok) fejlesztése során csiszolódott. Tudni kellett például, hogy az ellenség szintén falak mögé bújó polgárait milyen röppályát használva lehet mégis eltalálni, mondjuk egy lángoló labdaszerű lövedékkel, és így tovább.

Másfelől a tudományos és technológiai újításokat az az igény fűtötte, hogy az élelemtermelés minél hatékonyabbá váljon, hogy minél több éhes szájat tudjanak etetni. Vagyis arra törekedtek, hogy a meglévő forrásokat mind hatékonyabban tudják kiaknázni. Az egyszerűbb szerszámok megalkotása mellett többek közt így ismertük fel a nagytestű állatok erejében, vagy épp a vízben és a szélenergiában rejlő potenciált és mindez együtt gazdasági növekedést teremtett. Csakhogy, mint láttuk, a túlnépesedés terjeszkedéssel való kezelése a növekedéspárti politikával kiegészítve végül újratermelte a túlnépesedést, ami újabb terjeszkedéshez, egyre méretesebb birodalmakhoz és egyre nagyobb urbanizációhoz vezetett. Ezzel pedig egyre több, a földművesektől függő, egyre specializáltabb városi polgár, egyre hangosabb terjeszkedési politika és egyre újabb és újabb tudományos-technológiai fejlesztések jártak együtt, nem is beszélve a lassú, de szinte folyamatos gazdasági növekedésről. A társadalmon belüli egyenlőtlenségek is tovább növekedtek, amire egészen a felvilágosodásig, a humanizmusig és a kapitalizmus születéséig továbbra is az volt a válasz, hogy ez isten akarata.

A recept pedig annyira sikeres volt, hogy mára nagyjából az összes embert a világ minden táján egyetlen globális világpiac ernyője alatt fogják össze, a társadalom zöme városokban él, a technológia annyira átszövi a nyugati ember életét, hogy szinte már létezni sem tud nélküle, a túlnépesedés globálissá vált és nincs hova elvándorolni. A migrációval szemben az iparilag fejlett és tehetős országok polgárai amúgy is egyre ellenségesebbek, a gazdasági növekedés pedig elképesztően felgyorsult és vele az elit és a többi réteg közti vagyoni és hatalmi szakadék is óriásira nőtt. Ha pedig mindez nem lenne elég, a tudományos-technológiai fejlődés mára odáig jutott, hogy a gépek lassan minden munkahelyről kiszorítják az embereket, létrehozva a 21. század nagy tömegű emberfeleslegét, ami gazdasági, társadalmi és politikai krízisek sorával fenyeget az ökológiai válság árnyékában.

Az évezredekig működő modell tulajdonképpen az ipari forradalommal borult fel. Ez volt ugyanis a katalizátor, ami olyan mértékben felgyorsította az említett folyamatokat, hogy alig 200 év alatt az ökológiai összeomlás szélére sodródtunk. Ugyanis a fenti folyamatok melléktermékeként az üvegházgáz kibocsátás durva megemelésével, az erdőirtások volumenének látványos növelésével, a vizek túlhalászásával és a szeméttermelés által az óceánok és a szárazföldek egyre nagyobb részének elszennyezésével, az ipari mezőgazdaság révén fajok sokaságának kiirtásával és a termőtalaj pusztításával, illetve szintén emiatt a talaj édesvízkészleteinket fenyegető vízvisszavevő képességének a roncsolásával egyben egy globális ökológiai katasztrófa alapjait is megágyazta ez a „fejlődés”. A klíma is ennek a folyamatnak a következtében változik egyre gyorsabban és radikálisabban.

A régi mondással ellentétben a városi levegő ma nem szabaddá, hanem beteggé tesz. Ráadásul az eredeti mondat azért is hamis, mert a városi életforma szabadság helyett függőségbe taszít a nagy ellátórendszerektől. Az ételt, az italt, a ruhát, a tárgyainkat és az otthonunkat mind mások termelik helyettünk, mi többnyire már egyik előállításához sem értünk, de ezt nem érezzük bajnak, amíg a mesterséges árubőség elfedi a függőségünket és kiszolgáltatottságunkat.

Az urbanizációval járó életmódunk elemeit ugyanakkor elkezdtük alapjogként kezelni. Elvárjuk, hogy jobban éljünk a szüleinknél, utazhassunk, termékek sokasága várjon ránk a boltokban. Elvárjuk a kényelmet, a háztartási- és szórakoztatóelektronikát, a szobányi ruhatárat, a személyautót, a sok és minél távolabbi utazást, mindez számunkra természetes, alapkövetelmény.

Tehát nem elég, hogy egyre többen vagyunk, ami folyamatos növekedésre kényszerít minket, de még egy olyan életszínvonalat is megkövetelünk, aminek a biztosításához egyre drasztikusabban és egyre gyorsuló ütemben kell kiaknáznunk a föld erőforrásait.

Nem szeretném ugyanakkor a felelősség nagyját a fogyasztókra tolni, mint annyi könyv és cikk teszi a témában, ugyanis minderre a fogyasztóknak alig van ráhatása. Olyannyira, hogy például a városi életformával járó technológiai igények kivétel nélkül mesterséges, cégek által generált szükségletek, hisz hogy vágyhatnának a tömegek valamire, ami addig nem létezett és elképzelni sem tudták (lásd pl. az okostelefon történetét)?

Ha egymás mellé tesszük, jól látszik, hogy a lakossággal szemben a nagy cégek károsanyag-kibocsátása annyival nagyobb, hogy az egyszerű emberek együttvéve is eltörpülnek mellettük. És mivel kontrolljuk nincs rá, felelősségük sem lehet emiatt – az egyenlőtlen felelősség elve –, mert ki kell mondani, sem a demokratikus jogaink, sem a vásárlóerőnk révén nem vagyunk érdemi tényezők ebben a játszmában.

Miközben a rendszer gazdasági, társadalmi és politikai válságokon keresztül mára oda jutott, hogy a bolygó lakhatóságát fenyegeti és ennek egyre többen ébredünk a tudatára, nem tudunk érdemben változtatni. A klímaváltozás hiába olyan népszerűtlen, hogy egy népszavazáson elsöprő többségben mondanánk rá nemet, ha a széles társadalom kezében sem számottevő politikai-, sem elegendő gazdasági hatalom nincs ahhoz, hogy „leszavazzuk” a klímaváltozást. Talán a skandináv államok és esetleg Svájc kivételével mind csupán kirakatdemokráciákban élünk, amiről több helyen is részletesen írtam.

Tőlünk függetlenül persze az elit is változtathatna a fennálló renden, csakhogy az éppen az ő rövidtávú érdekeik kiszolgálására jött létre. Vagyis látszólag önmaguk ellen kellene cselekedniük. És hogy ezt miért nem teszik, legalábbis szervezetten, annak magyarázata lehet az is, hogy a felhalmozott vagyonuk mögé bújva abba az illúzióba ringathatják magukat, hogy rájuk nem lesz hatással a folyamat, mert elbújnak előle a magánszigetükre, vagy a bunkerjukba, vagy egy űrállomásra, esetleg más bolygón létesített kolóniára költöznek. Csakhogy valós esély van rá, hogy ha a Földön maradnak, akkor a klíma olyan radikálisan megváltozik, hogy nem lesz olyan zug a bolygón, mi alkalmas lehet emberi életre, következésképp ők, vagy a gyerekeik/unokáik is meghalnak. Még ha maradnak is túlélők, a történelmi példák alapján valószínű, hogy a társadalmi rend felbomlásakor a vagyon többé nem számít majd, nem tudja megvédeni az elitet a bandákba verődött tömegekkel szemben, akik megkísérlik elérni és kifosztani ezeket a „pénzeszsák rezervátumokat” amire komoly esélyük is lesz.

Igencsak valószínű továbbá, hogy a globális ökológiai katasztrófa gyorsabban és radikálisabban súlyt majd le, minthogy a tudomány megoldja az űrbe költözés előtt magasodó nehézségeket. Vagyis a bolygó elhagyása és a kapitalizmus kiterjesztése az űrre, legalábbis a közeli jövőben megmaradhat a sci-fi műfaján belül.

De mi történik, ha igazuk van és valahogy tényleg megúszhatják a nagy válságokat, ha el tudnak menekülni előlük? Ebben az esetben egy igen paradox helyzetben találhatják magukat, ugyanis akár földi búvóhelyen, akár űrbéli menedéken lelnek új otthonra, kénytelenek lesznek megtanulni fenntarthatóan élni. Hiszen egy végletekig kimerített és zord klímájú bolygón csak úgy maradhatnak életben, ha önfenntartó ökoszisztémát építtetnek maguk köré, ami vélhetően igen limitált javakat biztosít csupán. Ha pedig kilépnek a világűrbe, az egy még cudarabb hely, ahol szintén csak úgy élhetnek túl, ha önmegtartóztatók, tudatosak és sok-sok generáció idejére szakítanak mai növekedéskényszeres elveikkel. Ironikus, hogy menekülésük után a mai alsó középosztály szintjénél is jóval alacsonyabb életszínvonalon élhetnek csak, esetleg virtuális valóságokba menekülve a realitás elől. Azon persze nem lepődnék meg, ha a Függetlenség Napja ufóihoz hasonlóan ők is bolygóhódító útra indulnának lakható, vagy akár már lakott bolygók ellen, hogy utóbb azt is kizsigereljék a Földhöz hasonlóan. Igen ám, de amíg odaérnek, muszáj lesz fenntarthatóan élniük.

De térjünk vissza a jelenbe! Ha tehát szeretnénk elkerülni az egyre nagyobb és nagyobb klímakatasztrófák sorát ezen a bolygón, akkor az a kérdés, hogy miként tudjuk rávenni az elitet, hogy a változás élére álljanak? (Mivel csak nekik van meg a hatalmuk a rendszerszintű, másodrendű változtatásokhoz.) Vagy hogyan tudják az elit kárára érdemben növelni a hatalmukat a társadalom széles rétegei és egyidejűleg áttérni fenntartható gyakorlatokra, ily módon kényszerítve ki a változásokat? És így érkezünk vissza a fenntarthatatlanságot okozó normák kérdéséhez, amit a következő részben tárgyalok majd.