Spanyolviasz

Az elmúlt években komoly felzúdulást váltott ki itthon és külföldön a sajtószabadság határait feszegető magyar médiapolitika. Facebook csoport szerveződött ellene, voltak tüntetések, hivatalos és nem hivatalos diplomáciai figyelmeztetések, illetve Uniós vizsgálat is az ügyben. Mind abból indultak ki ugyanis, hogy korábban sajtószabadság volt Magyarországon, amit a kormányzat elkezdett neki tetsző módon korlátozni. De mit jelent egyáltalán ez a szabadság?

Néhány médiakutató felhívta már a figyelmet, hogy az újságírók nagyon is határok közé vannak szorítva a világon mindenütt, még a demokratikus nyugaton is. Persze jellemzően nem törvények, nem cenzúra által, hanem egy sokkal finomabb módszerrel, a finanszírozással. A sajtó szabadságát legerősebben a pénz korlátozza.

Semmi sincs ugyanis ingyen, ami esetünkben azt jelenti, hogy az olcsó média ára a sajtószabadság. A rádiót díjmentesen hallgatjuk, ha befizetünk egy csomagra, havi pár ezer forintért 100 számra kapjuk a TV csatornákat, és valójában az újságok is kevesebbe kerülnek, mintha nekünk kéne megfizetnünk a teljes gyártási költséget. De milyen az a tartalom, amit így fogyaszthatunk?

Az alapötlet szerint a kereskedelmi média azért olcsóbb, mert cserébe néhány reklámot is el kell viselnünk a minőségi műsorok között. Az újságírók azonban aszerint forgatják a tollat, hogy kitől kapják a pénzt, így a megjelenő cikkek és riportok jelentős része cégek, vagy pártok megbízásából születik. Vagyis jószerivel maguk a műsorok, a „minőségi tartalmak” sem egyebek, mint reklám. A céljuk pedig egyszerűen az, hogy bennünket manipuláljanak, és ezt piszok jól csinálják!

Nemcsak azt tudják befolyásolni, hogy mit gondoljunk a világról, de még azt is, hogy egyáltalán miről gondolkodjunk, vagy épp milyen szempontok szerint értékeljük saját magunkat. Ma tömegek számára realitás az Magyarországon, hogy vannak bal és jobb oldali emberek, akik egymás ellenségei. Az egyik oldal gonosz, a másik jó, ezért amit az egyik mond, az eleve ármánykodás, amit a másik, az legalább szándékában nemes. És nem szoktuk észrevenni, hogy ezt a képet a két oldal sajtója közösen tartja fenn.

Politizálni itthon azt jelenti, hogy pártokról, vagy politikusokról beszélgetünk, egyetértünk velük, vagy vitatjuk, amit a médián keresztül állítanak. Ahelyett, hogy témákról beszélgetnénk, mint oktatás, egészségügy, gazdaság, külpolitika, stb., vagy földközelibben a saját településünk/kerületünk szükségleteiről, a lakóközösségünk ügyeiről és arról, hogy mit tudnánk ezekért mi magunk tenni.

Azt figyeltem meg, hogy mikor egy konkrét kérdésről kezdünk el vitatkozni, például, hogy milyennek kellene lennie az adórendszernek itthon és nem arról, hogy politikusok és pártok mit mondanak erről a témáról, akkor az addig egymásra köpködő „bal és jobb oldali emberek” el tudnak kezdeni párbeszédet folytatni és egész sokszor közös nevezőre is jutnak. Ilyen eszmecsere a mindennapokban azonban ritkán jön létre, mert ekkora hatással van ránk a média által sugallt bal-jobb világkép.

De nemcsak a közéletre igaz mindez. Ha kezünkbe veszünk egy női-, vagy férfimagazint, abban simán megfér egymás mellett egy kétoldalas cikk a túlzott fogyasztás környezeti veszélyeiről, majd 15 oldalnyi divatanyag, vagyis reklám, aminek egyetlen üzenete az, hogy fogyassz. Ezek a magazinok tartják fönn a nagy Ő kultuszt, ahogy korábban a szingliség kultuszát, a macsóság nimbuszát, vagy a 20-as 30-as városi fiatalokról kialakult sztereotípiákat egybegyúró „Y generáció” címkébe is ők leheltek életet, sok egyéb mellett.

Érdemes egyszer olyan szemmel is átlapozni egy ilyen újságot, hogy a cikkek alapján vajon mit gondolhat az olvasóról, vagyis rólunk a kiadó. Nekem úgy tűnik, hogy valami olyasmit, hogy illemből érdekelnek bennünket mindenféle egzotikus, társadalmi és lelki témák – csak mélyre ne kelljen menni! –, de alapjában véve mindannyian felszínes emberek és kényszeres fogyasztók vagyunk, akiket a legújabb divat és a legújabb kütyük mozgatnak. Lelkesít minket a környezetvédelem, de csak addig, amíg nem áll közénk és „a legújabb Burberry táska/iPhone” közé.

És ha körülnézek, azt látom, hogy a fenti képnek tömegesen igyekszünk is megfelelni, idomulunk hozzá. Erre egy további példa, mikor valahol azt olvassuk, hogy „a férfiak kevesebbet dicsérik a párjukat, míg a nők kevesebbszer érintik meg kedvesüket”. Ha én történetesen férfi létemre többet dicsérem a társam, mint ő engem, akkor a saját tapasztalatom és a cikkben szereplő norma közt ellentmondást tapasztalok – ezt nevezi a pszichológia kognitív disszonanciának. Amire néhányan úgy reagálnak, hogy ténylegesen elkezdik kevesebbet dicsérni a partnerüket, azonosulnak a leírt férfiképpel.

A média tehát több esetben közvetve hatással van a viselkedésünkre is, ami nem csoda, hisz aszerint cselekszünk, ahogy a világot látjuk, ha pedig a világlátásunkat sikerül befolyásolni, akkor annak lesz hatása a viselkedésünkre is.

Mindezt egyébként egy bizonyos Joseph Goebbels, a Harmadik Birodalom propagandaminisztere ismerte föl először, és kezdte alkalmazni a gyakorlatban. Napjainkban a média pedig nem tesz mást, mint a náci propagandagépezet módszertanát alkalmazza és igyekszik tovább tökéletesíteni, igen nagy sikerrel.

Hadd fogalmazzak most keményen: a sajtószabadság egy olyan szent tehén, amit csodálunk, megkövetelünk, alapjognak tartunk, harcolunk érte, miközben jóformán nem is létezik. Ha valóban szabad sajtót szeretnénk, annak az egyik módja, ha mélyen a zsebünkbe nyúlunk és megfizetjük az árát, pénzben, ahogy azt Puzsér Róbert is megjegyzi egyik vonatkozó írásában.

De van egy másik út is. Ha valaki ingyen készíti a tartalmakat, a szabadidejében, hobbiból. Ez a blogok világa, az egyedüli tér, ahol ma a sajtó szabad lehet hatalomtól és pénztől egyaránt, feltéve, ha a bloggerek nem adják el magukat.

Végezetül, ahogy erről korábban írtam, ha nem tetszik, hogy a média milyen mértékben befolyásol bennünket, akkor az önvédelem legegyszerűbb módja, ha nem fogyasztunk sajtótermékeket, elvégre senki nem fog pisztolyt a fejünkhöz, hogy tévézzünk!