A cikksorozat előző részeiben szó volt a római idők korszelleméről, illetve a Birodalom társadalomszerkezetéről, és legfőképp a jelennel meglévő párhuzamokról, tanulságokról. Ebben a bejegyzésben ismét Rómához nyúlok vissza azért, hogy sorra vegyem, milyen okok vezettek az 1000 éves Birodalom bukásához és azt, hogy ezek az okok mit üzennek nekünk, milyen tanulsággal szolgálnak a mi világunkra nézve.

Ha kinyitunk egy általános-, vagy középiskolai történelemkönyvet, nagyjából annyit olvashatunk ki belőle, hogy jöttek a hunok, meg mindenféle germán törzsek, akiket lefizettek a Kelet-Római Birodalom császárai, hogy inkább nyugatabbra menjenek. Közben a római vezetőket jobban érdekelte, hogy egymásnak keresztbe téve hatalomra juttassák a saját báburalkodójukat, mint az, hogy megvédjék a Birodalmat. Vagyis Róma bukását a kelet-nyugati széthúzás, illetve a Nyugat-Római Birodalmon belüli széthúzás, a népvándorlás és a nyugat gazdasági visszaesése okozta. Mert míg a Birodalom keleti fele továbbra is virágzott a távolsági kereskedelemnek hála, addig a nyugati területek nem tudtak versenyképes termékeket gyártani és a provinciák megszállva tartása több pénzbe került, mint amennyit hoztak.

Leegyszerűsítve a dolog persze így igaz is, de ha kicsit a felszín mögé nézünk, akkor sokkal érdekesebb és tanulságosabb képet kapunk. A válság első jelei a császárság kezdeti időszakára nyúlnak vissza. Ekkorra ugyanis fokozatosan terjedő gyakorlattá vált, hogy a római gazdasági elit, de még a kevésbé tehetősek is elkezdték keresni és vásárolni a Távol-Keletről behozott termékeket. Főleg az indiai fűszerek, valamint a drágakő és a kínai selyem volt kelendő. Ez a fajta „antik világkereskedelem” azonban nem volt kétoldalú. A Birodalom portékáira nem volt vevő Ázsiában, ezért a kalmárok csak aranyért és ezüstért cserébe tudták behozni a népszerű árucikkeket. Aminek a századok során az lett az eredménye, hogy lassanként elkezdett elfogyni az arany és ezüst a Birodalomból és az egymást követő császárok arra kényszerültek, hogy újra és újra csökkentsék a pénzek nemesfém tartalmát.

Ismerős? A pénz értéktelenítése, vagyis inflációja nem egy természetes, automatikus folyamat ma sem, azt mindig „fölülről vezérlik”, persze ma már nem ennyire központosított és egyszerű módon, hanem sok áttételen keresztül – jelenleg a jegybankok kamatemelései és kamatcsökkentései befolyásolják a leginkább, illetve a tőzsdék ingadozásai.

Visszatérve Rómához, a mindennapokra nézve a pénz értéktelenedésének számos gyakorlati hatása lett. Egyfelől, aki nem tudta az infláció mértékével növelni a bevételeit, annak csökkent az életszínvonala, ezért a mai gazdasághoz hasonlóan egyfajta folyamatos növekedési kényszert teremtett az infláció – „ha nem tudsz nőni, lemaradsz/elszegényedsz”.

Másrészt, időközben a társadalomban kialakult egy olyan réteg, akiknek ha törik, ha szakad tartani, sőt lehetőleg időről-időre emelni kellett a fizetését: ők voltak a hivatásos, zsoldos katonák. Bár ez a nyomás eredetileg az inflációtól függetlenül született meg, de a későbbiekben részben ez is hatott rá. Azért volt fontos a katonák kedvében járni, mert a hatalmas Birodalomban a romanizáció – a római kultúra, életmód, jogrend, stb. meghonosítása a provinciákban – csak lassan haladt, a Rómát megszállónak tekintő helyiek pedig, ahogy azt érezték, hogy a hatalma gyengül, azonnal fellázadtak a helytartók ellen. Tehát a Birodalom területeit nem volt elég meghódítani, azokat erővel meg is kellett tartani.

Másrészt Róma keleti határai mentén mindig akadt egy rivális birodalom – sokáig a parthusok –, akik, akárcsak az egyre inkább túladóztatott provinciák lakói, ha a Birodalom gyengülését érezték, máris támadásba lendültek, de szívesen be-betörtek az európai tartományokba a szomszédos germán törzsek is portyázni, zsákmányt szerezni. Vagyis a seregre azért is szükség volt, mert meg kellett védeni a határokat.

De ami mindennél fontosabbnak bizonyult az uralkodók szempontjából: ha a hadsereg elégedetlenkedett, annak hamarosan mindig a császárok itták meg a levét, mert letaszították, meggyilkolták őket, hogy a seregnek, vagy legalábbis bizonyos légióknak kedves vezetőt ültessenek a helyére. Tehát a császár élete függött attól, hogy a katonái kedvében járjon, míg a lakosság legfeljebb morgolódott, ha magasabb adókkal sújtotta őket, vagy, ha föl is lázadtak, a sereg mindig le tudta verni ezeket a megmozdulásokat.

A fenti modell megint csak ismerős lehet, ha az USA-ra gondolunk, ahol az első világháború során a hadiipari lobbi akkora hatalomra tett szert, hogy máig nem nagyon meri senki komolyan megkérdőjelezni az elnökökre, a szenátusra és a képviselőházra gyakorolt befolyásukat, mert, mondjuk úgy, az ilyen kritika „nem egészséges”.
A katonák mellett a roppant területek közigazgatásáért, többek közt az adók összeírásáért és beszedéséért felelős hivatalnokok száma, vagyis a bürokrácia is igen méretesre duzzadt, ami szintén költséges volt és itt sem volt tanácsos a „költségoptimalizálás”. Mert hivatalnokok nélkül a birodalom kormányozhatatlanná vált volna, ha pedig hanyagul, vagy túl korrupt módon végzik a dolgukat, nem folyik be elég adó, hogy részben őket, részben a sereget fizetni lehessen, nem beszélve a sokszor igen nagyszabású állami építkezések költségéről.

Róma bukását tehát eredendően a kelettel szemben deficites gazdasága és a lassanként öncélúvá váló hadseregének és apparátusának roppant fönntartási költségei okozták. Ha arra gondolunk, hogy napjainkban a termelés szinte minden iparágban keletre lett áttelepítve nyugatról és megnézzük, hogy ennek hatására hogyan vált pár évtized alatt Kína az USA kihívójává, könnyen újabb párhuzamot láthatunk. A dolog azonban részben sántít, mert a multik, bár a termelést valóban a harmadik világ országaiba vitték, a legtöbb értéktöblettel járó innovációs tevékenységeket jellemzően meghagyták az anyaországban. Így papíron, bár a termékeket valóban, mondjuk Kína állítja elő, az ehhez szükséges technológiát nyugaton kutatják, illetve magát az eszközt is az anyaországban tervezik meg. Vagyis ennél a példánál maradva elvben Kína a kar, de nyugaton van az ész, ami ezt a kart mozgatja.

Csakhogy a gyakorlatban a fejlődő országok szép csendben eltanulták, vagyis lenyúlták a nyugati technológiákat. Sőt, elkezdték továbbfejleszteni azokat, hiszen állami támogatással nyugatra küldték tanulni a legtehetségesebb fiataljaikat, akik hazatérve már maguk is teljes értékű szakemberekként vehettek részt kutatásokban és fejlesztésekben. Másrészt álomfizetésekért odacsábítottak nyugati szakembereket is azokra a területekre, ahol még nem volt kellő tudású vagy számú saját munkaerő. Tehát azok, a nemrég még elmaradott harmadik világbeli hatalmak, akik elég korán be tudtak kapcsolódni ebbe a folyamatba, egyszer csak elkezdtek önállóan saját termékeket is gyártani. Ráadásul Kína esetében olyan roppant állami támogatással segítik ezeket a külföldi piacokra jutásban, hogy az áraikkal a nyugati gyártók nem versenyezhetnek, miközben minőségben már elérik, vagy olykor le is hagyják a fejlett világ nagy márkáinak gyártmányait.

Ugyanakkor nyugaton is folyamatos az innováció és így a kelet-nyugati verseny lassanként kereskedelmi háborúvá érett – Trump elnök intézkedéseitől függetlenül is. Ez az, ami az ókori Rómából hiányzott. A Birodalom bukásának harmadik oka az innováció hiánya. Nem arról van természetesen szó, hogy a Tiberis partján ne lett volna technológiai fejlődés, de például a padlófűtést nem vitték el a római cégek Indiába és Kínába, ahogy az építészet más vívmányait sem, miközben a kézműves ipar termékei alig fejlődtek és nem váltak keresetté a Távol-Keleten. A császárkorban pedig, bár többen látták a válság jeleit, igazán nem ismerték föl, hogy mit lehetne és kellene tenni a versenyhátrány ledolgozásához. Így ahelyett, hogy magasabb színvonalú oktatásba és kutatásfejlesztésbe fektettek volna, a helyzetet adottnak vették és a jól bevált módon próbálták orvosolni: hódítással.

A mai Erdély, akkori nevén Dacia provincia meghódítása kizárólag azért történt meg, mert az ottani aranybányákból igyekeztek fedezni a kiáramló nemesfémek okozta éhséget és így a romló pénz problémáját. Ám az intenzív kitermelés miatt néhány évtized alatt ezek a bányák is elapadtak. Ekkor jött az újabb, máig is használt módszer egy rendszer szinten problémás gazdaság lyukainak toldozására: az adóemelés.

A hódítások végeztével ráadásul egy olyan probléma is megjelent, hogy elapadt az addigi olcsó, nagytömegű rabszolga-utánpótlás. Ahogy pedig ment föl a rabszolgák ára, úgy vált egyre gazdaságtalanabbá az alkalmazásuk. Innen nézve épp kapóra jött, hogy jó részben az inflációnak köszönhetően megjelent a birodalomban egy elszegényedett szabadokból álló réteg, akiknek bérmunkaként ki lehetett adni az addig rabszolgákkal végeztetett tevékenységeket. Ők lettek a colonusok. Igaz ugyan, hogy az ő fenntartásukat nem kellett a tulajdonosoknak fizetni, de így meg a saját megélhetésükhöz szükséges terményhányadot hagyták náluk, vagyis ezek a gazdaságok kevesebbet termeltek piacra és többet önfenntartásra. Jellemzően a colonusok a termelőeszközeiket is maguk készítették, így ezeket sem kézművesektől szerezték be, így sem ösztönözve az áruforgalmat, ráadásul sok helyen alig voltak érdekeltek a hatékonyabb termelésben, mert a hasznot úgyis a tulajdonosok fölözték le, ezért innovációt sem lehetett várni tőlük ebben a modellben. Ez utóbbi azért különösen problémás, mert az egyre inkább túlnépesedő Birodalom lakóinak etetése így egyre nehézkesebb feladattá vált.

Mindemellé Róma, a sokáig legkeresettebb termékét, a római polgárjogot is elinflálta, amikor Caracalla császár Kr. u. 212-ben megadta azt a Birodalom szinte minden alattvalója számára. Ezzel párhuzamosan persze a polgárjog kiváltságai is gyorsan elpárologtak – mint az ingyenes gabonaosztás –, helyette pedig megnövekedtek az újdonsült és a régi polgárok adóterhei.

Szerkezeti reformok nélkül azonban az adóemelések nem hoztak tartós eredményt és a 3. századtól Róma egyre komolyabb válságtünetekkel nézett szembe. Végül, többszöri próbálkozás után, kényszerűségből megszületett egy olyan intézkedés, ami végre érdemi változást hozott: Kr. u. 395-ben a Római Birodalmat kettéosztották. Ennek annyi lett az eredménye, hogy az ekkor már fejlődésben sokkal előrébb tartó kelet – itt a távolsági kereskedelem és a tudomány fejlesztése révén tudták pótolni még pár száz évig a hiányzó forrásokat – megszabadult a veszteséges nyugattól, ami 81 év alatt összeomlott és Kr. u. 476-ban megsemmisült. Vagyis Róma bukása nem a teljes Birodalom pusztulását jelentette, csak a nyugati birodalomrész elenyészését, amit aztán sokan, sokféleképen próbáltak ismét feltámasztani, máig sikertelenül.

Az innováció hiánya, a deficites külkereskedelmi mérleg nyomán egyre inkább veszteségessé váló nyugati provinciák és a sereg túl drága fönntartási költségei ugyanakkor még jó pár évig kezelhető problémák lettek volna, ha nincs az „antik migráció”. A IV. században ugyanis Ázsia túlnépesedése miatt elindult egy népvándorlás, ami kezdetben nagy tömegű germán törzsek be-betörését jelentette, akik egy részét le is telepítették a rómaiak a határvidékeken. Utánuk jöttek a magát a népvándorlást is elindító hunok, akik több óriási vereséget mértek az addig szinte megállíthatatlannak látszó római légiókra. Végül újabb germán törzsek érkeztek, akik a Nyugat-Római Birodalom maradványait is fölszámolták és saját államaik sokaságát hozták létre a Birodalom egykori területén.

Fontos hangsúlyozni azonban, hogy a népvándorlás, vagy mai nevén a migráció önmagában nem oka volt a bukásnak, csupán felgyorsította azt. Annál is inkább, hisz Róma épp azért nőhetett ilyen hatalmasra, mert korábban roppant sikeres volt abban, hogy a legyőzött népeket ne csak erővel elnyomja, de apránként be is olvassza a Birodalomba, új identitást adva nekik. Gondoljunk csak arra, hogy a II., III. században többek közt a nemrég még barbárnak tartott, romanizálódott germánok adták a légiók katonaságának jelentős részét és büszkén viselték azokat a hadijelvényeket, amiket az ükapáik még fegyverrel próbáltak összezúzni.

Ez azért is sikerülhetett, mert Róma nem azt csinálta, mint például a Trianon után tőlünk elcsatolt részek újdonsült urai, hogy erőszakkal próbálták elvenni a helyiek identitását, hanem sokkal inkább beolvasztotta e kultúrákat a sajátjába, így színesítve, gazdagítva a római kultúrát. Erre a fajta multikulturalizmusra utalhatott Szent István királyunk is követendő mintaként fiához intézett intelmeiben. Ez tette naggyá az USA-t is a 19-20. században.

De akkor miért nem tudták a rómaiak visszaverni, vagy beolvasztani a betörő népeket? Hogy tovább fűzzem a jelen Európájához is kapcsolódó párhuzamokat a kerítés – Hadrianus fala –, határőrséggel, vagyis a határ menti légiókkal sokáig elégséges védelmet nyújtott a Birodalom nyugati fele számára. Azonban ezt a falat nem olyan nagy tömegű ember feltartóztatására tervezték, mint amivel a 3-dik században kellett szembenézniük a védőknek. Az egyik probléma tehát a támadók túl magas száma volt. Ugyanakkor az első hullám germánjait végül még sikerült megállítani, sőt letelepítésükkel egy rövid pillanatig úgy is tűnhetett, hogy a Birodalom még nyerhet is rajtuk. Új munkaerőként és határvédelmi feladatokra, kiegészítő csapatokként számítottak a jövevényekre.

A hunok lovasíjász harcmodorával már kevésbé tudtak mit kezdeni a légiók. Attila még Róma városáig is eljutott egy alkalommal. De a Birodalom történetében bőven akad arra példa, hogy az ellenség kezdetben számbeli, vagy hadászati fölényben volt, majd a rómaiak alkalmazkodtak és megtalálták a módját, hogy legyőzzék a másik felet. Miért volt tehát keményebb dió a lovasíjászok ellen küzdeni, mint Hannibál harci elefántjaival birkózni, vagy a parthusok nehézlovasságát legyőzni?

Egy kedves ismerősöm szerint a rómaiak ellustultak a civilizáció adta kényelemtől és a sztyeppén edződött hunok egyszerűen keményebb fiúk voltak, mint a rómaiak. Abban persze van igazság, hogy a hunoknak volt tapasztalatuk a légiókhoz hasonló, főként gyalogos seregek elleni harcban, míg a Rómaiak a lovasságot csak kiegészítő csapatokként használták, mert addig nem kerültek szembe ilyen gyorsan mozgó, főleg lovasokból álló ellenséggel. De bizonyára megtalálták volna a módját a hunok legyőzésének, ha rendelkezésükre áll a háborúhoz szükséges 3 alapvető tényező: a pénz, a pénz és a pénz.

A háborúkat ugyanis sohasem hadászati szempontok döntik el elsősorban, hanem mindig a két fél gazdasági erejétől függ, hogy a végén ki kerül ki győztesen. Az amerikai Észak és Dél küzdelmében a jobban képzett déliek kezdetben sorra nyerték a csatákat, de a végén a tehetősebb észak diadalmaskodott, ahogy Rommel erőit is fölmorzsolták a világraszóló sikerei után a 2. világháborúban, mert a szövetségesek hiába voltak rosszabbul képzettek és felfegyverzettek, mint a németek, sokkal több pénzük volt, így végül sokkal több katonát állíthattak ki. És még hosszan sorolhatnám a példákat minden korból és kultúrából.

Vagyis a légiók gyengeségét az alkalmazkodás terén a gazdaságban kell keresni. A túlfizetett légionáriusokból ugyanis nem tudtak annyit kiállítani, amennyire szükség lett volna, ráadásul, ahogy az válsághelyzetekben egy bukdácsoló rendszerben lenni szokott, a vezetők a megoldás keresése helyett inkább felelősöket kerestek és 1-2 tehetségesebb hadvezért ki is végeztettek – mert féltették a hatalmukat ezek népszerűségétől. Mindezek tetejébe a hun veszély elültével mindjárt jöttek az újabb germán népek, így az idő is elég rövid volt, hogy regenerálódni és tanulni tudjon a Birodalom az elszenvedett vesztességekből és elkövetett hibákból.

A kegyelemdöfést azonban a deromanizáció felgyorsulása, vagyis a római kultúrától való elfordulás hozta el. A túladóztatott polgárok, akiket a pénzükért cserébe még megvédeni sem volt képes az állam, többé már nem voltak halálukig hűek a Birodalomhoz. A mindenkire kiterjesztett és elértéktelenített polgárjog Róma lényegét, a római identitást ásta alá, miközben a határokat ekkorra főként olyan, újonnan letelepített germánoknak kellett volna védeniük, akiknek a hűségesküjükön még meg sem száradt a tinta. Így pedig inkább átálltak a támadók oldalára, ha ott kedvezőbb feltételeket kínáltak nekik, ahogy a zsoldosokból álló seregek más nemzetiségű tagjai is.

Erre a mai magyar és általában a Közép-Európát érintő elvándorlás rímel rá jól. Ha a gazdasági feltételek nem, vagy kevéssé adottak a boldoguláshoz, az a legforróbb szívű nacionalistákat is a hazájuk elhagyására sarkallja, ami pedig legkésőbb néhány generáció múlva az identitás elvesztésével is többnyire együtt jár. Ez ugyanakkor csak ott igaz maradéktalanul, ahol a fogadó ország kultúrája nem alapvetően más, mint az elvándorlók kultúrája. A Rómába érkező germánok például nem ritkán csodálattal adóztak a legyőzöttek technikai megoldásai és egykori nagysága előtt, de csak nyomokban voltak képesek lemásolni azt. Ma az arab és afrikai bevándorlók a nagy kulturális különbségek miatt gyakran nem tudnak és van, hogy nem is akarnak beilleszkedni az európai társadalmakba. Ilyenkor ahelyett, hogy kölcsönösen idomulnánk egymáshoz, tanulnánk a másiktól, párhuzamos társadalmak jönnek létre. Ezt a problémát pedig eddig a történelem során még egyszer sem sikerült tartósan megoldani, pláne nem akkor, mikor az uralkodó gazdasági modell válságba jutott. Nem ördögtől való tehát átgondolni, hogy a 21. századi népvándorlás kezelésében a befogadás mellett milyen más megoldások jöhetnek még szóba.