A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról, hirdeti egy népszerű könyv címe, utalva arra a megfigyelésre, hogy nők és férfiak mennyire másként gondolkodunk és „más nyelvet beszélünk”. Több kutatás igazolta, hogy a nőknek jobbak a nyelvi képességeik, míg a férfiak a tájékozódásban erősek. A nők az érzelmek, a férfiak pedig a logika világában mozognak otthonosan. A hölgyeket szokás a szebbik nemnek nevezni, a férfiakat pedig erősebbnek tartani… nekem viszont ezektől föláll a hátamon a szőr!
Az összes kutatás statisztikai módszerekkel dolgozik és a fenti felsorolás sem több statisztikai megfigyelések tömkelegénél. A tipikus férfi és nő valójában csak statisztikai értelemben létezik, az utcán Lindák, Petik, Vikik és Sanyik jönnek velünk szembe, nem marsi és vénuszi lények.
Mivel azonban az ember nagyon szeret általánosítani, hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy ha az átlagos nő, mondjuk, inkább együttműködő, az átlag férfi pedig inkább versengő, akkor az összes férfi és nő is ilyen. A gender kutatások nem véletlenül hívják fel a figyelmet arra, hogy sokszor kisebb a különbség egy férfi és egy nő közt, mint két férfi, vagy két nő között, de nem is ez a lényeg.
A hétköznapokban az olyan általánosításokat, hogy „á, a nők/férfiak már csak ilyenek” arra használjuk, hogy egy felületes skatulyába rakjuk a körülöttünk élőket. Ha pedig ez megtörtént, valójában már nem érdeklődünk irántuk, nem figyelünk rájuk, nem próbáljuk őket megérteni, csak legyintünk, mondván, „ő is csak egy csaj/pasi”.
Mikor a sokat emlegetett kommunikációs problémáról beszélünk, ami párkapcsolatok sokaságában üti fel a fejét és teszi nehézzé az együttélést, nagyrészt ilyesmiről van szó. Az elején, még félszavakból is értjük egymást, de a szerelem elmúltával már egész mondatokból sem, mondhatnánk viccesen és valóban. A nagy szerelem idején, mintha olvasnánk egymás gondolataiban, később pedig nem is értjük, hogy választhattuk magunk mellé ezt az értetlen alakot.
Valójában csak annyi történik, hogy a kapcsolat elején indokolatlanul jóhiszeműek vagyunk a társunkkal szemben és idealizáljuk őt, minden tettét valami nagyobb jó részeként értelmezzük, amivel a mi kedvünkben jár, vagy a kapcsolatunkért tesz. Később pedig ugyanilyen indokolatlanul bizalmatlanná válunk és démonizáljuk a másikat, csak a rosszat feltételezzük, bármit is cselekedjen.
Máshol írtam erről részletesebben, ide csak azért hozom példaként, mert itt is skatulyázunk, előbb a jó/hős/királynő, stb. skatulyába rakjuk a másikat, később a rossz/ördög/céda, stb. címke kerül rá és igazán egyik esetben sem figyelünk arra, ki is ő valójában.
Hasonló általánosításokkal intézzük el azután az időseket, „a mai fiatalokat”, a szőkéket, a kövéreket, a muszlimokat, az orvosokat, a betegeket, a vegákat, a skin-head-eket, a zsidókat, stb. Tehát életkor, hajszín, testalkat, vallási meggyőződés, foglalkozás, egészségi állapot, táplálkozás, világnézet, származás és ki tudja, még hányféle szempont szerint kategorizáljuk az embereket a nemükön kívül. A kategóriákból viszont könnyen lesznek sztereotípiák, a sztereotípiákból pedig meg nem értés.
Mindig, mikor legyintünk, hogy a másik hülye, tulajdonképp azt közöljük, hogy nem tudjuk és valószínűleg nem is akarjuk őt megérteni. Ezért áll fel a hátamon a szőr, mikor Nőkről és Férfiakról hallok, mert képletesen akkor is ugyanígy „hülyézzük le” egymást. A terapeuta hivatásomból is fakad, de ha leülök valakivel beszélgetni, próbálok rá figyelni és nem arra, amit én gondolok róla. Ez persze sokszor nem megy könnyen.
Ugyanúgy tipizálom az embereket, mint bárki más, de újra és újra igyekszem tudatosítani, hogy a fejemben élő sztereotípiák és a beszélgetőpartnerem nem azonosak egymással. Mindezt természetesen nem azért írom le, hogy önnön nagyszerűségemet hirdessem, csupán élő példaként, hogy nem kötelező sztereotípiákból falakat vonnunk önmagunk és a többi ember közé. Mert elsősorban nem nők és férfiak vagyunk, hanem emberek.
Bár az előző mondat ütős végszó lehetett volna, mégsem azzal zárok, hanem egy számomra nagyon elgondolkodtató tapasztalattal. Nem csak az embereket, de a helyzeteinket, állapotainkat is hajlamosak vagyunk sztereotipikusan látni. A közelmúltban ide kapcsolódóan több ismerősöm is megfogalmazta, hogy számára a jóllét egyenlő az unalommal, a boldogság pedig az ürességgel. Vagyis azokat az embereket, akiről úgy látják, hogy jól vannak és boldogok, lényegében a „boldogok a lelki szegények” bibliai sorral azonosítják, mintha csak a lelki szegénység és a boldogság kötelezően együtt járna. Így viszont nagyon nehéz, ha nem lehetetlen jól és önfeledten boldognak lenni…
Utolsó kommentek