Spanyolviasz

Hadd kezdjem mindjárt a lényeggel: aki nem szereti önmagát, az másoktól várja el, hogy ezt a szeretetet megadják neki.

Vagy föléjük helyezkedve igyekszik kizsarolni a szeretetet, vagy lemegy alájuk kutyába, csak hogy „szeressék”. Vagyis másokat tárgyiasít, és mint a szeretet eszközeit, kihasználja őket, vagy önmagát tárgyiasítja, prostituálja a szeretetért. Következésképp egy ilyen ember képtelen egyenrangú kapcsolatokban élni, csak az alá-fölérendeltséget, az uralkodást és függést ismeri.

De miért olyan fontos ez? A mentálhigiénés vonatkozásokon túl azért, mert a demokratikus társadalom egyenrangú kapcsolatokra és független állampolgárokra épül, szemben a diktatórikussal, ahol az egyenlőtlen, hierarchikus alá-fölérendeltségi viszonyok, valamint a nagyfokú önállótlanság és függés a jellemzők. Tehát minél magasabb az olyan emberek aránya egy társadalomban, akik nem szeretik önmagukat, az annál diktatórikusabb vonásokat mutat és fordítva, minél többen képesek megadni a szükséges szeretetet önmaguk felé, annál demokratikusabb irányba fejlődhet a közösség.

Összességében ki merem jelenteni, hogy csak akkor van esély valódi – és nem csak közjogi értelemben vett – demokráciát építeni, ha a szellemi és a testi nevelés mellé a lelki nevelést is beemeljük az oktatásba, ha elkezdjük a kinevelését azoknak a nemzedékeknek, akik nagyobbrészt szeretik önmagukat.

De hadd menjek még tovább! Eddig csak az emberi kapcsolatok tárgyiasításáról beszéltem, viszont maga a szeretet is tárgyiasítható, vagyis tárgyakkal és tevékenységekkel helyettesíthető. Ilyen tárgy lehet egy ruha, egy kütyü, egy autó, stb., de akár maga a pénz is, amin a tárgyakat megveszem. Vagy, mondjuk a vásárlást, a nyaralást, a wellness-fitnesst, mint tevékenységeket, szintén gyakran használjuk a szeretet „szinonimájaként”.

„Szeretem magam, ezért nem tagadom meg magamtól ezt a szép cipőt.”, „Szeretem magam, ezért elutazom egy hétre görögbe.”, „Engem a pénz nem izgat, nyugtat.” Ismerős mondatok?

Ma éppen erre, vagyis a szeretet tárgyiasítására épül a gazdaság. „Dolgozz minél többet! Keress minél többet! Fogyassz minél többet!” Hisz (leegyszerűsítve) ez a „szent háromság” növeli a GDP-t, a legfőbb olyan mutatót, ami alapján az országok sikerességét mérik.

Ugyanakkor épp a mértéktelen túltermelés és túlfogyasztás az oka annak a nagyfokú környezetkárosításnak, ami miatt egyre inkább gyorsul a Földet lakhatatlanná tevő klímaváltozás. Következésképp a lelki nevelés a záloga a fenntartható fejlődésnek is, mivel a magukat szerető embereknek nincs szükségük arra, hogy kényszeresen vásárolva, gyűjtögetve és élményeket hajszolva pótolják a szeretet hiányzó érzését.

De mit jelent mindez a hétköznapok szintjén? A köznyelvben az önszeretet jellemzően negatív előjelű kifejezés, amit gyakran a nárcizmussal azonosítunk. Óriási tévedés!

A nárcisztikus ember, aki önmaga nagyszerűségével kérkedik, valójában egyáltalán nem szereti magát. Épp ellenkezőleg, azért viselkedik sokszor arrogáns, hivalkodó módon, mert igyekszik túlkompenzálni, hogy a lelke legmélyén kicsinek, gyöngének és értéktelennek látja önmagát.

Máskor az önzőséget társítjuk az önszeretettel, ami megint csak tévedés. Aki ugyanis a hétköznapi értelemben véve önző, az nincs tekintettel a saját társas szükségleteire sem. Hisz az az egyik legmélyebb vágyunk, hogy tartozzunk másokhoz és mások is tartozzanak hozzánk. Épp ezért a bensőséges kapcsolatok képviselik az egyik legnagyobb értéket az életünkben.

Egy önző ember ezzel szemben nincs tekintettel a számára fontos személyekre sem, így viszont rombolja a kapcsolatait és lehetetlenné teszi, hogy a saját társas szükségletei maradéktalanul kielégüljenek.

Máskor szépen hangzó ideológiát gyártunk annak igazolására, hogy embertelenül bánunk önmagunkkal. „A családért/gyerekekért hajtok.”, „Szeretnék egyről a kettőre jutni az életben, és ez áldozatokkal jár.”, „Egész gyerekkoromban nélkülöznünk kellett, ezért eldöntöttem, hogy felnőttként nem akarok így élni és a gyerekeim sem fognak szűkölködni!”

Ezek a mondatok mind a munkaalkoholizmust, vagy a tökéletes szülővé válás vágyát teszik „elfogadhatóvá”, sőt kívánatossá/kötelezővé. Azután a túlhajszoltság kiégéshez vezet, amit leggyakrabban kampány-szerű vásárlásokkal és nyaralásokkal igyekszünk tűzoltásszerűen orvosolni. Lényegében azért dolgozunk, hogy fenntartsunk egy olyan életszínvonalat, amivel csak a túlhajszoltságon próbálunk enyhíteni. Ezt az ördögi kört pedig nem könnyű felismerni és megtörni, ha benne élünk!

Mások szeretőknél, szex munkásoknál, bántalmazó kapcsolatokba ragadva áldozatként, vagy elkövetőként, esetleg különféle függőségekben keresik a szeretetet, a gondoskodást, vagy épp a szabadság ábrándját. Gyakran hallom, hogy egy-egy alkoholbeteg rokonra valaki azt mondja: „Az csak saját magát szerette!”, pedig egy alkoholfüggő önmagát sem szereti. Senki sem jókedvéből piál/drogozik!

Továbbmenve, az önszeretet hiányának talán legnyilvánvalóbb esete, mikor lelki, vagy lelki eredetű testi betegség jelentkezik valakinél. Az olyan hangulatzavarok, mint a depresszió, szorongásos zavarok, mint a pánikzavar, vagy a fóbiák, evészavarok, mint az elhízás, az anorexia és a bulimia, illetve a különféle pszichoszomatikus megbetegedések, mint az autoimmun problémák ma igen széles körben érintik a lakosságot.

Végül ide tartozik az is, ha egy személy „nincs kapcsolatban a saját testével”, vagyis nem vesz tudomást a testi jelzéseiről. Például, nem akkor eszik, ha éhes, mert talán azt sem tudja, mi is az éhség. Gyerekként mindig az órához volt időzítve az étkezés és nem annyit kellett enni, amivel jóllakott, hanem amennyit elé tettek. Hasonló az az eset is, mikor valaki megszállottan edz és eltörik egy csontja, vagy elszakad egy izma, szalagja a túlterheléstől, mert a fáradásról és fájdalomról az illető egyszerűen nem vesz idejében tudomást.

Az önszeretet hiánya tehát számos alakban megnyilvánulhat. Ami mindegyikben közös, hogy a személyek figyelme, illetve felelősségvállalási és döntési képessége részben, vagy általánosan beszűkül, lényegében nem tudnak teljes értékű felnőttként viselkedni. A tudat beszűkülése pedig azt is eredményezi, hogy minden olyan kérdéssel, ami a hétköznapokban nincs jelen égető módon, ezek az emberek jó eséllyel vagy nem foglalkoznak, vagy töredékes információkra hagyatkozva kritikátlanul saját meggyőződésükké teszik egy-egy tekintélyszemély igazságait.

Ők azok, akik a legvalószínűbben nem törődnek önfejlesztéssel, magasabb kultúrával, közügyekkel, környezetvédelemmel, vagy, mondjuk civil önszerveződéssel. Ha viszont mégis, úgy rájuk szokás azt mondani, hogy „érzelmi alapon politizálnak”.

A számok szerelmeseinek itt van néhány KSH statisztika arról, hogy 2014-ben (ez a legfrissebb adat) mekkora is lehetett az érintett csoport a magyar társadalomban. A hivatal becslése szerint 408 ezer alkoholbeteg ember élt akkor hazánkban és az állami pszichiátriai osztályokon 1 millió 104 ezer felnőttet és 86 ezer gyermeket kezeltek az év során.

(A pontosság kedvéért persze elmondható, hogy az alkoholbetegek és a pszichiátriai kezeltek között vannak átfedések. A fenti számokban viszont nem jelennek meg a pszichoterápiás magánrendelésre járók – akik valahol mindig azért dolgoznak, hogy jobban szeressék, becsüljék önmagukat –, a bántalmazó kapcsolatban élők és kapcsolatfüggők, a munka-alkoholisták, vagy a szülőségben és más szerepeikben kiégett személyek, a kábítószer és szerencsejáték függők, ahogy még sokan mások sem. Másrészt az alkoholbetegek számáról léteznek ennél jóval merészebb 800 ezer-1 millió főt feltételező vélemények is.)

Összességében óvatos becsléssel is azt mondhatjuk, hogy legalább 2,5-3 millió felnőtt ember volt érintett a kérdésben 2014-ben. Ha pedig emellé odatesszük, hogy a választókorú magyar népesség abban az évben pontosan 8.142.944 fő volt, akkor láthatóvá válik a probléma mérete: minimum a potenciális szavazók 30-40%-a volt képtelen a választás évében az egyenrangú, független társas kapcsolatokra, vagyis a demokratikus viszonyok közötti együttélésre.

Csak mellékesen jegyezném meg, hogy amint arról korábban írtam, a hazai vállalati kultúra jellemzően inkább a kiégést támogatja, így pedig a túl sok munkaórával, a kirúgás állandó veszélyével, a gyakran az árakhoz mérten alacsony bérekkel a demokratikus társadalmi fejlődés és a fenntartható jövő egyik legnagyobb kerékkötője.

Hisz a munkavállalók nem csak önmagukban szenvednek a kiégéstől, de ha szülők, a gyermekeikre sem jut idejük, akik így sem otthon, sem az iskolában nem kapják meg a szükséges lelki nevelést. Vagyis jellemzően nem kapnak élhető mintát stressz-kezelésre, konfliktus kezelésre, kommunikációra, a szeretet kifejezésére, sőt, akár emberi kapcsolatokra sem.

De mi is akkor az önszeretet? Megszeretni magunkban nyilván nem a szimpatikusnak tartott vonásainkat nehéz, hanem a „sötét oldalunkat”, vagyis a lelki sebeinket, hiányainkat, gyengeségeinket. Ilyen sebeket és hiányokat pedig mindenki szerez gyerekkorában. A kérdés az, hogy felnőve mit kezdünk velük: még mindig a szüleinket, meg a világot okoljuk ezek miatt, vagy önmagunknak, önmagunkban keresünk rájuk gyógyírt és megoldást.

„Nem vagyok elég jó!”, „Értéktelen vagyok!”, „Nem vagyok fontos!”, stb. Szinte mindannyiunknak van legalább egy ilyen, gyerekkorból hozott mondata önmagáról, ami a szülő-gyerek kapcsolatban alakult ki. Azután ezek a mondatok az egész életünket meghatározzák.

Ha legbelül, mondjuk értéktelennek tartom magam, akkor ezt túlkompenzálva lépten-nyomon az értékességemet bizonygathatom. Akár úgy, hogy teljes erővel belevetem magam a munkába, és ott várok elismerést kapni a pénzjutalmak, kinevezések és díjak elérésével, hisz ha értékes, amit csinálok, akkor talán kicsit én magam is az vagyok.

De az is lehet, hogy elfogadom, hogy értéktelen vagyok, és esetleg simán belemegyek egy bántalmazó kapcsolatba, vagy hagyom, hogy mindenki kihasználjon, miközben én mindent megteszek másokért – önmagamért pedig semmit.

Végül olyan is előfordulhat, hogy kerülök minden olyan helyzetet, amikor kiderülhetne, hogy mennyit is érek valójában, és alulteljesítő leszek mind az iskolában, mind a munka világában, netán kitartott feleség/férj válik belőlem, esetleg hajléktalan. Esetenként alkohollal/droggal is tompíthatom ezt a negatív önképet és a vele járó szégyenérzést.

(E három, gyakori megküzdési módot a sématerápia írja le részletesen, akit érdekel.)

Ha szeretem magam, akkor tudok emberségesen bánni önmagammal. Elfogadom, hogy hibázhatok, hogy tehetek olyat, amit megbánok és ezekért meg lehet magamnak bocsátani és másoktól is szabad bocsánatot kérni.

Ha szeretem magam, merek felelősséget vállalni azért, aki vagyok, és ahogy a környezetemmel bánok. Például azért, hogy szeretem a gyerekeimet és unokáimat, akár már azelőtt, hogy egyáltalán megfogantak volna, és értük is felelősséget érezve cselekszem. Tehát, mondjuk nem adósítom el őket jó előre, és nem rombolom szét azt a környezetet sem, amiben valamikor ők fognak majd élni.

Végső soron önmagunk szeretete azt feltételezi, hogy szembe merünk nézni az apai és anyai lelki örökségeinkkel – többek közt a fent említett, gyerekkorból hozott mondatokkal –, és ezekre tudatos választ adva, megtanulunk együtt élni velük.