A 21. század talán legerősebb tabuja a mi kultúránkban a halál. Miközben már a vállunkat sem rándítjuk, ha egy filmben meghal valaki, és a híradókban is megszokottá vált a téma, addig zavarba jövünk, ha szeretteink elvesztésével, vagy a saját elmúlásunkkal szembesülünk. A halál olyasmi, amiről „nem illik” és ezért nem is szoktunk beszélni. Még akkor sem, ha ténylegesen meghal valaki, aki közel állt hozzánk. Az elhunytról persze megemlékezünk, a gyászról szabad szólni, de magáról a halálról nem. Pedig biztos vagyok benne, hogy ha máskor nem is, egy temetésen mindenki szembesül a végzettel.
Mindannyiunkban él egy kép arról, hogy mit jelent nekünk az élet vége, de ezt egyszerűen nem lehet másokkal megosztani. A világunkban a halál démoni gonosznak van beállítva, egy csuklyás, sötét alaknak, aki csontváz fejével rajtunk röhög, miközben újra és újra megmeríti kaszáját az élők tengerében. Félelmetes kép, nem csoda hát, hogy nem szeretünk „ránézni”.
Ehhez képest ennek az írásnak már maga a címe is paradox, hiszen hogy lehet egy ilyen rémnek bármi értéke? A dilemma feloldásában az segíthet, ha megnézzük, hogy hogyan torzítottuk ilyenné a végzet arcát. Nagyjából az ipari forradalom hajnaláig a halál „közöttünk járt”, vagy másként mondva természetes része volt az életnek. 10 csecsemőből, csak 2-3 érte meg a 3 éves kort és csak 1-2 a felnőttséget. Az átlagéletkor még a jobb időkben is alig súrolta a 40-et, az összetartó falusi kisközösségekben pedig egészen mindennapos dolognak számított, hogy valaki eltávozik az élők sorából.
Mai szemmel mindez talán ijesztőnek tűnik, már-már részvétlennek, de tegyük hozzá, hogy az akkoriak is ugyanúgy gyászolták a szeretteiket, mint a ma embere, sőt, a gyásznak még sokkal inkább megvolt a helye a mindennapokban, mint ma. Három dologban különböztek csupán tőlünk: az egyik, hogy a halál akkor szó szerint szem előtt volt, nem dugták el kórházak falai közé és leplek alá, ahogy azt ma tesszük, másrészt a földi lét a szerencsés kevesek kivételével mindenkinek szenvedéssel teli, a napi betevőért folytatott munka köré szervezett monotóniában telt, amihez képest a kényelmes túlvilág ígérete megváltással kecsegtetett. Végül a humanizmus megjelenéséig az egyén kevésbé számított, mint a közösség, mindenki egy nagyobb, nemes ügynek, isten szolgálatának szentelte magát, és ha valakit e szolgálat közben ért el a vég, akkor az illető abban a tudatban hunyhatta le a szemét, hogy ezzel is a közösség üdvére volt.
A 15. század nagy pestisjárványai idején vált először félelmetessé a halál. Ekkor egész városok lakossága veszett oda hetek alatt, és a pusztulás ilyen intenzitásban már fölfoghatatlan volt. A járványok olyannyira fölkavarták a kor emberét, hogy abba beleremegett még maga a római katolikus egyház is. A betegség néhány év alatt lecsengett ugyan, és utána már csak elszórtan, kisebb területeket érintve ütötte föl ismét a fejét, a hatása azonban kitörölhetetlen maradt. Sokak számára megkérdőjeleződött isten és a túlvilág léte és inkább a kézzelfogható mindennapi élvezeteknek kezdtek élni, mint a magasztos célnak és egy bizonytalan földöntúli jutalom ígéretének.
A humanizmus, az ókori hagyományokhoz visszanyúlva fontossá tette az egyént és ezzel mellékesen fölértékelte az életet is. Olyannyira, hogy ebben a képben a halál zavaró tényezővé vált, életidegen lett, hiszen az elmúlással véget ér a fölmagasztalt egyéniség létezése, láthatóvá válik törékenységünk és az, hogy ha istent játszunk is, egyszerű halandók maradtunk.
A kibontakozó orvostudomány éppen ezért szép lassan a betegségek elleni küzdelem helyett magával a halállal kezdett szembeszállni. Ma egyes radikális „életigenlők” szerint a halál egyenesen kóros állapot, amit ki lehet küszöbölni, hogy mindannyian örökké élhessünk.
A másik oldalról a technika fejlődésével a háborúk egyre vadabbak és pusztítóbbak lettek, amik ugyanolyan fölfoghatatlan borzalommá változtatták a halál arcát, mint korábban a pestis. Háborúból pedig akadt bőven. Végül mindez együttesen elhomályosította a halál értékeit.
Mert bizony akad neki jó pár. Legkönnyebben úgy vehetjük észre ezeket, ha elképzeljük milyen lenne az a föld, ahol nincs halál. Egy ilyen világban semmi nem volna egyszeri és megismételhetetlen, épp ezért minden elveszítené az értékét. Mint egy videojátékban, ahol, ha elakadunk, vagy elbukunk, egyszerűen újrakezdjük az egészet. Semminek nem volna tétje, tehát minden megmaradna felszínesnek. Más szavakkal a halál képes értéket adni a legapróbb dolgoknak is.
Ha egy szürke hétköznapot csak úgy tekintünk, mint egyet a sok közül, ami olyan, mint a többi, akkor unalmasnak tűnhet az életünk, amiben nem történik semmi. Ha viszont a halál felől nézünk rá, mint egy olyan napra, amikor élmények sokasága ér, lehetőségek egész tárháza áll előttünk, de mindez csak egy pillanatig tart, azután elillan, akkor még egy kismadár csiripelése az ablak alatt, vagy az ócska kávé íze is megtelik élettel és egyszerre millió apró csodát veszünk észre magunk körül.
E gondolatokat persze már többen is leírták. Amiért valójában elkezdtem írni ezt a cikket, ahhoz egy lépéssel távolabbról kell megnéznünk a halál nélküli földet, onnan, ahonnan már az egész emberiség látszik. Ha soha senki nem halna meg, akkor a bolygót szó szerint ellepnék az emberek.
Bármennyire élesen hangzik is, ki kell mondani, hogy a mai kor legégetőbb problémái, vagyis az üvegházhatás és a túlnépesedés nem léteznének, ha engednénk a halálnak, hogy tegye a dolgát. Azáltal ugyanis, hogy valaki meghal, egy új életnek enged teret. Az orvostudomány fejlődésével azonban sikerült elérnünk, hogy elodázzuk a halált. Így viszont sokan még nem adják át a helyüket, miközben a kis életek sorban születnek egymásután. Az így túlnépesedő emberiséget pedig etetni kell, ruházni és tetőt adni a feje fölé, hogy az életszínvonalról már ne is beszéljek. Ezek együttesen okozzák a bolygó ökoszisztémájának fölborulásával fenyegető mértékű környezetszennyezést.
A halál tehát paradox módon az élet fenntartásában is nagy szerepet vállal, ha nem csupán az egyénre, de az egész fajra tekintünk. Apropó, a halál visszaszorulásával a genetikai hibák száma igencsak fölszaporodott az emberiségben, mivel a természetes szelekció jóformán megszűnt, ahogy arról David Attenborough is beszámolt. Ezek egy részét az életmódunkkal tudjuk ellensúlyozni, más részével megtanulunk együtt élni, azt azonban levonhatjuk konklúzióként, hogy a mai emberiség kevésbé életképes, mint mondjuk a középkori és nem pusztán kényelemmániája miatt.
Én például meg sem foganhattam volna természetes körülmények között, mert édesanyám egy gyermekkori betegségébe már rég belehalt volna. Így viszont lehetőséget kaptam rá, hogy rendkívül rossz szemeimmel, ferde és részben csigolyahiányos gerincemmel, szívritmuszavarommal és némiképp gyenge csontjaimmal teljes értékű életet éljek, ráadásul a testi problémáimmal még csak nem is vagyok kirívó a generációmban.
Ha el tudnánk fogadni, hogy a halál az élet természetes része, akkor az egészségügyünk nem az élethossz további nyújtásán fáradozna, inkább az életminőségre kerülhetne a hangsúly. Szerintem ugyanis nem az a fontos, hogy meddig élünk, hanem az, hogy hogyan. Amikor halálos betegeknek mindenféle szerek és beavatkozások révén adunk még néhány hónapot, miközben magatehetetlen, emberi méltóságuktól megfosztott roncsként léteznek ágyhoz és gépekhez kötve, akkor nem az életüket hosszabbítjuk meg, hanem a haldoklásukat. Az az állapot, legalábbis számomra, már nem élet.
Úgy gondolom, hogy mai lehetőségeink fényében indokolt volna újradefiniálni, orvosi és lélektani értelemben is, hogy mit tekintünk életnek és nem csak azt, hogy mikortól beszélhetünk életről – ahogy az abortusz körüli viták kapcsán fölmerül –, hanem azt is, hogy meddig tart, hol van az a pont, amikor a halál ideje jön el.
Utolsó kommentek