Spanyolviasz

Általában nem szívesen reflektálok közvetlenül az aktuálpolitika eseményeire a blogon, de az október 2-ai népszavazás komolyan elgondolkodtatott. Elgondolkodtatott, mert olyan sok szinten szimbolikusnak érzem egymagában is.

Egyrészt egy olyan témával kapcsolatban szavazhattunk mi magyarok, ami jelenleg az egész Unión belül kérdés: „Hogyan kezeljük a migrációt?”. Vagy másképpen fogalmazva, elfogadjuk-e Angela Merkel nyitott kapuk elvét, vagy sem.

Bár nem magán a menekültválságon dőlt el a Brexit, de vastagon benne volt a brit kilépésben ez is. Ahogy hol burkoltan, hol nyíltabban benne van a német tartományi választásokban és benne lesz jövőre a francia és a német parlamenti választásokban, majd szép sorban a többi tagállam országgyűlési és helyhatósági választásaiban is, nem beszélve az uniós választásokról.

Ehhez képest mi, az Unió egyik legkisebb államának polgárai, nyíltan meg lettünk kérdezve – hogy hogyan és miről, arról majd később. Tehát egyfelől a referendum az Unió demokrácia deficitjének szimbóluma. A Brexit kapcsán sokszor elhangzott, hogy az EU a polgárok és a nemzeti kormányok és parlamentek „feje fölött” dönt bizonyos kérdésekben és ez a gyakorlat a migrációs krízis kapcsán többeknek egészen kézzelfoghatóvá vált.

Talán tévedek, de úgy hiszem, nem lenne ekkora ellenzéke a nyitott kapuk politikájának, ha folyt volna erről egy széleskörű társadalmi párbeszéd a szövetségen belül. Ha a döntéshozók szükségét érezték volna, hogy meghallgassák a polgárok gondolatait és érzéseit a témával kapcsolatban, ahelyett, hogy fölülről rájuk erőltetnek egy megoldást. Tehát amikor demokrácia deficitet említek, akkor részben a képviseleti demokráciák egyik általános válságtünetére, a részvételiség hiányára gondolok.

Másfelől az uniós országok közötti demokrácia deficit is igen megfoghatóvá vált, amikor Németország és Franciaország megpróbálta ráerőszakolni a befogadáspárti válságkezelést a többi tagországra, humanista elvekre és a dublini egyezményre hivatkozva. Azután, akik nem csak szóban, de tettekben is szembeszegültek az akaratukkal, azokat megkísérelték együttműködésre bírni, időnként az uniós kötelességekre hivatkozva, máskor a vezetőkkel tárgyalva, megint máskor pénzbüntetéssel, vagy a támogatások megvonásával fenyegetve.

Vagyis a menekültkérdés kapcsán szinte tapinthatóvá vált, hogy a szervezeten belül bizonyos országok egyenlőbbek a többieknél, ezért úgyis az lesz, amit ők akarnak. (Mellesleg az euroszkeptikusok jó része régóta érvel ezzel az EU ellen.)

Ráadásul az eddigi válságkezelés során az Unió viszonylag érzéketlen volt az egyes országok és régiók sajátosságaira is. Közép-Európa polgáraiban például elég keserű emlékek élnek arról, amikor egy „nagytestvér” – a cári Oroszország, a Habsburg Birodalom, a Török Birodalom, vagy a Szovjetunió – ráerőszakolja a térség népeire az akaratát, ahogy Trianon sem kedvezett a nemzetiségi és etnikai tolerancia és szolidaritás virágzásának, hogy a Holokauszt borzalmait már ne is említsem. Ilyen előzmények után a kvóta ötlete eleve erősen megosztóan hat mifelénk.

Azután, számomra igen szimbolikus, hogy a népszavazási kérdés, de az egész uniós válságkezelés is mennyire nem a menekültekről szól. Valójában ahelyett, hogy a témáról beszélgetnénk és érveket ütköztetnénk, csak annak kapcsán „politizálunk”, vagyis az EU-n belül egyfajta hatalmi harc bontakozik ki, a „centrum” és a „periféria” országai között. Hasonlóan ahhoz, ahogy a hazai ellenzék jó része és a kormánypártok egymásnak feszültek a kampányban. Mintha fontosabb lenne a megoldások megtalálásánál, hogy ki legyen hatalmon, hogy ki mondhassa meg, hogy milyen megoldások közül választhatunk.

Másrészről igen paradoxnak érzem, hogy miközben a referendum uniós szinten értelmezve a „több” demokrácia felé tett lépésnek is tűnhet, addig itthon sokkal inkább a demokrácia karikatúrája.

Karikatúra, mert miközben érvénytelen lett, a kormánypártok ezt figyelembe sem véve benyújtottak egy alkotmánymódosítást a népszavazás eredményére hivatkozva. De karikatúra azért is, mert az egyetlen valamirevaló ellenzéki kampányt egy vicc párt, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt tudta felmutatni, miközben a zöld párt és a radikális párt lényegében félreállt, míg az úgynevezett hagyományos baloldali szervezetek és szövetségeseik sokáig önmaguknak is ellentmondó nyilatkozatokba bonyolódtak, és csak igen nehezen tudták eldönteni, hogy mire is buzdítsák a támogatóikat. És ez nem vicc! Súllyal bíró ellenzék nélkül ugyanis nem beszélhetünk igazi demokráciáról, még ilyen kissé eltorzult, képviseleti értelemben sem.

Azután karikatúra volt maga a kérdés is. A referendumra vonatkozó szabályok kimondják, hogy egy népszavazási kérdésnek egyértelműnek és könnyen értelmezhetőnek kell lennie, ezzel szemben a megfogalmazás nyakatekertebb már aligha lehetett volna. És az értelmezésben nem segített sokat a kampány sem, ahol jóformán mindenki azt látott bele a referendumba, amit akart.

A kérdés benyújtói elsősorban nőket molesztáló migránsokat, mindenre elszánt terroristákat és a kultúránkat fenyegető muzulmán tömegeket vizionáltak, ha az igenek győzedelmeskednek. A baloldali ellenzék ehhez képest Huxittá nagyította a nem voksokat, vagy az Orbán-kormány értékelésének lehetőségét vélte felfedezni a referendumban.

Valójában a kérdés, szimbolikusan arra vonatkozott, hogy az Unió és egy tagállam vitás kérdése esetén az előbbi, vagy az utóbbi mondhatja-e ki a döntő szót. A téma a migráció volt és a brüsszeli kvóta javaslat, de a valódi kérdés jóval inkább egy elvről szólt: több uniót, vagy több nemzeti szuverenitást? Ez a kérdés pedig sokkal jobban feszíti az egész EU-t, mint a migrációs válság, és a válasz alapvetően fogja meghatározni a szervezet jövőjét, mert ettől függ, hogy milyen megoldásokban gondolkodhatunk majd.

Végezetül számomra szimbolikus a népszavazás eredménye is. Az a furcsa helyzet állt elő ugyanis, hogy valójában mindenki veszített, mégis, szinte az összes szereplő győztesnek hozta ki magát. A kormánypárt nem tudta megmozgatni, fanatizálni a társadalom akkora részét, hogy a szavazás érvényes legyen, így pedig hiába a nem szavazatok diadala, ez csupán pürrhoszi győzelem.

A Jobbik elől a Fidesz sokadik alkalommal lopta el a show-t, ami nem is véletlen. Miközben Nyugat-Európában az a trend, hogy a radikális pártok megerősödnek a tehetetlennek tűnő mérsékelt pártokkal szemben, addig itthon a kormánypárt radikalizálódik, a Jobbik pedig mérséklődni próbál, lassanként egy második Fidesszé válva.

A baloldali szervezetek mindenfélére buzdítottak, de leginkább az érvénytelen voksokat lehet valóban protest szavazatokként értékelni. E téren is főképp a már említett MKKP sikeréről beszélhetünk. Ez a referendum sokadszor mutatta meg, hogy az MSZP, a DK, és a kisebb szövetségeseik mennyire érdektelenek a társadalom széles tömegei számára. Végül ott az LMP, ami lényegében nem kampányolt.

A legnagyobb vesztes azonban talán a józan ész és a demokrácia. Az összeurópai radikalizáció ugyanis nemcsak a menekültválságot egyszerűsíti le a végtelenségig, de általában a közéleti kérdéseket is fehérre és feketére festi, a jó és a rossz küzdelmévé silányítva mindent. Nem nehéz észrevenni ebben a klasszikus háborús logikát. A fenyegetettségre hivatkozva azután lépésről lépésre lebontható a demokrácia összes intézménye, mondván, „A veszély óráiban cselekedni kell és nem beszélni!”. A felhatalmazási törvények, vagy a titkosszolgálatoknak adott nagyobb jogosítványok mintha egy az egyben lemásolnák azt, ami az USA-ban történt 9/11 után.

Zárásként hadd mondjam el, mindezeken túl, én mit láttam ebben a referendumban. Nekem október másodika egy nyugat ellenes népszavazás volt, ami nagyon beleillik az új hidegháború eseményei közé. Még úgy is, hogy nem volt érvényes, jól mutatja, hogy milyen sokan kiábrándultak a nyugati értékekből. Hogy az EU, körülményes működésével, óvatosabb külpolitikájával és gyengélkedő gazdasági teljesítményével szemben az erőt mutató putyini Oroszország, vagy a hatalmas Kína vonzóbb alternatívává tudott válni tömegek szemében.

Úgy vélem azonban, hogy sokan félreértik az eseményeket! Az Unió nem azért van válságban, mert túl demokratikus és ezért túl lassú – szemben a fenti államok gyorsabban reagáló autokratikus, vagy diktatórikus berendezkedésével –, hanem éppen amiatt, hogy nem elég demokratikus – lásd a bejegyzés első felét. Másrészt Oroszország és Kína is válságban van, csak ezt a válságot igyekeznek elfedni az új hidegháborúval, vagy a kozmetikázott gazdasági adatokkal.

Tehát az egész eddigi világrendünk jutott váláságba, nem csupán a nyugati modell! És a korábbi krízisek mindannyiszor megmutatták, hogy a „Nyugat”, demokratikusabb berendezkedésével sokkal rugalmasabb és sokkal inkább képes megújulni, mint a merev, autokratikus, vagy diktatórikus „Kelet”.

Ha meghalljuk, hogy fenntartható, szinte azonnal a környezetvédelemre és a klímaváltozásra asszociálunk. Megújuló energia, újrahasznosítás, aktivisták, tüntetések, bio-öko-etikus peace&love hippik, meg hasonlók jutnak az eszünkbe.

Ami az egyik fülnek harmónia a természettel az a másiknak zöld propaganda, ami egyeseknek füstölgő gyárkémény, az másoknak új munkahely, és így tovább. A fenntarthatóság politikai szlogenné vált, amivel képviselői helyeket lehet nyerni. Egy olyan brand, ami révén a piaci átlagár sokszorosáért el lehet adni termékeket. Ideológia, amivel bizonyos emberek rávehetők, hogy változtassanak az életmódjukon. Sőt, egy olyan fegyver, amivel egyes pénzügyi érdekcsoportok támadhatóak, miközben mások ugyanerre hivatkozva versenyelőnyhöz juthatnak a világpiacon.

Lassan 70 éve épül és izmosodik ez a nézetrendszer, a világ mégsem lett zöldebb hely, sőt, „feketébb”, mint az eszme születésekor volt. Ahogy a környezetvédelem divattá és marketing eszközzé silányult, úgy vesztette el jelentését a fogalom. Ehhez hasonlóan a fenntarthatóság is üres frázissá vált, amit unásig ismételgetünk. Rendre túl szűk értelemben használjuk, és – paradox módon – fenntarthatatlanul képviseljük. Ha az embert és a környezetet szembeállítjuk egymással és az „ember mentes természetet” igyekszünk megvédeni a technológiai civilizáció káros hatásaitól, úgy önmagunk ellen harcolunk. Jelenleg a zöld szervezetek sokszor éppen ezt teszik és nagyon érthető, ha ez sokaknak visszásnak, vagy akár mizantrópnak hat.

Ezzel szemben a fenntarthatóság új értelmet nyer, ha tágabban, az embert a környezet részének tekintve használjuk. Fenntartható egészség. Nem gyakran használt szókapcsolat, pedig a zöld-humanista felfogás alapja lehetne. A dolog lényege, hogy figyeljünk a testünk jelzéseire és vegyük észre, hogy semmiből ne legyen se túl sok, se túl kevés. Vagyis úgy éljünk, ahogy az tartósan elviselhető komolyabb megbetegedés nélkül.

Mondok egy példát! A napi 10-12 óra munka bárkit hamar kimerít, több év alatt pedig súlyos testi, lelki és viselkedéses tüneteket eredményez. Az állandó fáradtság és a túl sok stressz miatt romlik a koncentrációnk, egyre többet hibázunk és egyre keményebb erőfeszítésekre sarkalljuk magunkat, hogy e hibákat kijavítsuk. Így persze csökken az eredményességünk az élet minden területén és ezzel párhuzamosan fokozatosan elmaradnak a dicséretek, pozitív megerősítések is. Közben a szervezet dopamin és szerotonin háztartás megborul, ami minimum nyomott hangulatot eredményez. Ezt legegyszerűbben olyan örömöt okozó szerekkel kompenzálhatjuk, mint a gyorskaja, a csoki és más édességek, az alkohol, a nikotin, a koffein, vagy egyéb drogok. A másik lehetőség az olyan viselkedések tárháza, mint az impulzusvásárlás, a kényszeres testedzés, a szerencsejáték, a szex – lehetőleg idegenekkel, mondjuk egy prostituálttal –, stb.

Aztán egy idő után már nem tudunk aludni, csak altatóval, az emberi kapcsolatok idegesítő tehernek tűnnek, képtelenek vagyunk teljesíteni az ágyban és egyre többet betegeskedünk. A rossz táplálkozás miatt felszalad pár kiló és állandósulnak a gyomorproblémák, az alváshiánytól gyorsabban öregszik a bőrünk és az egyre erősebb smink is nehezen fedi el. Elmaradnak a hobbik és a barátok, lassan a családtagok is, beszűkül a tér és fényévekre van az áhított előléptetés a magasabb életszínvonallal. Helyette a fizetésünk nagyja elmegy a lakbérre, meg az ételre és még a kirúgás veszélye is folyton a fejünk felett lebeg.

Úgyhogy, amikor már a napi 16 óra munka sem elég az elvárt teljesítményhez, akkor pont leszarjuk (már elnézést a vulgaritásért), hogy a marhahús fogyasztás mennyivel dobja meg a károsanyag-kibocsátás mértékét, akárcsak a harmadik világ nyomorgó tömegeit, vagy az esőerdőkkel együtt elégetett orángutánokat, hogy pálmaolaj ültetvények kerüljenek az élőhelyük helyére.

Apropó, ebből a pálmaolajból készül a tisztálkodó szereink, smink cuccaink és ételeink jelentős része. Ha pedig nem vagyunk úgy kiégve, mint a fenti példában, akkor akár vehetjük is a fáradtságot, hogy egyenként végigbogarásszuk minden csomagolás oldalán az összetevők listáját, hogy tartalmaz-e pálmaolajat, mondván, nem támogatunk olyan céget, ami öli az orángutánokat és pusztítja az esőerdőket. Aztán büszkén megveregethetjük a vállunkat, hogy mi tudatos vásárlók vagyunk. Csakhogy az összes többi összetevőt is előállítják valakik valahogy, és rendesen fogalmunk sincs, hogy milyen környezetrombolás és mely állatfajok veszélyeztetése révén.

Ha belegondolunk, talán még ennél is ijesztőbb, hogy arról sincs tudomásunk, hogy egyáltalán mik ezek az összetevők és mit csinálnak a testünkkel. Vakon megbízunk a gyártókban és a fogyasztóvédelemben, miközben a gyógyszerektől a cigiken át az üdítőkig számtalan példát láthatunk arra, hogy káros, rákot, vagy egyéb megbetegedést okozó anyagok egész sorát etetik és itatják meg velünk. Ezzel el is érkeztünk a fenntartható termelés, a fenntartható gazdaság fogalmához.

Miközben a szlogenek szintjén jóformán minden cég nagyon zöld, a gyakorlatban a profitmaximalizálás mégis fölülír mindenféle környezetvédelmi szempontot. Nem divatos dolog kimondani, hogy a szabad piac nem fenntartható, hanem épp ellenkezőleg, a problémák egyik forrása. A túlfogyasztás és túltermelés, ami a fogyasztói társadalom és a piacgazdaság alapja, szintén nem összeegyeztethető a környezettudatossággal, ahogy a folyamatos növekedési kényszer mögött megbúvó, inflálódó pénz sem az.

A zöld és egészséges (vagy annak mondott) termékek olyan drágák, hogy praktikusan a környezetvédelem a társadalom szintjén csupán a közép és a felső rétegek hobbija, nem az egész közösség sajátja. Az az árazási gyakorlat és azok az adórendszerek, amik ezt az állapotot előidézik, megint nem fenntarthatók.

Az érem másik oldala a fenntartható oktatás. Demokráciákban az iskola egyik feladata a tudatos állampolgárok képzése volna, de a fent említett étel és kozmetikum összetevőkről, vagy azok előállításának módjáról nem tanítanak semmit. Lényegében nem tudjuk, hogy mi a jólét ára. Ezzel párhuzamosan azt sem tanuljuk meg, hogy mit is kezdjünk azzal a rengeteg ingerrel, ami ma egy átlagos nyugati embert nap mint nap ér. Vagy, miként alkalmazkodjunk ahhoz a helyzethez, hogy túl sok ismeretlen emberrel élünk együtt összezsúfolódva, de egymástól elszigetelődve a nagyvárosokban. Közben a technológiai fejlődés üteme révén egyre-másra tűnnek el a szüleink és nagyszüleink szakmái, helyette új állások támasztanak újfajta elvárásokat, a gazdaság növekedési kényszerének melléktermékeként folyamatos képzési és továbbképzési lázba kergetve a népességet. Megszűnt a stabilitás, amitől szorongóvá vált és fél az egész fejlett világ. Már csak néhány évre választunk szakmát, de párt is. A munkaerőpiac „dinamikus változásaival”, vagy a széthulló családokkal pedig az iskolarendszer megint csak nem igazán tud mit kezdeni.

Annál inkább nevel viszont a média. Hatására távoli események miatt aggódhatunk, míg a lakókörnyezetünkkel sokszor nem is törődünk. A fenti, rohanó életvitelt normálisnak, sőt, kívánatosnak festi le. Miközben „szórakoztat és tájékoztat”, megállás nélkül fogyasztásra buzdít a filmek termékelhelyezéseitől, a fizetett PR cikkeken át, a weblapokon mindenhonnan előugró hirdetésekig, magazinok mellé csomagolt termékmintákig és kedvezménykuponokig. Ezzel szemben egy fenntartható média a fenntartható oktatás koncepciójának fontos, meghatározó eleme lehetne, amit az ügy mellett elkötelezett cégek és kormányok együttesen működtetnének.

A technológiai fejlődés azonban nem csak felgyorsítja a világot, de el is szigeteli egymástól az elitet és a tömegeket. A viharos sebességgel fejlődő robotika, nanotechnológia és mesterséges intelligencia kutatás együtt egy olyan jövőt ígér, ahol a tehetőseknek már el sem kell hagyniuk az otthonukat, hisz mindent megoldhatnak a világ problémáitól biztonságos távolságban, bezárkózva, másokkal ténylegesen nem érintkezve. A jelenséget napjainkban is megfigyelhetjük, ahogy a számítógépünkbe, okos-eszközeinkbe és önvezető autóinkba bújva egyre inkább egyfajta digitális remeteségben élünk. Ami persze érthető válasz a nagyvárosi életforma már említett problémájára, hogy túl sok ismeretlen emberrel vagyunk összezárva, akik akár veszélyesek is lehetnek ránk nézve. Ez a tendencia a dél-afrikai Apartheid rendszer gyakorlatára emlékeztet engem, ahol bizonyos városrészekbe csak a fehéreknek volt bejárásuk, most viszont nem a rassz, hanem a vagyon alapján szigetelhetik el önmagukat bizonyos emberek.

Ez a fajta pénzügyi és technológiai szakadék annyira különféle élethelyzetekben nyilvánulhat meg, hogy akár egyetlen generáción belül is kölcsönösen fölfoghatatlan különbségekhez vezethet. Míg egy átlagos budapesti tini okos kütyükről álmodik, addig egy zsákfalu fiataljai sokszor egy jó vacsoráról és az elköltözésről. Ugyanez a jelenség nagyban, a fejlett és a fejlődő világ viszonylatában is megfigyelhető és napjaink népvándorlásában is lényeges szerepet játszik. Ahogy a vidékről Pestre, vagy Londonba költözőt is egy jobb élet vágya hajtja, úgy a ma migránsnak nevezett emberek jó része sem csak a háborúk elől menekül nyugatra.

A fenntartható társadalom, a fenntarthatóság egy újabb arca, ami arra mutat rá, hogy a jelenlegi, mértéktelen vagyonkoncentráció nem folytatható a végtelenségig, mert társadalmi feszültségeket, népmozgásokat és forradalmakat szül már középtávon is. De a társadalmi fenntarthatóság fontos eleme a népességszám is. Az a társadalom, ami csak a környezeti források kimerítése árán tudja magát etetni és itatni, az nem fenntartható, vagyis túlnépesedett. Ma furcsa, groteszk paradoxon, hogy miközben túl sok ember él a bolygón, addig az orvostudomány a halál ellen küzd az élet megnyújtásáért – legtöbbször tekintet nélkül az életminőségre. Ezzel vissza is kanyarodtunk a fenntartható egészség kérdéséhez, csak most egy másfajta szempontból.

Végül a fenntarthatóságról beszélhetünk politikai rendszerek vonatkozásában is. A diktatúrák, még ha jó szándékú és jó képességű vezető alatt működnek is, nem fenntarthatóak, mert legkésőbb az utódlás kérdésénél rendre válságba torkollnak – lásd, mondjuk Mátyás király példáját. És ha ebbe nem is buknak rögtön bele, akkor is rendre komolyan megsínylik az átmenetet – újabb példa a Szovjetunió története.

A demokrácia fenntarthatóságának korlátja szintén abban áll, mikor egy túl szűk csoport kezébe túl sok hatalom kerül. Ekkor ugyanis a vezetés már csak egy meghatározott kisebbséget, bizonyos lobbi csoportokat képvisel, míg a többség akaratát valójában figyelmen kívül hagyja. A rendszer ilyenkor, technikai értelemben megszűnik demokrácia lenni. Ennek egy speciális esete a kisebbségek kérdése, mint, mondjuk Baszkföld, vagy Székelyföld autonómiája, mikor a magát máskor toleránsnak és demokratikusnak mutató hatalom egy kisebbség önkormányzatiságért folytatott harcát, vagy akár függetlenedési törekvéseit, diktatúrát idéző kényszerintézkedésekkel megakadályozza. Mind a diktatúra, mind a demokrácia válsága hosszabb távon a társadalmi feszültségek növekedésével jár és idővel rendszerváltást kényszerít ki.

A fenntarthatóság, általános fogalomként tehát azt jelenti, hogy valami tartósan, alapvető változtatások nélkül működtethető. Ezzel szemben napjaink megoldásaival csupán évekre, de maximum évtizedekre tervezünk, hisz a szorongó, félelemben élő személy figyelme mindig beszűkül a jelenre, a problémára, miközben a jövő, a perspektíva eltűnik. Ezt az állapotot más szóval krízisnek is szokás nevezni és, mint minden krízisből, ebből is csak úgy juthatunk ki, ha egyet hátralépünk és nem a pillanatnyi gondokra keresünk kapkodó megoldást, hanem a rendszer toldozgatása-foldozgatása helyett mérlegre merjük tenni a társadalmunk alapigazságait is, semmit nem tekintünk magától értetődőnek azért, mert korábban csak egyféleképp csináltuk.

Ebben a bejegyzésben próbáltam átfogóan bemutatni, hogy milyen sok módon és szinten alakítjuk a „fenntarthatóságot fenntarthatatlanná”. Ez a sok mód és szint pedig mind összefügg egymással és kölcsönösen hatnak a többire. Ha bármelyikben változás történik, az megváltoztatja az egész rendszert. Így tehát mindannyian megtalálhatjuk azokat a módokat és szinteket, ahol nem kell másokra várnunk, mert mi magunk változtathatunk…

A közelmúltban Nagy-Britannia úgy döntött, hogy elhagyja az Európai Uniót. Sokan sokféleképp magyarázzák a jelenség okait az Unió körülményes és nehezen érthető működésétől a menekültválsággal kapcsolatos közös álláspont hiányáig. A magam részéről mindössze egyetlen dolgot mernék teljes bizonyossággal kijelenteni: a Brexit rámutat a közös, uniós identitás hiányára.

Ha egyik nap, mondjuk Bács-Kiskun megye úgy döntene, hogy népszavazást ír ki a Magyarországtól való elszakadásról, óriási felháborodás és értetlenség fogadná a döntést. Még fantázia szintjén is hihetetlennek tűnik a dolog, míg a britek kilépését, ha sokaknak nem is tetszik, általában érthetőnek tartjuk. Pedig logikailag a Brexit sem más: egy kisebb területi egység kiválik a nagyobb szervezetből. Ami miatt számunkra mégsem analóg Bács-Kiskun megye elképzelt szeparatista törekvése és a brit elszakadás, az annak a, talán nem is tudatos, felismerése, hogy a két esetben eltérő módon jelenik meg a csoportidentitás.

Míg az EU polgárának lenni egyelőre inkább csak valami elvont, ködös dolgot jelent, addig az, ha valaki magyarnak vallja magát, nem igényel különösebb magyarázatot – legalábbis a hétköznapi gondolkodás szintjén. Ha az Unió valamiben kudarcot vallott, akkor az a közös, uniós csoportidentitás kialakítása.

De ebben a bejegyzésben nem elsősorban a Brexitről szeretnék írni. Sokkal hétköznapibb helyzetekben is tetten érhető a csoportidentitás jelentősége. Képzeljük el, hogy egy nagyvárosban utazunk a villamoson, mikor arra leszünk figyelmesek, hogy az egyik megállóban egy babakocsit toló hölgy szeretne felszállni. Ilyenkor az illem azt kívánná, hogy ahányan csak észrevesszük, a segítségére siessünk, sokszor mégsem ez történik.

Ennek főként az az oka, hogy az utazóközönséggel nem alkotunk egy közös csoportot, hiányzik a közösségi tudat. Ha segítek, a hölgy hálás lesz és néhányan elismerően néznek rám, míg ha látványosan nem, többen esetleg rosszalló, vagy megvető pillantásokkal illetnek, de ahogy leszállok, a társas helyzet megszűnik létezni. Jó eséllyel sem a hölggyel, sem a többi utassal nem találkozom soha többé, így végső soron mindegy, hogy mit teszek.

Ha a családomban, vagy a baráti társaságomban erős az illemtudó viselkedés értéke, akkor feltehetően segítek, de ez a segítség nem elsősorban a babakocsis hölgynek szól majd, hanem annak a közösségnek, aminek a tagja vagyok és amelyben fontos az illem tisztelete, a rászoruló idegenek segítése. Mert a felszállni készülő nő és a többi utas is számomra csupán idegenek és ez a csoportidentitás lényege. Akikkel közös identitást vallunk, azokat „barátoknak” tartjuk, míg a többiek idegenek, akiket semlegesnek, vagy akár ellenségnek is tekinthetünk. Valójában nem tudjuk eldönteni, hogy veszélyt jelentenek-e ránk nézve, vagy épp potenciális segítőtársak, így a feléjük megelőlegezett bizalom/idegenkedés egy biankó csekk, de erről majd később.

Ha nem követjük a csoportban megkövetelt normát, akkor a csoport megbüntet, de a villamos utazóközönsége nem tud bennünket érdemben szankcionálni. Egy utastárs szúrós pillantását könnyedén elintézhetjük egy vállrándítással, míg ha édesanyánk néz ugyanígy, jó eséllyel bűntudatot érzünk és igyekszünk mielőbb jóvátenni a „rosszcselekedetet”. Egyebek mellett azért, mert míg édesanyánkkal hosszú közös múltunk van és várhatóan közös jövőnk is lesz, addig az utastárs csak arra a pár röpke percre része az életünknek, amíg együtt utazunk. Tehát a csoport, melynek tagjai vagyunk, másként jutalmazhat és büntethet, mint az idegenek, így másképp is hat a viselkedésünkre.

A jutalmazás és büntetés normái, illetve az elvárt és elutasított viselkedésformák listája a szokásainkban és hagyományainkban jelenik meg a hétköznapok szintjén. További kapcsot jelent egy csoporton belül a közös nyelv, mely talán a legerősebb identitásképző tényező. Minden családnak megvannak a saját használatú szavai és kifejezései, de ez az egyik legfontosabb alapja a nemzeti identitásnak is. Végül a közös célok és a közös ellenségek tudják még egységbe kovácsolni az embereket, gyakorta azonban csak ideiglenes szövetségek létrehozásához elegendők.

Ha egy pillanatra visszakanyarodunk a Brexithez és ebből a szempontból nézzük a kérdést, világossá válik, miért nem tudott mindeddig kialakulni az Unión belüli közös identitás. Az EU-nak nincs közös nyelve, a közös történet pedig legalább annyira szétválasztja az egyes nemzetek polgárait, mint amennyire össze is köt bennünket. Az euró bevezetése és a jogharmonizáció a közös szokások és hagyományok megteremtésére tett kísérletek, azonban éppen az Egyesült Királyság volt az, ami az előbbiből sohasem kért, a jogrendszer változása pedig túl elvont és távoli, hogy azonnali, érzékelhető hatása legyen a mindennapokra.

Az Uniót eleve közös célok hívták életre, mint Európa világpiaci pozíciójának megerősítése, vagy a hosszantartó európai béke garantálása. A béke azonban csak annak érték igazán, aki ismeri a háborút és nem a békét tartja természetesnek, míg a világpiaci helyzet valójában csak az elit számára megfogható és érzékelhető dolog, a közép és alsóbb rétegek számára nem.

Kína, Oroszország, az USA, Japán, vagy akár a feltörekvő országok Európa gazdasági és politikai versenytársai, ha tetszik ellenfelei – közös „ellenségek” –, de épp az előbb elmondottak miatt az átlagember számára kevéssé érezhető mindez. A GDP növekedésén főként a már eleve tehetősek nyernek, a csökkenésén pedig inkább ők veszítenek, a hétköznapok szintjére nem mindig könnyű lefordítani az ilyen változásokat. Sőt, az összgazdaság számára pozitív trendek nem is mindenkit érintenek pozitívan. Ha, mondjuk sok külföldi jár ide bulizni, az jó a vendéglátóiparnak, de a szórakozással járó zaj és szemét zavarhatja az ott lakókat, a pénzesebb turisták felverhetik a szálláshelyek árait, aminek megint csak a helyiek isszák meg a levét, és így tovább.

Az emberiség 100.000 éves történetének 99%-ában a többség 100-150 fős kisközösségekben élt. A társadalomtudósok között pedig nagy az egyetértés abban, hogy ez az a csoportméret, amit az egyén még könnyedén képes mentálisan kezelni. Ha ennél lényegesen több ember alkot lakóközösséget, az megemeli a tagok szorongásszintjét, hisz már nem ismernek maguk körül mindenkit – nem tudni, ki barát és ki ellenség – és az összetartó kisközösség helyett idegenek véletlenszerű együttéléséről beszélhetünk. Mára a bolygó jelentős részén ez az elidegenedett életforma vált uralkodóvá, amit a hétköznapi nyelvben nagyvárosi létnek nevezünk.

Elméletben az is lehetséges lenne, hogy egy nagyvároson belül a lakóközösségek valódi közösségekké szerveződnek, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ennél jóval jellemzőbb a bezárkózás és a szomszédokkal szembeni távolságtartás. Ami, véleményem szerint, könnyen meg is érthető, ha tudjuk, hogy a társadalmi mobilitás óriási mértékben megnőtt az ipari forradalom hajnala óta, vagyis könnyű elköltözni egy közösségből és beköltözni egy másikba – az új szomszédok pedig ugyanúgy idegenek, mint egy járókelő az utcán, lehetnek barátságosak, de ellenségesek is.

Míg egykor, akár évszázadokon át ugyanabban a faluban élt egy család minden őse, addig ma egy átlag városi ember kb. 5-10 alkalommal költözik élete során. Nem ritkán olyan lakóhelyre, ami maga sem idősebb néhány évnél, vagy évtizednél – tehát nincsenek helyi szokások, hagyományok és nincs összeszokott lakóközösség sem.

Másrészt, gondoljunk az olyan túlzsúfolt lakhatási formákra, mint a panelház, vagy a felhőkarcoló, ahol több ezren zsúfolódnak össze egyetlen épületen belül – túl nagy a csoportméret –, így esélyük sincs megismerni az összes szomszédot. Tehát annak, hogy a lakóközösség egy valódi, összetartó kisközösséggé szerveződjön, sokszor eleve nem adottak a feltételei.

A másik, ehhez hasonló kisközösségi szintet a korabeli városokban a szakmai érdekvédelmi szervezethez, vagyis a céhhez tartozás jelentette. Így a városi polgárok jelentős része egy ilyesfajta szolidaritást is megtapasztalhatott – arról nem is beszélve, hogy egy-egy kerület lélekszáma sokszor nem haladta meg a már említett néhány száz fős méretet, ki/beköltözni sem volt olyan egyszerű, így kézzel foghatóan megvolt a lakóközösségi szintű csoportidentitás is.

Végül az azonos hitközséghez tartozás tudott csoportformáló erőként hatni, olyannyira, hogy ez akár az eltérő társadalmi rétegek közt is kapcsot képezhetett, ha a misén a földesúr és a jobbágy is ugyanabban a templomban imádkozott.

Mára a kisközösségi szint a család és a baráti kör méretére zsugorodott, tehát gyakorlatilag hiányzik – így a gyakori egyedüllét és elidegenedettség érzés, amiről sok városi polgár beszámol, nagyon reális. Legtöbben nem valódi közösséggé összeállt lakóközösségekben élünk. A munkahelyeken erősen visszaszorult a szakmai érdekvédelmi önszerveződés, illetve a szakszervezetek sokszor politikai tényezőként túl nagyra nőttek, hogy a kisközösségi identitásnak megágyazhassanak. A hitközségek jelentősége és mérete pedig olyannyira összezsugorodott, hogy a többség számára nem jelenik meg alternatívaként.

Megjelennek ehelyett a divatirányzatok diktálta pillanatnyi kategóriák, amik az öltözködés, az ízlés és a viselkedés mentén kínálnak egyfajta „közösséget” a többi szubkultúrába tartozóval. Azonban itt sem jelenhet meg a valódi közösségi identitás, hisz közel sem ismerhetek minden rockert, juppit, vagy épp vegánt, tehát túl nagy kategóriáról beszélünk. Ugyanígy túl tág kategória az is, ha azt mondom, óbudai vagyok, vagy ha magyarnak vallom magam. A futball EB kapcsán sokunk átélhetett valamiféle valódi közösségi élményt magyarként, de a hétköznapokban ez nem jelenik meg, ahogy az Óbuda Napja nevű rendezvény is hozhat egyfajta összetartozás érzést a terület lakói közt, de ez sem terjed tovább az esti koncert végénél.

Ezzel szemben a fociultrák csapata, a városi bandák, a motoros klubok, a skinheadek, a terrorszervezetek, vagy sok esetben a helyi maffia valódi kisközösséggé szerveződnek, ahogy a hadsereg és a rendőrség tartósan együtt szolgáló alakulatai, a sportklubok és hobbi szervezetek tagsága, vagy az iskolai osztályok is. Ha nincs versengés egy munkahelyen, akár még a kollégák közt is megjelenhet a közös csoportidentitás. Az utóbbi, elfogadottabb, illetve legális csoportok tagjai azonban jellemzően csak meghatározott időre alkotnak közösséget, ami a csoportcél elérése után megszűnik és, hacsak nem váltak valódi „bajtársakká”, esetleg barátokká, ez az identitásérzés is véget ér a csoporttal együtt.

A másik oldalról az előbb felsorolt, törvényen kívüli, vagy a többség által elítélt szervezetekből nem lehet könnyedén kilépni, ahogy bekerülni sem egyszerű, így a csoportidentitás is erősebb ezekben. Sokaknak talán nem tetszik a létezésük, de nagyon is érhető: ha az embernek azt a természetes igényét, hogy egy csoporthoz tartozzon, a többségi társadalom „legális” formában nem elégíti ki, sőt, valamire hivatkozva még ki is közösíti/diszkriminálja, akkor mindig is lesznek olyanok, akik más lehetőségek felé fordulnak.

Innen is magyarázható, hogy a közelmúltban francia, német, belga, amerikai, vagy épp brit állampolgárok miért támadtak terroristaként a honfitársaikra: a dzsihadista identitás erősebb volt bennük, mint a nemzeti – ami talán ki sem alakult a perifériára szorultság miatt. Ezeknek a terrorcselekményeknek pedig súlyos áruk van, mert a már említett barát-ellenség dilemmát teszik nagyon is kézzelfoghatóvá. Azt, hogy valójában nem tudhatjuk, hogy a villamosan az utastársak a következő pillanatban fölsegítenek-e, ha elbotlunk, vagy baltával rontanak ránk minden látható ok nélkül. Ez a bizonytalanság végső soron az egymás felé érzett bizalmat kezdi ki, és a bizalom elvesztésével csökken a társadalmi kohézió, a szolidaritás egymás felé, vagyis a társadalom összetartó ereje.

Erről nekünk, magyaroknak, terrorcselekmények nélkül is van saját tapasztalatunk: a szovjet megszállás idején, az államszocialista diktatúrában nem tudhattuk, hogy ki ír rólunk jelentést és ki igaz barát – ahogyan a rövidke nyilas uralom, vagy korábban a Kun Béla féle vörös terror idején sem. Ha valami, hát ez a gyakorlat tökéletesen alkalmas arra, hogy kisközösségi szinten a csoportképződést aláássa a bizalmi viszonyok megmérgezésén keresztül.

Nem véletlen, hogy rendre a társadalmi kohézió folyamatos csökkenését mutatták ki Kopp Máriáék kutatásai a rendszerváltás után is, hisz nem volt felelősségre vonás, máig nem nyilvánosak az ügynökakták – leegyszerűsítve még most sem tudhatjuk ki barát és ki ellenség. Meggyőződésem, hogy a történelmi tragédiák mellett a híres magyar elégedetlenség és pesszimizmus gyökere is innen, a társadalmi kohézió folyamatos csökkenéséből fakad.

Ha most visszatérünk a nagyvárosi létből fakadó barát-ellenség dilemmához, a tolerancia és az idegengyűlölet is új megvilágításba kerül. A mai, hivatalos kánon szerint az elfogadó attitűd a normális, míg a kirekesztő viselkedés és eszmék nem kívánatosak. Ugyanakkor, ha mélyen belegondolunk, mind a tolerancia, mind a xenofóbia gyökere ugyanaz: az általánosítás. Általában szoktuk elfogadni, vagy elutasítani a melegeket, a romákat, a muzulmánokat, stb., miközben mindegyik kategórián belül találunk segítőkész, de ellenséges személyeket is. Ezt az ellentmondást pedig mindkét tábor úgy oldja föl, hogy a „gonosztevők”/”rendesek” csak kakukktojások, de a csoport többi tagja mind egyforma. Az ismeretlen, arctalan idegeneket pedig igen könnyű összemosni egy masszává, miközben a gyakorlat azt mutatja, hogy valójában csak azt a pár „kakukktojást” ismerjük személyesen, ezért is látjuk őket „másmilyennek”, mint a fejünkben élő sztereotip kép.

Ahelyett azonban, hogy ezekből az emberi találkozásokból felismernénk, hogy a másik szexuális, etnikai, vagy vallási hovatartozása teljesen irreleváns a személy megítélésében, tévesen őt a kivételek közé soroljuk. Míg, ha mondjuk azt halljuk, hogy egy cigány lop, akkor megerősítve érezzük a róluk kialakult képet, miközben elfelejtjük, hogy a tolvajt egyáltalán nem ismerjük és így nem is érthetjük meg a cselekedete okát – hogy nem azért lop, mert cigány, hanem mert alulszocializált, vagy szegény, vagy mert ezt a mintát látta a családban, esetleg a családja éhezik, talán kleptomániás, vagy mindezek együtt, stb.

Az általánosítás, hogy másokat csoportokba sorolunk, nem csak a világban való eligazodást egyszerűsíti le, de meg is nyugtat, mondván, tudjuk, kihez hogyan viszonyuljunk. A valóság viszont ennél sokkal ijesztőbb: a körülöttünk élő idegenek sokaságáról semmit sem tudunk és a rasszra, öltözködésre, vallásra és nemzetiségre vonatkozó hiedelmeink fabatkát sem érnek annak bejóslásában, hogy a másik „barát-e, vagy ellenség”. Így tehát az idegenekkel szembeni tartózkodás, és a barátságos odafordulás is reális érzések, de, ahogy fentebb utaltam rá, mindkettő biankó csekk. A legjobban abból jósolhatjuk meg, hogy hogyan fognak velünk viselkedni, hogy mi hogyan viszonyulunk a többi emberhez.

Számomra érdekes, hogy az egyszerű emberekhez hasonlóan az átfogó társadalomszemléletek és ideológiák is általánosítnak. A nyugati világban a 19. század második felétől két meghatározó megközelítés szerint szokták leírni a társadalmat: a nemzet, vagy az osztály felfogás alapján. A nemzet olyan kulturális közösségnek feltételezi a polgárok összességét, amely egységes csoportot alkot. Ám egészen mást jelent magyarnak lenni a Rózsadomb tetején és mást egy zsákfaluban. A Karl Marx-féle osztálytársadalom ezzel szemben vagyoni és jogi alapon elkülönülő csoportokat feltételez, melyek átívelnek a nemzetállamok határain, nemzetköziek. Azonban az iménti példához hasonlóan teljesen más nyomorban élni egy kisközségben, mint a főváros valamelyik kerületében és még inkább más egy Riói favelában, vagy az ostromlott Aleppóban.

E két koncepció látszólag kizárja egymást, valójában azonban az egyik a másikat kiegészíti: a társadalom egyszerre nagyon rétegzett, mégis, a bajban, vagy közös célokért összetartó, nagyobb összefogásra, vagy közös ünneplésre is képes. Ez a kettősség pedig együtt adja a modern kori képviseletit demokráciák legnagyobb buktatóját: szinte lehetetlen az egész társadalmat képviselni. Ha egy politikus a munkájával az egész magyarságnak szeretne jót tenni akkor ehhez minden szub- és mikrokultúra képviselőjével egyeztetnie kellene, hogy aztán sok körültekintéssel alkothassa meg a minden álláspontot figyelembe vevő törvénytervezeteit. De, még ha a politikusban van is ilyen szándék, az azonos réteghelyzetű emberek – a már említett nagyvárosi bezárkózás problematika miatt – többnyire nem alkotnak kisközösségeket, amelyeken keresztül az érdekeiket képviselhetnék, vagyis igen hiányos hazánkban a civil szektor és emiatt igen foghíjas a valódi önkormányzatiság is. Így pedig politikusunknak egyenként meg kellene kérdeznie mindenkit, ami már egy ilyen kicsi, kb. 10 milliós országban is logisztikailag lehetetlen. Vagyis a kisközösségek hiánya a társadalom összetartó erejének csökkenésén túl a részvételi demokráciára való áttérést is lehetetlenné teszi.

Legvégül az újabb keletű, gender alapú össztársadalmi elképzelések sem kevésbé általánosítóak, mint a hagyományos politikai ideológiák. A nőkről és férfiakról általánosságban beszélni ugyanúgy értelmetlen, mint románokról, Y generációról, vagy szőkékről. Az embereket személyenként meg lehet érteni, de általában a nőket és férfiakat nem.

Világunkban a pénzhez, a vagyonhoz hasonlóan a teljesítmény és a siker is ritkán megkérdőjelezett ideálok. Ha végignézünk azokon, akiket ma a társadalmunk „sztárol”, akkor legnagyobb részt kontinens-, világ- és olimpiai bajnokokkal, topmodellekkel, vagy épp Oscar-, Grammy- és Nobel-díjasokkal találkozunk. Közös bennük, hogy óriási, szinte ember feletti teljesítmény áll eme elismerések mögött.

Az ilyesfajta teljesítményt normálisnak, sőt, példaértékűnek tartjuk, amit a díjak még igazolnak is. Gyermekeink számára követendő, pozitív idoloknak gondoljuk e hírességeket. Abban azonban már ritkábban mélyedünk el, hogy mi az ára ennek a sikernek.

Egyfelől aki ma világszínvonalon űz teljesítménysportot, az kötelezően doppingol. Egyszerűen azért, mert a jelenlegi rekordokat szerek nélkül az emberi test képtelen lenne elérni – nemhogy megdönteni. A sportból adódó maradandó sérüléseken és testi deformációkon túl ez egy olyan tabu, amiről nem illik beszélni. (Azok a sportolók, akik doppingvétség miatt fennakadnak egy szűrésen, politikai döntés áldozatai, nem pedig véletlenül „buknak le”, hisz az embertelen rekordok kergetése mindenkit rákényszerít a szerhasználatra.) Vagyis az élsportolók föláldozzák az egészségüket, és ha gyermeket vállalnak, miközben doppingolnak, még az ő egészségét is veszélyeztetik. Itt jön a következő áldozat, amit a teljesítmény érdekében sokan meghoznak: le kell mondani a magánéletről. Ez a sportolók esetében sokszor szó szerint értendő, hisz az edzések mellett gyakran nincs idő egy társkapcsolatra, nemhogy a szülőségre – olykor a barátokra és a családra is alig.

Másfelől a modell és művészvilág életvitele szintén nem kedvez az intimitásnak és adott esetben nem is az időnyomás miatt: a hírnév megöli a magánszférát. A túlpörgetett turnékat, az egy szerep kedvéért vállalt látványos fogyásokat, hízásokat és egyéb külső változtatásokat lelkileg kevesen bírják tartósan elviselni. Ilyenkor jönnek a képbe itt is a különféle szerek, mint a sztárvilág „doppingja”.

Vagyis azt mondhatjuk, hogy a jelen társadalomból csak egészségtelenül magas erőfeszítések árán lehet kitűnni, és mi ezt tartjuk normálisnak, követendőnek. A másik oldalról ez a fajta siker be is szűkít. Hisz ha végignézünk azokon az embereken, akik e díjak és érmek mögött állnak, legtöbbször olyan férfiakat és nőket látunk, akik csupán egyetlen dologhoz értenek, és akár még hobbi szinten sincs jelen semmi más az életükben – mivel arra sem jut idő.

Ez az ideál éles ellentétben áll az antik világ eszményével, a polihisztorral. A különbség pedig jól érzékelhetően megjelenik az egész társadalomban is. Amíg az ókori ember sokrétű műveltségre törekedett, a középkori pedig annyi mindenhez értett, hogy segítség nélkül fönn tudta tartani magát, addig az ipari forradalom óta elkezdtünk specializálódni. Ez azt jelenti, hogy minden korábbinál nagyobb mértékben egymásra, egymás munkájára vagyunk utalva.

Mára a városi – de sokszor a vidéki ember is – nomád értelemben életképtelen. Ha nem nyit ki a bolt és leállnak a közművek, nem tudjuk, mihez kezdjünk. Közben a megélhetéshez szükséges pénz előteremtése (világszinten) a többségnek olyan sok idejébe kerül, hogy – a sztárokhoz hasonlóan – más már nem fér bele az életükbe. Vagy ha időben bele is férne, akkor meg nem keresnek eleget ahhoz, hogy megengedhessék maguknak.

Sokak számára ez a következő, feloldhatatlan paradoxonként jelenik meg: „Vagy rengeteget dolgozom, hogy legyen pénzem tárgyakra és programokra, amiket nincs időm kiélvezni, vagy nem lesz elég pénzem ahhoz, hogy a szabadidőmben programokra fizessek be, és tárgyakat vásároljak.” (E dilemma feloldása az, ha felismerjük, hogy az élet élvezete elsősorban nem pénz kérdése, vagyis megkérdőjelezzük a pénzt, mint ideált.)

A fenti két opcióból egyébként inkább az előbbit tartjuk normálisnak és adott esetben az sem számít, ha nem is élvezzük a munkánkat. Amikor pedig valaki csupán a pénzért áruba bocsátja az idejét, energiáját és tudását, azt úgy is nevezhetjük, hogy szellemi prostitúció. Ezzel csak annyi a baj, hogy ilyenkor a személy számára a munkája, amivel a napja nagy részét tölti, szenvedésként és stresszforrásként jelenik meg és hosszú távon az illető ebben óhatatlanul kiég és lelkileg – vagy akár testileg is – belebetegedik a folyamatba.

Ugyanez a teljesítményhajszolás jelenik meg akkor is, mikor a gyereket már az óvodától (esetleg bölcsődétől) kezdve mindenféle fejlesztő tevékenységekkel akarjuk „fölkészíteni az életre”. Persze magában szinte egyik foglalkozással sincs baj, ha a kicsi közben megkapja a szülőtől azt a mennyiségű törődést és figyelmet, amire ténylegesen szüksége van, és amit egyetlen fejlesztő óra sem helyettesíthet.

Ide kapcsolódik még, mikor egy nőnek „a karrier és a család közt kell döntenie”. A média szereti kihangsúlyozni, hogy ma hányféle szerepben kell helytállnunk, pedig alapvetően régen sem volt ez másként. Egy középkori asszony egyszerre vezette a háztartást, gondozta a ház körül az állatokat, részt vett a megtermelt élelem tartósításában és olykor értékesítésében, nevelte a gyerekeket, etette és kiszolgálta a férjét, gondozta a család idős tagjait és pletykált a többi asszonnyal a faluból. Ahogy én látom, nem a szerepek száma nőtt meg, hanem az egyes szerepek idő- és energiaigénye.

Vannak azonban másfajta példaképeink is. Az összefoglaló néven celebeknek nevezett valóság show szereplők, közösségi média sztárok, média-tehetségkutató résztvevők és botrányhősök közös vonása, hogy a fenti mezőny ellenpontjaként sokszor semmiféle valós teljesítménnyel nem büszkélkedhetnek, vagy a teljesítményük eltörpül az előző kategória szereplőihez képest.

Jól megfigyelhető, hogy a celebek főként a nyomorgó és gazdaságilag leszakadó társadalmi rétegek tagjai számára jelennek meg idolként. Ezt egyesek az alulszocializáltsággal magyarázzák, ami talán részben igaz is, szerintem viszont van még itt egy másik lényeges szempont.

A pusztán a külsejükkel, viselkedésükkel és ismeretségeik révén híressé vált emberek nem egyszerűen azért lehetnek vonzóak, mert szinte erőfeszítés nélkül jutottak el oda, ahol tartanak, hanem azért is, mert egy nyomorban élő személy számára sokkal elérhetőbb kitörési pontnak tűnhet beköltözni egy bekamerázott villába, vagy jelentkezni egy tehetségkutatóra, mint egy fél életen át tanulni és küzdeni fölfelé a szamárlétrán, hogy azután legyen belőle „valaki”. A celebekkel, éppen a hétköznapiságuk miatt, könnyebb azonosulni, mint a hagyományos értelemben vett sztárokkal. Nincs bennük semmi rendkívüli.

Érdekes, hogy példaképeink közt jellemzően kisebb hangsúllyal jelennek meg a világ tényleges irányítói. A mérhetetlenül gazdag cégtulajdonosi, részvényes réteg alig néhány szereplőjét ismerheti a széles nyilvánosság és főként csak olyanokat, akik a „semmiből” küzdötték föl magukat, mint Mark Zuckerberg, Elon Musk, Steve Jobs vagy Bill Gates. Ők a „bárkiből lehet bármi” eszmény megtestesítői – és nem meglepő módon a sportolókhoz, művészekhez és modellekhez hasonlóan rengeteget dolgoztak a sikerért, jellemzően munkaalkoholisták.

Végül a hivatásos politikusok közül is sokan ismertek, de idolként alig néhányat említhetnénk meg. Sokkal többen hírhedtek, mint híresek és utóbbiak is könnyen kieshetnek a pixisből egy-egy botrányos ügy nyomán. Míg egy művésznek elnézzük a bohémságot, a házasságtörést, a függőséget, sőt, az adócsalást is, addig egy politikustól makulátlan erkölcsöt és komolyságot várunk, miközben azt jellemzően elfogadjuk, ha, mondjuk háborút indít.

Vagyis embertelen elvárásokat támasztunk a politikai élet vezetőivel szemben – ahogy a tudományos és a vallási vezetőkkel szemben is. Azután pedig csodálkozunk, hogy egy sok szempontból embertelen világban élünk. A komolyságot gyakorta a humor és a játékosság hiányával, illetve a merevséggel és az érzelmi hidegséggel azonosítjuk. Ennek, kiegészülve a hibátlanság, a tökéletesség elvárásával, pedig egyetlen személyiségtípus felel csak meg maradéktalanul: a nárcisztikus személyiségzavaros.

Összességében elmondhatjuk, hogy a társadalmunk nagymértékben teljesítmény- és sikerorientált. Ugyanakkor maga a siker igencsak relatív fogalom. Ha mondjuk gyerekkoromtól fogva keményen edzem és 25 éves koromra elmondhatom, hogy én futom a leggyorsabban a 400 métert a világon, az siker? A többség szerint igen, de miért is? Mi van akkor, ha ilyen gyors vagyok?

Kapok egy érmet, egy rakás pénzt, szerepelek reklámokban, magazinokban, vagyis elismernek és híressé válok. És aztán? Aztán még több edzés és lemondás, hogy megdöntsem a saját rekordomat, hisz kezdődik az újabb versenyidény, míg ki nem öregedek, vagy le nem sérülök – esetleg bele nem halok. Na és, ha még több érmet nyerek? Na és, ha nem? Bekerül a nevem a sporttörténelembe. Ennyi.

Ez a gyorsaság nem fog átsegíteni az élet természetes nehézségein. Ettől magában se boldogabb, se kiegyensúlyozottabb nem leszek. Nem segít a különféle szerepekben való helytállásban – már csak azért sem, mert éppen a beszűkülés miatt, rengeteg fontos tapasztalat kimarad – és még hosszan sorolhatnám. Mindez pedig akár elpazarolt éveknek is tűnhet, ha nem a társadalom szokásos szemüvegén át nézzük…

Bár a nyugati társadalmak általános értékválsággal küzdenek, mégis vannak olyan ideáljaink, amiket nem gyakran kérdőjelezünk meg. „Elvégre mindenki tudja, hogy hogyan kéne normálisan élni, nem?!” – csak sokszor nem úgy élünk. A következőkben ennek a normalitásnak – és devianciának – szeretnék a mélyére ásni, az evolúciós tudományok nézőpontját is segítségül hívva.
Abból az alapfeltevésből indulok ki, hogy az ember genetikai szinten csak igen lassan tud alkalmazkodni az elmúlt 5-6000 évben, önmaga által teremtett kulturális-technikai környezethez. Vagyis, míg az agyunk és a testünk még mindig nagyobb részt a szavannák világára van belőve, addig egy modern városban egészen másfajta kihívásokkal találkozunk és ezekre újszerű megoldásokat kéne tudnunk adni.
Ha, mondjuk, a főnök ránk üvölt a munkahelyen, akkor az „üss, vagy fuss” válasz nem épp a legcélravezetőbb reakció, pedig zsigerből ez jönne. Viszont, mert a kultúránkból tudjuk, hogy sem az erőszak, sem a megfutamodás „nem normális”, ezért inkább igyekszünk helytállni és valahogy másképp elviselhetővé tenni a feszültséget.
Például, kikérhetjük magunknak a hangnemet, visszaüvölthetünk, de megtanulhatunk asszertíven kommunikálni is, akárcsak relaxálni, vagy épp kipanaszkodhatjuk magunkból a minket ért sérelmet, de ugyanúgy alkoholba, kábítószerbe, esetleg kényszeres evésbe is fojthatjuk a bánatunk.
Ha egyik sem segít és az üvöltözés rendszeresen ismétlődik hosszabb időn keresztül, akkor jöhetnek a fizikai és pszichés tünetek. Mondjuk, egyre sűrűbben és hosszabban leszünk betegek, ahogy legyengül az immunrendszer, az alvásunk nyugtalanná válik, lehangoltnak és folyamatosan feszültnek érezzük magunkat, stb.
Tehát az evolúciós örökségünket nem egy az egyben, hanem kerülő úton használjuk. Ha jobban belegondolunk, a példában a szócsata és az asszertív kommunikáció az „üss”, míg az összes többi a „fuss” válasz modern megfelelői. Ezek egy részét normálisnak, más részét deviánsnak bélyegezzük, aszerint, hogy a jóllétünket, az egészségünket és a más emberekkel való együttélést mennyire erősítik, vagy mennyire rombolják.
Más szavakkal azt is mondhatjuk, hogy a kultúra torzítja az evolúciósan kifejlesztett reakciók megnyilvánulását.
Ez a torzítás megjelenik abban is, hogy milyen normákat és ideálokat választunk magunknak, hisz ezek egytől egyig a kultúránk termékei. Mind közül talán a legritkábban megkérdőjelezett értékünk a pénz, illetve a tágabban értelmezett vagyon. Egy „normális” ember ugye arra törekszik, hogy gazdagodjon, ennek érdekében tanul és dolgozik egész életében. Vagyis föláldozza a szabadideje jó részét, de miért is?
Ma már sokunk csak egy elvárt életszínvonal fenntartása érdekében, de természetes környezetben a munka és a tanulás szó szerint a túlélést jelentette. Az embernek három alapvető szükséglete van, ezek a túlélés, a szaporodás és a társas szükséglet, ami egyben az előző kettőt is segíti.
Nomád értelemben a munka az élelemszerzést és az éjszakai pihenőhely biztosítását jelentette, de valójában már az ősidőkben is ennél többről volt szó. Egy jó vadász azért is volt eredményes, mert egyben „jó génekkel” is rendelkezett és így életképesebb utódokat nemzhetett, mint ügyetlenebb társai, ugyanakkor, aki csak magával törődött és nem osztozott a zsákmányon, azt a közösség könnyen kivetette.
Tehát a történelem előtti időkben a „munkában elért siker” – az eredményes vadászat – és a jó genetikai adottságok együtt jártak, de ezek csak akkor voltak igazán értékesek, ha a többiek felé való szolidáris viselkedéssel is párosultak. Egy jó vadász a vagyonával – a megszerzett hússal, a prémjeivel és a trófeáival – kitűnt a többiek közül és vonzóbb partner volt a nők körében, mint az eredménytelenebb férfiak, következésképp a vagyon növelte a szaporodási sikert.
A legjobb vadászok a legjobb genetikai adottsággal rendelkező – vagyis legszebb – nőkkel hálhattak, míg a kevésbé vonzó hölgyek és az élelemszerzésben rosszabbul teljesítő urak azzal szolgálhatták a csoportot, hogy az étel szállításában, elkészítésében és tartósításában segédkeztek, a gyerekek körül tettek-vettek, vagy épp a táborhelyet védelmezték és alakították otthonosabbá, stb.
A letelepedett életforma új kulturális közeget teremtett. Már az ókorban is látszik, hogy a vagyonos urak hatalmukat nem a jó géneknek és a munkában elért eredményeknek, hanem sokkal inkább iskolázottságuknak, örökségüknek és azoknak a szolgálóknak köszönhették, akik rákényszerítették a többségre az úr akaratát, cserébe ők is részesültek a vagyonból és a hatalomból. Vagyis már nem az egész közösséggel osztoztak a javakon, csak a saját kiválasztottaikkal, akik cserébe szolgáltak. A pénz, a vagyon így változott hatalmi eszközzé.
Ezek az uraságok továbbra is vonzóak voltak a hölgyek körében, ám immár az evolúciós szempont árnyaltabban jelentkezett: a nők a gyerekeik apjának továbbra is inkább egy jó génekkel rendelkező férfit kerestek volna, férjnek viszont egy gazdag uraságot, míg a férfiak továbbra is a külső – vagyis az egészségesség – alapján választottak párt.
A dolog tovább bonyolódott a vagyonfelhalmozás terjedésével, ahogy a gazdag házból való (jellemzően) elsőszülött férfiak mellé immár csak gazdag nőket kerestek feleségnek, hogy a közös vagyon így is tovább nőjön. A vagyon gyarapítása tehát öncéllá vált.
Míg ezek a férfiak gyakorta sok szeretőt tartottak, törvényes gyermekük csupán feleségüktől születhetett, a többiekről nem voltak kötelesek gondoskodni. A vagyont, a nevet csak ezek a csöppségek vitték tovább – a nő hűtlenségét súlyosabban büntették, nem véletlenül, hisz senki sem akarta egy „kakukkfiókára” hagyni az örökségét.
A középkorban odáig mentek, hogy már az sem volt ritka, hogy családon belül házasodtak az unokatestvérek, vagy olykor a testvérek a vagyonmegtartás érdekében. Az így létrejött belterjes párkapcsolatokból azonban egyre több génhibás gyermek született. E folyamat jól mutatja, hogy a kultúra akár olyan mértékben torzíthatja az evolúciós örökség gyakorlati megnyilvánulását, hogy az valamelyik alapszükségletet is veszélyeztetheti.
Bár nyugaton a feudális társadalmat mára felváltotta a polgári, napjaink leggazdagabbjai ugyanúgy elszigetelődnek a népesség más rétegeitől, mint az egykori arisztokraták. Elődeiktől eltérően házastársnak ismét minél vonzóbb, egészségesebb társat keresnek, a vagyonosság nem feltétlenül szempont – bár gyakorta az –, egy másik alapszükségletet azonban folyamatosan sértenek az életvitelükkel.
A mai tömegtársadalmakban föllazultak, vagy meg is szűntek azok a kisközösségek, amikben hagyományosan a legtöbb ember élt egészen a 19. század közepéig – 20. század első feléig. A társas szükséglet kielégítése éppen ezért megváltozott, így pedig a csoport felé mutatott szolidaritás megjelenése is.
Mindig voltak szegények és gazdagok, de egyetlen korban sem volt olyan mértékű a vagyon koncentrációja a gazdasági elit kezében, mint most. Ez az öncélúvá vált profithajszolás pedig a teljes emberi közösséget veszélyezteti a környezetvédelmi szempontok figyelmen kívül hagyása miatt. Le kell azonban szögezni, hogy nem magával a profitszerzéssel van gond, hanem azzal, hogy e törekvés mértéktelenné vált! Ezt akár patológiás vagyonosodásnak is nevezhetjük, hisz valójában a dolog mértéktelensége miatt egyfajta devianciáról beszélünk.
Ugyanilyen mértéktelenség a másik véglet is, mikor Marx, vagy épp Proudhon nyomán a teljes vagyoni egyenlőség nevében diktatúrákat építenek föl, vagy terrorcselekményeket követnek el. Az egyenlőség ugyanis nem az ember természetes állapota!
Tudom, hogy ez a kijelentés sokak szemében népszerűtlen, mégis érdemes tisztázni, hogy Marx elképzeléseivel szemben a történelem előtti időkben – tehát a mai értelemben vett magántulajdon megjelenése előtt – sem valamiféle kommunisztikus, eszményi csoportban éltek őseink, hanem képességek és adottságok szerint szelektáló, nagyon is hierarchikus berendezkedésű törzsekben.
Ahogy följebb írtam, a jó génekkel rendelkező, ügyes vadászok tekintélye és így lehetőségei is széleskörűbbek voltak a többi férfiénél, ahogy a jó génekkel rendelkező, vagyis vonzó nők is más besorolás alá estek, mint kevésbé egészséges kinézetű társaik.
Hogy ki mit és mikor ehetett, hogy ki kivel hálhatott, stb. a mai tudásunk szerint szigorú rangsor szerint működött aszerint, hogy az adott személy mennyire volt értékes a közösség számára – hisz minden a túlélésnek és a fajfenntartásnak volt alárendelve.
A csoporton belüli szolidaritás csak addig terjedt, míg valaki hasznos tudott lenni a törzs szemében. Abban a pillanatban, ahogy a személy terhessé vált, kivetették maguk közül. Ilyenformán a fogyatékkal élők, a krónikus, vagy súlyos betegek és az idősek szinte kivétel nélkül halálra voltak ítélve. Mindez kevéssé humánus, mégis, nagyon érthető.
A fentiek jól rávilágítanak, hogy még a legalapvetőbb szükségleteket is csak korlátok közt elégíthetjük ki „büntetlenül”. Ha például az erőforrások erősen korlátozottak, a szolidaritás mértéke sem lehet korlátlan.
Ma ezzel szemben látszólag tobzódunk az erőforrásokban, ezeket azonban fenntarthatatlan módon, a bolygó ökoszisztémájának fölborítása árán termeljük meg. És hiába vonzó az állatvilágban a hím páva minél hatalmasabb farktolla a nőstények számára, egy ponton túl a tollazat annyira akadályozza az állat mozgását, hogy az áldozatul esik a ragadozóknak, vagyis a szaporodási siker mértéktelen növelése miatt föláldozza az életképességét. Az ember esetében a klímaváltozás ez a ragadozó…

Régóta fontolgatom, hogy írok egy bejegyzést a hajléktalanságról. Először jó két éve merült föl bennem, amikor kedves ismerőseimmel komolyabban elbeszélgettünk arról, hogy miként lehetne valamiféle tartós megoldást találni erre a problémára. Aztán valahogy mindig úgy alakult, hogy egy másik témát fontosabbnak éreztem.

Csak most, ahogy az utolsó mondatot leírtam hasított belém, hogy talán így van ezzel a társadalom java része is. Mikor romokban az oktatás és az egészségügy, a közbeszéd migrációval, klímaváltozással és korrupcióval terhelt, hogy a gazdasági válságot, vagy a demokrácia válságát ne is említsem, ugyan kinek van energiája néhány „önmagáról gondoskodni képtelen szerencsétlennel” foglalkozni?! Ahol az egész társadalom válságtüneteket mutat, ott a perifériára szorult emberek könnyen a sor végére kerülnek.

Számomra a lökést, hogy most mégis a hontalanokra szenteljek néhány percet, egy elgondolkodtató előadás adta meg. Április elején a pécsi családterápiás vándorgyűlésen Herczog Mária a családsegítés jelenéről festett igen borús és sajnos reális képet, ám ahogy őt hallgattam, valahogy összeállt bennem, hogy amit mond, nem csak a családsegítésre és a gyermekvédelemre igaz, de az egész szociális szektorra is. A hajléktalanok pedig olyanok, mint egy lakmuszpapír, amin a rendszer minden gondja lecsapódik.

Mert egy hontalannak nem az a baja, hogy nincs hol laknia, hogy nincs munkája és így rendszeres jövedelme, vagy épp az, hogy iszik, ezek csak a tünetei. Mi pedig csupán ezeken a tüneteken próbálunk enyhíteni. Hiába adunk azonban pénzt, hajlékot, vagy akár munkát nekik, hiába az elvonó, a tapasztalat azt mutatja, hogy nagy részük legkésőbb 1-2 év után ismét az utcán köt ki.

Az a feltevésem, hogy a valódi gondot valahol ott kell keresni, hogy ezek az emberek elveszítették a reményt, a bizalmat önmagukban. A világot úgy élik meg, mint ami ide-oda dobálja őket, nekik pedig nincs ráhatásuk a saját sorsuk alakulására. Nem tudnak felelősséget vállalni önmagukért, elszigetelődve és sokszor magányosan élnek. A járókelők és a szociális területen dolgozók gondviselésére bízzák magukat. Önmeghatározásuk szerint olyan kiszolgáltatottak, akár a csecsemők.

További nehézséget jelent, hogy a hajléktalanság egyáltalán nem egységes, így a kérdést sem lehet egységesen kezelni. Minden ember egy külön sors, tele egyenként is nehezen megoldható problémákkal.

Az utcán élőket általában sem tekintem mentálisan egészségesnek, de mióta a Lipót bezárt, érezhetően megnőtt közöttük azoknak a száma, akik súlyos pszichés zavarral élnek, pl. skizofrének. Esetükben az öngondoskodás sokszor nem is reális elvárás.

De, még ha a kevésbé súlyos eseteket, a depresszióval és/vagy szorongásos zavarral küzdőket nézzük, akkor is azt látjuk, hogy sokszor alkohol-, vagy kábítószer használattal próbálják önmagukat kezelni, és ha a függőség kialakult, ezt külön is orvosolni kell.

Azután, a gyakran leromlott fizikai állapot következtében cukorbetegség, keringési rendszeri és tüdőproblémák, ödémák, reumatológiai problémák, stb. hosszú sorával találkozhatunk, amik szintén ellátást igényelnének. És eddig csak az egészségügyi szempontokat soroltam!

A szociális elszigeteltség nem ritkán egy családi tragédia tünete, aminek következtében vagy őket tagadták ki, vagy az egész család széthullott. Az, hogy ezeknek az embereknek az életében legtöbbször nincs jelen egy támogató közösség családtagokból és barátokból, óriási hátrányt jelent, hisz nincs kire támaszkodniuk a bajban. Olykor mindez még bűnözői múlttal is párosul, ami tovább nehezíti a társadalomba való visszailleszkedést.

Emellett rendkívül változatos a hajléktalanok iskolázottsága és szakmai tapasztalata is, ami megint csak nem mellékes a reintegráció szempontjából.

Eközben az állami ellátórendszer tartós válságban van. A fenti problémák kezeléséhez egyrészt olyan mentálhigiénés intézményrendszerre lenne szükség, ami adott esetben képes bentlakásos formában segíteni a legsúlyosabb zavarokkal élőknek. A többiek számára pedig pszichoterápiás és gyógyszeres kezelés valamiféle kombinációját tudja felajánlani.

Ehhez képest a hazai pszichiátria helyzete, túlzás nélkül mondhatom, siralmas. Nem csak a hajléktalanok, de az otthonnal rendelkezők sem juthatnak pszichoterápiához, mert államilag finanszírozott formában szinte csak a gyógyszeres kezelés létezik.

Vagyis a gyakorlatban, ha, mondjuk szorongok és erre kezelést szeretnék kapni, akkor vagy elmegyek valamelyik pszichiátriára, ahol kutyafuttában fölállítják a diagnózist és kapok egy receptet, hogy azt váltsam ki. Vagy, ha van elég pénzem, akkor elmehetek magánrendelésen pszichoterápiára. Közben sok esetben gyógyszerezésre egyáltalán nem is volna szükség és önmagában a szorongásoldók nem oldják meg a szorongásos zavart, csupán a tüneteket enyhítik időlegesen, és akár komoly mellékhatásokkal járhatnak, sőt függőséghez is vezethetnek.

A helyzet persze érthető, ha tudjuk, hogy a kórházakban dolgozó pszichiáterek és pszichológusok sok esetben pszichoterápiás képzést nem is kaptak – az nem része sem az orvosi, sem a bölcsész egyetemi képzésnek, csupán azok után, saját pénzen tanulható –, így eleve nem mindig vannak meg a szakemberek a terápiához. (Nem gyakran beszélünk róla, de Magyarországon igencsak meg van nehezítve annak az útja, aki valamilyen pszichoterapeuta szeretne lenni és a rendszer ma afelé halad, hogy ezt az utat tovább nehezítsék és szigorítsák.)

Ráadásul azok a kollégák, akik kórházban dolgoznak, súlyosan alulfizetettek és kevesen is vannak, ezért túlterheltek. És azt már a szintén alulfizetett és túlterhelt tanárok példáján is látjuk, hogy hová vezet ez: a jó szakemberek nagy része elhagyja a pályát, vagy magán úton boldogul, akik pedig maradnak, azok óhatatlanul kiégnek.

Ugyanez igaz a szociális területen dolgozókra és minden más egészségügyi dolgozóra is, akik szintén kellenének ahhoz, hogy a hajléktalanság problémáit kezelni lehessen. Ma az egészségügy az otthonnal rendelkezőket is alig bírja ellátni, nemhogy a hontalanokat.

Fontosnak tartom ugyanakkor kihangsúlyozni, hogy (szinte) senki nem születik hajléktalannak. Rosszul működő rendszerek egész sora szükséges ahhoz, hogy valaki egy kíváncsi, a világra nyitott, energikus és reményteljes csecsemőből, felnőve megtört, enervált, mentálisan sérült hontalan legyen. Először is itt van maga a család, aminek a modern kori válságáról már több helyen írtam magam is.

Ma a nukleáris család – szülők és gyerekek – a tágabb nagycsaládtól általában elszigetelődve működik, illetve a válások magas száma miatt egyre gyakoribbak az egyszülős családok. Mindkét esetben az látszik, hogy a hagyományos támogató közösség híján a szülők (vagy szülő), lelkileg és sokszor fizikailag is túlterhelve igyekeznek helytállni a mindennapokban.

Itt jönne a képbe külső erőforrásként a családsegítés, a gyermekvédelem és akár az állami gondozás, ha a család nem vállalja a kicsi felnevelését, valamint a családbarát munkahely, később pedig maga az oktatási rendszer is.

E támogató, segítő rendszereknél azonban hasonló a helyzet, mint az egészségügyben, míg a cégek a profit maximalizálásban, nem pedig a család számára élhető munkaterhelés és jövedelem biztosításában érdekeltek.

Sem a tanárok, sem a szociális munkások, sem az egészségügyi dolgozók mentális egészségével nem foglalkozunk állami szinten, ahogy ma az egészséges munkakörnyezet megteremtése sem szempont. Ugyanígy az iskolákban sem folyik lelki nevelés, hogy a gyerekek az otthonról hozott lelki sebeket és hiányokat azon melegében föl tudják dolgozni. Pedig így lehetne megelőzni, hogy kitermeljük a következő generációk hajléktalanjait.

Ha pedig gyerekkorban elmulasztottunk „nevelni”, akkor ezekkel a sebekkel és hiányokkal a felnőtt pszichiátriai ellátásban, a magán pszichoterápiás rendelőkben és a büntetés-végrehajtási intézményekben lesz dolgunk. Előbbiekről már írtam, utóbbiakban pedig, ha lehet, még rosszabb a helyzet. A túlterhelt és alulfizetett börtönszemélyzet, akik a szükséges korrektív lelki nevelésre sokszor nincsenek is fölkészítve, még a fegyintézmények túlzsúfoltságával is meg vannak verve – a rabokkal együtt persze. A kör bezárult.

Hogy a Spotlight című filmben elhangzott mondatot idézzem, „egy város kell egy gyerek felneveléséhez”. Ugyanígy ahhoz is „egy város kell”, hogy valakiből hajléktalan váljon. Gyakran szeretünk azzal takarózni, hogy az állam nem ad több pénzt ezeknek az intézményeknek a fenntartására, de az igazság az, hogy mi magunk vagyunk az állam. Mi választjuk azokat a vezetőket, akik döntenek a közös adónk felhasználásáról és a mi dolgunk lenne számon kérni őket, ha zavarnak ezek a rendszerszintű hibák.

Persze az is igaz, hogy ha minden említett szervezet ideálisan működne, az (kezdetben) irdatlan költségekkel járna, amit valószínűleg nem tudnánk fenntartani. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy azért is költünk ilyen keveset/kevéssé hatékonyan az oktatási, egészségügyi, szociális és büntetés-végrehajtási intézményrendszerre, mert ma a társadalom mindenféle vezetői pozícióba nárcisztikus személyeket ültet, illetve eltűri, hogy odaüljenek.

A nárcisztikus emberből pedig hiányzik a szociális érzékenység, ahogy a mélyebb érzelmek megélése is igen töredezett. Olyan pragmatikus, racionális döntéshozók ők, akik szolidaritásra legfeljebb akkor hajlandók, ha a pillanatnyi érdekük úgy diktálja. Mi pedig pozitívan diszkrimináljuk, kívánatosnak tartjuk ezt a személyiségtípust. Ha tetszik, elhisszük a nárcisztikus emberek nagyszerűségét, amit ők önmagukról sugározni igyekszenek.

Fölmerül a kérdés, hogy mit lehet akkor tenni? Először is érdemes szembenézni a realitásokkal. A mai magyar társadalom jelentős része, nagyjából 3 millió ember számít legalább hátrányos helyzetűnek. Közéjük tartoznak a hajléktalanok is. Ehhez képest a segítő foglalkozásúak aránya elenyészően kicsi. A mai gyakorlat pedig az, hogy a túlterhelt kollégák szélmalomharcot vívnak, hogy legalább 1-2 embert „megmentsenek”, ahogy föntebb már utaltam rá.

Személy szerint úgy hiszem, hogy, bár a szándék nemes, ez a szűkös erőforrások elherdálása. Ezzel szemben én 3 területre koncentrálnám a meglévő szakembereket: a vezetők lelki gazdagítására, az oktatásban a lelki nevelés megindítására és a büntetés-végrehajtásban a korrektív lelki nevelés kiszélesítésére.

Utóbbi 2 előnyeit talán nem kell taglalnom, de a vezetők lelki egészségéről annál kevesebb szót szoktunk ejteni. Mi ennek a haszna, miért „jobb” ez, mint a rászorulók közvetlen segítése?

Úgy látom, hogy ha egy halmozottan hátrányos helyzetű személyt sikerül képessé tenni, hogy önerőből boldoguljon, az fantasztikus teljesítmény, amivel megmentünk egyetlen embert. Ha viszont egy nárcisztikus vezetőt sikerül humánusabb irányba fejleszteni, azzal mindenki élete jobbá válik, aki alá tartozik, vagy partnerként vele dolgozik. Minél több ilyen vezető van, annál nagyobb, rendszerszintű változások indulhatnak el. Mert a hajléktalanság és különösen a halmozottan hátrányos helyzetű tömegek azt is megmutatják, hogy itt nem 1-2 ember személyes problémájáról van szó, hanem rendszer szintű hibáról.

Végül nagy segítség lenne, ha a mai gyakorlattal ellentétben a terápiás tudást „liberalizálnánk”, vagyis egyszerűen beépítenénk a vonatkozó egyetemi képzésekbe, vagy önálló alapszakként indítanánk el. (Franciaország példa az utóbbira.)

Jelenleg ugyanis a pszichológusokat csak kutatónak és kisebb részben iskolapszichológusnak, szervezetpszichológusnak, vagy az egészségügybe diagnosztának képezzük, a pszichiátereket pedig a körzetorvoshoz hasonló „receptírónak”. Ha valaki pszichoterapeuta címre pályázik pszichológusként, akkor az egyetemi képzés után 4 év klinikai szakpszichológusi képzés és 3 év pszichoterapeuta képzés vár még rá, vagyis az egyetemi 5 évvel együtt 12 évet tanul, mire végez. Az orvosok esetében mindez annyival gyorsabb, hogy nem kell külön klinikai szakképzésre járniuk, így mehetnek mindjárt a 3 éves terapeutaképzésre – miközben esetükben meg az egyetemi képzés hosszabb.

Ugyanakkor a gyakorlatban is hasznos tudást, szinte csak a 3 éves pszichoterapeuta képzés biztosít! Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, egy-egy módszer terapeutája klinikai képzés nélkül is lehet bárki, aki az 5 éves egyetemi képzésen túl van – így lettem én pár- és családterapeuta, illetve autogén tréner. Ez esetben viszont csak az adott módszert tanulhatjuk meg, más terápiás irányzatok módszertanából viszont nem kapunk képzést, így viszonylag korlátozottabb azoknak a köre, akiknek segíteni tudunk. (A képzési idő pedig még így is túl hosszú, módszertől függően 7-9 év.)

Hadd kezdjem mindjárt a lényeggel: aki nem szereti önmagát, az másoktól várja el, hogy ezt a szeretetet megadják neki.

Vagy föléjük helyezkedve igyekszik kizsarolni a szeretetet, vagy lemegy alájuk kutyába, csak hogy „szeressék”. Vagyis másokat tárgyiasít, és mint a szeretet eszközeit, kihasználja őket, vagy önmagát tárgyiasítja, prostituálja a szeretetért. Következésképp egy ilyen ember képtelen egyenrangú kapcsolatokban élni, csak az alá-fölérendeltséget, az uralkodást és függést ismeri.

De miért olyan fontos ez? A mentálhigiénés vonatkozásokon túl azért, mert a demokratikus társadalom egyenrangú kapcsolatokra és független állampolgárokra épül, szemben a diktatórikussal, ahol az egyenlőtlen, hierarchikus alá-fölérendeltségi viszonyok, valamint a nagyfokú önállótlanság és függés a jellemzők. Tehát minél magasabb az olyan emberek aránya egy társadalomban, akik nem szeretik önmagukat, az annál diktatórikusabb vonásokat mutat és fordítva, minél többen képesek megadni a szükséges szeretetet önmaguk felé, annál demokratikusabb irányba fejlődhet a közösség.

Összességében ki merem jelenteni, hogy csak akkor van esély valódi – és nem csak közjogi értelemben vett – demokráciát építeni, ha a szellemi és a testi nevelés mellé a lelki nevelést is beemeljük az oktatásba, ha elkezdjük a kinevelését azoknak a nemzedékeknek, akik nagyobbrészt szeretik önmagukat.

De hadd menjek még tovább! Eddig csak az emberi kapcsolatok tárgyiasításáról beszéltem, viszont maga a szeretet is tárgyiasítható, vagyis tárgyakkal és tevékenységekkel helyettesíthető. Ilyen tárgy lehet egy ruha, egy kütyü, egy autó, stb., de akár maga a pénz is, amin a tárgyakat megveszem. Vagy, mondjuk a vásárlást, a nyaralást, a wellness-fitnesst, mint tevékenységeket, szintén gyakran használjuk a szeretet „szinonimájaként”.

„Szeretem magam, ezért nem tagadom meg magamtól ezt a szép cipőt.”, „Szeretem magam, ezért elutazom egy hétre görögbe.”, „Engem a pénz nem izgat, nyugtat.” Ismerős mondatok?

Ma éppen erre, vagyis a szeretet tárgyiasítására épül a gazdaság. „Dolgozz minél többet! Keress minél többet! Fogyassz minél többet!” Hisz (leegyszerűsítve) ez a „szent háromság” növeli a GDP-t, a legfőbb olyan mutatót, ami alapján az országok sikerességét mérik.

Ugyanakkor épp a mértéktelen túltermelés és túlfogyasztás az oka annak a nagyfokú környezetkárosításnak, ami miatt egyre inkább gyorsul a Földet lakhatatlanná tevő klímaváltozás. Következésképp a lelki nevelés a záloga a fenntartható fejlődésnek is, mivel a magukat szerető embereknek nincs szükségük arra, hogy kényszeresen vásárolva, gyűjtögetve és élményeket hajszolva pótolják a szeretet hiányzó érzését.

De mit jelent mindez a hétköznapok szintjén? A köznyelvben az önszeretet jellemzően negatív előjelű kifejezés, amit gyakran a nárcizmussal azonosítunk. Óriási tévedés!

A nárcisztikus ember, aki önmaga nagyszerűségével kérkedik, valójában egyáltalán nem szereti magát. Épp ellenkezőleg, azért viselkedik sokszor arrogáns, hivalkodó módon, mert igyekszik túlkompenzálni, hogy a lelke legmélyén kicsinek, gyöngének és értéktelennek látja önmagát.

Máskor az önzőséget társítjuk az önszeretettel, ami megint csak tévedés. Aki ugyanis a hétköznapi értelemben véve önző, az nincs tekintettel a saját társas szükségleteire sem. Hisz az az egyik legmélyebb vágyunk, hogy tartozzunk másokhoz és mások is tartozzanak hozzánk. Épp ezért a bensőséges kapcsolatok képviselik az egyik legnagyobb értéket az életünkben.

Egy önző ember ezzel szemben nincs tekintettel a számára fontos személyekre sem, így viszont rombolja a kapcsolatait és lehetetlenné teszi, hogy a saját társas szükségletei maradéktalanul kielégüljenek.

Máskor szépen hangzó ideológiát gyártunk annak igazolására, hogy embertelenül bánunk önmagunkkal. „A családért/gyerekekért hajtok.”, „Szeretnék egyről a kettőre jutni az életben, és ez áldozatokkal jár.”, „Egész gyerekkoromban nélkülöznünk kellett, ezért eldöntöttem, hogy felnőttként nem akarok így élni és a gyerekeim sem fognak szűkölködni!”

Ezek a mondatok mind a munkaalkoholizmust, vagy a tökéletes szülővé válás vágyát teszik „elfogadhatóvá”, sőt kívánatossá/kötelezővé. Azután a túlhajszoltság kiégéshez vezet, amit leggyakrabban kampány-szerű vásárlásokkal és nyaralásokkal igyekszünk tűzoltásszerűen orvosolni. Lényegében azért dolgozunk, hogy fenntartsunk egy olyan életszínvonalat, amivel csak a túlhajszoltságon próbálunk enyhíteni. Ezt az ördögi kört pedig nem könnyű felismerni és megtörni, ha benne élünk!

Mások szeretőknél, szex munkásoknál, bántalmazó kapcsolatokba ragadva áldozatként, vagy elkövetőként, esetleg különféle függőségekben keresik a szeretetet, a gondoskodást, vagy épp a szabadság ábrándját. Gyakran hallom, hogy egy-egy alkoholbeteg rokonra valaki azt mondja: „Az csak saját magát szerette!”, pedig egy alkoholfüggő önmagát sem szereti. Senki sem jókedvéből piál/drogozik!

Továbbmenve, az önszeretet hiányának talán legnyilvánvalóbb esete, mikor lelki, vagy lelki eredetű testi betegség jelentkezik valakinél. Az olyan hangulatzavarok, mint a depresszió, szorongásos zavarok, mint a pánikzavar, vagy a fóbiák, evészavarok, mint az elhízás, az anorexia és a bulimia, illetve a különféle pszichoszomatikus megbetegedések, mint az autoimmun problémák ma igen széles körben érintik a lakosságot.

Végül ide tartozik az is, ha egy személy „nincs kapcsolatban a saját testével”, vagyis nem vesz tudomást a testi jelzéseiről. Például, nem akkor eszik, ha éhes, mert talán azt sem tudja, mi is az éhség. Gyerekként mindig az órához volt időzítve az étkezés és nem annyit kellett enni, amivel jóllakott, hanem amennyit elé tettek. Hasonló az az eset is, mikor valaki megszállottan edz és eltörik egy csontja, vagy elszakad egy izma, szalagja a túlterheléstől, mert a fáradásról és fájdalomról az illető egyszerűen nem vesz idejében tudomást.

Az önszeretet hiánya tehát számos alakban megnyilvánulhat. Ami mindegyikben közös, hogy a személyek figyelme, illetve felelősségvállalási és döntési képessége részben, vagy általánosan beszűkül, lényegében nem tudnak teljes értékű felnőttként viselkedni. A tudat beszűkülése pedig azt is eredményezi, hogy minden olyan kérdéssel, ami a hétköznapokban nincs jelen égető módon, ezek az emberek jó eséllyel vagy nem foglalkoznak, vagy töredékes információkra hagyatkozva kritikátlanul saját meggyőződésükké teszik egy-egy tekintélyszemély igazságait.

Ők azok, akik a legvalószínűbben nem törődnek önfejlesztéssel, magasabb kultúrával, közügyekkel, környezetvédelemmel, vagy, mondjuk civil önszerveződéssel. Ha viszont mégis, úgy rájuk szokás azt mondani, hogy „érzelmi alapon politizálnak”.

A számok szerelmeseinek itt van néhány KSH statisztika arról, hogy 2014-ben (ez a legfrissebb adat) mekkora is lehetett az érintett csoport a magyar társadalomban. A hivatal becslése szerint 408 ezer alkoholbeteg ember élt akkor hazánkban és az állami pszichiátriai osztályokon 1 millió 104 ezer felnőttet és 86 ezer gyermeket kezeltek az év során.

(A pontosság kedvéért persze elmondható, hogy az alkoholbetegek és a pszichiátriai kezeltek között vannak átfedések. A fenti számokban viszont nem jelennek meg a pszichoterápiás magánrendelésre járók – akik valahol mindig azért dolgoznak, hogy jobban szeressék, becsüljék önmagukat –, a bántalmazó kapcsolatban élők és kapcsolatfüggők, a munka-alkoholisták, vagy a szülőségben és más szerepeikben kiégett személyek, a kábítószer és szerencsejáték függők, ahogy még sokan mások sem. Másrészt az alkoholbetegek számáról léteznek ennél jóval merészebb 800 ezer-1 millió főt feltételező vélemények is.)

Összességében óvatos becsléssel is azt mondhatjuk, hogy legalább 2,5-3 millió felnőtt ember volt érintett a kérdésben 2014-ben. Ha pedig emellé odatesszük, hogy a választókorú magyar népesség abban az évben pontosan 8.142.944 fő volt, akkor láthatóvá válik a probléma mérete: minimum a potenciális szavazók 30-40%-a volt képtelen a választás évében az egyenrangú, független társas kapcsolatokra, vagyis a demokratikus viszonyok közötti együttélésre.

Csak mellékesen jegyezném meg, hogy amint arról korábban írtam, a hazai vállalati kultúra jellemzően inkább a kiégést támogatja, így pedig a túl sok munkaórával, a kirúgás állandó veszélyével, a gyakran az árakhoz mérten alacsony bérekkel a demokratikus társadalmi fejlődés és a fenntartható jövő egyik legnagyobb kerékkötője.

Hisz a munkavállalók nem csak önmagukban szenvednek a kiégéstől, de ha szülők, a gyermekeikre sem jut idejük, akik így sem otthon, sem az iskolában nem kapják meg a szükséges lelki nevelést. Vagyis jellemzően nem kapnak élhető mintát stressz-kezelésre, konfliktus kezelésre, kommunikációra, a szeretet kifejezésére, sőt, akár emberi kapcsolatokra sem.

De mi is akkor az önszeretet? Megszeretni magunkban nyilván nem a szimpatikusnak tartott vonásainkat nehéz, hanem a „sötét oldalunkat”, vagyis a lelki sebeinket, hiányainkat, gyengeségeinket. Ilyen sebeket és hiányokat pedig mindenki szerez gyerekkorában. A kérdés az, hogy felnőve mit kezdünk velük: még mindig a szüleinket, meg a világot okoljuk ezek miatt, vagy önmagunknak, önmagunkban keresünk rájuk gyógyírt és megoldást.

„Nem vagyok elég jó!”, „Értéktelen vagyok!”, „Nem vagyok fontos!”, stb. Szinte mindannyiunknak van legalább egy ilyen, gyerekkorból hozott mondata önmagáról, ami a szülő-gyerek kapcsolatban alakult ki. Azután ezek a mondatok az egész életünket meghatározzák.

Ha legbelül, mondjuk értéktelennek tartom magam, akkor ezt túlkompenzálva lépten-nyomon az értékességemet bizonygathatom. Akár úgy, hogy teljes erővel belevetem magam a munkába, és ott várok elismerést kapni a pénzjutalmak, kinevezések és díjak elérésével, hisz ha értékes, amit csinálok, akkor talán kicsit én magam is az vagyok.

De az is lehet, hogy elfogadom, hogy értéktelen vagyok, és esetleg simán belemegyek egy bántalmazó kapcsolatba, vagy hagyom, hogy mindenki kihasználjon, miközben én mindent megteszek másokért – önmagamért pedig semmit.

Végül olyan is előfordulhat, hogy kerülök minden olyan helyzetet, amikor kiderülhetne, hogy mennyit is érek valójában, és alulteljesítő leszek mind az iskolában, mind a munka világában, netán kitartott feleség/férj válik belőlem, esetleg hajléktalan. Esetenként alkohollal/droggal is tompíthatom ezt a negatív önképet és a vele járó szégyenérzést.

(E három, gyakori megküzdési módot a sématerápia írja le részletesen, akit érdekel.)

Ha szeretem magam, akkor tudok emberségesen bánni önmagammal. Elfogadom, hogy hibázhatok, hogy tehetek olyat, amit megbánok és ezekért meg lehet magamnak bocsátani és másoktól is szabad bocsánatot kérni.

Ha szeretem magam, merek felelősséget vállalni azért, aki vagyok, és ahogy a környezetemmel bánok. Például azért, hogy szeretem a gyerekeimet és unokáimat, akár már azelőtt, hogy egyáltalán megfogantak volna, és értük is felelősséget érezve cselekszem. Tehát, mondjuk nem adósítom el őket jó előre, és nem rombolom szét azt a környezetet sem, amiben valamikor ők fognak majd élni.

Végső soron önmagunk szeretete azt feltételezi, hogy szembe merünk nézni az apai és anyai lelki örökségeinkkel – többek közt a fent említett, gyerekkorból hozott mondatokkal –, és ezekre tudatos választ adva, megtanulunk együtt élni velük.

A cikk előző részében a menekültkérdésről egészében volt szó, most viszont elsősorban a hazai vonatkozásokra szeretnék koncentrálni.

Az európai vezetők közül egyedül az Orbán kormány ment már a kezdetektől szembe a befogadó migrációs politikával. Nálunk épültek az első kerítések és mi voltunk a legkövetkezetesebbek a migránsok kiutasításával\továbbküldésével kapcsolatban is. Míg sok nyugati országban „meleg teával és kedves szavakkal” köszöntötték az odaérkezőket, nálunk az állam jóformán alig gondoskodott az átutazók ideiglenes ellátásáról, az önkéntes segélyszervezeteknek passzolva a munkát.

Ehelyett plakátkampánnyal igyekeztek ellenük hangolni a közhangulatot, amit a „nemzeti konzultációval” még tovább fokoztak. A menekültkvótákra épülő közös európai megoldást a magyar kormány az első pillanattól kezdve keményen elutasította és a nyugati kritikákkal szemben mind Brüsszelben, mind itthon határozottan kiálltak.

Mindezek eredményeként eleinte úgy látszott, hogy Orbán egyre elfogadhatatlanabbá válik a többi Uniós vezető számára és hazánk végképp a perifériára szorul a szövetségen belül, miközben idehaza épp ellentétes folyamat játszódott le. A net adó ötlete nyomán megindult belpolitikai földindulást az új ellenségkép, a migránsok megjelenése egészen elsimította.

Az állami véleményformálás jól működött: a Fidesz népszerűségvesztése megállt, majd megfordult, miközben a Jobbik sokat veszített szavazótáborából, a baloldal pártjai pedig nem tudtak kitörni a jelentéktelenségből, hiába hangoztattak a kormánnyal szemben humanitárius és liberális elveken nyugvó, alternatív válságkezelést.

Miközben ez utóbbira nem volt itthon „piac”, sőt, még a baloldalra szavazók körében is nőtt az idegenellenesség a mérések szerint, addig Vona Gábor pártja nem tudott radikálisabb lenni a kormánynál. Ahogy sokan rámutattak, a Fidesz egyszerűen lenyúlta a Jobbik politikáját.

Minden adva volt tehát, hogy Magyarország az Unió fekete bárányává váljon, mégsem így történt. A párizsi támadások, a németországi molesztálási ügyek és a magyar álláspont mellé beálló közép-európai és az attól nem nagyon különböző brit megközelítés egyszerre teljesen más megvilágításba helyezte Orbánt.

Mintha előre látta volna a sötét jövőt, amitől megvédte a magyar társadalmat, irigyelt és követendő példa lett olyan országokban is, ahonnan sokáig a legkeményebb kritikákat kaptuk. Hisz itt nem történtek terrorcselekmények, nem zaklattak nőket a bevándorlók és az a néhány tábor, ahol randalíroztak, már rég bezárt, lakóit pedig Németország felé továbbszállították.

Míg nálunk a hatalom megszilárdulását hozta a válság, addig másutt óriási politikai földcsuszamlást, és a jobboldali, illetve radikális irányzatok előretörését. A magyar kormány Uniót érintő kritikái hirtelen jogos és megfontolandó gondolatok szintjére emelkedtek és nemhogy a perifériára nem kerültünk, épp ellenkezőleg, Orbán súlya megnőtt az EU-ban.

Külpolitikai szemmel nézve hazánk rövidtávon igen sokat profitált a migrációból, leginkább azáltal, hogy néhány szomszédunkkal – főként a visegrádi országokkal – sikerült szorosabbra fűzni az együttműködést, és mintha a Trianon utáni kényszerű rossz viszony a Kárpát-medencén belül hosszú idő után végre változni kezdene.

Közben a baloldalról sokat hangoztatott európai értékek és nyugati szemlélet a migráció kezelésében egy csapásra átalakult, ahogy a bevándorlókról kialakult kép a rászoruló menekült helyett a veszélyes terrorista\bűnöző irányába torzult.

A hazai közvélemény pedig ezzel összhangban jóformán elégedettebb a kormánnyal, mint valaha, hiába a korrupciógyanús földprivatizáció, az omladozó egészségügy, a félresikló oktatási reform, vagy a taxis sztrájk.

– Mi történt? – kérdezhetnénk. Talán többségünk legbelül idegengyűlölő volna? Hogy lehet, hogy kimondatlanul bár, de egész Európa fölülvizsgálja a liberális társadalmi modellt és a magyar felhatalmazási törvényhez hasonló előterjesztéseket nyújtanak be a legkülönbözőbb országokban – ahogy történt ez korábban az USA-ban is 9.11. után a Hazafias Törvénnyel? Mintha Orbán illiberális demokráciáról tartott beszéde egyszerre új értelmet nyerne, és szalonképesebbé válna, mint eddigi alapértékeink. Föláldoznánk a szabadságunkat a biztonságunkért?

A válaszok igen szerteágazóak és mélyen gyökereznek. Először is, a más kultúrájú, relatív nagyszámú kisebbség és a többségi társadalom együttéléséről több évszázados rossz tapasztalataink vannak a cigány-magyar együttélés kapcsán. Hiába nyúlik vissza közös múltunk egészen a középkorig, azóta sem sikerült az integráció, vagy a mindkét fél számára kedvező szimbiózis. Ehelyett alig pár éve még pattanásig feszülő indulatokkal találkozhattunk a romagyilkosságok kapcsán.

Ez egy olyan tabu a politikai közbeszédben, amit senki nem mer komolyan bolygatni a megoldás reményében, helyette minden oldal a maga céljaira, egyoldalúan igyekszik felhasználni azt. A kérdés ráadásul sok múltbéli sérelemmel is terhes, mint a feldolgozatlan roma holokauszt, vagy az újra és újra megismétlődő, fehéreket érő támadások, főként fiatal, cigány férfiak részéről, amik kimondása egyesek szemében már rasszizmus.

Mindkét oldal sebei valósak és jogosak. Igaz az is, hogy a többségi, fehér társadalom jellemzően hátrányosan különbözeti meg a cigányságot és az is, hogy a romák jelentős része nem is akar integrálódni, „a fehérek szabályai szerint élni”. Mindez egy hazai példa a multikulturalizmus válságára.

Nálunk azért nem hozott a migráns áradat komoly politikai fordulatokat, mert azokon már túl vagyunk. Gyakorlatilag 2006-ban azzal, hogy a baloldal pártjai Gyurcsány mögött sorakoztak fel és így lejáratódtak, nem maradt olyan szervezet, ami a nyugati politikát és értékeket hitelesen képviselhetné a többség szemében.

Ehhez jött még a világválság, ami hazai szinten a politikai válsággal összeérve, a romló gazdasági és szociális helyzetben a Fidesz mögé állította az embereket. Orbánéknak pedig a nyugat tökéletes bűnbak volt minden bajra, így az elégedetlenség hamar összeforrt a nyugatellenességgel, vagy legalább nyugatkritikussággal, történelmi sebeinktől is megtámogatva.

Ehhez hasonló módon csapódott le a menekültkérdés is a magyar társadalomban. Összeért benne a már említett cigány-magyar integráció kudarca, ami előrevetíti, hogy az arab-magyar együttélés sem menne zökkenők nélkül, azután a nemzeti szuverenitás gondolata, hogy „ránk aztán semmit ne kényszerítsenek külföldről, épp elég volt a szovjet alávetettség alatt”, és a népességfogyás agyonsulykolt ideája a nemzethalál rémképével.

Megdöbbenve olvastam, mikor egy közszereplő arról beszélt, hogy részben az európai népességfogyás, illetve demográfiai stagnálás vonzza ide a menekülteket, ezért szerinte az a megoldás, hogy mindenkinek sok gyereket kell vállalnia, hogy itt ne legyen hely migránsoknak.

Vagyis tulajdonképp azt tekinti kiútnak, hogy kitermeljük a saját túlnépesedésünket, így csökkentve a nyugat vonzóságát a Közel-Keleten. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy csökkentsük az általános életszínvonalat a mélyszegénység szintjére, vagy robbantsunk ki helyi háborúkat, mert akkor majd nem jönnek ide a menekültek. Innen már csak egy logikai (bak)ugrás, hogy a három gyerek vállalása egyenesen biztonságpolitikai prioritás és így mindenki alkotmányos kötelessége kell, hogy legyen.

A fenti kijelentés nekem jól mutatja, mennyire kifordítva fogják meg a szavazatszerzésre utazó politikai szervezetek egy válság kezelését, és hogy válik így lehetetlenné a valódi megoldások megtalálása – hisz nem az a gond, hogy itt nincs túlnépesedés, hanem az, hogy másutt van.

A magam részéről sem azok véleményét nem osztom, akik mindenben rossznak tartják a kormány migrációs politikáját, sem azokét, akik kritikátlanul éljenzik azt. A határok védelme, az ellenőrzött beléptetés például fontos szempont, amit mára más uniós országok is átvettek. Ugyanakkor a már az ország területére érkezettek ellátása, főként, a kormány feladata, és nem csak humanitárus, de gyakorlati szempontból is.

Ezek az emberek nagyobbrészt nem terroristák, vagy bűnözők, de azzá válhatnak, ha úgy kezelik őket. Fontosnak gondolom például, hogy a migránsok ellátásába mindenhol célszerű bevonni magukat a menekülteket is. Ha nekik is van feladatuk önmaguk megszervezésében, a lakókörnyezetük tisztántartásában, akár a saját élelmük megtermelésében és őket is megkérdezik arról, hogy hosszútávon milyen megoldásban tudnak partnerek – és nem segélyezettek/rászorulók/eltartottak! – lenni, akkor elvárható, hogy kompetens, a válság megoldásában érdekelt felekként jelenjenek meg, nem pusztán teherként, a többségi társadalom nyakán.

A migráns kérdés nem oldható meg Magyarországról, de a megoldásból nekünk is ki kell vennünk a részünket. Például úgy, hogy csökkentjük a káros anyag kibocsátást, az olaj felhasználását – minden arab háborús fél és Oroszország fő tőkeforrása –, átalakítjuk a túlfogyasztó gazdasági-társadalmi modellünket és az ezt támogató, inflálódó pénzrendszert, ezzel lassítva a Közel-Kelet jó részét is lakhatatlanná tevő klímaváltozást. Vagy úgy, hogy az Unió külpolitikájában a Közel-Keleti semlegesség mellett tesszük le a voksot, az oda irányuló fegyverszállítás tiltását követeljük, valamint szót emelünk a gyarmatosítás emberiség elleni bűntettként való elismerése és az egykor ebben részt vevő országok jóvátételi kötelezettsége mellett a korábbi gyarmatok felé.

Ezen túl a már az Unióban tartózkodó migránsok helyzetének rendezése is közös feladat. Ezzel kapcsolatban, mint írtam, maguknak a migránsoknak a bevonása a tárgyalásokba fordulatot hozhatna, ahogy annak kimondása is, hogy mely uniós államok hajlandóak a későbbiekben letelepedési engedélyt és állampolgárságot adni menekülteknek és kik nem, illetve hány embert hajlandóak tartósan is befogadni és milyen szempontok alapján. Ha világossá válna, hogy a harcok elültével hányan térnének haza és hányan terveznek hosszú távon az EU-ban maradni a menekültek közül, a másik oldalon pedig az Unió országai ebben milyen mértékben partnerek, az az egyik legérzékenyebb kérdésben hozhatna fordulatot.

A válság ugyanakkor mély, rendszerszintű hibákra is fölhívja a figyelmünket. Arra, hogy a különböző etnikumok együttélése, a multikulturalizmus, valamilyenfajta integráció nélkül nem életképes, és ha erre a mérsékelt politikai erőknek nincs más válasza, mint a pozitív diszkrimináció, a kritikátlan tolerancia és a mértéktelen befogadás, akkor ne csodálkozzunk, ha sokan a szélsőjobb megoldásai felé fordulnak.

Éppen 2 éve indítottam útjára ezt a blogot és azóta is szívesen foglalkozom vele, ahogy időm és erőm engedi.  Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ennyi érdekes, tartalmas párbeszédet és új gondolatot köszönhetek majd neki. Nagyon hálás vagyok értük, ahogy minden Kedves Olvasómnak is azért, hogy értékes időtöket az írásaimnak szenteltétek! Remélem a jövőben is megtiszteltek majd figyelmetekkel!

Ha van olyan téma, amiről szívesen olvasnátok a blogon, ne tartsátok magatokban! Várom a javaslataitokat!

Mayer Máté

Miközben hónapok óta uralja a közbeszédet a téma, két dologról alig hallok a legújabb kori népvándorlással kapcsolatban: a mélyebb okokról és a lehetséges, hosszú távú megoldásokról. A migrációs válság ugyanis elsősorban nem a szíriai polgárháború, vagy az Iszlám Állam, hanem két globális jelenség, a túlnépesedés és a klímaváltozás következménye.

Miközben a felmelegedés nyomán fogy a bolygónk édesvíz készlete és a föld termőképessége, a túlszaporodás miatt egyre több az éhes száj. Ez pedig mindig nyomorhoz vezet, ami végül közvetve felkelést, migrációt, háborút és terrort szül.

Bár szorosan összefüggnek, a két problémát mégis egészen eltérően kezeljük. Amíg a klímaváltozás elleni harccal tele van a média, addig a túlnépesedésről szinte tabuként hallgatunk. Ráadásul ahelyett, hogy azon gondolkodnánk, hogyan lehetne megállítani és visszafordítani a mértéktelen népességnövekedést, az élelmiszertermelés iparosításával próbáljuk kiszolgálni azt.

Így viszont nem csak a megtermelt étel mennyisége nő, de a károsanyag-kibocsátás és vele a globális felmelegedés is. A klímaváltozást tehát nem lehet a túlnépesedés nélkül orvosolni.

Nagyon egyszerűen mondva, ha így haladunk tovább, egyre sűrűbben, egyre több helyen és egyre nagyobb mértékű humanitárius válságokkal fogunk találkozni a jövőben.

A tömeges éhínség és szomjúság az elmúlt évtizedekben a híradókból főként fekete Afrika problémájának tűnt, de a melegedés mára a Közel-Keleten és Indiában is egyre komolyabb szárazságokhoz vezet.

Olyannyira, hogy igen nagy részben ez a klímaváltozás áll a 2011-es, Tunéziából indult forradalomhullám, az Arab Tavasz mögött, mely végül több országban, így Szíriában is polgárháborúba torkollott és a radikális iszlám előretöréséhez vezetett. Néhány elemző rámutatott ugyanis, hogy a melegedés miatt egyre inkább élelmiszer behozatalra szoruló közel-keleti államokban a 2008-as gazdasági világválság nyomán az egekbe szöktek az élelmiszerárak. Végül az ebből fakadó elégedetlenség adta meg az utolsó lökést, hogy az emberek a gyűlölt, diktatórikus rendszerek ellen forduljanak. Tehát a forradalmak valójában nem annyira a demokrácia diadalának tekinthetők, mint inkább egyszerű éhséglázadások.

Persze ez így túlzott leegyszerűsítés, de a tendencia mégis efelé mutat. Az már más kérdés, hogy az elégedetlenség sokakban összeért politikai célokkal is. Egyesek az arab világ nyugati típusú demokratizálását, míg mások az iszlám törvények szerinti, tekintélyuralmi államberendezkedés megteremtését tűzték zászlajukra.

Mára azonban az látszik, hogy a Közel-Kelet háborúi egyre inkább nem ideológiákért és még csak nem is az olajért, hanem a vízkészletek birtoklásáért folynak. Ha pedig igaza van annak a friss kutatásnak, ami azt jósolja, hogy a térség bizonyos részei évtizedeken belül lakhatatlanná válnak, akkor kijelenthetjük, hogy az iparosodott, nyugati életforma – a klímaváltozás erősítésén keresztül – ténylegesen veszélyezteti a helyiek létét.

Hosszabb távon azt kell felismerni, hogy nem a mai, néhány milliós migráció kezelhetetlen a fejlett országok számára, hanem az a százmilliós, milliárdos tömeg, akik a további melegedés nyomán elindulhatnak az arab világból, Afrikából, Indiából és Ázsia más részeiről, ha már nem lesz mit enni és inniuk.

Visszatérve, mikor nyomorról beszélünk, gyakorta okoljuk az alacsony iskolázottságot és a társadalmon belüli egyenlőtlen vagyoni megoszlást. Részben jogosan, hisz mindkettő hozzájárul a létminimum alatti vegetálás megteremtéséhez egyéni szinten. De az egész közösség szintjén a túlnépesedés és a klímaváltozás a nyomor valódi okai, mert bármilyen iskolázottság és bármennyire egyenlő vagyoni megosztás mellett is csak azt érhetjük el, hogy mindenki azonos szinten nyomorogjon. Ugyanis nincs elegendő erőforrásunk ahhoz, hogy jól tartsunk annyi embert, amennyi ma a bolygón él.

A nyomor – jelenlegi szintjén – önmagában persze nem magyarázat sem a közel-keleti eseményekre, sem a migrációra, sem a terrorizmusra. Egyedüli közvetlen hatása, hogy óriási feszültséget gerjeszt a társadalomban. Ahhoz azonban, hogy a feszültségből lázadás, háború, népvándorlás és terror szülessen, arra is szükség van, hogy ennek a feszültségnek valami irányt szabjon.

Ez a valami pedig az arab világ történelméből érthető meg. A helyiek számára a 19. századi angol és francia gyarmatosítás olyan volt, mint nekünk, magyaroknak a török, vagy a szovjet megszállás. Az addigi közel-keleti államok nem csak a függetlenségüket veszítették el, de sokszor a létük is megszűnt: az új urak, gazdasági-politikai érdekek mentén átrajzolták a térképeket, ami számunkra Trianonból lehet ismerős.

A közvetlen katonai elnyomás azután hiába ért véget a 20. század második felére, mert helyét a gyarmatosítás modernebb változata, a gazdásig kolonizáció vette át, immár az USA és a Szovjetunió vezetésével. Ennek lényege, hogy a hidegháború alatt a térség országaiban olyan diktatúrákat segítettek hatalomra, melyek a kapott pénzért és fegyverekért cserébe, kérdés nélkül és bármi áron kiszolgálták egyik, vagy másik hatalmi tömb érdekeit.

A nagyhatalmak számára az olcsó olajért cserébe az sem tűnt túl nagy árnak, hogy ezek a vezetők emberiség elleni bűntettek sorát követték el a saját népeiken a hatalom megszilárdítása és megtartása érdekében, akárcsak nálunk egykor a Rákosi-korszakban és a korai Kádár-rendszerben.

Saját példánkból is jól tudjuk, milyen mély, történelmi sebeket okoznak az efféle igazságtalanságok az egész közösség számára. A gyarmati lét szégyene mellett azonban talán még fájóbbak a személyes vesztességek. Az arab világban jóformán alig akad olyan család, ahol legalább egy nagybácsit, vagy unokatestvért meg ne ölt, vagy nyomorított volna a diktatúrák titkosrendőrsége. Azoknak a diktatúráknak a titkosrendőrsége, amiket közvetve a nyugat, vagy a kelet pénzelt. Mindez megfejelve a kilátástalan és egyre embertelenebb nyomorral törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb robbanáshoz vezet.

Akárcsak nálunk ’56-ban, vagy az első világháború után Németországban, ahol az országot megszégyenítő békefeltételek, az értelmetlen háborús vesztességek személyes gyásza és a gazdasági világválság után járványként terjedő nincstelenség együttesen segítették hatalomra a náci pártot.

Nem véletlenül hozom épp ezeket a párhuzamokat. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy itt nem valami egyedi, csak az arabokra jellemző jelenséggel állunk szemben, hanem nagyon is általános, emberi, társadalmi folyamatokkal.

Ahogy sok nyugati drukkolt az arab tavasz sikereinek, most úgy borzadunk a háborúkat, a menekültáradatot és a terrort látva. A kettő azonban ugyanannak az éremnek a két oldala.

Tehát a történelmi sebek és a személyes vesztességek együttesen szabtak irányt a nyomor feszültségének, kezdetben a diktatúrák ellen fordulva, majd pedig a diktatúrák mögött álló nyugattal és kelettel szemben.

Ehhez fontos lökést adott Amerika 2001. szeptember 11-e utáni közel-keleti szerepvállalása is az európai szövetségesekkel együtt. Az inváziók során sok ártatlan civil meghalt, akiknek a rokonai joggal lehettek dühösek a nyugat katonáira. Azután az olyan törvénytelenül működő börtönökben végzett kegyetlen kínvallatások, mint Guantanamo, még a nyugati közvéleményt is elborzasztották. Gondoljunk csak bele, arabként és muszlimként, még akkor is, ha nem rólunk vagy egy rokonunkról van szó, milyen üzenete van ezeknek!

A fentiek tükrében a demokratikus arab felkelőket segítő nyugati légi csapások is egészen visszásan hatnak. Nem véletlen, hogy mára még a sikeres forradalmak közül is szinte mind elbukott, mert a demokratikus vezetők könnyen – és sokszor joggal – tűnhettek a nyugat bábjainak, a nemzeti függetlenség ellenségeinek. Helyettük a radikális iszlám képviselői a szabad arab világ hírnökének szerepében, a tömegek számára sokkal vonzóbb alternatívát kínálnak.

Mikor azt keressük, miért radikalizálódnak olyan nagy számban a sokadik generációs európai és amerikai arab fiatalok, akkor részben a fenti folyamatokra érdemes egy pillantást vetnünk. Nem gyakran beszélünk róla, de a két térség közötti mostani migráció nem 2014-ben kezdődött, hanem 2003 környékén. Csak akkor nem arab menekültek jöttek Európába, hanem nyugati fiatalok özönlöttek a Közel-Keletre Amerika és a NATO ellen harcolni Afganisztánban és Irakban.

Ott azután katonai kiképzést és mély lelki sebeket kaptak. Akik nem haltak meg, ezekkel tértek később haza, nyugatra. Az elesettek/rokkantak rokonai könnyen arra juthattak, hogy „Amerika/Európa ölte, nyomorította, vagy kínozta meg a fiamat/testvéremet/apámat, stb.” és az erőszak könnyen újabb erőszakot szült, mikor ők is dzsihadistának álltak. A túlélők pedig nyugatra visszatérve hősként járhattak az ottani közösség identitásválságban szenvedő fiataljai körében.

A radikalizáció egyik oka tehát a nyugati és keleti külpolitika kudarca, a másik pedig a multikulturalizmus csődje. Mert az Iszlám Állam katonái elsősorban nem nyomorgó közel-keleti arabok, hanem sokadik generációs amerikai, vagy európai muszlim fiatalok. Nem ritkán iskolázottak és jómódúak, ami látszólag teljesen ellentmond az eddigieknek. Hogy lehet ez?

Az utóbbi években számos elemző és politikus hívta fel a figyelmet arra, hogy a multikulturalizmus – abban a formában, ahogy eddig működött –, megbukott. Az a liberális felfogás, miszerint a többségi társadalomnak egyszerűen nyitottnak és befogadónak kell lenni mindenfajta mássággal szemben, hogy a különböző kultúrák találkozásából valami több, gazdagabb, újfajta együttélés szülessen, bár jól hangzik, a gyakorlatban nem igazán működik.

Azért nem, mert a multikulturális társadalmakban az eltérő kultúrák valójában nem együtt, hanem csupán egymás mellett élnek. Nem jellemző a keveredés. Ahogy évezredeken keresztül a zsidóság sem adta föl identitását a többségi társadalomba olvadás kényelméért, úgy ma jellemzően az arabok, ázsiaiak és afrikaiak is őrzik a különállásukat.

Az Iszlám Államhoz csatlakozó fiataloknak pedig már nincs saját élményük a nyomorról és háborúkról, amik elől egykor nagyszüleik/dédszüleik Európába, vagy Amerikába szöktek. Van viszont élményük a kirekesztettségről, a társadalmi peremhelyzetről és sokuknak a nyugati mértékkel mért szegénységről is.

Az első generációs bevándorlóknak még olyan sokat jelentett a nyugati világ adta nyugalom és biztonság, hogy a szociális elszigeteltség nem is számított. A fiatalok számára azonban a biztonság nem érték, hisz abba egyszerűen beleszületnek, nincs másról tapasztalatuk. Annál nehezebben elviselhető viszont, hogy hiába tanulnak és dolgoznak, hiába van állampolgárságuk, a többségi fehér társadalmakban mindig csak megtűrt arabok maradnak, akik nem gyakorolhatják megkötések nélkül a kultúrájukat és vallásukat.

Fontos látni, hogy ez a kirekesztettség kétoldalú. Valójában sem a bevándorlók közösségei nem nyitottak a többségi kultúrára, az integrációra, sem a többség nem fogékony a kisebbségek értékeire – ahogy hazánkban a romák és a fehérek esetében láthatjuk ugyanezt.

Ha pedig valaki kisebbségiként csak úgy lehet a többségi társadalom tagja, ha a saját gyökereit föladja, óriási kockázata van az integrációnak, mert ez esetben az övéi tagadják majd ki. Ráadásul, ha hasonul is a többségi kultúrához, az eltérő rassz miatt akkor is sokszor szembesülhet vele, hogy nem egészen egyenrangúként kezelik, van aki pozitívan, mások negatívan különböztetik meg a származásáért, vallásáért.

Ezért mennek a nyugatban csalódott fiatalok tízezrével az Iszlám Államhoz csatlakozni. Hisz, míg kis túlzással itt csak „lenézett, koszos arabok” lehetnek – identitásválság –, addig a Közel-Keleten „Allah szent háborújának büszke harcosai” – új identitás.

Az együttélési politika és a multikulturalizmus reformja nélkül pedig a mai migránsok, de legkésőbb a gyermekeik és unokáik ugyanígy állnak majd vonzóbb identitást ígérő, fanatikus csoportok szolgálatába.

A sikeres együttéléshez nem egyoldalú nyitottságra, hanem kölcsönös toleranciára van szükség, ahogy arról a Kompetens társadalomban írtam. Merthogy együtt élnünk, ha nem is feltétlen egy országon belül, muszáj, hisz a világunk multikulturális. Értem ezalatt, hogy a Földön számos kultúra létezik egymás mellett és ezek a kultúrák – bár nem tudatosan – de jelenleg együtt dolgoznak a túlnépesedés és a klímaváltozás erősítése felé.

Aki a migrációs válság megoldásáért és a terror ellen akar küzdeni a fejlett világban annak a pazarló, túlfogyasztó nyugati életforma, a féloldalas együttélési politika és a „világrendőr-külpolitika” a főellenségei. Mert az Iszlám Államot, vagy az al-Kaidát porrá bombázhatjuk, de a romokon újabb terrorszervezet születik majd, a szíriai polgárháborút lezárhatjuk, de új konfliktus lángol föl hamarosan, ha az okok helyett csak a tüneteket kezeljük.

A klímaváltozást főként nyugaton, a túlnépesedést pedig elsősorban a harmadik világban lehet kezelni. Ehhez nekünk le kell cserélni a pénzügyi és a gazdasági modellt, illetve fenntarthatóvá kell alakítanunk az életformánkat, a fejlődő országokban pedig egy családban 2-nél több gyermeket nem szabad vállalni. Ha ezekhez tartjuk magunkat, akkor a terrorizmus és a migrációs válság emberséges eszközökkel is kezelhető, ha nem, globális méretű humanitárius katasztrófákkal és állandósuló terrorfenyegetettséggel kell számolnunk ebben az évszázadban.

De ne szaladjunk ennyire előre! Arról már írtam, hogy miért lehet vonzó az Iszlám Állam a nyugati muszlim fiatalok számára, de arról még nem, hogy miért a terror eszközével harcolnak ellenünk. A dolog az aszimmetrikus hadviselés logikájából érthető meg.

A NATO és Oroszország is csúcstechnikával felszerelt hadseregeket tart fenn, amivel szemben a dzsihadistáknak jószerivel csak kézifegyverei vannak. Nyílt ütközetben és hagyományos hadviselést folytatva esélyük sem lenne. Ha azonban gerillataktikát alkalmazva mindaddig civilnek álcázzák magukat, míg lecsapnak, majd gyorsan eltűnnek, még a világ legjobb hadseregén is kifoghatnak. Ezt a harcmodort anno amerikai kiképzőktől tanulták a szovjetek afganisztáni háborúja során.

A terrorizmus ennek a logikánk a továbbgondolása: ha a nyugat háborút kezd a Közel-Keleten, akkor ők ilyenformán exportálják nekünk vissza a harcokat.

A migrációs válság mélyebb okairól és megoldásairól följebb már írtam, de a helyzetet persze közvetlenül is kezelni kell. Ennek első lépéséről, a menekülthullám megállításáról és a menekültek ideiglenes elhelyezéséről ma sokat hallani. A második lépésről a közel-keleti rendezésről, vagy a nyomor elleni intézkedésekről még szintén esik szó, míg a harmadik lépés, a menekültek hazatérése, vagy integrálódása a befogadó országok társadalmába olyan távolinak tűnik, hogy egyelőre jóformán föl sem merül.

Ezekről technikai szempontból most nem is beszélnék. Annál érdekesebb viszont, hogy a józan paraszti ész helyett a politikai logika szemüvegén át hogy néz ki ez a válság, és miért tűnik ennyire nehéznek a kezelése.

Innen szemlélve a migráció, akárcsak egy gazdasági válság, egyáltalán nem biztos, hogy rossz dolog. Ugyanis átrendezi az addigi, bebetonozott erőviszonyokat, a zavarosban pedig mindenki halászhat. A mostani népvándorlás rövidtávon például Európa szerte jó a radikális jobboldalnak, mert a menekültellenességet meglovagolva szavazatokat szerezhetnek.

A nemzeti érzés felkorbácsolása azonban kevés a válság tartós megoldásához. Ezért hosszú távon épp a másik táborba tartozó, az erős, központosított Uniót és a nemzetállamok lebontását szorgalmazó politikusok profitálhatnak belőle, mondván, a népvándorlás és a terror csak nagyobb összefogással kezelhető.

Azután a hatalmi elit a terrorfenyegetettségre apellálva mindenhol korlátozhatja a szabadságjogokat, „a mi biztonságunk érdekében”, ami ugyanúgy vonzó lehet a nemzeti radikálisoknak, mint a központosítás híveinek.

Oroszországnak ma érdeke az EU belső szétforgácsolódása, akárcsak a szíriai polgárháború, hogy elterelje a figyelmet Ukrajnáról. Ha az Unió végül szétesne, akkor pedig még nagyobbat nyernének vele, mert így az ukránok lehetséges alternatíva nélkül Putyinhoz volnának kénytelenek közeledni.

A migrációnak az Iszlám Állam is örülhet, hisz egyrészt könnyebb Európába csempészni a terroristákat a migránsok közt, mint rendesen. Másrészt, ha a menekültnek álcázott terroristák lecsapnak, az jó eséllyel megnöveli az európaiak menekült és iszlámellenességét. Így azután valószínű, hogy komoly atrocitások fognak érni már itt élő, vagy friss migráns muszlimokat, akiknek ettől nőhet a kirekesztettség érzése, illetve a bántalmazásokból mindig személyes sebek és harag is fakad. Ez a kitaszítottság és harag pedig végül sokakból csinálhat terroristát.

Az USA számára közvetlenül talán kevésbé előnyös az európai szövetségesek krízise, de a válság megoldásánál fontosabbnak tartják az oroszokkal való, hidegháborút idéző vetélkedést a Közel-Keleten. Ezért tekintet nélkül a következményekre keményen beleállnak a szíriai polgárháborúba az általuk támogatott lázadók oldalán az orosz hátterű kormányerőkkel szemben.

A konfliktus Kínának is jó, mert amíg Amerika Szíriában köti le magát és a világ szeme a Közel-Keletre figyel, addig szép csendben fegyverkezhetnek és növelhetik a befolyásukat a Csendes-óceán térségében. És akkor még nem is szóltam az egyes nemzetek fegyveriparáról, akiknek kiváló piac most az arab világ, vagy a segélyszervezetekről, ahol a támogatások elsikkasztása jó pár embernek biztosíthat remek megélhetést, hogy az embercsempészeket ne is említsem.

Mindezt végignézve talán már sejthető, hogy a migrációs hullám kezelésének legfőbb akadálya az, hogy igen sokan profitálnak belőle. Az IS meg sem születhetett volna az iraki háború és az Arab Tavasz nélkül. A szíriai polgárháború és általában a közel-keleti instabilitás már régen véget ért volna, ha nincs a nyugati és keleti beavatkozás.

A válság közvetlen rendezésének feltétele tehát ugyanúgy a nagyhatalmak megegyezésétől függ, mint a klímaváltozás kezelése, míg a túlnépesedés orvoslásában főleg a harmadik világ országainak van vezető szerepük, egy nemzetközi szintű összefogás mellett.

Végezetül az arab, az afrikai, az ázsiai és az euró-atlanti kultúrák együttműködéséhez fontosnak látom annak elismerését, hogy a gyarmatosítás emberiség elleni bűn volt, amiért az egykori gyarmattartók bocsánatkéréssel és kártalanítással tartoznak. Csak ennek kimondása nyújthat ugyanis hosszabb távon gyógyírt a történelmi sebekre, csak így kezdődhet el a megbocsátás és a békés egymás mellett élésen túl az együtt dolgozás.

A cikk következő részében a migrációs válság hatásairól lesz szó a hazai közéletre, illetve bel- és külpolitikára.