Spanyolviasz

Bár a nyugati társadalmak általános értékválsággal küzdenek, mégis vannak olyan ideáljaink, amiket nem gyakran kérdőjelezünk meg. „Elvégre mindenki tudja, hogy hogyan kéne normálisan élni, nem?!” – csak sokszor nem úgy élünk. A következőkben ennek a normalitásnak – és devianciának – szeretnék a mélyére ásni, az evolúciós tudományok nézőpontját is segítségül hívva.
Abból az alapfeltevésből indulok ki, hogy az ember genetikai szinten csak igen lassan tud alkalmazkodni az elmúlt 5-6000 évben, önmaga által teremtett kulturális-technikai környezethez. Vagyis, míg az agyunk és a testünk még mindig nagyobb részt a szavannák világára van belőve, addig egy modern városban egészen másfajta kihívásokkal találkozunk és ezekre újszerű megoldásokat kéne tudnunk adni.
Ha, mondjuk, a főnök ránk üvölt a munkahelyen, akkor az „üss, vagy fuss” válasz nem épp a legcélravezetőbb reakció, pedig zsigerből ez jönne. Viszont, mert a kultúránkból tudjuk, hogy sem az erőszak, sem a megfutamodás „nem normális”, ezért inkább igyekszünk helytállni és valahogy másképp elviselhetővé tenni a feszültséget.
Például, kikérhetjük magunknak a hangnemet, visszaüvölthetünk, de megtanulhatunk asszertíven kommunikálni is, akárcsak relaxálni, vagy épp kipanaszkodhatjuk magunkból a minket ért sérelmet, de ugyanúgy alkoholba, kábítószerbe, esetleg kényszeres evésbe is fojthatjuk a bánatunk.
Ha egyik sem segít és az üvöltözés rendszeresen ismétlődik hosszabb időn keresztül, akkor jöhetnek a fizikai és pszichés tünetek. Mondjuk, egyre sűrűbben és hosszabban leszünk betegek, ahogy legyengül az immunrendszer, az alvásunk nyugtalanná válik, lehangoltnak és folyamatosan feszültnek érezzük magunkat, stb.
Tehát az evolúciós örökségünket nem egy az egyben, hanem kerülő úton használjuk. Ha jobban belegondolunk, a példában a szócsata és az asszertív kommunikáció az „üss”, míg az összes többi a „fuss” válasz modern megfelelői. Ezek egy részét normálisnak, más részét deviánsnak bélyegezzük, aszerint, hogy a jóllétünket, az egészségünket és a más emberekkel való együttélést mennyire erősítik, vagy mennyire rombolják.
Más szavakkal azt is mondhatjuk, hogy a kultúra torzítja az evolúciósan kifejlesztett reakciók megnyilvánulását.
Ez a torzítás megjelenik abban is, hogy milyen normákat és ideálokat választunk magunknak, hisz ezek egytől egyig a kultúránk termékei. Mind közül talán a legritkábban megkérdőjelezett értékünk a pénz, illetve a tágabban értelmezett vagyon. Egy „normális” ember ugye arra törekszik, hogy gazdagodjon, ennek érdekében tanul és dolgozik egész életében. Vagyis föláldozza a szabadideje jó részét, de miért is?
Ma már sokunk csak egy elvárt életszínvonal fenntartása érdekében, de természetes környezetben a munka és a tanulás szó szerint a túlélést jelentette. Az embernek három alapvető szükséglete van, ezek a túlélés, a szaporodás és a társas szükséglet, ami egyben az előző kettőt is segíti.
Nomád értelemben a munka az élelemszerzést és az éjszakai pihenőhely biztosítását jelentette, de valójában már az ősidőkben is ennél többről volt szó. Egy jó vadász azért is volt eredményes, mert egyben „jó génekkel” is rendelkezett és így életképesebb utódokat nemzhetett, mint ügyetlenebb társai, ugyanakkor, aki csak magával törődött és nem osztozott a zsákmányon, azt a közösség könnyen kivetette.
Tehát a történelem előtti időkben a „munkában elért siker” – az eredményes vadászat – és a jó genetikai adottságok együtt jártak, de ezek csak akkor voltak igazán értékesek, ha a többiek felé való szolidáris viselkedéssel is párosultak. Egy jó vadász a vagyonával – a megszerzett hússal, a prémjeivel és a trófeáival – kitűnt a többiek közül és vonzóbb partner volt a nők körében, mint az eredménytelenebb férfiak, következésképp a vagyon növelte a szaporodási sikert.
A legjobb vadászok a legjobb genetikai adottsággal rendelkező – vagyis legszebb – nőkkel hálhattak, míg a kevésbé vonzó hölgyek és az élelemszerzésben rosszabbul teljesítő urak azzal szolgálhatták a csoportot, hogy az étel szállításában, elkészítésében és tartósításában segédkeztek, a gyerekek körül tettek-vettek, vagy épp a táborhelyet védelmezték és alakították otthonosabbá, stb.
A letelepedett életforma új kulturális közeget teremtett. Már az ókorban is látszik, hogy a vagyonos urak hatalmukat nem a jó géneknek és a munkában elért eredményeknek, hanem sokkal inkább iskolázottságuknak, örökségüknek és azoknak a szolgálóknak köszönhették, akik rákényszerítették a többségre az úr akaratát, cserébe ők is részesültek a vagyonból és a hatalomból. Vagyis már nem az egész közösséggel osztoztak a javakon, csak a saját kiválasztottaikkal, akik cserébe szolgáltak. A pénz, a vagyon így változott hatalmi eszközzé.
Ezek az uraságok továbbra is vonzóak voltak a hölgyek körében, ám immár az evolúciós szempont árnyaltabban jelentkezett: a nők a gyerekeik apjának továbbra is inkább egy jó génekkel rendelkező férfit kerestek volna, férjnek viszont egy gazdag uraságot, míg a férfiak továbbra is a külső – vagyis az egészségesség – alapján választottak párt.
A dolog tovább bonyolódott a vagyonfelhalmozás terjedésével, ahogy a gazdag házból való (jellemzően) elsőszülött férfiak mellé immár csak gazdag nőket kerestek feleségnek, hogy a közös vagyon így is tovább nőjön. A vagyon gyarapítása tehát öncéllá vált.
Míg ezek a férfiak gyakorta sok szeretőt tartottak, törvényes gyermekük csupán feleségüktől születhetett, a többiekről nem voltak kötelesek gondoskodni. A vagyont, a nevet csak ezek a csöppségek vitték tovább – a nő hűtlenségét súlyosabban büntették, nem véletlenül, hisz senki sem akarta egy „kakukkfiókára” hagyni az örökségét.
A középkorban odáig mentek, hogy már az sem volt ritka, hogy családon belül házasodtak az unokatestvérek, vagy olykor a testvérek a vagyonmegtartás érdekében. Az így létrejött belterjes párkapcsolatokból azonban egyre több génhibás gyermek született. E folyamat jól mutatja, hogy a kultúra akár olyan mértékben torzíthatja az evolúciós örökség gyakorlati megnyilvánulását, hogy az valamelyik alapszükségletet is veszélyeztetheti.
Bár nyugaton a feudális társadalmat mára felváltotta a polgári, napjaink leggazdagabbjai ugyanúgy elszigetelődnek a népesség más rétegeitől, mint az egykori arisztokraták. Elődeiktől eltérően házastársnak ismét minél vonzóbb, egészségesebb társat keresnek, a vagyonosság nem feltétlenül szempont – bár gyakorta az –, egy másik alapszükségletet azonban folyamatosan sértenek az életvitelükkel.
A mai tömegtársadalmakban föllazultak, vagy meg is szűntek azok a kisközösségek, amikben hagyományosan a legtöbb ember élt egészen a 19. század közepéig – 20. század első feléig. A társas szükséglet kielégítése éppen ezért megváltozott, így pedig a csoport felé mutatott szolidaritás megjelenése is.
Mindig voltak szegények és gazdagok, de egyetlen korban sem volt olyan mértékű a vagyon koncentrációja a gazdasági elit kezében, mint most. Ez az öncélúvá vált profithajszolás pedig a teljes emberi közösséget veszélyezteti a környezetvédelmi szempontok figyelmen kívül hagyása miatt. Le kell azonban szögezni, hogy nem magával a profitszerzéssel van gond, hanem azzal, hogy e törekvés mértéktelenné vált! Ezt akár patológiás vagyonosodásnak is nevezhetjük, hisz valójában a dolog mértéktelensége miatt egyfajta devianciáról beszélünk.
Ugyanilyen mértéktelenség a másik véglet is, mikor Marx, vagy épp Proudhon nyomán a teljes vagyoni egyenlőség nevében diktatúrákat építenek föl, vagy terrorcselekményeket követnek el. Az egyenlőség ugyanis nem az ember természetes állapota!
Tudom, hogy ez a kijelentés sokak szemében népszerűtlen, mégis érdemes tisztázni, hogy Marx elképzeléseivel szemben a történelem előtti időkben – tehát a mai értelemben vett magántulajdon megjelenése előtt – sem valamiféle kommunisztikus, eszményi csoportban éltek őseink, hanem képességek és adottságok szerint szelektáló, nagyon is hierarchikus berendezkedésű törzsekben.
Ahogy följebb írtam, a jó génekkel rendelkező, ügyes vadászok tekintélye és így lehetőségei is széleskörűbbek voltak a többi férfiénél, ahogy a jó génekkel rendelkező, vagyis vonzó nők is más besorolás alá estek, mint kevésbé egészséges kinézetű társaik.
Hogy ki mit és mikor ehetett, hogy ki kivel hálhatott, stb. a mai tudásunk szerint szigorú rangsor szerint működött aszerint, hogy az adott személy mennyire volt értékes a közösség számára – hisz minden a túlélésnek és a fajfenntartásnak volt alárendelve.
A csoporton belüli szolidaritás csak addig terjedt, míg valaki hasznos tudott lenni a törzs szemében. Abban a pillanatban, ahogy a személy terhessé vált, kivetették maguk közül. Ilyenformán a fogyatékkal élők, a krónikus, vagy súlyos betegek és az idősek szinte kivétel nélkül halálra voltak ítélve. Mindez kevéssé humánus, mégis, nagyon érthető.
A fentiek jól rávilágítanak, hogy még a legalapvetőbb szükségleteket is csak korlátok közt elégíthetjük ki „büntetlenül”. Ha például az erőforrások erősen korlátozottak, a szolidaritás mértéke sem lehet korlátlan.
Ma ezzel szemben látszólag tobzódunk az erőforrásokban, ezeket azonban fenntarthatatlan módon, a bolygó ökoszisztémájának fölborítása árán termeljük meg. És hiába vonzó az állatvilágban a hím páva minél hatalmasabb farktolla a nőstények számára, egy ponton túl a tollazat annyira akadályozza az állat mozgását, hogy az áldozatul esik a ragadozóknak, vagyis a szaporodási siker mértéktelen növelése miatt föláldozza az életképességét. Az ember esetében a klímaváltozás ez a ragadozó…