Spanyolviasz

Pszichológusként és párterapeutaként sokszor kérnek fel szakérteni a párkeresés témájában, ahogy a praxisomban is gyakran merül fel ez problémaként. És akár újságírótól, akár egy kliensemtől kapok kérdést, mind abból indulnak ki, hogy ismerkedni nehéz, ezt mintegy axiómaként kezelik. De valóban így van?

„Miért nehéz ma ismerkedni?”, „Hol lehet ismerkedni?”, „Miért nem találok normális pasit/csajt?”, „Miért van az, hogy minden pasas csak szexpartnert, szeretőt keres?”, „Az összes normális férfi/nő elkelt az én korosztályomban, csak a selejt maradt egyedül, nekem ezekkel kell beérnem?” „Miért nem kellek?”, stb. – kapom a kérdésbe csomagolt állításokat.

Vagyis eszerint ismerkedni azért nehéz, mert nincs hol, meg nincs kivel. Hisz aki egyedül van rajtunk kívül, az mind bolond, szex mániás és csalfa, de valamiért még ezeknek se kellünk. Aki meg szóba jöhetne az már boldog párkapcsolatban él, a normálisok klubjának a tagja, ahonnan mi kimaradtunk, normális létünkre.

És itt most nem a világjárvány hatásairól beszélek, hogy az izolációs időszakban ténylegesen nagyon beszűkült az a tér, ahol másokkal találkozhatunk, a kérdezők szerint ugyanis nem csak e pillanatban nehéz műfaj a párkeresés.

A fenti dilemmákra azt szoktam válaszolni, hogy véleményem szerint maga az alapvetés hibás. Ismerkedni ugyanis könnyű! Leküzdeni a félelmeinket és a gátlásainkat, illetve megismerni és elfogadni önmagunkat, na az a nehéz. És ettől tűnik úgy, mintha az ismerkedés műfaja lenne nehéz.

Hisz gondoljunk bele! Amikor párt keresünk, azt a vágyunkat igyekszünk kielégíteni, hogy kölcsönösen kötődni tudjunk valakivel, megosszuk az életünket, szeressük egymást, stb. és közben nagyon igyekszünk elkerülni a csalódást, a lebőgést, hogy cikivé válunk, mikor visszautasítanak. Közben azzal kapcsolatban is lehetnek vegyes érzéseink, hogy milyen lenne egy életre elköteleződni valaki mellett és lemondani mindenki másról… aztán mi van, ha közben meg majd mi nem kellünk? Ezek azok a félelmek és gátlások, amik sokszor erősebbek a vágyainknál, ha pedig félünk az ismerkedéstől, mint a tűztől, ezért az nyögvenyelősen is megy, akkor könnyen magyarázhatjuk az élményeinket úgy, hogy „ismerkedni nehéz”.

„Régen” a párokat a családjaik kényszerítették össze, vagyis nem kellett ismerkedni abban az értelemben, ahogy ma használjuk a kifejezést. Általában összeismertették persze a feleket a kényszer frigy előtt, de nem volt abban szavuk, hogy végül egy pár lesznek-e, vagy sem. Azután, ahogy egyre inkább a szerelmi házasság felé tolódott a trend a 19. század végétől kezdve, de főleg a 20. század első felében, úgy szerveztek ismerekedős esteket, táncmulatságokat, ahol a fiatalok – de csak ők! – kimondatlanul is azért vettek részt, hogy férjet/feleséget fogjanak. Erre akár a szüleik is elkísérték őket, mustrálva a jövendőbeliket. Ha azonban valaki időközben elvált, vagy megözvegyült, már jóval szűkebb csatornák álltak rendelkezésre az újbóli pártaláláshoz. Megvoltak ugyanakkor a kotnyeles barátok és családtagok, akik minduntalan igyekeztek egyedülálló ismerőseiket kiházasítani.

Mikor a „régen könnyebb volt” szlogent hallom, a véleményező többnyire erre a néhány évtizedre gondol. Mondjuk úgy, a közösség levette a vállunkról az ismerkedés terheinek egy részét. De mindez ma is megvan! A szórakozóhelyekre kimondatlanul igen sokan ismerkedni járnak – és már nemcsak a legifjabb korosztályokból –, de válogathatunk rapid randikból, ismerkedős városnéző/kiránduló/múzeumlátogató/miegyéb programokból, ahol már ki is van mondva, hogy minden érintett párt keres. És ma is vannak kotnyeles barátnők, meg családtagok, bár egyre többször úgy érezzük, hogy kéretlen segítségükkel átlépik a határainkat… Azután ott van az internet a társkereső felületek tárházával, ahol az szándék megint nem kérdés, de, mivel „az aranykorral” ellentétben ma a nyugati társadalmak jelentős része városban, sőt nagyvárosban él, egy átlag hétköznap is rengeteg emberrel találkozunk, akikkel akár meg is ismerkedhetnénk.

Mert ismerkedni bárhol, de tényleg bárhol lehet a diszkótól az utcán és a buszon át akár egy orvosi rendelő váróterméig. A legtöbb pártól azonban azt hallom, hogy iskolatársak, kollégák, szomszédok voltak mielőtt egymásra találtak, vagy a baráti társaság volt közös, onnan az ismeretség. Más szóval a lehető legkisebb erőfeszítést tették a keresésbe: az ismerőseik közül válogattak és szerencséjük volt…, vagy nem.

Többször idéztem már a statisztikát, miszerint a párkapcsolatok jelentős része nem jut el a házasságkötésig, a házasok 60 %-a elválik, akik nem házasodnak, azok is szakíthatnak később és akik valóban tartósan együtt maradnak, nos, ott is érdekes lenne megnézni, hogy ezek közül hányan boldogok. Vagyis hosszabb távon vizsgálva a kérdést, azok a „normálisok”, akik adott életkorra párkapcsolatban élnek, jobb eséllyel fognak később elválni, vagy szakítani, mint, hogy együtt maradnak és, még ha így is tesznek, akkor sincs garancia rá, hogy boldogok lesznek. És akkor még nem is említettem a rengeteg megcsalást – amit nyilván egy újabb ismerkedés előz meg, csak hogy a témánál maradjunk. Szóval mindezek alapján nekem erősen úgy tűnik, hogy ez a „minden normális elkelt, én meg kint rekedtem a párkapcsolatban élők klubjából és ezért már mindig egyedül maradok” érvelés minimum erősen sántít.

Ha máshonnan közelítjük meg a témát, miért gondolja bárki, hogy csak ő szakított/őt hagyták el/ő özvegyült meg a „normálisok” közül, és miért lenne minden más egyedülálló olyan, aki senkinek sem kellett soha, mivel selejtes? Tapasztalataim szerint, aki látszólag egyedül van, az sok esetben valaki szeretője. Más esetekben az előző kapcsolata gyászán nincs túl. Vagy a haragját őrizgeti, vagy a fájdalmába burkolózik, vagy a félelmei bénítják egy újabb csalódástól, vagyis el van akadva, de ettől még normális! Csak nem látja a kiutat a helyzetéből.

Mondhatnánk, hogy ezek az emberek igen gyakran negatív énképpel élnek, magukat leértékelik és nem szeretik, de ebben lenne egy nagy adag hamisság. Nem azért, mintha az előbbiek ne lennének igazak sok egyedülállóra, hanem azért, mert ezek igazak sok párkapcsolatban élőre is. Hogy megnehezíti-e az ismerkedést a kisebbrendűségi érzés? Persze, ahogy az élet minden területét megnehezíti. Hogy érdemes-e ezen dolgozni? Naná, de attól függetlenül is, hogy párt szeretnénk találni. Lehet-e úgy is ismerkedni, hogy nem vagyok rendben magammal? Simán, a többség így csinálja és találnak párt. Olyan párt, aki hozzájuk hasonlóan nincs rendben önmagával, ami nem is túl meglepő: úgy tapasztalom ugyanis – és lehet, hogy ezt csak azért látom így, mert terapeuta vagyok –, hogy a társadalom jelentős része nincs rendben önmagával.

Végül, teszem fel a kérdést, miért lenne az baj, hogy az ismerkedni vágyók egy része futó kalandot, tartós szeretőt, vagy a hagyományosnál lazább kapcsolatot keres, mondjuk összeköltözés nélkül, monogámia nélkül, vagy tartós elköteleződés nélkül? Morálisan elítélhetjük persze, de a kérdésem arra vonatkozik, hogy Nekünk személy szerint ez miért baj? Mi a gond azzal, hogy vannak olyan, számunkra potenciálisan vonzó emberek, akiknek mi is potenciálisan vonzóak lehetünk, de aktuálisan mégsem egymást keressük? Vagy mi a gond azzal, ha valaki számunkra vonzó, de mi neki párként nem és fordítva? Mert ez a helyzet, ahogy az ismerkedés műfajában általában is, a legtöbb emberrel nem egymást keressük és ez teljesen rendben van így.

Mellesleg a párkapcsolat nem egy fekete-fehér műfaj. Gondolok itt arra, hogy gyakran a legvalószínűtlenebb körülmények között is egy pár lesz két emberből, máskor meg a legtisztább viszonyok között sem. Ha valakivel bármiféle kapcsolatba bonyolódunk, ott úgyis lesznek érzelmek is, meg kötődés is. Mert nem tudunk nem érezni és nem kötődni, mivel emberek vagyunk és mi így működünk.

„De mire érdemes akkor figyelni?” – szokták még kérdezni riporterek. Nos, leginkább ne hazudjunk. Lehetőleg másoknak se, de főleg saját magunknak ne. Mert az, hogy ismerkedni nehéz az egy hazugság. Hazugság, mert általánosításokból építkezik és semmivel nem visz minket előre. És mint minden hazugság, elfedi azokat az igazságokat, amikkel valamit lehetne kezdeni, ha rájuk mernénk nézni. A példánál maradva, ha azt gondoljuk, hogy ismerkedni nehéz, feltehetjük a kérdést, hogy nekünk személy szerint mi a nehéz benne. Ha elég őszinték vagyunk, akkor, ahogy erre fent is utaltam, vagy félelmekhez, vagy sértettségekhez, vagy mindkettőhöz jutunk végül. Mondjuk, félek, hogy nem kellenék senkinek, mert nem vagyok rendben a testemmel, nem vagyok tisztában a szexuális vágyaimmal, el is fojtom azokat – nem tudatosan – és nem tudom, ezen hogy változtathatnék. Vagy, még mindig dühös vagyok arra a fickóra/csajra, aki anno átvert/megcsalt/elhagyott, még mindig emlékszem, mennyire fájt akkor és nem akarom újraélni, a haragomat pedig kivetítem az összes többi férfira/nőre és mindet rossznak látom. Stb.

A jó hírem az, hogy ezekkel az érzésekkel és ezekkel az emlékekkel lehet mit kezdeni, ha máshogy nem, terápiásan! Abba, hogy ismerkedni nehéz, meg csak beletörődni lehet és belekeseredni. Nyilván ez utóbbit is szabad választani… csak szerintem nem érdemes.