Spanyolviasz

Az elmúlt években a nyugati kultúrában fogalommá vált az „Y generáció”, vagyis az a 20-as, 30-as, „Pán Péter szindrómás” fiatal felnőtt korosztály, akik „nem akarnak elköteleződni” semmi mellett. Ráadásul otthon laknak a „mama hotelben”, „nincs véleményük semmiről”, „nem lelkesednek semmiért”, „motiválatlanok”, „csak összevissza buliznak” és mintha örökké a kamaszkorban ragadtak volna, inkább szereznek még egy diplomát, minthogy a saját lábukra állva elkezdjenek dolgozni.

A pedagógiában van egy mondás: ha egy diák megbukik a vizsgán, akkor a diákkal van a probléma, ha az egész osztály bukik meg, akkor viszont a vizsga a rossz vagy a tanár nem tanít megfelelően. Azt hiszem, ez a szellemiség akkor is igaz, ha – látszólag – egy egész generáció „bukik meg” a felnőtté válás vizsgáján. Ha szeretnénk megérteni, hogy miért van így, akkor itt sem elég az „osztályra” figyelni, meg kell vizsgálni azt is, hogy milyen az a környezet, ami tömegekből vált ki ilyen viselkedést.

Én is az Y nemzedékhez tartozom, mégsem a személyes érintettség okán foglalkoztat a téma, hanem mert úgy érzem, valami sokkal nagyobb, sokkal alapvetőbb kérdésre világít rá ez az első ránézésre generációs krízisnek tűnő trend: arra, hogy hogyan fejlődnek az emberi társadalmak.

Először is azt érdemes tisztázni, hogy mi a jelentősége, mi a szerepe a kamaszkornak, ha már az Y generációt örök tini nemzedéknek tekintjük. Erik H. Erikson életciklus elméletében azt állítja, hogy minden ember élete szakaszokból áll. Minden szakaszban más és más feladatokat kell teljesítenünk, fiatal felnőttkorban például el kell köteleződnünk egy társ és egy hivatás mellett, illetve képessé kell válnunk arra, hogy már ne csak önmagunkért vállaljunk felelősséget, hanem megszülető gyermekünkért, gyermekeinkért is. Ahhoz, hogy ide eljussunk, előbb a kamaszkor feladatait kell teljesítenünk, vagyis Erikson szerint le kell válnunk a szüleinkről és önálló identitást kell kialakítanunk.

A kamasznak tehát az a dolga, hogy megtalálja, kikövetelje helyét a felnőtt világban. A szülőkről való leválás, az útkeresés, a különféle szerepek kipróbálása és a határok feszegetése persze nem megy súrlódások nélkül. Éppen ezért úgy is tekinthetünk a kamaszkorra, mint lázadásra a szülők generációja ellen. A kamaszok mindig tükröt tartanak a felnőtteknek, ha úgy tetszik a társadalomnak, kíméletlenül rámutatnak annak hiányosságaira, és azt üzenik, hogy „nem akarunk úgy felnőttek lenni, mint ti”. A tinédzserkor tehát a felnőtt értékek megkérdőjelezéséről is szól, dinamikus, újdonságkereső, változásorientált és türelmetlen, épp ezért hiányzik belőle a stabilitás.

Ha megnézzük az előbbi felsorolást, mintha csak a mai nyugati világ leírását olvasnánk. Ez alapján merem azt mondani, hogy társadalmunk egy kamaszodó társadalom, vagyis olyan, ahol a kamaszkor értékei kerültek túlsúlyba.

Ezzel szemben a törzsi közösségekben ilyen életszakasz egyszerűen nem létezik. Van gyerekkor, felnőtt- és öregkor, de a fiatalok útkeresése és lázadása gyakorlatilag ismeretlen fogalmak. „Akkor ez megint valami nyugati műtermék?” – kérdezhetnénk.

Bizonyos értelemben igen, de nem úgy, ahogy sokan elsőre gondoljuk. Mivel egy törzsi kultúra az ipari társadalmakhoz képest stabil, már-már statikus, ott egyszerűen nincs szükség útkeresésre: „ükapád is vadász volt, te is az leszel”. Az ifjak számára egyértelmű, hogy mit vár el tőlük a közösség, nem kell azon töprengeni, hogy „mi leszel, ha nagy leszel”, de sokszor még azon se, hogy „ki legyen a társam”, hiszen a család választ helyettük. Ráadásul a beavatási szertartások ki is jelölik, hogy mikor léphet valaki a következő életszakaszba, egyfajta mérföldkövekként mutatva az irányt.

A másik oldalról nézve a törzsi kultúrákban a szülők és a nagyszülők is biztosak a szerepeikben. Az anyák és apák, mint tanítómesterek nevelik a kicsiket a felnőtt lét elviselésére, vagyis az életre, illetve munkájukkal működtetik a közösséget, az idősek pedig a hagyományok, az értékek őrzőiként a „helyes úton” tartják a társadalmat. A felnőttkor feladatai tehát egyrészt az ifjak felkészítése, majd meghívása a felnőttek közé, másrészt a fennálló rend biztosítása a „falu vénjei” által megtestesített hagyományok mentén. Ebből következik, hogy az időskor képviseli a stabilitást a társadalom életében.

Az idősek, mint egykor „uralkodó” felnőttek, „bölcsességükkel”, higgadtságukkal minden korban és kultúrában tanácsadói voltak az éppen „hatalmon lévő” felnőtteknek, szavaiknak mindig súlya volt a fontos döntéseknél. Ez azonban az utóbbi időben nyugaton megváltozott. Társadalmunk nem csak azért kamaszodik, mert a tinédzserkor fő értékeit felértékeli, hanem azért is, mivel az időskor ezzel párhuzamosan elértéktelenedett. Ehhez képest a törzsi társadalmat öreg társadalomnak nevezhetjük, hisz ott a nagyszülők képviselte hagyományok dominálnak, a változásközpontú ifjúkor pedig egészen hiányzik.

A kétféle társadalomban az a közös, hogy egyiket sem tudatosan alakítottuk így. A környezet, vagyis a környezeti feltételekhez való alkalmazkodás volt az, ami kikényszerítette, hogy nyugaton föladjuk az addigi életformánkat. Elfordulva a hagyományoktól, elkezdtünk földet művelni, állatokat tartani és egyre bonyolultabb közösségekbe szerveződtünk, majd újabb váltással városokba költözve, immár az élelemtermeléstől is elszakadva élünk. Ezzel szemben a ma is törzsi keretben létező emberek nem tapasztaltak ilyen kényszert.

Ha a környezetünk változik, nekünk is változnunk kell, így háttérbe szorul a stabilitás és előtérbe kerül a dinamizmus. Minél nagyobb ütemű és mértékű ez a változás, a folyamat annál radikálisabb. Az evolúcióelméletet az egész társadalomra kiterjesztve azt mondhatjuk, hogy az a közösség, amely nagyobb részt változékony környezeti feltételek között él, csak akkor képes hosszú távon fennmaradni, ha nyitott az új megoldásokra, a régiek lecserélésére, vagyis alkalmazkodóképes. A társadalom „alkalmazkodóképessége” pedig maga a kamaszkor.

A legutóbbi időkben ugyanakkor ez a folyamat öngerjesztővé vált. A nyugati civilizáció az ipari forradalom óta egyre nagyobb ütemben formálja át a környezetét a rohamosan fejlődő technológia révén. Mi nem próbálunk alkalmazkodni a készen kapott feltételekhez, ahogy a törzstagok teszik, helyette a saját képünkre igyekszünk szabni a világot. Azonban, paradox módon, így sem azt érjük el, hogy nekünk már nem kell idomulnunk a környezethez, és az alkalmazkodik hozzánk, hiszen a változás visszahat a változtatóra is, a megváltoztatott feltételekhez ugyanúgy adaptálódnunk kell, mint az eredetihez kellett volna. A különbség csak annyi, hogy nekünk nincs olyan kész forgatókönyvünk, mint az előző generációknak volt a már jól ismert környezethez, mert mi vagyunk az elsők, akik az új körülményekkel találkozunk. Vagyis bizonyos mértékig eszköztelenül állunk az ismeretlennel szemben. Az érzékelt változás üteme akkora, hogy sok területen csupán 5-10 év vagy még kevesebb idő is elég ahhoz, hogy a megszerzett tudás elévüljön.

A szüleink és nagyszüleink nem tudnak fölkészíteni bennünket az életre, nem tudják elmondani, hogyan alkalmazkodjunk a világhoz, mert azt olyan gyorsan alakítjuk, hogy ők sem bírják követni. A szülők idejét és energiáját lekötik saját adaptációs nehézségeik, a nagyszülők hagyományai és értékei pedig már fényévekre vannak a „modern” nézetektől, nem képesek egy olyan rend értékeit képviselni, amit az éppen érett felnőttkorban lévők fönntarthatnának.

De mit is mondhatna a nagyi egy párkapcsolati nehézségre, mikor az ő korában a dolgok szőnyeg alá seprése és a gondok tabusítása volt a fő eszköz, nem pedig a megbeszélés, a kommunikációs technikák fejlesztése, és az asszertív konfliktuskezelés megtanulása? Ő még együtt élt a gyereke apjával, mi meg már a párunk – és nem férjünk/feleségünk(!) – első házasságából örökölt nevelt gyerekét pesztráljuk, akinek az apjától/anyjától még el sem vált. Az idősek egyszerűen „föl sem tudják fogni a helyzetünket”.

Mi szeretnénk szexuálisan kiteljesedni, a szüleink viszont, már attól is zavarba jönnek, ha ezt a három betűt meghallják, nemhogy a nagyszülők. Ők még azt hitték, hogy a fehér kenyér egészséges, a diplomával egyben jó állást is szerzünk, és a gyereknevelésben nem átallották a pofont eszközként alkalmazni. Hűségről és elköteleződésről papolnak, miközben össze-vissza csalták egymást, majd elváltak. A szakmai felkészültségükről meg aztán végképp szót se ejtsünk, az egyszerűen „botrányosan kőkorszaki”!

Ezek a mondatok emblematikusan szemléltetik azt, hogy milyennek látja az Y generáció a felnőtt és az idős nemzedéket: olyannak, akik közé nem akar tartozni, akik elavult nézeteket képviselnek, ráadásul hiteltelenül, ezért nincs mit mondaniuk a fiatalok számára. Az információs társadalomban mintha az újdonság nimbusza mindent elértéktelenítene, ami régi, ami nem „modern”. Úgy tűnik, ennek esnek áldozatul az érett felnőttkorban lévők és a nagyszülők is.

A látszólag rohanó világunkban úgy tetszhet, hogy az Y-ok diktálják ezt az egyre nagyobb tempót, amihez jóformán már nem is tudunk alkalmazkodni, csak egy rakás civilizációs stresszbetegség árán, de ha jobban megnézzük, akkor ennek épp az ellenkezője igaz. Az el nem köteleződés, az életciklus-váltás késleltetése, a be nem lépés a felnőttkorba, valójában mind egyfajta fékezés. Más szóval egy ilyen ütemű változáshoz a társadalom már nem képes alkalmazkodni, csak úgy, ha sebességet vált.

Mikor egy fiatal ahelyett, hogy munkába állna, elkezd egy újabb egyetemet, akkor nem az „élethosszig tartó tanulás” szlogent érti félre, hanem úgy érzi, hogy még nem áll készen az életre és ebben kimondatlanul a szülők is megerősítik. Egyrészt azzal, hogy helyeslik és anyagilag is támogatják a sokszor már indokolatlan továbbtanulást, másrészt úgy, hogy „nem hívnak meg a felnőttek közé”, hisz a fiatalok igényeit kiszolgálva valójában továbbra is gyerekszerepben tartják őket, nem támasztanak felnőtt követelményeket velük szemben.

De mi ennek a haszna? Nos, ha a „gyerekek” sose nőnek föl, akkor a szülőknek sohasem kell megélniük az „üres fészek” állapotát, amivel elvesztik korábbi értelemben vett szülőszerepüket. Másrészt ekkor ismét kettesben maradnának házastársukkal, ha még nem váltak el, és sokkoló lehet szembesülni azzal, hogy egy szinte vadidegennel osztjuk meg az ágyunkat évtizedek óta, mivel annyira nem volt egymásra időnk, hogy „észre sem vettük, mennyire eltávolodtunk” (vagyis addig a gyerekek töltötték ki ezt a távolságot).

Adható persze egy kevésbé „önző” magyarázat is a szülők viselkedésére. Korunk fő értékei az újdonság és a boldogság. Előbbit az izgalmakhoz, a mozgalmassághoz, utóbbit pedig a gondtalansághoz társítjuk, amik együttesen a kamaszkorban öltenek testet. A popkultúra is azt sugallja, hogy felelőtlen tiniként élni még 30 évesen is „menő”, elköteleződni, családot alapítani, dolgozni pedig „lúzerség”. De hogy jön ez ide?

Úgy, hogy minden apa és anya a „legjobbat” szeretné gyermekei számára és, mert az idősek képviselte értékekkel szemben a mostani felnőtt generáció is az újdonság- és boldogsághajszolást tette magáévá, valójában sok szülő tényleg „lúzernek” tartja saját magát, és szeretné elkerülni, hogy a gyerekei is ilyen „lúzerek” legyenek egyszer.

Abba most nem mennék bele részletesebben, mennyire reális hiedelmek, hogy mindig boldognak kell lenni, illetve, hogy ami új, az mindig jobb, mint a régi, abba viszont már annál inkább, hogy a nagyszülők képviselte hagyományok és stabilitás hogyan értékelődött le néhány évtized alatt.

A két világháború, majd a hidegháború – mint a középkor végén a pestisjárvány, vagy a Római Birodalom alkonyán a népvándorlás – földindulásszerű változásokat hozott a társadalomban. Ahogy a „barbárok” elsöpörték Rómát és a pestis a katolikus egyház egyeduralmát, úgy vetett véget a férfidominanciára épülő hagyományos család- és nemi szerepfelfogásnak a modern háborúk szele.

A csatatereken és a táborokban apák és férjek milliói estek el alig néhány év alatt, miközben a nőknek is be kellett állniuk dolgozni a tűzhely mellől a gyárba. A férfiak fizikai hiánya azonban csak a kezdet volt. Az „apátlan” és „férj nélküli” társadalom egészen a ’60-as évek második feléig továbbra is maszkulin maradt, csupán kissé puhultak az addigi merev határok a két nem között. A nagy fordulatot, érzésem szerint, a Kubai Rakétaválság és a Vietnami háború együtt hozták el. Kuba rávilágított arra, hogy a világuralomért küzdő „férfi politika” olyan messzire ment a versengésben, hogy már csupán egyetlen gombnyomással kipusztíthatjuk a bolygót. Ám ahelyett, hogy ettől kijózanodva, a nemzetek és táborok közti vetélkedést enyhítve egy békésebb irányba mozdultunk volna, Johnson elnök immár hivatalosan is belépett a Vietnam dzsungeleiben zajló, értelmetlen gyarmati háborúba, a szocialista birodalmak pedig nem hivatalosan a másik oldalon.

Erre a társadalom egyre nagyobb része elkezdett egyre radikálisabban szembefordulni a hatalommal, nyugaton nyíltan, keleten inkább burkoltan. Tulajdonképp az történt, hogy a fiatalok elvesztették hitüket az államban, elúszott a vezetők iránti bizalmuk, és mint „engedetlen kamaszok”, elkezdtek visszafeleselni az „apáknak” és „nagyapáknak”.

Innen eredeztetem, az időskor válságát. Ugyanis, ha az addig képviselt hagyományok szerint halad tovább az élet, akkor talán mára véget ér az ember földi pályafutása. Az új feltételek – pl. az atomfegyver, mint eszköz – új megközelítéseket tettek szükségessé a túlélés érdekében, amit a nagyszülők nem tudtak megadni, a fiatalok viszont igen. Ennek pedig az lett a vége, hogy szép lassan minden alapvető értéket elkezdtünk megkérdőjelezni a közéletben és a magánéletben egyaránt. Ez a folyamat zajlik ma is, mert egyelőre nem találjuk az új egyensúlyt, ami újból stabilitást hozhatna, vagy azt is mondhatom, hogy a jelenlegi gazdasági modellel az állandó, gyors ütemű változást tettük „stabil” életformánkká, amit az Y-ok, a modern „hippi nemzedék” fékezni kezdett.

Egészében szemlélve az eddig vázolt modellt, a következő kép bontakozik ki: ha a társadalom, mint egység felől tekintünk a különböző generációkra, akkor azt mondhatjuk, hogy mindnek megvan a maga funkciója. A gyerekkor feladata a szocializáció, vagyis vágyaink megzabolázása a felnőtt világ előírásainak megfelelően. Ezután a kamaszkor a szabályok megkérdőjelezése, a fennálló rend kritikája által a közösség megújítását tűzi zászlajára. Ugyanakkor egyben az is a dolguk, hogy a serdülőkor végén „beálljanak a sorba”, vagyis a felnőttek közé, hisz a régi és az új szintéziséből születő új egyensúlynak a szülőkkel együtt a felnövő tinédzserek lesznek a fenntartói.

A felnőttkor tehát a társadalom működtetéséért felel, egy olyan rend őrei ők, ami a tinik reformáló törekvései és az idősek képviselte hagyományok küzdelméből születik. Következésképp az időskor szerepe „a fiatalok visszahúzása a földre” a bölcsesség és higgadtság révén, ami ennek az életszakasznak a sajátja. Vagyis a serdülőkor ellenpontjaként az öregek feladata a közösség megtartása a hagyományokon keresztül.

A mai társadalom válságában az látszik, hogy az idősek elveszítették korábbi tekintélyüket, ezért nem tudnak megfelelő ellensúlyt képviselni a fiatalok újító törekvéseivel szemben. Az Y-ok, korlátok nélkül, persze nem találják azt az egyensúlyt sem, amit majd szülőként képviselhetnének, ezért nem képesek a felnőttkorba lépni. A szülők nemzedéke eközben ezt az értékvesztett állapotot tudja csak fenntartani, amit maguk is próbálnak túlélni valahogy. A gyerekeknek ilyen körülmények között nem egyértelmű, hogy mihez kellene szocializálódni, így, „magukra hagyva”, szép lassan „elvadulnak”.

Itt csak mellékesen jegyzem meg, hogy az öregkorral együtt a hagyományok is elértéktelenedtek, ami maga után vonta a közös identitástudat föllazulását. Ennek következtében elkezdtek széthullani a nemzeti, vallási és politikai törésvonalak mentén körvonalazott nyugati társadalmak. A súlytalan idősek nem képesek megtartani, összefogni a közösségeket, a népeket, ez pedig már középtávon a nemzetállamok felbomlásához vezethet, de erről egy másik cikkben írnék részletesebben.

Végezetül hadd hozzak ide egy teljesen más értelmezést az ifjú generáció el nem köteleződéséről! Egy elképzelés szerint a szegény néprétegek azért vállalnak már igen fiatalon, akár tizenévesen gyereket, mert rossz életkörülményeik miatt, alacsony az átlagéletkor a körükben, és ezzel párhuzamosan kicsi a reális esély a felemelkedésre, még akkor is, ha tanulnak és keményen dolgoznak. Vagyis egy nélkülöző lány hiába jár iskolába, és próbál azután karriert építeni, jó eséllyel nem jár majd sikerrel. Ha azonban a gyerekvállalást halogatja a felemelkedés reményében, akkor a szülei már valószínűleg nem lesznek olyan egészségi állapotban, hogy segíteni tudják, amikor végül szül. Ezzel szemben, ha fiatalon válik anyává, akkor legalább a saját édesanyjára támaszkodhat néhány évig.

Megfordítva ezt a logikát, és a módosabb rétegekre alkalmazva azt látjuk, hogy az átlagéletkor megnövekedett, de ezzel párhuzamosan a nyugdíjkorhatár is jelentősen kitoldódott. Ha egy középrétegbe tartozó fiatal a 20-as éveiben vállal gyereket, akkor átlagosan a 40-es éveiig várnia kell, hogy a szülei nyugdíjba menjenek, és nagyobb mértékben tudják kivenni a részüket a gyerek körüli teendőkből, míg a munkanélküli szegények esetében ez nem jelent problémát.

Ehhez hozzávéve az anyagi realitásokat, nem elég, hogy az ifjú pár minimális családi segítséggel kénytelen beérni a gyerek körül – feltéve, hogy a friss dédszülők sem „hadra foghatóak” –, mert emellett még a hitelt vagy az albérletet is nyögniük kell. Eközben az állam által nyújtott segítség arányaiban elhanyagolható a szüleiktől kapható időhöz és energiához mérten.

Ráadásul a kultúránkban domináns individualizmus meg is nehezíti a segítségkérést a szülőktől és nagyszülőktől, mert „nehogy már beleszóljanak, hogy hogy neveljem a gyereket!”, elvégre a segítséggel együtt érkeznek a hasznos és kevésbé hasznos tanácsok is. Másfelől a szülőkkel szembeni erős határhúzásra már csak azért is szükség van, mert az Y-ok éppen az identitás kialakításában és megerősítésében gyengék, így a szülői tanácsok ezt a frissen megszerzett énképet veszélyeztetik.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az Y generáció felelősség- és elköteleződés-hárítása egyfajta lassítás a világ túlpörgetett változásorientáltságával szemben, amit a szülők is támogatnak, részben önös érdekből, részben pedig mert a nagyszülők helyett a kamaszok értékeit tették magukévá. A környezeti feltételekhez alkalmazkodni igyekvő társadalmunk szempontjából érthető az időskor leértékelése és a tinédzser évek felmagasztalása, akárcsak a fiatalok vagy a szülők nézőpontjából, azonban a stabilitás tartós hiánya, az újdonság és a boldogság „diktatúrája” élhetetlennek, egészségtelennek tűnik, ezért ez a fékezés egyben szükségszerű is.

Úgy gondolom, hogy a 21. század fő kérdése az emberiség számára a klímaváltozás és a túlnépesedés kezelése mellett az, hogy hogyan tanulunk meg bánni a technológiai fejlődéssel, miként tudunk úrrá lenni rajta, ahelyett, hogy az uralná az elménket, illetve, hogy nemzetállami, vagy globális társadalmi keretben működünk-e tovább.