Spanyolviasz

Pártokról és politikusokról tárgyilagosan beszélgetni Magyarországon szinte lehetetlen. A téma óriási indulatokat generál és bevallom sokáig hezitáltam, mire úgy döntöttem, megírom ezt a bejegyzést.

A blogon korábban tudatosan kerültem, hogy akárcsak megnevezzek a kortárs közszereplők közül bárkit, mert tapasztalataim szerint ilyenkor az olvasókból gyakorta olyan erős érzelmek jönnek elő, hogy nagyon nehéz azokra a gondolatokra figyelni, amikről egyébként szó van. Sokan óhatatlanul skatulyázni kezdenek. Azt találgatják, melyik oldalhoz húz a szívem, vagy a rosszhiszeműbbek szerint kinek a megrendelésére írok, és egyszerűen elúszik a téma, amiről a bejegyzés szól. Ilyenformán tehát tabuként kezeltem a kérdést.

A bennem szunnyadó történész azonban nem nyugodott, mert úgy hiszem, fontos és hasznos lehet oldal semlegesen összegezni az elmúlt 25 év hazai történéseit a politikai és gazdasági érdekcsoportok által vallott, fölülről meghatározott emlékezetpolitikáktól függetlenül.

Magával a rendszerváltással Magyarország 3 dolgot kapott: demokratikus államberendezkedést, piacgazdaságot és szabadságot a szovjet elnyomás alól. Valójában azonban sem a társadalom, sem a politikai-gazdasági elit nem értette egyiket sem.

A szabadság nem teljes körű függetlenséget jelentett a „külfölddel” szemben, csupán nagyobb mozgásteret. Hisz az államadósság révén eleve függtünk a hitelezőinktől, az ország mérete és geopolitikai helyzete miatt pedig nem lehetett kérdés, hogy katonai és diplomáciai értelemben – ahogy addig a Szovjetunió felé – alárendelt szerepben vagyunk a nyugati hatalmakkal szemben. A NATO-ba és az EU-ba történő belépés ezt az informális helyzetet csupán hivatalossá tette, miközben a tárgyalóasztal mellett az említett szervezetek a szovjetekhez képest még partnerként is kezeltek.

A piacgazdaság sem azt hozta, hogy innentől mindenki Mercedesszel járt, hanem új, súlyosabb adórendszert, az árak ugrásszerű emelkedését és egy olyan versenyhelyzetet a munkaerőpiacon, amitől az addigi relatív biztonságérzetnek egy csapásra vége szakadt.

A társadalomnak azután évekbe telt meglátni a hirtelen rázúduló terhek mellett az új lehetőségeket. Azt, hogy vállalkozhatunk, hogy „kiteljesedhetünk a hivatásunkban”, hogy semmi sincs kőbe vésve, ha bírjuk cérnával és erőforrással, kiharcolhatunk jobb feltételeket is, stb. A hosszú távú elköteleződés helyét a folyamatos megújulás és önfejlesztés igénye vette át. Ma már nem a nyugdíjig tartó hivatást, hanem 5-10 évre megélhetést biztosító munkát és folyamatos fejlődési, előrelépési lehetőséget keresünk.

A demokratikus keretek, a 4 évente megszervezett választások szintén nem hoztak valódi demokráciát, csupán a demokrácia lehetőségét teremtették meg jogi értelemben, ahogy erről korábban írtam.

Az új helyzetben azonban voltak súlyos örökségeink is. A világháborúk és Trianon ki nem beszélt borzalmai, sérelmei, melyek lélektani értelemben törésvonalakként ott szunnyadtak a társadalomban. Akárcsak a Rákosi-rendszer államosításai nyomán a kártalanítás kérdése, vagy a Kádár-kor óriási államadóssága. (Ezeket a belső feszültségeket később az MSZP-SZDSZ és a Fidesz kampányfőnökei gátlástalanul el is kezdték kihasználni a ’90-es évek második felétől kezdve, és azóta más pártok is követik a példát.)

Ilyen örökség volt a Kádár-rendszer hatalmas, korrupt, drága és kevéssé hatékony bürokráciája is, ami máig teherként ül az ország nyakán. A legsúlyosabb hagyaték azonban talán mégis a társadalom diktatórikus szerkezete, a valódi önszerveződés hiányával, a fölülről várt csodával, a közügyektől való nagyarányú elfordulással.

Ha megnézzük az értékrendünket és elvárásainkat a rendszerváltástól napjainkig, azt látjuk, hogy miközben az állami keretek jogilag átalakultak, a „néplélek” szintjén ez a megújulás sokkal lassabban indult el. Ami az állam oldalán megmaradt, az a protekcionista, osztogató-fosztogató, urambátyám szemlélet, ahol fontosabb a ki-kit ismer a szaktudásnál és a teljesítménynél.

A másik oldalon máig egyfajta Robin Hood mentalitás uralkodik, elfogadott, sőt, sokak szemében hősies dolog a törvények megszegése, kiváltképp  az adóelkerülés – „ennek a tolvaj bandának egy kanyit se adjunk” –, ráadásul erre az adótörvények majdhogynem rá is kényszerítik a vállalkozókat. Ide tartozik, hogy sok nyugat-európai országgal ellentétben nálunk úgymond ciki gazdagnak lenni, mert „aki itt vagyont szerzett, az úgyis csalt és lopott”. A hazai szabályokat ismerve pedig sajnos van is ebben valami. Ahol tisztességes úton szinte lehetetlen a társadalmi előrejutás, ott rendszer szinten van hiba.

Miközben a többség joggal érzi, hogy nincs beleszólása a közügyekbe, a tömegek a legutóbbi évekig erre majd mindig a Kádár-korban jól bevált elzárkózással válaszoltak. „Ha a fejünk fölött döntenek, mi sem foglalkozunk politikával.” Ugyanennek az éremnek a másik oldala, hogy ha minden felelősség fölül van, akkor a dolgok jobbrafordulását is onnan várjuk, tehát az emberek önszerveződése, kompetenciaérzete igen alacsony.

’90-ben, az Antal-kormány előtt tehát óriási feladatok tornyosultak. Egyszerre kellett kezelni az államadósság kérdését, a privatizáció megkezdését, a Kádár-rendszer áldozatainak anyagi és erkölcsi kártalanítását, valamint átvezetni az országot a demokratikus piacgazdaság keretei közé, miközben a trianoni örökségtől terhesen európai szintű külpolitikát igyekeztek kialakítani.

Természetesen minden jó szándék ellenére, sok kérdésben igen komoly hibákat is vétettek. Először is nem kérték az államadósság részleges elengedését, mint az összes többi közép-európai ország, pedig erre megvolt a jogalap: a szovjet megszállás által a népre kényszerített csatlóskormány, a Kádár-rezsim vette fel a hiteleket, nem a magyar nép szabad akaratából választott képviselőink. Ennek a lépésnek pedig máig ható, súlyos ára volt: csak a társadalom tűrőképességét erősen feszegető, magas adókkal és az állami vagyon áron alul történő kiárusításával lehetett elkerülni az államcsődöt.

Az egykor elkobzott földek, gyárak, ingatlanok és egyéb vagyontárgyak utáni kártalanításra természetesen a költségvetésből nem futotta – hisz az államszocializmus csődje nyomán jószerivel üres volt az államkincstár –, csupán jóvátételi jegyeket adott ki a kormány. Ezek a jóvátételi jegyek pedig körülbelül olyanok voltak, mint a Dumb és Dumber című film „tartozom neked” cédulái. Egyszer, valamikor pénzre lehetett ugyan váltani azokat, de nem azonnal. Aki pedig szorult helyzetben volt, inkább fillérekért eladta a kárpótlási jegyét üzéreknek, mert nem volt ideje kivárni, míg az állam fizetni tud.

Másrészt néhány ipari létesítményt, egykori egyházi iskolát, illetve magánbirtokot a következő években visszaadtak az eredeti tulajdonosoknak, ha tudták igazolni, hogy az ingatlan valaha hozzájuk, vagy a családjukhoz tartozott. A bizonyítás azonban hosszú volt, körülményes, ahogy maga a vagyonvisszaadás is.

Részben szintén ide kapcsolódó, máig ható sérelmeket generáló intézkedéssor a privatizáció menete. Antal maga amellett érvelt, hogy csak szép lassan, apránként szabad elkezdeni a privatizációt és lehetőleg magyar kézben kell tartani mindent. Igen ám, de a magyaroknak, még a tehetőseknek sem volt annyi pénze, hogy piaci árat tudtak volna fizetni a roppant állami vagyonért. A Kádár-kor nyomán az országban nem maradt számottevő tőke. Eközben a költségvetésben óriási lyukak tátongtak a hitel és a kártalanítás miatt.

Végül Antal halála, majd a ’94-es kormányváltás megoldotta a kérdést és megkezdődött a privatizáció, vagy ahogy csúnyábban szokás nevezni, az ország szétlopása. Az igazság valahol a kettő között lehet, de annyi bizonyos, hogy a mai gazdasági elit jó része az akkor, fillérekért megvásárolt értékes vagyontárgyakból lett olyan jómódú, hogy ma már valóságos pénzügyi szakadék választja el őket a középrétegek felső harmadától is.

A privatizáció nyomán ideiglenesen javult ugyan az ország GDP-je, föllendült a gazdaság, de a sorozatos gyárbezárásokkal tömegek kerültek utcára, illetve apróra zsugorodott, az egyébként mesterségesen nagy magyar ipar is, de ez már a Horn-kormány hagyatéka. Ebben az időben számos befektető érkezett hozzánk és sokaknak úgy tűnt, innentől kolbászból lesz a kerítés, ehelyett pár év alatt a tőkések jó része továbbállt és mi itt maradtunk egy legyengült és féloldalas gazdasággal.

Eközben a privatizációtól sem függetlenül a Bokros-csomag egyrészt lezárta a piacgazdaságra való átállást, megmentette az országot a még mindig fenyegető államcsődtől, másrészt tovább növelte a lakosság terheit és szűkítette az állami támogatás mértékét és a támogatottak körét. A csomag érezhető társadalmi feszültségeket szült, mert szociálisan igen érzéketlen volt és nem előzte meg széleskörű egyeztetés sem. De ahogy az Antal-kormány idején a taxis blokádban fellángolt népharag is hamar elcsendesedett, úgy a Bokros-csomagot követő tiltakozások sem söpörték el a kormányt.

Közben a Tocsik-ügy, vagy az olajszőkítések földerítetlensége mind azt üzente a hatalom birtokosainak, hogy itt bármi következmények nélkül maradhat, és tovább erősítette a tömegek tehetetlenség érzetét a közügyek terén, hisz a társadalomnak nem sok beleszólást hagytak a törvénykezésbe, amire mind többen fordultak el a pártoktól.

’98-ban az első Orbán kormány idejére ért körbe ez a folyamat. A választók végigpróbálták a rendszerváltás utáni pártok mindegyikét és azt tapasztalták, hogy egyrészt egyik sem hoz érdemi változást, másrészt „mind ugyanolyan korrupt és hazug, akár a többi”. Vagyis a politikai szervezetek főleg stílusban, szlogenekben és jelképekben különböznek egymástól, a tartalomban azonban alig.

Ebben az időben mind a bal, mind a jobboldal vezetői elkezdtek a korábban említett társadalmi törésvonalakra építeni. Alapvetően már nem értékeket, vagy konkrét, pozitív célokat tűztek maguk és a választók elé, hanem kölcsönösen démonizálva egymást, ellenségképet mutattak a tömegek számára. A negatív érzelmektől fűtött, csalódott emberek egy részének ez vonzó volt, míg mások ismét csak az elfordulást választották.

Botrányokból persze ekkor sem volt hiány, gondoljunk az Ezüsthajó Kft.-re, vagy a Nemzeti színház leállíttatott építkezésére a Deák téren. Utóbb nem derült ki, hogy a csalási és sikkasztási ügyekből mi volt valós és mi nem, ami megint csak abba az irányba mutatott, hogy ha elég magasan van valaki a ranglétrán, itt bizony mindent meg lehet úszni. (A közelmúltban baloldali berkekből szokás volt a második Orbán kormányt maffia kormánynak nevezni, a valóságban viszont sokkal inkább maffia ország voltunk és talán vagyunk ma is.)

Medgyessy Péter 2002-es választási győzelmét sok mindennel szokás indokolni. Abban is lehet valami, hogy a konfliktusokba keményen beleálló Orbán Viktor stílusa többek számára visszatetsző lehetett és a szocialista vezető ehhez képest szelídebb alternatívaként jelent meg, ahogy az imént említett botrányos ügyek sem használtak a Fidesz népszerűségének, vagy Medgyessy 100 napos programjának ígéretei is vonzónak tűnhettek néhányak szemében. Mégis, számomra jelzés értékű, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország talán legjellegtelenebb, beszélni sem tudó politikusa, Medgyessy Péter legyőzte az egyik legszínesebb, legjobban szónokló jelöltet, Orbán Viktort. A teljes politikai apátia tünete ez. A rendszerváltáskor megindult társadalmi lendület „egy jobb világ felépítésére” ekkorra fújt ki egészen. A többség elveszítette hitét a demokráciában és a pártokban, aminek egyik sajnálatos tünete a nyugatra vándorlás.

Közben a polgári körök megalakításával a jobboldal is beszállt abba, a szerintem nagyon szerencsétlen folyamatba, hogy civilnek álcázott politikai szervezetekkel támogassák a saját pártcéljaikat. Ahogy a szakszervezetek is jól láthatóan egyik, vagy másik hatalmi tömbhöz húztak, úgy valódi civilség is csak elvétve létezett. A civil társadalom szétzüllesztése és szétzüllése pedig azért nagyon veszélyes, mert civilek nélkül nincs igazán demokrácia, ahogy arról korábban írtam.

A második MSZP-SZDSZ koalíció abból a szempontból igen szerencsétlen volt, hogy nagyjából erre az időszakra fogyott el a privatizálható vagyon jó része, amire mind Horn, mind Orbán a gazdaságpolitikát javarészt alapozta. „Szerkezeti átalakításokat” pedig a népszerűségüket féltve nem mertek elindítani, így a miniszterelnök D-209-es ügynökbotránya úgy kellett nekik, mint egy falat kenyér, hogy elfedjék a hiányosságokat.

Medgyessy elmozdításával valójában a biztos választási vereség elkerülése volt a cél. Gyurcsány Ferenc pedig alkalmas figurának tűnt arra, hogy a politikától elfordult tömegek, de főképp az MSZP-SZDSZ-hez húzó, ám csalódott választók feltüzelésével a rendszerváltás óta először, hatalomban tartson egy épp kormányzó koalíciót.

2006-ban a „történelmi fegyvertény” sikerült is és a jó szónoki képességeivel Orbán méltó ellenfelének tűnő Gyurcsány másodszor is kormányt alakíthatott. Ennél a győzelemnél azonban a jövő szempontjából sokkal jelentősebb az őszödi beszéd szeptemberi kiszivárgása.

Nem is maga a beszéd az érdekes, hanem az arra adott reakciók az elit és a társadalom részéről. ’98 és 2006 között a többség hallgatólagosan elfogadta, hogy lényegében az USA-hoz, vagy az Egyesült Királysághoz hasonlóan nálunk is két párt, két oldal csatázik a hatalomért, hisz a kisebb szervezetek igazából jelentéktelenek. A kiszivárgott beszéd azonban újrarajzolta az erővonalakat és általa a miniszterelnök, akaratától függetlenül, így vagy úgy, de valóban fölrázta a társadalom jelentős részét.

Itt elsősorban nem is az addig nem látott hevességű utcai megmozdulásokra gondolok, hanem arra, hogy a politika iránt régóta közömbös emberek elkezdték fölismerni, hogy „valamit tenni kell”. Ez a valami mindenkinek mást jelentett. Voltak, akik beléptek egy már létező pártba, mások az utcán fejezték ki nemtetszésüket, megint mások pártot, vagy civil szervezetet alapítottak, a lényeg, hogy valamilyen szinten elkezdtek „politizálni”.

Gyurcsány számára a beszéd politikai öngyilkossággal ért föl és mivel nem váltották le azonnal, az MSZP-SZDSZ is vele bukott. A Fidesznek csak arra kellett figyelnie, hogy 4 évig Őszödön és a miniszterelnökön tartsa a figyelmet, ne saját magán. Közben a 2008-as gazdasági világválság hatása is elkezdte szítani a társadalmon belüli feszültségeket. A bedőlő hitelek tömkelege, a fair play szabályait távolról elkerülő bankok magatartása radikális változást sürgetett.

Ez a radikalizmus élesen meg is jelenik a 2010-es választási eredményekben. Egyrészt ott van a Fidesznek példátlan hatalmat adó 2/3-adban, amivel a választók „megbüntették” az addigi koalíciót, azt üzenve, hogy innentől igenis legyen következménye a vezetők tetteinek. De legalább ennyire fontos az is, hogy két, addig jelentéktelen, illetve nem is létező politikai szervezet, a Jobbik és az LMP bejutott a parlamentbe. Ez, a korábban nem jellemző esemény úgy is értelmezhető, hogy a szavazók egy nem kis része a teljes addigi politikai elitnek azt üzente: „elég volt belőletek”.

A második Orbán kormány intézkedései, leginkább az oktatást érintő lépések, azután tovább erősítették ez utóbbi tendenciát. Egyfelől a demokratikus, jogállami keretek feszegetésével párhuzamosan megindult egy aktív, párt-független civil világ megszervezése, vagyis a társadalom demokratizálódása, másrészt, főképp a Jobbik, egyre több demokráciából kiábrándult embert tudott maga mögé állítani.

Ezt a paradox jelenséget tovább fokozzák a gazdasági világválság kísérőjelenségei. A demokratikus pártok és államberendezkedés tehetetlenségét látva, világszerte egyre többen fordulnak gyors, határozott fellépést, a vagyonosokra hárított, nagyobb teherviselést és a nemzetközi tárgyalóasztalok mellett karakteresebb, független, hazafias kiállást ígérő szervezetek felé. Csakhogy ezekhez a pártokhoz „csomagban jár” a diktatórikus szemlélet is, kisebb-nagyobb mértékben.

Ezzel párhuzamosan mások épp a demokratikus keretek megreformálásában és nem azok elvetésében látják a kiutat. A részvételi demokrácia gyűjtőfogalom alatt megjelenő modellek hívei jellemzően a társadalmi öngondoskodás fontosságát hangsúlyozzák. Vagyis, hogy a jövőben ne másoktól, a hatalom aktuális birtokosaitól várjuk a helyzet jobbra fordulását, hanem vegyük a saját kezünkbe a sorsunkat és mi magunk is vállaljunk részt a hatalomgyakorlásból.

Hazánkban ez utóbbi szemlélet hívei a 2014-es „net adós” tüntetések kapcsán kerültek a figyelem középpontjába. Egyesek lelkes amatőröknek, mások naív lúzereknek igyekeztek akkor beállítani a közéletben még sokszor járatlan, utcai politizálással próbálkozó civileket, de az mindenképp elmondható, hogy ahogy a rendszerváltáskor a többség nem értette a képviseleti demokráciát és a szabad piacot, most ugyanolyan zavarosnak tűnik a részvételi demokrácia gondolata.

Jó példa az értetlenségre, mikor az egyik megmozdulás kapcsán az ismert újságíró, Uj Péter, egy cikkében arra a következtetésre jutott, hogy végül mégiscsak arra volna szükség, hogy jöjjön egy karizmatikus vezető, aki összefogja az elégedetlenkedőket és a színpadról megmondja a tutit – bizonyára sokak véleményét sommázta ezzel. Ennél a képnél maradva azonban részvételi demokráciában nem a színpadról mondják meg a tutit, hanem a nézőtérről és főleg nem egy ember, hanem a sokaság, de ne szaladjunk ennyire előre!

Visszatérve a Fidesz választási sikereihez és főleg második ciklusát élő kormányzásukhoz, számomra az látszik, hogy megvan bennük a bátorság, hogy az ideológiai lózungokat félretéve olyannak lássák a magyar társadalmat, amilyen az valójában, és ennek megfelelően irányítsák az országot.

A többséget nem érdekli a GDP, vagy az euró-övezethez való csatlakozás, még kevésbé a jogszabályalkotás. A magyar lakosság közel 40%-a tartósan elfordult a közügyektől. Legtöbbünkről elmondható, hogy valójában nem demokrata.

A társadalom minden szinten korrupt, ha például egy hivatalos ügyet el akarunk intézni, előbb fordulunk egy ismerőshöz, ha van, minthogy a hivatalos úton indulnánk el. Igazán nem törődünk a halmozottan hátrányos helyzetű, leszakadó társadalmi csoportokkal, együttérzés helyett inkább sajnálatot, undort, vagy félelmet érzünk velük kapcsolatban attól függően, hogy hajléktalanokról, vagy romákról, esetleg testi/mentális betegekről van-e szó.

Ténylegesen nem, vagy alig érezzük, hogy az EU-hoz tartozunk, hogy mi is az unió polgárai vagyunk, erősen élnek azonban bennünk a történelem sebei. Nagy többségében nem vállalunk felelősséget a saját sorsunkért, helyette az atyáskodó állam gondoskodásában reménykedünk. Ebből következően alig jellemző ránk az alulról induló önszerveződés, az odaállás pozitív célok mellé, így kicsi a társadalom érdekérvényesítő képessége.

Az őszödi beszéd ugyanakkor megmutatta, hogy tömegek ellenében még nálunk sem lehet kormányozni, de az addig eltelt 16 év azt is, hogy a semleges, közönyös sokaság mellett látszólag igen. Gyurcsány arra is jó példaként szolgált, hogy a magyarok, ha ellenségképet kapnak, sokkal tartósabban hajlandóak összefogni, mint egy pozitív ügy érdekében. Míg egy környezeti katasztrófa után a segítség hullámai néhány hét, vagy hónap alatt elülnek, addig a volt miniszterelnökkel szembeni ellenérzések 4 éven keresztül egy táborban tartották a társadalom legkülönfélébb csoportjait.

Az 1990 és 2010 között eltelt 20 év egyik meghatározó problémája a hatalom szempontjából, hogy az idézett törésvonalak miatt a bal és jobb oldali kormányok még elnagyoltan sem tudtak megállapodni azokban a célokban, amiket közösen el kellene érnünk és minden kormányváltás egyben alapvető irányváltásokat is hozott.

Szintén ez a hozzáállás jelenik meg abban a reakcióban, mikor a kormányt nemzetközi bírálat éri, mire az épp ellenzékben levő tábor szinte kéjes örömmel dörzsöli a tenyerét, hogy lám, az ellenfél „most jól megkapta”.

Csakhogy valójában egy Magyarország van, nem kettő, és az ilyen bírálatok nem csak az épp hatalmon lévőknek, de mindannyiunknak szólnak. Ha bennünket elmarasztalnak, vagy megbüntetnek, akkor az nem csak a kormány, de mindannyiunk vállát egyformán nyomja. Teljesen irreális szemlélet, mikor valaki az ellenfél kormányzása alatt annak bukását várja, esetleg azt még igyekszik elősegíteni is. Ha a mindenkori vezetőink elbuknak, az az egész országnak rossz, míg a sikerük közös érdek, akkor is, ha személy szerint nem szimpatizálunk velük.

Az Orbán kabinetet különösen erősnek érzem abban, hogy az említett körülményeket felismerték. A fenti helyzetre adott válaszaik azonban már igen sajátos pártlogikát mutatnak. A Fidesz az „azzal főzzünk, amink van” elvét követve kicsit sem törekszik például az említett viszonyok megváltoztatására, épp ellenkezőleg, azokat a vonásokat igyekeznek megerősíteni, amik 2010-ben hatalomra segítették a szervezetet. (Ez persze érthető, ha tudjuk, hogy minden pártot valójában egyetlen cél mozgat: a hatalom megszerzése és megtartása bármi áron, ahogy erről korábban írtam.)

Felismerték tehát, hogy Magyarország csak akkor juthat el A-ból B-be, ha folyamatos politikai irányváltások helyett stabilitást teremtünk. Ilyen stabilitás volna az is, ha a politikai pártok és még inkább a magyar társadalom egésze megállapodna a célokban, és csupán arról vitatkoznánk, hogy ezeket hogyan érjük el. Ezzel szemben az Orbán kormány kicsit sem törekszik a társadalmi párbeszédre és a megállapodásokra, ehelyett azon dolgoznak, hogy akik nem akarnának az általuk kijelölt B-be eljutni, azokat távol tartsák a hatalomtól, míg magukat bebetonozzák oda.

Mivel a társadalom eleve nem demokratikus, ezt könnyedén meg is tehetik. Politikai idealizmus helyett csupán arra kell figyelni, hogy olyan társadalmi csoportoknak kedvezzenek, akik rendszeresen eljárnak szavazni, a híradókban pedig sokkal több olyan hír legyen, ami a kormányt dicsőíti, mint ami a hibáira rámutat.

A leszakadó, tanulatlan, halmozottan hátrányos helyzetű és olykor írástudatlan rétegekkel gyakorlatilag nem kell foglalkozni, mert rájuk jellemző leginkább, hogy politikailag nem szerveződnek, nem tudják érvényesíteni az érdekeiket és a közügyektől teljesen elfordultak, szavazni nem járnak. Tőlük lényegében büntetlenül el lehet venni a rokkantsági nyugdíjat, a szociális segélyt, vagy a munkakeresési hozzájárulást.

A hajléktalanokat kitilthatjuk az utcákról, a romákat akár egész városokból és iskolákból, mert az aktív szavazók legnagyobb részét nem érdeklik ezek a lépések, sőt, sokan szimpatizálnak is azok egy részével – „végre megregulázzák az ingyenélőket” –, akit pedig mégis foglalkoztat, az különben sem szavazna a Fideszre.

Mi több, a létminimum határán tengődők közül a közmunka, vagy a rezsicsökkentés révén egyesek még azt is érezhetik, hogy végre velük is foglalkoznak, és ha busszal elviszik őket, akkor alkalomadtán még Orbán Viktorra is voksolnak.

Ezzel szemben az öregségi nyugdíjasokat és a lecsúszó középrétegbelieket jól meg kell támogatni, mert elsősorban az ő szavazataikon múlik egy választás sikere. A devizahitelesek kérdésével való foglalkozás, a rezsiharc, a minimális nyugdíjemelések mind nekik szólnak, de talán ezeknél is erősebb eszköz, a kormánnyal szemben támogató, vagy semleges tömegmédia megteremtése.

Az állami földek szétosztása, a trafik-pályázatok, a haveroknak kijátszott közbeszerzési pályázatok mind azt a célt szolgálták, hogy megszülessen egy új gazdasági elit, ami a Fidesztől kapta a vagyonát, sokszor nem is törvényes eszközökkel, így a végsőkig hűséggel tartozik neki. Ha ugyanis a Fidesz bukik, akkor jó eséllyel ők is vele bukhatnak. Ezek a tőkések pedig szívesen fektetnek médiabirodalmak felvásárlásába, vagy felépítésébe, hogy így viszonozzák a szívességeket, másrészt, bújtatott állami támogatások formájában, még több pénzt keressenek.

A már korábban meggazdagodott, „régi elit” azután szintén a Fidesz mellé állt, mivel látták, hogy minden bizonnyal még tartósan Orbán Viktornak fogják hívni Magyarország miniszterelnökét, és vele kell jóban lenni, ha állami megrendelésekre ácsingóznak, hogy továbbra is a leggazdagabbak között maradhassanak. A hagyományos ellenzéki pártokba tolt támogatás kidobott pénz a közvélemény-kutatási adatokat ismerve, hisz a mostani szervezetek talán soha nem kerülnek már hatalomra.

A Fidesz tehát kicsit sem érdekelt a társadalom demokratizálásában, vagy felemelésében. Ehelyett leginkább arra figyelnek, hogy a demokrácia kereteit, (számukra kedvező formában) fenntartsák. Részben Brüsszel miatt, nehogy elzáródjanak az uniós pénzcsapok, részben pedig a szavazók miatt, akik bár többségében nem igazi demokraták, a nyílt diktatúrától is ódzkodnak.

A hatalom megtartásának egy további, fontos eszköze, a közös ellenségképek fölmutatása. Mivel a Fideszre szavazó emberek jelentős része nem vak híve a szervezetnek, így ahhoz, hogy ne pártoljanak el tőle, kell valami, ami „egyben tartja a tábort”.

Korábban ilyen ellenségkép tudott lenni a baloldal, ám mára olyan súlytalanná vált, hogy nem jelent reális veszélyt a Fideszre nézve. A nyugat, a multik és a bankok történelmileg jól bejáratott „gonoszok”, akikhez mindig lehet nyúlni és az EU-t is könnyű betenni ebbe a skatulyába. Legutóbb pedig, a Jobbik erősödését látva, a radikális párt került célkeresztbe.

Addig ugyanis, amíg az emberek az ilyen ellenségekre figyelnek a haragjuktól, vagy a félelmeiktől vezetve, a Fidesz mindig lehet a kisebbik rossz. Logikus, elvégre hatalomra is így kerültek.

A párt ideológusai arra jöttek rá, hogy egy olyan országban, ahol a társadalom eleve bűnözőnek tartja a politikusok java részét, a „ha ló nincs, a szamár is jó” elvét követve sokkal könnyebb „szamárként” eladni a Fideszt, mint „lovat csinálni belőle”.

Az Orbán kormány azt is megtanulta Gyurcsányék hibáiból, hogy az emberek akaratát nyíltan semmibe vevő intézkedések a párt bukásához vezetnek, így például az internet adó szerencsétlen ötlete nyomán megindult közfelháborodást meghallva visszakoztak.

Ettől, közvetve, sokan azt is érezhették, hogy mégiscsak van beleszólásuk az ország irányításába, ami a Fidesz szempontjából a másik nagy veszély. Napjainkban a kormánypártnak a hatalom megtartásához a részvételi demokrácia és egy jobboldali radikális fordulat víziója közt kell lavíroznia.

Baloldali politikusok, a választási összefogásaik alkalmával előszeretettel hangoztatták, hogy az elsődleges cél az Orbán-rendszer megdöntése során Orbán Viktor leváltása, mondván, minden másról csak ezután beszélhetünk, mintha a miniszterelnök volna az „ország jobbra fordulásának” legnagyobb kerékkötője.

Ugyanakkor, bár a hangsúlyok eltolódtak, az Orbán-rendszer lényegileg ugyanaz, mint a rendszerváltás óta működő képviseleti demokrácia, aminek a mostani baloldal is szerves része. Ezzel szemben, ha valóban magát a rendszert szeretnénk megdönteni, akkor Orbán leváltása egészen mellékes, azt ugyanis vagy a társadalom demokratizálódása tudná elhozni, vagy egy nyílt diktatúrára történő átmenet.

Más szavakkal egy választás során, személyében leválthatjuk ugyan Orbán Viktort, de ettől maga a rendszer még semmit sem fog változni! Mikor például baloldali közszereplők újabban részvételi demokráciát emlegetnek, akkor jellemzően arra gondolnak, hogy most már ők is szeretnének részt kapni a kormányzásból (lehetőleg úgy, hogy csak ők gyakorolják a hatalmat) és nem egy új rendszerváltáson, a képviseleti demokrácia tényleges leváltásán elmélkednek. Ez pedig ilyen formában számomra nem több, mint a részvételi demokrácia lejáratási kísérlete.

Megdöbbentőnek találom, hogy a magukat demokratikusnak mondó ellenzéki pártok közül egyetlen egy sem veszi észre, hogy a hagyományos eszközökkel már nem érhetik el az embereket. A média nagyobbrészt kormány hű, az ellenzéknek teret adó fórumok pedig igen szűk rétegnek érdekesek csupán. Ráadásul a bal oldali szervezetek 2006-ban mind lejáratódtak. Ha tetszik az MSZP és a DK is rossz márka a választók többsége szemében, és láthatóan megújulni sem tudnak, az összefogás helyett a megmaradt pozíciókért belső harcokat folytató politikusaik miatt.

Az LMP legnagyobb eredménye az első ciklus során egy pártszakadás volt és mintha elfelejtették volna, hogy civil gyökerekből indultak, az Együtt-tel és a PM-mel egyetemben érzékelhetően nem jelennek meg az emberek mindennapjaiban. Különösen nyilvánvaló volt ezen szervezetek és a formálódó civil ellenzékiség szakadéka a 2014-es utcai megmozdulások során.

Az egyetlen párt, amely belátta, hogy országszerte kapcsolatot kell keresni a helyi civilekkel és a lokális közügyekben érdemes minden lehetséges eszközzel segítséget nyújtani, a Jobbik. Sajátos hungarikum ez, hogy a parlamenti pártok közül a demokráciát elutasító, radikális jobb oldal kapcsolódik leginkább a valódi demokrácia alapját adó civilekhez, helyi közösségekhez. Ez a fajta aktív politizálás az arculatváltással együtt meg is hozta az eredményt, a netadó nyomán a Fidesz népszerűségvesztéséből 2014-2015-ben leginkább Vona Gábor pártja profitált.

Orbánékkal azonban 2015-ben kegyes volt a sors, megkapták Gyurcsány Ferenc óta a legerősebb ellenségképet, amivel ismét egy táborba terelhettek tömegeket: a menekülteket. Mivel ugyanakkor a téma méreténél és aktualitásánál fogva önálló bejegyzést érdemel, így itt nem is foglalkoznék vele többet.

Ehelyett szeretnék mérleget vonni a második és harmadik Fidesz kormány eddigi munkájáról, de leginkább az ország aktuális helyzetéről. Először is azt kell kijelenteni, hogy hiába a 2/3-ad, hiába a második ciklus, az Orbán vezette kabinet nem tudott jogi és gazdasági stabilitást teremteni hazánkban.

Amit az MSZP csinál kicsiben, az történik a Fidesznél is nagyban: széthúzó, belső ellentéteket generáló érdekcsoportok csatáznak egy-egy terület felett a hatalomért, ennek pedig az a következménye, hogy átgondolatlan és hektikus a törvénykezés. Még az egyébként előremutató kezdeményezések is kellő megtervezettség nélkül kerülnek bevezetésre. Hiába volna például jó, ha minden diáknak minden nap volna testnevelés órája, ha számos iskolának nincs tornaterme!

Az Orbán-kormány munkatempója leginkább egy mániás-depressziós ember működésmódjára hasonlít mániás fázisban: a jogszabályalkotás eszméletlen ütemben, a közvetlen érdekeltek és a szélesebb társadalom bevonása nélkül történik. A hatalomgyakorlásból minden korábbi kormányzathoz képest nagyobb mértékben kihagyják az ellenzéket és a civileket is, így pedig a parlament és a demokrácia is végképp üres, valós tartalom nélküli keretekké silányultak.

Az említett kapkodás jellemzi a mindenre kiterjedő központosítási törekvéseket is, ami rengeteg hibát és többletköltséget eredményez. Az uniós forrásokból finanszírozott, látványos állami beruházásokkal választási évben lehetett ugyan villogni, de a sorozatos, indokolatlan csúszások, a föl-fölbukkanó sikkasztási ügyek és ezek nyomán az uniós támogatások visszafizetési kötelezettsége mind árnyékot vetnek, a különben tényleg fontos fejlesztésekre.

Összességében elmondható, hogy a Fidesz kormány jelesre vizsgázott a problémák felvetésében, de borzasztóan elhamarkodottak, kuszák az ezekre adott válaszaik.

Külön is kiemelném a stadionépítéseket. Sokakkal ellentétben nagyon is látok logikát a futballba tolt milliárdokban. Ahogy korábban írtam, a nemzethez tartozás érzése igen kevéssé élhető meg az év nagy részében a többség számára, ami komoly problémát jelent a nemzeti színeket lobogtató politikusok számára. A sportesemények viszont – hazánkban kiváltképp a foci – épp erre adnak lehetőséget. Ha például a magyar válogatott kijut egy világversenyre, azt szokás az egész ország sikerének tartani. A Fidesz pedig máris kérkedhetne azzal, hogy lám, ők teremtették meg ennek az anyagi feltételeit.

Bár a részvételi demokrácia, mint alternatíva, még valóban zavaros és néhol gyermeteg, de ha valamikor, hát 2010 óta láthatjuk, hogy a „jó vezető” mítosz, amire fönt, Uj Pétert idézve utaltam, nem működik. Irreális azt várni, hogy egyszer csak megjelenik egy kiváló népvezér, aki a stábjával megjavítja az ország minden gondját!

A társadalom nélkül dolgozó Fidesz kabinet munkássága rá a bizonyíték, hogy a nép nélkül nemhogy demokrácia, de tartósan működő állam sincs. Leegyszerűsítve ez alatt azt értem, hogy a magánszektorban továbbra is tömeges az adóelkerülés, vagyis a társadalom jó része nem adja anyagi hozzájárulását a kormányzat tevékenységéhez. Részben emiatt föl kellett élni olyan tartalékokat, mint a magánnyugdíj vagyon, részben azokat sújtják még nagyobb adók, akik helyzetüknél fogva nem tudnak kibújni az adófizetési kötelezettség alól. Hosszútávon mindez legalábbis pénzügyi válsághoz, rosszabb esetben államcsődhöz vezet.

A jövő felé fordulva látok reális lehetőséget arra, hogy Magyarországon megújuljon a demokrácia, de arra is, hogy diktatúra szülessen. A 2006-ban megmozdult civil társadalom kitermelhet magából új pártokat, de az is bizonyos, hogy a mostani közszereplők sem fognak egy csapásra eltűnni, így velük is együtt kell működni. Nem hiszek abban, hogy a jelenlegi elit rossz, amit levált majd egy alulról építkező jó. Ahogy följebb is írtam, egy Magyarország van, mindegy, hogy a miniszterelnököt éppen hogy hívják, attól még Orbán, Gyurcsány, Vona, Schiffer, vagy Tóbiás sem tűnnek el. Nem az a kérdés, hogy hogyan tudunk végleg megszabadulni tőlük, hanem, hogy hogyan dolgozhatunk együtt.

Csak remélni merem, hogy ehhez jelenlegi vezetőink is képesek tanulni az elmúlt 25 évből!