Spanyolviasz

Darwin egyik alaptétele, hogy nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legalkalmazkodóképesebb. Ha végignézünk a történelmen, láthatjuk, hogy ez a mondat nem csak a genetikai evolúcióra, de a társadalom evolúciójára, vagyis a civilizációra is ugyanúgy igaz.

Manapság szeretjük azt képzelni, hogy mi vagyunk a bolygó urai, mégis egy egyszerű cunami képes kiűzni bennünket az otthonainkból és a legtöbb, amit tehetünk, hogy próbáljuk előre jelezni a bajt, hogy még idejében elkezdhessünk futni. Mindenféle tudományos felfedezés és technológiai újítás ellenére is alig vagyunk kevésbé kiszolgáltatva a természet erőinek, mint százezer éve, az emberiség hajnalán voltunk. Ugyanakkor szívesen elhallgatjuk ezt a tényt önmagunk elől, mert rávilágít gyöngeségünkre és kicsinységünkre, arra, hogy korántsem vagyunk mindenhatók.

Hasonlóképpen gyakorta képzeljük azt is, hogy a történelmet elnökök, királyok, császárok, fáraók és pápák, vagyis emberek alakították. Pedig, ha figyelmesen olvasunk a sorok között, megláthatjuk, hogy a környezetnek legalább akkora szerep jutott ebben, mint vezetőinknek, akik gyakorta csak alkalmazkodni próbáltak hozzá. Más szóval a civilizáció annak a története, ahogy az ember alkalmazkodni próbál a környezetéhez.

Ennek egyik legszemléletesebb példája maga az emberré válás. Bár még nem tudjuk pontosan, hogy mi indította el a folyamatot, de az már bizonyosnak tűnik, hogy valamilyen klímaváltozás miatt kezdtek a majmok átalakulni, mutálódni, hogy az új feltételek között is képesek legyenek életben maradni.

A klíma óriási szerepét láthatjuk akkor is, ha felhúzzuk a ruhánk ujját, és a karunkra pillantunk. Kb. 40000 éve még ugyanolyan ébenfekete bőr „nézett volna vissza” ránk, mint ma bármelyik afrikai emberé, így viszont sokan a rózsaszínes fehér és a „cappuccino barna” közötti valamilyen árnyalatot látunk. Hogy miért?

Mert a világos bőr jobban bírja a hideget és kevesebb napsütés mellett is több létfontosságú D vitamin kiválasztására képes, mint a sötét, ugyanakkor az egyenlítő közeli folyamatos napsütést és forróságot csak a fekete bőrű ember tudja tartósan elviselni. Vagyis olyan nagy hatást gyakorol ránk a környezet, hogy akár még a génjeinket is képes megváltoztatni, illetve megfordítva, fajunk annyira alkalmazkodóképes, hogy genetikai szintű mutációra is „hajlandóak vagyunk” a túlélés érdekében.

És ez nem csak sok ezer éve volt így! Elég, ha arra gondolunk, hogy ma a megváltozott táplálkozás hatására nyugaton egyetlen generáció alatt látványosan megugrott az átlagos testmagasság. Ez a példa egyben azt is remekül szemlélteti, hogy saját alkalmazkodási törekvéseink, egyfajta „mellékhatásként”, hogyan hatnak vissza ránk.

De térjünk vissza még egy pillanatra a bőrszínhez! Miért kellett egyáltalán adaptálódnia Afrikában kialakult őseinknek az északi körülményekhez? „Mert szétvándoroltak és benépesítették a bolygót”, válaszolhatnánk. Rendben van, de az az igazán fontos kérdés, hogy ezt miért csinálták? Azért, mert túlnépesedtek, vagyis egy idő után már többen éltek adott területen, mint ahány embernek a vidék ételt tudott adni. Erre pedig az ősember úgy reagált, hogy kisebb csoportok mindig kiváltak a többségből és arrébb költöztek, majd ez a folyamat megismétlődött ott is és így tovább. Vagyis a környezet, amibe immár a többi ember is beletartozott, a génjeinkhez hasonlóan hatással volt a viselkedésünkre is.

A szétvándorlás másik motorja megint csak a klíma. Hisz a klíma határozza meg a túlnépesedést, vagyis azt, hogy adott terület mennyi élőlénynek tud táplálékot biztosítani. Leegyszerűsítve fölmelegedéskor az egyenlítő közelében elindul a sivatagosodás, csökken az ivóvízkészlet és így a föld eltartóképessége, míg a sarkok felé haladva az olvadás révén épp ellenkező előjelű a folyamat, ott egyre több élőlényt tud etetni és itatni a természet. Lehűléskor mindennek a fordítottja történik.

És hogy jön mindez a civilizációhoz? Például úgy, hogy a jégkorszakok során az ember fázott hiányos testszőrzete miatt, sokan bizonyára megfagytak, mások, a szokásos módszert választva melegebb vidékekre vándoroltak, de néhányan rájöttek, hogyha magukra veszik az elejtett állatok lenyúzott bőrét, melegen tarthatják a testüket. Így született meg az öltözködés. Ennek azután néhány generáció múlva az lett az eredménye, hogy már nem a meztelenség, hanem a ruha viselése vált a korai kultúrában normálissá, a csupaszságot a szégyen, a szégyenlősség érzése kezdte kísérni.

Vagyis a mai, „civilizált” ember egyik fő ismérve, az öltözködés, a hideghez való alkalmazkodás melléktermékeként született meg, majd átformálta egy egész közösség szemléletmódját, újfajta kultúrát teremtve. Az eszközhasználattal és a tűzcsinálás felfedezésével karöltve – melyek szintén sikeres alkalmazkodási kísérletek a részünkről – egyben ez a technológiai evolúció legkorábbi példája is, több tízezer évvel megelőzve a kerék föltalálását, amit gyakran, tévesen, az első lépésnek szoktuk tekinteni.

Az ember és a környezet közti kölcsönhatások eredményeként született tehát a kultúra és a technológiai fejlődés, civilizációnk meghatározó alapkövei, de akkor is e kölcsönhatás munkájának nyomait láthatjuk, ha a könyvekből ismert történelmet lapozzuk föl:

A jégkorszak után jött felmelegedés a föld bizonyos részeinek elsivatagosodásával járt, mint korábban utaltam rá. A Szahara területén élő emberek, ahogy az addigi életterük lakhatatlanná vált, elkezdtek mindenfelé elvándorolni, amitől a szomszédos vidékek túlnépesedetté váltak, vagyis ott sem jutott elegendő élelem mindenkinek, mert egyszerre túl sok ember lett túl kicsi helyen. Ezzel nagyjából egy időben és talán ugyanezért, Mezopotámiában valaki fölismerte, hogyha elveti bizonyos ehető növények magvait, akkor több terem belőlük az adott helyen, más, számára haszontalan növényekkel szemben. Az így születő földművelés révén pedig a túlnépesedés egyszerre relativizálódott.

A megtermelt ételt azonban meg is kellett védeni a sok éhes szájtól, így az addigi kis közösségek közül néhány szövetségre lépett, hogy azok ehessék meg a termést, akik elvetették a magvakat. Kicsivel később valaki azt is fölismerte, hogy öntözés révén még több növényt lehet termeszteni, a csatornahálózat kiépítéséhez azonban még szorosabb együttműködés és szervezés kellett. Így születtek meg a városállamok, illetve maga az állam.

Az emberré válás, a különböző rasszok kialakulása, vagy a szétvándorlás arra példák, mikor mi alkalmazkodtunk a környezethez, míg az eszközhasználat, a ruhakészítés, a tűzcsinálás felfedezése, vagy éppen a földművelés, az öntözés, valamint a városiasodás mind azt szemléltetik, amikor a környezetet alakítottuk a saját igényeink szerint.

Fontos azonban kiemelni, hogy a környezet formálása minden esetben visszahat az emberre is, mivel mi is részei vagyunk a környezetnek, nem pedig függetlenek attól! Minden változtatásnak van legalább egy főhatása, vagyis egy tudatosan megfogalmazott célja, például az éhezés fölszámolása és vannak mellékhatásai, amik nem tudatos, vagy nem szándékos, jellemzően nem tervezett következmények, mint ebben az esetben az átlagos testmagasság megemelkedése, vagy a termőföld pusztulása, részben az iparszerű művelés következtében, illetve a génmanipulált élelmiszerek miatt mutálódó kiirthatatlan kártevők megjelenése, stb.

Míg főhatásból gyakran csak egy, vagy néhány akad, addig mellékhatásból olykor megszámlálhatatlanul sok, akárcsak a gyógyszerek esetében. Azért van így, mivel mindig egy sokrétű, bonyolult kapcsolatokból fölépülő ökoszisztémába piszkálunk bele, és minden változtatás sok további változást is elindít, melyek egy részét látjuk, más részét nem látjuk előre.

Én emiatt nem hiszek abban, hogy pusztán a technológiai fejlődéssel megoldhatók olyan globális problémák, mint a felmelegedés, vagy a túlnépesedés, hisz minden újítás, ami kiküszöböl egy nehézséget, mellékhatásaival egyben újakat is teremt, de erre egy későbbi írásban még visszatérek.

Az a tapasztalatom, hogyha az ember-környezet kölcsönhatás felől szemléljük a világot, sokkal érthetőbbé válik benne a saját helyünk és szerepünk. Aki nem tudott alkalmazkodni, az minden korban elbukott, mint a Római Birodalom, mely olyan gazdasági kultúrára épült, amit a folyamatos hódítások tartottak fönt. A birodalom azonban egy ponton túl képtelen volt a további terjeszkedésre, mivel minden erejét lekötötte a már meglévő területek egyben tartása. Közben Ázsiában a túlnépesedés népvándorlást indított el és ez a külső nyomás elsöpörte a gazdasági modellváltásra képtelen, vagyis alkalmazkodni nem tudó Rómát.

De nem csak a történelem és a technológiai fejlődés jelentősége értelmeződik át ebben a logikában, hanem sok egyéb mellett például a párkapcsolatok, a vallás, a gazdaság, vagy éppen a generációs együttélés kérdései is, melyekről korábban már írtam. (Nem mellesleg ugyanezt a szemléletet alkalmazza az evolúciós pszichológia is az ember megértéséhez, igen nagy sikerrel.)

Végezetül adós maradtam még a címben feltett kérdés megválaszolásával, ami, azt hiszem, ezek után már egészen egyszerű. A civilizáció motorja a klímaváltozás és a túlnépesedés, illetve az ember alkalmazkodási törekvései ezekhez. Vagyis azt mondhatjuk, hogy civilizációnk az ember és a természet közti birkózásból született és elsősorban ez alakítja ma is.