Spanyolviasz

Pártokról és politikusokról tárgyilagosan beszélgetni Magyarországon szinte lehetetlen. A téma óriási indulatokat generál és bevallom sokáig hezitáltam, mire úgy döntöttem, megírom ezt a bejegyzést.

A blogon korábban tudatosan kerültem, hogy akárcsak megnevezzek a kortárs közszereplők közül bárkit, mert tapasztalataim szerint ilyenkor az olvasókból gyakorta olyan erős érzelmek jönnek elő, hogy nagyon nehéz azokra a gondolatokra figyelni, amikről egyébként szó van. Sokan óhatatlanul skatulyázni kezdenek. Azt találgatják, melyik oldalhoz húz a szívem, vagy a rosszhiszeműbbek szerint kinek a megrendelésére írok, és egyszerűen elúszik a téma, amiről a bejegyzés szól. Ilyenformán tehát tabuként kezeltem a kérdést.

A bennem szunnyadó történész azonban nem nyugodott, mert úgy hiszem, fontos és hasznos lehet oldal semlegesen összegezni az elmúlt 25 év hazai történéseit a politikai és gazdasági érdekcsoportok által vallott, fölülről meghatározott emlékezetpolitikáktól függetlenül.

Magával a rendszerváltással Magyarország 3 dolgot kapott: demokratikus államberendezkedést, piacgazdaságot és szabadságot a szovjet elnyomás alól. Valójában azonban sem a társadalom, sem a politikai-gazdasági elit nem értette egyiket sem.

A szabadság nem teljes körű függetlenséget jelentett a „külfölddel” szemben, csupán nagyobb mozgásteret. Hisz az államadósság révén eleve függtünk a hitelezőinktől, az ország mérete és geopolitikai helyzete miatt pedig nem lehetett kérdés, hogy katonai és diplomáciai értelemben – ahogy addig a Szovjetunió felé – alárendelt szerepben vagyunk a nyugati hatalmakkal szemben. A NATO-ba és az EU-ba történő belépés ezt az informális helyzetet csupán hivatalossá tette, miközben a tárgyalóasztal mellett az említett szervezetek a szovjetekhez képest még partnerként is kezeltek.

A piacgazdaság sem azt hozta, hogy innentől mindenki Mercedesszel járt, hanem új, súlyosabb adórendszert, az árak ugrásszerű emelkedését és egy olyan versenyhelyzetet a munkaerőpiacon, amitől az addigi relatív biztonságérzetnek egy csapásra vége szakadt.

A társadalomnak azután évekbe telt meglátni a hirtelen rázúduló terhek mellett az új lehetőségeket. Azt, hogy vállalkozhatunk, hogy „kiteljesedhetünk a hivatásunkban”, hogy semmi sincs kőbe vésve, ha bírjuk cérnával és erőforrással, kiharcolhatunk jobb feltételeket is, stb. A hosszú távú elköteleződés helyét a folyamatos megújulás és önfejlesztés igénye vette át. Ma már nem a nyugdíjig tartó hivatást, hanem 5-10 évre megélhetést biztosító munkát és folyamatos fejlődési, előrelépési lehetőséget keresünk.

A demokratikus keretek, a 4 évente megszervezett választások szintén nem hoztak valódi demokráciát, csupán a demokrácia lehetőségét teremtették meg jogi értelemben, ahogy erről korábban írtam.

Az új helyzetben azonban voltak súlyos örökségeink is. A világháborúk és Trianon ki nem beszélt borzalmai, sérelmei, melyek lélektani értelemben törésvonalakként ott szunnyadtak a társadalomban. Akárcsak a Rákosi-rendszer államosításai nyomán a kártalanítás kérdése, vagy a Kádár-kor óriási államadóssága. (Ezeket a belső feszültségeket később az MSZP-SZDSZ és a Fidesz kampányfőnökei gátlástalanul el is kezdték kihasználni a ’90-es évek második felétől kezdve, és azóta más pártok is követik a példát.)

Ilyen örökség volt a Kádár-rendszer hatalmas, korrupt, drága és kevéssé hatékony bürokráciája is, ami máig teherként ül az ország nyakán. A legsúlyosabb hagyaték azonban talán mégis a társadalom diktatórikus szerkezete, a valódi önszerveződés hiányával, a fölülről várt csodával, a közügyektől való nagyarányú elfordulással.

Ha megnézzük az értékrendünket és elvárásainkat a rendszerváltástól napjainkig, azt látjuk, hogy miközben az állami keretek jogilag átalakultak, a „néplélek” szintjén ez a megújulás sokkal lassabban indult el. Ami az állam oldalán megmaradt, az a protekcionista, osztogató-fosztogató, urambátyám szemlélet, ahol fontosabb a ki-kit ismer a szaktudásnál és a teljesítménynél.

A másik oldalon máig egyfajta Robin Hood mentalitás uralkodik, elfogadott, sőt, sokak szemében hősies dolog a törvények megszegése, kiváltképp  az adóelkerülés – „ennek a tolvaj bandának egy kanyit se adjunk” –, ráadásul erre az adótörvények majdhogynem rá is kényszerítik a vállalkozókat. Ide tartozik, hogy sok nyugat-európai országgal ellentétben nálunk úgymond ciki gazdagnak lenni, mert „aki itt vagyont szerzett, az úgyis csalt és lopott”. A hazai szabályokat ismerve pedig sajnos van is ebben valami. Ahol tisztességes úton szinte lehetetlen a társadalmi előrejutás, ott rendszer szinten van hiba.

Miközben a többség joggal érzi, hogy nincs beleszólása a közügyekbe, a tömegek a legutóbbi évekig erre majd mindig a Kádár-korban jól bevált elzárkózással válaszoltak. „Ha a fejünk fölött döntenek, mi sem foglalkozunk politikával.” Ugyanennek az éremnek a másik oldala, hogy ha minden felelősség fölül van, akkor a dolgok jobbrafordulását is onnan várjuk, tehát az emberek önszerveződése, kompetenciaérzete igen alacsony.

’90-ben, az Antal-kormány előtt tehát óriási feladatok tornyosultak. Egyszerre kellett kezelni az államadósság kérdését, a privatizáció megkezdését, a Kádár-rendszer áldozatainak anyagi és erkölcsi kártalanítását, valamint átvezetni az országot a demokratikus piacgazdaság keretei közé, miközben a trianoni örökségtől terhesen európai szintű külpolitikát igyekeztek kialakítani.

Természetesen minden jó szándék ellenére, sok kérdésben igen komoly hibákat is vétettek. Először is nem kérték az államadósság részleges elengedését, mint az összes többi közép-európai ország, pedig erre megvolt a jogalap: a szovjet megszállás által a népre kényszerített csatlóskormány, a Kádár-rezsim vette fel a hiteleket, nem a magyar nép szabad akaratából választott képviselőink. Ennek a lépésnek pedig máig ható, súlyos ára volt: csak a társadalom tűrőképességét erősen feszegető, magas adókkal és az állami vagyon áron alul történő kiárusításával lehetett elkerülni az államcsődöt.

Az egykor elkobzott földek, gyárak, ingatlanok és egyéb vagyontárgyak utáni kártalanításra természetesen a költségvetésből nem futotta – hisz az államszocializmus csődje nyomán jószerivel üres volt az államkincstár –, csupán jóvátételi jegyeket adott ki a kormány. Ezek a jóvátételi jegyek pedig körülbelül olyanok voltak, mint a Dumb és Dumber című film „tartozom neked” cédulái. Egyszer, valamikor pénzre lehetett ugyan váltani azokat, de nem azonnal. Aki pedig szorult helyzetben volt, inkább fillérekért eladta a kárpótlási jegyét üzéreknek, mert nem volt ideje kivárni, míg az állam fizetni tud.

Másrészt néhány ipari létesítményt, egykori egyházi iskolát, illetve magánbirtokot a következő években visszaadtak az eredeti tulajdonosoknak, ha tudták igazolni, hogy az ingatlan valaha hozzájuk, vagy a családjukhoz tartozott. A bizonyítás azonban hosszú volt, körülményes, ahogy maga a vagyonvisszaadás is.

Részben szintén ide kapcsolódó, máig ható sérelmeket generáló intézkedéssor a privatizáció menete. Antal maga amellett érvelt, hogy csak szép lassan, apránként szabad elkezdeni a privatizációt és lehetőleg magyar kézben kell tartani mindent. Igen ám, de a magyaroknak, még a tehetőseknek sem volt annyi pénze, hogy piaci árat tudtak volna fizetni a roppant állami vagyonért. A Kádár-kor nyomán az országban nem maradt számottevő tőke. Eközben a költségvetésben óriási lyukak tátongtak a hitel és a kártalanítás miatt.

Végül Antal halála, majd a ’94-es kormányváltás megoldotta a kérdést és megkezdődött a privatizáció, vagy ahogy csúnyábban szokás nevezni, az ország szétlopása. Az igazság valahol a kettő között lehet, de annyi bizonyos, hogy a mai gazdasági elit jó része az akkor, fillérekért megvásárolt értékes vagyontárgyakból lett olyan jómódú, hogy ma már valóságos pénzügyi szakadék választja el őket a középrétegek felső harmadától is.

A privatizáció nyomán ideiglenesen javult ugyan az ország GDP-je, föllendült a gazdaság, de a sorozatos gyárbezárásokkal tömegek kerültek utcára, illetve apróra zsugorodott, az egyébként mesterségesen nagy magyar ipar is, de ez már a Horn-kormány hagyatéka. Ebben az időben számos befektető érkezett hozzánk és sokaknak úgy tűnt, innentől kolbászból lesz a kerítés, ehelyett pár év alatt a tőkések jó része továbbállt és mi itt maradtunk egy legyengült és féloldalas gazdasággal.

Eközben a privatizációtól sem függetlenül a Bokros-csomag egyrészt lezárta a piacgazdaságra való átállást, megmentette az országot a még mindig fenyegető államcsődtől, másrészt tovább növelte a lakosság terheit és szűkítette az állami támogatás mértékét és a támogatottak körét. A csomag érezhető társadalmi feszültségeket szült, mert szociálisan igen érzéketlen volt és nem előzte meg széleskörű egyeztetés sem. De ahogy az Antal-kormány idején a taxis blokádban fellángolt népharag is hamar elcsendesedett, úgy a Bokros-csomagot követő tiltakozások sem söpörték el a kormányt.

Közben a Tocsik-ügy, vagy az olajszőkítések földerítetlensége mind azt üzente a hatalom birtokosainak, hogy itt bármi következmények nélkül maradhat, és tovább erősítette a tömegek tehetetlenség érzetét a közügyek terén, hisz a társadalomnak nem sok beleszólást hagytak a törvénykezésbe, amire mind többen fordultak el a pártoktól.

’98-ban az első Orbán kormány idejére ért körbe ez a folyamat. A választók végigpróbálták a rendszerváltás utáni pártok mindegyikét és azt tapasztalták, hogy egyrészt egyik sem hoz érdemi változást, másrészt „mind ugyanolyan korrupt és hazug, akár a többi”. Vagyis a politikai szervezetek főleg stílusban, szlogenekben és jelképekben különböznek egymástól, a tartalomban azonban alig.

Ebben az időben mind a bal, mind a jobboldal vezetői elkezdtek a korábban említett társadalmi törésvonalakra építeni. Alapvetően már nem értékeket, vagy konkrét, pozitív célokat tűztek maguk és a választók elé, hanem kölcsönösen démonizálva egymást, ellenségképet mutattak a tömegek számára. A negatív érzelmektől fűtött, csalódott emberek egy részének ez vonzó volt, míg mások ismét csak az elfordulást választották.

Botrányokból persze ekkor sem volt hiány, gondoljunk az Ezüsthajó Kft.-re, vagy a Nemzeti színház leállíttatott építkezésére a Deák téren. Utóbb nem derült ki, hogy a csalási és sikkasztási ügyekből mi volt valós és mi nem, ami megint csak abba az irányba mutatott, hogy ha elég magasan van valaki a ranglétrán, itt bizony mindent meg lehet úszni. (A közelmúltban baloldali berkekből szokás volt a második Orbán kormányt maffia kormánynak nevezni, a valóságban viszont sokkal inkább maffia ország voltunk és talán vagyunk ma is.)

Medgyessy Péter 2002-es választási győzelmét sok mindennel szokás indokolni. Abban is lehet valami, hogy a konfliktusokba keményen beleálló Orbán Viktor stílusa többek számára visszatetsző lehetett és a szocialista vezető ehhez képest szelídebb alternatívaként jelent meg, ahogy az imént említett botrányos ügyek sem használtak a Fidesz népszerűségének, vagy Medgyessy 100 napos programjának ígéretei is vonzónak tűnhettek néhányak szemében. Mégis, számomra jelzés értékű, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország talán legjellegtelenebb, beszélni sem tudó politikusa, Medgyessy Péter legyőzte az egyik legszínesebb, legjobban szónokló jelöltet, Orbán Viktort. A teljes politikai apátia tünete ez. A rendszerváltáskor megindult társadalmi lendület „egy jobb világ felépítésére” ekkorra fújt ki egészen. A többség elveszítette hitét a demokráciában és a pártokban, aminek egyik sajnálatos tünete a nyugatra vándorlás.

Közben a polgári körök megalakításával a jobboldal is beszállt abba, a szerintem nagyon szerencsétlen folyamatba, hogy civilnek álcázott politikai szervezetekkel támogassák a saját pártcéljaikat. Ahogy a szakszervezetek is jól láthatóan egyik, vagy másik hatalmi tömbhöz húztak, úgy valódi civilség is csak elvétve létezett. A civil társadalom szétzüllesztése és szétzüllése pedig azért nagyon veszélyes, mert civilek nélkül nincs igazán demokrácia, ahogy arról korábban írtam.

A második MSZP-SZDSZ koalíció abból a szempontból igen szerencsétlen volt, hogy nagyjából erre az időszakra fogyott el a privatizálható vagyon jó része, amire mind Horn, mind Orbán a gazdaságpolitikát javarészt alapozta. „Szerkezeti átalakításokat” pedig a népszerűségüket féltve nem mertek elindítani, így a miniszterelnök D-209-es ügynökbotránya úgy kellett nekik, mint egy falat kenyér, hogy elfedjék a hiányosságokat.

Medgyessy elmozdításával valójában a biztos választási vereség elkerülése volt a cél. Gyurcsány Ferenc pedig alkalmas figurának tűnt arra, hogy a politikától elfordult tömegek, de főképp az MSZP-SZDSZ-hez húzó, ám csalódott választók feltüzelésével a rendszerváltás óta először, hatalomban tartson egy épp kormányzó koalíciót.

2006-ban a „történelmi fegyvertény” sikerült is és a jó szónoki képességeivel Orbán méltó ellenfelének tűnő Gyurcsány másodszor is kormányt alakíthatott. Ennél a győzelemnél azonban a jövő szempontjából sokkal jelentősebb az őszödi beszéd szeptemberi kiszivárgása.

Nem is maga a beszéd az érdekes, hanem az arra adott reakciók az elit és a társadalom részéről. ’98 és 2006 között a többség hallgatólagosan elfogadta, hogy lényegében az USA-hoz, vagy az Egyesült Királysághoz hasonlóan nálunk is két párt, két oldal csatázik a hatalomért, hisz a kisebb szervezetek igazából jelentéktelenek. A kiszivárgott beszéd azonban újrarajzolta az erővonalakat és általa a miniszterelnök, akaratától függetlenül, így vagy úgy, de valóban fölrázta a társadalom jelentős részét.

Itt elsősorban nem is az addig nem látott hevességű utcai megmozdulásokra gondolok, hanem arra, hogy a politika iránt régóta közömbös emberek elkezdték fölismerni, hogy „valamit tenni kell”. Ez a valami mindenkinek mást jelentett. Voltak, akik beléptek egy már létező pártba, mások az utcán fejezték ki nemtetszésüket, megint mások pártot, vagy civil szervezetet alapítottak, a lényeg, hogy valamilyen szinten elkezdtek „politizálni”.

Gyurcsány számára a beszéd politikai öngyilkossággal ért föl és mivel nem váltották le azonnal, az MSZP-SZDSZ is vele bukott. A Fidesznek csak arra kellett figyelnie, hogy 4 évig Őszödön és a miniszterelnökön tartsa a figyelmet, ne saját magán. Közben a 2008-as gazdasági világválság hatása is elkezdte szítani a társadalmon belüli feszültségeket. A bedőlő hitelek tömkelege, a fair play szabályait távolról elkerülő bankok magatartása radikális változást sürgetett.

Ez a radikalizmus élesen meg is jelenik a 2010-es választási eredményekben. Egyrészt ott van a Fidesznek példátlan hatalmat adó 2/3-adban, amivel a választók „megbüntették” az addigi koalíciót, azt üzenve, hogy innentől igenis legyen következménye a vezetők tetteinek. De legalább ennyire fontos az is, hogy két, addig jelentéktelen, illetve nem is létező politikai szervezet, a Jobbik és az LMP bejutott a parlamentbe. Ez, a korábban nem jellemző esemény úgy is értelmezhető, hogy a szavazók egy nem kis része a teljes addigi politikai elitnek azt üzente: „elég volt belőletek”.

A második Orbán kormány intézkedései, leginkább az oktatást érintő lépések, azután tovább erősítették ez utóbbi tendenciát. Egyfelől a demokratikus, jogállami keretek feszegetésével párhuzamosan megindult egy aktív, párt-független civil világ megszervezése, vagyis a társadalom demokratizálódása, másrészt, főképp a Jobbik, egyre több demokráciából kiábrándult embert tudott maga mögé állítani.

Ezt a paradox jelenséget tovább fokozzák a gazdasági világválság kísérőjelenségei. A demokratikus pártok és államberendezkedés tehetetlenségét látva, világszerte egyre többen fordulnak gyors, határozott fellépést, a vagyonosokra hárított, nagyobb teherviselést és a nemzetközi tárgyalóasztalok mellett karakteresebb, független, hazafias kiállást ígérő szervezetek felé. Csakhogy ezekhez a pártokhoz „csomagban jár” a diktatórikus szemlélet is, kisebb-nagyobb mértékben.

Ezzel párhuzamosan mások épp a demokratikus keretek megreformálásában és nem azok elvetésében látják a kiutat. A részvételi demokrácia gyűjtőfogalom alatt megjelenő modellek hívei jellemzően a társadalmi öngondoskodás fontosságát hangsúlyozzák. Vagyis, hogy a jövőben ne másoktól, a hatalom aktuális birtokosaitól várjuk a helyzet jobbra fordulását, hanem vegyük a saját kezünkbe a sorsunkat és mi magunk is vállaljunk részt a hatalomgyakorlásból.

Hazánkban ez utóbbi szemlélet hívei a 2014-es „net adós” tüntetések kapcsán kerültek a figyelem középpontjába. Egyesek lelkes amatőröknek, mások naív lúzereknek igyekeztek akkor beállítani a közéletben még sokszor járatlan, utcai politizálással próbálkozó civileket, de az mindenképp elmondható, hogy ahogy a rendszerváltáskor a többség nem értette a képviseleti demokráciát és a szabad piacot, most ugyanolyan zavarosnak tűnik a részvételi demokrácia gondolata.

Jó példa az értetlenségre, mikor az egyik megmozdulás kapcsán az ismert újságíró, Uj Péter, egy cikkében arra a következtetésre jutott, hogy végül mégiscsak arra volna szükség, hogy jöjjön egy karizmatikus vezető, aki összefogja az elégedetlenkedőket és a színpadról megmondja a tutit – bizonyára sokak véleményét sommázta ezzel. Ennél a képnél maradva azonban részvételi demokráciában nem a színpadról mondják meg a tutit, hanem a nézőtérről és főleg nem egy ember, hanem a sokaság, de ne szaladjunk ennyire előre!

Visszatérve a Fidesz választási sikereihez és főleg második ciklusát élő kormányzásukhoz, számomra az látszik, hogy megvan bennük a bátorság, hogy az ideológiai lózungokat félretéve olyannak lássák a magyar társadalmat, amilyen az valójában, és ennek megfelelően irányítsák az országot.

A többséget nem érdekli a GDP, vagy az euró-övezethez való csatlakozás, még kevésbé a jogszabályalkotás. A magyar lakosság közel 40%-a tartósan elfordult a közügyektől. Legtöbbünkről elmondható, hogy valójában nem demokrata.

A társadalom minden szinten korrupt, ha például egy hivatalos ügyet el akarunk intézni, előbb fordulunk egy ismerőshöz, ha van, minthogy a hivatalos úton indulnánk el. Igazán nem törődünk a halmozottan hátrányos helyzetű, leszakadó társadalmi csoportokkal, együttérzés helyett inkább sajnálatot, undort, vagy félelmet érzünk velük kapcsolatban attól függően, hogy hajléktalanokról, vagy romákról, esetleg testi/mentális betegekről van-e szó.

Ténylegesen nem, vagy alig érezzük, hogy az EU-hoz tartozunk, hogy mi is az unió polgárai vagyunk, erősen élnek azonban bennünk a történelem sebei. Nagy többségében nem vállalunk felelősséget a saját sorsunkért, helyette az atyáskodó állam gondoskodásában reménykedünk. Ebből következően alig jellemző ránk az alulról induló önszerveződés, az odaállás pozitív célok mellé, így kicsi a társadalom érdekérvényesítő képessége.

Az őszödi beszéd ugyanakkor megmutatta, hogy tömegek ellenében még nálunk sem lehet kormányozni, de az addig eltelt 16 év azt is, hogy a semleges, közönyös sokaság mellett látszólag igen. Gyurcsány arra is jó példaként szolgált, hogy a magyarok, ha ellenségképet kapnak, sokkal tartósabban hajlandóak összefogni, mint egy pozitív ügy érdekében. Míg egy környezeti katasztrófa után a segítség hullámai néhány hét, vagy hónap alatt elülnek, addig a volt miniszterelnökkel szembeni ellenérzések 4 éven keresztül egy táborban tartották a társadalom legkülönfélébb csoportjait.

Az 1990 és 2010 között eltelt 20 év egyik meghatározó problémája a hatalom szempontjából, hogy az idézett törésvonalak miatt a bal és jobb oldali kormányok még elnagyoltan sem tudtak megállapodni azokban a célokban, amiket közösen el kellene érnünk és minden kormányváltás egyben alapvető irányváltásokat is hozott.

Szintén ez a hozzáállás jelenik meg abban a reakcióban, mikor a kormányt nemzetközi bírálat éri, mire az épp ellenzékben levő tábor szinte kéjes örömmel dörzsöli a tenyerét, hogy lám, az ellenfél „most jól megkapta”.

Csakhogy valójában egy Magyarország van, nem kettő, és az ilyen bírálatok nem csak az épp hatalmon lévőknek, de mindannyiunknak szólnak. Ha bennünket elmarasztalnak, vagy megbüntetnek, akkor az nem csak a kormány, de mindannyiunk vállát egyformán nyomja. Teljesen irreális szemlélet, mikor valaki az ellenfél kormányzása alatt annak bukását várja, esetleg azt még igyekszik elősegíteni is. Ha a mindenkori vezetőink elbuknak, az az egész országnak rossz, míg a sikerük közös érdek, akkor is, ha személy szerint nem szimpatizálunk velük.

Az Orbán kabinetet különösen erősnek érzem abban, hogy az említett körülményeket felismerték. A fenti helyzetre adott válaszaik azonban már igen sajátos pártlogikát mutatnak. A Fidesz az „azzal főzzünk, amink van” elvét követve kicsit sem törekszik például az említett viszonyok megváltoztatására, épp ellenkezőleg, azokat a vonásokat igyekeznek megerősíteni, amik 2010-ben hatalomra segítették a szervezetet. (Ez persze érthető, ha tudjuk, hogy minden pártot valójában egyetlen cél mozgat: a hatalom megszerzése és megtartása bármi áron, ahogy erről korábban írtam.)

Felismerték tehát, hogy Magyarország csak akkor juthat el A-ból B-be, ha folyamatos politikai irányváltások helyett stabilitást teremtünk. Ilyen stabilitás volna az is, ha a politikai pártok és még inkább a magyar társadalom egésze megállapodna a célokban, és csupán arról vitatkoznánk, hogy ezeket hogyan érjük el. Ezzel szemben az Orbán kormány kicsit sem törekszik a társadalmi párbeszédre és a megállapodásokra, ehelyett azon dolgoznak, hogy akik nem akarnának az általuk kijelölt B-be eljutni, azokat távol tartsák a hatalomtól, míg magukat bebetonozzák oda.

Mivel a társadalom eleve nem demokratikus, ezt könnyedén meg is tehetik. Politikai idealizmus helyett csupán arra kell figyelni, hogy olyan társadalmi csoportoknak kedvezzenek, akik rendszeresen eljárnak szavazni, a híradókban pedig sokkal több olyan hír legyen, ami a kormányt dicsőíti, mint ami a hibáira rámutat.

A leszakadó, tanulatlan, halmozottan hátrányos helyzetű és olykor írástudatlan rétegekkel gyakorlatilag nem kell foglalkozni, mert rájuk jellemző leginkább, hogy politikailag nem szerveződnek, nem tudják érvényesíteni az érdekeiket és a közügyektől teljesen elfordultak, szavazni nem járnak. Tőlük lényegében büntetlenül el lehet venni a rokkantsági nyugdíjat, a szociális segélyt, vagy a munkakeresési hozzájárulást.

A hajléktalanokat kitilthatjuk az utcákról, a romákat akár egész városokból és iskolákból, mert az aktív szavazók legnagyobb részét nem érdeklik ezek a lépések, sőt, sokan szimpatizálnak is azok egy részével – „végre megregulázzák az ingyenélőket” –, akit pedig mégis foglalkoztat, az különben sem szavazna a Fideszre.

Mi több, a létminimum határán tengődők közül a közmunka, vagy a rezsicsökkentés révén egyesek még azt is érezhetik, hogy végre velük is foglalkoznak, és ha busszal elviszik őket, akkor alkalomadtán még Orbán Viktorra is voksolnak.

Ezzel szemben az öregségi nyugdíjasokat és a lecsúszó középrétegbelieket jól meg kell támogatni, mert elsősorban az ő szavazataikon múlik egy választás sikere. A devizahitelesek kérdésével való foglalkozás, a rezsiharc, a minimális nyugdíjemelések mind nekik szólnak, de talán ezeknél is erősebb eszköz, a kormánnyal szemben támogató, vagy semleges tömegmédia megteremtése.

Az állami földek szétosztása, a trafik-pályázatok, a haveroknak kijátszott közbeszerzési pályázatok mind azt a célt szolgálták, hogy megszülessen egy új gazdasági elit, ami a Fidesztől kapta a vagyonát, sokszor nem is törvényes eszközökkel, így a végsőkig hűséggel tartozik neki. Ha ugyanis a Fidesz bukik, akkor jó eséllyel ők is vele bukhatnak. Ezek a tőkések pedig szívesen fektetnek médiabirodalmak felvásárlásába, vagy felépítésébe, hogy így viszonozzák a szívességeket, másrészt, bújtatott állami támogatások formájában, még több pénzt keressenek.

A már korábban meggazdagodott, „régi elit” azután szintén a Fidesz mellé állt, mivel látták, hogy minden bizonnyal még tartósan Orbán Viktornak fogják hívni Magyarország miniszterelnökét, és vele kell jóban lenni, ha állami megrendelésekre ácsingóznak, hogy továbbra is a leggazdagabbak között maradhassanak. A hagyományos ellenzéki pártokba tolt támogatás kidobott pénz a közvélemény-kutatási adatokat ismerve, hisz a mostani szervezetek talán soha nem kerülnek már hatalomra.

A Fidesz tehát kicsit sem érdekelt a társadalom demokratizálásában, vagy felemelésében. Ehelyett leginkább arra figyelnek, hogy a demokrácia kereteit, (számukra kedvező formában) fenntartsák. Részben Brüsszel miatt, nehogy elzáródjanak az uniós pénzcsapok, részben pedig a szavazók miatt, akik bár többségében nem igazi demokraták, a nyílt diktatúrától is ódzkodnak.

A hatalom megtartásának egy további, fontos eszköze, a közös ellenségképek fölmutatása. Mivel a Fideszre szavazó emberek jelentős része nem vak híve a szervezetnek, így ahhoz, hogy ne pártoljanak el tőle, kell valami, ami „egyben tartja a tábort”.

Korábban ilyen ellenségkép tudott lenni a baloldal, ám mára olyan súlytalanná vált, hogy nem jelent reális veszélyt a Fideszre nézve. A nyugat, a multik és a bankok történelmileg jól bejáratott „gonoszok”, akikhez mindig lehet nyúlni és az EU-t is könnyű betenni ebbe a skatulyába. Legutóbb pedig, a Jobbik erősödését látva, a radikális párt került célkeresztbe.

Addig ugyanis, amíg az emberek az ilyen ellenségekre figyelnek a haragjuktól, vagy a félelmeiktől vezetve, a Fidesz mindig lehet a kisebbik rossz. Logikus, elvégre hatalomra is így kerültek.

A párt ideológusai arra jöttek rá, hogy egy olyan országban, ahol a társadalom eleve bűnözőnek tartja a politikusok java részét, a „ha ló nincs, a szamár is jó” elvét követve sokkal könnyebb „szamárként” eladni a Fideszt, mint „lovat csinálni belőle”.

Az Orbán kormány azt is megtanulta Gyurcsányék hibáiból, hogy az emberek akaratát nyíltan semmibe vevő intézkedések a párt bukásához vezetnek, így például az internet adó szerencsétlen ötlete nyomán megindult közfelháborodást meghallva visszakoztak.

Ettől, közvetve, sokan azt is érezhették, hogy mégiscsak van beleszólásuk az ország irányításába, ami a Fidesz szempontjából a másik nagy veszély. Napjainkban a kormánypártnak a hatalom megtartásához a részvételi demokrácia és egy jobboldali radikális fordulat víziója közt kell lavíroznia.

Baloldali politikusok, a választási összefogásaik alkalmával előszeretettel hangoztatták, hogy az elsődleges cél az Orbán-rendszer megdöntése során Orbán Viktor leváltása, mondván, minden másról csak ezután beszélhetünk, mintha a miniszterelnök volna az „ország jobbra fordulásának” legnagyobb kerékkötője.

Ugyanakkor, bár a hangsúlyok eltolódtak, az Orbán-rendszer lényegileg ugyanaz, mint a rendszerváltás óta működő képviseleti demokrácia, aminek a mostani baloldal is szerves része. Ezzel szemben, ha valóban magát a rendszert szeretnénk megdönteni, akkor Orbán leváltása egészen mellékes, azt ugyanis vagy a társadalom demokratizálódása tudná elhozni, vagy egy nyílt diktatúrára történő átmenet.

Más szavakkal egy választás során, személyében leválthatjuk ugyan Orbán Viktort, de ettől maga a rendszer még semmit sem fog változni! Mikor például baloldali közszereplők újabban részvételi demokráciát emlegetnek, akkor jellemzően arra gondolnak, hogy most már ők is szeretnének részt kapni a kormányzásból (lehetőleg úgy, hogy csak ők gyakorolják a hatalmat) és nem egy új rendszerváltáson, a képviseleti demokrácia tényleges leváltásán elmélkednek. Ez pedig ilyen formában számomra nem több, mint a részvételi demokrácia lejáratási kísérlete.

Megdöbbentőnek találom, hogy a magukat demokratikusnak mondó ellenzéki pártok közül egyetlen egy sem veszi észre, hogy a hagyományos eszközökkel már nem érhetik el az embereket. A média nagyobbrészt kormány hű, az ellenzéknek teret adó fórumok pedig igen szűk rétegnek érdekesek csupán. Ráadásul a bal oldali szervezetek 2006-ban mind lejáratódtak. Ha tetszik az MSZP és a DK is rossz márka a választók többsége szemében, és láthatóan megújulni sem tudnak, az összefogás helyett a megmaradt pozíciókért belső harcokat folytató politikusaik miatt.

Az LMP legnagyobb eredménye az első ciklus során egy pártszakadás volt és mintha elfelejtették volna, hogy civil gyökerekből indultak, az Együtt-tel és a PM-mel egyetemben érzékelhetően nem jelennek meg az emberek mindennapjaiban. Különösen nyilvánvaló volt ezen szervezetek és a formálódó civil ellenzékiség szakadéka a 2014-es utcai megmozdulások során.

Az egyetlen párt, amely belátta, hogy országszerte kapcsolatot kell keresni a helyi civilekkel és a lokális közügyekben érdemes minden lehetséges eszközzel segítséget nyújtani, a Jobbik. Sajátos hungarikum ez, hogy a parlamenti pártok közül a demokráciát elutasító, radikális jobb oldal kapcsolódik leginkább a valódi demokrácia alapját adó civilekhez, helyi közösségekhez. Ez a fajta aktív politizálás az arculatváltással együtt meg is hozta az eredményt, a netadó nyomán a Fidesz népszerűségvesztéséből 2014-2015-ben leginkább Vona Gábor pártja profitált.

Orbánékkal azonban 2015-ben kegyes volt a sors, megkapták Gyurcsány Ferenc óta a legerősebb ellenségképet, amivel ismét egy táborba terelhettek tömegeket: a menekülteket. Mivel ugyanakkor a téma méreténél és aktualitásánál fogva önálló bejegyzést érdemel, így itt nem is foglalkoznék vele többet.

Ehelyett szeretnék mérleget vonni a második és harmadik Fidesz kormány eddigi munkájáról, de leginkább az ország aktuális helyzetéről. Először is azt kell kijelenteni, hogy hiába a 2/3-ad, hiába a második ciklus, az Orbán vezette kabinet nem tudott jogi és gazdasági stabilitást teremteni hazánkban.

Amit az MSZP csinál kicsiben, az történik a Fidesznél is nagyban: széthúzó, belső ellentéteket generáló érdekcsoportok csatáznak egy-egy terület felett a hatalomért, ennek pedig az a következménye, hogy átgondolatlan és hektikus a törvénykezés. Még az egyébként előremutató kezdeményezések is kellő megtervezettség nélkül kerülnek bevezetésre. Hiába volna például jó, ha minden diáknak minden nap volna testnevelés órája, ha számos iskolának nincs tornaterme!

Az Orbán-kormány munkatempója leginkább egy mániás-depressziós ember működésmódjára hasonlít mániás fázisban: a jogszabályalkotás eszméletlen ütemben, a közvetlen érdekeltek és a szélesebb társadalom bevonása nélkül történik. A hatalomgyakorlásból minden korábbi kormányzathoz képest nagyobb mértékben kihagyják az ellenzéket és a civileket is, így pedig a parlament és a demokrácia is végképp üres, valós tartalom nélküli keretekké silányultak.

Az említett kapkodás jellemzi a mindenre kiterjedő központosítási törekvéseket is, ami rengeteg hibát és többletköltséget eredményez. Az uniós forrásokból finanszírozott, látványos állami beruházásokkal választási évben lehetett ugyan villogni, de a sorozatos, indokolatlan csúszások, a föl-fölbukkanó sikkasztási ügyek és ezek nyomán az uniós támogatások visszafizetési kötelezettsége mind árnyékot vetnek, a különben tényleg fontos fejlesztésekre.

Összességében elmondható, hogy a Fidesz kormány jelesre vizsgázott a problémák felvetésében, de borzasztóan elhamarkodottak, kuszák az ezekre adott válaszaik.

Külön is kiemelném a stadionépítéseket. Sokakkal ellentétben nagyon is látok logikát a futballba tolt milliárdokban. Ahogy korábban írtam, a nemzethez tartozás érzése igen kevéssé élhető meg az év nagy részében a többség számára, ami komoly problémát jelent a nemzeti színeket lobogtató politikusok számára. A sportesemények viszont – hazánkban kiváltképp a foci – épp erre adnak lehetőséget. Ha például a magyar válogatott kijut egy világversenyre, azt szokás az egész ország sikerének tartani. A Fidesz pedig máris kérkedhetne azzal, hogy lám, ők teremtették meg ennek az anyagi feltételeit.

Bár a részvételi demokrácia, mint alternatíva, még valóban zavaros és néhol gyermeteg, de ha valamikor, hát 2010 óta láthatjuk, hogy a „jó vezető” mítosz, amire fönt, Uj Pétert idézve utaltam, nem működik. Irreális azt várni, hogy egyszer csak megjelenik egy kiváló népvezér, aki a stábjával megjavítja az ország minden gondját!

A társadalom nélkül dolgozó Fidesz kabinet munkássága rá a bizonyíték, hogy a nép nélkül nemhogy demokrácia, de tartósan működő állam sincs. Leegyszerűsítve ez alatt azt értem, hogy a magánszektorban továbbra is tömeges az adóelkerülés, vagyis a társadalom jó része nem adja anyagi hozzájárulását a kormányzat tevékenységéhez. Részben emiatt föl kellett élni olyan tartalékokat, mint a magánnyugdíj vagyon, részben azokat sújtják még nagyobb adók, akik helyzetüknél fogva nem tudnak kibújni az adófizetési kötelezettség alól. Hosszútávon mindez legalábbis pénzügyi válsághoz, rosszabb esetben államcsődhöz vezet.

A jövő felé fordulva látok reális lehetőséget arra, hogy Magyarországon megújuljon a demokrácia, de arra is, hogy diktatúra szülessen. A 2006-ban megmozdult civil társadalom kitermelhet magából új pártokat, de az is bizonyos, hogy a mostani közszereplők sem fognak egy csapásra eltűnni, így velük is együtt kell működni. Nem hiszek abban, hogy a jelenlegi elit rossz, amit levált majd egy alulról építkező jó. Ahogy följebb is írtam, egy Magyarország van, mindegy, hogy a miniszterelnököt éppen hogy hívják, attól még Orbán, Gyurcsány, Vona, Schiffer, vagy Tóbiás sem tűnnek el. Nem az a kérdés, hogy hogyan tudunk végleg megszabadulni tőlük, hanem, hogy hogyan dolgozhatunk együtt.

Csak remélni merem, hogy ehhez jelenlegi vezetőink is képesek tanulni az elmúlt 25 évből!

Kultúránkban a szenvedés ma egyértelműen negatívnak tartott jelenség. Mi több, van egyfajta ki nem mondott törekvés a nyugati emberekben, hogy elkerüljék annak minden formáját.

Erre építenek azok a nyelviskolák is, akik szuper hatékony módszert, erőfeszítésmentes, mégis eredményes tanulást ígérnek. 10 év angoltanári tapasztalattal a hátam mögött azonban bizton állíthatom, hogy ez minden esetben átverés. Lehet a tanár és a módszer bármilyen nagyszerű, ha a diák nem teszi mellé a tanuláshoz szükséges erőfeszítést, soha nem fog tudni egy idegen nyelven sem. Ez az erőfeszítés pedig minden esetben szenvedéssel jár.

A szenvedés tehát nem szükségképpen rossz dolog, sőt, az élet kikerülhetetlen része, de erről majd később.

Érdekes számomra, hogy miközben a szenvedést próbáljuk elkerülni, egyben boldogságra is törekszünk. Az a furcsa ebben, hogy a boldogság egy érzés, amit nagyon gyakran éppen olyankor érzünk, ha megszenvedtünk egy eredményért, mondjuk a fenti példában a sikeres nyelvvizsgáért. Ezzel szemben, ha valódi erőfeszítés nélkül, csupán az ölünkbe hullik a siker, mint egy lottónyeremény, akkor nemhogy nem örülünk neki olyan önfeledten, de gyakran bűntudatot és levertséget érzünk, azt, hogy „nem érdemeljük meg”.

A szenvedélybetegeknél látszik talán legtisztábban a szenvedés és a boldogság furcsa tánca. Egy szerhasználó kezdetben nyilván kíváncsiságból nyúl tudatmódosító szerhez és azért, mert a szabadság és a boldogság érzésére vágyik. Az alkohol, vagy drog hatása alatt ezt az illúziót meg is kapja, ám ahogy múlik a mámor úgy csapnak át az érzések az ellentétükbe. Anyaga válogatja, hogy levert lesz az illető, fáradt, ingerlékeny, fájnak az ízületei, esetleg a gyomra, vagy épp hányingere van, stb.

A későbbi függők ezeket a „mellékhatásokat” újabb adaggal orvosolják és hamarosan a szerhasználat motivációja teljesen átalakul. Már nem a szabadság és a boldogság hajszolása és nem is a kíváncsiság vezeti a kezüket, hanem az egyre súlyosbodó elvonási tünetek mérséklése, a fájdalom és a szenvedés elkerülése. Kemény drogosok és súlyos alkoholisták szájából is ismerős mondat, hogy azért lövik magukat/isznak, hogy ne legyenek rosszul.

Azzal viszont, hogy órákra megszabadulnak a szenvedéstől, összességében egyre nagyobb és nagyobb szenvedéshez jutnak és nem csak fizikálisan. A drogok és az alkohol is kiváló oldószerek. Kezdetben a gátlásainkat, a szorongásainkat oldják, később már az emberi kapcsolatainkat is, végül az emberségünket és az elménket. Minden szenvedélybeteg szenved fizikálisan és lelkileg is a szégyentől, hogy már nem tudják uralni az életüket, a függőségüket, de szenved a környezetük is látva a leépülést, az elzüllést és gyakran a kriminalizálódást.

Ez a fajta életút a legtipikusabb példája annak, mennyire zsákutcás életcél a szenvedés nélküli boldogság.

Nem azt mondom persze, hogy a szenvedés minden esetben az életünket gazdagító és segítő jelenség, korántsem! Van értelmes szenvedés, mint az edzések kínjai egy sportolónál, amik nélkül sosem lehetne eredményes és van értelmetlen is, mint a szerhasználók nyomora, ami leggyakrabban egy beszűkült és rövid életen kívül sehová sem vezet.

Abban tehát nincs szabadságunk, hogy szenvedés nélküli életet válasszunk, mivel a szenvedés az élethez tartozik, de azt eldönthetjük, hogy mi az, amiért hajlandóak vagyunk szenvedni. Mikor az élet célját és értelmét keressük, azt érdemes végiggondolni, hogy mely célokért tudunk jó szívvel értelmes szenvedést vállalni.

Pszichoterápiában fontos fogalom a szenvedésnyomás. Arra az érzésre utal ez a kifejezés, mikor egy helyzetben már annyira rosszul érezzük magunkat, hogy inkább változtatunk magunkon és a környezetünkön, minthogy benne maradjunk. Szenvedés nélkül tehát nincs változás, nincs fejlődés.

A gyermekszülés talán a természet legszebb példája az értelmes szenvedésre. Szimbolikusan minden változás egy apró újjászületés. Küzdenünk kell, míg az újat a világra hozzuk, míg a személyiségünket átformáljuk egy-egy életszakasz-váltáshoz érve, míg az új otthont berendezzük, míg az áhított állás a miénk lesz és ott beilleszkedünk, de utána új készségekkel gazdagodva mindig egyre alkalmazkodóképesebbé is válunk a környezetünkhöz. Ez az alkalmazkodóképesség pedig nagyban összefügg a kiegyensúlyozottságunkkal és a boldogság megélésére való képességünkkel.

Ha egy krízist tisztességgel végigszenvedünk, mindenekelőtt azt tanulhatjuk meg belőle, hogy igaz a távol-keleti mondás, miszerint minden válság egyben lehetőség a változásra. Ahogy azután újabb és újabb nehézségeket gördít elénk az élet, ezektől jó eséllyel mind kevésbé esünk kétségbe, hisz a korábban kimunkált konfliktuskezelési, kommunikációs, stb. képességeink mind segítenek a megoldásban, és ha elsőre nem is látjuk a fényt az alagút végén, ott van bennünk a bizonyosság, hogy attól még létezik, csak új nézőpont kell, hogy észrevegyük.

Életszerű példa, mikor a feleség üvölt a férjjel, hogy járjon haza korábban, mondván, ez az ő boldogságának egyetlen akadálya, a férj meg eleinte tán kérlelte még, hogy ne üvöltsön vele, mostanra viszont úgy védekezik, hogy egyre nagyobb távolságot próbál tartani „ettől a hárpiától”, vagyis egyre később jár haza. A feleség erre még jobban üvölt, a férj pedig még tovább marad a munkahelyén, majd a barátokhoz és az edzőterembe menekül. Ha a helyzet már elég elviselhetetlen, akkor jöhet egy szerető, egy betegség, vagy egyszerűen a különköltözés, esetleg a válás.

Ezen a ponton szokott mindenki megdöbbenni, hogy „hogy jutottunk ide?”. „Én csak azt akartam, hogy többet legyünk együtt, mert hiányzik, erre már együtt sem élünk” – gondolhatja a feleség. „Én csak nyugalmat szerettem volna, hogy szeretettel magamhoz ölelhessem, erre most egy másik nőt ölelek” – töprenghet a férj.

A krízis egymást erősítő ördögi köre, a még több üvöltés-még több távolság körforgással látszólag feloldhatatlan. Ám csak addig, míg valaki föl nem ismeri, hogy nem arra kell várni, hogy a másik változtasson, még kevésbé azon dolgozni, hogy őt átformáljuk, hanem kinek-kinek saját magának a dolga lépni. Ha a későig dolgozó férj egy este üvöltés helyett szerető ölelést kap a társától, ha a magát magányosnak, elhanyagoltnak és minden bizonnyal kimerültnek érző feleséghez egyszer időben állít haza a sokat ostorozott férfi, akkor valami elindul.

Persze sokszor az első reakciók még a sértettségből jönnek és gúnyos megjegyzést kap az ölelést adó nő, ahogy a hazasiető férfi is. „Na veled meg mi történt? Beteg vagy?”

Ilyenkor nagyon nehéz megállni, hogy ne támadjunk vissza, sőt, holnap is öleljünk/korán érkezzünk. Aztán lassacskán már nem lehet velünk üvölteni, a késés miatt, hisz nem késünk és a távolléteket sem lehet az „asszony sárkány természetére” fogni, mivel szeretettel, odaadóan vár, sőt, már azt is megérti, ha időnként tényleg sokáig bent kell maradni. Ahogy a férj sem esik kétségbe egy-egy üvöltéstől, helyette, mondjuk, átöleli a nőt és megkérdi mi a baj. Valahogy így néz ki a fent említett szempontváltás.

Ezzel szemben nem valódi segítség az, amikor egy krízisben lévő helyett mi oldjuk meg a kérdést. Például azzal, ha pénzt adunk egy hajléktalannak. Ott és akkor persze segít az adomány a nincstelenségen, de az ő valódi problémája nem az, hogy nincs pénze, hanem, hogy úgy érzi, nem tud tenni saját magáért, képletesen szólva, hogy „nem kel föl a földről, miközben van lába, hogy ezt megtegye”.

Ebben a helyzetben a megoldásért semmit sem szenvedő nem tanul olyan új készségeket, amikkel a későbbiekben a hasonló helyzeteket maga oldhatná meg és továbbra is rászoruló marad.

A politika című bejegyzésben főként a vezetők szempontjából írtam a képviseleti demokráciák politikai kultúrájáról, míg most a választópolgárok oldalát szeretném jobban körüljárni.

Korábban azt írtam, hogy a médiában megjelenő kép révén befolyásolható leginkább az egyes pártok és politikusok népszerűsége, ez azonban csak az úgynevezett „bizonytalan szavazók” esetében van így.

Bár a politikai oldalak felé elkötelezett, „biztos szavazókhoz” képest a párt-semleges emberek számban jóval többen vannak, ugyanakkor a választásokon való részvételük is jóval alacsonyabb, így összességében hasonló, vagy kisebb súllyal vannak jelen a végeredményben, mint párt-hű társaik.

Az elkötelezettek pedig gondolkodás és mérlegelés nélkül mindig ugyanoda teszik az x-et. Gyakorlatilag érzelmi alapú döntést hoznak. Elsőre az ilyenfajta, politikai oldalak mellett való lecövekelés, talán teljesen értelmetlennek, logikátlannak tűnik, ha azonban a mélyére nézünk, nagyon is átérezhető.

A családunk, a neveltetésünk jellemzően valamelyik oldal ideológiáját jobbnak láttatja, mint a többit, így sokan egyszerűen automatikusan követik a szülői preferenciákat, innen az elköteleződés – jó fiúk/jó lányok akarnak lenni, akik nem lázadnak, nem mondanak ellent.

Legalább ilyen tipikus, és talán még érdekesebb, mikor az előző generációk démonizálják az egyik pártot, vagy eszmerendszert. Tehát nem azt mondják meg, hogy kire kell szavazni, hanem azt, hogy kire tilos.

Néhány hazai példával élve, ha valakinek a nagyszüleit a kommunisták ölték meg, vagy semmizték ki, akkor szinte elképzelhetetlen, hogy baloldalinak mondott pártokra szavazzon, sőt, vélhetően olyan szervezetet fog választani, ami a lehető legélesebben szemben áll „ezekkel a gazemberekkel”, képviseljen bármit.

Ugyanígy, ha nagyapót a nyilasok hurcolták el, az arra részben emlékeztető radikális jobboldal szereplőitől ösztönösen görcsbe ugrik az unoka gyomra, és olyan hévvel fog ellenük agitálni, mintha a múlt elevenedne meg a szeme előtt.

A fenti helyzetek finomabb változata az is, mikor valaki mindig egy politikai oldalról választ pártot, soha nem „szavaz át” a másik oldal pártjaira.

De továbbmenve, nemcsak a pártpreferencia, hanem tágabb, a közéletet érintő meggyőződések is a fenti módon születnek. A Trianon-trauma továbbélése és feldolgozatlansága megjelenik például a szomszédos országokkal szembeni előítéletekben, vagy a nyugatellenességben is – „pláne, hogy még ’56-ban sem segítettek”. Vagy a kisebbségekkel szembeni ellenérzések gyökere részben szintén Trianonhoz köthető, részben pedig a kiegyezéskori magyar politika hagyományait őrzi, mikor, ha a Habsburgokkal szemben nem sikerült növelni az ország önállóságát, a nemzetiségek jogait azért lehetett csorbítani és így a nemzeti önérzetet kenegetni.

Másik oldalról, a bármifajta mássággal szembeni tolerancia – extrém esetben akár az önvédelem elutasításáig menően –, vagy a nyitottság, mint érték hangoztatása hasonlóan „zsigeri”, történeti gyökerekig nyúlnak vissza. Eközben érdekes és ellentmondásos, hogy a szélsőséges nézeteket valló személyeket a liberális eszme képviselői sok esetben mennyire nem próbálják megérteni. Ez egy tipikus példája annak, mikor az elv és a gyakorlat bennünk összeütközik.

Ahogy ugyanis az ideológia a pártok számára csak eszköz, úgy a választók sem feltétlenül vannak tisztában egy-egy gondolatrendszer mélységeivel, a civilek fejében is gyakran furcsán keverednek az alapvetések.

Az egyik hazai érdekesség, hogy a mai radikális jobboldal és az egykori liberális párt, az SZDSZ egyik korai, fő követelése ugyanaz: a korábbi szocialista államrend fenntartóinak a száműzése a közéletből, az elszámoltatás és az ügynökakták nyilvánosságra hozatala.

Egy másik hungarikum, hogy a szélsőjobboldali és újabban a konzervatív szervezetek egyszerre hirdetnek nemzeti szuverenitást – a magukat demokratikusnak valló országokkal szemben – és hajbókolnak a térség aktuálisan erős diktátorának az erőpártiság szellemében – ahogy egykor a náci Németországnak, most a putyinista Oroszországnak. (Sokan szintén e logika mentén idealizálják a Habsburg alávetettséget, mondván, akkor legalább egy erős birodalom részei voltunk, ma pedig egyedül gyöngék vagyunk.)

További furcsaság, hogy az eredetileg munkás gyökerekkel rendelkező, az elesetteket, a szegényebb néprétegeket fölkaroló szocialista politikusok jelentős része az ország leggazdagabbjai közül kerül ki – a hozzájuk hasonlóan tehetős szakszervezeti vezetőkről már nem is beszélve. És sokaknak nem okoz gondot az sem, mikor olyanok követelnek sajtószabadságot, akik a szocializmus alatt cenzorként dolgoztak.

Eközben a konzervatív körök tárt karokkal fogadják a hozzájuk megtérő, egykori szocialistákat, akár ügynökmúlttal is, és a keresztény értékekre aszerint hivatkoznak erkölcsi alapként, hogy épp mikor melyik áll érdekükben – míg más értékeket gyakorlatilag megtagadnak.

Mindezt természetesen a párthű választók kritikátlanul elfogadják. Kis túlzással, az elkötelezettek számára az a szervezet, amit követnek, nem tud olyat tenni, ami miatt elfordulnának attól. Már-már vallásosan lojálisak hozzá. Ez a fajta merev, a múlt berögződéseit soha meg nem kérdőjelező hozzáállás pedig egy nagyon fontos negatív következménnyel jár: a párbeszéd hiányával.

Mikor ugyanis gondolatok helyett meggyőződéseket ütköztetünk, az nem több értelmetlen hitvitánál. Ilyenkor, mint egy versmondó, mérlegelés nélkül fújjuk a hitrendszerünk alapvetéseit, ahogy a beszélgetőpartner is ugyanezt teszi és meg sem próbáljuk megérteni egymást. Tulajdonképp nem is halljuk meg, hogy a másik mit akar mondani nekünk és fordítva.

Ezért nagyon nehéz sok esetben értelmes eszmecserét folytatni közéleti kérdésekről és ez áll leginkább a társadalmi integráció útjában, ráadásul nem csupán Magyarországon, de az egész Unió szintjén is.

A magam részéről az elvek mentén folytatott politizálás helyett a témákra fókuszáló megközelítést sokkal szerencsésebbnek tartom. Ahogy korábban írtam is róla, ha arról kezdünk beszélgetni, hogy, milyen iskolákat szeretnénk, kiléphetünk a meggyőződéseink dogmái közül és hiteles, saját gondolatokat oszthatunk meg egymással, ahelyett, hogy azt szajkóznánk, mit mondott a kérdésről X, vagy Y politikus.

A hatalom oldaláról ugyanígy az elvek – látszólagos – hangoztatása helyett üdvözítőbbnek érzem, mikor konkrét témákat és társadalmi csoportokat igyekszik képviselni egy párt. Régi közhely, de igaz, hogy a politika szolgálat, konkrét embereket pedig sokkal átláthatóbban lehet szolgálni, mint ködös eszméket. Az emberek szólnak, ha úgy érzik, elárulják őket, az eszmék ilyesmire nem képesek.

A politika talán legnépszerűbb és legszélesebb körben elfogadott mítosza, hogy a politikusok, illetve a pártok ideológiákat képviselnek. Vannak jobb- és baloldali honatyák, demokratikus és diktatórikus pártok, zöldek, konzervatívok, liberálisok, szocialisták, fasiszták, stb. A valóság azonban az, hogy néhány kivételtől eltekintve a politika világa ennél sokkal „elvtelenebb”.

A képviselői állás egy 4 évre szóló, határozott idejű munkaszerződés és a választásokkor a képviselők ennek a szerződésnek a meghosszabbításáért/megszerzéséért kampányolnak, nem másért. A cél tehát a hatalom megszerzése és megtartása, az elvek képviselete csak egy ehhez felhasznált eszköz. A politikusok többsége nem egy eszme érvényre jutásáért küzd, hanem egyszerűen azért, hogy legyen munkája.

Néhányan most talán azt hihetik, hogy a fenti sorok a jelenlegi magyar közéletre vonatkoznak, pedig korántsem. Winston Churchill, pályája során nem egyszer váltott pártot és oldalt annak érdekében, hogy a hatalom közelében maradhasson, és ezzel messze nincs egyedül. Ha megnézzük, mit jelentett 100 éve konzervatívnak, liberálisnak, vagy épp szocialistának lenni és mellétesszük, hogy mit jelent ma, azt vesszük észre, hogy napjaink ideológiái közelebb állnak egymáshoz, mint egy évszázados elődjükhöz. A hagyományosan bal- és jobboldalinak tartott értékek mostanra egészen egybemosódtak.

A képviseleti demokráciák legnagyobb paradoxona ez. Papíron a politikusoknak társadalmi csoportokat kellene képviselniük, a csoportokat pedig akár ideológia mentén is meghatározhatnánk. A mindenfelé megfigyelhető néppártosodásnak azonban épp az a lényege, hogy a pártok „mindenkit képviselnek”, tehát nincs olyan, jól körülhatárolt elv, vagy eszme, ami szerint egy-egy társadalmi réteg mellé inkább odaállnának – netán abból nőnének ki. Ha pedig egy politikai szervezet látszólag mindenkit képvisel, akkor valójában senkit sem képvisel igazán.

E folyamattal az a probléma, hogy a képviseleti demokráciának az az alapelve, hogy az egyes csoportok érdekképviselői, egymással párbeszédet, vitákat folytatva, mindenki számára elfogadható kompromisszumokat kötnek. A kompromisszumok tehát, elméletben, tekintettel volnának a társadalom minden rétegére, azok politikai súlyától, érdekképviseleti erejétől függően. Ez az érdekképviseleti erő a pártok képviselőinek számában testesül meg, amit a rájuk leadott szavazatok arányában állapítanak meg.

A néppártok azonban, legalábbis hagyományos értelemben, nem képviselnek csoportokat, így a törvényalkotás nem a társadalmi rétegek párbeszédének gyümölcse, hanem egy szűk, elszigetelt politikai elit belügye. Elvben a civil szféra tölthetné be azt a valós, érdekképviseleti kontroll funkciót, ami a néppártosodással elveszett, ám a gyakorlatban ez csak egyes nyugat-európai demokráciákban működik többé-kevésbé.

Bennem itt fölmerült a kérdés, hogy akkor kiket is képviselnek valójában a néppártok? Lényegében saját magukat. Ahogy fönt már írtam, ebben a rendszerben a politika egyetlen célja a hatalom megszerzése és megtartása. Minden más ennek van alárendelve. Ma egy párt a népszerűségén keresztül válhat a hatalom birtokosává, látszólag tehát a „nép” kénye-kedve dönt a sorsáról. Ugyanakkor viszonylag kevés olyan politikai döntés van, ami közvetlenül, érzékelhetően hat a tömegek mindennapjaira, így a népszerűség elsősorban közvetett módon befolyásolható.

Ez a közvetett mód pedig a médiában bemutatott kép. Kis túlzással a társadalom aszerint dönt, hogy ki kormányozza az országot, hogy milyennek mutatják nekünk a politikusokat a TV-ben, a rádióban és az internetes portálokon – mára a nyomtatott lapok véleményformáló ereje elenyészően kicsi. Nem véletlen, hogy minden párt saját médiabirodalom kiépítésére törekszik, illetve a meglévő, tőle független médiabirodalmakra próbál hatni. A médiabirodalomhoz ugyanakkor pénz kell, rengeteg pénz. Mivel ennyi pénze csak a tőkebefektetőknek van, így politikusként a legkönnyebben úgy lehetünk népszerűek, ha nekik tetsző törvényeket hozunk, ők meg cserébe pozitív híreket közölnek rólunk minden fórumon.

A jelenlegi rendszer tehát nagyon előnyös a legvagyonosabb 1%-nak. Az érdekeik érvényesítéséhez ugyanis nem kell megnyerniük a társadalom többségének támogatását, elég csak néhány politikust hatalomhoz segíteni. Leegyszerűsítve ezt nevezzük lobbi tevékenységnek.

Egy másik népszerű mítosz ugyanakkor, hogy a „gonosz” nagytőkéseket hibáztatjuk a világ minden bajáért. Ez egy nagyon kényelmes hazugság, mert látszólag fölment bennünket a felelősség alól, hogy a környezetünk sorsán, vagy akár a saját sorsunkon változtassunk. Bár minden korban igaz, hogy a vagyonos embereknek több beleszólásuk van a közösség életét befolyásoló döntésekbe, mint a szegényebb rétegeknek, azonban az is tény, hogy a tömegek ellenében sokáig kormányozni nem lehet.

Míg a politikusokat lobbi tevékenységgel veszi meg a gazdasági elit, addig a társadalmat az életszínvonalon keresztül. Az elvárt életminőséget szintén a média alakítja a legnagyobb mértékben. Miközben a többség egyetért azzal, hogy küzdjünk a klímaváltozásért, közben azt is elvárjuk, hogy a boltok polcai olcsó áruktól roskadozzanak.

Ha egy ruhadarabot addig kellene hordanunk, míg 10-15 év alatt egészen szét nem szakad és nem addig, amíg megunjuk, ha helyi munkások gyártanák le tartós alapanyagokból és így az ára a jelenlegi sokszorosa volna, ha a piacon csak az éppen termő, helyi, szezonális zöldségeket és gyümölcsöket vehetnénk meg, ha a turizmust erősen korlátozva megszüntetnénk a polgári légi közlekedést és személyautó forgalmat, ha városon belül is csak közösségi közlekedéssel és biciklivel lehetne utazni, ha az ipari és lakossági áram, víz és gázfogyasztást erősen leszabályoznánk, stb., akkor valóban tennénk a klímaváltozás ellen… és egyúttal forradalom törne ki.

Az ilyen radikális lépések megtételéhez arra volna szükség, hogy a polgárok többsége átérezze a saját felelősségét, akár a klímaváltozáshoz hasonló, világméretű folyamatokban is, miközben kontrollérzettel is bírnak, hogy összefogva változtathatunk még a legsúlyosabb kérdéseken is. Erről szólna a részvételi demokrácia, amiről egy korábbi bejegyzésben már írtam.

A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról, hirdeti egy népszerű könyv címe, utalva arra a megfigyelésre, hogy nők és férfiak mennyire másként gondolkodunk és „más nyelvet beszélünk”. Több kutatás igazolta, hogy a nőknek jobbak a nyelvi képességeik, míg a férfiak a tájékozódásban erősek. A nők az érzelmek, a férfiak pedig a logika világában mozognak otthonosan. A hölgyeket szokás a szebbik nemnek nevezni, a férfiakat pedig erősebbnek tartani… nekem viszont ezektől föláll a hátamon a szőr!

Az összes kutatás statisztikai módszerekkel dolgozik és a fenti felsorolás sem több statisztikai megfigyelések tömkelegénél. A tipikus férfi és nő valójában csak statisztikai értelemben létezik, az utcán Lindák, Petik, Vikik és Sanyik jönnek velünk szembe, nem marsi és vénuszi lények.

Mivel azonban az ember nagyon szeret általánosítani, hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy ha az átlagos nő, mondjuk, inkább együttműködő, az átlag férfi pedig inkább versengő, akkor az összes férfi és nő is ilyen. A gender kutatások nem véletlenül hívják fel a figyelmet arra, hogy sokszor kisebb a különbség egy férfi és egy nő közt, mint két férfi, vagy két nő között, de nem is ez a lényeg.

A hétköznapokban az olyan általánosításokat, hogy „á, a nők/férfiak már csak ilyenek” arra használjuk, hogy egy felületes skatulyába rakjuk a körülöttünk élőket. Ha pedig ez megtörtént, valójában már nem érdeklődünk irántuk, nem figyelünk rájuk, nem próbáljuk őket megérteni, csak legyintünk, mondván, „ő is csak egy csaj/pasi”.

Mikor a sokat emlegetett kommunikációs problémáról beszélünk, ami párkapcsolatok sokaságában üti fel a fejét és teszi nehézzé az együttélést, nagyrészt ilyesmiről van szó. Az elején, még félszavakból is értjük egymást, de a szerelem elmúltával már egész mondatokból sem, mondhatnánk viccesen és valóban. A nagy szerelem idején, mintha olvasnánk egymás gondolataiban, később pedig nem is értjük, hogy választhattuk magunk mellé ezt az értetlen alakot.

Valójában csak annyi történik, hogy a kapcsolat elején indokolatlanul jóhiszeműek vagyunk a társunkkal szemben és idealizáljuk őt, minden tettét valami nagyobb jó részeként értelmezzük, amivel a mi kedvünkben jár, vagy a kapcsolatunkért tesz. Később pedig ugyanilyen indokolatlanul bizalmatlanná válunk és démonizáljuk a másikat, csak a rosszat feltételezzük, bármit is cselekedjen.

Máshol írtam erről részletesebben, ide csak azért hozom példaként, mert itt is skatulyázunk, előbb a jó/hős/királynő, stb. skatulyába rakjuk a másikat, később a rossz/ördög/céda, stb. címke kerül rá és igazán egyik esetben sem figyelünk arra, ki is ő valójában.

Hasonló általánosításokkal intézzük el azután az időseket, „a mai fiatalokat”, a szőkéket, a kövéreket, a muszlimokat, az orvosokat, a betegeket, a vegákat, a skin-head-eket, a zsidókat, stb. Tehát életkor, hajszín, testalkat, vallási meggyőződés, foglalkozás, egészségi állapot, táplálkozás, világnézet, származás és ki tudja, még hányféle szempont szerint kategorizáljuk az embereket a nemükön kívül. A kategóriákból viszont könnyen lesznek sztereotípiák, a sztereotípiákból pedig meg nem értés.

Mindig, mikor legyintünk, hogy a másik hülye, tulajdonképp azt közöljük, hogy nem tudjuk és valószínűleg nem is akarjuk őt megérteni. Ezért áll fel a hátamon a szőr, mikor Nőkről és Férfiakról hallok, mert képletesen akkor is ugyanígy „hülyézzük le” egymást. A terapeuta hivatásomból is fakad, de ha leülök valakivel beszélgetni, próbálok rá figyelni és nem arra, amit én gondolok róla. Ez persze sokszor nem megy könnyen.

Ugyanúgy tipizálom az embereket, mint bárki más, de újra és újra igyekszem tudatosítani, hogy a fejemben élő sztereotípiák és a beszélgetőpartnerem nem azonosak egymással. Mindezt természetesen nem azért írom le, hogy önnön nagyszerűségemet hirdessem, csupán élő példaként, hogy nem kötelező sztereotípiákból falakat vonnunk önmagunk és a többi ember közé. Mert elsősorban nem nők és férfiak vagyunk, hanem emberek.

Bár az előző mondat ütős végszó lehetett volna, mégsem azzal zárok, hanem egy számomra nagyon elgondolkodtató tapasztalattal. Nem csak az embereket, de a helyzeteinket, állapotainkat is hajlamosak vagyunk sztereotipikusan látni. A közelmúltban ide kapcsolódóan több ismerősöm is megfogalmazta, hogy számára a jóllét egyenlő az unalommal, a boldogság pedig az ürességgel. Vagyis azokat az embereket, akiről úgy látják, hogy jól vannak és boldogok, lényegében a „boldogok a lelki szegények” bibliai sorral azonosítják, mintha csak a lelki szegénység és a boldogság kötelezően együtt járna. Így viszont nagyon nehéz, ha nem lehetetlen jól és önfeledten boldognak lenni…

„Egyre inkább a TV és a számítógép neveli föl a gyerekeket.” – hangzik egy gyakran ismételt megállapítás a mai magyar családi valóságról. A szülők túlhajszoltsága, fizikai és lelki problémái sokszor lehetetlenné teszik, hogy annyit törődjenek csemetéikkel, mint amire azoknak, akár minimálisan szükségük lenne. Ez a fajta elhanyagoltság az utóbbi évtizedekben társadalmi méreteket öltött. Nem véletlen, hogy óriásplakátok hirdetik: „Beszélgess a gyermekeddel!”, különben az lesz számára a realitás, amit a filmekben és játékokban lát.

Tapasztalataim szerint, azonban nem csak a gyerekekkel kellene erről beszélni, de a szülőkkel is. A felnőtt lakosság jelentős része ugyanis burkoltan elhiszi, amit a reklámok és a filmek mutatnak. Rengeteg, a popkultúra által megerősített társadalmi mítoszt vélünk igazságnak és ezeknek óriási hatása van a mindennapjainkra.

Kezdjük mindjárt a filmen és játékokban látható erőszakkal. Nem csupán a civil közvélemény, de a pszichológus szakma egy része is azt vallja, hogy a gyerekek, médiában egyre gyakrabban mutatott agresszív cselekedeteiért, elsősorban ezek a műsorok és programok felelősek. Ráadásul több kapcsolódó kutatás is megerősíteni látszik ezt a nézetet.

De valóban komolyan lehet venni az ilyen direkt, lineáris ok-okozati kapcsolatokat? Ha csak a legszembetűnőbb bűncselekményeket, az iskolai lövöldözéseket nézzük, azt látjuk, hogy az elkövetőket szüleik nem ritkán elhanyagolták, sőt, olykor rendszeresen bántalmazták fizikailag. Mikor apu egy ökölcsapással intézi el a szomszéddal a vitát, mikor anyu megmérgezi a szomszéd kutyát, ha az ugat éjszaka, ahol a szülők alkohol, vagy kábítószerfüggők, esetleg maguk is erőszakos bűnözők, vagy erőszak áldozataiként meggyilkolt/megnyomorított emberek, akkor is a videojátékokban, meg a filmekben van a legnagyobb hiba? A fiát csecsemőként elhagyó apának semmi szerepe nincs abban, ha a fiú kamaszkorára elvadul?

És mi a helyzet a tágabb családdal, a környék lakóival, ahol élnek, vagy a tanárokkal, a – nem ritkán cikiző, kiközösítő – osztálytársakkal, a szociális ellátórendszerrel és a rendőrséggel? Ha a szülők „nem végezték jól a dolgukat”, nem kellett volna észrevenniük a jeleket és közbeavatkozni a gyerek érdekében, amíg lehetett? Azután felelős-e az a vállalati kultúra, ami 10-12 órát dolgoztatva kiégésbe hajszolja a szülőket, miközben nem marad erejük a gyerekkel törődni? Az a társadalom, ahol a párkapcsolatok fele válással ér véget és a felnövő generációk alapélményévé vált az egyszülős, illetve mozaik családmodell, mennyire tehető felelőssé? Végül az a politikai légkör, ahol nemzetek közötti vitás kérdések eldöntésének máig bevett eszköze a háború, vajon milyen példát mutat polgárai számára?

E felsorolással és provokatív kérdésekkel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy egy ilyen tragédia mögött mennyi féle felelősség és mennyi rendszer szintű hiba húzódik meg. Természetes, hogy a játékokban és filmekben látott agresszió hatni fog a nézőre, de sohasem szerencsés bűnbaknak kikiáltani egyetlen tényezőt vagy személyt. Bármennyire csábító is leegyszerűsíteni a hasonló helyzeteket, jókra és rosszakra osztani az embereket és azt képzelni, hogy a rosszak megbüntetésével minden megoldódik. A „jót” és a „rosszat” egyben látni sajnos nem csak az óvodás gyerekek nem képesek, de a felnőttek nagy része sem.

A világ nem úgy igazságos, ahogy a mesékben látjuk. A „jó”, sokszor nem úgy nyeri el méltó jutalmát, hogy megkapja a királylány kezét, hanem azzal, hogy este a tükörben nem lesz rosszul a saját arcképétől. A „rosszak” sem úgy bűnhődnek jellemzően, hogy levágják/megégetik/kiközösítik, vagy mindenüket elveszik, hanem a saját lelkük, lelkiismeretük marcangolja őket. Valójában elmagányosodva, pszichés betegségekkel küzdve, nem ritkán szörnyű családi örökségeket hordozva élik a kívülről időnként irigylésre méltónak és főnyereménynek tűnő életüket.

Sajnos más, az iskolai lövöldözésekhez hasonló, kényes kérdéseket is a fentiek szerint kezelünk. A családon belüli erőszak, a nemi erőszak, a szexuális nevelés és a pornó hatása, a hajléktalan ügy, és általában a lelki betegségek széles palettája tipikusan ilyen témák. Ám sem egy jól irányzott törvény, sem a felelősök pellengérre állítása nem hoz érdemi változást, hisz annál sokkal összetettebb problémákról van szó.

Korábban írtam már egy másik, népszerű mítoszról, a nagy Ő kultuszról. A valóságban sajnos a párok nem élnek boldogan, amíg meg nem halnak. Egy párkapcsolat fejlődésének természetes része az eltávolodás, hogy Pál Ferit idézzem, a kölcsönös neurotikus allergia, mikor a partnerek a másik rossznak látott tulajdonságait fölnagyítva démonizálják egymást, és a puszta létükkel is allergiás reakciót váltanak ki a társukból és fordítva. Sokan itt szakítanak, mások beletörődve veszik tudomásul, hogy ilyen az élet, hisz a szüleiktől is ezt látták 40 évig. Közben azonban ez is csak egy szakasz, egy állomás, ahonnan van hova fejlődni, lehet újra egymásra találni, megújulni és eljutni egy sokkal érettebb kapcsolati egyensúlyhoz.

Apropó, boldogság. Ma a nyugati kultúrában a tartós, állandó boldogság elérése reális célként jelenik meg. A boldogság viszont egy érzés és nem egy állapot. Mindig valamilyen esemény hatására érezzük, ami számunkra pozitív üzenettel bír, mondjuk mikor előléptetnek, mikor látjuk a gyermekünket megtenni az első lépést, vagy akár egy finom ebéd közben.

Folyamatosan csak akkor lehetnénk boldogok, ha non-stop valamilyen módosult tudatállapotban volnánk, mert, mondjuk, szünet nélkül meditálunk, iszunk, vagy drogozunk. Az éber tudatállapotnak a szenvedés, a kellemetlen és negatív érzések ugyanúgy természetes részei, mint a pozitívak. Aki boldogtalan, az nem automatikusan beteg és aki folyamatosan boldog(nak tűnik), az biztosan nem egészséges. Az amerikai filmek és kultúra azonban ennek az ellenkezőjét állítják.

Elvárható-e, hogy valaki boldog legyen, mikor az édesanyja meghal? Nem normális érzés-e a harag, ha mások ellenünkre tesznek? Haszontalan a szenvedés, mikor valaki a személyiségfejlődésben elakadva még 40 évesen is úgy él, mint egy kamasz?

Ezeket a szándékosan kisarkított, felnagyított kérdéseket sokan sohasem teszik föl maguknak. Sohasem kérdőjelezik meg a boldogságmítoszt. Helyette azt vallják, hogy ha lesz barátom/barátnőm, ha végre új munkahelyet szerzek, ha rendesen fogok keresni, stb., akkor majd végre boldog lehetek. Ennek a logikának az ellentmondásossága, hogy egyedül, egy kevésbé élvezetes munkahelyen dolgozva, szegényen is átélhető a boldogság, miközben gyakran, akinek „megvan mindene”, tartósan boldogtalan.

Egy kedves ismerősöm szabályosan megdöbbent azon, mikor pár éve Észak-Afrikában járva, az elképesztő nyomorban élő helyiek sokkal boldogabbnak, elégedettebbnek tűntek hullámpala viskóikban, mint az anyagi jólétben dúskáló turistacsoport tagjai, akikkel utazott.

Különösen közkedvelt mítosz manapság, hogy az életünk csupa akció, jó esetben olyan, akár egy kalandfilm. De amíg a moziban jogos elvárás lehet, hogy szinte percenként jöjjenek az izgalmak, addig a hétköznapokban ez egészen irreális. Ha a félperces csatajelenet előtt azt a 10-15 órát is betennék a filmbe, amíg a hősök a harctérre utaznak, sokkal közelebb lennénk a valósághoz – és senki nem váltana jegyet a produkcióra.

Ennek a mítosznak az egyik érdekes kísérőjelensége továbbá, hogy az izgalmakat jellemzően másoktól, kívülről várjuk. Ha unatkozom a párom mellett, nyilván ő az unalmas, ha egyedül unatkozom, akkor a világ, a barátaim, a családom, a munkám, az öltözékem, stb. Az unalmat azonban én érzem, így szó szerint „bennem van a hiba”.

Mikor az unalom tartóssá válik, akkor valamiben elakadtam/elakadtunk. Ilyen elakadás lehet például egy feldolgozatlan gyász, amitől folyamatos belső ürességet érezhetek, és ezt kell kalandokkal kitölteni, illetve emiatt unom magam, ha nem árasztanak el ingerekkel. Ha a partnerrel a szex ellaposodik és a közös programok már nem okoznak örömöt, nem tudok feltöltődni belőlük, akkor a kapcsolat akadt el – és jó eséllyel a felek is külön-külön. Az unalom nem maga a probléma, ez csak egy tünet, hogy nem tudunk/merünk/akarunk megújulni.

Az előbbihez kapcsolódó mítosz az „ami új, az jó” elgondolás. Nem kevés időt és energiát vagyunk hajlandóak áldozni arra, hogy elég pénzt keressünk, hogy újabbra cseréljük a ruhatárunkat, a telefonunkat, a TV-nket, az autónkat, a konyhabútort, vagy a mindennapi életünk egyéb tárgyait. Többen akár eladósodni is képesek ezekért a státusszimbólumokért. A fogyasztói társadalom tökélyre fejlesztése sejlik föl ebben, mikor már nem azért dobunk el valamit, mert elromlott és nem javítható, hanem egyszerűen amiatt, hogy régi, „kiment a divatból”.

Sokan azonban nem csak a tárgyakkal, de a kapcsolataikkal is hasonlóan bánnak. A régi, „megunt” partnert inkább újabbra, több izgalmat és boldogságot ígérőre cserélik, minthogy dolgoznánk a kapcsolat rendbetételén, mondván, „ez nekünk jár”.

E filozófia igazolására pedig itt egy újabb mítosz: ha mindenki ugyanazt csinálja, akkor az jó/normális/jogos/egészséges. Sajnos azonban így voltunk a tömeges hitelfelvételekkel és eladósodással is a 2008-as gazdasági válság előtt, vagy a divattá váló dohányzással a világháború idején, a hazánkban népbetegségnek számító alkoholizmussal mind a mai napig, hogy a túlnépesedést és a környezetszennyezést már ne is említsem. A felsorolást még nagyon hosszan lehetne folytatni, hogy hány alkalommal nem éreztük szükségét annak, hogy fölülvizsgáljuk az általánosan bevett gyakorlatot… bármivel kapcsolatban. Mert attól, hogy sokan mondanak valamit, még nem feltétlenül igaz!

Végül, szintén írtam már a halálhoz, az elmúláshoz való ambivalens viszonyunkról. Nem csupán a kicsi gyerekek nem tudják igazán fölfogni és elfogadni a halál gondolatát, de a felnőttek jó része sem. Ma szeretünk úgy csinálni, mintha az öregedés, az elmúlás, a szeretteink elengedése és a vég, nem volnának normális részei az életnek. A ráncok ellen krémekkel, életmódváltással és plasztikai műtétekkel harcolunk. Az idős kort tulajdonképpen lenézzük, infantilisnek, gyermekinek és visszataszítónak látjuk, ami csak a lemondásokról, leépülésről és fájdalmakról szól. Már-már ciki.

A gyászra nem hagyunk elég időt. Nem illő túl sokáig a vesztességről, a fájdalomról beszélni, a halottakról meg aztán végképp nem, főleg, ha valami rosszat mondanánk. Az emlékezéssel kapcsolatban a kultúránk egyfajta kötelező idealizálást ír elő. „Régen minden jobb volt.” – szoktuk nem ritkán mondogatni és itt nem csupán az idősek zsörtölődésére gondolok a mai világot és a fiatalokat látva.

A történelmet és a történelem előtti időket igen nagy előszeretettel hazudjuk szebbnek a valóságosnál. Pedig civilizációnk hajnalán sem boldog egyenlőség és egyenjogúság volt, hanem kemény farkastörvények. A mai nyugati fiatalok talán értékválságban szenvednek, de az előző generációkkal ellentétben eddig nem robbantottak ki világháborút, nem építenek fasiszta, vagy kommunista diktatúrát sem, naiv utópiákat követve, és bár a pornó nem hat épp a legegészségesebben a nemi fejlődésükre, mégis messze műveltebbek a testi dolgokban, mint a 60-70 évvel ezelőtti kortársaik…

Meggyőződésem, hogy ezoterikushoz ugyanazért mennek emberek, amiért mások fölkeresnek egy pszichoterapeutát: megoldhatatlannak tűnő krízisbe kerültek, és segítségre van szükségük, mégpedig gyorsan.

Az ilyen ember kétségbeesett és tele van kérdésekkel, az ezotéria pedig meg is adja az óhajtott válaszokat. A pszichológia álláspontjával szemben, hogy mindenki csak saját maga találhatja meg a jó kérdéseket és rájuk a feleleteket, a segítő dolga pedig ennek előmozdítása, az ezoterikus nagyon konkrétan megmondja, mit kell csinálni. Ráadásul több hónapos, vagy éves terápia helyett néhány alkalmas, vagy akár néhány perces foglalkozással kezelhetőnek tartja a gondokat – módszertől függően.

A magukat alternatív gyógymódnak nevező irányzatokra napjainkban egy egész iparág épült. Saját sajtójuk és boltjaik vannak, és míg sokan csak lesajnáló fél-mosollyal legyintenek az asztrológusok, látók, távgyógyítók, táltosok, sámánok, természetgyógyászok és jósok, stb. hirdetéseit látva, addig mások vallásos buzgalommal csüngenek minden szavukon.

A szkeptikusok szerint az emberi hiszékenység és kiszolgáltatottság hiénái, gátlástalan kihasználói ezek a „sarlatánok”, míg tömegek állítják, hogy olyan esetekben, mikor a modern orvostudomány csődöt mondott, bizony az ezoterikus módszerek segítettek rajtuk.

Tény, hogy az alternatív gyógyászat nem bővelkedik tudományos igényességű hatástanulmányokban, melyek igazolhatnák annak sikerességét a placebo hatáson túl, illetve a keleti medicinával ellentétben sok irányzat évezredes hagyományokkal sem büszkélkedhet. Mégis, néhány esetben valódi segítséget jelenthet egy ezoterikus tanácsa, bár egyben komoly veszélyeket is rejt.

Minden, lelki értelemben vett krízis lényege, hogy az érintettek a korábbi megoldásmódjaikkal nem tudnak jelentős változást elérni, látásmódjuk pedig túlságosan beszűkült ahhoz, hogy másfajta megküzdési lehetőségeket találjanak. Ha valaki elég sokáig marad ilyen állapotban, akkor előbb-utóbb belebetegszik, lelki, vagy fizikai tünetei lesznek, sőt, akár az öngyilkosságig is elmehet.

Míg a pszichológia nem ad egyértelmű válaszokat, „mellébeszél”, addig az ezotéria „megmondja a tutit”. Kinyilatkoztatja mi jó, mi rossz és mi a megoldás. Az ezotéria igazságai jellemzően sorsszerűek, kizárólagosak és totálisak, sőt, nem ritkán igen szuggesztívek: „Ez van és kész. Csak én tudok neked segíteni. Csak akkor leszel jobban, ha pontosan azt teszed, amit én mondok.”

Az ilyen mondatokra egy krízis legmélyén vergődő személy nagyon fogékony, azokat szinte megváltásként éli meg, mert kapaszkodót nyújtanak, és azonnali vigaszt remélhet ezektől, ahogy átadja a változtatás felelősségét az ezoterikusnak. Abban van a valódi erejük, hogy reményt adnak egy jobb életre, hirtelen kezelhetőnek tűnnek általuk a problémák. Mi több, gyakran komoly személyes erőfeszítést és elköteleződést sem igényelnek, mint a pszichoterápia, kvázi helyettünk oldják meg a problémát.

Ennek azonban éppen az a korlátja és veszélye, hogy a megoldás nem a mi megoldásunk lesz, még ha ideiglenesen működik is a recept. Az ezoterikus, a legtöbb esetben, egy kortárs pszichoterapeutával szemben nem kezel partnernek, hanem valamifajta alá-fölérendeltségben van hozzánk képest. Övé a megoldás, így ki vagyunk szolgáltatva neki. Hosszútávon a kompetenciaérzésünk nem nő, az elakadásból semmit sem tanulunk és a következő nehézséghez érkezve ugyanúgy nem fogunk tudni önerőből kiutat találni, mint az előző alkalommal. Ilyen formán ismét a gyógyítóra leszünk utalva, kvázi gyerek szerepbe kerülünk.

A pszichológia azt vallja, hogy a krízis, az elakadás az élet természetes része, és egyben lehetőség a személyiségfejlődésre. Ez azonban nem megy megfelelő szenvedésnyomás nélkül, hisz elég kényelemszeretők vagyunk ahhoz, hogy addig nem mozdulunk, míg nem éget a talaj.

A változáshoz ugyanakkor erőforrások is kellenek, ha pedig valaki kimerül a krízisben, valahonnan töltekeznie kell. Ilyen erőforrás lehet az ezoterikus segítő jól irányzott mondata, vagy a pszichiátria gyógyszeres terápiái, amik gyors enyhülést hoznak, mielőtt a személy ön-, vagy közveszélyessé válna.

Az ezoterikus megközelítés sem elvetendő tehát, de érdemes csínján bánni vele és arra használni, amire valóban alkalmas: fogódzót találni a kétségbeesés legmélyebb bugyraiban. Ugyanakkor jobb észben tartani, hogy hosszabb távon a személyiségfejlődés sem úszható meg, de késleltethető, hogy az egyén teherbírása a megfelelő szintre kerüljön.

A civilizáció összeomlásáról ma már nem csupán néhány vallási fanatikus szekta fantáziál, de a téma megkérdőjelezhetetlenül a popkultúra részévé vált. Egymást érik a természeti katasztrófákról, világjárványokról, zombikról, UFO invázióról, a gépek lázadásáról, vagy épp globális atomháborúról szóló filmek, sorozatok, könyvek és számítógépes játékok, a kereslet pedig kiapadhatatlan. A világvége kultusz virágzása ugyanakkor kicsit zavarba ejtő is, főleg annak fényében, hogy az ezzel szükségképpen járó halál, az elmúlás, a kortárs nyugati kultúra egyik fő tabuja.

Érdekes módon az apokalipszis gondolata nem csak napjainkban izgatja a nyilvánosságot, de már az ókor óta újra és újra felröppenő sláger. Ennek egyik oka, hogy az akkori embernek nem ritkán kézzelfogható, saját tapasztalata volt afféle „kis világvégékről”. Ha egy földrengés, szökőár, vulkánkitörés, vagy járvány letarolt egy várost, az a helyiek számára egyenlő volt az armageddonnal. A természetnek kiszolgáltatott emberek azután persze igyekeztek értelmet találni a tragédia mögött. Olyan magyarázatokat adtak, hogy a katasztrófa isten büntetése volt, mert az ott lakók bűnösen éltek, ahogy erre a Bibliában számos példát találunk – és mellékesen kimeríti az áldozatok hibáztatásának fogalmát.

Másrészt sok nagy birodalom terjeszkedését, majd összeomlását láthatták őseink, és míg az előbbi során a frissen alávetettek számára ért véget megszokott világuk, addig a bukás során a birodalom minden alattvalójának megszűnt a korábbi rend. Bár ezek a fajta világvégék is halállal és pusztulással jártak, de mindig valami újnak a születését is jelentették. Másfelől kevésbé voltak totálisak, mindenkit érintők, így alapvetően el kell különíteni ezeket az első csoporttól. A természeti csapásokhoz kötődő kataklizmák inkább a halálról, a birodalmakat érintő armageddonok pedig inkább a kultúráról szóltak. Vagyis a világnak úgy is vége lehet, ha mindenki meghal, de bizonyos értelemben az is egyfajta apokalipszis, mikor az uralkodó kultúra és vele tömegek világképe omlik össze.

Míg az ókorban a meghatározó nyugati filozófiák többnyire a földi lét élvezetét hirdették, és innen nézve a világvége inkább rémisztő alternatívának tűnt, addig a középkorban a trend megfordult. Az akkori keresztény gondolkodás szerint az élet szenvedés, amely során az ember vezekel eredendő bűnéért és a halál az egyedüli megváltás, az üdvözülés ígéretével. Az apokalipszis a halott szerettek föltámadásával, isten országának eljövetelével pozitív színezetet kapott és azt időről-időre egyfajta jutalomként várták a hívek.

Mára ismét az antik fölfogáshoz kerültünk közel: az életet és annak élvezetét mindennél magasabbra értékeljük, és mindenáron küzdünk értük, akár a józan ész határain túl is. A modern világvége kultusz, tehát nyilván nem a halálról, a tényleges kihalásról szól elsősorban, az inkább csak díszlet, ha úgy tetszik háttér a valódi lényeg mögött.

Bár nyugaton a szabadságot mindennél többre értékeljük, mégis, olyan erősen szabályozott társadalmakban élünk, mint soha azelőtt. A törvények részletesen előírják, hogy mit, hogyan és mikor tehetünk, ahová pedig a törvények nem érnek el, ott kezdődik az erkölcsben megtestesülő normák uralma. Közben kamerák lesik szinte minden mozdulatunkat, szoftverek, és elemzők a pénzmozgásainkat, a netes szokásainkat és ki tudja, még mi mindent a biztonságra, a kényelemre, vagy egyszerűen csak a mi érdekünkre hivatkozva. Valójában életkor, nem, egészségi és családi állapot, végzettség, illetve szocio-ökonómiai státusz alapján nagyon is lehatároltak a lehetőségeink, és az is, hogy mire/kire vágyhatunk.

Látszólag a feudalizmussal a társadalom kasztosodása megszűnt, bárkiből lehet bármi. Mégis, az amerikai self-made man ideál csak kevesek számára elérhető, és lelkileg ők is beleroppannak az élethosszig tartó törtetésbe, hogy anyagilag és a karrierjükben előre jussanak. Egy pocakos portás sosem jöhet össze egy szupermodellel, miközben a reklámok ezt ígérik, mi pedig elhisszük, hogy ez nekünk jár. Egy milliárdosnak akkor is fiatal szeretője/férje/felesége lesz, ha már naponta jár dialízisre és szellemileg teljesen leépült. Az élet nem fair, legalábbis úgy nem, ahogy Hollywood mutatja, és ez sokakat dühít.

„A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború. A mi válságunk az életünk. A TV elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rock-sztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk. És nagyon-nagyon berágunk!” – hangzanak az ikonikus mondatok a Harcosok Klubjában Tyler Durdn szájából.

Talán még ennél is tisztábban fogja meg A jövő hírnöke Bethlehem tábornoka, hogy miről szól a mi apokalipszis várásunk: a karakter a filmben az összeomlás előtt egy fénymásolóban dolgozott alkalmazottként, a civilizáció bukása után pedig hadsereget irányít és a környék ura.

A világvége számunkra a szabályok végéről, a világrendünk végéről, az igazi, totális szabadságról szól, mikor tényleg bárkiből lehet bármi. Amivel ma a kultúra csak hiteget, az ebben az elképzelt jövőben valóssággá válik. Többé nem kell értelmetlen munkát végeznünk egy ostoba, fontoskodó főnök óhajait lesve, hogy fönntarthassunk egy elvárt, fojtogató életszínvonalat. Végre szabadon engedhetjük a vágyainkat és megszabadulhatunk a minket béklyózó gátlásoktól. Nem kell megfelelni, viselkedni, szabadon lehet szeretni, kalandozni és csak annak élni, ami igazán fontos…

Sok alkotás, a fenti felsoroláshoz hasonlóan, cukormázba bújtatva, romantikus köntösben mutatja be a poszt-apokaliptikus világot, mint a Zombieland, ahol a lúzer srác összejöhet a jó nővel, mert megszűntek a társadalmi korlátok. Máshol viszont nem finomkodnak ennyire, Az útban például a kannibalizmus és a nemi erőszak ugyanolyan természetes részei a mindennapoknak, mint az, hogy ma dolgozni járunk. Hisz, ha nincsenek szabályok, nincsenek törvények, akkor nincs semmi, ami gátat szabna a késztetéseinknek. Egy súlyosan túlnépesedett bolygón pedig a leglogikusabb húsforrás maga az ember, udvarlással meg minek bajlódni, ha szexhez erővel gyorsabban és többször juthatunk.

Az apokalipszis kultuszban véleményem szerint a kultúránk válsága, belső ellentmondásossága jelenik meg. Ugyanaz a vágy munkál mögötte, mint a felvilágosodás nagy reformereiben, akik egyik napról a másikra szerették volna megváltoztatni az igazságtalannak látott világot. Kisöpörni a régit és éltetni az újat.

A 20. század azonban mindannyiszor megmutatta, hogy az ilyen, hirtelen és gyökeres változások mindig katasztrófákhoz és valami még élhetetlenebb berendezkedéshez vezetnek – gondoljunk csak a kommunista és fasiszta társadalmi reformkísérletekre. De ugyanez a tanulsága a Nagy Francia Forradalomnak, vagy az Arab Tavasznak is.

A világ, amelyben élünk, sokszor nem veszi figyelembe az emberi természetet, úgymond életidegen. Bőven van mit javítani rajta, sőt, jelen formájában talán bukásra ítélt, mégis, sokkal humánusabb és szerethetőbb, mint egy valódi apokalipszis utáni jövő, ahol a pufi srác ugyanúgy nem kapná meg az álomnőt, mint ma, mert minden valószínűség szerint nem maradna addig életben...

Nem Alexandrosz volt a történelem első hódítója és összességében talán nem is a legeredményesebb, a nyugati kultúrára gyakorolt hatása mégis messze kiemeli minden más birodalomépítő közül. Uralkodása alatt annyi népet hajtott igába, olyan hatalmas terület engedelmeskedett akaratának, hogy az ókorban úgy tűnhetett, Sándor a világ ura.

Örökségének legmeghatározóbb része nem a halála után részekre hulló birodalom maga, ami gyorsan a korabeli világ tudományos és kulturális központjává nőtt és nem is a temérdek nevét viselő város, a sok, kisebb-nagyobb Alexandria, hanem a világuralom eszménye, ami összeforrt Nagy Sándor nevével.

Alexandrosz híre bejárta egész Eurázsiát és számos uralkodó igyekezett követni nyomdokait. Róma császárainak éppúgy példaképként szolgált, mint a frank Nagy Károlynak, a Német-Római császároknak, az arab kalifáknak, a török szultánoknak, a spanyol, brit, portugál, francia, és holland gyarmatosítóknak, a Napkirály XIV Lajosnak, Napóleonnak, vagy épp Hitlernek, hogy csak néhányat említsek. Persze nem csupán politikusokat ihletett meg korlátlannak tetsző hatalma: a piaci monopolhelyzetre áhítozó nagytőkések is, az egykori makedón uralkodóhoz hasonlóan, egyfajta világuralomra törtek. Mindössze abban különböztek Sándortól, hogy katonai hódítás helyett egy kifinomultabb és hatékonyabb eszközt, a gazdasági erőt választották fegyverül.

Furcsa, kétarcú örökség ez. Miközben a történelemkönyvekben a katonailag sikeres uralkodókat olyan jelzőkkel tiszteljük, mint nagy, dicső, hős, vagy szent, ma az erőszakot a gyengék fegyverének tartjuk és a modern birodalomépítőket agresszornak, terroristának, elnyomónak, vagy épp fasisztának bélyegezve ítéljük el.

Elsőre úgy tűnhet, mintha napjaink „civilizált társadalmai”, szakítva a rég volt értékekkel, fölébe helyeznék a nemzeti önrendelkezést és függetlenséget a megalomán imperializmusnak. Elég azonban egyetlen pillantás a nemzetközi kapcsolatokra, hogy lássuk, Kína az USA-val, az EU Oroszországgal, India meg Pakisztánnal birkózik a dominanciáért, ugyanúgy, mint bármelyik hajdan volt nagyhatalom – ahogy a kisebb államok is versengenek, a maguk szintjén. Különbség abban van, hogy ezt a küzdelmet elsősorban nem fegyverekkel vívjuk, hanem gazdasági és kulturális síkon.

Már Nagy Sándor személyes példája is jól mutatja, hogy a katonai erővel elért hódítás nem lehet hosszú életű. Egy embercsoport, akit csupán az erőszaktól való félelem köt a vezetőhöz, amint lehetőséget lát a lázadásra, vagy helyzete kilátástalanná válik, azonnal megpróbálkozik a függetlenedéssel. Róma, vagy az Oszmán Török Birodalom története igen tanulságos ebből a szempontból.

Mindkét állam gazdasága a folyamatos terjeszkedésre épült. Az elfoglalt területeket azonban meg is kellett tartani, nem volt elég elfoglalni. Az ott állomásoztatott csapatok költségei ugyanakkor egy idő után meghaladták az onnan befolyó adók összegét. Így végül nem maradt pénz az újabb hódításokra és a már meglévő tartományok egyben tartása is egyre körülményesebbé vált, míg végül a birodalmak szétestek.

Ha pedig azt hinnénk, hogy mindez a technológiai újítások nyomán napjainkban másképp lenne, a vietnami háború csődje, vagy a szovjetek afganisztáni kudarca emlékeztet rá, hogy a képlet máig nem változott, sőt, a nacionalizmus megjelenésével tovább erősödött a fenti tendencia!

Természetesen a mai, „civilizált” hódítók is fölismerték, hogy az erőszak ellenállást szül, ami középtávon gyöngíti, és nem erősíti a vezetők hatalmát. Ezzel szemben, ha az emberek önként mondanak le a függetlenségükről, vagy jogosnak érzik az alávetést, akkor az ellenállás minimálisra csökkenthető.

Napjaink nyugati gazdasági és katonai tömbjei többek közt ennek a filozófiának a megnyilvánulásai. Maga az USA, mint a különállásukat bizonyos vonatkozásokban föladó államok szövetsége, egy működő minta arra, ahogy egy fél kontinens jó része egyetlen vezető mögé sorakozik föl a saját akaratából – annak ellenére, hogy kezdetben még polgárháborúra is szükség volt az egység fenntartásához. Az EU egyik lehetséges távlati célja is egy ehhez hasonló, Európai Egyesült Államok létrehozása, ahogy Afrika országait az Afrikai Unió igyekszik összefogni egy ilyesfajta egységbe, egyelőre még kevesebb, mint több sikerrel.

Közben az afrikai népek egykori európai gyarmattartóikhoz is szorosan kötődnek, Európát pedig az USA-hoz fűzik erős gazdasági és katonai szálak, Ausztráliához hasonlóan. Továbbá az Egyesült Államok az amerikai kontinens népei fölött már a 19. század óta nem titkolt dominanciával bír, a közelmúltban pedig ezt a hatalmat egy gazdasági szövetség formájában elkezdte intézményesíteni is.

A Közel-Keleten Amerika gazdasági és katonai jelenléte igen erős, Kína pedig az USA államadósságának fő finanszírozójaként, pénzügyileg kötődik szorosan az Egyesült Államokhoz. Érdekelt abban, hogy az USA-nak jól menjen és tudja törleszteni adósságait, közben azonban rivalizál is vele. Nem mellékesen a nyugat az ázsiai országok termékeinek fő felvásárlója, így a világpiac révén a látszólag független népek is kölcsönösen függő helyzetben vannak az euró-atlanti államoktól, ahogy az ukrán válság kapcsán az EU és Oroszország viszonylatában ezt jól láthatjuk.

Az ilyen, gazdasági érdekek mentén szövődő világbirodalom azonban nem lehet tartósan sikeres a kulturális globalizáció nélkül. Az Egyesült Államok vezető szerepe a világban nem elsősorban a katonai és még csak nem is a gazdasági erő talaján nyugszik. Azoknál sokkal fontosabb a kulturális befolyás.

Már az ókori Rómában fölismerték, hogy, ha a polgárjogot vonzóvá teszik, akkor mindenki római akar majd lenni, így nem Róma ellen fognak küzdeni, hanem Rómáért. A római életmód éppúgy széles körben példa értékű volt más népek között, ahogy ma – sokszor észrevétlenül – az amerikai életformát követjük itt, Európa szívében is, több ezer kilométerre az Államok határaitól. Egykor a latin vált az ismert világ nyelvévé, ma az angol az egész bolygón megingathatatlan dominanciával bír.

A kulturális „Coca-kolonizáció” lényege, hogy nem erőszakkal terjesztik, mint a Szovjet megszállás idején a kelet-közép európai országokban az oroszt, hanem épp ellenkezőleg, igyekeznek a popkultúra termékeit minél vonzóbbá tenni, hogy mi magunk vágyjunk rájuk. A recept pedig remekül működik. Jó állást angoltudás nélkül szinte lehetetlen találni, a hobbink, a munkánk, a ruháink és a kütyüink alapján akár Los Angelesben, vagy New Yorkban is élhetnénk, és mondjon bárki bármit, még mindig a hollywood-i filmekre és amerikai zenékre kapjuk föl legtöbben a fejünket.

Ez a kulturális egységesedés segít abban is, hogy olyan gazdasági szövetségekben egyesüljünk, mint az EU. A középkor sokszínű Európájában ugyanis elképzelhetetlen lett volna egy hasonló unió megszületése, és elsősorban nem azért, mert a telekommunikációs és személyszállítási technológia jóval alacsonyabb szintje miatt lassabb és körülményesebb volt az országok közötti kapcsolattartás.

A világuralom eszméje tehát, megannyi sikertelen kísérlet ellenére, továbbra sem veszített vonzerejéből a nagypolitika szereplői körében, és ami azt illeti, néhány érv még támogatja is az efféle törekvéseket. A túlnépesedés és a klímaváltozás olyan globális problémák, amiket csak egymással összefogva tudunk eséllyel kezelni, aminek akár egy világkormány is az élére állhat. De az űr meghódítása, vagy a kimerülő energiahordozó készletek miatt szükségessé váló alternatív energiaforrások kérdése is olyan horderejűek, amik jellemzően meghaladják az egyes államok teljesítőképességét, akárcsak a széles körű egészségügyi és egyéb tudományos kutatások.

Ma az ENSZ fogja össze ezeket a nemzetközi témákat, de a szervezet hatékonysága, különösen diplomáciai téren, sokszor eléggé megkérdőjelezhető. A világállam például a világbéke záloga is lehetne, legalábbis nemzeti alapon már nem gyilkolnánk egymást, ha mind egyetlen ország polgáraiként honfitársak volnánk. (A vallási és faji mészárlásnak, vagy az ellentétes politikai oldalak között kirobbanó polgárháborúnak persze nem feltétlenül tudnánk így gátat szabni. Ha az ember akar, mindig talál ürügyet a csoportos vérontásra.)

Ennyit a lehetséges előnyökről, most nézzük, mik a világuralom árnyoldalai! Ritkán, vagy talán sohasem gondolunk bele abba, hogy az egész világ urának lenni, nem csupán óriási hatalmat ad a kezünkbe, de egyszerre roppant felelősséget is jelent. Ha az egész emberi faj jövőjének és mindennapi boldogulásának a súlya az én vállamon nyugodna, valószínűleg néhány óra, de lehet, hogy néhány perc, vagy másodperc alatt belerokkannék, ahogy minden más egészséges személy is.

Nagyfokú realitásvesztés kell hozzá, hogy valaki komolyan vágyjon e tisztségre. Ezt a realitásvesztést a pszichiátria nárcisztikus személyiségzavarként ismeri, vagyis egy olyan állapotként, melyben a személyiség már kicsi gyerekkortól kezdve torz módon fejlődött, amitől az illető teljesen normálisnak fogadja el a saját önkritikátlan, nagyzoló, öndicsőítő magatartását. A nárcisztikus emberek ugyanakkor legbelül kicsinek, gyöngének és csökkentértékűnek látják saját magukat és ezt a belső önleértékelést kell a hetvenkedésből és önfényezésből kreált páncéllal kompenzálni, megvédeni.

Ha a páncél megreped és a nárcisztikus személy rácsodálkozik a sokszor saját maga előtt is titkolt gyönge belső részeire, az illető jellemzően depresszióba zuhan és ilyenkor, terápiás segítséggel, elindulhat a személyiség lassú átalakulása, fejlődése.

A jelen politikai és gazdasági vezetőinek jó része ilyen páncélok mögött él. Számomra pedig megdöbbentő és zavarba ejtő, hogy milyen sokan hisznek a superman jelmeznek, mennyire népes azok tábora, akik hajlamosak hősöknek és gonoszoknak látni a közszereplőket, ahelyett amik: sérült, esendő embereknek.

A közelmúltban megjelent DSM-V-ből, vagyis a mentális betegségek amerikai kézikönyvéből, több szerző is ki akarta hagyni a nárcisztikus személyiségzavart, mondván, az egy normális állapot. Elgondolkodtató, hogy mit mond el rólunk, ha a nárcizmust követendőnek tartva piedesztálra emeljük, hisz nárcisztikus vezetőket választva, társadalmi szinten normálisnak fogadjuk el, sőt példaképnek tartjuk azt…

Gyakran találkozom olyan mondatokkal, hogy a modern orvostudomány még csak gyerekcipőben jár, alig tud valamit, bezzeg a több ezer éves keleti gyógymódok bölcsességei… Magával a kijelentéssel nehéz vitatkozni, hisz a nyugati orvoslás alig pár száz éves, míg az ősi indiai, vagy kínai hagyományok a történelem hajnalára nyúlnak vissza. Attól persze, hogy valami régebbi, még nem feltétlenül jobb is…

Ha nagy általánosságban nézzük, a népi gyógyászat nagyon hasonlóan fejlődött, mint a modern tudomány: megfigyelték az embert és a környezetet. Ha észrevették, hogy bizonyos dolgok gyakran együtt járnak, azt leírták, mint az ayurvédikus megközelítésben a testalkat és a személyiségjegyek, illetve a jellemző megbetegedések közti lehetséges kapcsolatot (pl.: a sovány emberek irtóznak a hidegtől és hajlamosak szorongásra, depresszióra). Így elvben 6-7 ezer év tapasztalataira támaszkodhatnak, míg a nyugati orvoslás technikai eszközei révén pontosabb megfigyelésekre képes, olyan dolgokat is tud vizsgálni, amiknek a létezéséről a régiek még csak nem is álmodhattak.

Az imént azért írtam, hogy csupán elvben van több ezer évnyi előnye a keleti gyógyítóknak, mert valójában mind az indiai, mind a kínai orvoslás hosszú idő óta „megállt”, nem fejlődik tovább, tehát az a 6-7 ezer év inkább csak 1000-2000. Ezzel szemben a nyugati medicina folyamatosan változik, újra és újra felülbírálja önmagát.

Az ókorból ránk maradt tudás egy része valóban hasznos, modern eszközökkel is igazolható az eredményessége. Ilyen a meditáció, a jóga, a masszázs művészete, vagy annak a felismerése, hogy az életmód és a táplálkozás hatással vannak a testi-lelki egészségre, ahogy ezt a görögöktől származó mondás is tartja: „ép testben ép lélek”. (Tehát nem csak a kelet mesterei, de az antik nyugati hagyományok is őriznek szép számmal máig igaz bölcsességeket, bármennyire is divatos ma a távol-keleti irányzatokat sztárolni a nyugatiakat pedig leértékelni.)

Másrészt a babonák is jelenségek megfigyeléséből születnek (pl.: ha a csata előtt egy fekete madár jobbról-balra elrepül a horizont felett, győzni fogunk), ezek azonban csupán esetleges, véletlenszerű együtt járások. Máskor a kapcsolat tényleg megvan, de az értelmezés fordított, mint az ayurvédikus példában a sovány ember, aki irtózik a hidegtől és szorongásra, depresszióra hajlamos.

A hideggel szembeni esetleges ellenérzés nyilván következhet a testalkatból, hisz kevesebb zsírt raktároz a testében, ergo nincs, ami védje a mínuszoktól és sokkal fázósabb, mint egy nagyobb darab személy. A szorongásra és a depresszióra való hajlam azonban nem a „testtípus” következménye, hanem éppen fordítva, a szorongás és a depresszió is hat az anyagcserére, a táplálkozásra, ezért sokan amiatt soványak, mert erősen szoronganak/depressziósak és nem azért szoronganak/depressziósak, mert ilyen a testalkatuk. (Megjegyzem nem kevés szorongó ember menekül az evésbe, amitől éppen, hogy híznak és a depresszió is okozhat súlygyarapodást bizonyos esetekben.)

A másik oldalról a nyugati gyógyászatot érő kritikák egy része nagyon is jogos. A röntgenképeken, ultrahang, CT, PET és MRI felvételeken ugyan gyönyörűen látszanak a csontok és a szervek, de erre a sok részletre figyelve az orvosok nem ritkán szem elől tévesztik a nagy egészet, magát az embert.

A keleti és a nyugati hagyományban is fölismerték, hogy ha azt mondjuk „három miatyánk és elmúlik a fejfájás” és ezt a személy elhiszi, akkor tényleg megszűnik a fájdalma. Ez a placebo hatás, ami olyan erős, hogy a modern gyógyszerek hatékonysága is kb. 40%-ban ezen múlik. Ha bízom abban, hogy a tabletta leviszi a lázam, időben és fokokban is mérhető, hogy mennyivel gyorsabb és látványosabb lesz a hőmérsékletcsökkenés, mintha nem hiszek benne.

Üdítő, hogy lassanként az orvosok közt is kezd teret hódítani a szemlélet, hogy sikeresebbek lehetnek, ha a beteget gyógyítják, és nem a betegséget. Mindenki többé-kevésbé a saját teste szakértője és jellemzően felelősséget is érzünk azért, hogy egészségesek maradjunk, vagy újra azzá váljunk, ha megbetegszünk. Ezekre építve született meg a kompetens beteg koncepció, ami szakítva a korábbi, passzív beteg elképzeléssel, a pácienst is bevonja saját maga gyógyításába. Azt hangsúlyozza, hogy igenis aktívan tehetünk a saját egészségünkért, nem kell minden kontrollt és felelősséget átadnunk az orvosnak.

A modern medicina arra is kezd ráébredni, hogy eddig túlságosan a testre, a test gyógyítására helyezte a hangsúlyt és elhanyagolta a lelki működéseket, amik hasonlóan fontosak. Néhány évtizede már létező gondolat a magatartás orvoslás, vagyis, hogy a rendszeres, de nem túlzásba vitt testmozgás, a megfelelő mennyiségű alvás, a helyes táplálkozás és a káros szenvedélyek kerülése rengeteg megbetegedés kockázatát csökkenti nulla körülire. Az már inkább csak mostanában válik ennek a felsorolásnak a részévé, hogy a tartósan fokozott szorongás csökkentése is a tudatos életmódhoz tartozik, ahogyan a más emberekkel fenntartott egészséges kapcsolatok ápolása is.

A hatékony stressz-kezelés – ami nem azt jelenti, hogy ténylegesen lecsökkentjük életünkben a stressz szintjét, hanem azt, hogy ezzel megtanulunk együtt élni – olyannyira lényeges kérdéssé vált, hogy azt több nyugati ország az iskolai tananyag részévé tette és hazánkban is vannak ilyen törekvések. A jól működő társas kapcsolatok feltétele a kommunikáció, a konfliktuskezelés és az önismeret fejlesztése, ápolása, ezekre azonban egyelőre még kisebb hangsúlyt szokás fektetni.

Érdekesség, és megfontolandó a hagyományos kínai medicina szemlélete, hogy az orvosnak folyamatosan fizetést kell adni, amíg a páciens egészséges, ha azonban megbetegszik, csak akkor kap újra pénzt, ha meggyógyította. Ez a megközelítés élesen szemben áll azzal, amit ma a nyugati orvoslást nagyban meghatározó gyógyszer-lobbi képvisel. Míg a kínai hagyományban az orvos abban érdekelt, hogy a páciens egészséges legyen, a mi szemléletünkben a betegség jövedelmezőbb.

Végül, ahogy arról korábban írtam, a modern orvostudomány lényegében a halállal igyekszik szembeszállni, mintha azt nem fogadná el az élet természetes részének. Eközben pedig az élet minőségére nincs tekintettel. A test életfunkcióit akkor is igyekszik fenntartani, amikor az a léleknek már pusztítóbb a halálnál, feláldozva akár az emberi méltóságot is.

Összességében úgy látom, hogy a hagyományos gyógyászat tapasztalatait és a modern medicina pontosabb megfigyeléseit, tudományos szemléletmódját érdemes ötvözni, ahogy erre több kezdeményezés is törekszik. A nyugati orvoslás, vagy a népi praktikák bigott elutasítása sokkal kevésbé célravezető, mintha ezek kiegészítik egymást.