Spanyolviasz

Hadd kezdjem egy személyes tapasztalattal! Mikor egyik kolléganőmmel workshopot tartottunk a párterápiáról, az egyik csoporttag azt kérdezte, létezik-e olyan párkapcsolat, amiért sosem kell dolgozni, ahol minden „természetesen”, „magától” történik. A felvetés azért nagyon érdekes és fontos, mert rengeteg emberrel találkozom, akik ebben reménykednek, sőt, ez alapján élik az életüket: ha nehézség van a kapcsolatban, akkor szakítani kell, hisz akkor ők biztosan nem egymáshoz valók. Az igazi kérdés e mögött az, hogy vajon megtalálhatjuk-e a nagy Ő-t.

A válasz: nem. Ugyanis nagy Ő-k nincsenek! Senkit nem teremtettek senkinek, még ha a kapcsolat elején úgy is tűnik! És itt nem a hit, vagy a spiritualitás szempontjából mondom mindezt, hanem egy egyszerű szakmai megfigyelést közlök. Nem pusztán a saját megfigyelésemet, hanem a párterápia elmúlt 60 éves történetének általános megfigyelését. Rengeteg kutató és terapeuta kollégánk tapasztalata ez.

Nagyon megnehezíti viszont az életünket, ha társak helyett nagy Ő-ket hajkurászunk. Hollywood egyik legkárosabb hatása szerintem abban áll, mikor elhisszük, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” és mi is erre kezdünk vágyni. Egy olyan tündérmesére, ami nem létezik.

Az igaz történet inkább így zárulna: boldogan éltek, amíg rá nem csodálkoztak a másik különbözőségeire, amik miatt egykor egymásba szerettek. Azoktól aztán meggyűlölték a másikat és rengeteg küzdelem, veszekedés és pár megcsalás, meg különköltözés után újra egymásra találtak. Végül boldogan dolgoztak a kapcsolatukon, amíg egyikük meg nem halt.

A mai írásomban ennek a történetnek csak egy icipici szeletét szeretném körbejárni, azt, amikor az egész elindul: hogy mitől, hogyan tetszik meg nekünk valaki.

Biológia

Az állatvilágban az emlősök a szexuális vágyat feromonok segítségével váltják ki egymásból. Jó néhány éve felvetődött, hogy talán az embernél is valami hasonló történhet, így szó szerint a szerelem kémiájáról beszélhetnénk. Talán ezért használunk dezodort, parfümöt. Az agykutatások azonban azt mutatják, hogy fajunknál a szaglókéreg elcsökevényesedett, a szaglás a látás rovására hátrébb szorult az érzékek sorában. Bár bizonyos, hogy az illatoknak is van szerepük a vágy fölébredésében, ez nem olyan kizárólagos dolog, mint az állatvilágban.

Ebből a felismerésből születtek azok a kutatások, melyek a másik látványának ránk gyakorolt hatásából indultak ki. Kultúraközi összehasonlító vizsgálatokból az derült ki, hogy rengeteg féle szépségideál létezik, de kultúra-általános, hogy mindkét nem számára jobban tetszik, ha a másik teste és főleg az arca szimmetrikus (ám a tökéletes szimmetria taszít), valamint a bőre a hibátlanhoz közelít és puha – mindez a nagyobb fokú egészség jele –, illetve a nők számára a markáns, széles áll, a jól látható ádámcsutka, és a széles váll-keskeny csípő testfelépítés a legvonzóbb.

A férfiaknak általában az tetszik, ha egy nőnek széles a csípője, a derék környékén gömbölydedebb, mivel ez arra utal, hogy a nőn kellő mennyiségű zsír van a fogamzó készséghez, illetve egy gyermek kihordásához. Ezért nem attraktív a legtöbb férfi számára az anorexiás nő, illetve az anorexia kutatói is megfigyelték, hogy sok anorexiást korábban szexuálisan bántalmaztak, és betegségük egyfajta nem tudatos védekezés lehet a kívánatosság ellen, hogy az újabb támadást megelőzzék.

Emellett az ember hangja is fontos hívóinger. A mély férfihang általánosan vágykeltő, a nők búgó mély, vagy épp magas, csilingelő hangját illetően azonban megoszlanak a férfi vélemények.

Ugyanakkor, ha itt is igaz, ami az embernél általában, hogy magasabb agyi kapacitásunknak köszönhetően részben fölülemelkedtünk az ösztönviselkedés szintjén, tehát részben tudatos kontrollunk van a cselekedeteink fölött, nem automatikusan reagálunk egy helyzetben, a „reflexek” pedig az érzelmeken, megérzéseken keresztül gyakorolnak ránk befolyást, akkor a testi vágynak van lelki oldala is. Másként mondva részben szocializált. Tehát már csak ezért sem tudunk tökéletes biológiai modellt adni a testi vágy fölébredésének hatásmechanizmusáról.

Evolúció

A legújabb kutatási irány az evolúciós hasznosság felől kezdte vizsgálni a párválasztást, főként az utódnemzésen és az utódgondozáson keresztül. Azt találták, hogy a férfiak számára a nő külseje a fontosabb, mivel ez árulkodik arról, hogy a nő egészséges utódokat fog tudni szülni. Erre épít a divatipar. A nők ehhez képest két, részben ellentétes stratégiát követnek: egyfelől ők is nézik a férfi külsejét, szintén azért, hogy mennyire egészséges, milyen jók a génjei. Másrészt azt is szem előtt tartják, hogy a férfi mennyire fog tudni gondoskodni róluk és a közös utódról, illetve erre mennyire lesz hajlandó, vagyis a nők számára a férfi viselkedése is latba esik. A két stratégia azért ellentétes, mert a tesztoszteron bomba, alfa hím jellegű férfiak egyáltalán nem az utódgondozásról és a párkapcsolati elköteleződésről híresek, ők inkább „izgalmat nyújtanak”, meg persze a jó géneket. Ezzel szemben a „gondoskodó férfiak” többnyire kevésbé vonzóak, unalmasabbak, de biztonságot adnak – talán éppen külsejüket kompenzálandó lettek szociálisabbak. Ez az ellentét legtisztábban akkor jelenik meg, ha egy nő férjnek egy „gondoskodó férfit” választ, ugyanakkor fölcsináltatja magát egy „alfa hímmel”, így megszerzi a genetikai előnyt és a társas támogatást is – már amíg ki nem tudódik a félrelépés.

Azt is megfigyelték továbbá, hogy a vonzó férfiak, magukhoz hasonlóan vonzó nőket, míg a vonzó nők, magukhoz hasonlóan vonzó férfiakat választanak társnak. Ennek egyik oka, hogy az önmaguknál szebbnek, kívánatosabbnak tartott párral élők magukat folyton úgy élhetik meg társukhoz viszonyítva, mint akik „nem elég jók”. Azonban a nők két ellentétes stratégiájának termékeként a férfiak számára „nyílt egy kiskapu”, ha nem volnának annyira vonzó megjelenésűek, de mégis annál jobb nőre fáj a foguk, mint amennyire ők jó pasik: „kompenzálhatják hiányosságaikat” olyan tulajdonságokkal, melyek a nő, illetve az utód szempontjából fontosak: mondjuk gazdagok, befolyásosak, nagyhatalmúak, vagy épp empatikusak, kedvesek, gondoskodóak, stb. A férfiak talán éppen ezt felismerve hajszolják a sikert, pénzt és hatalmat, de ugyanezért válhattak szociábilisabbá is.

A másik oldalról azonban egy nő, ha nem szép, lehet bármilyen kedves, vagy intelligens, csak magához mérten vonzó férfit talál majd. (Ez alól csupán a nagyhatalmú, gazdag, befolyásos nők kivételek, akik kilóra megveszik a „szépfiúkat”.) A plasztikai sebészet, smink-, kozmetikum-, és a diétaipar, illetve a szabadidősport is nagyrészt erre a felismerésre épít.

Ez azonban még mindig csak egy része a teljes képnek, ugyanis a kutatások szerint az együtt töltött idővel a körülöttünk lévő emberek általánosságban vonzóbbá válnak számunkra, már pusztán a jelenlétükkel is. Így ha, mondjuk egy munkahelyen sok időt vagyunk egy csinos kolléganő/férfi kolléga közelében, akkor egy idő után már ő is vonzóbbnak fog látni minket, ha elsőre nem is ült a szék mellé tőlünk. No persze csak akkor, ha semleges, vagy pozitív közös élményeink lesznek a meló során, például egymásra pillantunk néha, jókat beszélgetünk, húzzuk egymást, szellemesen poénkodunk, együtt oldunk meg valamit, stb. Tehát azzal is nő a vonzódás, ha megismerjük a másikat, és már az embert is látjuk, nem csak a férfit/nőt.

Általános lélektan

Egy férfi számára a leggyakrabban egy nő attól válik vonzóvá – az eddigieken túl –, ha kihívást jelent, meg kell hódítani, illetve ha kiszolgáltatott, segítségre szorul. Összegezve tehát a klasszikus férfiszerepet ébreszti föl a fickóban, mivel klasszikus nőként viselkedik. A másik gyakori eset, ha a nő kezdeményez, ő irányít mindent, gondoskodik mindenről, tehát anyaként, felnőttként viselkedik, a férfiból pedig a gyermeket hívja elő. Ez a két véglet, a valóság többnyire ezek között ingázik valamilyen arányban.

A nő számára a határozottság, magabiztosság, szellemesség, spontaneitás, magas intellektus és intelligencia tudnak vonzóak lenni, ekkor a klasszikus női szerep van megszólítva, az ilyen férfi mellett lehet gyönge, irányításra szoruló. A másik véglet a férfi kiszolgáltatottsága, sajnálatra méltósága, ami a nőben az anyát szólítja meg.

Egy szexualitást kutató hölgy jegyezte meg nemrég, hogy arra vágyunk a hálószobában, amitől a hétköznapokban megbotránkozunk. Ugyanerről beszélt egy színésznő is, mikor azt mondta, egy férfi legyen úriember az étteremben, de nehogy az legyen az ágyban. Mindezekből együtt következik a „rosszfiúság” vonzósága. A rosszfiú ugyanis részben határozott, „tökös” pasi, részben sérült gyerek – aki csak rossz úton jár, de meg lehet menteni –, mindamellett épp úgy pimasz és illetlen, ahogy attól a nő begerjed. Olyan kalandot ígér, „amire minden nő vágyik”, ráadásul kihívással is szolgál, hogy megszelídítse, megmentse őt a nő a szerelem által.

Ide kapcsolódik a párválasztás egyik családterápiás elmélete, a szülő imágó teória. Ez azt mondja ki, hogy anyánk\apánk után választunk magunknak társat. Azonban nem pont olyan embert választunk, mint anyánk\apánk, hanem csak azokat a negatív vonásait keressük, amik miatt mi szenvedtünk kicsi korunkban, azért, hogy a szerelmen keresztül egy új kapcsolatban közösen fölül tudjunk emelkedni ezeken, és kiskori sebeink így nyerjenek orvoslást. Ha tehát valakinek zárkózott, visszafogott szülei vannak, az nagy valószínűséggel inkább talál magának egy zárkózott, visszafogott társat. Ezért van az, hogy a „jókislányok” általában kerülik a sok nő számára oly vonzó „rosszfiú” típust – már amikor férjet választanak.

Egy másik elképzelés ugyanakkor kiegészítő szükségletekről beszél. Eszerint azt keressük a másikban, ami a mi családunkból hiányzik, esetleg ott megtagadott érték, mondjuk ilyen lehet a kreativitás. A kapcsolat elején tetszik, hogy a másik milyen szabad, mennyire színes, később pedig éppen ennek az árnyékától kapunk hülyét, mondjuk, hogy milyen összeszedetlen és rendetlen. Ezért van az, hogy egyes „jókislányok”, főként, ha félrelépésről van szó, akkor szinte mágnesként tapadnak a „rosszfiúkra”.

 Fiús lányok, lányos fiúk

Ezek az elméletek viszonylag sok oldalról megközelítve, egész jól leírják a nőies nőket és a férfias férfiakat, de ott vannak még a fiús lányok, illetve a lányos fiúk, akikre az eddigiek csak korlátozottan igazak. Őket a szüleik vagy másik neműnek várták, és annak is nevelték, még ha nem is kimondva, vagy túlzott felelősséget raktak rájuk, például velük neveltették a kisebb testvért, illetve nem voltak a gyerek támaszai – tehát szaknyelven parentifikálódtak.

Egy fiús lány nevet a disznó vicceken, sőt, ő is ilyeneket mond, beszól, nem nyafog, nem hisztizik, hangosan böfög és szellent, esetleg bunyóban is benne van, mindig racionális próbál lenni, verseng, törtet, talpraesett, nem kell megmenteni, igazán nincs szüksége senkire. Mindezek miatt sok különféle férfitípusnak bejön, mások meg félnek tőle.

Azonban ez a fajta nő „nem ismeri magában a nőt”. Úgy udvarol, mint egy férfi, úgy szexel, mint egy férfi és úgy is szakít – mindent keményen. Ebből következik az árnyéka is: ha gyermekszülésre kerül a sor, jellemzően „összecsinálja” magát, mert nem csak jó nőképe, de jó anyaképe sincs, nem tudja, hogy váljon szülővé. Hiányzik belőle a lágyság, nehezére esik a gyöngédség, gyakran nehezebben boldogul az érzelmekkel, nem ismeri föl azokat megfelelően, se magában, se a másikban. Problémás neki az elköteleződés, nem ritkán biszex/leszbikus, vagy épp férfivé műtteti magát. Szinte biztos, hogy radikális feminista, és ha párszor megégette már magát a szerelem terén férfigyűlölő is. Alapvető problémája van a saját szexusával és nagy a „tökösség” mögött zavar van és bizonytalanság, amit azonban nem mer bevallani. Előfordulhat személyiségzavar is. Ezeknek a nőknek – hetero esetben – felváltva a macsó alfahímek kellenek, illetve a lányos fiúk. Előbbivel verseng, szado-mazochista kapcsolatban van, amibe belebetegszik/a másikat betegíti meg/belehal/a társa hal bele, vagy pedig elmenekül belőle. A lányos fiúk választásának ezzel szemben az az oka, hogy így a magában meg nem élt nőiességet a párjától kaphatja meg.

A lányos fiúk – modern szóval metroszexuálisak – érzelmesek, lehet velük beszélgetni, empatikusak, szinte anyaian gondoskodóak, háziasak, az átlagnál jobban odafigyelnek az ápoltságra, higiéniára, szőrtelenek, érzékenyek, szoktak sírni, hisztizni, kompromisszum készek, jól neveltek. Végső soron könnyebb velük együtt élni sok nő számára, viszont nem nyújtanak biztonságot fizikailag veszélyes helyzetekben, mert „tutyimutyik”, félősek, többnyire nem túl gyakorlatiasak és az ágyban sem „tökösebbek”, mint azon kívül. Valójában hasonlóak egy barátnőhöz. Ezért csalják aztán meg őket alfahímekkel. Itt a női rész van csúcsra járatva, amiből következhet biszexualitás, vagy homoszexualitás, illetve transzszexualitás is, de mindenképp van egyfajta szerepbizonytalanság, ám míg a fiús nő ezt leplezi, a lányos férfi kiteregeti mindenkinek.

E két jelenségről azért is írok részletesen, mert ma tendenciaszerűen van jelen a generációmban mindkettő, sőt, egyfajta ikonok, példaképek lettek a művészetekben is. Ugyanakkor a fenti megfigyelések inkább csak általános tendenciákat mutatnak, nem úgy kell érteni őket, hogy minden lányos fiú és minden fiús lány éppen ilyen.

Transzperszonális pszichológia

A két legutóbbi embertípus kapcsán érdemes megnézni a transzperszonális pszichológia egyik megteremtőjének és a pszichoanalízis második leghíresebb figurájának a témában írt elméletét. Carl Gustav Jung úgy gondolta, hogy a személyiségünk igen sok részből áll össze. Nekünk itt két dolog érdekes: az első a Persona és az Árnyék koncepció. A Personánk tulajdonképp az a tudatos részünk, amit a világ felé mutatunk, legegyszerűbb értelmezésben, hogy jók vagyunk-e, vagy gonoszok. Ennek a részben tudattalan párja az Árnyék, vagyis azoknak a tulajdonságoknak az összessége, amiket nem élünk meg, de ugyanúgy bennünk vannak. Az Árnyék lehet fekete abban az esetben, ha jó embernek mutatjuk magunkat a Personánkon keresztül, tehát ekkor az Árnyék az összes „gonosz” vonásunkat egyesíti, és lehet fehér, amikor kifelé „rosszak” vagyunk, és itt vannak a jó tulajdonságaink eltemetve.

Ha a szexualitásra és a nemi szerepekre használjuk ezt a rendszert, akkor az derül ki, hogy mondjuk egy lányos fiúban is ott van a férfi, csak épp árnyékban és a fiús nőben és ott van a nő, csak szintén az árnyékban. Jung arról is beszél, hogy az életünk során előbb-utóbb szembe kell néznünk az árnyékunkkal, vagy annak egy részével, így válhatunk csak teljes emberré. Másként mondva tehát, mindenkiben megvan mindenféle szerep, csak nem mind van egyformán kidolgozva. A kevéssé kidolgozott részeken kell „gyúrni”, és ettől a személy mind több ember számára válik majd vonzóvá, illetve mind tejesebb és boldogabb életet élhet.

Kapcsolódó saját élmény, hogy mikor bölcsészkarra mentem, ahol sok nő és kevés férfi vett körül, és sokszor tőlem várták a segítséget/megoldást kétkezi gyakorlatiasságot igénylő helyzetekben – amikben egyébként nem vagyok jó, és inkább kerülöm az ilyen szituációkat –, én pedig segítettem, még ha kicsit lassabban, körülményesebben is, mint mások, akkor sok olyan jellegű lány is fölfigyelt rám, akik más körülmények között nem. Azután kísérletképpen megpróbáltam határozottabban viselkedni, ahogy az a klasszikus férfiszerepben elvárt, és kiderült számomra, hogy tudok ilyen is lenni, tehát ez is én vagyok. Másrészt mindez azt eredményezte, hogy ettől számos nő férfiasabbnak látott a visszajelzéseik alapján, mint amennyire én annak tartottam magam.

Jung másik fontos gondolata, hogy minden férfinak van animája, vagyis egy benne élő nőkép, illetve minden nőnek van animusza, ami meg a benne élő férfikép. Ezekről azt mondja, hogy az anima, illetve az animusz úgy működik, hogy kivetítjük a körülöttünk élő nőkre és férfiakra, akiket azonosítunk is ezzel. Mivel szerinte ilyen rávetített képeken keresztül sorolunk be minden embert az álomnő, céda, jó anya, macsó pasi, papucsférj, stb. kategóriákba, így tulajdonképp csupán eltorzítva látjuk a többieket. Vagyis nem is a konkrét személyt érzékelem, hanem csak az általam rávetített anima/animusz képet, ami alól az évek alatt jó esetben kikandikálhat a valódi ember is. (Mikor szerelmesek leszünk, akkor ebbe a képbe szeretünk bele, amit valakire ráaggatunk. Erről képzeljük azt, hogy megtaláltuk a nagy Ő-t, így ténylegesen mi csinálunk a másikból „Igazit”.)

Jung: anima és animusz szintjei (fejlődési sorrendben) irodalmi, történelmi és mitológiai példákkal (ez alapján: http://lelkiegeszsegert.hu/muveszetszovegek/szemelyisegesarchetipusok.pdf):

No mármost azok a nők és férfiak, akikre az első két szint valamelyikét vetítjük, számunkra nem tűnnek intellektuálisan és személyiségükben fejlettnek, de ezekkel szeretnénk szexelni. A harmadik és negyedik szinten álló férfiak és nők ellenben sokkal remekebb embernek tűnnek, de hozzájuk meg testileg vonzódunk kevésbé.

A legjobb esetben persze minden anima/animusz szintet rá tudunk vetíteni egyetlen személyre és mindig azt, amelyik az adott szituációnak épp megfelel, ehhez azonban szuperfejlett személyiséggel kellene rendelkeznünk, ami többnyire nincs.

Az elmélet ugyanakkor azért is érdekes, mert arról is sokat mond, hogy mi az, ami szexuális értelemben nem vonzó, tehát ami úgymond „megöli a kémiát”: minden, ami bennünk szocializált. Vagyis a „jókisfiúság”/„jókislányság”: illedelmesség, lelkizés, visszafogottság, mélyfilozófia, társadalmi korlátok precíz betartása, kényszeres tisztaság, stb. Ezeknek is megvan a helye egy kapcsolatban, csak nem a hódítás szakaszában. Ilyenkor inkább a „barbár” örökségünk megélése (vagyis az első és a második szint) a célravezetőbb, ám csakis óvatosan, szociálisan elfogadott formába csomagolva. Ha túl jó a csomagolás, akkor „nem szexi”, amit csinálunk, ha pedig nem elég, akkor bunkó, szexista fráternek/nimfomán cédának leszünk elkönyvelve.

Kognitív pszichológia

A kognitív elméletalkotók nem sokat foglalkoztak a nemi vonzalom felébredésének okaival, de pár elképzelésük itt is hasznos. Először is megfigyelték, hogy a nők és a férfiak világérzékelése eltér. A férfiak jellemzően egészeket látnak, de elsiklanak a részletek fölött, a nők pedig a részletekre figyelnek, és nem látják az egészet. Ezért problémás sok lánynak, ha szakadt pólót, pulcsit, koszos cipőt, stb. lát egy fiún, mert az ilyen részletekre azonnal felfigyelnek a nők. Az ápolt szőrzet és jó állapotú, egymáshoz és az alkalomhoz illő ruhák kombinációja a legtöbb lánynál alapfeltétel. Ezek a férfi úgymond ékei, mint pávánál a hatalmas farok toll.

Szintén a megjelenéshez tartozik, hogy amit magunkról gondolunk, és ahogyan magunkat érezzük, az kihat a külsőnkre is. Ennek megfelelően hordjuk a hajunkat, a ruhánkat, a testszőrzetünket, stb. Például egy kényszeresen szabálykövető nő valószínűbb, hogy szoros copfba, vagy kontyba fogja a haját, ahol egyetlen szál sem állhat ki. Sminkjében arca „éles” vonásait erősíti meg, ezzel szigorúbb ábrázatot fest magára, mint amilyen neki egyébként adatott, a ruhái mind patyolat tiszták, visszafogottak színben és szabásban egyaránt, bár lehetnek tapadós, sokat sejtető darabok is. Minden „elvágólag van” rajta, sőt, az egész mozgása nagyon célratörő és egyben darabos, robotszerű. Ilyen értelemben a kinézet alapján valóban meg lehet ítélni az embert, és ennek a tudatosítása teszi lehetővé, hogy manipulálni is lehet vele. A mentalisták, csalók és szélhámosok jórészt ebből élnek, de a divatvilág és a szépségipar sem rest ezt kihasználni.

Összefoglalva

Ha valaki férfiasan/nőiesen vonzónak akar tűnni, akkor 1.) olyan ruhákat válasszon, amik a férfiasnak/nőisnek tartott formához hasonlatossá teszik az alakját, és játszani kell a hajviselettel, arc- és testszőrzettel is, a minél előnyösebb megjelenés érdekében. Lényeges ugyanakkor, hogy a jól szabott öltözék csupán ráerősíteni tud a kívánatos testalkatra, azt helyettesíteni nem. A nyugati kultúrában ma ilyen a karcsúság a nőknél, valamint a kisportoltság a férfiaknál, mert ezek egyfelől a jó egészséget, másfelől a jó anyagi státusz meglétét sugallják, mivel az illetőnek van ideje, pénze és energiája törődni a testével. Tehát már a megismerkedés előtt erőfeszítést kell tenni a másik lenyűgözésére – akárcsak az állatvilágban, ahol különféle testi jegyekkel készülnek a hódításra, melyek a hétköznapokban egyébként fölöslegesek, sőt, a hímek/nőstények túlélési esélyét még sok esetben csökkentik is (megint jó példa a hím páva farktolla, ami máskülönben a mozgásban, menekülésben akadályozza az állatot). 2.) Fontos a jó illat, ápoltság. 3.) A nemi szerepnek megfelelő, jó modorú viselkedés szóban, de egyértelműen kihívó viselkedés non-verbálisan. Erre egy példa, hogy míg a hűség és a biztonság ígérete a második, harmadik randin már lehet vonzó vonás, a megismerkedéskor a kaland izgalmának ígérete az, ami igazán kívánatossá tesz. Itt említem, hogy általánosan vágykeltő viselkedés a jó értelemben vett gátlások nélküliség, felszabadultság, sokan ennek a kiváltására isznak/drogoznak ismerkedéshez. Mellékesen az is ide tartozik, hogy ma jó pár fiúsabb beállítottságú nő a férfi flegmaságát kihívásként értékeli és ezzel vonzó lesz számára az illető. 4.) Az összkép legyen hiteles, vagyis mindezt úgy érdemes megvalósítani, hogy megtaláljuk magunkban a „vonzó részt”, és annak megfelelően „építjük fel” a megjelenésünket, abból dolgozunk, ami megvan, tehát legfeljebb erősíteni kell bizonyos vonásokat/adottságokat, nem kifejleszteni nem létezőket.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy maga a kémia a másik egész lényétől és a saját, rávetített belső szükségleteinktől indul, vagy nem indul be. Az előbbi a tág értelemben vett megjelenésből fakad, beleértve a külsőt, a mozgást, a hangot, az illatot, a viselkedést és az olyan non-verbális jelzéseket, mint egy márkajelzés a nadrágon, karórán, slusszkulcson, vagy épp anarchia tetoválás a vállon, ami valamelyik anima/animusz szintet „hívja meg”. Mivel mindenkinél mást, ezért nem mindenkinek leszünk egyformán vonzóak. Utóbbi ezzel szemben rólunk, a tudatalatti vágyainkról, hiányainkról szól.

Másfelől legalább ennyire fontos, hogy észrevegyük, kinek jövünk be és kinek nem. Ezt a másik viselkedéséből, gesztusaiból lehet levenni. Ha nőként/férfiként viselkedik velünk, akkor hajrá, ha barátként, akkor maximum az együtt töltött idő segíthet meglátnia bennünk a férfit/nőt, de erre nincs semmi garancia.