Spanyolviasz

Azokat a személyeket, akik kényszeresen edzenek, hogy minél „tökéletesebbé” tegyék a testüket a pszichopatológiában inverz anorexiásnak nevezik. Inverz, mert a tünetek szintjén éppen az ellenkezőjét látjuk, mint anorexia nervosa esetében: izmos, sportos test, kínosan egészséges étrend, napi többszöri táplálkozás és általában is az egészségre való fokozott figyelem. A mögöttes lelki működés azonban egészen hasonló, mint anorexia nervosa-nál: a testtel, a megjelenéssel való fokozott, kényszeres foglalkozás, testképzavar, a táplálkozás kényszeres monitorozása, a jónak, egészségesnek tartott étrend rögeszmés hajszolása, merev, szorongó, kényszeres személyiség, önmagukkal szembeni könyörtelenség – esetükben az edzésterv és az étrend betartása tekintetében –, stb.

Ugyanennek a logikának a mentén beszélek inverz szexizmusról. Míg a hagyományos értelemben vett szexizmus nemi sztereotípiákra és előítéletekre épít, addig az inverz szexizmus a nemi szerepek elutasítását, elnyomását hirdeti, magát a nemiséget jelölve meg megoldandó problémaként. Ezzel pedig a hagyományos szexizmushoz hasonlóan általánosító, morális értékítéletek mentén operáló ideológiává válik.

Hogy érzékelhető legyen, mennyire ugyanannak az éremnek a két oldaláról beszélünk, itt van néhány párba állított kijelentés a szexizmus és az inverz szexizmus logikája mentén: „Ha kiteszed, céda vagy, ha elrejted nem vagy nő.” „A nő életcélja az anyaság és hogy egy férfit támogasson a céljaiban (csak házasodj jól! – legyen gazdag a férjed) vs. a nő álljon meg a lábán, a karrier a fontos meg a tanulás, aki korán vállal gyereket az elrontja az életét és kiszolgáltatottá válik, férfiaktól fog függeni.” „A férfiak mind bántalmazók, akik elnyomják a nőket, vs. a férfi legyen erélyes, határozott, nagymunkabírású, jó fizetéssel, stb.” „A pasik csak Azt akarják! – és azok a nők, akik szintén? – vs. házastársi kötelesség.”

Az inverz szexizmus felől nézve mintha a nők csak a szingliség és a rabság között választhatnánk, míg a férfiak egyfajta gyerekes, féktelen dorbézolás, illetve a nemük megtagadása és egy másfajta rabság között. Ehhez képest a másik oldalról a hagyományos szexizmus tárgyiasítja a két nemet. Innen szemlélve a férfiak és a nők is elsősorban tenyészállatok és főleg abban van köztük különbség, hogy ezt a szerepüket mennyire élvezhetik ki.

Az inverz szexizmus egyik arca az androgünitás, amit a divatvilág és a szépségipar egy része reklámoz. A másik, a harcos nővédő szervezetek körében megfigyelhető radikális feminizmus, ami egyszerre üzen hadat a hagyományos női szerepeknek és az egész férfi nemnek. Bár a gyökerük más, közös bennük, hogy a felszínen a nemi sztereotípiákat gondnak tekintik, a gender szerepek újradefiniálásáról beszélnek. A mélyben azonban a nemi sztereotípiák lebontása helyett a nemi szerep, mint olyan lebontására törekszenek, azt a biológiai tényt, hogy az emberi faj két nemből áll, és a nemek közt különbségek vannak, szeretnék eltörölni. De mégis mi ennek az oka?

A divat- és szépségipar azért törekszik a férfiak feminizálására, hogy aztán a külsejükkel túlontúl foglalkozó, önbizalom hiányos és bizonytalan pasik a nőkhöz – vagy még inkább a femininebb meleg férfiakhoz – hasonlóan megszállottan vásárolják a termékeiket. Ennek a marketingkampánynak a „gyümölcse” az úgynevezett metroszexuális férfi. A nők esetében hasonló célt szolgálnak az alultáplált, többnyire evészavaros és/vagy szerfüggő manökenek, akik soványságuk okán szinte teljesen elvesztik másodlagos nemi jellegeiket. A „szépségük” meddő, nőietlen a szó legszorosabb értelmében, mivel a túl alacsony testzsír százalék miatt gyakran nem is menstruálnak, vagyis nem fogamzó képesek. Sokan mégis követendő példát látnak bennük amitől folyamatosan elégedetlenek a saját testükkel a különféle önsegítő coach-ok és guruk, a fogyókúra ipar és a plasztikai sebészek legnagyobb örömére. Itt tehát nincs mögöttes ideológia, minden a profitmaximalizálásnak van alárendelve.

Ezzel szemben a radikális feministák keresztes háborút hirdetnek mindenfajta nemi különbözőséggel szemben, összetévesztve az egyenrangúságot az egyformasággal. A (férfi) erőszakkal és a hagyományos női szerepekkel szemben vívott harcukat megítélésem szerint főként személyes traumák ösztönzik, amivel egyéni szinten nagyon is együtt lehet érezni, közösségi, társadalmi szinten azonban embertelen amit képviselnek. Ugyanolyan elvakult küldetéstudat hajtja őket, mint a másik oldalon a konzervatív-klerikális csoportokat.

Ezek a politikailag jobb oldali körök a hagyományos szexizmus védőbástyái. Jellemzően „a családok és az erkölcs védelmében” kardoskodnak, a gender szerepek változásában pedig a keresztény gyökerű nyugati kultúra liberális aláaknázásának a kísérletét látják és többnyire valamiféle kultúr-apokalipszis vízióját is előrevetítik. Ők sem alkotnak azonban egységes tábort. Találunk közöttük populista jobboldali politikusokat, akiket főleg a szavazatszerzés hajt, ultraortodox keresztényeket, akik szent, isten által rendelt kötelességüknek érzik a nők visszakényszerítését középkori, alárendelt szerepeikbe, a férfiakat pedig az „uralkodói trónusra”, azután ide sorolható jó néhány konzervatív civil is, akik a nyugati népességfogyás miatt aggódnak és persze a hagyományos értelemben vett soviniszta, szélsőjobboldali radikálisokat is megtalálni a soraikban.

Egyfelől közös a két oldalban a haszonszerzés – anyagi, vagy politikai –, másfelől pedig a radikalizmus. Ez a lényegi azonosság mutatkozott meg akkor is, mikor a ’80-as években radikális feministák és konzervatív-klerikális radikálisok egy táborba verődve, közösen ellenezték a pornográfia liberalizációját az USA-ban, a történelem fanyar humorának egyik példájaként.

További közös pont, hogy mind a hagyományos, mind az inverz szexizmus normatív, mert abból az alapvetésből indulnak ki, hogy tudni vélik, milyen az ideális nő, illetve férfi, amilyenné mindenkinek válnia kellene, ami a „normális”. A hagyományos felfogás Marlboro man-je és stepfordi felesége, vagy az inverz szemlélet deszexualizált, feminin férfi- és maszkulin nő idolja (vagy még inkább „férfiatlan” férfija és „nőietlen” nője) bár a felszínen szinte mindenben egymás ellentétei, a mélyben semmiben nem különböznek egymástól. Ugyanis mindkét irányzat azt sugallja, hogy ha olyanná válunk, mint ezek a példaképek, az mindannyiunk számára egyformán jó, örömteli állapot. Nem veszik tehát figyelembe a személyek közti különbségeket. Azt, hogy nem létezik az „egy igaz út”, ami mindenkinek egyformán jó volna. Vagyis nem minden férfi érezné jól magát Marlboro man szerepében, vagy feminin pasiként, ahogy a nők egy jó részének is túl szűk a steppfordi modell, míg másoknak a maszkulin nő képe nem igazán vonzó. Mintha az, ahogy önmagunktól vagyunk, nem lenne jó, helyette mindenképp külső sémákhoz kellene igazodnunk: a szexista és az inverz szexista ideológia szerint nem az a fontos, ami belülről fakad, hanem az engedelmes normakövetés, a külső ideáloknak való megfelelés.

A 21. századi ember ezzel szemben egyre inkább kíváncsi rá, hogy ki is ő, milyen is ő „valójában”, mi az, amiben ő egyedi. A nemi szerepek változása pedig talán elsősorban éppen ennek a következménye. Azzal, hogy a személyek közti különbségek fontossá, értékessé váltak, az is érdekes lett, hogy ki milyen módon éli meg a nemi szerepeit és a hangsúly fokozatosan átkerült az általános, közös pontokról a különbségekre. Bár sokan még mindig szeretünk általánosítva „Férfiakról és „Nőkről” beszélni, összességében mégis úgy tűnik, hogy ha nem is tudatosan, de mára a többség elfogadja azt a tényt, hogy kicsit mindannyian különbözünk egymástól. Sőt, időnként nagyobb különbségek vannak két férfi és két nő között, mint egy férfi és egy nő között. Ráadásul az ember egész élete során változik. Változik a testünk, változnak a szerepeink és az is, ahogy ezeket megéljük, valamint változik a világ is körülöttünk. A nemi szerep tehát nagyon összetett, sokrétű és dinamikus eleme az identitásunknak, így nem lehet egy egész életre ráhúzni egyféle viszonyulást!

A tapasztalatok is azt mutatják, hogy a realitáshoz közelebb áll egy ilyenfajta diverz, sokszínű megközelítése a gender szerepeknek, mint a sztereotip, szexista és inverz szexista nézőpontok. Mindebből pedig az következik, hogy egyfelől a nemi szerep kulturális termék, nem velünk született adottság és mint ilyen, a genetikai tényezők mellett a környezeti behatások, vagyis tanulás révén alakul ki, majd egészen a halálunkig folyamatosan formálódik, változik. Mondhatjuk, hogy ilyennek, vagy olyannak kell lennie az ideális nőnek és férfinak, de ez sohasem objektív tény, csupán a mi szubjektív igazságunk!

A másik következmény, hogy a különféle férfiak és nők akkor tudnak legjobb eséllyel stabil párkapcsolatot kialakítani, ha a saját, megélt nemi szerepükhöz viszonylag jól passzoló, azt kiegészítő társat választanak maguk mellé. Vagyis axiómaszerűen nem igaz az az állítás, hogy a gender szerepek „liberalizálódása” a párkapcsolatokat és így a családokat is bomlékonyabbá teszi, csupán több és némileg más szempontot érdemes figyelembe venni a párválasztásnál, mint 150-200 évvel ezelőtt. Ma például mindkét fél megelégedettsége egyformán fontos, míg a nagycsalád véleménye lényegesen mellékesebb a választásnál, mint korábban. Éppen ezért összességében az önismeret és az egészséges önszeretet, az érzelmi intelligenciával, a jó kommunikációs készséggel és a színes konfliktuskezelési repertoárral úgy általában többet nyom a latban, mint mondjuk, a vagyon, vagy a szülők helyeslése. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne volnának ma is hagyományos értékrendű emberek, akik ne tudnának kölcsönösen kielégítő kapcsolatokat létesíteni egymással úgy, hogy a fenti lista elemei számukra lényegtelenek. Az esetükben is az figyelhető meg azonban, hogy változnak, színesednek az évek alatt és jellemzően a klasszikus női és férfi szerepek valamelyik félnek túl szűkösek, vagy túl terhesek lesznek egy idő után. A kapcsolat stabilitása pedig mindig attól függ, hogy mennyire rugalmasan kezelik a változásokat.

Végezetül fontosnak tartom kiemelni az inverz szexizmus egy egészen sajátos vonását, a deszexualizációt. „Ha kiteszed céda vagy, ha elrejted, nem vagy nő.” – írtam följebb. A mondat első fele pedig a deszexualizáció lényegét fogja meg. Vagyis a nemi jellegek megmutatása, a kihívó, „szexis” megjelenés és tágabban maga a szex meg van bélyegezve, mert rossznak, állatiasnak van beállítva. Radikális feminista szempontból a nemi vágyait megélő nő a férfiak játékszere, mivel a szexualitás egészében a férfi erőszak egy megnyilvánulási formája, a nők megalázásának és uralásának eszköze. Gyakran alantas, ösztönszintű működésként tekintenek rá, amin a civilizált embernek felül kell emelkednie. (A jelenség már csak azért is érdekes, mert a szex megbélyegzését utoljára a reformáció és ellenreformáció korának ultravallásos, puritán figuráitól és lánglelkű inkvizítoraitól láthattuk, újabb találkozási pontként a két oldal között.)

Másfelől, viszonylag általános megfigyelés, hogy nyugaton a párok egyre ritkábban élnek nemi életet és meggyőződésem szerint ez a tendencia nem teljesen független a deszexualizáció jelenségétől sem. Furcsa, paradox kettősség, hogy miközben a popkultúra az utóbbi évtizedekben szinte teljesen kendőzetlenül és óriási mennyiségben tolja az arcunkba a szexet, addig az inverz szexizmus – olykor a politikai korrektség arcát öltve magára – ezzel ellentétesen a szex negatív megbélyegzését hirdeti, és a két tendencia a deszexualizációban valahogy mégis összeér. A nemi vágyat sok egyéb mellett a fantázia indítja be, viszont ha minden ki van téve, meg van mutatva a szemnek, a fantáziának nem marad hely. 200 éve még egy kivillanó női boka is erotikus inger volt a kor férfijai számára, kacérságnak számított. Mára a forrónadrágok és mini topok nem sok teret engednek a képzeletnek, ahogy az izompólók és feszülős farmerek sem. A túlszexualizáltság összességében csökkenti a nemi vágyat, az inverz szexizmus pedig, mintegy válaszként erre a túlszexualizáltságra, negatívan bélyegzi meg a szexet. Paradoxon pedig abban van, hogy ez a két jelenség egymást kiegészítve, végső soron egy irányba hat: deszexualizál. (Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a megnövekedett, nagyvárosi stressz terhelés és a túl sok munkaórából fakadó kimerültség sem tesz túl jót az emberek libidójának.)

Összefoglalva a nemi szerepeink éppúgy szubjektívek és sokszínűek, mint az, hogy ki mit tart szépnek. A külső ideálok követésénél pedig sokkal élhetőbb és örömtelibb vállalkozás, ha befelé figyelünk és kíváncsisággal fordulunk a saját férfiségünk/nőiségünk felé, megismerjük azt, összebarátkozunk vele és a magunk egyedi módján igyekszünk kibontakozni benne. Mert a külsőnknél, az öltözködésünknél és a bankszámlánk nagyságánál mind a két nem számára sokkal vonzóbb az átlag feletti önismeret, az önszeretet és a magabiztosság – ezt hívja a népnyelv kisugárzásnak, karizmának.

A társadalomtudomány minden ága igyekszik választ találni arra a furcsa kettősségre, hogy miközben a nyugati ember soha nem látott jólétben él, mégis olyan sokan elégedetlenkedünk a körülményeink miatt. A közvilágítás, a lakásba bevezetett áram és telefon, a vezetékes víz, a csatornahálózat, vagy a lift a nagyvárosi ember számára olyan természetesek, mint a napfelkelte, pedig egy évszázaddal korábban még csupán az elit kiváltságai voltak. Már nem kell különösen tehetősnek lennünk ahhoz sem, hogy autót, vagy motort vásároljunk, és ha úgy tartja kedvünk, leugorjunk valamelyik közeli tengerpartra. Sőt, olyan technológiai eszközöket birtoklunk és használunk napi szinten, amik egészen a közelmúltig nem is léteztek, majd alig néhány év alatt váltak luxuscikkből tömegcikké.

De tovább megyek, ma a közvetlen függőségünk a környezetünktől kisebb, mint korábban bármikor és kis túlzással, alanyi jogon jár az orvosi ellátás és az oktatás is, melyek összességében sokkal magasabb színvonalúak, mint valaha. A történelemben egyedülálló módon, szabadon választhatunk hivatást, világnézetet, vallást és társat, mi több, még a politikába is beleszólhatunk a szavazati jogunk révén, de akár bennünket is megválaszthatnak mások, ha elindulunk egy tisztségért. Ha lerokkanunk, vagy megöregszünk, számíthatunk az állam gondoskodására, ami még a mai Magyarországon is sokkal bőkezűbb, mint akármelyik megelőző korszakban, ráadásul átlagosan jóval tovább is élünk, mint bármelyik ősünk.

A termékek széles palettája a boltokban csak arra vár, hogy kiválasszuk és megvegyük közülük a „személyiségünket leginkább kifejezőt”. Bővelkedünk az ételekben, az italokban és többségünknek háborútól sem kell különösebben tartania. Mindezen felül még saját ingatlant is birtokolhatunk, ha keményen meg is kell dolgoznunk érte, miközben csak a tehetségünktől, a szorgalmunktól és a szerencsénktől függ, hogy előrébb jutunk-e a társadalmi ranglétrán – ettől persze nem indulunk mindannyian egyenlő esélyekkel, csupán a lehetőség nyitott mindenki számára, hogy önerőből felemelkedjen –, elvileg többé senkit sem segítenek, vagy korlátoznak születési előjogok.

De hiába élünk jobban, mint bármikor, sokan mégis csak arra bírnak figyelni, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek nagyobbak, mint valaha, hogy kevés a fizetés, a segély, vagy a nyugdíj – miközben ilyen magas életszínvonalunk sohasem volt –, hogy a szavuk alig számít a közéleti kérdésekben – de mégis sokkal többet, mint egykor –, stb. Mintha egyeseknek semmi sem volna elég jó.

A jelenséget persze nem csak nagyban, a társadalom szintjén figyelhetjük meg, de kicsiben egy családon, vagy egy párkapcsolaton belül is. Ha egy ifjú szerelmes minden nap reggelivel várja a társát, azért eleinte rajongást és elismerést kap, majd a másik egy idő után hozzászokik a kedvességhez, azt normálisnak, „alapnak” kezdi tartani és az erőfeszítést már semmivel sem díjazza. És hiába a fáradhatatlan reggeli készítés, a nagy szerelem elmúltával emberünk akkor is megkaphatja a társától, hogy „Nem teszel semmit a kapcsolatunkért!”, ha történetesen továbbra is minden reggel étellel várja őt.

Mindezért elsősorban az ember egyik alapvonása, az alkalmazkodóképességünk a felelős. Ugyanis nem csak a mindennapi pofonokhoz tudunk hozzászokni, de az állandó gondoskodáshoz is, nem csak az extrém környezethez idomulunk, de a kiegyensúlyozotthoz is. A dologban pedig az a legfurcsább, hogy ugyanúgy lehetünk barátságtalan körülmények közt is boldogok és kiegyensúlyozottak, mint ahogy a békés, kényelmes mindennapjainkban frusztráltak és labilisak.

A paradoxon úgy oldható fel, ha idehozzuk a belső környezet fogalmát. Az eddig felsorolt dolgok ugyanis mind a személy külső környezetéhez tartoznak. Ideig-óráig felüdíthetnek, vagy elszomoríthatnak, de viszonylag gyorsan hozzászokunk mindegyikhez és utána már nincs számunkra információértékük, így komolyabb hatást sem gyakorolnak ránk. Ezzel szemben a belső környezetünkkel, ha tetszik önmagunkkal és a magunkról, illetve a világról kialakított hiedelmeinkkel minden pillanatban együtt kell élnünk. Egyfajta szűrőként ezen a belső környezeten keresztül érzékeljük a külső környezetet – ezt nevezi a sématerápia kognitív sémának – és alapvetően ez befolyásolja az elégedettségünk, a jóllétünk szintjét. Más szavakkal, hiába változtatjuk meg a külső környezetünket, ha a belső környezetünk nem változik, előbb vagy utóbb megint csak ugyanoda jutunk vissza.

Elmenekülhetünk a szüleink elől egy másik országba, de a konfliktusainkat oda is magunkkal visszük, kiléphetünk egy párkapcsolatból, de a következő kapcsolatunkban is ugyanazokkal a problémákkal nézünk majd szembe, otthagyhatjuk a munkahelyünket, mégis, a következő állásban is hasonló nehézségekkel küzdünk majd. A körülmények elől tehát elfuthatunk, de önmagunk elől nem. A drogok, az alkohol, vagy a könyvek, a filmek, a zenék és a színdarabok segítségével rövid időre elfeledkezhetünk ugyan magunkról, de aztán úgyis kijózanodunk, úgyis lemegy a függöny.

Számomra igen érdekes, hogy a történelem során az ember milyen hatalmas erőfeszítéseket tett a környezete alakítására és többségünk milyen kérlelhetetlenül igyekszik menekülni önmaga elől. Eközben a belső környezet művelése majd minden korban háttérbe szorult, azt többnyire lepasszolták a vallások és ezotériák képviselőinek, máskor a központilag meghatározott erkölcshöz kellett a személyeknek idomulniuk, esetleg a test nevelésén keresztül látták kivitelezhetőnek. Akinek pedig a belső környezete szegényes, az a külső környezetben lehet ugyan vagyonos és nagyhatalmú, de ez a fajta gazdagság sohasem tudja betölteni a belső űrt. Az elmúlt századok alatt főleg a szellemünk és az anyagi javaink gyarapodtak, a lelkünk azonban alig, ami ahhoz a paradoxonhoz vezetett, hogy a tájékozottságunk miatt már rálátunk a belső szegénységünkre, de nincsenek rá eszközeink, hogy ezen önerőből változtassunk. Nagyrészt ezért vagyunk ma boldogtalanok.

Szubjektív vs. objektív

Másként szemlélve a kérdést itt a szubjektivitás és az objektivitás dilemmájáról van szó. Bár objektíven elmondhatjuk, hogy jobb dolgunk van, mint valaha, szubjektíven mégsem ezt éljük meg. A jólét valójában igen relatív fogalom és amíg a tehetősebb szomszédokhoz viszonyítjuk magunkat, addig joggal élhetjük meg, hogy mi rosszabb helyzetben vagyunk – az ilyenfajta hasonlítgatásnak és a belőle származó elégedetlenségnek egyébként a belső üresség adja a termékeny táptalajt.

Ennek a logikának mindig sajátja egyfajta beszűkültség, amin keresztül erősen leegyszerűsítve szemléljük a világot. Például, irigykedhetek a főnökömre a magasabb pozíciója és fizetése miatt, miközben nem veszem észre, hogy míg ő egyedülálló, addig én boldog párkapcsolatban élek. Ebben a vonatkozásban ő a szegényebb és én vagyok a „gazdagabb”. Ráadásul kismillió hasonló párhuzam állítható fel, amikből az látszik, hogy bizonyos dolgokban én, másokban ő tart előrébb, de ezek jellemzően a beszűkült személyben fel sem merülnek.

Ahogy relatív a jólét fogalma, úgy relatív az is, hogy a jólétet miben mérjük, mihez viszonyítjuk. Ma a jólét fokmérője a pénz, amit a többség hajlamos objektív értékmérőnek tekinteni, pedig ugyanilyen alapon lehetne az egészség szintje, a lelki érettség mértéke, vagy akár a szociális kapcsolatok kiterjedtsége és mélysége is a jólét viszonyítási pontja. Az imént tárgyalt beszűkültséghez viszont gyakran egyfajta merevség is párosul. A beszűkült, merev gondolkodású személy számára pedig az előző gondolatmenet a jólét alternatív fokmérőiről röhejesnek tűnik, vagy egyenesen valamiféle vérlázító eretnekség. Aki ilyen szűrőn keresztül tekint az életre, annak a saját, szubjektív világnézete objektív valóságnak tűnik és az iménti példánál maradva a pénz, mint értékmérő megkérdőjelezése elfogadhatatlan, „nem normális” dolog. Ez a szemlélet az alapja mindenféle moralizálásnak.

Rengetegszer láttam már párterápiákon és a hétköznapokban is, hogy a fenti alapállásból kiindulva hogyan nem értik meg egymást az emberek. Hogyan próbálják ráerőltetni a saját normalitásukat egymásra, nem ritkán arra hivatkozva, hogy a másik megközelítése hülyeség, gyermeteg, vagy akár beteges, miközben meg sem hallják a másikat, elbeszélnek egymás mellett. Ilyenkor a vitapartnert már nem is személyként érzékeljük, hanem egy eltorzított, morális szűrőn keresztül gonosznak, bolondnak, vagy bénának látjuk. Ameddig azonban nem vesszük észre a másikban az embert, addig nem is érezhetünk együtt vele, pedig ez az együttérzés lehetne a közös nevezők megtalálásának a kulcsa.

Pszichológusként sokszor megéltem már, hogy olyan kliensek keresnek föl, akik olyasmit képviselnek, amivel nem tudok azonosulni, sőt, akár még el is ítélem a hétköznapok szintjén. Ha azonban a felszín mögé nézek, az emberrel mindig tudok empatizálni és ezen a szinten el tudunk kezdeni beszélgetni. A legellenszenvesebb, legerőszakosabb emberek is jellemzően megenyhülnek, ha azt tapasztalják, hogy nem háborúzok velük – szemben a környezetükben élőkkel. Már csak azért sem, mert tudom, hogy ez az agresszív viszonyulásuk a világhoz egy reakció, amit a korábbi életükből és leginkább a gyermekkorukból hoznak. Kezdetben bizonyára jogos volt, de mára annyira beépült a személyiségükbe, annyira automatikusan jön, hogy önkéntelenül is kiprovokálják vele a konfrontációt – ami persze önigazolásként azt mutatja számukra, hogy a világ egy küzdőtér, az élet pedig harc.

Ha a fejük fölött pálcát törve morális értékítéletet mondanék róluk, vagy elkezdenék védekezni/visszatámadni, akkor semmiben nem különböznék az ismerőseiktől. Ehelyett arra törekszem, hogy megértsem ezeket a személyeket. Ez a megértés az, amit éppen a viselkedésük miatt jellemzően senkitől nem kapnak meg. Ha pedig látják, hogy az érdeklődésem őszinte, lassanként kiépül köztünk a bizalom. Ebben a bizalmas légkörben azután kimondhatóak az őket ért egykori sérelmek, amiknek az elismerése elindíthatja a gyógyulást.

Ugyanis bárki, akit komolyabb sérelem, vagy trauma ért, elsősorban arra vágyik, hogy ez kimondható, elismerhető legyen. Hogy megkapja azt a jogos együttérzést, ami ilyenkor rendesen mindenkinek kijár. Aki pedig valamilyen okból ezt nem kapja meg, az az igazságtalanságból fakadó haragját hajlamos kivetíteni az egész világra, vagy önmaga ellen fordítja. Ez a belső, lelki háborgás a másik oka annak, hogy az objektív jólétet sokan szubjektíven kevéssé értékelik. A jólét érzékelt szubjektív szintje tehát nagyban függ a jóllét érzésünk szubjektív szintjétől.

Kultúra vs. genetika

Nem kevés feszültségünk származik abból is, mikor a szubjektivitást és az objektivitást a kultúránk és a genetikai örökségünk szintjén keverjük össze. A társadalmunk összes normája, erkölcse és törvénye ugyanis kulturális termék, vagyis tanult és nem velünk született. Nem születünk például magyarnak, vagy szlováknak, a nemzettudatot, a nyelvvel és a hagyományokkal együtt tanuljuk, az „nincs a vérünkben”. Ez olyannyira így van, hogy négernek, cigánynak, fehérnek, vagy éppen zsidónak sem születünk, a génjeinktől csupán az olyan testi jellemzőket kapjuk, mint a bőrszín, vagy a hajszín, de a néger, cigány, fehér és zsidó identitást már kulturálisan tanuljuk!

Azután nem születünk kereszténynek, zsidónak, muszlimnak, hindunak, vagy buddhistának sem, a hit és a vallás szintén a kultúránk termékei. A spirituális, transzcendentális élmények átélésére való képesség velünk született, de, hogy mit kezdünk vele, az már a szocializációnkon és rajtunk, a szabad akaratunkon múlik.

De nem születünk monogámnak sem, ahogy poligámok, vagy promiszkuusak sem evolúciós örökségünk nyomán vagyunk. Függetlenül attól, hogy az aktuális kultúra melyiket tartja épp normálisnak, mindnek a lehetősége ott van bennünk, ez a mi tudatos döntésünkön múlik.

Sőt, pszichopatának, vagy skizofrénnek sem születünk, ahogy, mondjuk autoimmun betegnek, vagy rákosnak, stb. sem. A különféle betegségekre való hajlamot ugyan örököljük, de a környezet behatása nélkül nem betegszünk meg. Mai tudásunk szerint hasonló mondható el a szexuális beállítódásunkról is, bár ahogy a betegségek esetében, úgy itt sem értjük még egészen a folyamatot.

Tovább menve testileg ugyan elmondható, hogy férfinak és nőnek születünk, de a nemi identitásunk a szocializációnk során alakul ki, tehát azt is tanuljuk. Az sem objektív tény tehát, hogy hogyan kell férfinak és nőnek lenni, erre rengeteg kimondott és ki nem mondott elvárás hat, ezek és a személy reakciói alakítják azután az egyéni gender tudatot.

Végül nem születünk szabadnak sem. A szabadság és a rabság ugyanis kulturális koncepciók. Hogy mit értünk rajtuk, azt mindig szocializáció útján tanuljuk. Gondoljunk csak bele! Fentebb említettem, hogy a nemzettudat, a nyelv és a hagyományok tanult dolgok, ezeket azonban nem tudatos oktatás, hanem milliónyi non-verbális és verbális behatás útján sajátítjuk el csecsemő- és gyermekkorunkban. Van-e rá szabadságunk, hogy levessük a nemzeti identitásunkat? Korlátozottan talán igen, de eldobhatjuk-e az anyanyelvünket? Aligha. Szabadságon mindig a kultúránk korlátai közt elképzelhető szabadságot értjük. Mert amit el sem tudunk képzelni, vagy fizikailag, fiziológiásan nem tudunk megvalósítani, abban sohasem vagyunk szabadok.

Az előző sorokat olvasva sokan talán megbotránkozhattak, mondván, hogy jelenthetek ki ilyesmiket, mikor „a megelőző korokban az ember mindig tudta, hol a helye, ezek csak ma kérdések, ebben a romlott, liberális korban.” Mások meg azon lepődhettek meg, ahogy a szabadságeszményről írok. Pedig a fenti állítások genetikai tények, vagyis objektív igazságok, mióta ember él a Földön, csupán a megelőző világrendekben jellemzően nem merült föl, hogy az épp aktuális szubjektív közfelfogás megkérdőjelezhető. Az ilyesmi elképzelhetetlen volt. Amikor azonban a társadalmi normákkal szemben egyesek fölvetették, hogy azok csupán szubjektív igazságok és nem objektív tények, mint a Római Birodalom utolsó, válsággal teli századaiban, vagy most, a legújabb korban, akkor a gondolat és a cselekvés szabadságának szintje mindig megnőtt.

A szabadság azonban érzékeny dolog, minél több van belőle, annál több a velejáró felelősségünk is, annál több döntést kell magunknak meghozni, ahelyett, hogy mások döntenének helyettünk. Ha pedig ezt nem tanítják meg nekünk, ha nem tudunk bánni a szabadsággal, akkor könnyen előfordulhat, hogy ahogy nő a szabadságérzetünk, úgy csökken a biztonságérzetünk, mert úgy lesz egyre kevesebb a biztos pont, a fogódzó.

Szabadnak tehát nem születünk, a szabadságot tanulnunk kell. Ha például elém raknak egy arab nyelven írt étlapot azzal, hogy bármit választhatok róla, nagyon kényelmetlenül fogom magam érezni, mert nem tudok arabul, nem értem, mi van odaírva, ezért valójában választani sem tudok.

Ezért van az, hogy a fenti szubjektív, kulturális normákat szeretjük objektív tényként kezelni, hogy legyen mibe kapaszkodni, legyen mihez viszonyítani az életünkben – no persze csak addig, amíg számunkra nem kényelmetlenek ezek a normák, nem jár túl sok szenvedéssel a betartásuk. „A hűség nagyon fontos dolog, Drágám, ezért te legyél hűséges!” „A hazáért akár meghalni is érdemes, ezért háború estén ti álljatok be katonának és védjétek meg az országot!” „Isten törvényei mindenek fölött állnak, ezért te éld az életed a tízparancsolat szerint!”

És mindez hogy jön a jólét paradoxonához? Úgy, hogy korunk feszültségeinek jelentős része abból fakad, hogy összekeverjük a szubjektív, kulturális normákat az objektív, genetikai tényekkel, illetve nem tanulunk meg bánni a rendszertől kapott szabadságunkkal, ami jelentősen csökkentheti a szubjektív jóllét érzését. Szabadon, szerelemből házasodhatunk és dühből, indulatból elválhatunk. Törvényes felelősségre vonás nélkül lehetünk hűtlenek, ahogy minket is hasonlóképp megcsalhatnak. Mindezek miatt pedig a kapcsolataink és vele a jelen családjai sokkal bomlékonyabbak, mint valaha, ami bizonytalanságérzést szül. Erre egyesek inkább a szingliséget választják, ami viszont sokszor a magány érzését hozza magával.

Bármilyen foglalkozást űzhetünk, amit csak kitanulunk, de alig kapunk fogódzót ahhoz, hogy milyen hivatásban „találhatjuk meg önmagunkat”. Itt, nyugaton, kiteljesedhetünk a szabadidőnkben, szabad az önkifejezés mindannyiunk számára, de a többségünknek nincs meg hozzá a kellő önismerete, nem tudjuk, hogy kik is vagyunk és mit is akarunk. Stb. A szabadság a társadalom széles rétegeire óriási teherként nehezedik, mert eszköztelen a szabadsággal járó döntések meghozatalára, a felelősség vállalására. És az ezzel járó belső bizonytalanság feszültséget szül, olyan stresszt, amit jellemzően nem tudunk kezelni, ami megbetegít, ami kényszeres viselkedésekbe hajszol, ami a jóllétérzésünket nagymértékben rombolja.

A jólét ára és az értelmes élet

Végül az sem mindegy, hogy ezért az objektív jólétért hogyan és mennyire kell megdolgoznunk. A ma nyugati embere mentálisan és olykor fizikailag is sokkal túlterheltebb, mint bármelyik elődünk. Az ülő munka, a fizikai cselekvésben azonnal nem levezethető stressz, a folyamatos 10-14 órás műszak és a szűnni nem akaró túlingereltség, ami a jelen átlagemberére, a nagyvárosi polgárra jellemző, az evolúciós fejlődésünktől idegen. (Ahogy sokszor azzal sem tudunk mit kezdeni, hogy jóval tovább élhetünk, mint az elődeink.)

Hiába van körülöttünk objektív bőség és jólét, ha azt nem tudjuk kiélvezni, mert folyamatosan dolgoznunk kell az életszínvonal fenntartása érdekében. Ráadásul ennek az életszínvonalnak a fenntartása nem ad olyan kézzelfogható életcélt, mint a mindennapi túlélésért való küzdelem, a célnélküliség pedig a szubjektív jóllét érzés egyik fő gyilkosa.

Itt jön ismét képbe a szabadság. A középkor felülről szabályozott társadalmaiban, az egyház által támasztott egyetemes normák révén az élet értelme mindenki számára adott volt: istennek tetsző életet kellett élni. Ezek a kívülről jövő szabályok egyrészt kapaszkodót és vele biztonságot jelentettek a társadalom minden csoportja számára, másrészt korlátozták is az egyént, amit a tanultabb, kreatívabb személyek, mint a vándordiákok nehezményeztek és gyakran ki is figuráztak.

A mostani, szekularizált világban az életnek nincs egyetemes célja, azt mindenkinek magának kellene megtalálni, csakhogy, amint arra korábban utaltam, a szabadsággal jellemzően nem tanítanak meg bennünket bánni, így a szabad életcélválasztás a tömegek számára megugorhatatlan nehézséget jelent. Valamiképp talán mindannyian szeretnénk teljes és értelmes életet élni és azt is érezzük, hogy a munkaalkoholizmus szintjén a hivatásunknak szentelt élet biztosan nem ilyen, ahogy nem vonzó az sem, ha mártírként feláldozzuk magunkat a család oltárán. Erre egyfajta válasz a soha fel nem növés, a gyermektelenség, vagy a szingliség, ám tartósan ezektől sem leszünk kevésbé frusztráltak, sőt! Közben a filmek, videoklipek, ponyvaregények és videojátékok által mesterségesen kiszínezett és felturbózott álmainktól hajtva sokszor egy olyan élet ábrándját kergetjük, ami élhetetlen. Ez pedig a szubjektív jóllétünk szintjét megint csak lejjebb viszi, ahogy a túlpörgetett virtuális vágyak és a „szürke”, hétköznapi realitás egyre távolabb kerülnek egymástól.

Az egyéni életcélok megtalálásához arra van szükségünk, hogy képesek legyünk elköteleződni valami, vagy valamik mellett. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezért a célért az odavezető út minden szenvedését is vállaljuk az örömök mellett. Másrészt, ha valóban elköteleződünk egy irányba, akkor szükségképpen le is mondunk jó pár lehetőségről és ez az, amit a mai ember sokszor olyan nehezen lép meg. Mert „ha elköteleződök, akkor egy csomó mindenről lemaradok”. A dolog pedig azért paradox, mert ez az állítás igaz, azzal kiegészítve, hogy ha semmi mellett nem köteleződök el, akkor mindenről lemaradok, mert ebben az esetben valójában semmit sem választok, míg az elköteleződésnél legalább egyvalamit igen…

A Star Wars világában egyértelmű állásfoglalást kapunk arról, hogy mi jó és mi rossz. A filmek kezdettől fogva a Jediket tisztának, a Sith-eket gonosznak állítják be, következésképp, amit a fény követői képviselnek az mind jó, amit pedig a sötét oldal hívei, az mind rossz. Ebből a szempontból a Csillagok háborúja erősen moralizáló, már-már szájbarágós tanmesének tűnik.

A Jedik tanai egyébként nagyon hasonlítanak a buddhizmus tanításaira, de kissé keveredik benne a kereszténység filozófiája is, különösen annak harcos, szerzetesi, középkori változatai. A Sith-ek ezzel szemben valahol a hinduizmus, az okkultizmus és a sátánizmus közt helyezkednek el, meghintve egyfajta imperialista, fasiszta filozófiával.

Ezek a párhuzamok pedig talán nem is véletlenek, a Jedik alapállását a hétköznapokban is jónak szokás elfogadni, míg a Sith megközelítést jellemzően rossznak tartjuk és számomra éppen ezért érdekes az erőhasználat két megközelítésének a vizsgálata. A hétköznapi alapállással szemben ugyanis én azt mondom, hogy a két nézetrendszer ugyanannak az éremnek a két oldala, mindkettő radikális, merev, ítélkező, következésképp embertelen – ami részemről is nyilván címkézés és ítélkezés.

Ahogy az előző bejegyzésben is utaltam rá, Anakin egy alapvetően jószívű kisfiúból lesz Antikrisztus, ami a Sith-ek mesterkedése mellett a Jedik merevségének is köszönhető. A Jedi-vallás a félelmet, a haragot és a gyűlöletet a sötét oldal érzéseinek tartja, vagyis azok morálisan rossz, bűnös érzések. Ezekkel tehát együtt érezni sem lehet, ami sajnos nagyon jól leképezi a mi társadalmunk viszonyulását is. Ez a fajta ítélkezés a másik érzései felett tulajdonképpen a moralizálás egyik formája.

Aki fél, haragszik, vagy gyűlölködik – vagy legalábbis nem tud uralkodni ezeken az érzésein –, az maga is szükségképpen rossz, a sötét oldal szolgája, aki a Jedik számára ellenség és harcolni kell ellene. Ezt a háborút a vallás azután még szent kötelességgé is magasztalja – akárcsak a középkor keresztes háborúi és dzsihádjai.

Ezeken túl a Sith-ek világához tartozik a szenvedély is, amit a Jedik megint csak elítélnek, és rossznak tartanak, ami pedig a japán kultúrához hasonló. Nem tesznek különbséget a szerelem, az alkotás, a munka vagy a harag szenvedélye között, mindet egy kalap alá veszik, és talán egyfajta őrületnek tartják – újabb utalásként Japánra. A Jedinek mindig óriási önuralmat kell tanúsítania, egyfolytában tudatosnak kell lenni, nem merülhet csak úgy el a pillanatban, nem tapasztalhatja meg a flow élményt. Az akarat, az akaraterő jelentősége túlsúlyban van náluk, amit a szorongó, kényszeres vagy túl kontrolos embereknél szoktam látni. Az ilyen személyeknek komoly nehézséget okoz, hogy hagyják a dolgokat csak úgy a maguk módján és tempójában történni. Nem képesek rá, hogy elengedjék magukat, „nem élik meg a pillanatot”. A Jedik tehát egy eszménynek, egy külső ideálképnek próbálnak megfelelni, önmaguk megismerésére is főként azért törekszenek, hogy ehhez a mércéhez alakítsák, faragják magukat hozzá egész életükben.

A tökéletes Jedi valahol a középkor lovageszménye és a buddhista/keresztény szerzetes között helyezkedik el. Könyörületes, lovagias, bölcs, mértéktartó, önként lemond a vágyairól, másokat önmaga elé helyez, a kötelességet és a szolgálatot mindenek fölött valónak fogadja el, elmélyed az erőben, stb. Más szavakkal a jó Jedi egész életében harcol saját maga ellen, a saját „sötét oldala” ellen. A szenvedélye, a félelme, a haragja, a kötődési vágya mind olyasmik, amiket meg sem próbál elfogadni, megérteni önmagában, mert azokat legyőzendő ellenségnek tekinti. Ezt a mintát sok olyan ember is követi, akik engem fölkeresnek a rendelőben. Az efféle erőfeszítéseket ráadásul a kultúránk még pozitívan meg is erősíti – nesze neked feltétel nélküli elfogadás és szeretet –, csakhogy tapasztalataim szerint, aki önmaga ellen harcol, az a végén mindenképpen veszít.

Ha a kis Anakin lelki sebeire megértéssel, azok elismerésével reagálnak a mesterei, ha anyjához, majd Amidalához fűződő érzelmeinek nem az elfojtását kérik tőle, hanem azt keresik meg, hogy ezeket miként fejezheti ki a Jedi tanítások mentén, ha a félelmeit és haragját segítenek számára is elfogadható módon megélni, a fiatal Skywalker talán sosem áll át a sötét oldalra. Ehhez azonban a Jediknek egy alapvető szemléletváltásra lett volna szükségük, fel kellett volna ugyanis ismerniük, hogy ha valóban Anakin az, aki egyensúlyt hoz az erőben, akkor ők mind hozzájárulnak valamiképpen az egyensúlytalansághoz. Másként mondva önkritikát kellett volna gyakorolniuk és ráébredni arra, hogy esetleg van, amit rosszul csinálnak, hogy a Jedi vallás minden értéke mellett is ugyanúgy embertelen, mint a Sith.

A Jedik rugalmatlansága és következetlensége sokszor megnyilvánul az előzményfilmekben. Dooku gróf is talán részben ezért hagyhatta el a regulát – Palpatine manipulációs képességein túl persze – és bizonyára nem ő és Anakin voltak az elsők, akik kiábrándultak a fény vallásából. Vagy amikor Vindu mester kijelenti, hogy „a Jedik a béke őrei, nem katonák”, majd egy résszel később mindannyian tábornoki rangban vezetik a különféle ostromokat a klón háborúban, az önmagában is eléggé visszás. A háború kitörése egyébként eleve azt jelzi, hogy a Jedik elbuktak fő küldetésükben, a béke őrzésében, tehát a rend szemléletmódja reformokra szorul.

A már említett merevség jelenik meg akkor is, mikor a Jedik a régi Köztársaságot minden körülmények közt megőrzendőnek ítélik és ezért akár fegyverrel is kiállnak a Szeparatistákkal szemben. Nem ismerik föl, hogy a Köztársaság az önkéntességre épül, illetve a kölcsönös nyitottságra és együttműködési képességre. A régi rendszer tehát nem akkor bukik meg, amikor Palpatine császárrá koronázza önmagát, de még csak nem is akkor, amikor Dooku gróf szeparatista tanokat hirdetve a szövetség elhagyására buzdítja a bolygórendszereket, hanem már jóval korábban. A Baljós árnyakban Palpatine azért tudja a Naboo bolygó blokádjára és inváziójára rávenni a Kereskedelmi szövetséget, mert ők már korábban kiábrándultak a Köztársaságból. A mindent behálózó korrupció és bürokrácia megint csak nem a Sithek mesterkedésének az eredményei, hanem az egész rendszer általános válságtünetei. Végül ezek miatt bukik el a régi Köztársaság, a Jedik azonban egyik ellen sem lépnek föl, ezeket ugyanis nem lehet fénykarddal és elme trükkökkel legyőzni. A Sithek elleni szent háborújuk annyira elvakítja a fény harcosait, hogy nem ismerik föl a békét fenyegető világi, az erőtől és vallástól független kockázatokat.

A Jedik persze meg vannak róla győződve, hogy ők jók, a jó ügyet szolgálják és ezért arra is feljogosítva érzik magukat, hogy az erőt a céljaik elérésére használják akkor is, mikor ezzel, mondjuk másokat manipulálnak (lásd jedi elme trükk). Vagyis a Jedik, akárcsak a történelem diktátorai és vallási vezetői oly gyakran, úgy vélik, hogy a nemes céljaik szentesítik az eszközt. Ugyanez a logika húzódik a mögött is, hogy a Sith-ek elleni harcukat miért titkolják el a szenátus, a köz elől. Titkolózásukat, a hétköznapi ember számára nem mindig érthető észjárásukat és cselekedeteiket pedig Palpatine ügyesen használja arra, hogy negatív színben tüntesse fel a rendet az univerzum népei számára, végül pedig puccskísérlettel, árulással vádolja őket, ami alapot ad a Jedik kiirtása mellett különleges jogköre megszilárdítására és a császári cím felvételére is - lásd még Tóth Csaba: A sci-fi politológiája című könyvét.

A Jedik tehát tudtukon és akaratukon kívül, de maguk is tevőlegesen segítik az uralkodót a régi Köztársaság lebontásában, ahogy Dooku-t és Anakin-t is elidegenítik maguktól – utóbbit többek közt azzal, hogy kényes, nemtelen helyzetbe hozzák, mikor arra kérik, hogy kémkedjen a kancellár után –, sőt, kis híján Luke is szembefordul velük, miután az apjáról eltitkolt igazságot Vadertől megtudja. Ha A Birodalom visszavágban történetesen Luke nyeri a párviadalt és megöli az addig félt és talán gyűlölt Vadert, akkor esélyes, hogy anélkül távozik a Felhővárosból, hogy tudná, éppen az apjával végzett. (Részben Oedipus története köszön itt vissza.)

A Sith vallás ezzel szemben a vágyak és igények féktelen kiélésére buzdít, miközben elítéli a Jedik korábban felsorolt értékeit. A Sithek tehát a Jedikhez hasonlóan nagyon egyoldalúak, szintén moralizálnak. Határtalan én központúságuk és hatalomvágyuk végső soron céltalan, egyszerre testesítik meg az őrült szektavezért, a megalomán diktátort/managert, és a populista, soviniszta, fasisztoid, erő kultuszban tobzódó politikust.

A Jedikhez képest sokkal ösztönösebbek, spontánabbak, de egyben sokkal gyermekibbek is. Míg Palpatine szenátorként és kancellárként egy remek manipulátor, aki mindenkit képes átverni, addig uralkodóként már csak a hatalmáért remegő és azt vég nélkül növelni igyekvő infantilis vénember. Ekkorra már remek politikusi képességeit rég félredobta és pusztán a hadseregre alapozza rendszerét, amivel óriási taktikai hibát vét, ám ez csak halálakor válik nyilvánvalóvá, amikor a Birodalma kártyavárként omlik össze.

Palpatine éretlensége akkor lesz igazán egyértelmű, mikor magához ragadja a totális hatalmat, de valójában semmi maradandót nem tud létrehozni általa, ő ugyanis a hatalmat önmagáért akarja – ami a sith tanítások alapvetése –, nem azért, hogy bármit is kezdjen vele. Ebből a szempontból a magyar történelemből Gömbös Gyula alakja igen hasonlatos hozzá, másrészről leginkább Hitler és Sztálin parafrázisa.

Vader esetében a Sithek gyermekisége talán még egyértelműbb, hisz szinte haláláig benne ragad a tanítvány, a mestere óhajait leső és végrehajtó, engedelmes fiú szerepében. (De éretlensége miatt ide említhetném akár Kylo Ren pusztító férfi hisztijét is, mikor nem a kedve szerint alakulnak a dolgok.) A rettegett Vader nagyúr politikai céljait akkor osztja meg fiával, mikor levágja Luke kezét. Bár nem biztos, hogy komolyan is gondolja szavait és nem csak azért mondja, hogy ketten legyőzhetik az uralkodót, hogy átállítsa az ifjú Skywalkert a sötét oldalra, de ebből az sejlik föl, hogy talán nem is lát tovább ennél a lépésnél. A Sithek rendje szerint ugyanis a tanítványnak egy ponton annyira meg kell erősödnie, hogy végez a mesterével, hogy a helyére lépve ő váljon mesterré és maga is tanítványt fogadjon. A Sith tanítás tehát a Jedihez hasonlóan merev, mivel ebben csak úgy lehet „felnőni”, ha a szülőfigurát a tanítvány elpusztítja.

A továbbiakban Eric Berne emberképét hívom segítségül, aki többek közt úgy írta le a személyiséget, mint ami gyermek, felnőtt és szülő részből áll. Szerinte a gyermeki részben van az életenergia, az ösztönök, a vágyak, de a hiányok, a sérelmek is, a szülő pedig az ideálokat, normákat, elvárásokat képviseli, míg a felnőtt e kettő között közvetít, és ő felel a realitásért, az életben való boldogulásért is, épp ezért a felnőtt az, aki (jó esetben) a külvilág és a személy belvilága közt hidat képez. Ha ezt az elméletet ráhúzom a Csillagok háborúja univerzumára, akkor azt lehet mondani, hogy a Sith-eknél a követelődző, sérült belső gyermek, a Jediknél a moralizáló belső szülő kerül túlsúlyba, míg a felnőtt mindkét vallás híveinél igen gyenge.

Velük szemben a felnőttséget legtisztábban olyan világi szereplők jelenítik meg, mint a Luke-nál sokkal földhözragadtabb Han Solo, a Leiát örökbefogadó Bail Organa szenátor, vagy a lázadást vezető Mon Mothma. (A náluk idealistább Leia és Amidala leginkább lázadó kamaszlányoknak tűnnek számomra.) Egyikük sem olyan gáncstalan, mint a Jedi-lovagok, de nem is olyan impulzívak és romlottak, mint a Sith-ek. Vannak elveik és vannak vágyaik, mindkettőhöz tudnak kapcsolódni. Fontos számukra, hogy másokkal mi van, de ezt nem helyezik annyira saját maguk elé, mint egy Jedi, tehát az is lényeges nekik, hogy ők maguk hogy vannak.

A való életben egyébként a „Sith-ek” impulzuskontroll zavaros és/vagy paranoid és/vagy pszichopata és/vagy nárcisztikus személyiségzavaros személyek, akiket a cselekedeteikért a jog nem ritkán bűnözőnek bélyegez. A „Jedik” ezzel szemben szorongó, kényszeres, parentifikált emberek, akik olykor alvászavarral, evészavarral, és/vagy különféle szexuális funkciózavarokkal küzdenek. Tartós, elkötelezett párkapcsolatra mindketten csak korlátozottan képesek, és nem könnyen válnak szülővé. Emberi kapcsolataikat az egyenlőtlenség jellemzi, a Sith-ek dominánsak, a Jedik alárendelődők, ezért mindketten a tekintélyelvű, autokratikus párkapcsolatban, családmodellben, vállalati kultúrában, illetve társadalmi és politikai berendezkedésben érzik jól magukat, bár ezt az utóbbi esetben a Jedik szeretik képviseletei demokráciának, a Sithek meg diktatúrának címkézni.

A társadalomba való beágyazottság felől szemlélve a Jedi és a Sith vallást, azt lehet mondani, hogy mindkét irányzat zárt a tömegek felé. Az erőhasználat képessége a belépő ide is, oda is, ám míg a Jedik nyíltan gyakorolják a hitüket, addig a Sithek rejtőzködnek, vallásukat talán még akkor is titkolják, amikor ők kerülnek hatalomra a galaxisban.

A Jedi-rend a régi Köztársaságban egyfajta speciális rendőrségként működik, független az államtól, de tevékenységük nyomán részben mégis összefonódnak azzal. Nagyfokú autonómiával bírnak, sőt, bizonyos értelemben a világi törvények fölött állónak tűnnek. Időről-időre belefolynak a napi politikai ügyekbe is, mint mikor A Baljós árnyakban közvetíteni próbálnak a Kereskedelmi szövetség és Naboo bolygó konfliktusában.

Itt egyértelműen azért utaznak a blokádot vezető helytartó hajójára, hogy nyomást gyakoroljanak rá a vesztegzár feloldására. A helytartó reakcióiból pedig világos, hogy bevett gyakorlatot látunk, mikor a Jedik, akár az erőt is bevetve avatkoznak diplomáciai ügyekbe a mindenkori kancellár kérésére, ha a hivatalos út a békéltetésre nem működőképes. A Jedik tehát egyfajta szelíd erőszakkal tartják össze a régi Köztársaságot, cserébe különleges jogosítványaik vannak.

A klónok támadásában, mikor Anakin és Obi-Wan egy fejvadászt üldöz, aki egy bárban rejtőzködik, a civilek kíváncsiskodását azzal hárítják el, hogy „ez Jedi ügy”, mire az emberek hamar vissza is térnek addigi tevékenységeikhez. Vagyis a rend tagjai a tömegek szemében hasonlatosak lehetnek a mi világunk különleges nyomozószerveihez, mint amilyen az FBI. Az utasításaikat végrehajtják és bizonyára félve tisztelik is őket. Ezt a félelmet és tiszteletet a Jedik kifelé mutatott titokzatossága csak tovább erősíti, amivel bizonyára nem mindenki szemében válnak népszerűvé.

Egy másik példa az előjogokra, hogy a rend elszakíthatja a családjától az erőhasználónak született gyermekeket, ami ideológiailag meg is van támogatva, hiszen kiváltságnak számít.

A Jedik összességében egyébként elfogadott, elismert szervezet a régi Köztársaságon belül, különleges hatalommal és jogkörökkel. A Zsivány egyesből azt is megtudjuk, hogy az erővel csak lazább kapcsolatban lévő emberek, sőt az erőt egyáltalán nem használó személyek is kapcsolódhattak a rendhez, mint a különféle Jedi létesítmények kiszolgáló személyzete. Ilyen pozíció lehetett például a Kiber templom őrének lenni.

A Jedi filozófia és hit viszont minden bizonnyal csak a rend tagjainak magánügye, a kívülállók számára nem ismerhető, így a hétköznapi gondolkodást is csak kevéssé befolyásolhatja – ami közvetve hozzájárul a Jedik bukásához is. Hasonlóan a mi világunk zsidó és hindu vallásához a Jedik nem térítenek, a rendhez való tartozás születési előjog, ami nem szerezhető és ugyanez mondható el a Sithekről is.

A sötét oldal hívei azonban a Jedikkel ellentétben nem duálunióban képzelik el a világi hatalom és az egyház viszonyát, hanem abszolút hatalomra törnek. A Sith tanok alapvetően meghatározzák Palpatine politikai ambícióit, ami az állam számára „nemzetbiztonsági kockázatot jelent”, pláne, hogy ezt az utolsó pillanatig sűrű homály fedi. A köz számára még akkor sem ismerhető az uralkodó vallásos oldala, mikor önmagát császárrá lépteti elő és a későbbi történéseket bemutató részekben sem egyértelmű, hogy a hatalmon levők „sithsége” mennyire tudott dolog szélesebb körben.

A Sithek uralma egyfajta rejtett teokrácia, tanaikat nem hirdetik, sőt, inkább titkolják, azonban ahogy a saját képükre igyekeznek formálni a galaxist, a szellemiségük minden bizonnyal átjárja az emberek mindennapjait, így hatással van a gondolkodásukra is. Szélsőséges rendpártiságuk, kritikát és ellentmondást nem tűrő kormányzati módszereik sokakban félelmet ébresztenek és szolgai engedelmességre intik őket, mások viszont épp ellenkezőleg, ezek miatt fordulnak szembe a Birodalommal – ami erősen emlékeztet a mi világunk populista jobboldali politikusai és a liberálisan gondolkodók ellentétére. A rendszer merevsége az oka, hogy ezek az ellenérzések végül lázadássá és polgárháborúvá duzzadnak, ugyanakkor Az ébredő erőből az is világos, hogy a Birodalom ideológiáját nem mindenki utasította el. Az Első Rend ugyanis azokat tömöríti, akik a Birodalom eszméjét még 30 évvel később is a magukénak vallják.

Bár egyelőre nem sokat tudunk a császár halála utáni időkről, annyi bizonyos, hogy a polgárháború ott nem ért azonnal véget, vagyis a birodalmi tanokat voltak, akik védelmezték és továbbvitték. Ezek részben katonai vezetők, illetve birodalmi tisztviselők, politikusok lehettek, tehát világi emberek, míg az Első Rend feje, Palpatine-hoz hasonlóan egy sötét oldalhoz tartozó erőhasználó, Snoke, ami azt is egyértelművé teszi, hogy a Sith-ek bukása nem jelentette a sötét lovagok teljes pusztulását sem. A vallási hagyatékuk is tovább él az Első Rend berkein belül, ami felveti, hogy Palpatine császári évei alatt megreformálta a vallást. Az előzményfilmekből ugyanis úgy tudjuk, hogy „Sith-ekből mindig csak kettő van, egy mester és egy tanítvány”. Ezzel szemben a Ren lovagjai nem valószínű, hogy a semmiből tűntek volna föl, esélyesebb, hogy a Birodalomban született erőhasználókat a Jedikhez hasonlóan a császár is elragadta a családjaiktól és valamilyen formában a sötét oldal tanaira oktatta őket, hogy a rendszerét szolgálják.

A Star Wars világában az új Köztársaság jeleníti meg a teljes mértékben szekularizált államot, míg korábban csak a Galaktikus Köztársaság/Birodalom határain kívül eső rendszerekről volt elmondható a szekularizáltság. Ezek a világok azonban többnyire a nyomor, a rabszolgaság és a bűn fészkeiként szerepelnek a filmekben, amit a vásznon a Tatuin bolygó testesít meg. Minden értelemben rendszeren kívüliek, a Köztársaság/Birodalom száműzöttei lakják, így a kultúrája is ennek megfelelően alakul.

Az új Köztársaság azonban – amit eddig kevéssé ismerhetünk –, minden bizonnyal nem tagadja a régi értékeit, ezt viszont a Jedik nélkül, a vallással való összefonódás nélkül képviseli. Széleskörű demokráciára épül, hisz egészen a radikális Ellenállóktól a békepárti irányzatokig mindenkinek helyt ad. A régi Köztársaság merevségét és szeparatizmussal szembeni intoleranciáját minden bizonnyal maga mögött tudta ez a rendszer, amit az mutat leginkább, hogy megtűri maga mellett az Első Rendet, sőt, annak váratlan támadásáig békére törekszik vele. Valószínűsíthetjük továbbá, hogy ebben a világban az erőhasználóknak nincsenek különleges jogosítványaik, mint a régi rendszerben, itt mindenki egyenrangú, egyenlő.

Az új Köztársaság számomra a mai liberális, multikulturális nyugati demokráciák analógiája. Egyfajta nyitott, elfogadó, idealista világ, ami naivan vak az olyan külső fenyegetésekre, mint, amilyen az erőszakos, fasisztoid és populista-imperialista Első Rend, amely külsőségeiben a náci Németországot, hadsereg szervezési elveiben az egykori Oszmán Birodalmat idézi – olyan, gyerekként a családjuktól elrabolt és katonának nevelt fiúk alkotják a serege jó részét, mint Finn, akárcsak az egykori janicsárok a törököknél.

A következő részekben azt várhatjuk, hogy ez a békére vágyó, pacifista Köztársaság kénytelen lesz megvédeni önmagát és miközben így tesz, bizonyára zártabbá, keményebbé is válik majd. Közben az is valószínű, hogy ez az új rendszer nem tér vissza a régi hibáihoz, nem nyúl majd a Jedi rendhez, vagy legalábbis nem a korábban megszokott, őrző szerepkörben.

Néhány hónapja a kezembe került Tóth Csaba: A sci-fi politológiája című könyve és miközben olvastam, arra gondoltam, hogy szívesen írnék valami hasonlót pszichológiai szempontból. A popkultúra tagadhatatlanul óriási hatással van az értékrendünkre és a világnézetünkre, de egyben lenyomata is korunknak, ami számomra rendkívül izgalmas kihívássá teszi a téma tanulmányozását. Ebben a bejegyzés sorozatban arra teszek kísérletet, hogy alámerüljek az egyik legnagyobb hatású sci-fi univerzum, a Csillagok háborúja világának lélektani mélységeibe.

Mivel a Star Wars univerzum legismertebb része a mozifilmekben is megörökített történet, így a továbbiakban főként erre helyezek hangsúlyt, kisebb figyelmet szentelve a temérdek könyvnek, videojátéknak, képregénynek és rajongók által készített filmnek.

A Skywalker család terápiás szemmel

Az eddig megjelent két trilógia és a most készülő új középpontjában is a Skywalker család hányattatott sorsa áll. Anakin/Darth Vader, Luke, Leia és Ben/Kylo Ren életén keresztül ismerhetjük meg a régi Köztársaság bukását, a Galaktikus Birodalom felemelkedését és összeomlását, majd az új Köztársaság és az Első Rend közt fölosztott világegyetem ismételt lángba borulását. A Skywalkerek története pedig sok szempontból a generációkon átívelő negatív apakomplexus története.

A Baljós árnyakból tudjuk, hogy Anakin-t a midikloriánok nemzették – mint később kiderül, egy hatalmas sith nagyúr, Darth Plegis mesterkedése nyomán –, vagyis mindenféle apakép nélkül cseperedett Qui-Gon Jinn érkezéséig. A szeplőtelen fogantatás miatt itt akár direkt párhuzamot is vonhatnánk a bibliai Jézussal, de míg Krisztus gyermekkorától tudta, hogy ő isten fia, addig Anakinnak nem volt egy ilyen pozitív képzete az apjáról és nem volt az életében József sem, aki vigyázott volna rá és példát mutatott volna neki.

Anakin rabszolgának született, aki az anyjától kapott ugyan szeretetet, de Shmi nem tudta megvédeni a fiát attól, hogy kicsi korától dolgoztassák és a gazdáik kényük-kedvük szerint adják-vegyék őket. A kis Skywalker egy kemény, kegyetlen világban nevelkedett, ahol nem lehetett igazán gyerek és mire a filmben megismerjük, tulajdonképpen ő a „férfi a háznál”, kézügyességének hála ő a családfenntartó.

Qui-Gon az első pozitív férfiminta a kisfiú számára, aki azonban rövid ismeretség után nehéz döntés elé állítja: vagy eljön vele Jedi-lovagnak tanulni, hátrahagyva hőn szeretett édesanyját, vagy ott marad rabszolgának. Anakin Shmi unszolására végül az utazást választja, de tulajdonképpen már itt kialakul benne egy törés a Jedi-renddel szemben. Habár ez az eljárás és iskoláztatás a Köztársaságon belül teljesen bevett gyakorlat, Skywalker a Tatuinon született, ami kívül esik a Köztársaság határain, így számára az egész teljesen idegen. Az anyjától való elválást óriási veszteségként, traumaként éli meg, amit viszont a Jedik láthatóan nem értenek meg.

Qui-Gon halála a következő veszteség a kisfiú életében. Az élet kegyetlensége, hogy éppen csak hogy kapott egy pozitív apafigurát, máris el kell gyászolnia. Ezután néhai mestere helyett Obi-Wan Kenobi veszi szárnyai alá Anakint. A fiatal Kenobi azonban nem tud igazán tekintélyszeméllyé válni a fiú szemében, kapcsolatuk alapján inkább versengő testvérek, mint mester és tanítványa. Ezt használja ki Palpatin kancellár, vagyis Darth Sidius, aki Obi-Wan-nal szemben elég idősnek, bölcsnek és tapasztaltnak tűnik, hogy Skywalker ne nagyon kérdőjelezze meg az iránymutatásait, így innentől a sith nagyúr tölti be az apaszerepet Anakin életében. Palpatine-t nem köti a Jedik regulája, ezért olyan dolgokban is megértést tud tanúsítani az ifjú padawannal szemben, amikben a kötődést alapvetően elutasító jedik nem. Látszólag együtt érez vele, mikor a kamasszá serdült Anakinnak hiányzik az édesanyja, vagy mikor a későbbiekben a szerelmét félti a szüléstől, így pedig szépen lassan a bizalmába férkőzik. Amikor azután Skywalkernek választania kell a Jedik és a Sith-ek között, a fiú a sötét oldalt választja.

Esetében a Krisztussal való párhuzam azért is áll, mert a Jedik próféciái szerint Anakin lesz az, aki egyensúlyt hoz az erőben, vagyis egyfajta megváltóként tekintenek rá. Talán ez is az oka annak, hogy elnézőbbek vele szemben, a különcségei és kilengései felett szemet huny Obi-Wan és Yoda mester is. (Bár Kenobi időnként próbálja fegyelmezni, a tekintély hiánya miatt ebben sohasem lehet maradéktalanul sikeres.)

Anakin életútjában egyébként számomra az a legérdekesebb, hogy ezt a messianisztikus szerepet végül be is tölti. Mikor az előzménytrilógiában megismerjük, a galaxis még tele van Jedikkel, Sith-ekből azonban csak 2 van, a Jedik tehát túlsúlyban vannak. Skywalker ezt az egyensúlytalanságot az uralkodó segítségével megszünteti azzal, hogy szinte teljesen kiirtják a Jediket – éppen ezért Obi-Wan szidalma A Sith-ek bosszújában, miszerint Anakinnak az lett volna a dolga, hogy legyőzze a Sith-eket, nem, hogy közéjük álljon, alapvetően téves logikán alapszik. Másrészt Anakin/Vader abban a különleges helyzetben van, hogy élete során mind a fény, mind a sötét világában elmerül, így saját magában, személyében is teremt egyfajta egyensúlyt.

Skywalker feldolgozatlan traumái és szenvedélyessége nyomán nem lehetett jó Jedi, de Anakin jobban szerette Amidalát a hatalomnál és a Sith-ek útjára is csak félelemből lépett, így viszont Sith-nek sem volt tökéletes. Mikor az uralkodóval szemben Luke oldalára áll és a szeretetet, a családot választja a sötét oldal helyett, azt a film úgy ábrázolja, mintha visszatérne a fénybe, pedig valójában egy olyan érték mellett teszi le a voksot, ami mindkét vallástól távol áll. Sem a Sith-ek, sem a Jedik nem kötődnek személyekhez, előbbiek a hatalmat, utóbbiak a másokért való önzetlenséget, a szolgálatot helyezik mindenek fölé, Skywalker az élete végén azonban mindkettőre nemet mond. Nem azért öli meg Palpatine-t, hogy a helyére lépjen, ami rendesen a Sith-ek útja lenne, hanem, hogy a fiát védje és a Jedi-rendet is a családjáért, a kedveséért és a gyermekeiért hagyja el.

Anakin tragédiája, hogy ahogy neki sem volt apja, ő maga sem tud soha apává válni egészen az utolsó percekig. Felnőtt élete nagy részét Darth Vaderként éli le, anyjától kapott nevét is elhagyva, vagyis szimbolikusan is elszakad a családjától, elszakad attól a sok fájdalomtól, amit a veszteségei jelentettek. Traumái elől a munkájába és a vallásába menekül. Olyan bántalmazó férfivá lesz, mint a Tatuin gengszterei és rabszolga kereskedői, akiktől kisfiúként félnie kellett. Így válik áldozatból elkövetővé.

Az egész Birodalom a félelemre és a tekintélyelvre épül. Egy olyan, alapvetően maszkulin, soviniszta világ, mint amilyen a két világháború nemzedékeinek realitása volt. Ez a kritikátlan tekintélytiszteletet követelő, militáns közeg Vader lelkivilágát is jól szimbolizálja. A fájdalmából harag lett, és ugyanolyan könyörtelenséggel bánik el mindenféle „rendetlenkedővel”, mint amilyen sok elutasítást ő kapott egykor. A Jedik ugyanis Anakin érzéseit nem egyszerűen nem értették meg, de el is ítélték, negatívan meg is bélyegezték azokat.

Az édesanyjához és Amidalához való kötődése a Jedik szerint nem méltó a rend tagjaihoz, azt gyengeségnek látják. A félelme, hogy elveszítheti őket, a „sötét oldal érzése”, amin uralkodnia kellene. A haragja és a gyásza anyja elvesztésekor megint csak a sötét oldalhoz tartoznak. Mikor pedig Yoda elé tárja a kétségeit és félelmeit Amidala megálmodott halálával kapcsolatban, erre a mester azt feleli, hogy „mondj le mindenről önként, amit fájna elveszítened”. Yoda tanácsa a Jedi-filozófia felől szemlélve érthető és helyénvaló, tényleg megoldást kínálna Anakin helyzetére, ugyanakkor kicsit sem veszi figyelembe, hogy egy olyan embernek, akinek alapélménye a nélkülözés, mennyire nehéz lehet lemondani arról a kevésről, amije van.

Onnantól, hogy a fekete Vader ruhát magára ölti, mindenkiben félelmet ébreszt, mindenkit távolít magától. Ez az álarc ugyan megvédi az intimitástól, az újabb lelki sebektől és csalódásoktól, de közben nagyon magányossá is teszi. Egyedül Luke az, aki hajlandó rá, hogy lassanként átnézzen ezen a páncélon és meglássa mögötte az embert, így Amidala után ő a második, akitől Anakin valódi együttérzést kap. Éppen ez az, ami végül eltántorítja a sötét oldaltól.

Luke és Leia helyzete sok szempontból hasonlít apjuk sorsára. Életük derekán ők sem ismerhetik, kinek a gyermekei, sőt, nekik még anyjuk sincs, hiszen Amidala belehal a szülésbe. Azonban mindketten szerető családban nőnek föl, Luke a mostohanagybátyjánál Owen bácsinál és feleségénél, Beru néninél lakik a Tatuinon, Leia pedig az Alderanra kerül, ahol Organa szenátor és a felesége örökbe fogadják. Míg Luke tudja, hogy Owen és Beru nem a vér szerinti szülei, addig Leia A Jedi visszatérben utal rá, hogy „az anyja mindig szomorú volt”, tehát az ő esete titkos örökbefogadás, a szenátor feleségét valódi anyjának hiszi.

Éppen ebből az alapállásból adódik, hogy mindketten bírnak egy saját férfi és női mintával, míg Anakinnak csak női, anyai mintája volt. Amikor a két testvér nevelőszüleit elpusztítja a Birodalom, Luke és Leia életében is fontos szerephez jut a gyász, de apjukkal ellentétben már fiatal felnőttként és nem gyermekként kell ilyen súlyos vesztességgel szembenézniük – Anakin Qui-Gon halálakor még gyerek, anyjáról pedig önként kell lemondania ugyanekkor.

Leia a nevelőszülei – és félig valódi szülei – hivatását, politikai örökségét viszi tovább és egész életében igyekszik eltakarítani azt a rendszert, ami részben Anakin és Amidala frigyéből sarjadt ki. Eközben maga is feleség és anya lesz és miközben a lázadás élén kiválóan helyt áll, szülőként, Han Solo-val együtt kudarcot vallanak, mikor Ben a sötét oldalt választja, nagybátyja, Luke tanításai ellenére is.

Luke ezzel szemben apja lelki-szellemi útkeresését járja végig maga is, csakhogy miután szintén elveszti első mesterét, az öreg Obi-Want – éppen apja kardja által –, ő nem Palpatine, hanem Yoda hatása alá kerül, és számára az idős mester válik újabb apafigurává. Yoda, talán maga is bölcsebb lett, mert megértéssel viseltet Luke kétségei, félelmei iránt, ahogy az erő által szellem alakban visszatérő Obi-Wan is, ezért az ifjú Skywalker nem ismétli meg apja minden baklövését.

Ennyi lelki munícióval fölvértezve képes arra, hogy a gyűlölt Vaderben meglássa a szeretett és számára nagyon hiányzó Anakint, akire a döntő pillanatban nem súlyt le – szemben apjával, aki egykor egy hasonló párviadalban lefejezte elődjét, Dooku grófot. Mikor Luke a fénykardját is eldobja és ahelyett, hogy Palpatine mellé állna, még megküzdeni sem hajlandó vele, Anakin átállása rémlik föl, ahol Vindu mester és a későbbi uralkodó csatáztak egymással, Palpatine pedig védtelennek, erőtlennek mutatta magát, így kérve Skywalker segítségét.  Luke talán tudja, hogy nem volna esélye a császárral szemben, talán csak így akarja rábírni apját a sötét oldal elhagyására, de azzal, hogy nem harcol, maga is szembegy mindennel, amit a Jedik vagy a Sith-ek képviselnek. Egyúttal az is világossá válik, hogy Palpatine azért akarta megnyerni magának Luke-ot, mert Vader már túlságosan megerősödött, akit szeretett volna egy fiatalabb, képzetlenebb és befolyásolhatóbb tanítványra cserélni, hisz Anakin sérülten, egy kézzel is képes végezni a császárral.

Luke későbbi története egyelőre még homályos, csak annyi tudható belőle, hogy nem sokat tanult a Jedik korábbi hibáiból, mert a régi rendhez hasonló társaságot szervezett, ami azonban balul sült el, mire, akárcsak Yoda, önkéntes száműzetésbe vonult. Legalább ennyire homályos még Ben Solo, vagyis hosszú idő óta az első Skywalker leszármazott története, aki teljes családban nőhetett föl. Szüleit valószínűleg jobban lefoglalta a világ alakítása, mint az otthoni teendők és talán az ebből fakadó elhanyagoltság tette fogékonnyá a szintén rejtélyes Snoke tanításaira, hogy nagyapjához némiképp hasonlóan, vallási fanatikusként ő is a sötét oldalban keressen vigaszt és megerősítést. Ben szintén elhagyta a nevét és Kylo Renként éli az életét, megszakítva a kapcsolatot a családjával. (Ezt hívjuk szakszóval cut-off-nak.)

Azt is tudjuk róla, hogy a negatív apakomplexus őt is elérte, Leiától és Han Solo-tól talán éppen azért fordult el, mert Luke gondjaira bízták, amit esetleg elhagyatásként élt meg, ám az idősebb Skywalker minden bizonnyal ugyanúgy nem tudta betölteni nála az apafigura szerepét, ahogy korábban Anakin esetében Kenobi is kevés volt ehhez. Mestere helyett Ben is egy sötét oldalhoz tartozó erőhasználót, Snoke-ot választotta „apjának”. Mikor valódi apjával sok év után találkozik a Starkiller bázison, Kylo/Ben erős belső küzdelem után végül Han megölése mellett dönt, amivel talán örökre a sötét oldalhoz láncolja magát és egy olyan újabb traumát okoz a család többi tagjának, amit nehéz lesz feldolgozniuk.

A Skywalkerek útja az elhanyagolás, a meg nem értettség, a traumák, a fizikai és lelki bántalmazás, a hivatásbéli megszállottság, valamint a család megtagadásának hosszú története. Luke és Leia példája jól mutatja, hogy mennyire nehéz ebből a körből kitörni, és még ha a saját életükben sikerül is felülemelkedniük az örökségükön, a következő generációnak sincs könnyű dolga. Ben például az apját jégtömbbe fagyasztó, a nagybátyja kezét levágó nagypapa, a közéletért magát és családját föláldozó anyja és nagyanyja, illetve a nagyapját megcsonkító és a halálához közvetve hozzájáruló nagybátyja örökségei közt nem csoda, hogy nem könnyen igazodik el. Nem beszélve arról, hogy Amidala léte, Leia örökbefogadottsága A Jedi visszatér idején még családi titok és így Luke és Leia szüleinek viharos és szenvedélyes szerelme is az. Vader rémtetteiről talán szintén nem szívesen emlékeznek meg a vacsoraasztalnál – mondjuk arról, hogy lánya örökbefogadó szüleit és a teljes bolygójukat az első Halálcsillaggal közvetve ő pusztíttatta el –, tehát elmondhatjuk, hogy a család múltja titkokkal is eléggé terhelt. Nem beszélve „a mindent átjáró erőről” és a vele kéz a kézben járó Jedi/Sith vallásról, ami folyamatosan eszmei keretként szolgál a családot ért különféle behatások értelmezéséhez.

Mindkét hitrendszerről elmondható, hogy erősen moralizál, ami lehetetlenné teszi a lelki sebek begyógyulását. Ráadásul a Jedi filozófia is minden nemzedék férfitagjára nagy terhet ró a Skywalker családban – Anakin a kiválasztott, akinek egyensúlyt kell teremtenie az erőben, Luke maga az „új remény”, egyben a Jedik egyik utolsó reménye is, Ben pedig egy új kezdet képviselője, akinek aközött kell döntenie, hogy nagybátyja vagy nagyapja örökségét (vagy annak nagy részét) tagadja-e meg.

A következő részben a Jedi és a Sith tanok lélektanára szeretnék összpontosítani annak fényében, hogy miként hatottak ezek a Skywalkerekre és a tágabb univerzumra.

A Föld aktuális helyzetét körüljárva legutóbbi bejegyzésemben kitértem Közép-Kelet Európa jelenére és lehetséges jövőbeni kilátásaira is, ebben az írásban pedig részben arra keresem a választ, hogy Magyarországot mennyiben érinthetik az ott tárgyalt globális változások.

Rövidtávon azt lehet mondani, hogy a régiónk sorsát alapvetően fogja meghatározni az ukrán-orosz konfliktus nyomán kirobbant hidegháború alakulása a Nyugat és Oroszország közt. Trump megválasztása úgy tűnik sok egyéb mellett az USA külpolitikai irányváltásával is jár, ugyanis jó esély van rá, hogy a Csendes-óceáni térségre koncentráló elnök nagyobb részt magára hagyja majd Európát, lassanként kihátrálva az oroszok elleni szankciókból és végső soron az egész konfliktusból is. Ha pedig az USA a NATO-beli szerepét is lényegesen csökkenti – ahogy Trump beígérte –, úgy súlytalanná válhat a szervezet és az EU lényegében magára marad Oroszországgal szemben.

Egy ilyen helyzetben pedig az Unió egysége minden eddiginél fontosabbá válna a várható orosz agresszió ellensúlyozására a Baltikumban – a Balti államok orosz megszállása –, illetve a Balkánon – itt a szerbek regionális törekvéseit erősítheti fel Moszkva a háttérből nyújtott támogatással.   Ugyanez mondaható el a másik bennünket közvetlenül érintő világjelenségről, a migrációról is, bár e témában jóval kevésbé fenyegetőek az egység hiányának rövidtávú következményei. Végül a növekvő terrorveszély megint csak az EU közös fellépését sürgeti, ez esetben egy megbékélést célzó közös Közel-Kelet politika kidolgozásában és megvalósításában.

A szervezetet azonban számos belső ellentét feszíti – többek közt a magyar miniszterelnök is előszeretettel „harcol Brüsszellel” –, miközben hazánkat is gyengíti a társadalom megosztottsága. Magyarország és Közép-Kelet Európa sorsa pedig attól függ, hogy mennyire leszünk képesek összefogni. Éppen ezért a folytatásban az egységet érintő közéleti hiedelmeket szeretném alaposabban körüljárni.

„Oldalt kell választanunk!”

Kissé tán zavarba ejtő lehet, hogy míg a régió összes országa egyértelműen a putyini politika ellen foglal állást, a hazai vezetés mintha kifejezetten várná az orosz befolyás növekedését a térségben, a kormányhű média kritikátlanul sugározza az orosz propagandát. Eközben Putyin budapesti látogatásaival diplomáciai síkon is egyértelműen a Nagy Medvéhez törleszkedünk, a Paks 2 kapcsán igényelhető orosz hitellel pedig hosszabb időre odaláncolhatjuk magunkat Oroszországhoz. Vagyis, miközben az Unióval szemben a nemzeti szuverenitásra hivatkozva dacol a kormány számos kérdésben, addig mintha egyenesen bátorítaná az orosz terjeszkedést a másik oldalon, az ország függetlenségét érintő veszélyeket figyelmen kívül hagyva.

A kép persze nem ennyire fekete, vagy fehér. Egyrészt van abban igazság, hogy a német-francia túlsúly az EU-n belül nem kedvez a kisebb tagállamok érdekérvényesítésének, másrészt az orosz külpolitika egyelőre nem veszélyezteti közvetlenül a közép-kelet európai régiót. Sőt, a V4-ekkel felelevenített jó kapcsolat az Unión belül fölveti annak a lehetőségét is, hogy a hozzánk hasonlóan kis súlyú szomszédainkkal összefogva ellensúlyozhatjuk az EU-n belüli erőeltolódást.

Ha a magyar belpolitika felől közelítünk a kérdéshez, azt mondhatjuk, hogy komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hogy hazánkban a rendszerváltással nem járt együtt az előző éra működtetőinek elszámoltatása. Egykori állambiztonságiak, vagy éppen KGB ügynökök a mai napig szabadon járhatnak-kelhetnek a magyar közéletben és a gazdaságban. Kérdés, hogy vajon kihez hűek most ezek az emberek?

Számomra riasztó azt látni, hogy az ország két legnagyobb pártja a Fidesz és a Jobbik kritikátlanul rajong az új, agresszív Oroszországért és az EU-val szemben talán túl jól is működő önvédelmi reflexek mintha egészen hiányoznának az oroszokkal szemben.

Ez a látszólagos ellentmondás azonban könnyen feloldható, ha tudjuk, hogy a hazai jobboldalon az erő kultusz logikája jellemzően minden más külpolitikai szempontot felülír. Eszerint „a gyönge Magyarországnak egy erős hatalomhoz kell csatlakoznia, hogy maga is erőssé váljon”. Ennek szellemében szokás romantizálni a dualista Magyarországot is, hisz a monarchia részeként könnyebb hazánkat erősnek látni, mint a megcsonkított, trianoni országot. Csakhogy véleményem szerint ettől a kiegyezés után sem váltunk erőssé és most sem leszünk azok! Ez a szolgai Magyarország útja.

Megvan persze a fenti gondolkodásnak a balos változata is a Kádár-kor nosztalgikus felemlegetésével. Az akkori relatív jólét és kényelem ugyanis megint csak a szolgai Magyarország útja volt, ahol a szovjet megszállást szocializmusba csomagolták és így tették eladhatóvá, máig bennünket nyomorító történelmi örökségeket hagyva hátra. Bár a politikai fősodorban nyíltan alig hirdetik az előző rendszer érdemeit, a néplélekben nagyon is élő valóság, és ahogy én látom, az MSZP-nek és a DK-nak, mint a szocialista állampárt örököseinek jórészt még mindig ebből táplálkozik a támogatottsága. Ráadásul a két párt ma képviselt kritikátlan nyugatbarátsága logikailag nem különbözik lényegesen a fent említett jobboldali, erőkultuszon alapuló megközelítéstől sem.

Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy a jelenlegi helyzetben hazánk nem csak két út közül választhat! A hidegháborúba beleállva lehetünk persze Nyugat-Európa, vagy Oroszország csatlósai, de arra is van lehetőségünk, hogy semlegesek maradjunk. A háborús logika ellen harcolni leginkább úgy lehet, ha nem állunk egyik oldalra sem. Ez a kossuthi út, vagyis a hozzánk hasonló kis súlyú, közép-kelet európai országokkal összefogva létrehozhatunk egyfajta „Duna-menti Föderációt”, ami alkalmas lehet arra, hogy sikerrel képviselje az érdekeinket Párizs és Berlin törekvéseivel szemben, illetve egyúttal Moszkva politikáját is ellensúlyozhatjuk így. Ehhez azonban szükségesnek látom az Unió megőrzését, mivel magában a régió nem elég erős Oroszországgal szemben, a szövetségen belül maradva azonban már igen. Ha pedig az EU-t sikerül föderalisztikus módon újjá szervezni, akkor egyszersmind a szövetség belső feszültségforrásait is fölszámolhatjuk, a szervezetet megerősíthetjük, hogy az képes legyen egységes fellépésre, akár a migráció kihívásaival, akár a terrorveszéllyel, akár az orosz fenyegetéssel szemben.

Az előbbi, harmadik utas logika már csak azért is megszívlelendő, mert a hazai közéletet megosztó bal és jobboldaliság is ilyen módon oldható fel. Érdemes észrevenni, hogy akik arra buzdítanak, hogy álljunk az egyik, vagy a másik oldalra, azok pártszínektől függetlenül mindannyian a megosztottság pártján vannak. Az általuk képviselt filozófia az össznemzeti egység legnagyobb kerékkötője!

„Vesszen Trianon!”

Bár a Közép-Kelet Európa térképét átszabó békediktátum majd 100 éve íródott, máig ható nyomokat hagyott a régió minden országában. Határokon innen és túl mélyen beleégett a néplélekbe és a jobboldali populista politikusok ezt időről időre ki is használják, mikor a nacionalizmus legsötétebb korszakait idéző fasisztoid, irredenta szlogeneket puffogtatnak.

Közép-Kelet Európa csak akkor lehet „erős”, csak akkor képviselheti hatékonyan a saját érdekeit, ha összefogunk. Ha mi, itt élők fölismerjük, hogy tetszik vagy sem, nekünk magyaroknak, románoknak, szlovákoknak, szerbeknek, szlovénoknak és ukránoknak közös az utunk, közös a sorsunk. Ráadásul ez a sors időről időre összefonódik a csehek, a lengyelek, illetve a Balkánon élő népek sorsával is. Ha be akarjuk gyógyítani a Trianon ütötte sebeket, azt csak közösen tudjuk megtenni, nem egymás kárára! Hatásait határrevízióval már rég nem orvosolhatjuk, csakis együttműködéssel. (Nagyon sajnálatos, hogy a ’90-es években tanúsított nyitott, toleráns magyar nemzetiségi politikát a szomszédok nem békejobbként, hanem javarészt gyengeségként értelmezték és kihasználták.)

Itt említhető meg az is, hogy a migráció kihívásai és a terrorveszély egyértelműen közelebb tolták egymáshoz Közép-Kelet Európa államait, a három fönt tárgyalt jelenség közül egyedül az orosz terjeszkedés megítélésében nincs egységes nézőpont. Ugyanakkor a NATO és az EU lehetséges szétesése azt jelentené, hogy a régiónk ismét orosz befolyás alá kerülne és lehet szidni Brüsszelt, vagy Washingtont, de ha ez bekövetkezik, még vissza fogjuk sírni őket…

„Csak le kell győzni Orbánt!”

A nemzetközi kapcsolatok és a külpolitika után a belpolitika felé fordulva a nemzeti megosztottság vezérelve, hogy a rendszerváltás óta a mindenkori ellenzék folyamatosan „le akarja győzni” az éppen aktuális kormányt. És amikor „legyőzésről” beszélnek, azt szó szerint kell érteni, vagyis „a másik oldallal semmiben nem szabad együttműködni, hisz ők gonoszak, akiket ki kell takarítani a közéletből” – más kérdés persze, hogy a színfalak mögött milyen háttéralkuk köttetnek. Mintha mindenki megfeledkezne róla, hogy bármelyik csapat is nyerjen a választásokon, akkor sem lesz másnaptól egypártrendszer! A tegnapi kormányból holnapra ellenzék lesz, akik ugyanúgy részei a parlamentnek, ettől a vereségtől nem „takarítódnak el a közéletből” és az ország sikere érdekében a pártoknak nemhogy „nem szabad” együttműködniük a másik oldallal, hanem egyenesen az a kötelességük!

Ha pedig a képviselők ezt maguktól nem teszik meg, akkor a választóknak lenne a feladatuk, hogy rákényszerítsék őket. Sajnos azonban a magyar társadalom tele van belső törésvonalakkal, amikre apellálva a populista bal- és jobboldali politikusok úgy játszhatnak a tömegek érzelmeivel, mint a bábszínházi színészek a bábokkal. Az ő céljuk az örökös megosztottság fenntartása és ezt a célt remekül szolgálja is a múlt sebeinek folyamatos ébren tartása és soha be nem gyógyítása, a nácizás, a komcsizás, a zsidózás és a cigányozás.

E megosztottság ellenszere a párbeszéd lehetne a választók között. Egymás jogos sérelmeinek a meghallgatása és elismerése volna az a lépés, ami valódi, rendszerszintű változást indíthatna el. Hiszen nem a pártoknak vannak szavazói, hanem a szavazóknak vannak pártjai!

A Fidesz-KDNP-re 2-2,5 millió ember szavaz minden választás alkalmával. A hagyományos, megosztó logika mentén pedig a mai ellenzék a Fidesz-KDNP legyőzésével nem elsősorban Orbán Viktort győzné le, hanem ezt a 2-2,5 millió embert, (amitől mellesleg az égvilágon semmi nem változna).

Ez ugyanakkor csak a politikusok megoldása, amit a társadalomnak nem kell szükségképpen elfogadni. Az utóbbi évtizedek árvizei, népszavazásai, sport sikerei és olykor tüntetései többször megmutatták már, hogy konkrét ügyek mentén a legkülönbözőbb pártpreferenciájú emberek is képesek együttműködni, sőt, akár közös álláspontra helyezkedni. Maga a rendszer is ilyen módon reformálható meg – legalábbis demokratikus irányban.

„Csak 2018 számít!”

Szintén az imént tárgyalt, „csak le kell váltani” logikához tartozik az a fajta szemlélet, ami szerint egyes-egyedül a választási évekre kell koncentrálni. Mintha a közélet pillanatszerű, statikus volna, egy választás megnyeréséhez pedig elégséges lenne pár jól csengő szlogen és ígéret, illetve egy ügyesen fölépített pár hónapos kampány. Ezzel szemben a társadalom és a közélet alakulása is folyamatszerű, ezért nem elég 4 évente villantani, a köztes időben pedig elmerülni a képviselőtestületi munkában a kormány hangos kritizálása mellett. Aki valódi változást szeretne, annak folyamatos, aktív közösségszervezőként kell föllépnie!

Annál is inkább, mivel a politikusok megítélése itthon roppant negatív, az elittel szembeni bizalom a nullát is csak alulról súrolja. Ezt pedig nem lehet nyilatkozatokkal megváltoztatni a rádió- és tévéstúdiókból, az újságok hasábjairól, vagy a közösségi média felületeit használva. Ehhez személyes jelenlét kell és nem csak a kampányidőszakban! Konkrét, kézzelfogható munka – akár útjavítás, vízelvezető árok tisztítás –, illetve a helyi emberek, ügyek megismerése és segítség azok kezelésében.

Másrészről a jelenlegi ellenzék eleve kevéssé tűnik alkalmasnak „Orbán leváltására”. Legutóbb a kvóta referendum volt az, ami sokadszorra is világosan megmutatta, hogy a baloldal képtelen annyira vonzóvá válni a tömegek számára, hogy esetlegesen majd kormányváltó tényező legyen, de még ahhoz is kevés, hogy érdemben figyelembe kelljen venni a parlamenti munka során – hisz nélkülük is elég masszív a kormánytöbbség. Eközben a Jobbik a Fidesznél sokszor már nem tud radikálisabb lenni – a népszavazás kapcsán lényegében nem is kampányoltak –, a balos szavazóknak viszont még mindig „túl nácik”, így ők is mintha elérték volna népszerűségük felső határát. Ugyanakkor ezek az erők ahhoz meg nem elég népszerűtlenek, hogy a parlamentből kiesve átadják a terepet új, hitelesebb – vagy annak tűnő – politikusoknak. 8 éve ez a paradoxon bénítja a hazai ellenzéket. Aki tehát kormányváltást szeretne, annak először az ellenzéket kell leváltania!

Ez a folyamat pedig végső soron egy teljes elitcserét is magával hozna, ami számomra elengedhetetlennek látszik a nemzeti összefogás elérése érdekében – de ez nem jelenti azt, hogy a mostani elittel ne kellene megtalálni az utat az együttdolgozásra, hisz ők is a nemzet részei, és tetszik, vagy sem, mindig is azok maradnak.

„Csak egy jó vezető kell!”

2010 óta felvetésből axiómává érlelődött a nagyobb ellenzéki pártok között, hogy csak egy erős, karizmatikus vezető lehet képes leváltani a jelenlegi kormányt. Az elgondolás eddig még logikus is, hisz jó vezetőkre minden szervezetnél szükség van. Azonban az ellenzéki politikusok és szavazóik jó része nem állnak meg itt, mert abban is egyetértenek, hogy nekik más dolguk sincs, mint megtalálni ezt a messianisztikus figurát, aki egyszerre lesz képes megújítani a bal-/jobboldalt és leváltani a Fideszt a hatalomból – ma egyesek Gyurcsány Ferencben, mások Botka Lászlóban látják ezt a valakit, míg a Jobbik a maga vezetőjét Vona Gábor személyében már meg is találta.

Magyarán a recept úgy néz ki, hogy a jelenlegi miniszterelnök kihívója csak olyasvalaki lehet, aki Orbán Viktorabb Orbán Viktornál is. Amivel csupán két probléma van. Az első, hogy ez a logika helyesnek fogadja el, ha egy tekintélyes, karizmatikus vezető leuralja a pártját és a szavazóit, csak az nem tetszik innen nézve, ha ezt a vezetőt Orbán Viktornak hívják. Vagyis a jelenlegi rendszer jó és helyes, csupán az a gond vele, hogy „nem a mi jelöltünk áll az élén” – miközben a szavak szintjén minden ellenzéki szervezet az egész rendszert támadja.

A második gond pedig az, hogy ez a megközelítés minden felelősséget a vezetőre tol át, mintha a választóknak és párttagoknak semmi más szerepe nem volna, mint, hogy ezt a vezetőt megtalálják és pajzsra emeljék. Ez egy kimondottan passzív, alapvetően diktatórikus társadalmi szemlélet. Azzal rokon megközelítés, mint mikor a Harmadik Birodalom bűneiért egyedül a vezetőjét, Hitlert okolják, vagy a Szovjetunió rémtetteiért csakis Sztálint kiáltják ki felelősének és nem vesznek tudomást arról, hogy aktív, vagy passzív formában, de az egész közösség együttműködött mindkét rendszer fenntartásában és működtetésében.

Ugyanígy nem lehet a vezetőre tolni, hogy 8 év kormányzás és 7 év ellenzékben töltött időszak után a baloldalnak még mindig nincs egy épkézláb elképzelése arról, hogy kormányra kerülése esetén milyen irányban alakítaná az ország sorsát – azon túl persze, hogy lebontanák az „Orbán-rendszert”. Ehelyett csak olyan általánosságokat puffogtatnak, mint az egészségügy, vagy az oktatás rendbetétele, de arról már nem szólnak, hogy ezeket mégis miként képzelik el a gyakorlatban. A Jobbik e tekintetben egyértelműen előrébb tart, esetükben a radikális programjuk néppártivá csiszolása az, ami még nem lezárt folyamat.

Az sem a vezető dolga, hogy „a pártok kimenjenek az emberek közé” és a helyi ügyeket megismerve és felkarolva közösségszervező munkát végezzenek. Az ilyesfajta, alulról szerveződő kezdeményezésekkel, a médiaszereplések és az országos ügyek helyett a helyi, megfogható ügyekre való fókuszálással és személyes jelenléttel, a pártok „részvételivé alakításával” lehetne rendszerszinten megújítani és leváltani a jelenlegi berendezkedést. Csakhogy ez egy lassú folyamat, amire nem elég egy kampányidőszak és nem is lehet olyan látványosan bemutatni a hírekben, mint az X hivataltól kiperelt anyagokat a mindenféle korrupciógyanús ügyekről.

Az ebben a szellemben végzett közösségszervező munka útközben természetes módon kitermelné a maga vezetőit, akik országosan is összefoghatnák azt, anélkül, hogy bárki is tudatosan keresné őket. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a ma még magas presztízsű, a közéletet tematizáló véleményvezéreknek hátat kell fordítani. Nekik ugyanis a jelenlegi helyzet fenntartása alapvető érdekük, miközben egy ilyesfajta változás a hatalmuk és pozícióik elvesztésével járna, hisz azt nem ők irányítanák.

„Csak össze kell fogni!”

Az ellenzéki összefogás szükségessége megint csak nem új keletű axióma, bár az kétségtelenül újdonság lenne, ha az a Jobbik és a baloldali szervezetek között jönne létre. Az alapgondolat, miszerint a Fidesz csak közös erővel mozdítható el a hatalomból még talán meg is állja a helyét. Csupán az vele a gond, hogy nincs olyan közös program, ami mentén az ellenzék hajlandó volna a nézetkülönbségeket félretéve összefogni, majd közösen dolgozni a program megvalósításán. Az egyedüli közös pont, hogy „váltsuk le Orbánt!”, ami azonban a jobboldali szavazók jó részének érthető módon nem vonzó és még a baloldaliak jelentős részének is kevés.

A 2014-es balos tömörülés csak arra volt jó, hogy konzerválja a baloldal széttöredezettségét. E nélkül az olyan kisebb pártok, mint az Együtt, a Párbeszéd, a MoMa, vagy a Liberálisok már rég eltűntek volna a közéletből, míg a DK és az MSZP sorsát az határozná meg, hogy melyik képes magát potensebbnek, kormányképesebbnek mutatni a választók előtt – a másik szervezet értelemszerűen törpepárttá zsugorodna, esetleg a parlamentbe sem jutna be.

Összefogásra össznemzeti szinten volna szükség, nem oldalak és pártzászlók mentén! Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a legkülönfélébb értékrendekkel rendelkező, egymással ellenségeskedő pártokat preferáló emberek párbeszédet kezdjenek egymással. Tehát az összefogásból nem maradhatnak ki a „fideszesek”, az „mszp-sek”, a „dk-sok”, a „jobbikosok”, az „lmp-sek”, az „együttesek”, a „párbeszédesek”, a „liberálisok”, a „momások”, vagy a pártnélküliek sem! Hosszabb távon úgy hiszem, hogy egy ilyesfajta összefogáshoz elkerülhetetlen, hogy levessük a pártszíneket, ne azok mentén határozzuk meg önmagunkat, ami kinek-kinek a saját felelőssége, ehhez nem kell a többiekre várni. Pártok összefogása helyett a társadalom összefogása reformálhatja meg a jelenlegi rendszert.

„Csak meg kell szólítani a pártnélkülieket!”

Az ellenzék különösen kedvelt lózungja, hogy a politikától elfordult tömegekre támaszkodva kívánják elérni a céljaikat. Csakhogy a „pártnélküliek” nem képviselnek egységes tábort, hanem 1000 félék, milliónyi okkal, hogy miért nem foglalkoznak pártpolitikával. Éppen ezért nem lehet őket egységesen megszólítani sem.

Ide kapcsolódik, hogy a közélettől elfordult tömegek passzivitását jellemzően egyfajta tudatos, rendszerkritikus döntésnek szokás beállítani, miközben a nem politizáló tömegek java része falvakban, vagy kisvárosokban él, halmozottan hátrányos helyzetű nyomorgó, aki nem ritkán alulszocializált és aluliskolázott, munkanélküli, vagy közmunkás. Vagy ő maga, vagy közeli családtagja alkoholbeteg, vagy drogfüggő, esetleg még hangulatzavaros, és/vagy szorongó is, mentálisan tehát nem teljesen egészséges. Ezekben a családokban gyakori a nyílt erőszak, a kriminalitás, az átlagéletkor pedig messze az országos átlag alatt van, amit csak tetéz, ha az illető nagycsaládos. Ha pedig roma származású, még faji előítéletekkel is gyakorta szembesül – amit persze ő is viszonoz a fehérek felé. Aki ilyen körülmények közt él, annak aligha tudatos döntés a passzivitása, sokkal inkább a testi, lelki és szellemi nyomorból fakadó beszűkültség következménye.

Közülük kerül ki az ország „4 millió létminimum környékén, vagy az alatt élő polgárának” java része, akikről a Fidesz érdemben tudomást sem vesz, a baloldali politikusok pedig előszeretettel hivatkoznak rájuk, hogy a kormányt támadják. Közéjük persze már nem mennek ki, nem próbálják segíteni őket, pláne nem együttműködni velük, csupán eszközként használják ezeket az embereket, hogy protestszavazatokat gyűjtsenek.

Magamban mindig szomorúan elmosolyodom, amikor egy egyértelműen városi, értelmiségi szervezet a pártnélküliek megszólításáról beszél – ahogy legutóbb a Momentum tette –, hisz javarészt nem is ismerik őket, semmit nem tudnak róluk, vagy a problémáikról, mégis a támogatásukat kérik.

Ezeknek a tömegeknek a közéletbe való bevonása ugyanakkor valóban nemes feladat lenne, de az egyrészt nem fog menni nélkülük, másrészt ehhez először a szociális, lelki és anyagi problémáikat kell rendezni, amin több civil szervezet is munkálkodik az országban. Ha egy politikus valóban komolyan gondolja a „pártnélküliek” megszólítását, akkor a legjobban teszi, ha önkéntesnek áll és a hagyományos közéleti szereplés helyett a terepen igyekszik segíteni.

„Az elégedetlenség majd úgyis addig fokozódik, hogy elsöpri a kormányt!”

Az eddig tárgyalt, aktív ellenzékiséget hirdető szólamok mellett egyesek úgy vélik, hogy a rendszer bukását elég csupán az időre bízni, hisz a politikusaink úgyis annyira pofátlanul korruptak, amúgy is olyan fatálisakat hibáznak, hogy előbb-utóbb a velük szemben táplált indulatok majd maguk alá temetik őket. Nincs más dolgunk tehát, mint nyugodtan kivárni ezt a pillanatot.

E logikát számos történelmi példa is támogatja, csakhogy országunk politikusai is jól ismerik ezeket a példákat és tesznek róla, hogy lehetőleg elkerüljék a rájuk nézve kellemetlen következményeket. Egyrészt ezt a célt szolgálja a Fidesz részéről az újabb és újabb ellenségképek keresése, hogy ezekkel szemben egyesítsék a társadalom meghatározó részét és az elégedetlenséget is ebbe az irányba csatornázzák önmaguk helyett. Másrészt, amíg nyitva a határ, addig a külföldre menekülés egyben az elégedetlenség hullámait is jórészt levezeti. Végül az olcsó alkohol és designer drogok, valamint a munkaalkoholizmus és az egyre nagyobb számban felírt hangulatjavítók és szorongáscsökkentők szintén a kezük alá dolgoznak. Hisz egy fortyogó kuktát is csak akkor robbant szét a gőz, ha rajta a tető és a feszültség nem tud hol távozni.

Paradox módon a nyomorgók tömegei is a jelenlegi rendszert konzerválják, mert aki nyomorog, az csupán túlél, annak nincs jövőképe, perspektívája, csak a jelent látja. Következésképp nem szerveződik és nem foglalkozik olyan elvont témákkal sem, mint a közélet. Ráadásul minél tanulatlanabb, testileg és mentálisan minél kevésbé egészséges és minél töredezettebbek a társas kapcsolatai, annál biztosabb, hogy magától képtelen lesz ebből az állapotból kimászni.

A másik oldalról az utóbbi években a baloldali pártok, szavazók és médiumok között fölerősödtek azok a hangok, akik szerint Magyarországon diktatúra van. Aki pedig diktatúrát kiált, az tudatosan, vagy tudattalanul forradalmat szeretne, mert diktatúrákat csak forradalmak által lehet megbuktatni. Ez a fajta elégedetlenség azonban főként a nagyvárosi értelmiség körében érzékelhető, akik pedig egyrészt túl kevesen vannak egy ilyen fordulathoz, másrészt vagy túl szabad szelleműek és jól képzettek, hogy inkább külföldre költözzenek, vagy túl kényelmesek, hogy ők maguk fegyvert ragadva megpuccsolják a rezsimet.

Vidéken jobban fáj a nyomor, hogy nincs más, csak közmunka, mint a sajtószabadság szűkülése, vagy nagyobb problémát jelentenek az infrastruktúra hiányosságai, mint az alkotmányossági aggályok, vagy a trafik mutyi, stb. A vidéki és városi elégedetlenség már csak azért sem tud összeérni, mert e két közeg szereplői „nem egy nyelvet beszélnek”.

Szempontunkból végül fontos kijelenteni, hogy akik az elégedetlenségre apellálnak, háborús, forradalmi logika mentén gondolkodnak, azok a nemzeti széthúzás és nem az egység pártján állnak. A forradalmak ugyanis nemhogy nem oldják fel egy nemzet belső megosztottságát, hanem újabb sérelmekkel gazdagítva azt csak tovább mélyítik az árkokat – lásd legutóbb a 2006-os események hatásait. Az igazi forradalomhoz sok idő és testi, lelki, szellemi nevelés kell, nem puskaropogás!

„Csak a Jobbik!”

A radikális párt számomra sok szempontból a mai magyar társadalom lakmuszpapírja. Annyi ellentmondást testesít meg egymagában, amennyit az összes vetélytársa még együtt sem. Kezdve azzal, hogy magát a közelmúltban még „nem demokratikus pártként” határozta meg, miközben vidéki jelenlétük és a szervezetre eddig jellemző lefelé nyitottság miatt közelebb állnak a részvételiséghez, mint a „demokratikus pártok”.

Az értelmiség általában elutasítja őket, de az egyetemi ifjúság körében ez a legnépszerűbb politikai szervezet. A vidék jó részét leginkább a Jobbik tudja megszólítani, a nagyvárosokban azonban nincs igazán jelentős súlyuk, ami jól jelzi a két közeg közti óriási szakadékot. Nemzeti radikálisoknak mondják magukat, az ’56-osok örököseinek, mégis a Szovjetunió visszaállításával kacérkodó Putyin kritikátlan hívei – anyagi támogatását is szívesen fogadják –, annyira, hogy soraik közt megtűrik a vélhetően orosz ügynök Kovács Bélát is.

A Kelet felé építettek ki jó kapcsolatokat, miközben Magyarország ma a Nyugathoz tartozik – bár újabban a párt nyugati nyitásán fáradoznak. A radikális szervezet részben szélsőjobbos gyökerekből indult, ma pedig már egyfajta mérsékelt néppártiságra törekednek. Újabban az „árkok betemetését”, a nemzet egyesítésének szükségességét hirdetik, mégis a társadalmi megosztottság egyik fő forrását adó történelmi sérelmekre apellálnak. A Trianonhoz fűződő, alapvetően irredenta viszonyulásuk miatt a Kárpát-medence népeivel való együttműködésük lehetetlennek látszik.

A Jobbik kormányra kerülése esetén hazánk diplomáciai karanténba kerülne az Unión belül, ami vélhetően egyszersmind az EU-s pénzcsapok elzárását is jelentené. És hiába utálják bármennyire is Brüsszelt, ezek nélkül a források nélkül a magyar gazdaság növekedése megáll, amit rövid időn belül megérezne a lakosság is. Nem csak a sok esetben fasisztiod epizódokkal tarkított múltjuk miatt nem szalonképesek Nyugaton, de az említett orosz kötődés miatt sem.

A Jobbik térnyerése a hazai közéletben jól mutatja, mennyire fontos volna egyéni és társadalmi szinten is a múlt sérelmeinek a kibeszélése és feldolgozása, a szomszédos népekkel való kölcsönös, baráti viszony kialakítása. Másfelől a szociális és etnikai kérdések szőnyeg alá söprése a hagyományos elit részéről olyan struccpolitika, amit a továbbiakban a társadalom jelentős része nem tolerál. A nyomorgó vidék problémáit be kell emelni a közbeszédbe és mérsékelt alternatívákat kell kínálni a radikális megoldásokkal szemben. A romák és fehérek összebékítése, egy nemzetté forrasztása is olyan mulasztás, aminek a pótlását nem lehet már sokáig halogatni. E kérdések rendezése nélkül nincs egység!

„Lehet más!”

Az LMP indulásakor azt ígérte, hogy másképp fog politizálni, mint a riválisai és a párt alulról szerveződése, illetve civil gyökerei alapján erre minden esély meg is volt. A szervezet azonban alapvetően nem tudott túlnőni a hagyományos ellenzékiségen. A civil társadalomba való beágyazottsága inkább gyengült, mint erősödött, így közösségszervezőként nem tudtak föllépni. Amennyire nem jelentős a Jobbik a nagyvárosokban, az LMP annyira nincs jelen vidéken. A balos szervezetekkel ugyan nem fognak össze – amit annyira komolyan gondolnak, hogy még pártszakadást is vállaltak emiatt –, de ez a fajta, elvi alapú politizálás ma önmagában kevés ahhoz, hogy „más legyen”.

Az LMP kísérlete hosszú távon ugyan beérhet, a jelenre vonatkoztatva azonban inkább számos tanulsággal szolgál, hogy hogyan nem lehet más a politika. Először is nem változtat semmin a parlamenti munka, legyen az bármennyire heroikus és tisztességes. Olyan általános témákkal, mint a környezetvédelem, az oktatás, vagy az egészségügy a társadalom jelentős része nem szólítható meg. Ezeket le kell fordítani helyi szintre, konkrét ügyek mentén, hogy érthetővé és húsbavágóvá váljanak, vagyis a bizottsági ülésekről és a TV stúdiókból ki kell menni terepre. Végül kevés az értelmiségre és a nagyvárosi polgárokra építeni, a vidék nélkül nem lehet más!

„Csak a NER!”

Természetesen, ahogy az ellenzéki oldal jelmondatai, úgy a jelenlegi kormánypropaganda is a széthúzást szolgálja. Ez a széthúzás ugyanis a politikai céljaik szempontjából minden pártnak jó. Hiszen egy politikus elsődlegesen nem az országot szeretné jobbá tenni, hanem hatalomra akar kerülni, hogy így „még 4 évig” legyen munkája.

Az új hűbériséget elhozó, a korrupciót törvényesítő, folyamatosan ellenségképekkel operáló, háborús logikára épülő Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig remekül megfelel a fenti célnak és minden valószínűség szerint 2018-ban is hatalomra segíti majd a Fidesz-KDNP-t. Egyúttal a társadalom egyre szélesebb rétegeit készteti arra, hogy újfajta alternatívákat keressenek és mutassanak fel a jelenlegi kormánnyal szemben, ami végső soron magában rejti egy átfogó nemzeti összefogás lehetőségét is.

Pusztán a Fidesz kritikája láthatóan kevés a kormánybuktatáshoz, mert a politizáló magyarok jelentős része jobban utálja az ellenzéket a kormánynál. Orbán Viktort ugyanis nem egy idegen hatalom ültette az ország élére, hanem a nép egy része választotta meg miniszterelnöknek, ellentétben például Kádár Jánossal, akit a szovjetek tettek vezetővé és végig az aktív katonai jelenlétüknek köszönhette hatalmát. Éppen ezért Orbán bukását sem egy forradalomtól, vagy az „ellenzéki kerek asztal” tárgyalásaitól kell várni, hanem a már sokat emlegetett közösségszervezéstől és olyan, pozitív jövőképet ígérő programoktól, amik a „fideszeseket” is képesek megszólítani.

A NER-ben a valódi párbeszéd hiánya olyan ordító méreteket ölt, hogy egyben azt is megmutatja, miként lehet rést ütni rajta. Ez a program a társadalomtól elszakadt elit belterjes politizálásának a csúcsra járatása. Ha tetszik, a rendszerváltás utáni hazai politika mesterműve, hiszen a korábbi kormányok sem törekedtek a társadalom bevonására és ők is egymás közt osztogatták a közpénzt, a NER pedig csupán ezeket fejlesztette tökélyre.

„Azok a nemzetrontó migránsok!”

Végezetül szeretnék kitérni a migrációra, mint egy olyan világjelenségre, ami akár a fentiek ellenében is képes lehet egységbe kovácsolni a magyar társadalmat. A kvóta népszavazás sok mindent világossá tett a politika világában, többek közt azt is, hogy a modernkori népvándorlással szemben szélesebb tömeg hajlandó összefogni, mint amekkora bármelyik kormányunkat hatalomra segítette. A klímaváltozás és a túlnépesedés pedig minden jel szerint tovább fogja erősíteni ezt a tendenciát.

Ha tehát pozitív célok mentén, vagy alulról jövő közösségszerveződés révén nem fognánk össze, a migránsok tömegeiben még akkor is „bízhatunk”. Egy ilyenfajta összefogás azonban nem járna a társadalom megreformálásával, nem feltétlenül hozná el a múlt sebeinek begyógyulását, így pedig nem juthatnánk el az áhított nyugati életszínvonalra sem – már ha ez jó cél egyáltalán. Mert a Nyugathoz való felzárkózás elsősorban nem gazdasági, hanem társadalmi kérdés. Nem azért élünk ugyanis „félbalkáni” szinten, mert gyengébb a gazdaságunk, hanem éppen fordítva: a magyar gazdaság azért gyengélkedik, mert a társadalom olyan korrupt, protekcionista és széthúzó, mint ami a Balkán népeire jellemző.

A gazdaság, a társadalom, a politika és a diplomácia, illetve a technológia témáját körüljárva több utalást tettem a jövőre vonatkozóan, ebben a fejezetben azonban egy sokkal átfogóbb képet szeretnék felvázolni a most zajló változások lehetséges kifutásairól rövid, közép és hosszú távon.

Mindez persze csak jóslás a történelmi tanulságokra, az ember és a természet működésére, valamint a logikára hagyatkozva, számomra viszont annál érdekesebb. Előrebocsátanám, hogy minden, amit eddig leírtam és amiről ebben a bejegyzésben szó lesz, csupán szerintem van így. A meglátásaim és megérzéseim nem feltétlenül pontosak, vagy akár helyesek, fenntartom magamnak a tévedés jogát. Épp ezért azt kérem, hogy a soraimat olvassa mindenki kellő távolságtartással!

Az első kérdés, ami nagyban befolyásolja, hogy hogyan állunk a jövőhöz és amit épp ezért ide is hoznék arról szól, hogy miként tekintünk a mostani történésekre. Vagyis, hogy a világrend szétesését és annak kísérőjelenségeit valakik által irányítottnak tartjuk-e, vagy épp ellenkezőleg, természetes folyamatnak látjuk, esetleg valahol a kettő között, részben irányított és részben természetes jelenségként gondolkodunk-e róla.

Ha ugyanis, mondjuk valamiféle „háttérhatalom” által irányított eseménysornak feltételezzük a változásokat, akkor ebből logikailag az is következik, hogy a jövőt teljes egészében megjósolhatónak tartjuk, hisz csupán annyi a dolgunk, hogy meg kell értenünk ennek a titokzatos csoportnak az észjárását és máris láthatjuk, hogy mi fog történni. Egyben azt is állítjuk, hogy a világ és annak minden történése ezeknek a fickóknak a kontrollja alatt áll.

Amennyiben egy teljességgel természetes folyamatként értelmezzük a világrend megroppanását, úgy a jövő megint csak egészében megjósolható, hiszen ehhez nem kell mást tennünk, mint megértenünk a természet és benne az emberi közösségek, vagyis a társadalmak működését. Ez az irány a kontrollt a természet kezébe teszi.

Végül, ha úgy tekintünk a világrend alakulására, mint ami részben irányított, részben természetes, akkor a jövő már csupán részben jósolható, mert azt egyrészt rengeteg tényező egymásra hatása alakítja, másrészt a kontroll megoszlik az ember és a környezet között.

Magam e harmadik utat érzem életszerűnek és itt mindjárt felmerül egy újabb dilemma, miszerint hogyan tekintünk magára az emberiségre, azt egységesnek, vagy valamilyen törésvonalak mentén széttagoltnak látjuk. Első ránézésre talán ez egy ostoba kérdés, hiszen nemzeti, etnikai, vallási, nemi, életkori, vagyoni és még ki tudja hányféle alapon szoktuk megkülönböztetni egymást és magunkat. De itt arra is gondolok, hogy vajon mindenki egyforma súllyal tud-e beleszólni az eseményekbe, vagy vannak, akik nagyobb mértékben képesek kontrollálni azokat. Erre megint rávághatjuk, hogy a tehetősek szava minden korban és kultúrában többet számított, mint a többieké, miért lenne ez most másként? Igen ám, de vajon ez az elit egy egységes csoportot alkot-e, vagy széttagolt, többféle frakcióból áll? Mert míg az összeesküvés elméletek rendszerint egységes klikként utalnak rájuk, addig, ha az emberi természetet is mellé tesszük, akkor valószínűbb, hogy a befektetők számos frakcióból állnak. Így pedig a kontroll nem csupán az ember és a természet között oszlik meg, de tovább tagolódik az egyes frakciók között is, arról nem is beszélve, hogy a kevésbé tehetős tömegek, a befektetők szándékainak lehetséges megvalósítói szabad akarattal bírnak, így pedig, mi mindannyian rendelkezünk valamekkora kontrollal a világunk sorsa felett, ha ezt sokan nem is érzik. Mindazonáltal persze a befektetői elit kezében több eszköz és így nagyobb hatalom összpontosul.

Feltételezésem szerint a világ legbefolyásosabbjai, akik száma talán néhány ezerre tehető, több csoportba, klikkbe tömörülnek. Egymást olykor lehetséges partnernek, máskor versenytársnak tekintik. A történelmi példák alapján igen valószínűnek tartom, hogy napjainkban a legélesebb törésvonal a több generáció óta az elitbe tartozó, „hagyományos elit”, vagyis a nagy múltú bankár, iparos és kereskedő családok, illetve a high-tech guruk, tehát a frissen felkapaszkodott „új elit” között húzódik. Ezt arra alapozom, hogy a hagyományos elit tagjai, családjai között, pusztán a közös réteghelyzet okán is jó eséllyel kialakulhatott már az évszázadok alatt egyfajta közösségi tudat, szolidaritás, sőt, akár szövetségek és barátságok is, melyeket akár házasságkötésekkel is megerősítethettek – ez persze nem akadályozza meg őket abban, hogy folyamatosan versengjenek egymással a mind nagyobb hatalomért. Hisz miért lennének ők mások, mint az egykori arisztokrácia? Az új elit pedig egyszerűen csak túl gyorsan lett túl gazdag ahhoz, hogy bekerüljön ebbe a „klubba”, valószínűleg sem családi, sem baráti kapcsolataik nincsenek egymással. Az eltérő szocializációból kifolyólag talán elsőre nem is mindig értik a másik észjárását és mondatait.

Ugyanakkor igazán nagy különbségeket nem feltételezek a két csoport között. Bár vannak hangsúlybeli eltolódások, az új arisztokrácia, ha lehet, még erőszakosabban tör a mind nagyobb hatalom felé, mint a hagyományos. Az online felületeken ráadásul mi magunk dolgozunk ebben a kezük alá, amikor megadjuk nekik mindenféle adatunkat. Tulajdonképp rájuk bízzuk a legkülönfélébb titkainkat, miközben az ő felületeiken keresztül kommunikálunk egymással. Ráadásul egyre inkább az ő platformjaikat és eszközeiket használjuk arra is, hogy informálódjunk a világ történéseiről, amivel a tömegbefolyásolási képességeik óriásira nőttek. Míg a hagyományos elit pénzben mérhető vagyona összességében talán nagyobb, mint az új elité, a high-tech befektetők ezzel a megnövekedett befolyásolási képességgel ellensúlyozhatják a vagyoni hátrányt. A két csoportot jelenleg egyformán erősnek tekintem, de a tendencia határozottan az új elit várható erőfölényét mutatja a jövőben, ami lényeges hatással lehet az új világrendre is.

Ide tartozó kérdés még, hogy az elitet milyennek látjuk úgy általában. Jók, vagy gonoszak-e ők? A döntéseik ésszerűek és megérthetőek, vagy inkább betegesek, őrültek? És így tovább. Számomra annyi egyértelműnek tűnik, hogy a befektetők fő motivációja a cselekedeteik alapján a hatalmuk megtartása és vég nélküli növelése a többi befektető és a tágabban vett társadalom rovására. Végső soron totális világuralomra törnek.

Azt is gondolom, hogy az ilyen mértékű, szinte fölfoghatatlan és korlátlan hatalom nagyban befolyásolja a személyiségfejlődést. Kicsi gyermekkorunkban mindannyian átesünk az úgynevezett mágikus gondolkodás fázisán, mikor azt képzeljük, hogy a vágyainkkal és gondolatainkkal irányíthatjuk a világot, csak azért, mert elképzeltünk és esetleg ki is mondtunk valamit, az úgy is lesz. Akik az elithez tartoznak, a vagyonuk révén úgy élhetik meg, hogy ez a fajta gyermeki gondolkodásmód rájuk felnőttként ténylegesen igaz, annak csak a természet törvényei szabhatnak határt, de azok is csak addig, míg ki nem fejleszttetnek olyan eszközöket, melyekkel ezek a korlátok is legyőzhetőek.

Az ilyen roppant hatalom a személyiség nárcisztikus vonásait könnyen felerősítheti. Így pedig akár az a benyomásuk is támadhat, hogy „náluk van a bölcsek köve”, ők az egyedüli igazság megkérdőjelezhetetlen birtokosai, akiket emiatt egyfajta küldetéstudat is hajthat, hogy a világot hozzáalakítsák ehhez az igazsághoz. Felteszem azt is, hogy aki vég nélkül gazdagodni akar, az már eleve részben sérült mentálisan. Pontosabban mondva igen féloldalasan fejlődött lelkileg, mert mondjuk, míg a logikai készségei messze felülmúlják az átlagot, addig a szociális készségeknek, de főként az érzelmi intelligenciának jó eséllyel híján van.

Én ilyennek látom az elitet, érdekeik és szocializációjuk mentén széttagoltnak, másrészt bizonyos szempontból kimagaslóan okosnak, más területeken pedig fogyatékosnak. Nem hinném, hogy eleve rossz szándék vezetné őket, csupán a saját tévedhetetlenségük tudatában és a társadalom többi tagjától való óriási szakadék miatt olyanok, mint a saját magukat elszigetelő, elefántcsonttornyaikban élő tudósok, papok és diktátorok.

Tágabban szemlélve a képet, szerintem a következő évszázadot elsősorban 5 főhatás alakítja majd. Ezek a gazdasági recesszió és ennek nyomán egy új gazdasági modell születése – ez adhatja az új világrend magját –, a klímaváltozás, a túlnépesedés, a szocioökonómiai szakadék az egyes társadalmakon belül, illetve a különböző népek és csoportok között, végül pedig a technológiai fejlődés. Fontosnak tartom ugyanakkor kiemelni, hogy ezek a hatások mindenütt egészen másként csapódnak majd le!

Rövidtávon azt feltételezem, hogy a kínai gazdasági növekedés megtorpanásával a világgazdaság tartós, évtizedes recessziója kezdődik majd el, amit csak felgyorsít és felerősít az USA és Kína közti várható hidegháború. Trump elnök ugyanis nem valószínű, hogy személyes jó kapcsolatai, vagy esetleges zsarolhatósága miatt üt meg elődjénél engedékenyebb hangot az oroszokkal szemben. Sokkal valószínűbb, hogy egy Kínával szembeni hidegháborúnak készíti elő a terepet, amihez be kell fejeznie a frissen kirobbant amerikai-orosz hidegháborút, nehogy kétfrontos küzdelemben találja magát, ahol a két óriás, Kína és Oroszország egymásra találhat, ha időlegesen félreteszik az érdekellentéteiket.

Szintén a várható recesszió felé mutat, hogy Trumpról csak egyvalamit tudunk biztosan, hogy minden korábbi elnöknél kiszámíthatatlanabb és ez jó eséllyel végigkíséri majd elnöki ciklusát. Ez a bizonytalanság, kiszámíthatatlanság a Brexittel, a görög, az olasz és esetleg a portugál és a spanyol államcsőd veszélyével csak tovább nő, ahogy az egész EU szétesése is benne van a pakliban. Mindez nagy ingadozásokat hozhat a tőzsdéken, bizonytalanná teheti a befektetőket, hogy mikor mibe fektessenek.

A gazdasági visszaesés és a nemzetközi politika bizonytalanságai sok helyi konfliktusnak megágyazhatnak. Most ezek közül a legvalószínűbbek a Dél-Kínai tenger vidéke, ami az USA-Kína hidegháború mellékhadszíntere lehet, valamint a Balkán és a Baltikum, ha az USA kivonul a NATO-ból, az EU pedig nem lesz képes egyidejűleg újradefiniálni önmagát és létrehozni egy olyan ütőképes hadsereget, ami sikerrel ellensúlyozhatja az orosz, vagy oroszok által támogatott terjeszkedést. Fontos látni ugyanis, hogy Európa mostani békéje valójában az USA békéje. Ha pedig az USA semleges módon kezeli a vén kontinenst, akkor felborul a status quo és az orosz agresszió szinte borítékolható. Ha az EU széthullik, akkor könnyen Közép-Európa is orosz érdekszférává válhat, ami már minket, magyarokat is közvetlenül érint. (Hazánk helyzetével és lehetőségeivel egyébként egy külön bejegyzésben foglalkozom majd bővebben.)

Az EU szétesését számos külső és belső folyamat táplálja. Egyrészt, a szervezeten belül fennáll egy egyensúlytalanság a németek és franciák, illetve a többi tagállam, vagyis a „nagyok” és a „kicsik” között. Ha ezt nem sikerül feloldani valamiféle partnerségi alapon, akkor az Unióban folyamatosan lesz egy belső feszültség, ami gáncsolni fogja a hatékony működést. Ide tartozik még a különféle autonómia és függetlenségi törekvések kérdése is, ami megint csak a széthúzást erősíti, ha nem konstruktívan, hanem pusztán az erő politikájára alapozva közelítenek azokhoz. Ilyen például a katalán függetlenség/autonómia, vagy a székelyföldi autonómia ügye, de ugyanez igaz a kilépő britekre is, akik a skót és az észak-ír kérdést lesznek kénytelenek rendezni.

A fokozódó nemzetközi feszültség, a destabilizálódó Balkán és Baltikum, illetve a várhatóan még hosszú ideig instabil Közel-Kelet és fekete Afrika ráadásul a migrációs válságot csak mélyíteni fogja, ahogy a klímaváltozás és a túlnépesedés is. A menekültek, illetve a lehetséges orosz agresszió pedig komoly külső tehertételek az Unió számára. Sem a jelenkori népvándorlás megítélésében, sem az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok tekintetében nem egységes ma a szervezet, így pedig kevéssé látom esélyét a közös fellépésnek is. A recesszió ráadásul tovább növeli majd a lakosság belső elégedetlenségét, ahogy a szaporodó terrortámadások is, amitől a radikális, populista erők – akik nem ritkán euroszkeptikusok – egyre több helyen vehetik majd át a hatalmat és feszegethetik egyre erőteljesebben a szervezet kereteit. Az EU széthullása gyakorlatilag egyenlő lesz a mediterrán országok államcsődjével. Európa tehát jó eséllyel tovább „jelentéktelenedik” a térképen, ha nem lesz képes összefogni.

A radikalizáció és a populizmus terjedése egyben a képviseleti demokráciák háttérbe szorulását is magával hozza, aminek rövidtávon három lehetséges kifutását látom. Ahol a társadalom jelentős része, akár többsége elég tanult és elég motivált hozzá, hogy aktívan részt vegyen a közélet irányításában, ott valamiféle részvételi demokrácia felé történhet egy elmozdulás. Minden más országban csak az illiberális modellek, a kvázi diktatúrák, és a közvetlen demokrácia közt lehet majd választani, esetleg e kettő keveréke valószínű. Az előbbi, már jól ismert forgatókönyv, ahol egy erőskezű, tekintélyes vezető, egy „jó király” mögött sorakozik föl a többség, akár demokratikus jogainak feladása, vagy szűkítése árán is, hogy ő oldja meg a helyzetet. Utóbbiról eddig még nem írtam, ezért itt szentelnék neki egy kis figyelmet.

A közvetlen demokrácia alapötlete arra épül, hogy a modern telekommunikációs eszközök révén lehetőség nyílik rá, hogy akár minden közéleti kérdésről meg lehetne szavaztatni mindenkit, így pedig nem lenne szükség képviselőkre és parlamentre. Az elgondolás elsőre nagyon tetszetős és szimpatikus, hisz mi lehetne ennél demokratikusabb? Képzeljük el, ahogy, mondjuk egy Facebook szavazáson döntene a társadalom a jövő oktatási rendszeréről!

Ha ebből a képből most elvesszük az idealizmust, akkor az látszik, hogy a többségnek egyszerűen nincs meg sem a tudása ahhoz, hogy egy ilyen kérdésben kompetens döntést hozzon, sem a belső késztetése, hogy ilyen tudásra szert tegyen. De tovább megyek, ezek az emberek rendszerint még arra sem motiváltak, hogy egyáltalán foglalkozzanak egy ilyen kérdéssel és részt vegyenek a szavazáson – ami a saját élethelyzetükből minden esetben jól érthető.

A másik alapvető dilemma, hogy ki, mi alapján és hogyan fogalmazhat meg olyan javaslatokat, amikről azután majd dönthetünk. Ezt bárki megteheti, vagy csak bizonyos vezetők? Mert az utóbbi esetben könnyen a Nemzeti Konzultáció szintjére silányulhat a modell és máris elérkeztünk az illiberális és a közvetlen demokrácia találkozásához. Simán el tudom képzelni, hogy egy Trump-szerű figura a jövőben megszavaztatja a Twitteren, hogy államosítsák-e a Twittert, vagy épp azt, hogy hadat üzenjen-e egy másik országnak. (A népszavazás ilyenfajta, populista alkalmazása amúgy egyáltalán nem új, web 2.0-ás jelenség! Azt már III. Napóleon is nagy sikerrel használta a 19. században, vagy az antik demagógok az ókori Athénban.)

A nemzetközi kapcsolatokhoz visszatérve Trump most abban érdekelt, hogy a Közel-Keleten mielőbb valamiféle béke szülessen, akár Putyin szája íze szerint is. Ez azonban megint csak a nagyhatalmak békéje lesz, amit az arab világra kényszerítenek, éppen ezért nem lehet tartós sem és összességében nem is mutathat majd a mérséklődés irányába. Vagyis az Arab Tavasz utórezgései, azon belül is főként a radikális iszlám terjedése ettől várhatóan nem áll majd meg, ahogy a kurdok is tovább küzdenek majd az államukért, így destabilizálva Törökországot. Mindez együttesen az elvándorlás fokozódását hozhatja, ahogy a növekvő helyi túlnépesedés és a további felmelegedés is, aminek következtében egyre nagyobb területek válnak lakhatatlanná. Ráadásul igen valószínű, hogy az „új elit” törekvéseinek megfelelően a zöld energia korszaka köszönt majd ránk a következő 10-15 évben, ami pedig az olajmonarchiák végét és a térség további destabilizálódását hozhatja el.

Egyben ez a zöld forradalom vethet majd véget a Putyin-féle orosz vezetésnek is, elhozva az orosz államcsődöt – amit az agresszív külpolitika valójában csak még inkább siettet, hisz igen költséges. Oroszország destabilizációja ráadásul újabb népvándorlást indíthat el.

India és Pakisztán túlnépesedése és vízhiánya szintén tömeges elvándorlást hozhat a közeljövőben, de legalább ilyen valószínű egy nagyméretű humanitárius katasztrófa is a térségben. A két ország viszonya már most is feszült, gyakori határvillongásokkal terhelt. A recesszió, a diplomácia destabilizálódása, a felmelegedés és a túlnépesedés együttesen pedig szinte biztos, hogy előbb-utóbb nyílt konfliktust szülnek, ami azért különösen aggasztó, mert mindketten atomhatalmak. Hasonlók mondhatóak el Izraelről és Iránról, valamint Észak- és Dél-Koreáról is, annyi különbséggel, hogy a felmelegedés és a túlnépesedés e két konfliktus esetében mérsékeltebben jelenik meg rövidtávon. Mindhárom válsággócra igaz az is, hogy Kína és az USA, illetve lehetőségeihez mérten Moszkva a háttérből belefolynak az események alakulásába egyik, vagy másik oldal támogatásával. (Észak-Korea például Kínának köszönheti a létét, és biztos vagyok benne, hogy minden fontos külpolitikai lépése, fenyegetőzése mögött Peking akarata és jóváhagyása áll. Ha tetszik, Észak-Korea Kína ökle a térségben, velük végeztetik a piszkos munkát, hogy a pekingi vezetés keze mindig tiszta maradjon és ne kelljen az észak-koreaihoz hasonló embargókkal, nemzetközi büntető szankciókkal számolniuk.)

A felmelegedés és a túlnépesedés hatásai rövidtávon tehát India és Pakisztán esetében lehetnek igazán látványosak, illetve a Közel-Keleten, Egyenlítői-Afrikában és Közép-, valamint Dél-Amerika melegebb övi részein. Amerikában és Afrikában a felmelegedés az arab térséghez hasonlóan egyrészt az elvándorlást katalizálhatja, másrészt a helyi államokat destabilizálja, amit a recesszió csak felgyorsít. Itt azonban nem annyira nemzetek közti háborúkra lehet számítani, még kevésbé a nagyhatalmak beavatkozására, sokkal inkább a helyi hadurak, gerillák és drog-, illetve rabszolgakartellek megerősödésére és ezek egymás közti háborúira. Vagyis a Föld népeinek egyre nagyobb része él majd kaotikus, Mad Max világokban.

Fekete Afrikában a sokfelé már eleve ingatag államberendezkedésnek a követező évtized adhatja meg a kegyelemdöfést. Itt leginkább a törzsi kultúrákhoz való visszatérést, az úgynevezett tribalizmus erősödését valószínűsítem, komoly humanitárius válságoktól terhesen. Ahogy ugyanis a fejlett világ egyre többet találkozik migránsokkal, úgy fordít egyre inkább hátat a Harmadik Világnak. A Nyugat humanitárius segítsége nélkül pedig tömeges halálozási hullámokra lehet számítani az Afrikai kontinens számos pontján. A dolog pedig azért még szomorúbb és tragikusabb, mert a növekvő túlnépesedés és a gyorsuló klímaváltozás miatt ez akkor is bekövetkezik, ha a fejlett országok továbbra is törekszenek a segélyezésre. A kérdés csak az, hogy mikor jön el és mekkora lesz a katasztrófa.

Dél-Afrika stabilitása a Dél-Afrikai Köztársaság teljesítményétől és állapotától függ, több jel pedig arra mutat, hogy hamarosan itt is válságra és így a térség destabilizálódására számíthatunk.

A felmelegedés és a demográfiai helyzet a Csendes-óceáni térségben szintén gondot okoz már ma is és ez csak fokozódni fog, itt is a népvándorlást erősítve és a helyi államokat destabilizálva. A térségben ugyanakkor főként Kína és az Egyesült Államok akarata érvényesül majd, illetve kisebb részben Japán és Ausztrália is igyekezni fog beleszólni a helyzetbe. Mindezek mellett a következő 10 évben megindulhat a verseny a felolvadó Sarkvidékért is, amit a hidegháborúk alakulása fog meghatározni.

Mint utaltam rá, az eddig tárgyalt változások a Harmadik Világ társadalmainak széthullását, vagy legalábbis alapos átalakulását hozhatják elvándorlással, háborúkkal, helyenként az önellátó, törzsi közösségi formákra való visszatéréssel. Ezzel szemben a Nyugat népei egészen másként reagálhatnak. Itt a recesszió inflációt hozhat és a munkanélküliség terjedését. Bizonyos termékek egy Kína-USA hidegháború nyomán jócskán megdrágulhatnak, ahogy az ingatlanpiacokon is lehetnek komoly kilengések, ha a befektetők ide menekítik a pénzüket. Az egyre agresszívabb hangú diplomácia és a széteső szövetségi rendszerek a munkaerő szabad áramlását korlátozhatják, de a turizmusra is igen negatívan hathatnak. Ezek mellett a fokozódó terrorveszély is meghatározza majd a gondolkodást. A termékek esetében egyre erősebb hívó szó lesz az energia hatékony és a tartós, ahogy egyre kevesebbet tudunk majd fogyasztani a dráguló piacon és egyre csökken az általános életszínvonal.

Mindez együttesen a lakosság szorongásszintjének növekedését hozhatja és az erre adott reakciók alapvetően határozzák majd meg a közép és hosszú távú kilátásokat. A társadalom egyfelől reagálhat úgy, hogy erőskezű vezetők mögé sorakozik fel, akik a biztonság, a stabilitás ígéretével tervezik enyhíteni a növekvő bizonytalanságot és stressz szintet. Ekkor egyben a szabadságjogok egy részéről is kénytelenek lesznek lemondani, vagy legalábbis tudomásul venni azok szűkülését. Vagyis ebben az esetben a ma ismert, liberális demokratikus modellek háttérbe szorulnak a biztonság áraként.

A következő opció, ha az emberek szerekbe, eszközökbe és viselkedési módokba menekülnek. Vagyis lényegében bezárkóznak különféle függőségekbe, amik ideig-óráig nyugalmat és boldogságot hozhatnak. Ide értem a hagyományos kábítószer és alkoholfüggést, vagy a szerencsejáték szenvedélyt, de ebbe a csoportba tartozik a receptre kapható nyugtatók, hangulatjavítók, altatók, stb. addiktív használata, vagy a kényszeres diétázás, testedzés és kütyü használat is. Sőt, a mértéktelen bulvármédia fogyasztás, vagy a különféle hírek kényszeredett figyelése szintén ebbe a csoportba sorolható.

A technológia szerepének további növekedése az életünkben egyébként mindentől függetlenül igen valószínű. Az önvezető autók, a háztartást helyettünk intéző okos otthonok és robotok, illetve a hordható, vagy a testünkbe ültethető okos eszközök, melyek a kiterjesztett valóság élményét adhatják a felhasználóknak egy egészen új szintjét hozhatják el a digitális magánynak és elszigetelődésnek. Egyben minél jobban beengedjük a mindennapjainkba a közösségi médiát, a magánszféránk annál inkább semmivé lesz, ami ismét szorongást növelő hatású.

A harmadik lehetséges út a nyugati társadalmak számára, ha az emberek a spiritualitás és az ezotériák felé fordulnak. Megnyugvásra lelhetünk ugyanis akkor is, ha úgy érezzük, valami nagyobbnak vagyunk a részei, és átadhatjuk a kontrollt istennek, egy gurunak, vagy egy szektavezérnek. Egyben a közösséghez tartozás élménye megint csak a stabilitás felé billenti a híveket.

Természetesen vallástól függetlenül is elmozdulhatunk a közösségek irányába. Egyrészt ki lehet költözni a nagyvárosokból olyan kistelepülésekre, ahol a kisközösség megtartó erejére támaszkodva lélekben megerősödhetünk. Másrészt a városokban is elindulhat egyfajta alulról induló közösségszerveződés lokális kisközösségek létrehozására. Mindkét esetben ezek a közösségek szükségképpen saját érdekképviseletükkel is foglalkoznak majd, amitől politikai tényezőkké válnak.

Azután a környezet viszontagságai elől „befelé is menekülhetünk”. A lélek művelése meditáció, vagy pszichoterápia révén segíthet a stressz elviselésében és hatékonyabb megküzdési módok megtanulásában.

Az államban csalódott emberek megtehetik azt is, hogy önfenntartókká válnak, vagyis tanyára, vagy falura költöznek, ahol maguknak termelik az élelmet és az energiát, adott esetben a technológia és a pénzhasználatról is lemondanak, cserekereskedelmet folytatnak.  Ennek az útnak csak a szabad földek mennyisége és a személyek kényelemszeretete szab határt.

Végül az öngondoskodás úgy is megteremthető, ha az egyének és kisközösségek nem zárkóznak el a közélettől, épp ellenkezőleg, törekszenek rá, hogy ők irányítsák azt. Ehhez egyrészt elengedhetetlen a szellemi és lelki nevelés, hogy a közösségek képesek legyenek hathatósan és tartósan összefogni, illetve a szellemi és lelki tőkével ellensúlyozzák az elit gazdasági túlsúlyát. Ezen út feltétele tehát a megfelelő oktatás. Másrészt bizonyos mértékű vagyon újraelosztás is szükséges hozzá, hogy mindenki rendelkezzen legalább az önfenntartáshoz nélkülözhetetlen anyagi tőkével. Ez a részvételi demokrácia útja.

A fenti hét reakciót persze nem kizárólagosként kell tekinteni, sokkal inkább valószínű, hogy ezek egymás mellett léteznek majd, ki ezt választja, ki azt. A jövő pedig attól függ, hogy ezek milyen arányban oszlanak meg a társadalomban.

A technológiai fejlődés másik aspektusa, hogy a termelés mind nagyobb gépesítésével és automatizálásával az ember munkájára egyre kevésbé lesz szükség. Ennek egyik következménye a növekvő munkanélküliség, a másik pedig a csökkenő kompetenciaérzet, illetve az egyre nagyobb függés a nagy társadalmi ellátórendszerektől. Hogy ez a fajta változás az ember szellemi „felszabadulását” hozza-e el a munkateher alól, vagy a tökéletes függés állapotába lavírozza a szegényebb tömegeket, az attól függ, hogy a javak milyen arányban oszlanak el a társadalmakon belül. Ha mindenki értékelhető mennyiségű tulajdonrésszel bír a használt technológia felett, akkor lehetséges az első út, ha csupán egy szűk elit kezében összpontosul a vagyon, úgy mindenki másnak csak a függés marad.

Középtávon valószínű, hogy a klímaváltozás hatására a fejlett világon belül is megindul egy nagyobb mértékű népességmozgás, mert bizonyos területek a szárazság miatt válnak majd lakhatatlanná, például Spanyolországban, másokat pedig az emelkedő tengerszint miatt elnyel a víz, mint Hollandiát.

Ekkorra Kína és az USA, Oroszországgal egyetemben jó eséllyel leamortizálja a gazdaságát a hidegháborúkban és elvesztik szuperhatalmi státuszukat, ami a globalizáció egy másfajta útját teszi lehetővé – mellesleg így egyebek mellett megnyílhat az út a két Korea egyesülésére, a Csecsenföldi autonómiára, vagy Tibet fölszabadulására is. Míg napjainkig a világ egységesülése egyben azt is jelentette, hogy valamelyik „nagy” kulturálisan, gazdaságilag és katonailag rátelepedett a kisebb nemzetekre, addig egy szuperhatalmaktól mentes világ a jelenleginél egyenrangúbb partnerségi kapcsolatokat is megengedne. Az emberiség előtt álló kihívások, mint a klímaváltozás, a túlnépesedés, vagy a világűr meghódítása egyébként is indokolják az összefogást. Ennek az összefogásnak a tartósságát erősíthetné egy ilyen, föderalisztikus út, szemben azzal, mikor egy nagyhatalom uralja a Földet, ami ellen szükségképpen egyre fokozódó ellenállás bontakozik ki.

A legvalószínűbb, hogy az összefogás egy ENSZ-hez hasonló, nemzetek fölötti szervezetben ölt majd testet, azzal a különbséggel, hogy ebben mindenkinek hasonló súlya lehetne és nem gáncsolnák a működését nagyhatalmi érdekek. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a nemzetállam, mint keret egyáltalán fennmarad.

Míg rövidtávon elsősorban a mesterséges-intelligencia kutatásban, a nanotechnológia, a robotika és a biotechnológia területén számítok nagyobb áttörésekre, illetve mérsékeltebb felfedezésekre az energetikai szektorban, addig közép és hosszútávon az energiatermeléssel kapcsolatos és az űrtechnológiák területén valószínűsítek nagy előrelépéseket, ami lényeges hatással lehet az egész emberiségre. Mára olyan szintre jutott a fajunk, hogy életmódjával képes hosszú időre lakhatatlanná tenni a bolygót, közben azonban még nem tud elmenekülni róla és nagyon valószínű, hogy a rombolás üteme annyival gyorsabb a felfedezések üteménél, hogy, ha semmin nem változtatunk, akkor előbb irtjuk ki önmagunkat, mint hogy benépesíthetnénk a galaxist. Ez a belső kényszer késztethet bennünket arra, hogy lelki értelemben felnőtté váljunk és elkezdjünk felelős, a távolabbi jövőre is tekintettel lévő döntéseket hozni. Ennek a felnőttségnek a módja és formája is többféle lehet.

Elképzelhető egy olyan forgatókönyv, ahol csak a szűk elit kezd ilyen módon gondolkodni, amit azután hatalmi túlsúlyánál fogva, valamilyen módon rákényszerít a tömegekre. A másik lehetőség, hogy az emberiség jelentős része jut el erre a szintre és súlyánál, tömegerejénél fogva kiharcolja az irányváltást a vezetőkkel szemben. Végül az is előfordulhat, hogy mind az elit, mind a szegényebb rétegek körében történik egy ilyen elmozdulás, és közösen bírják rá a többieket is egy fenntartható világrend megteremtésére.

Az új világrend egyébként csak fenntartható lehet, ami nem mennyiségi, hanem minőségi növekedésen alapszik, másként az ember nem éli túl a saját technológiai fejlődését. A már említett, föderalisztikus globalizáció is jó eséllyel a része lesz ennek a világrendnek. A gazdaságban olyan modell szükséges, ami figyelembe veszi a bolygó korlátait is, épp ezért nem törekszik a profit növelésére oly módon, ahogy az ma történik.

Ennek a világrendnek a mentén válik majd kezelhetővé a klímaváltozás, mégpedig a már ma is ismert zöld technológiák továbbfejlesztése és talán a hidegfúzió révén, illetve a túltermelés, a távolsági kereskedelem és a turizmus visszafogásával. Az automatizált gyárakat már nem lesz olcsóbb a Harmadik Világba telepíteni, hisz a gépek az olcsó munkaerőt is kiváltják, így pedig nem éri majd meg a piacoktól távol termeltetni, azután pedig igen környezetkárosító módon odaszállítani az árut. Megvalósulhat tehát Trump elnök álma, a „hazahozott iparral”, csupán annyi szépséghibával, hogy ez nem teremt majd újabb munkahelyeket.

A turizmus is kiválható a kiterjesztett valóság révén, hisz hamarosan rendelkezni fogunk olyan technológiával, hogy bárki – aki megengedheti magának – a saját nappalijában ülve azt érezheti, hogy Balin sütteti a hasát, vagy Srí Lankán búvárkodik. Közben pedig az otthon biztonságáról és kényelméről sem kell lemondania, nem válhat terrorcselekmény áldozatává, nem rabolhatják ki az utcán, vagy nem zuhanhat le a gépe. Ilyen módon a súlyosan környezetszennyező légi közlekedés szorítható vissza – vagy a zöld technológiák révén zöldebbé is alakítható.

A túlnépesedés kezelése közép és hosszútávon alapvetően azt jelenti, hogy el kell dönteni, kik és milyen alapon élhetnek és kik nem. Ennek talán leghumánusabb módja a születésszabályozás, ami a születések visszafogásával néhány generáció alatt fenntartható mértékűre csökkenti az emberiség létszámát. Természetesen ekkor sem kerülhetőek el bizonyos humanitárius katasztrófák, ahogy fentebb utaltam rá.

A többi opció mind a népesség valamilyen elv szerint való megrostálását jelenti és ezek már jóval kevésbé humánusak. A genetika területén zajló kutatások hamarosan lehetővé teszik, hogy kiszűrjük a különféle öröklött betegségekre legveszélyeztetettebb személyeket és így lehetnének ők a „halálraítéltek”, mint egyfajta pótlólagos természetes szelekció. Azután lehet szűrőfeltétel az életkor is, ha lemondunk az élet vég nélküli megnyújtásának kísérletéről. Persze „bízhatjuk a dolgot a természetre” is, ami ma leginkább azt jelenti, hogy vagyoni és kulturális alapon szelektálunk. Vagyis a tehetős, nyugati emberek életben maradnak, míg az egyre jobban nyomorgó harmadik világbeli nincstelenek járványok, éhhalál, szomjúság, vagy erőszak áldozatául esnek – más szóval a természetes szelekciót kulturális és gazdasági szelekcióval helyettesítjük. Ennek szerevezett formája a háború, vagy, ha azokat a bizonyos járványokat tudatosan terjesztik el, más szóval biológiai fegyvereket vetnek be, mondjuk a migránsok ellen, akiknek azután nem adnak ellenszert.

Ha a középtávot túléli az emberiség totális összeomlás nélkül, akkor hosszú távon a világegyetem meghódítása lehet meghatározó jelentőségű. Ide kapcsolódó érdekesség, hogy míg az első lépések megtételéhez fajunk összefogása szükséges, addig, amikor elkezdünk más bolygókat benépesíteni, igen valószínű, hogy néhány generációval később a többi bolygón születők és a földi emberiség között törésvonalak alakulnak majd ki és az emberiség ilyen módon szakadhat ismét frakciókra. A világegyetem gyarmatosítása lehet egyébként a most még csak formálódó új világrend „stressz-tesztje” is. Ekkor ugyanis megnyílhat az út, hogy visszatérjünk a máig uralkodó világrendhez, vagyis a külterjes, folyamatos profitnövelést célzó gazdasági modellhez, más bolygók kizsákmányolása révén. Ennek csupán az önmérsékletünk szabhat majd határt, vagy más értelmes civilizációk, amennyiben találkozunk ilyenekkel és az érdekeink ütközni fognak.

Ha folytatjuk az eddigi gondolatmenetet, akkor érdemes önálló tényezőként megvizsgálni a technológia szerepét is a világunkban. Ugyanis sem a világgazdaság válságának, sem a társadalmak szétesésének, sem a politika és a diplomácia radikalizálódásának, illetve destabilizálódásának nincs akkora közvetlen hatása az életünkre, mint a technológiai fejlődésnek.

A belsőégésű motor forradalmasította a közlekedést, a telefon, majd a mobil és az internet a kommunikációt, ahogy óriási mértékben formálja az emberi kapcsolatainkat is. Az elektronikus média megjelenése az értékrendünket és a világlátásunkat minden korábbinál nagyobb mértékben képes alakítani, miközben éppen e három terület fejlődése teszi lehetővé a mai értelemben vett demokráciák működését, sőt, a net lehetőséget kínál egyfajta továbbfejlesztésre, az úgynevezett közvetlen demokrácia megteremtésére is.

Az elektrotechnika és a gépészet vívmányai kiszabadították a nőket a „konyhából” és az egyenjogúság felé terelték a nyugati embert a hadászat fejlesztései is, ahogy a világháborúk a férfiakat a harcterekre szólították, míg a nők munkába állhattak a gyárakban. Az orvostudomány csodái egyre hosszabb életet ígérnek a tehetőseknek, de jobb általános egészségi állapotot és kisebb csecsemőhalandóságot biztosítanak a szegényebbeknek is, így pedig, az ipari méretekben folyó élelmiszertermeléssel karöltve, mellékesen megteremtették az emberiség eddig soha nem látott túlnépesedését.

A sorozatgyártás a tömegek számára elérhetővé tett addig luxuscikkeket, mivel silányabb minőségben, betanított munkásokkal és gépekkel gyártatva a mesterek helyett oly mértékben le tudták nyomni az árakat, hogy az a szegényebb néprétegek számára is megfizethetővé vált. Vagy, ha mégsem, akkor is ott a hitel… A jószágok mellett azonban óriási mértékű üvegházgázt is termel az ipar, a mezőgazdaság és a szállítmányozás a vizek szennyezéséről és az erdők kiirtásáról nem is beszélve.

Ahogy az a fenti felsorolásból is látható, a technológia fejlődése nem egyértelműen jó, vagy rossz. Megítélése sokkal inkább attól függ, hogy mire használjuk azt és hogyan. A hívei mindig is azt hangoztatták, hogy a technológia fogja megoldani a világ problémáit, míg kritikusai szerint a fejlődés folyamatosan új és egyre nagyobb volumenű problémákat teremt, amik előbb vagy utóbb akár az emberiség pusztulását is hozhatják.

Bár mindig is a gazdaság teljesítménye ösztönözte a fejlesztéseket, a technológia óriási mértékben visszahat a pénzvilágra is. A virtuális pénz megjelenését például a számítástechnikai és informatikai újítások tették lehetővé, ahogy az internet napjainkban megreformálja a kereskedelmet, a marketinget, de az egész munkaerőpiacot is. Ezen a ponton logikus lehet a kérdés, hogy egyáltalán miért érdeke az elitnek mindez?

Talán evidenciának tűnik, hogy a technológiai haladás mindig a profitmaximalizálást szolgálja, de ha belegondolunk, hogy a világ legvagyonosabb embereinek mi szüksége van még több pénzre, akkor kicsivel mélyebben is megérthetjük a technológiai fejlődés lényegét. A befektetők kezében a pénz ugyebár a hatalom forrása, vagyis, ha növelik a vagyonukat, akkor azzal a hatalmuk nő. Mivel a legtöbben közülük éppen ezt teszik, ezen keresztül láthatóvá válik, hogy mi motiválja a világ urait: a hatalmuk vég nélküli kiterjesztése és erősítgetése, egyrészt a szegényebb sokasággal, másrészt a többi befektetővel szemben.

Tehát a technológiai fejlődés végső célja az abszolút hatalom elérése, aminek két útja lehetséges. Egyrészt az emberi elme megismerése és a tömegmanipuláció eszközeinek fejlesztése révén elvileg megteremthetjük a totális kontrollt a személyek érzelmei, gondolatai és így cselekedetei fölött. Másfelől, ha a javak összességét a befektetők birtokolják és minden gyártókapacitás is kizárólag az ő kezükben összpontosul, akkor elérhető a totális függés állapota. Vagyis, amennyiben gépekkel termeltetik meg a javakat, amiket gépek fejlesztettek, azután gépek szállítják azokat a vevőkhöz és gépeken keresztül lehet ezeket megvásárolni, tehát ha a fejlesztést, a termelést, a szállítást és a szolgáltatást is teljes mértékben gépesítik, akkor az ember munkájára többé nincs szükség. Ez pedig azt jelenti, hogy a személyek nem dolgoznak – esetleg nem is dolgozhatnak –, és így nem alakul ki kompetenciaérzésük, illetve a távolabb mutató célok iránti motivációjuk, nincs jövedelmük és önállóan nem is életképesek, még annyira sem, mint napjaink nagyvárosi polgárai.

Ebben a helyzetben a javakat birtokló befektetők, kényük-kedvük szerint megállapított alapjövedelmet biztosíthatnak a többiek számára, akik azután ebből kizárólag az ő termékeiket vásárolhatják meg. Következésképp teljesen ki vannak szolgáltatva a tőkéseknek, totális mértékben függenek tőlük.

E két út között helyezkednek el a hadászati célú fejlesztések, amik végső soron az elit teljes függetlenségét és legyőzhetetlenségét hozhatják el. Ma ugyanis még „zsoldosokkal” őriztetik a hatalmukat, akiket fizetni kell és a lojalitásuk csak addig tart, míg érkezik a számlájukra a pénz. Egy drónhadseregnek ezzel szemben elég a karbantartás is, amit szintén rá lehet bízni a gépekre, és csak arra kell vigyázni, hogy ne hekkeljék meg a szoftvereit. Az ilyen csúcstechnológiával az egyszerű emberek még szervezett formában sem vehetik fel a versenyt, épp ezért általa a tömegekre kényszeríthetőek a befektetők törvényei és azok betartatását is nyugodtan a robotokra lehet bízni.

Kicsit távolabbra tekintve elmondható, hogy a technológia mindig is nagymértékben formálta a társadalmainkat. Már az öltözködés megjelenése, vagy a tűzhasználat is rengeteg mellékhatással járt a szégyenlősség megszületésétől, a hidegebb vidékek benépesítéséig. Az ipari forradalom kezdete óta azonban a változások üteme és léptéke embertelenül megnőtt.

Egyrészt a technológiai fejlesztések nyomán felpörgött a városiasodás, majd közvetve ennek hatására hullottak szét a kisközösségek, azután a családok és – nagy általánosságban – lettek egyre virtuálisabbá és személytelenebbé a kapcsolataink. Már nem ismerjük a szomszédot, sem a kereskedőt, akitől az ételt vesszük, még kevésbé a termelőt, de sokszor még a kollégákat sem. Alig tudunk valamit az orvosunkról, vagy a tanárainkról és a főnökeinkről, a cégtulajdonosokról nem is beszélve. Nem ismerjük a rendőrt, aki igazoltat és ő sem minket, de nem ismerjük a képviselőt sem és fordítva, akit többek közt a mi szavazatunk juttat a törvényhozásba, így pedig hogyan is képviselhetne bennünket?

Másrészt a technika, bizonyos értelemben „összehozza a világot” a telekommunikációs eszközök révén – vagy legalábbis ezt az érzetet kelti –, de egyúttal kulturális szakadékot is teremt a szegények és gazdagok között. Akik megengedhetik maguknak a legújabb kütyüket, egészen másfajta életet élhetnek, más világot látnak, és más dolgokra vágyhatnak ezek révén, mint akik nem. A jelenlegei trendek alapján pedig ez a szakadék egyre csak tovább mélyül majd a következő években.

Azáltal, hogy többségében nem értjük a hétköznapokban használt eszközeink működését, a függőségünk nő, a kompetenciaérzésünk pedig csökken. Függünk ugyanis a szolgáltatóktól, ahogy ezek köré az eszközök köré szervezzük az életünket és függünk a szerelőktől is, ha ezek elromlanak. Az ugyanakkor csak tőlünk függ, hogy mennyire engedjük be a technológiát az életünkbe és az is, hogy mire használjuk azt. Ez a mi szabadságunk! Hisz a különféle eszközökkel az önfenntartó képességünket és így a szabadságunk mértékét is növelhetjük, nem csak a függőségünket.

Ma a technológiai fejlődés hívei dominálnak a világban és, mintha az innováció kötelező lenne, amit csak el tudunk készíteni, azt el is készítjük. Ugyanakkor attól, hogy valamit meg tudunk tenni, vagy építeni, nem kötelességünk azt megtenni, vagy megépíteni. Azért, mert hamarosan képesek leszünk rá, hogy mesterséges intelligenciát teremtsünk és akár ennek a kezébe adjuk a világ sorsát, nem kell így tennünk. Ahogy nem lesz kötelező robotokra bízni a háztartásunkat sem a robotika fejlődése nyomán, vagy a nanotechnológiai és biotechnológiai fejlesztések révén piacra kerülő kütyüket sem lesz muszáj a testünkbe rakatni, hogy a virtuális valóságot és a reális valóságot összemoshassuk általuk egyfajta „kiterjesztett valósággá”.

Mert az „amit lehet, azt kell” szemlélet átragadt a lakosságra is, ahogy láthattuk a rádió, vagy a TV elterjedése kapcsán, vagy legutóbb a mobiltelefonok és a számítógépek, majd az internet és az okos telefonok esetében. Az újdonságok és a kütyük fétisére természetesen azért van szükség, mert a túlfogyasztást serkentik, ily módon pedig az eddigi világrendet támogatják.

Másrészt a technológia valóban adhat megoldásokat korunk számos nagy kérdésére. A zöld energia forradalma lelassíthatja, és hosszabb távon leállíthatja a felmelegedést, ahogy az űrrepülés és a terraformálás fejlődésével egyszer talán kolonizálhatjuk a többi bolygót, így pedig új erőforrásokhoz juthatunk a kiapadó készleteink pótlására. A fogamzásgátlás és a sterilizáció, a háborúk és a járványok mellett gyors megoldásokat kínálnak a túlnépesedésre – ha azok sokszor embertelenek is –, míg a nukleáris fegyverek elterjedtsége akadályozza meg a harmadik világháború kitörését.

Fontos azonban látni, hogy ezek a kérdések mind csak tünetek, az emberiség lelki és morális éretlenségének tünetei, melyek kezeléséhez a technológia csupán eszköz, az alapproblémát viszont érintetlenül hagyja. Ahogy korábban utaltam rá, a nyugati társadalmak széthulló, individualista berendezkedése a polgárokat leginkább a kamaszkorra emlékeztető állapotba löki és nem ritkán „megbetegíti”, míg a harmadik világ népei a kollektivista közösségekben inkább a gyermeki léthez hasonlatos szerepekben élnek. Azután a csúcstechnológia ezeknek a kamaszoknak és gyerekeknek a kezében sokszor nagyszerű, máskor rémisztő eszközzé válik. Merthogy az emberiség fejlődése – a gazdasági berendezkedésünk nyomán – mindeddig féloldalasan zajlott, az intelligencia és az intellektus fejlesztésének a túlsúlyát hozta, ami mögött jócskán lemarad a lelki és a morális fejlettségi szintünk. Ez az az alapprobléma, amit semmilyen technológiai fejlődés nem oldhat fel, bár bizonyos esetekben részlegesen ellensúlyozhat, ahogy arra a folytatásban kitérek.

A cikksorozat befejező részében azt járom körül, hogy az eddigi világrend felbomlása, vagy átalakulása milyen lehetséges következményekkel járhat a jövőre nézve.

Az eddigieket összegezve adott egy világgazdasági modell, ami folyamatosan egyre nagyobb és egyre kezelhetetlenebb válságokat termel ki magából és egy ezt kiszolgáló, fogyasztókból és rabszolgákból álló globális társadalom, ami a világgazdasághoz hasonlóan kríziseken megy keresztül. Egészen természetes tehát, hogy a válságtünetek nem csak a pénzvilágban, illetve az egyének, családok és kisközösségek szintjén jelennek meg, de az államok és a világpolitika szintjén is.

Ahogy korábban utaltam rá, a liberális, képviseleti demokrácia, mint államberendezkedés, az eddigi világrend egyik sarokköve, sohasem a „nép uralmát” jelentette, hanem csupán az elit, vagyis a befektetők hatalmát hivatott biztosítani.  Hasonlóan a szabad versenyhez, ami a már eleve tehetősek erőfölényét konzerválja a gazdaságban, vagy a szabad piachoz, ami a gyakorlatban a „Coca-kolonizáció”, vagyis a gazdasági gyarmatosítás – más néven a globalizáció – eszköze és megint csak a tőkeerős érdekcsoportok hatalmát terjeszti ki és szilárdítja meg világszerte.

Mivel azonban megállt a világgazdaság növekedése, ami mindennek a motorja volt, megtorpanni látszik a globalizáció is és a képviseleti demokráciák mindenfelé válságtüneteket mutatnak. Gondolok itt egyrészt a Közel-Keletre irányuló nyugati „demokrácia export” csődjére, másrészt a fejlett demokráciákban a terjedő populizmusra és radikalizációra.

A radikalizáció ugyanis nagy vonalakban azt jelenti, hogy a társadalom bizonyos része elfordul a hagyományos, demokratikus eszközöktől – vagyis az eddigi világrendtől –, mert ezekkel nem látja kezelhetőnek a válságot. Sok esetben ez a hagyományos pártoktól és jelöltjeiktől való elfordulást is jelenti, attól függően, hogy a nagy múltú szervezetek és politikusok hajlandóak-e populista módon viselkedni, radikalizálódni, vagy sem.

A jelenség mögött az a logika áll, hogy a 2008-as világválság rávilágított, nem bízhatunk a pénzügyi cégekben, és nem bízhatunk az eladósodást lehetővé tevő, a bankokat és nem az adósokat mentő politikusokban sem. Azután nem bízhatunk abban a médiában sem, amely ezeket a politikusokat és ezeket a cégeket reklámozza. Végül nem bízhatunk a hatóságokban, a felügyeleti szervekben, akik szintén cinkosok voltak a csalásban. Röviden, nem bízhatunk a rendszerben.

Az érzelmi alapú politizálás sajátossága, hogy így, csokorba szedve, csomagban jön minden. Tehát, „amiről Ezek beszélnek, az mind hazugság”. Ily módon lett például az amerikai elnökválasztási kampányban „kínai kamu” a globális felmelegedésből, vagy állást lopó terrorista a migránsokból. A témák összemosása a populista radikalizáció egyik eszköze.

Másrészt van abban igazság, hogy a globalizáció terjedése és a gazdasági növekedés nem mindenkinek egyformán jó. A szárnyaló GDP-n és a szabadkereskedelmi egyezményeken elsősorban a legfelső 1 %, vagyis a befektetők nyernek, mindenki más pedig csak hozzájuk képest jóval szerényebb mértékben. Sőt, az alsó és középső középrétegek, tehát általában az alkalmazottak, illetve a kis és középvállalkozók sokszor még veszítenek is rajta. Ahogy a harmadik világba vitt termelés sem javít egyértelműen a helyiek életminőségén, mert hiába van most papíron több jövedelmük, ha közben rabszolgaként dolgoznak a pénzért, hogy etetni tudják a családjukat. Nem kevés nyugati alkalmazott is hozzájuk hasonlóan rossznak éli meg az egyébként lényegesen jobb életkörülményeit a túl sok munkaóra és az értelmetlennek tűnő, monoton munka, illetve olykor a munkahelyi légkör és a vezetők stílusa miatt. Épp ezért könnyű haragudni az őket is foglalkoztató multikra és ellenséget látni bennük. Ezek a részigazságok adják a termékeny talajt a populizmus számára.

A nyugati társadalmak jelentős része a 2008-as világválságra az addigi hatalmi elittel szembeni növekvő bizalmatlansággal reagált. Azután a „csináljuk az ellenkezőjét annak, amit Ezek mondanak” logika mentén az emberek elkezdtek szembemenni a rendszerrel, elkezdtek radikalizálódni, a populista jelöltek pedig ezt használják ki. Így került hatalomra a görög Sziriza, a lengyel PiS és Donald Trump, lett meghatározó tényező az izlandi Kalóz Pártból, emiatt tör előre az olasz 5 Csillag mozgalom, vagy a spanyol Podemos, de említhetném a francia és a német radikális jobboldali pártokat is és ebbe a trendbe illeszkedik a Brexit, vagy az olasz miniszterelnök reformjainak elutasítása is a 2016-os referendumon.

Ahogy az a felsorolásból is látható, nem néhány elszigetelt esetről van szó, hanem események olyan láncolatáról, amik egymást erősítik és a dolog ettől válik igazán veszélyessé. A terjedő és önerősítő populista radikalizálódás a világpolitika „fékeit és ellensúlyait” üti ki, ily módon számolva fel az eddigi politikai és diplomáciai világrendet.

A fentiek alapján akár úgy is tűnhet, hogy itt csupán a demokratikus államok válságával állunk szemben, holott a nem demokratikus és a csak részben demokratikus országokban ugyanúgy megjelent a populizmus és a radikalizáció! Azzal a különbséggel, hogy, míg „Nyugaton” sok helyen radikálisok váltják a hatalmon lévőket, addig „Keleten” maga a kormányzó elit radikalizálódik. Gondoljunk Erdogan Törökországára, a putyini Oroszországra, de ez mondható el Orbán Magyarországáról is. Latin-Amerikában, a Távol-Keleten, Afrikában, vagy a Közel-Kelet számos országában már eleve szélsőséges vezetők voltak hatalmon és ez a trend többnyire csak erősödik – többek között az Arab Tavasz kudarca miatt. Részben erre válasz a radikális iszlám terjedése, illetve a globális népvándorlás a jóléti államok irányába.

Visszatérve a nyugati társadalmakhoz, a radikalizáció mögött döntően kétféle motiváció áll: egyrészt a válságért felelős bűnösök felelősségre vonásának igénye, másrészt a vagyon újra elosztása, hogy a globalizáció eddigi vesztesei is részesüljenek a jólétből. És habár mindkét gondolat önmagában nemes, a gyakorlatban a populista vezetők könnyen a saját szájuk íze szerint fordíthatják azokat.

Bűnösnek kiálthatják ki, mondjuk a bankokat és szankciókkal sújthatják ezt a szektort, amit a pénzintézetek nyilván áthárítanak az ügyfelekre, mire a bankok népszerűsége tovább zuhan a lakosság körében. (Innen már csak egy lépés azt mondani, hogy a bankok mögött, például a zsidók állnak, így máris ők az ellenség.) Közben a politikusok, a felügyeleti szervek és mindenki más, aki a válság létrejöttéért a bankokhoz hasonlóan felelős, jó hangosan beállhat a pénzintézeteket elítélők táborába és így megúszatja a felelősségre vonást.

Azután a leszakadó csoportok felemelését olyan gazdaságélénkítő lépésekkel is el lehet érni, mint a fegyverkezés és a háború. Vagy egyes etnikai, nemzetiségi, vagy vallási csoportok vagyonának az elkobzása és ennek a vagyonnak a szétosztása. Az egyenlősítő eszme ugyanígy használható arra is, hogy a politikai ellenfelek és a mögöttük álló befektetői érdekcsoportok tulajdonában lévő vállalatokat államosítsák, majd újra eladják, és a profitból maguk a hatalomra került populisták gazdagodjanak, illetve ebből toldják meg a leszakadó rétegek juttatásait. Végül kiszivattyúzható a pénz valamely állami szektorból is, mint amilyen az oktatási rendszer, az egészségügy, vagy akár a szociális- és nyugdíjrendszer. Ez utóbbi, például azt jelenti, hogy a globalizációban vesztes, de szavazni eljáró alsó középosztálynak úgy juttatnak több pénzt, hogy elveszik a szervezetlen, nyomorgó és szavazni nem járó nincstelenek szociális juttatásait és egészségügyi ellátását. (Azért épp ezeket a példákat hozom ide, mert mindegyik megtörtént már a 20. században és néhányat éppen most ismétlünk meg közülük.)

Paradox módon, miközben a társadalom jó része azáltal radikalizálódik, hogy szembe megy az elittel ez a radikalizáció – legalábbis egy pontig – jó a gazdaságnak és így érdekében áll a hatalmi elitnek is! Ugyanis, ha a polgárok radikalizálódnak, akkor az elit számára olyan megoldások válnak lehetségessé, melyek szakítanak az eddigi politológiai, kommunikációs, jogi, vagy közgazdaságtani alapelvekkel. De lássuk inkább a gyakorlatban!

2008. augusztus 8-án, miközben a világ a pekingi olimpiára figyelt, Oroszország, a nyugati közvélemény számára váratlanul, lerohanta Grúziát. Egy ilyen konfliktus a poszt-hidegháborús diplomácia világában addig elképzelhetetlen volt, főleg, hogy nem előzte meg a nyilvánosság hosszas felkészítése, amint az amerikaiak közel-keleti háborúi kapcsán már megszokhattuk. Oroszország azonban titokban régóta készült az összecsapásra.

Bár az orosz-grúz háború bő egy hónappal megelőzte a Lehman Brothers csődje nyomán elindult világgazdasági válságot, mégis ide kapcsolódik. Amikor a kőolaj és a földgáz világpiaci ára időről-időre mérséklődött – ha összességében 2008-ig emelkedett is –, az orosz gazdaság kicsit mindig recsegni kezdett, mert Oroszország lényegében ennek a két nyersanyagnak a kitermeléséből és eladásából él a féloldalas gazdasági modelljük miatt. Ahhoz ugyanis, hogy az orosz technológia versenytársa lehessen a nyugati termékeknek, tanult emberek kellenének nagy számban, de Putyint az iskolázatlan tömegek tartják a hatalomban, ezért nem áll érdekében változtatni a helyzeten. A bajt tovább tetézi, hogy az orosz állam végtelenül korrupt, amitől roppant drága és kevéssé hatékony.

Ebben a helyzetben Putyin, hogy megelőzze a bajt, előre menekült és fegyverkezésbe fogott a dicső orosz múltra hivatkozva, a belső társadalmi gondokért és alacsony életszínvonalért a Nyugatot – főleg Amerikát – és Oroszország „kicsiségét” okolva. A terv pedig mesésen bevált! Ahelyett, hogy elsöpörte volna a népharag, nemzeti hőssé avanzsált a műveletlen sokaság szemében és a receptet azóta csak egyre bátrabban alkalmazza, ahogy látjuk Ukrajna, vagy Szíria esetében is. Az agresszív orosz külpolitika tehát a gazdasági válság kezelésének egyik eszköze, amihez lelkesen asszisztált a Hillary Clinton nevével fémjelzett amerikai külügy és némileg kevésbé lelkesen Obama elnök és az EU is, aminek eredményeképpen 2015-2016 folyamán elindult egy második hidegháború.

Ez az új hidegháború a szakaszhatár a diplomáciában és ennek a hidegháborúnak az egyik mellékhadszíntere a Közel-Kelet, azon belül is ma főként Szíria és Irak, mellékszereplői az ISIS és a migráns tömegek. A hagyományos fegyverek mellett már hangsúlyos szerepet kap benne a terrorizmus, illetve a kiber hadviselés, mint az amerikai elnökválasztás lehetséges meghekkelése az oroszok által, de fegyverré váltak benne a menekültek is Törökország kezében, mikor azzal fenyegetőzik, hogy rászabadítja őket az EU-ra, ha az Unió nem teszi azt, amit mond. Végül a propaganda, mint a nyugati közvélemény manipulálásának eszköze szintén előkerült orosz és persze válaszként nyugati részről is. Összefoglaló nevén ezeket hívjuk destabilizációnak, ami a diplomácia válságának vezető tünete.

Figyelemreméltó számomra, hogy a popkultúrában a 2000-es évek dereka óta elindult retro hullám nyomán nem történik semmi új, mondhatni stagnálás van és most ez a retro szellemiség mintha megjelenne a politikában és a diplomáciában is. Putyin KGB-s múltját felelevenítve az orosz titkosszolgálat a ’30-as évek Kominternjét idézi, ahogy a nyugati szélsőjobbot pénzeli minden országban és támogatja a hozzájuk hű sajtóorgánumokon keresztül, hogy belső feszültséget, széthúzást teremtsen Európában, ami így nem tud egységesen fellépni ellene. De a szélsőbal erősödése a mediterrán térségben szintén olyan, mintha évtizedeket ugranánk vissza az időben, akárcsak Trump elnök ígérete az infrastruktúra nagyarányú fejlesztésére, ami meg Roosevelt New Dealjéből lehet ismerős, megint csak a ’30-as évekből. Vagy ott van az elnökválasztási kampányban belengetett izolacionista külpolitika, ami az USA két világháború közti magatartására volt jellemző, szemben a mai világrendőr szereppel, amit Hillary Clinton preferált volna.

A sorból egyelőre talán csak Kína lóg ki, akik, bár óriási ütemben fegyverkeznek az utóbbi években, ezt a fegyverkezést vélhetően a világhatalmi pozíciójuk megszilárdítása és nem a gazdaság lyukainak foldozása érdekében folytatják. Mindenesetre a Dél-Kínai tenger, vagy az Északi-sark kapcsán megjelenő terjeszkedési igényeik itt is a vezetés radikalizálódását mutatják, ahogy az egyre szélsőségesebb Észak-Korea töretlen támogatása is. Másrészt Trump elnök Kínával szembeni megnyilatkozásai – vagy a korábbi, amerikai diplomáciai óvatoskodás – is azt jelzik, hogy az USA-nak ma sokkal inkább komolyan vehető riválisa Kína, mint Oroszország. Az atom patt, vagyis a nukleáris fegyverek bevethetetlensége miatt itt is egy hidegháborúra számíthatunk.

Putyin Oroszországa már csak azért sem igazán versenyképes az USA-val szemben, mert, ahogy utaltam rá, a gazdasága igencsak féloldalas. A háborúhoz, meg ugye 3 dolog kell: pénz, pénz és pénz. Az oroszok pedig ezen a fronton igen sebezhetőek. Ha a Nyugat csak egy pillanatig is komolyan gondolja a Putyin rezsim elleni fellépést, akkor nem kell mást tennie, mint óriási pénzekkel megtolni a zöldenergia fejlesztéseket és ennek megfelelően alakítani a törvényi szabályozást. Ha 0-ra csökkentjük az olaj és földgázfogyasztást azzal csődbe vihető Oroszország, de még az ISIS is. A „zöldfegyver” erősebb csapásmérő erő az olaj és földgázkitermeléssel foglalkozó országokra és cégekre, mint az atombomba, feltéve, hogy azok nem váltanak még idejében profilt!

Az orosz propagandára és az európai szélsőjobb támogatására visszatérve nem is olyan régen folytattam ezzel kapcsolatban egy érdekes eszmecserét. Beszélgetőtársam számára szimpatikus volt Putyin, „hogy végre beszólt a dölyfös amcsiknak és meghúzgálta a bajszukat”, ezért az agresszív orosz külpolitikát is vonzónak találta. De míg az egyszerű embernek az a baja, hogy van egy szuperhatalom, aki beleszól a kicsik dolgába, addig Putyint csupán az zavarja, hogy nem az övé ez a szuperhatalom. Ha tehetné, ugyanúgy beleavatkozna az érdekei mentén bármely állam belügyeibe és itt válik el jól érzékelhetően a nagyhatalmak és a kisközösségek érdeke.

A változtatás amúgy nemes igénye könnyen a populizmus áldozatául eshet, ha erős, messianisztikus vezetőktől várjuk azt és nem mi magunk igyekszünk a kezünkbe venni a sorsunkat. A mostani válságban vastagon benne van a totalitárius eszmék újbóli felemelkedésének lehetősége, de a képviseleti demokrácia fejlesztése is a részvételiség felé.

Ha az előbbi útra lépünk, akkor az ideiglenesen a nemzetállamok újbóli megerősödését hozhatja és így rövidtávon a globalizáció ellen hat. Sőt, a védővámok révén a távolsági kereskedelem visszaszorulása és a helyi ipar fellendítése, illetve a termékek áremelkedése nyomán visszafoghatja a túlfogyasztást és a károsanyag kibocsátást is, de egyben háborúkat is kitermel majd magából.

Ha összeesküvés elmélet hívő volnék, azt mondhatnám, hogy a radikalizáció révén jelenleg azoknak az eszméknek a lejáratása zajlik, melyek elutasítják a globalizációt, mert ha ezek alapján háborúk robbannak ki, akkor a borzalmak hatására vállalhatatlanná válnak majd a tömegek szemében és ezzel az utolsó akadályok is elhárulnak a totális globalizálás útjából. Ha ugyanis megnézzük az első és a második világháború hatásait, akkor azt látjuk, hogy a világégések végső soron mindig a Föld egységesülése felé terelték az emberiséget – az első világháború után megszületett a Népszövetség és a Pán Európa terv, a második világháború nyomán létrejött az ENSZ és lassanként az EU, stb.

A globális társadalom és a világállam ugyanakkor nem csak kapitalista, de elvben marxista alapokon is megvalósulhatna. Nem véletlen, hogy a befektetők mindig is jobban tartottak a kommunistáktól, mint a fasisztáktól és keményebben is léptek föl velük szemben. Gondoljunk például a mccarthyzmusra az USA-ban, aminek máig ható következménye, hogy a szociális intézkedések, mint az Obamacare, vagy Bernie Sanders szociáldemokrata programja még mindig gyanúsnak, hazafiatlannak tűnnek a politikai fősodor, de a közvélemény jó része számára is. Másrészt a technológiai fejlődés révén – amit a befektetők pénzeltek – a nyugati társadalmakból szinte eltűnt az a munkásság és parasztság, ami a kommunista eszmék szerint a társadalmi fordulatért lett volna felelős. Sőt, a szakszervezetek létrehozását munkaszerződések gátolják a legtöbb multinál, így a dolgozói önszerveződést és hatékony érdekképviseletet már csírájában elfojtják a tőkések.

Mindezt azért is említem, mert egyrészt a szocialista út volt a mostani világrend egyetlen, a gyakorlatban is megvalósult alternatívája a feudalizmus óta – a fasiszta rendszerek szintén kapitalisták voltak, míg a nácizmus elvben elvetette ugyan a szabad versenyre és szabad piacra épülő gazdasági berendezkedést, a gyakorlatban azonban nem ment szembe azzal. Másrészt a jelenlegi világrend kritikusai nem ritkán tekintenek megengedően, sőt, akár példaképként az egykori szocialista blokk néhány vezetőjére és ikonikus alakjára. Persze könnyű is hősnek látni az elnyomó Batista rendszer ellen, a szabadságért harcoló Che Guevarát, vagy Fidel Castrot, ha elfelejtjük, hogy milyen diktátor lett Castroból a hatalomra kerülése után és milyen gerillákat támogatott és milyen kormányokat próbált hatalomra segíteni Che.

Velük ellentétben Marx elsősorban filozófus volt és szerencséjére nem érhette meg, mire az eszméiből mások gyakorlatot próbáltak csinálni. Így pedig a neve sem kopott meg úgy, mint, mondjuk Leninnek, épp ezért a gondolatai máig több irányzatra termékenyítően hatnak.

Karl Marx pedig valóban figyelemre méltó dolgokat vetett papírra és sok szempontból máig érvényes kritikáját adta az eddigi világrendnek. Ugyanakkor a 19. században még jóval kevesebbet tudtunk az ember működéséről, mint ma és ebből fakad Marx két fő tévedése.

Az első, hogy nem vagyunk egyformák! A génjeink alapvetően meghatározzák a képességeinket és a személyiségünket, amin semmilyen oktatás, vagy nevelés nem változtathat. Ez pedig lényegileg szemben áll Marx uniformizáló törekvéseivel. Mert ha nem vagyunk egyformák, akkor ennek le kell képeződnie a társadalmainkban is. Egyrészt úgy, hogy a helyi szokások, hagyományok és hitrendszerek mentén egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő kultúrákban élünk. Másrészt úgy, hogy a képességeink alapján mindannyian eltérő életutakat járunk be, eltérő foglalkozást választunk, abban nem egyforma módon leszünk sikeresek, ami rendesen megjelenik vagyoni különbségekben is. De ezek az egyéni különbségek a társválasztásban, a családtervezésben, a házasodási és válási hajlandóságban is tetten érhetőek, ami összességében egy rakás nagyon sokszínű kisközösséget eredményez. Része az emberi alaptermészetnek az is, hogy többségében törekszünk kitűnni, növekedni, tehát dinamikusak vagyunk, ami megint nem fér össze a statikus marxi utópiával. Azt ugyanakkor érdemes megszívlelnünk, hogy az emberek közötti különbségek egyáltalán nem indokolják a jelenlegi óriási vagyoni egyenlőtlenségeket a befektetők és a társadalom további 99%-a közt.

Marx második tévedése szintén az emberi természet nem ismeréséből fakad. Az általa vágyott kommunizmus ugyanis egy elit nélküli világtársadalmat vizionált, csakhogy maga az államszocializmus bizonyította, hogy ez nem lehetséges. Hisz a szovjet típusú rendszer megszületése csak elitcserét hozott, azután ez az új, szocialista elit sohasem mondott le a hatalmáról, hanem ugyanúgy ragaszkodott hozzá, mint korábban az arisztokraták, vagy a befektetők. Hozzájuk hasonlóan a társadalom alacsonyabb szintjein is fönnmaradtak a hierarchikus viszonyok, mondhatni az emberek igényelték a vezetőket és így az elit létezését. A vágyott „kommunista erkölcs” a proletárdiktatúra évei alatt sem fejlődött ki. Itt persze érvelhetünk azzal, hogy a kudarc oka a hatalmon lévők inkompetenciájából fakad, de ha megnézzük a törzsi társadalmakat, vagy az emberszabású majom közösségeket, mindenhol találkozunk hierarchiával és valamilyen elittel. Sőt, a mai tudásunk szerint az ősemberek közösségei is így épültek föl. Tehát nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy – Marx tézisével ellentétben – a történelemben sohasem volt egy ősi, kommunisztikus állapot, még a magántulajdon megjelenése előtt sem.

A cikksorozat fojtatásában a technológiai fejlődés gazdaságra, társadalomra, politikára és diplomáciára gyakorolt hatásaival foglalkozom majd.

Az eddig tárgyalt gazdasági modell sok egyéb mellett meghatározza az emberi kapcsolatainkat is a legszűkebb személy-személy kapcsolatoktól egészen a legtágabb nemzetközi kapcsolatokig. Következésképp a gazdaság meghatározza a bolygó társadalmi összetételét, ami egészen érthető, ha tudjuk, hogy a túltermelő gazdaság csak a túlfogyasztó lakosság hátán képes működni. Ebben a részben tehát a fogyasztói társadalmat és az ezt kiszolgáló, harmadik világbeli társadalmakat szeretném górcső alá venni.

A fogyasztói társadalom magját ma már nem a nukleáris családok – szülők és gyerekek – alkotják, hanem csupán az egyén. A mintafogyasztó ugyanis a „zavaros” emberi kapcsolatok helyett a kézzel fogható, tehát biztos tárgyak felé fordul. Következésképp magányos, érzelmileg elsivárosodott, üres és szorongó. És éppen ez a szorongás, üresség és magányosság teszi őt tökéletes fogyasztóvá. Az űrt a kapcsolatok hiánya, a szeretet hiánya okozza, de már gyerekként, a szüleitől megtanulta, hogy a törődés és a figyelem helyett csak tárgyakat, vagy pénzt kaphat. Az űrt tehát felnőve is tárgyakkal és pénzzel igyekszik betölteni, amik csak pillanatnyi elégedettséget hoznak, így folyamatosan újratermelik benne az űrt – vagyis a soha nem szűnő vágyat a fogyasztásra.

A belső ürességtől azután szorong is, amire megint a megvehető tárgyak és élmények, illetve a megszerezhető címek és díjak jelentik a gyógyírt, valamint az előbbiekhez szükséges és az utóbbiakkal járó pénz. „Ha elutazom Ciprusra, jól leszek!”, „Ha megveszem az új iPhone-t, akkor boldog leszek!”, „Ha előléptetnek és végre jó fizetést kapok, jó leszek a csajoknál!” „Ha megnyerem az Oscart, teljes lesz az életem!” „Ha lesz 100 millió forint megtakarításom, csak akkor fogom magam biztonságban érezni!” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok mozgatják a mintafogyasztót. Mintha egy kézműves hamburger, egy márkás ruhadarab, vagy egy menő sportautó bennünket is érdekessé, izgalmassá, kívánatossá és magabiztossá varázsolhatna. Ma ezt marketing nyelven úgy mondják, hogy az illető „élményeket fogyaszt”, vagyis, mikor megvesz egy terméket, vagy szolgáltatást, akkor valójában az ehhez társított „életérzést” szeretné megkapni – az ilyen élmények ábrándját pedig bőségesen szállítja nekünk a reklámipar.

Ahhoz persze, hogy az álom-életszínvonal fenntartható legyen, a mintapolgár hajlandó 10-12 órát dolgozni egy nap, akár hétvégén is. Már csak azért is, mert a magányos és szorongó ember mindig külső megerősítést, dicséretet vár, hogy egy pillanatig azt érezhesse, hogy ő elég jó. Ha pedig éjt nappallá téve robotol, attól azt remélheti, hogy talán a főnökei ezt egyszer majd elismerik neki.

Aztán, amikor az embertelen munka és a belső üresség egyszerre maga alá gyűri az egyént, akkor sincs semmi baj: betegnek bélyegzik és kap hangulatjavítót, vagy szorongásoldót és máris mehet minden tovább – sőt, így még a gyógyszeripart is felpörgeti. Rosszabb esetben akár testi tünetek is jelentkezhetnek, például különféle allergiák, étel intoleranciák, vagy autoimmun betegségek formájában…, amik megint csak egész iparágakat tartanak el, ahogy a súlyosabb lelki zavarok és testi megbetegedések is.

A tökéletes polgár impulzusvásárló, aki csak a pillanatnak él, nem mereng a múlton és nem gondolkodik a jövőn, amit meglát és megkíván, azt azonnal megveszi, mintha nem lenne holnap. Akár hitelre is, hadd dübörögjön a „pénzügyi termékek” piaca! Éppen úgy viselkedik, mint egy 2-5 éves kisgyerek, akinek még nincs idő és térfogalma, csak az itt és most létezik számára, semmi más. Innen érthető, hogy – akárcsak a gazdaság irányítói –, csupán rövidtávon képes gondolkodni. Neki mindegy, hogy mi lesz 20, vagy 50 év múlva, hisz akkor már lehet, hogy nem is él. Épp ezért nem számít a klímaváltozás, a túlnépesedés, a fogyatkozó ivóvíz és ásványkincs készletek, de még a háborúk sem, ha azokat nem az ajtaja előtt vívják.

Mindez persze nem is csoda, a mintafogyasztó egyik alapélménye ugyanis az, hogy magányos, tehát nem kötődik biztonságosan más emberekhez, nem része közösségeknek, így pedig az föl sem merülhet, hogy önmagán kívül másokért, akár a jövő generációkért is felelősséget vállaljon. Természetes közege a nagyváros, ahol az emberek egészen bezárkózva, elmagányosodva és egymástól elidegenedve léteznek. A kisközösségek hiánya azután tovább erősíti a gyermekkorból már eleve hozott kötődési zavarokat.

Paradox módon a város levegője ma is azt sugallja, hogy „szabaddá tesz”, akárcsak a középkorban és látszólag ez így is van, mivel a hétköznapok szintjén már nem, vagy alig vagyunk a szomszédainkra és a kollégáinkra utalva. Egy szülő akár egyedül is felnevelhet egy gyermeket és egy súlyosabb betegség, vagy a munkanélküliség sem egyenlő az éhhalállal. Csakhogy sokkal jobban függünk a minket kiszolgáló és életben tartó rendszerektől, mint korábban valaha, amit azonban a legtöbben nem veszünk észre, vagy nem foglalkozunk vele. A jóléti társadalom polgárai a szó nomád értelmében életképtelenek, hisz ha összeomlik az élelmiszerszállítmányozási rendszer, ha leállnak az erőműveink és nincs áram és fűtés, illetve a csapból nem folyik ivóvíz, akkor kis túlzással végünk van.

Ez a függőség jól leképeződik a mintafogyasztó tárgy-, élmény-, viselkedés- és szerfüggőségeiben is. Ugyanakkor csak az utóbbi két kategóriát bélyegezzük rossznak, betegnek, az előbbi kettőt nem. Pedig ha megnézzük, hogy hogyan hat a mértéktelen kütyü használat az emberi kapcsolatainkra, illetve a tárgyak halmozása és az élmények habzsolása a bolygónkra, akkor ezt a felosztást szakmailag semmi nem indokolja. Csupán azért alakult így, mert az előbbiek erősítik az eddigi világrendet, az utóbbiak pedig kevésbé.

Ugyanakkor persze a mintafogyasztónak óriási igénye van a kapcsolatokra, de legalább ennyire tart is azoktól, mert fél a velük járó csalódásoktól, visszautasítástól és szenvedéstől, vagyis összefoglaló néven retteg mindenféle vesztességtől. Amire az egyre virtuálisabbá váló, „mintha-kapcsolatok” remek kerülőutat is kínálnak, akárcsak a többi ember tárgyiasítása, lecserélhetővé tétele. Hisz, ha valaki lecserélhető, akkor az elvesztése sem olyan fájdalmas.

Ugyanennek az éremnek a másik oldala a megöregedéstől, az elmúlástól, a saját halálunktól való rettegés. A csak a tárgyaiba és élményeibe kapaszkodó ember számára a halandóság ténye elfogadhatatlan, azt nem tartja normálisnak, sőt, betegségnek hiszi. Az ilyen irányú félelmeket hivatott kezelni egyik oldalról a „fiatalság ipar”, az életmód tanácsadóktól és fitness gurukon át egészen a plasztikai sebészetig és a halállal viaskodó nyugati orvostudományig, másfelől a vallások és ezotériák széles palettája a „lélek halhatatlanságának” ígéretével.

A mintafogyasztó, ha egyáltalán szülővé válik, akkor a gyerekeit is hasonló szellemben neveli: elhalmozza őket tárgyakkal, amire bőven kap is ösztönzést a reklámokból, mesefilmekből és a tágabban vett médiából. Hisz mindenki szeretne elég jó szülő lenni, nem igaz? Csak jóformán senki nem tudja, hogy azt meg hogy kell csinálni, mert – az eddigiekből is következően – erre vonatkozó pozitív családi mintákkal alig néhány ember bír. Ilyenkor „jön jól” a tanácsadó könyvek, cikkek és műsorok végeláthatatlan sokasága. Ha pedig már kezdenénk megnyugodni, hogy a gyermekünknek minden fontos és nélkülözhetetlen tárgyat és élményt megadtunk, amit csak kívánhat, akkor lép be a képbe az iskola egy rakás új elvárással, amiktől megint csak szoronghatunk…, de hát ettől pörög a gazdaság!

Mindezekből látható, hogy a jó fogyasztó sohasem elégedett, mindig arra figyel, hogy mije nincs és nem arra, hogy mije van. Sohasem mondja azt, hogy neki valamiből elég annyi és az, amilye, amennyije van, amit az evolúciónk is jócskán megtámogat: az ember alaptermészete szerint folyamatosan növekedni, fejlődni szeretne. Csakhogy a fogyasztói társadalomban a növekedés mindig azt jelenti, hogy több, vagy hogy újabb, vagyis jellemzően mennyiségi növekedésről beszélünk. Ezzel szemben a növekedés lehet minőségi is, tehát jelentheti azt is, hogy valami jobb és nem több.

Érdekes ellentmondás, hogy a fejünkben az újhoz egyben azt is szokás társítani, hogy jobb, miközben a gyakorlatban azt látjuk, hogy, mondjuk egy 15 éves hűtő tartósabb, jobb minőségű alapanyagokból van összerakva, mint egy vadonatúj – hisz minden vállalat átállt az ócska, gyorsan elromló szemetek gyártására. Vagyis az újabb termék a valóságban gyakran gyorsabb, csillogóbb, illatosabb, stb., de jóformán sohasem jobb minőségű. Más szavakkal drága szemeteket veszünk a nehezen megkeresett pénzünkön, de ezt elfogadjuk normálisnak és jónak, aki pedig régi, „nem menő” cuccokkal, alacsonyabb életszínvonallal, pozícióval és pénzzel is beéri, azt igénytelennek, alulteljesítőnek, lustának, stb. bélyegezzük, tehát összességében rossznak tartjuk.

A „fejlett világ” értékei azután jól tükröződnek a fogyasztói társadalom élére állított, rövidlátó, nárcisztikus vezetőinkben is, akik komolyan elhiszik, hogy a korlátlan növekedés vég nélkül folytatható, és a státuszszimbólumként használt tárgyak – és emberek – értékesebbek, mint a valódi emberi kapcsolatok.

Egy szimbolikus képbe összefoglalva a civilizáció mai iránya olyan, mintha mindannyian egy túlzsúfolt bárkán nyomorognánk egy áttörhetetlen jégfal felé száguldva, de ahelyett, hogy kanyarodnánk, vagy lassítanánk, azon vitatkozunk, hogy ki legyen a kormányos. Ráadásul meg vagyunk róla győződve, hogy az a jó, ha növeljük a sebességet. A hajó meg közben lassan szétrohad alattunk, de nem vesszük észre, mert a rozsdát eltakarja a szépen csillogó fényezés. Mikor pedig néhányan itt-ott a tengerbe zuhannak, a hajókorlátokat igyekszünk erősítgetni, hogy össze tudják fogni ezt az irdatlan tömeget.

A többséget viszont úgyis jobban érdekli mindezeknél, hogy milyen bérezést, nyugdíjat, vagy segélyt kaphatnak, vagy, hogy ki melyik kabinban lakjon. Közben még azon is civódunk, hogy milyen etnikumú és milyen vallású kabintársaink legyenek.

Éjt nappallá téve igyekszünk megtalálni a nagy Ő-t és a tökéletes szülővé válás útjait, miközben azon is pörgünk, hogy kinek milyen telefonja, ruhái, kozmetikumai, háziállata, kocsija, meg ki tudja, még mi mindene van. No és persze az is központi kérdés, hogy a híresebb utasok közül ki kivel kavar éppen, vagy kivel szakított mostanában, illetve milyen filmet és sorozatot érdemes nézni esténként.

Ennek megfelelően a kormánynál lökdösődők is főként arra használják a hatalmukat, hogy a tömegeket a szerintük helyes viselkedésre kényszerítsék, keményen odacsapva a rendetlenkedőknek, illetve önmagukat népszerűsítik, mialatt a felújításra szánt pénzekből annyit nyúlnak le, amit nem szégyellnek. Közben pedig csak még jobban nyomják a gázt, mert a száguldást mindenki szereti!

A fenti több-jobb, vagy a jó-rossz értékpárokhoz hasonlóan az elveink, ideáljaink, ideológiáink és erkölcseink alapját adó további értékeink is felemásan, torzultan élnek a kultúránkban. A Nagy Francia Forradalom eszméinek, a szabadságnak, az egyenlőségnek és a testvériségnek a torzulásairól máshol már írtam, ezért itt inkább a nyugati felvilágosodás egyik vezérelvére, a humanizmusra, azaz az emberiességre irányítanám a figyelmet. Érdekes ellentmondás ugyanis, hogy miközben nyugaton a polgárosodás humanista elvek mentén bontakozott ki, addig a nagypolgárság felemelkedése és a képviseleti demokráciák megszületése a gyarmatok embertelen kizsákmányolása révén vált lehetségessé. Ez a folyamat pedig mindmáig keveset változott.

Gyakorlatilag egy globális Római Birodalomban élünk, ahol a nyugati bőség azért lehetséges a „polgárjoggal rendelkező kevesek” számára, mert az egykori gyarmatokon, vagy ahogy ma hívjuk, a harmadik világban, olcsó rabszolgamunkával termeltetjük az áruinkat. Kis túlzással ezt hívjuk a szép nevén globalizációnak. Azután nem értjük és megbotránkozunk, amikor a „rabszolgák” átlépik a nyugat határait és migránsként kérik a részüket a jólétből.

Egyik kedves barátom anno igencsak fölháborodott azt látva, hogy az EU polgárai egyre-másra fordítanak hátat a humanista elveknek a menekültválság kapcsán. Jobban belegondolva azonban ezek az elvek már akkor is hamisan csengtek, mikor ugyanezek az emberek mázsaszámra megvettek az olcsó ruháktól kezdve a műszaki cikkekig mindent, és magasról tettek rá, hogy azokat kik és milyen körülmények között készítették el. Aki fast-fashion boltban vásárol, az gyakorlatilag vagy a rabszolgamunkát, vagy a gyermekmunkát támogatja, ahogyan az is, aki olcsó – vagy kevésbé olcsó – műszaki cikkeket vesz. Az ékszerek jó részében „véres gyémántok” vannak, illetve nem különben véres arany és ezüst, és így tovább. Csakhogy minderről a gazdasághoz hasonlóan nem tanítanak nekünk semmit az iskolában, és többségében mi sem nézünk ezeknek utána magunktól. Nem tudatos vásárlók, hanem szorongó fogyasztók vagyunk.

A migrációra visszatérve, mikor az eddigi világrend végéről írok, akkor többek között napjaink népvándorlására gondolok, vagyis arra, hogy a harmadik világ nyomorgó tömegei egyre kevésbé fogadják el a nekik szánt rabszolga szerepet, és egy részük fellázad a „fejlett világ ottani helytartói”, vagyis a helyi diktátorok ellen, mások pedig felkerekednek a Nyugat felé, hogy nekik is jusson az itteni jólétből. Ez már csak azért is fokozódni fog a jövőben, mert a klímaváltozás nyomán egyre többen lesznek kénytelenek elhagyni a lakhelyüket.

A folyamatot erősíti, hogy a bolygó szegényebbik felén a hagyományos, törzsi kereteket nagyobb részt szétverték a gyarmatosítók, a helyiekre erőltetett, ipari társadalmakat majmoló, városiasodott berendezkedés viszont gyönge és korrupt, a legtöbb térségben sohasem szilárdult meg. Ráadásul a nyugati orvoslás megjelenésével javult az általános egészségi állapot és nagymértékben csökkent a csecsemőhalandóság, így pedig hiába nyomorognak, éheznek és szomjaznak sokfelé, a harmadik világ mégis fenntarthatatlan mértékben túlnépesedett. Ezt azután a nagycsaládot, magas gyerekszámot preferáló helyi kultúrák még támogatják is és nemhogy nem tartják bajnak, de egyenesen áldásnak tekintik, amiben az egyházak is megerősítik őket, élükön a Vatikánnal. Így vált lehetségessé, hogy fekete Afrika és a Közel-Kelet számos részén mára a Mad Max filmek poszt-apokaliptikus disztópiája élő, mindennapi valósággá vált, amibe az ember vagy belehal/beleőrül, vagy elmenekül előle.

Másrészt a régi világrend végét, vagy legalábbis erős megingását mutatja az is, ahogy a gazdasági elit próbálja menekíteni a pénzét. Ugyanis ha tudjuk, hogy a dúsgazdag befektető réteg számára a vagyon a hatalom forrása, a pénz pedig a világgazdasági lufi miatt „nem ér semmit”, akkor kijelenthetjük, hogy ezek az emberek elvesztették a vagyonuknak és így a hatalmuknak azt a részét, amit nem tényleges jószágban tartanak. Ezért vásárolnak tömegével „befektetési célra” ingatlanokat, mondjuk Afrikában, vízkészleteket, például Latin-Amerikában, vagy épp cégek részvényeit világszerte – amivel ideiglenesen még föl is verik az árakat ezeken a területeken –, mielőtt a bankjegyek ténylegesen elinflálódnának.

Ettől persze még a befektetők maradnak a leggazdagabbak, hisz nincs egy új, velük versengő gazdasági elit, aki leválthatná őket. Csupán arról van szó, hogy ha a vagyonuk nem korlátlan, akkor a hatalmuk sem az. Épp ezt a „hatalmi űrt” tudják kihasználni mindazok, akik öngondoskodásról, önszerveződésről, közösségszervezésről és részvételi demokráciáról beszélnek, vagyis alulról jövő kezdeményezésekkel legalább részben a saját kezükbe vennék a sorsukat, így korlátozva az elitek hatalmát.

Hogy ez a jelenség mindeddig nem tudott tömegessé válni és nem hozott elsöprő erejű változásokat, arra magyarázatként szolgálnak a széthulló fogyasztói társadalom eddig tárgyalt jelenségei. A magányos nagyvárosi lét, a természetes kisközösségek, lakóközösségek szétesésével és a munkahelyi szakszerveződések visszaszorulásával, amit a nagyvállalatok még munkaszerződésekbe foglalva akadályoznak is.  Erre pedig csak ráerősít a széthulló nukleáris családok sokasága és az ezekből hozott kötődési zavarok.

Végül a pénz elértéktelenedése az egész fogyasztói társadalomban értékválságot eredményez, a jóléti társadalmak egyetlen igazi fokmérője ugyanis a pénz. Ez az értékválság kézzelfoghatóan megjelenik a különféle jószágok radikális árváltozásaiban, mint amilyen nálunk az ingatlanárak elszállása volt 2015-től kezdődően, de tágabb értelemben is megfigyelhető, hogy nem tudjuk, valójában mi mennyit ér. Ez a helyzet kedvez a spiritualitás és az ezotériák térhódításának, hisz a vallások és az ezoterikus iskolák is elég konkrét értékrendszereket tudnak adni a követők számára.

A cikksorozat következő részében arról lesz szó, hogy ez a gazdasági és társadalmi válság hogyan csapódik le a politikában és a diplomáciában.

Úgy érzem, hogy 2016-ban új történelmi szakaszba léptünk. 1990 a hidegháború végével és a Szovjetunió bukásával elhozta a „történelem végét” Francis Fukuyama szerint. Az idei évben azonban akkora változásokat láthattunk a világgazdaságban és a nemzetközi politikában, hogy számomra nagyon úgy tűnik, a történelem a vége után is folytatódik.

Az 1990 és 2016 közötti poszt-hidegháborús éra világrendje 2008 óta érzékelhetően repedezik és mára egészen szétesni látszik. Ez a régi világrend ugyanakkor nem ’90-ben született, hanem folyamatosan formálódott az ipari forradalom hajnala óta és a 20. század első felére érte el tegnapig megkérdőjelezhetetlennek tűnő változatát. Sarokkövei a liberális, szabadpiac és globalizáció párti gazdaságpolitika, valamint az ezt leginkább kiszolgáló államforma, a képviseleti demokrácia, illetve a folyamatos túltermelés és technológiai fejlődés a korlátlan növekedés ígéretével, végül pedig a megtermelt javakat felszívó fogyasztói társadalom és a javakat legyártó, harmadik világbeli rabszolgatömegek.

Azért vagyok olyan merész, hogy történelmi szakaszváltást említek, mert, ha a „nagy képet nézzük”, akkor az látszik, hogy mára ez a növekedés megállt, és nagyon úgy tűnik, hogy pillanatnyilag sem hagyományos, sem „unortodox” eszközökkel nem indítható újra. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne volnának olyan régiók, ahol van érzékelhető gazdasági növekedés, de összességében a világgazdaság olyannyira lelassult, hogy gyakorlatilag stagnál. Ez a stagnálás pedig válságtüneteket eredményez a társadalomban, a politikában és a diplomáciában, sőt, bizonyos értelemben megjelenik a technológiai fejlődésben is.

Még történészhallgató koromban lett számomra világos, hogy a szép eszmék mögé nézve jól látható, hogy minden korszakot a gazdaság, a pénz mozgat, ezért a világunk működését is innen érthetjük meg a legjobban. Sajnos a legtöbb iskolában ahelyett, hogy ilyesmiről tanulnánk, neveket és évszámokat magoltatnak velünk. A világgazdaság működéséről egy átlag ember alig tudhat valamit, sőt, az úgynevezett értelmiségiek is csak pár részletet, ezért kezdjük kicsit korábbról!

A feudalizmus bukásával a születési előjogokkal és örökölt földvagyonnal rendelkező arisztokrácia és papság helyére a vállalkozó nagypolgárság lépett. Ez az elitcsere azért következhetett be, mert a bankárok, kereskedők és iparosok voltak a gyarmatosítás nyertesei. Szabadpiaci, vállalkozáspárti nézeteik versenyképesebbnek bizonyultak, mint a nemesség és az egyház „földhözragadt” megközelítése. Vagyis a gazdag polgároknak egyszerre csak több vagyonuk lett, mint a régi arisztokráciának és ezt a pénzügyi hatalmat hamarosan a politikára is kiterjesztették.

Azért is írok erről, mert fontos megérteni, hogy az a világrend, amiben élünk, honnan ered. Fontos látni, hogy a képviseleti demokráciák születése nem a teljes nép uralmát hozta el, csupán a nagypolgárság uralmát a nemesek helyett. A tőkések pedig ennek megfelelően elkezdtek új arisztokráciaként viselkedni. Ma már persze nem iparosokról, kereskedőkről és bankárokról beszélünk, mivelhogy ezek összekeveredtek, összeolvadtak egymással, az új nevük pedig befektető. A befektetők a világ jelenlegi urai.

A befektetők a profitjuk vég nélküli növelésére törekszenek, hogy ezzel hatalmuk is korlátlan legyen. A pénz ugyanis, ami egy átlag ember számára elsősorban fizetőeszköz, számukra a hatalom forrása. Hisz a régi arisztokráciát is a nagyobb vagyon révén tudták leváltani a társadalom éléről!

Had szúrjam ide, hogy régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy mitől függ a pénz értéke. Mint ismeretes, azt sokáig az érmék nemesfém tartalma határozta meg, később pedig a bankjegyek is hasonlóan működtek, mivel aranyfedezet volt mögöttük. A ’30-as évektől azonban ez megváltozott, a pénz mögött innentől nincs más, csak a többi pénz…, vagyis nem egészen. Ha belegondolunk, az arany és az ezüst értéke is csupán megállapodás kérdése, hisz önmagában egyik sem jó túl sok mindenre. Valódi haszna számunkra az ételnek, az italnak, a lakhelynek és a tárgyainknak van, ezeket hívja a közgazdaságtan gyűjtőnéven jószágnak. Régen és ma is ezeknek a jószágoknak az összessége volt a pénz mögött, ezek adják a pénz tényleges értékét, mivel az aranyat, az ezüstöt, vagy az érméket és bankjegyeket is jószágokra lehet beváltani. Csupán ezért értékes számunkra a pénz.

Vagyis minél több jószágot termelünk, minél több jószág van a pénz mögött, annál többet érnek a bankjegyeink, de csak akkor, ha közben nem veretünk még több pénzt. Ugyanis minél több bankjegyünk lesz, annál többfelé oszlik a jószágok értéke, más szóval inflálódik, értéktelenedik a pénzünk.

Az amerikai jegybank, a FED, nem állami intézmény, hanem magánkézben van, ami azért lényeges, mert a világ valutáinak értéke a többi valuta értékétől is függ – hisz a pénz mögött a többi pénz van –, a dollár pedig a legmeghatározóbb mind közül. A FED 1 dollárt 1 dollár 2,5 centért nyom az USA-nak, (amit nyilván mindig az adott árfolyamon kell érteni). Más szóval hitelre adja a pénzt az államnak, miközben az a bizonyos 2,5 cent még nem is létezik. Így az 1 dolláros ténylegesen csak 97,5 centet ér. Ha időközben a gazdaság jól teljesít és sok új jószágot termelnek, akkor erősödik a dollár árfolyama és így elvileg kitermelhető a 2,5 centes különbözet a FED felé.

Tehát a pénz, amit a FED ad, egy hiteljegy. Ha jól fektetik be, megtérül, sőt, profitálni is lehet belőle. Ha nem, akkor újabb pénzt kell kérni a FED-től, hogy vissza lehessen fizetni a 2,5 centet, így viszont már ennek az újabb dollárnak a 2,5 centjével is tartozni fog az állam és immár ezt is ki kellene termelni valahogy. Következésképp az újabb dollár – leegyszerűsítve – már csak 95 centet fog érni és így tovább. A dollár értéktelenedése pedig végső soron a többi valutát is elértékteleníti. Más szóval a világunk pénzrendszere hitelcsapdába kerül – mint ahogy az elmúlt, kb. 80 évben ez is történt.

A világgazdaság ugyanennek a logikának a mentén halad mind a mai napig. Csakhogy ahelyett, hogy a már rendelkezésre álló pénz mögé igyekeztünk volna megtermelni a fedezetként szolgáló jószágot, inkább egyre több és több fedezet nélküli pénzt gyártottunk. Néhányan ugyanis rájöttek, hogy pár Enter leütésével újabb és újabb milliárdokat teremthetnek, amiket már le sem kell gyártani: azok csak bitek formájában léteznek az elektronikus számlákon. Ők pedig annyira rákaptak az Enter nyomogatására – a kormányok folyamatosan rendelték a jegybankoktól az „ingyen pénzt”, hogy tovább pörgethessék a gazdasági növekedést –, hogy mostanra a hitelhegyek túl nagyra nőttek, és az egész bolygón nincs annyi megtermelhető jószág, hogy ezt a sok fedezet nélküli pénzt meg lehessen finanszírozni. Más szavakkal a világgazdaságban keletkezett egy óriási pénzügyi lufi, mivel a hitelállomány növekedése nagyobb volt, mint a jószágok mennyiségi növekedése. Ez a lufi pedig 2008-ban elkezdett ereszteni és azóta sem tudjuk betapasztani a lukat.

Azt, hogy ebből baj lesz, nagyjából már az 1929-es gazdasági válság óta tudjuk. Ezért is hoztak létre annak idején egy komplex felügyeleti rendszert hitelminősítőkkel, tőzsdefelügyelettel, miegymással. Csakhogy ez a rendszer 2008-ra teljesen megbénult. Egyrészt azért, mert a hatósági jogköröket a különböző kormányok folyamatosan szűkítették – hogy kapják tovább az „ingyen pénzt”. Másrészt a hitelminősítők is érdekeltté váltak abban, hogy a hitelhegyeket igazgató pénzügyi alapokról jó képet fessenek a piaci szereplők számára – vagyis elveszítették a függetlenségüket és így a hitelességüket. Ez a világtörténelem legnagyobb értékű csalása, amiért mindeddig csupán néhány esetben indult vizsgálat. Sőt, a bankmentő akciók keretében a kormányok a bűnösök egy részét még ki is húzták a csávából, mert így a csaláshoz asszisztáló politikusok felelősségét sem firtatta senki. A közelmúltig ezek az emberek voltak a világpolitika és a világgazdaság meghatározó szereplői és jó részük még ma is az…

A fenti gondolatsor nem csak összeesküvés elméletek gyártására ad alapot, de azt is megmagyarázza, most miért rogyadozik az eddigi rendszer. Mint utaltam rá, a folyamatos gazdasági növekedés adta a világrend magját és ezt jól jegyezzük meg!

Már a 19. században is belefutott ez a modell néhány gazdasági válságba, de egyik sem ért fel a ’29-es New York-i tőzsdekrachhoz. Az történt ugyanis, hogy az első világháború során felpörgött az USA gazdasága, ami hatalmas profitot jelentett a befektetőknek. Logikus tehát, hogy ezt a pörgést békeidőben is szerették volna fenntartani. Csakhogy, míg a csatatereken, mondjuk a lőszerből folyamatos volt az utánpótlásigény, addig, például a golyóstollak már nem fogytak ilyen gyorsan a békeévek alatt. Emiatt hamarosan hatalmas, eladhatatlan készletek keletkeztek a raktárakban, mire csökkentették a termelést, embereket bocsátottak el a gyárakból, akik így, fizetés nélkül még kevesebbet tudtak fogyasztani és még több termék maradt a raktárakban. Vagyis a túltermelés előbb felpörgette, majd lefullasztotta a gazdaságot.

Erre a helyzetre nagyjából minden ország, aki akkor sikeresen lábalt ki a válságból hasonló intézkedésekkel reagált: olyasmiket kezdtek termeltetni, amiket nem kellett eladni a piacon, ezért nem lehetett belőlük túltermelni sem. Vagyis utakat építettek, parkosítottak, erdőt rehabilitáltak és… fegyverkeztek. Akiknek ilyen formán munkát tudtak biztosítani, azok a fizetésükből újra vásárolhattak, így lassacskán leapadtak a raktárkészletek és újra be lehetett indítani a termelést. Legalábbis leegyszerűsítve.

Csakhogy a túltermelési válság ilyenfajta kezelése a második világháború utáni újjáépítés befejeződésével kifújt, mivel a világpiac ismét telítődött árukkal. Erre az egyik megoldás az lett, hogy tartós termékek helyett mindenki elkezdett ócska, pár év alatt tönkremenő jószágokat gyártatni, hogy időről időre mindenkinek mindenből újat kelljen vennie. Ezt a megközelítést erősíti a hatalmasra duzzadt marketing ipar is, ami óriási reklámkampányokkal igyekszik lenyomni a torkunkon, hogy ha valamink véletlenül még nem romlott volna el, akkor is cseréljük le, mondván, „kiment a divatból”.

A másik út az volt, hogy a ténylegesen megtermelt jószágok mellett egyre hangsúlyosabban megjelentek a piacon az úgynevezett „pénzügyi termékek”, vagyis a hitelek. A hiteleket is elkezdtük jószágként kezelni, így a pénz mögött, ami eleve hiteljegy, egyre nagyobb lett a hitel aránya fedezetként. Tehát a hitelre kapott pénz értékét egyre inkább a mögötte tornyosuló még több hitel adja…, vagyis a pénz mögött egyre inkább nincs semmi. Ha pedig a pénz mögött nincs semmi, akkor az a pénz értéktelen.

Itt tartunk most. 2008-ban elvileg óriási nemzetközi inflációnak kellett volna végigsöpörnie a világgazdaságon és, hogy nem ez történt, az nyilván rengeteg háttéralku eredménye, amikre nem láthatunk rá. A világgazdaság és a nemzetközi politika egyik legjellemzőbb vonása ugyanis az, hogy látszólag minden nyíltan, a média figyelő szemei előtt történik, de a leglényegesebb kérdésekről mindig zárt ajtók mögött születik döntés és mi, „egyszerű emberek” ezekről sohasem szerezhetünk közvetlenül tudomást. Mindez persze megint gazdag talaját adja az összeesküvés elméleteknek.

Amit én látok az az, hogy, bár 2008-ban kiszakadt a hitel lufi – aki kíváncsi rá, hogy pontosan miért, annak jó szívvel ajánlom a The Big Short című filmet –, de a befektetők és politikusok közösen úgy határoztak, hogy megpróbálják betömni a lyukat a pórul járt adósok kárára, mint amilyen a lakosság, vagy az olyan, súlyosan eladósodott államok, mint Görögország. Másrészt azt is eldöntötték, hogy újra növekedési pályára állítják a világgazdaságot… még több hitellel!

A dolog azonban visszafelé sült el. Egyrészt az adósokból kipasszírozott magasabb törlesztő részletekből sem tudták betömni a lukat, ráadásul sok adós fizetésképtelenné vált, míg az erős gazdasági szankciók miatt a leginkább eladósodott országokban előretörtek a radikális, populista mozgalmak – lásd a görög Sziriza hatalomra kerülését. Másrészt a növekedés nemhogy nem indult újra, de mára már csak Kína gazdasági teljesítménye húzza azt. Kínában pedig trükköznek a számokkal, tehát minimum kisebb a valódi, jószágban is mérhető növekedés, mint mondják, vagy eleve nincs is növekedés. Sőt, a globális gazdasági recesszió, amiről számos elemző még jövő időben ír, lehet, hogy már el is kezdődött!

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a pénzünk a következő években fokozatosan elértéktelenedik. Nem csak a mi pénzünk, a forint, hanem a világ összes valutája. Olyasmi játszódhat most le világszinten, mint ami Magyarországon volt a második világháború után, mikor elszállt az infláció, és még egymilliárd billió pengőt is nyomtak, csakhogy az már nem ért semmit sem. A hasonlat annyiban sántít, hogy az említett, valószínűsíthető háttéralkuk miatt ez az infláció nem sokkszerűen, egyik pillanatról a másikra történik, hanem fokozatosan. Vagyis a hitel lufiból csak apránként engedik ki a levegőt, nem egyszerre.

Erre azért van szükség, hogy ne legyen káosz. Gondoljunk csak bele, mi történne ezzel a sok jólszituált, civilizált emberrel, ha holnap arra ébrednének, hogy még egy falat kenyeret sem kapnak az összes pénzükért sem! Ehelyett a kormányok még olyan népszerűen hangzó dolgokat is mondhatnak, mint, hogy emelik a nyugdíjakat és a minimálbért, vagy úgy általában a fizetéseket, stb. Csakhogy hiába kap valaki 110 ezer helyett 120 nettót, ha közben, mondjuk a víz ára 100 forint/literről megemelkedik 500 forintra és minden más is hasonlóan drágul.

Ilyenkor a műveletlenségünkre apellálnak, mert sokan nem értik, hogy nem az összeg nagysága a fontos, amit megkeresünk, hanem a pénz vásárlóereje, vagyis az, hogy mi mindent vehetünk meg ezért az összegért. Ez a vásárlóerő pedig jelenleg folyamatosan csökken a gazdasági növekedés hiánya miatt és ez előbb, vagy utóbb mindenki számára kézzelfogható lesz.

Az eddigi gazdasági modell hívei természetesen továbbra is a növekedés újraindításán dolgoznak, mivel a recessziót egyértelműen rossznak tartják. Ennek a vágyott fordulatnak az egyik sarokköve a szabad kereskedelem további bővítése volna, olyan nemzetközi szerződések révén, mint a CETA, vagy a TTIP, vagyis a Kanada-EU és az USA-EU szabadkereskedelmi egyezmények. Ezek által ugyanis a fölhalmozott jószágokat „korlátok nélkül” szabadíthatnák rá egymás piacaira – főképp az amerikai árukat az EU-ra –, hogy az új vásárlókra támaszkodva ideiglenesen folytatható legyen a túltermelés.

Szintén a túlfogyasztás bővítését célozza a „demográfiai út is”, vagyis a gyermekvállalás ösztönzése a jóléti államokban pénzügyi, jogi és ideológiai eszközökkel. Hisz egy nyugati gyermek már születése pillanatától újabb fogyasztó, szemben a harmadik világba születő csöppségekkel, akikből jobb esetben is csak újabb munkások lesznek a gyártósorok mellett, vagy a földeken. Ezért kell nehezíteni az abortusz és a fogamzásgátlás lehetőségeit, ezért kell nemzethalállal és a nyugdíjrendszer összeomlásával riogatni a fejlett országok polgárait, de még a menekültek is kapóra jönnek, „mert ha nem szülünk eleget, akkor be kell hívni a migránsokat, hogy ők végezzék el a munkát”.

A következő út a világ szegényeinek felemelése lehetne, hiszen ha ők is fogyasztókká válnának, akkor az igényeik kielégítésére egy darabig még lehetne folytatni a túltermelést. Ezzel csak 3 gond van. Az egyik, hogy túl lassú megoldás. A másik, hogy – mivel a Föld egy zárt rendszer és így a megszerezhető vagyon is véges – csak úgy lehet megcsinálni, ha a leggazdagabbak a vagyonuk egy részét a nyomorgóknak adják, ily módon újraosztva a javakat. (Itt persze senki ne jótékonyságra gondoljon, hanem mondjuk arra, hogy a világ legszegényebb részein termeltetnek és így a helyiek számára munkahelyeket teremtenek, tehát fizetésként és nem adományként jut el hozzájuk a pénz, amint azt a gyakorlatban is láthatjuk.) A harmadik gond pedig az, hogy a technológiai fejlődés révén egyre több ember munkáját válthatjuk ki gépekkel, vagyis, ahogy az ipari forradalom kezdete óta tapasztaljuk, „a gépek elveszik a munkát”! Ez pedig épp az előbb leírt folyamatot teszi semmissé.

Azután logikus lépés lehet egy újabb világháború, ha az nem jár az emberiség teljes pusztulásával. Ugyanis – jól bevált receptként – ismét keresletet teremthetne, és megint csak lehetne nyomni a jó öreg túltermelést, mivel mindazt, ami elpusztul, újjá kellene építeni, ismét le kellene gyártatni, nem is beszélve a folyamatosan megújuló hadianyag igényről a háború alatt. Ennek a megoldásnak egy szerényebb eredményeket hozó alternatívája egy új hidegháború az azzal járó fegyverkezési versennyel.

Végül ott van még az adósság elengedés, mint kézenfekvő megoldás, mivel a világgazdaságot megfojtó adósságállomány a növekedés egyik legnagyobb közgazdaságtani gátja. Csakhogy éppen ezek az adóssághegyek garantálják a befektetői elit hatalmát a közélet, a nemzetek politikusai felett. A törlesztési politika megkérdőjelezése egyben az egész világrend megkérdőjelezését is jelenti, ugyanígy a teljes adósság elengedése is, ezért ezt az eszközt legfeljebb részleges adósság elengedés formájában fogják használni a jövőben, ahogy történt a legtöbb egykori szocialista ország esetében is a rendszerváltások után.

Ugyanakkor egyáltalán nem olyan biztos, hogy a globális gazdasági recesszió és a globalizáció mérséklődése rossz dolgok. Mindez csak nézőpont kérdése. A tegnapig uralkodó modell szinte kizárólag rövidtávon gondolkodott, így a felmerülő kérdésekre is kivétel nélkül rövidtávú megoldásokat tudott adni. A fenti alternatívák is csak ideig-óráig jelentenének gyógyírt a világgazdaság szűkülésére, hisz a rövidtávon felszabaduló piacok már középtávon telítődnének, a rendszer korlátait egyik megoldás sem tágítaná. Erre csak a világűr gyarmatosításával nyílna út, ám az ehhez szükséges technológiák még jó ideig nem lesznek elérhetőek.

Másfelől ezek a rövidtávú megoldások a fő okai a klímaváltozásnak, valamint annak, hogy a mindennapjainkban folyamatosan nő a bizonytalanság – és vele a stressz. Hiszen gondoljunk csak bele, a folyamatos változásra és változtatásra azért van szükség, mert a pillanatnyi megoldásaink újra és újra csődöt mondanak, mire ismét megoldásokat kell keresnünk ugyanezekre a kérdésekre. Ennek eredményeként az életünkből fokozatosan eltűnik a stabilitás.

Másrészt, akármilyen lelkesen termelünk is jószágokat, a Föld ásványkincs készletei végesek, ahogy a teherbíró képessége is az. (Itt említhetjük még a túlnépesedés problematikáját is, mint egyfajta demográfiában megjelenő túltermelést, ami főként az orvostudomány – és az azt támogató politika – rövidlátásának a következménye.) A túltermelés erőltetésével pedig egyre nagyobb és pusztítóbb humanitárius, ökológiai és természeti katasztrófákat idézünk elő, végső soron az emberiség kihalását kockáztatjuk. Vagyis az eddigi, liberális-kapitalista gazdasági modell közép és hosszú távon nem versenyképes.

A cikk folytatásában arról lesz szó, hogyan hat ez a gazdasági modell a társadalom szerveződésére, az egyének közötti kapcsolatokra.