Spanyolviasz

Idegengyűlölet, démonizálás, félelem. Röviden ez a három szó a válasz a címben föltett provokatív kérdésre. A következő fejezetekben e triászt szeretném kicsit alaposabban körbejárni.

Idegengyűlölet

Az idegengyűlölet, vagy görög nevén xenofóbia vélhetően egyidős az emberiséggel. Az ősközösségek egymással érintkezve, de egymástól függetlenül léteztek. Ha egy idegen vetődött a területükre, sosem lehetett tudni, hogy „barát, vagy ellenség”. És nem csupán az illető szándékáról van itt szó, hogy mondjuk rabolni, vagy épp barátkozni akart, hanem arról is, hogy tudtán kívül lehetett betegség hordozója, potenciális veszélyt jelentve így az embercsoportra.

Az evolúció emiatt megerősítette azt a vonásunkat, hogy tartsunk mindenféle másságtól. Ugyanez érhető tetten a 8 hónapos kisbabák úgynevezett idegenszorongásában is, mikor függetlenül attól, hogy melyik kultúrában cseperednek és hogyan nevelik őket, 8 hónapos koruk körül a csecsemők automatikusan elkezdenek félni az idegenektől és ha ismeretlen, vagy nem közvetlenül a családhoz tartozó, az életükben napi szinten jelen nem lévő személlyel találkoznak, szégyenlősen a szüleik karjaiba bújnak, vagy sírni kezdenek.

Tehát ösztönösen van bennünk egy kis félsz az idegenekkel, a „másokkal” szemben. Ha igazán őszinték akarunk lenni magunkhoz, mikor egy eltérő rasszba tartozó személy jön velünk szembe az utcán, akkor időnként kicsit összeszorul a gyomrunk. Ez egy egészen normális reakció. A rasszizmus kutatói szerint legjobb, ha beismerjük magunknak, hogy így van, nem próbáljuk elfojtani, azután tudatosan igyekszünk harcolni ellene – feltéve persze, hogy nem szeretnénk előítéletes emberek lenni. Ám a jelenség könnyen átfordulhat idegengyűlöletté, ha alacsony önértékelés és sztereotípiák társulnak hozzá.

Vegyük, mondjuk az ókori Spárta példáját, ami az első dokumentáltan xenofób társadalom a történelemben. A spártaiak számban jóval kevesebben voltak, mint a városállamuk által földművelésre kényszerített rabszolgák, a helóták. Ezekre az emberekre azért volt szükségük, hogy ők termeljék meg az élelmet, míg a spártaiak egész életüket a harcművészet tökéletesítésére szentelték. Azonban a helóták nem önszántukból szolgálták Spártát, így fölmerült a gyanú, hogy esetleg egyszer föllázadnak majd uraik ellen – esetünkben ez a sztereotípia, vagyis helóta=veszélyforrás. Mint minden sztereotípiának, ennek is volt alapja, de korántsem mondható igaznak az összes rabszolga esetében.

Másfelől a spártai társadalom kínosan perfekcionista volt: minden férfinak tökéletes testű, keményszívű harcosnak kellett lenni, míg a nőknek ilyen harcosokat kellett szülniük, vagy a jövendő anyáit, akik ilyen harcosokat szülnek majd. Az „alkalmatlanokat” a legendák szerint a Taigetosz hegyről vetették le még csecsemőkorukban. Akiket viszont a vének megfelelőnek találtak, azok hosszú éveken át minden nap azért küzdöttek, hogy jobbak legyenek mindenki másnál.

Hogy valami újat is mondjak, mindettől a polgároknak az lehetett az alapélménye, hogy „nem vagyok elég jó, folyton harcolnom kell érte, hogy azzá váljak”. Az elégtelenség érzése pedig gyakorlatilag az alacsony önértékelés szinonimája.

Ez a három tényező, az idegenszorongás, az alacsony önértékelés és a sztereotípia, miszerint minden helóta potenciális lázadó, elég volt ahhoz, hogy hosszú évszázadokon át a férfivá avatás keretében minden spártai fiú egy éjszakán keresztül fegyvertelen rabszolgacsaládokat mészároljon halomra.

Ugyanez a gyilkos indulat mozgott azokban is, akik a középkor dzsihádjaiban, keresztes háborúiban, pogromjaiban vettek részt, akárcsak az őslakókat kiirtó gyarmatosítókban, vagy a Holokauszt és a Gulag megvalósítóiban. Az idegengyűlölet tehát nem pusztán rassz alapú, lehet vallási-, politikai-, vagy nemi identitás, sőt, egészségi állapot is a másság forrása, amit azért is fontos kiemelni, mert a hitleri Németország nem pusztán a zsidókat és cigányokat üldözte, de a baloldali és liberális nézetű „árjákat” is, nem beszélve a melegekről, biszexuálisokról, transszexuálisokról, fogyatékkal élőkről, bizonyos tudományágak képviselőiről és a vallásosságról. A rasszizmus tehát csupán egy szelete a náci örökségnek, habár gyakran az egészet ezzel azonosítjuk.

Apropó, gyakori tévedés, hogy csak a fehér ember lehet rasszista. Mikor romák, izraeliták, arabok, afrikaiak, ázsiaiak, vagy amerikai őslakók gyűlölködnek egymás közt a származásuk miatt, az is rasszizmus, mint ahogyan az is, ha a fehéreket gyűlölik, mert fehérek.

Röviden így tudnám összefoglalni az idegengyűlölet pszichológiáját és történetét, azonban pusztán az a tény, hogy ma sem vagyunk kevésbé xenofóbok, mint évezredekkel ezelőtt, nem magyarázza a Hitler kultusz bizonyos fokú továbbélését napjainkban, csupán egy fontos adalék hozzá.

Démonizálás

Képzeljünk el egy kisfiút, aki egy alkoholbeteg, perfekcionista, szadista hivatalnok apa büntetéseitől szenved egész gyermekkorában és szeretett anyja sem védi meg a nadrágszíjtól, hogy a többi válogatott megaláztatásról már ne is beszéljünk. A fiúcska érthetően félénk, zárkózott, sokat sír, az iskolában nincsenek barátai. A tanulásra nem tud kellően koncentrálni, ezért tanárai sem tartják sokra, apja pedig a nem megfelelő jegyek láttán csak még dühösebb és kegyetlenebb lesz.

A kamaszkor sem hoz számára több örömöt és szerelmeket, amik kevéske gyógyírt jelenthetnének e rettenetes múlt után, ugyanis csak az egyik heréje száll le. Az ifjú, ahogy a nemiség felé fordul a figyelme, ettől még értéktelenebbnek kezdi érezni magát, szégyelli a testét és inkább az egész szexualitástól elfordul. Piszkosnak bélyegzi, ahogy a húsevést is, meg az alkoholfogyasztást, a kábítószer élvezetet, a bulizást és mindenféle önfeledtséget. Nem is csoda, hisz ha ő kicsit is megfeledkezik magáról, máris ellátják a baját, így mindig viselkednie kell az apa szigorú erkölcseinek megfelelően, másként számára szétesik a világ.

Azután váratlanul meghal az apja. A vasfegyelem után lágyszívű anyja mindent megenged neki, amitől a fiú egyszerre szárnyakat kap. Már-már azt hihetnénk, hogy végre révbe ér, de az ifjú nem tud szabadulni a fájdalmaktól. Haragszik az öregre, haragszik a világra és leginkább haragszik saját magára, amiért hagyta, hogy ilyen terrorban tartsa az a szadista. Haragját először abban éli ki, hogy szakít az atyai életúttal és örökre hátat fordít a bürokrata karriernek, amitől kiskora óta undorodik, mivel azt apjával azonosítja. Helyette a művészettel kacérkodik, és ilyen irányba tanulna tovább, ám a sors még tartogat neki néhány csapást. Édesanyja hirtelen rosszul lesz és a rákból a jó zsidó orvos sem tudja kikezelni.

A fiú ezzel elveszti az egyetlen embert, akit igazán tudott szeretni és egyre csak haragszik a sok igazságtalanság miatt. Hiába felvételizik újra és újra a művészeti akadémiára, mindig elutasítják, a pénze elfogy és végül már csak hajléktalanként tengődve jár egyik átmeneti szállásról a másikra a húszas évei elején, abból szerezve kevéske összegeket, hogy bagóért eladja alkotásait gazdagoknak, akiket irigykedve szemlél.

Aztán kitör a háború, beáll a seregbe és végre először életében elismerik valamiben. Az egyenruhában nem egy elveszett áldozat többé, hanem olyan erős és hatalmas, mint egykor az apja volt. Ám az arany életnek néhány év múlva ismét vége szakad, mikor hazája megadja magát, amit sok bajtársához hasonlóan nem ért, hisz mélyen az ellenséges területeken húzódott minden frontvonal, az anyaország gazdasági összeomlása a lövészárokból nem látszik. A béke megalázó, mindenki nyomorog és teljes a zűrzavar. Csak azok a gazdagok, akik a műveit vették, azok ülnek pöffeszkedve a palotáikban, meg a bürokratáknak van jó dolguk, pedig népnyúzó aktatologató mind, nem is igazi munka, amit csinálnak. Ez ellen tenni kell!

És ekkor a fiú egyszerre rájön, hogy tehetséges szónok, az elégedetlenkedők élére áll, s hamarosan már tömegek kíváncsiak arra, amit mond. Előbb forradalommal, azután választások útján tör a hatalomra, amit végül megszerez, helyreállítja hazája becsületét, még az amerikai Time magazin is az év emberének választja, a pöffeszkedőket, az ingyenélő bürokratákat, meg a többi semmirekellőt pedig megbünteti. A mesébe illő fordulat azonban még korántsem jelenti a történet végét.

Az időközben egészen felnőtt ifjú, sikerei ellenére továbbra is az erős férfi szerepében tetszeleg egyenruhában, hogy a szívében lakó gyönge, bántalmazott kisfiút megóvja a világtól. Karrierje csúcsán még mindig fűti a harag és hamarosan már nem csak apja emlékével, de egész országokkal áll háborúban. Hiába győzi le egyiket a másik után, hiába bünteti könyörtelenül a bűnbaknak kikiáltott pöffeszkedőket, meg bürokratákat, semmi nem adja vissza sosemvolt gyermekkorát, szeretett anyját, vagy a művészi pálya álmát. Csak attól kap némi enyhülést, ha ezt az erős férfi szerepet egyre hatalmasabbra és hatalmasabbra fújja, hogy a védtelen fiúcskát megóvja.

Kell is a védelem, mert ellenségei többször az életére törnek, amitől egyre gyanakvóbb és óvatosabb lesz, az erős férfi képet pedig szakadatlanul pumpálja magában, míg végül a lufi kipukkad és ő ott áll ismét, védtelen gyermekként a haragos világ előtt. Meg akarják alázni, szörnyű büntetést mérnének rá, ám a fiú ezt már nem bírja el és 56 éves korában önkezével vet véget életének.

Ő volt Adolf Hitler, az ember. A közgondolkodásban azonban nem így ismerjük, hanem a történelem őrült főgonoszaként, aki lángba borította a világot és milliókat irtatott ki, akinek a nevét gyűlölni és félni kell egyszerre még majd 70 évvel a halála után is. A kultúrában és a médiában sokkal inkább szörnyként jelenik meg, mint valós személyként. Ezt hívjuk démonizálásnak és paradox módon ez az egyik fő oka, hogy Hitler kultusza még ma is él.

Történészhallgató koromban sokat foglalkoztatott a kérdés, hogy miként válhatott valakiből egy ilyen torz személyiség. Azután rájöttem, hogy nem maga a Führer az érdekes, hanem a követői. Adolf életútjából megérthető, miért lett olyan, amilyen, sokkal nagyobb talány, hogy miként tudott egy ilyen lelki sérült férfi vonzó lenni milliók számára.

A töprengésekből végül két dologra jöttem rá. Egyrészt Hitler csak kimondta, ami mindenkinek ott volt a nyelve hegyén – akárcsak Tyler Durden a Harcosok Klubjában. Az első világháborút lezáró megalázó békék után a megtépázott önbecsülésű német népben forrt az indulat, igazságérzetük joggal követelt revíziót, amit a békülékeny demokrata politikusok próbáltak elnyomni. Eközben a csökkent önértékelés egyik legjellemzőbb ellenszere, a bűnbakképzés is elindult a nyomorgó germánok között, a jómódú, profitéhes, gátlástalan zsidó tőkés képe pedig tökéletes célpontnak bizonyult, az egész rasszra kiterjesztve ezt a sztereotípiát.

Másrészt Hitler kampányfőnöke, Joseph Goebbels mesterien értett ahhoz, hogy miként lehet valakiből a sajtó segítségével kultfigurát kreálni. A Führer a maga idejében egyszerre volt példakép, stílusikon – gondoljunk a bajuszára –, sztárszónok és szexszimbólum. Ezt hívjuk idealizálásnak. A démonizálásban és az idealizálásban pedig az a közös, hogy mindkettő fölnagyítja a személyt. Sohasem az igazi Hitler volt tehát népszerű, hanem csupán ez a felfújt kép.

Az idealizált diktátor esetében persze könnyen belátható, hogy miért talált követőkre, a mai, démonizált náci vezér viszont elsőre talán furcsa, hogy mi okból lehet vonzó bárkinek is. Talán elfelejtették a haláltáborokat, vagy tényleg nem hisznek azokban?

Erre azt tudom mondani, hogy aki csak a Holokausztot látja, az nem értheti meg a nemzeti szocializmus továbbélését. A méretes rém alak ugyanis nem csupán ijesztő és gonosz, de erős is, nem úgy, mint a valódi Hitler. A bántalmazott, testi hibás, önértékelési problémákkal küzdő, depresszióra és paranoiára hajlamos fiú nem tudna senki példaképe lenni, a hatalmas Führer igen.

Kevés kivételtől eltekintve a neonácik hasonlóan sanyarú sorsú, magányos gyermekek közül kerülnek ki, mint amilyen egykor Adolf is volt. Kiközösítettként megszokják, hogy elfordulnak tőlük, lenézik őket, miközben a szeretetet nem, vagy alig ismerik. Érthető, hogy önbecsülésük fenntartására olyanokat keresnek, akiket ők is lenézhetnek, miközben a skinhead-ek közé állva többé nem lesznek egyedül, sőt, védelmet kapnak. Akik addig megvetették, vagy piszkálták őket, most félni fognak tőlük. A nagy izmok, az acélbetétes bakancs, a zord külső mind segít fönntartani ezt a látszatot, miközben valójában arra kellenek, hogy megóvják a védtelen kisgyereket odabent. A fajgyűlölő csoportok jelszavaiból jól látható, mit tartanak értéknek: erkölcs, erő, becsület, hűség, vér, stb.

Az erkölcsre és becsületre azért van szükség, mert a szülők becstelenek, isznak/drogoznak/elhagyták/bántalmazták őket, vagyis kiszámíthatatlanok, az erkölcs viszont követhető szabályokat ad, kiszámíthatóvá teszi az életet, tehát csökkenti a belső bizonytalanságot. Aki hűséges ezekhez, az elmondhatja magáról, hogy becsülettel él. A hűség egyben a csoporthoz való hűséget is takarja, ami azért fontos, mert a többiek nélkül magányosak, elveszettek volnának. Az erő egy vágy, a mélyben megbúvó, éretlen belső gyermek gyöngeségének kiegyensúlyozására, ez az erőkultusz valódi mozgatórugója. Végül a vérben érhető tetten legtisztábban a csökkentértékűség: azért kell a tisztavérűséget, a másoknál különbség érzését hangsúlyozni, értékként kiemelni, mert önmagukat egyébként értéktelennek látják, csak a vér az, ami fölemeli őket.

Félelem

A sztereotípiák és a csökkent önértékelés mélyén, akárcsak egykor a spártaiak esetében, ma a neonáciknál is egy közös érzés húzódik meg, ez pedig a félelem. „A félelem azután haragot szül, a harag pedig gyűlöletet” ragadta meg a lényeget Yoda mester a Csillagok háborújában. Mindaz tehát, amit eddig leírtam, csupán a félelemre adott válasz és innen nézve a skinhead-ség megérthetővé válik. Ide azért fontos eljutnunk, mert a nácizmus végső soron egyfajta hit, hittel pedig nem érdemes vitatkozni. Annál inkább van értelme a mögötte lévő érzelmekre figyelni. A szélsőséges nézeteket nem nagy ívű ideológiai, logikai vitákban, hanem érzelmi szinten lehet megváltoztatni.

Aki komolyan aggódik a nemzeti szocializmus továbbélése miatt és tenni szeretne ez ellen, annak a fönti folyamatokkal kell foglalkoznia. Az idegenszorongás természetes, a sztereotípiák lebontása lassú és hosszadalmas folyamat – ettől még fontos –, az alacsony önértékeléssel viszont a pszichológiára nyitott oktatási rendszer annál többet kezdhetne. A gyermekbántalmazás ellen törvénnyel föllépni nem lehet, de a leendő szülők fölkészítésével, lelki és részben szociális támogatásával nagyban visszaszorítható a jelenség.

A Hitler kultusz ellenszere, ha nem démonizáljuk őt, hanem ember méretűvé zsugorítjuk. A művészeknek nagy szerepe lehet abban, hogy valós személyként és ne főgonoszként láttassuk az egykori diktátort. Másrészt „ne reklámozzuk” a nácikat. Ezalatt például arra gondolok, mikor a Magyarország-Izrael focimeccsen néhány száz neonáci karlengetése a világsajtót is bejárta, pedig pusztán annyit kellett volna tenni, hogy nem fordítják feléjük a kamerát. Médiafigyelem nélkül a nácizmus nem tud megerősödni.

Végül a skinhead-ek esetében a félelmükkel, a legmélyebb érzéseikkel érdemes valamit kezdeni. Ha ebben segítséget tudnak kapni – sokszor már csak a börtönben –, nem lesz szükségük a nácizmusra a túléléshez.